Behódolás séma 6.
2014.04.29.
Megosztom
Elküldöm
Köszöntlek benneteket, Isten hozott mindannyiótokat!
Elnézést, kicsit később kezdünk. Majd akkor az elejét ledarálom és akkor behozzuk... mindenesetre ennél a sémánál vagyunk (emlékeztek?): behódolás. OaaáááÁHHh!
Aki ettől szenved, ő azt éli meg belül, hogy kiszolgáltatott és tehetetlen, és mindenképpen igazodnia kell valaki más érzéseihez, vágyaihoz, szükségleteihez, igényeihez, előírásaihoz, rendelkezéseihez és szabályaihoz. Mert egyébként magát (ilyen értelemben) tehetetlennek éli meg, sőt: fenyegetettnek. Hogy ha ezt nem teszi, annak az lesz a következménye, hogy valamilyen büntetésben lesz része. A büntetés pedig így írható le, hogy: majd nem fog szeretni, majd megvet vagy majd elítél, vagy a szó szoros értelmében valamilyen büntetést kapok tőle. És ezt mindenképpen el kell kerülnöm! Itt tehát saját érzések, szükségletek, vágyak áldozatul esnek – vagy annak, hogy a tiedre figyeljek, vagy annak, hogy a külvilág elvárásainak feleljek meg. A legjobb meggyőződésem ellenére is! Ez a nagy fájdalom.
Hogy ő nem szívvel lélekkel adja át magát, nem belső meggyőződésből hoz mondjuk áldozatot (ami számára akár káros következményekkel is járhat), hanem a meggyőződése ellenére történik mindez. Hááhh! És ezért kezdtünk el arról beszélni (mert mindennek szeretnénk a pozitív részét nézni; nem tagadva, hogy néha a negatív részen keresztül tudunk a pozitív részig eljutni), ez pedig az, hogy mi az, ami bennünket leginkább belülről meg tud szilárdítani? Hogy akár sokak ellenére is a saját meggyőződésünk szerint tudjuk élni? Ez pedig talán leginkább a spiritualitás. Isten velem – ki ellenem? Mondjuk így nagyon egyszerűen.
Ezért pedig azt a modellt használjuk, amihez egy szentírási történetet is kapcsoltunk, hogy az életünkben természetes értékhordozó...
(Esetleg a fényből le lehet egy picit venni? Hogy itt rajtam ne legyen annyi. Mert vakulnak szegények, ezek a jó emberek itt mind vakoskodnak.)
Értékhordozó az, hogy vannak szokások, szabályok, normák, elvárások, hagyományok. Annál egy mélyebb dimenzió a lelkiismeretünknek a szava. És annál még mélyebb, amit így neveztünk meg, hogy a Szentléleknek vagy a spiritualitásnak a szava, dimenziója. Ezt a 3 dimenziót nézzük most. Próbálunk mindig a forrásra utalni, és ennek kapcsán jutottunk el oda, hogy nézzük akkor a tízparancsolat alapján mindazt, ami valamiféle külső vagy belső hangként megjelenhet (hogy csináld így vagy ne csináld úgy), de próbáljuk meg mindig a gyökereket megkeresni! Amik aztán abban segítenek, hogy a saját belső meggyőződésünk alapján tudjuk élni. Hát én ezt szépnek látom. Látom, ti már most elfáradtatok, de... de! Szeretném ma befejezni, és utána adni egy összefoglalást, amit én nagyon izgalmasnak tartok. Milyen jó, hogy jóban vagyok magammal, és így magamat fogom ma szórakoztatni (népes publikum kíséretében). Mindenesetre a nyolcas így szólt, hogy: Ne hazudj!
Emlékeztek, minden kijelentést próbáljatok meg nem normának hallani; nem pusztán csak valami lelkiismereti szónak, hogy ez a jó / az a rossz, hanem valami olyan belső fölszólításnak, ami a szív legmélyéből fakad. Ahogyan Jézus azt mondja: menj és éljél (zárójel: az „éljél” nincs ott, de ez az üzenet), menj és éljél; nem ítéllek el, többé ne tedd ezt.
Na most. A „Ne hazudj”-hoz mit mondhatnánk?
Fogadd el az élet realitását, a valóságot – az egészet! emlékeztek arra az amerikai segítőre? Azt mondta: kerestem azt a közös pontot, ami minden kliensemet összeköti. Egyet találtam: sebzett viszony a realitáshoz. Tehát fogadd el a valóság egészét, ne tegyél hozzá semmit és ne vegyél el belőle semmit.
Kedves ismerősöm sebzettségekkel él, és a felesége ezekkel a sebzettségekkel együtt is tudja szeretni. És megkérdeztem őt nem olyan régen, hogy „mondd, szerinted mi a titka annak, hogy a te feleséged így a sebzettségekkel együtt is kitart melletted, hűséges hozzád, szeret téged, értékesnek tart? Hát... másokat simán ott hagynak ezért!
Erre elgondolkodik és azt mondja: én azt hiszem, az, hogy mindig nyíltan beszéltem arról, hogy mi is ez a sérültség. Hogy igyekeztem nagyon őszintén a saját sérültségemet látni, próbáltam egy picit sem mentegetni, de nem is idealizáltam azt. Nem hitegettem a társam soha, de a társam tudhatta rólam, hogy én ezt sérültségnek tartom és gyógyulni akarok belőle.
Nagyon szép!
Mi történik akkor, amikor valaki nem tesz hozzá, de nem is vesz el – nem idealizálja, nem ragozza, nem okoskodik, nem mentegeti magát – egyszerűen csak mondja, hogy „ez van”; de az nem elég, hogy „ez van”, hanem hogy az is van, hogy én ennél több vagyok. Tudom, hogy több vagyok, mint a sérültségem vagy a sérült részem! És akarom, hogy ez a „több” határozza meg az életem és ami kettőnk kapcsolatát! Ezt akarom! És ezt te tudhatod, hogy így van. De nem kenem el a sérült részemet egy picit se – az is itt van. De dolgozom vele.
Azt mondja: tulajdonképpen a feleségem megbékélt ezzel, mégpedig azért, mert megtapasztalta, hogy ezzel a résszel neki nincs dolga. Mert tudta, hogy én dolgozom vele! Mikor valaki... nem, hát az nem is úgy volt, csak egy olyan hazugság-féle, ilyen füllentés-szerű...ség, nem volt az hazugság, csak egy ilyen „kegyes füllentés-szerű jóság”, ugye, ilyenkor úgy megpróbálsz nekiállni, hogy „na, jó, jó, jó”. De ha valaki azt mondja: „nem voltam őszinte” – akkor tudod, hogy ott már neked nincs dolgod. Törődhet magával, a kapcsolattal.
Háhh! Milyen felszabadító! Na, tehát ilyen értelemben: hogy engedd közel magadhoz a realitást, a valóság egészét. Úgysem megy – hát kinek megy?! Hát kinek?!? Hát szó sincs róla. De hozhatunk egy döntést, hogy ha olyan helyzetbe kerülök, hogy valami úgy khhrrrkkgg, akkor egy kicsit megállok a 120 kilométeres szélben, hadd jöjjön! Az nem lesz káromra, biztos! Fáj, csíp, uuUUUÚÚ, de sokat fogok belőle fejlődni. Ej-haj! Jól van.
Második: legyél és vállald azt, aki vagy itt és most, aki voltál és aki lehetsz! Nem beszéltem még erről, ugye? Nem. Hogy legyél és vállald azt, aki itt és most vagy. Ha fáradt vagy, ne mondd, hogy „á, dehogy!”. Mert fáradt vagy! Ha nem szeretsz középen ülni, de most ott kell, ne mondd azt, hogy „á, nekem mindegy!”, mert nem mindegy. Ha nem mindegy, nem mindegy! Most miért kellene azt mondani, hogy mindegy?! Nem mindegy! Nem ott ülök, ahol szívem szerint ülnék, és ennyi! De nincs vele dolgod.
Tehát: vállaljuk azt, akik itt és most vagyunk, de ne csak a jelenből éljünk, hanem a jelenben, ezért vállaljuk azt, akik voltunk. Ez azért is nehéz, mert jó esetben az történik velünk, mint a gyerekekkel: minden gyerek úgy spontán módon nő, különösebb ráhatás nélkül. Ezért, mikor nézzük a gyerekek sportteljesítményét, a gyerekek általában évről évre fejlődnek. Még akkor is, ha nem edzenek. Ez sokakat könnyű könnyelműségre csábít, mint a Trabant jó útfekvése. És képzeljük azt el, hogy amikor visszanézek és azt mondom: hú, hogy én ezt hogy csináltam! Sokszor elönti a pír az orcánkat (az összeset, ami van), és azt mondjuk: óóó, ÓÓÓÓóóó... nyugodtan ismerjük el, hogy akkor ennyit tudtam. Ennyit. Vékonyabb volt a bicepsz... hát ennél már nem. Hát így volt, ennyit tudtam, ennyit bírtam, erre voltam képes. És most, hogyinnen nézem, azt kell mondanom: nagyon hálás vagyok az életnek, hogy annak ott az összes terhét akkor nem láttam. Most már látom, hogy azt nem kellett volna. Hát nem úgy kellett volna! Mostani eszemmel másképp tenném. De elfogadom, hogy ott és akkor annyit tudtam. Nem egyszer: milyen nagy különbség van a között...
A múltkor mondtuk ezeket a … nem is tudom, mókás történeteket vagy milyeneket, hogy mikor valaki újból és újból meggyónja a rég volt bűnöket. Hát... ha valaki ezt elkezdi mondani, és le szoktam őt állítani. Meggyónta? Igen. Akkor köszönjük. Stty! Ennyi. Következő? (már nem a következő gyónó, hanem a... azért annyira nem... Csak ha már meggyónta, megbánta, kapott rá föloldozást, hát hagyjuk ezt! Ha az őt valamilyen szempontból mardossa, az nem gyónási téma, hanem lelkigondozói téma. Ez meg itt a gyónás. Hmm... Tudom ilyen egyszerűen látni az életet.
De ez nem ugyanaz, mint amikor valaki 60-70 évesen visszanéz az életére és azt mondja: hú, a nemjóját. Hogy én ezt hogy nem láttam akkor?!
Nem vagyok önbüntető. Szeretem magam. Emlékszem, édesanyám egy vasárnap, mikor papnövendék voltam (nem is... mikor pap voltam! Ez így következett). Mikor pap voltam, minden vasárnap hozzá mentem ebédelni. Valahogy ez volt a szertartás: vasárnap, megyek s akkor nála ebédelek. Anyukám egyszer nagyon lelombozva vár. Sajnos ez a rántott sajton is érezhető volt. De hát ugye ilyenkor mégiscsak a személyközpontúság fölülmúlja a sajt állagát. S azt mondja: Ferikém, egész délelőtt szomorkodtam. Kezembe akadt egy nevelési könyv, egy gyereknevelési könyv. Ugye, 2 volt nekünk otthon. A „nekünk” az egy költői túlzás, mert én gyerek voltam. Épp az egyik anyukám kezébe akadt. Az volt az egyik, amit nem olvasott. „Most, hogy így elolvasgattam belőle néhány fejezetet, rájöttem, hogy mindent elrontottam.” Segítőként rögtön megjelent bennem ez az empatikus attitűd. Tudtam, hogy ha valaki azt mondja, hogy „mindent elrontottam”, akkor végül is regresszióban van. Ezért nem volt olyan nehéz a melléállás. Aztán a mély empátiából a következő szólamlás fakad ajkaimról: Mindent nem! De ez érthető volt az érintettségem okán. Hogy azért annyira lazán nem tudtam venni ezt a kijelentést, egy kicsit fürdőcskéztem benne. Szóval de nagy dolog, mikor vállaljuk azt, aki voltunk, de éppenséggel nem egyszer ez olyan szembenézést kíván meg tőlünk, amiről nem is álmodtunk, hogy még ebben lesz részünk. Mert a múlt valahogy él bennünk, és éppenséggel az úgy él bennünk, hogy „hát én álltam a fronton!”. Ja, csak a front nem volt, azért nem lőttek annyira!” Én már itt vagyok, már három éve itt vagyok! (15:03)
Szóval: hogy vállalni azt, akik voltunk. S akkor ez megint egy nagy fajta őszinteséget kíván tőlünk. Itt, ami nagyon szép (nem ez (mármint a kóla) – ez csak jó; nem is, inkább: ízletes; ez a pontos szakkifejezés)... Látjátok, így is lehet. A kupakot nem kell bántani. ...hogy vállalom azt, aki lehetek! Az nagy dolog!
Valaki jön hozzád, és azt mondja: Hát figyelj! Hát te Péter vagy! (Kőszikla!) Ne, ne, hát mester, ne, hogy mán... Ne már. Hát én egy buta halász vagyok. Milyen kőszikla?!? Ne... Ne, ne, ne, ne.
Azért az egy komoly belső munka, hogy valaki odajön hozzád és azt mondja: te ezt meg tudod csinálni! És akkor, hogy szembenézel-e azzal, hogy vállald, aki lehetsz! Szép dolog!
Hallottam egy előadást vasárnap (nem a sajátom volt – mert a magamét is mindig meghallgatom, így rögtön; utólag nem, hajj, még csak az kéne), hogy azt mondja az előadó... nagyon egyszerű volt, fölcsigázta a kíváncsiságomat. (Hát már nem fogjuk befejezni ma), hogy vannak, akik a saját lehetőségeik alatt élnek. Lásd Mahatma Gandhi, Máhá Átmá – Nagy Lélek Ghandi, aki azt mondja, hogy a között, amire képesek lennénk és a között, amit megteszünk, ég és föld a különbség.
Aztán vannak olyanok, akik a lehetőségeiket megvalósítják. Tehát például: Péter egy igazán jó halász lesz. És egy rendes, vallásos ember. Megvalósította, ami ott volt. És vannak emberek, akik fölülmúlják azt, amit mások kinéznének belőle. Ez jó! Hát hogy ebből a nyegle mukiból hogy lett ez?!
Tudjátok, Teréz anyának mit mondtak? Teréz anya bejelentette a belső indíttatását arra, hogy egy közösséget hozott létre a legszegényebb szegényeinek a szolgálatára. Mit mondott az illetékes püspök? És ez nem kritika az illetékes püspökkel kapcsolatban... Azt mondta: Ki? Teréz nővér? Hát egy gyertyát nem tud normálisan megnyújtani! Ezt mondta neki a püspöke (a háta mögött). Nem is kis dolog vállalni azt, akik lehetünk, akivé válhatunk.
Például egy sebzett embernek vállalni azt, hogy őbenne van egy egészséges rész. Hogy van benne! És hogy ide kidolgozhat egy utat. És utána, igen, egy csomó szenvedésével meg is maradhat döntően ennél a résznél. És lesz egy csomó szenvedése, nyűglődése, nyomorúsága amiatt. Nem fog neki mindig „jólesni”, hogy az egészséges részében van. Kifejezetten rosszul fog esni neki nem egyszer! Mert nem lesz neki könnyű az egészséges részében lenni. Hát de nagy dolog erre nem azt mondani, hogy hááá (ez most nem az egészséges rész – a másik), azt mondja: hát én ilyen vagyok! Engem így kell fogadni. Engem így kell szeretni. Föltétel nélkül, öcsisajtok! Nem úgy? Az igazi szeretet nem olyan? Ugye, ez a szeretettel való visszaélés. Arra hivatkozni, hogy én már csak ilyen vagyok, és ha te szeretsz, akkor feltétel nélkül szeretsz, tehát én nem változok egy kicsi sem.
Jó dolog ez a mai lélektan, fontos dolgokat adott a kezünkbe. (Feltétel nélküli szeretet – követelmény feléd.)
Nagy dolog vállalni azt, akivé lehetünk.
Pierre abbé (és egyébként ez nem olyan érdekes, inkább csak érdekes...) a legnépszerűbb francia közéleti személyiség volt. A legnépszerűbb! Hosszú ideig! Cousteau kapitányt is, Prostot is... Tényleg. Nem volt az a sportoló, az a közéleti szereplő – politikusokat ne is említsünk. Egy vékony, nyüszöge pap. Mindenkinél népszerűbb volt. 44-45: mentette a zsidókat, a menekülteket, akik nem paktáltak le a német megszállókkal (ugye francia volt). Kockáztatta az életét. Akkor a szegények, akkor a bevándorlók, akkor a hajléktalanok... Sss. Alig ismerjük a nevét. Pierre abbé. Jelent meg néhány pici kötet tőle. (Jövő hétre kérem! Fttty! (ez a felszólítás)). (21:10)
Képzeljétek el, ő a következőt mondja: édesapám egy melegszívű, nagyvonalú ember volt. Édesanyám pedig egy hihetetlen erkölcsi tartással rendelkező asszony. Amikor rájöttem, hogy az apám ilyen és az anyám olyan, akkor megértettem, hogy nekem hősnek kell lenni. Hát akinek ilyen apja meg ilyen anyja van – hogy nem adhatom alább! Ez döbbenetes – egy fiatal srác tizenévesen azt mondja: ha én ezt meg azt kaptam a szüleimtől, akkor nekem kötelességem hősnek lenni. Akik kevesebbet kaptak, legyenek rendes emberek. Mit szóltok ehhez? (22:07)
S az a vicc, hogy meg is csinálta! Megcsinálta. Fantasztikus ember. Pierre abbé. Ezt már mondtam – ez csak az elmélyítés. Gyerünk, gyerünk, gyerünk!
Azt mondja:
Számold föl a léthazugságaidat!
Hamvas Bélától van a kifejezés, hogy nagyon sokan nem egyszerűen csak hazudnak maguknak (nem föltétlen rossz szándékkal – ez valahogy vérünkké válik, hogy önmagunkat védjük; ez egy nem jó módja az önvédelemnek); nem egyszerűen csak hazudunk ebben-abban magunknak, hanem léthazugságban élünk! Ahogyan éljük az életet, az önmagában egy hazugság. Hú, ez durva, nem? Ilyeneket nem szoktam. Vagy szoktam? Nem tudom. Hát azt hazudom magamnak, hogy nem szoktam. Mindig kedves vagyok, aranyos; ilyet én biztos nem szoktam. Ezt Hamvas Béla mondja – én mosom kezeim.
Pl. az alkoholbeteg, aki azt mondja, hogy „bármikor le tudom rakni a poharat”, vagy „üveget”, „akármit lerakok, amikor akarok” – ő léthazugságban él. Amikor azt mondja, hogy én nem vagyok alkoholbeteg. Ki?! Ki?!? Nagyböjtben nem ittam. Na, erre mondjál valamit, segítőkém! Ugye, az egyik tünete az alkoholbetegségnek, hogy periódikusan nem iszik. Hogy a léthazugságát fönn tudja tartani. Érdemes megkülönböztetnünk azt, hogy ebben vagy abban áltatjuk magunkat. És itt én megint nem tételezem föl, hogy rosszak vagyunk, vagy ezt gonosz szándékkal tennénk. Nem tételezem föl, csak azt mondom, hogy így van! Ezt érdemes megkülönböztetnünk a léthazugságainktól, amikor alapvetően áltatjuk magunkat. Egy férfi a szeretőjéhez jár 8 éve, és ezt ügyesen megmagyarázza magának. Hogy őneki ehhez miért van joga. Hogy hogy egészíti ki így az életét a felesége szeretetével! Egy másik nő révén. Hogy ő így kap meg mindent! Hát egy nőben nem lehet meg minden (ezt, ugye, belátta), ez a realitás, hát akkor kettőből. És hát természetesen a feleségét nem terheli ezzel. Nem. Hát kedves asszony. Nem érdemli meg. Hát most okozzak neki fájdalmat?! Nem. Hát nem akarok elválni, akar minek bosszantsam? Ez egy léthazugság! HáááÁ!
Vannak papi léthazugságok is. Nekem azzal kell küzdeni. Tényleg! De most egy se jut eszembe. Gyerünk gyorsan tovább! (25:34)
A következő (ugye: ne hazudj) – dönts magadról.
Dönts magadról!
„Nem volt más választásom” – mikor valaki ezt mondja (ez is vesszőparipám; elnézést attól, aki ezt már hallotta tőlem), amikor valaki azt mondja, hogy nem volt más választásom, tudom, hogy nagy a baj. Mert az is a léthazugságnak lehet a része, hogy valaki azt gondolja, hogy nincsen más választása. Mindig van másik választás. Mindig! Nincs olyan, hogy nincs más választás. Olyan van, hogy „nem voltam rá képes”. „Nem volt hozzá erőm”. Hogy „ott és akkor nem is láttam”. Hogy nem láttam! Ezért pl. (beszéltem nektek erről múltkor?) gyónási helyzetben, amikor egy gyónó azt mondja, hogy „de hát atya, nem volt más választás!”, akkor tudom, hogy nagyon nagy a baj. Mert ő visszanézve azt mondja, hogy nem volt más választás... az már nagyon nagy baj! Mert ha azt mondaná: amikor megcsináltam, egyszerűen ki se láttam valamiből. Vagy egy érzésből, vagy egy indulatból, vagy valami sértettségből, a sebemből - semmit nem láttam, csak azt, hogy „harapd el a torkát”! Ez. Ennyihez tudtam hozzáférni. Ezt én most (két nap vagy húsz év múlva) nagyon is meg tudom érteni. Hogy egy emberrel ilyen történhet. De ő akkor jut el valahova, ha azt mondja: igen, akkor úgy volt, de most visszanézve azt mondom; azt a betyárját! Hogy nem láttam, hogy...
De ha húsz év múlva is azt mondja, hogy „hát, nem volt más választás”. Ennél még rosszabb (lásd behódolás): Hát, olyan idők voltak. Igen? Hát most jó, hogy fölvilágosít róla, hogy hogy mentek a dolgok! De ez nem egy korrajz tematikájú beszélgetés köztünk. Milyen idők jártak? Fecsegjünk egy kicsit... Szívbe markoló. De tudom – és itt is – légyszi, halljátok ki mindig, hogy nem az itt... hova találjon belül? Nem az ítélkezés van bennem. Hát mit ítélkezzek e fölött? Hanem van bennem egy ilyen dühvel elegy nem tudom mi. A dühig jutottam el. Egy ilyen mmdddDDMMM! Egy ilyen egy csinálhatnék. Hogy mmMMMMHH! Mi lesz így veled?!? Hát ha most te innen úgy fogsz elmenni, hogy „nem volt más választásom”, „ilyen idők jártak”, ez az egész itt, majdnem azt mondom, nem sokat fog érni. Nem sokat. Nem. Mert most a gyónást is betettük a léthazugság világába. Most már azt is mondhatod, hogy még meg is gyóntad. Ettől... Az kb annyi, hogy most már a lakatot is rázártuk. Hát őrajta az segítene, hogy azt mondja végre, hogy „igen, tudom – mások tudták másképp; én nem tudtam”. És mert én nem tudtam, ez nekem fáj. Nekem nagyon fáj és hhhhHH! De kár, hogy nem tudtam! Ezután lehet élni. De hogy „olyan idők jártak”, „nem lehetett mást csinálni”, na ezt már nem! (29:40)
Elmondanám (pap ismerősöm)... „Olyan idők jártak”. Ezért, mert hogy olyan idők jártak, ő mit csinált? Otthon... (De ezt nem mondta el senkinek; akkor honnan tudom? Ezt most hagyjuk.) Akkor még nem mondta el senkinek. Fogta, és a saját bőrén cigarettákat oltott el. De nem azért, mert meg volt zakkanva, meg mazochista volt, hanem mert azt mondta: olyan idők járnak, hogy ezt (úgy tűnik, hogy) bírni kell. Hát nem adhatom föl majd a paptársaimat meg a gyónókat, akik hozzám jöttek. Hát most olyan idők járnak, hogy most így kell edzeni. Értitek ezt? És ő edzett. Azt mondta: bármikor, nekem ezt bírni kell! Ez csak azt jelenti (számomra), hogy ha... hát nem is tudom. Mit? Nem mondom én ezt tovább. Hát aki nem érti, úgyis mindegy. Mára. Majd holnap megint mondom, és akkor...
Szóval, a hazugságot különböztessük meg a léthazugságtól. Na, gyerünk.
A szenvedélybeteg... Mi a léthazugságának a része? Azt mondja: van nekem akaraterőm, bármikor abbahagyom. Nem vagyok az, de abbahagyom bármikor! A logika nem számít ilyenkor, tehát a léghazugság fütyül rá. Mit állít? Hogy van nekem akaratom, amennyi kell. Ez a léthazugság része. És mikor fog meggyógyulni? Mikor föláll és azt mondja: Kovács József vagyok, alkoholbeteg. Mert amikor azt mondja, Kovács József vagyok, alkoholbeteg, akkor két dolgot mond. Az egyik, hogy van bennem egy Kovács József, aki ember. Ez az egészséges részem. Így hívják, hogy Kovács József. Ugye, emberként született és nem szeretne az alatt meghalni. Mind emberként kezdjük és nem tudjuk, hogy fejezzük be. Kovács József vagyok – ez az egészséges részének az állítása. És utána hozzáteszi: alkoholbeteg. Szenvedélybeteg. Ez azt jelenti, hogy abbahagyta a léthazugságot és beismerte, hogy az akaratereje gyönge. Ez a realitás.
Valaki azt mondja: „én simán...” addig léthazugság. Ha azt mondja: nem vagyok erősebb a piánál. (Nagyon sokan nem erősebbek a piánál.) Nem vagyok erősebb a szexnél, az internetnél, a ciginél, a munkánál, mit tudom én ki minél, a vásárlásnál... Nem, nem vagyok erősebb nála. Sokkal erősebb nálam. Sokkal!
Duna Pláza. Westend City Center... akárhova megyek, ezek.
Mikor valaki a léthazugságot lerakja, akkor azt mondja: igen, beismerem, hogy az alkohol (… nem folytatom a sort) erősebb nálam, ezért kénytelen vagyok eldönteni, hogy nem iszom többet. Ha elég erős lennék, nem kellene ezt a döntést meghoznom, mert ott és akkor mindig el tudnám határozni magam, hogy most az akaraterőm segítségével nem iszom többet. De sajnos ez nincs így. Ezért nekem egy döntést kell hozni. A szenvedélybeteg ember tehát az akaraterejének a vereségét be kell, hogy ismerje, és éppen ezért döntést kell hoznia. Az a következő eleme a léthazugságnak, amikor valaki nem hoz meg egy döntést, amit meg kéne hoznia, de úgy él, mintha döntött volna. Házasok tudnak úgy élni, hogy nem döntöttek a társuk mellett. Hoppácska! Vigyáztam. (34:26)
És belül az van: hát megházasodtam! Szeretettel téged, tűrürűrürümm – és belül meg morzsolja, hogy „Hát azért a Huffnágel Pisti... Hát azért a Huffnágel Pisti... Na, egy kicsit fölugrok a Fészbukra; megnézem, mi van az én Pistimmel. Biztos őrzi még a szívében az illatom. Az én Pistim!”
Tehát hiába álltál te az oltár előtt. Ha huffnágelpistizel, akkor az történik, hogy egy léthazugságban élsz. Azt mondod: tulajdonképpen most minden jól megy, és amíg minden jól megy, nincsenek is kérdések. Hát ha majd rosszul megy, majd megnézed. Ha nagyon rosszul megy... Hát ha NAGYON rosszul megy, az más. Az más. Hát csak ne menjen rosszul. Most jó. Hááhh!
A papnevelő intézetben tudtam nagyon megértő is lenni (egy-egy jobb napomon). Nehezen viseltem azokat a papnövendék társaimat, akik úgy voltak benne a szemináriumban, hogy nem döntötték el, hogy papok szeretnének lenni (ami miatt a papnevelő intézetben vannak). Nem egyen, nem ketten jártak úgy a papnevelő intézetbe, hogy azt mondták: hát, végül is negyedéves vagyok, még van két évem; meg még plusz... majd, majd, majd! Megy az idő, aztán majd úgy elválik. Mi válik el?!? Nem válik el semmi, hanem egyszer csak: hű a nemjóját, ma a papszentelés reggele van. Ez velem történik? Hogy kerültem ide? Hogy jutottunk idáig? Hogy elröppent ez a 6 év? Hűűűha. Levizsgáztam mindenből, a nemjóját?!? Nem húztak meg semmiből? Kicsit még várjunk.
Léthazugság úgy tenni, mintha döntöttél volna és közben nem. Tudjátok, a Csillagok háborúja majdnem minden kérdésre választ ad. Miután vannak még apró hiányosságok (készül is a hetedik rész – főleg Han Solo életéből fogjuk megtudni még azt, amit az életre kellene tudnunk). Én ott leszek biztos éjfélkor, 0 óra 1 perckor, ott fogok a Westendbe' csápolni. Mikor azt mondja a fiatal Luke Skywalker, mikor Yoda mester fölszólítja őt, hogy „azt az űrhajót most ftty!”... Nem így volt? Fiam, csináld! Mester, megpróbálom! Na, azt már ne. Hát egy űrhajót nem „próbál meg” az ember fölemelni! Atyámfiai! Egy űrhajót vagy fölemelünk, vagy nem! Itt egy benga nagy űrhajó; á, megnézem, hátha föl bírom emelni. Mit, egy űrhajót?! Hát... Vagy csinálom, vagy nem csinálom. „Nem bírtam” – ez tisztességes. Ha meg lebeg, akkor „bírtam”. Megpróbálom – ilyen nincs. Megházasodsz. Azt mondod: megpróbálom! Úúúúú.... (38:38)
Kedves ismerősöm jutott eszembe. Nem ez a fajta, csak ez a történet ide illik. Kicsit olyan áradó a mai alkalom. Megházasodott. Hamar másállapotba került a drágája, és ezért elkezdett duzzadni a keble. Nem neki. (Ugye? Mert így is lehetne: na, szó, szó – látjátok, mit tudok?) De nem így volt. A hölgynek a keble duzzadt. Erre a barátom azt mondja: na, eddig jó! Hát értitek. Döntés nélkül... Nő a keble a feleségemnek? Eddig oké! Aztán utána majd meglátjuk. Mi, most szoptat vele, ne már? És mi lesz velem? Tehát simán élünk úgy, hogy azt hazudjuk magunknak: döntöttünk. És nem. Csak úgy... hm, hmm, hmm. Még szerencse, hogy a gyerek is... nő az izomtömeg, akkor fejlődik. És úgy rábízzuk majd az áldott természetre. Majd úgy mennek a dolgok előre. Csak elég lesz.
Jól van. Nem tudom, hogy jól van-e, csak magamat nyugtatom ezzel. A következő. Jó. Ja, itt akartam még egy kis kitérőt, csak nem tudom, belefér-e. Bele? Micsoda léthazugságban éltek! Engem ámítotok ezzel! Közben: nem igaz már, össze-vissza bolyong, ahelyett, hogy mondaná már a témát...
Nem mindannyian voltatok ott húsvétkor a misén. Most kénytelen vagyok itt is elmondani, hogy... (csak ehhez tudom kötni – nehogy félreértsétek). Jó. De nyugodtan – hát ki vagyok én, hogy engem ne lehessen félreérteni? Nyugodtan!
Istennel való kapcsolatunk íve. „Megy nekem anélkül is!”. Húha... Asszem, hogy nem megy nekem Isten nélkül. Az már nagyon nagy dolog, ha valaki azt mondja, hogy nem megy nekem Isten nélkül! Nagyon nagy dolog. Ott már a realitás egy többlete megjelent. Hogy belátom, hogy hát azért... azért... tyapp, tyapp, tyapp. Jó. A következő lépés léthazugságunk fölszámolásában: amikor rájövök, hogy nekem Istennel sem megy. Ez a büdös nagy helyzet. Hogy Istennel sem megy! A naiv korszakunk az: igen, Isten nélküli éltem, majd most megtérek és akkor majd megy nekem Istennel. Cmm, cmm, cmm! Ha elég erősek vagytok, ezt akkor már látjátok. Már mit képzelsz te magadról? Ugye? Mikor megy a kisegér meg az elefánt a hídon. Ismeritek? Megy a kisegér meg az elefánt. Azt mondja a kisegér: hallod, hogy dübörgünk? Hát a kisegér ne mondja azt, hogy hogy dübörgünk. Az elefánt dübörög, ő meg cincog. Attól, hogy az elefánttal megy, ő nem dübörög. Hanem az elefánt dübörög, ő meg: hmm, hüm, hümm, hümm, hümm, hümm. Csak patkánnyal ne találkozunk. Ezt most keresztény emberként is mondom. Tehát hívő emberként belátom, hogy nekem Istennel se megy. Hát ha nekem Istennel menne (mondjuk), akkor papszentelés után már nem volna szükségem gyónni. Hát megy nekem Istennel. Isten nélkül nem ment, most Istennel vagyok, akkor el van minden rendezve. A mi belátásunk Istennel való kapcsolatunkban az, hogy nekünk Istennel sem megy. De ezt kimondani – kell hozzá egy kis bátorság. Mert érzünk egy nyomást (akár az Egyházon belül), hogy az a szép és kívánatos szöveg, hogy „igen, Isten nélkül nem megy az élet, de megtérsz, és Istennel meeegy!”. Ennek a profán változata, hogy „csak akarnod kell és megy – nincs lehetetlen”. Ugye, ezt halljuk harsogni mindenfelől. Ahogy a profán változat is egy mmmdDDDMMM... nem. Nekünk Istennel sem megy. Ezért belátjuk, hogy – hűha! A gyöngeségeink nem változnak mind „erősségé”. Amikor valaki például lelki munkát kezd el végezni, akkor azt mondja: „az a célom, hogy a bennem élő gyermek fölnőjön”. Tényleg? És akkor hogy fogsz ezután élni? Hát a benned élő gyerekek nem kell fölnőnie! Hanem egy kicsit gyógyuljon. Maradjon. Valahogy legyen egészséges! Nem. Az embernek Istennel sem megy. És hol van a fordulat? Mert nem ez az utolsó lépés. A fordulat így szól: nem, nekem még Istennel sem megy. Ezt be kell látnom. Hiába szenteltek pappá. Istennel sem megy. Vessző. Istennek azonban megy velem! Ezért nem adom föl. Isten azt mondta: ide figyelj, Feri. (Ezt mondta! Hát, valahogy így... Most kicsit...) Ő azt mondta: gyere, csináljuk együtt; énnekem megy. És sajátosan arra kért és azt mondta: szükségem van rád. Hogy meg tudnám mutatni, hogy rajtad keresztül nekem valami megy. Ez nem azt jelenti, hogy nekem megy. Hmm! Jájjjj. Ezt látom reálisnak. Jól van. Vagy nem tudom. Ez megint... Ja, igen. Ide majd vissza szeretnék térni a tizedik parancs után. Tizedik parancs... Valaki jött. Hát, ti tudjátok, a gyóntatási gyakorlat tág teret biztosít a csodálkozásra. De ne gondoljátok azt, hogy azon csodálkozom, amin ti gondoljátok, hogy én csodálkozom. Mert némi nagyképűséggel azt mondom, hogy olyan sok újat nem tudnátok mondani. Azért, mert a '90-es évek közepén már pap voltam, ami azt jelenti, hogy második világháborús bűnöket gyóntak nálam sorban, sorban. Ugye, idős emberek jöttek és akkor, akkor jutottak el oda. Aztán: diktatúrás gyónások, '56-os gyónások. Diktatúrás gyónások, akkor délvidéki háborús gyónások. Erdélyben történt dolgok gyónása. Hát, hát. Nagyon össze kéne valakinek szednie magát, hogy úgy... De a következő mégis meglepetést okozott. Bejött valaki. Azt mondja: jó pár éve nem voltam itt, de én mind a tizenkét pontot megszegtem. Na, látjátok! Erre mondják, hogy ilyen idők jártak. Itt ez egy pontos kifejezés. Hát őneki ez már összemosódott. Hogy úttörő meg tízparancsolat meg piros nyakkendő meg lila stóla. Én végighallgattam. Ő szépen végigment a tizenkét ponton. Ki vagyok én, hogy belekössek. Volt abban sok jó. Tehát témánál volt, csak – hogy mondjam – egy másik fájlt nyitott ki. Megszegtem mind a 12 pontot.
Kicsit el kellett merengenem, hogy hogy is volt, hogy is volt? Látod, Feri, ezt sem tanultad meg rendesen. Gyorsan-gyorsan, zárkózz föl a gyónóhoz, mert így nem lehet. Le vagy egy kicsit maradva.
Szüntesd meg az önmagaddal való meghasonlásod! Jó, hát ezt most hosszan lehetne, de nem. Na, de ez szép:
Mondd el mindazt, amit el kell mondanod! Ugye elvileg úgy szól, hogy: ne hazudj, más becsületében kárt ne tégy! Ennek a másik oldalán valami ilyesmit hallottam: mondj el mindent, amit el kell mondanod! Van, hogy valamit nem kell elmondani (lehetne, de nem kell elmondani; lehetne, de nem érdemes elmondani). Talán Mellonak volt egy története egyik könyvében. A szerzeteshez szalad a tanítvány: Mester, Mester, hallottad? Állj, állj, állj. Először is: igaz? Azt hiszem, nem. A második: javára lesz valakinek? Azt hiszem, nem. Legalább humoros? A tanítvány azt mondja: hát ez nem. Akkor ne mondd el! Szóval: mondd el mindazt, amit el kell mondanod. És ezt úgy is mondhatnám, hogy tanúskodj! Legyél tanú. Tanúskodj. Ezt egy olyan történetben értettem meg igazán. Nem a fejemmel, hanem itt beljebb/máshol. Házastársi konfliktusról számolt be a férj és a feleség. Jó szövevényes konfliktus volt, nem is nagyon értettem. Hát tényleg, miért? Szerintetek ezt lehet mind érteni?! Akkora zűrzavar volt, hogy na. (50:36)
Hát, arra jutottam, hogy jussunk valahova, hogy mi lenne, ha nem a káosszal kezdenénk valamit, hanem a kozmosszal. Azt kérdeztem, hogy: akkor most ezt látom, hogy ebbe ti belefulladtatok már, mert én is éppen most. Nem hinném, hogy okosabb, ügyesebb vagyok nálatok. Tehát, ha ti belefulladtatok, akkor szerintem én is. Mi lenne, ha most azzal foglalkoznánk, hogy van-e valami, ami a spirituális dimenzióban összeköt titeket? Van-e valami mély összetartozás köztetek, vagy csak az a rengeteg sérelem meg hiány meg izé. Mert ezt, gondolom, még egy évig mondhatnátok, és nem tudom, meddig fogok élni. Ki tudom-e várni. Mi tart titeket össze? Hol a ti összetartozásotok mélysége? S akkor egyszer csak földerült a feleség szeme. Azt mondja: nem a problémákról kell beszélni? Hát nem, nem. Én azt nem akarom hallani már. S akkor belelkesedtek, s elkezdték mondani, hogy mi az, ami őket igazán mélyen összeköti. Volt olyan! Csak már öt éve nem is gondoltak rá. Mi hiányzik, mi a rossz, miért vagy ilyen, türürümm, türürümm. És akkor egyszer csak úgy puff, kibomlott valami gyönyörűség, hogy mi is van köztük. S akkor azt mondja egyikük: tulajdonképp a leggyönyörűbb az, hogy ezt, ami igazán összeköt bennünket, még nem tettük tönkre. Hatalmas élményük lett ettől. Egy csomó minden hozott egy változást a kapcsolatukban. S egy hónap múlva visszajöttek a csoportba (párokból alakult ez a csoport), s a következőt mondja a feleség: Feri, tulajdonképpen nem csak annak lett jó gyümölcse, amire itt rájöttünk, rácsodálkoztunk, közösen megéltük. Hanem tudod mi volt nekünk nagyon fontos? Hogy nem csak te voltál itt, hanem egy egész csoport! Ezért mind tanúskodtok arról, hogy ez a jó bennünk van. Mert mi hajlamosak vagyunk elfelejteni. De most mi arra gondolunk, hogy ti tudjátok, hogy ez bennünk van! S akkor ezt így fejezte ki: hogy ti tanúskodtok a bennünk lévő jóról. Hogy megszoktuk, hogy tanúskodni valami rosszal kapcsolatban szoktunk, ugye? Igen, én tanúsíthatom, hogy tényleg átment rajta. Én tanúsítom, hogy te a feleségedet tudtad szeretni. Mert én akkor ismertelek és láttam. S én erről tanúskodom. Milyen fantasztikus ereje van annak, hogy tanúskodunk egymás életében arról A jóról, amit megéltünk. Hejj! Ez tetszik nekem!! És ilyen értelemben mondom azt, hogy „mondd el, amit el kell mondani!”. Most azt a részét nem hangsúlyozom, amit már sokszor hangsúlyoztam. Hogy a férfiak mondják a feleségüknek, hogy szeretlek! Mert azt mondani kell. Mikor a feleségek azt mondják: mondd, hogy szeretsz, akkor igazuk van! Ne úgy, mint a székely ember. Ismeritek, ugye? Biztos mondtam a múltkor, vagy nem tudom mikor. Na. Ne úgy.
Apák! (Mint ahogy a Szentírásban van: Apák!) Ti mondjátok a gyerekeiteknek (megfelelő helyzetben, megfelelő pillanatban, ott és akkor): büszke vagyok rád, fiam! Büszke vagyok rád, lányom! Anyák! Mondjátok a fiatoknak, lányotoknak: szeretlek! Apák: mondjátok a fiaitoknak: ügyes vagy, fiam, gratulálok! Ez szép volt! Az apa mondja a fiának: gratulálok! Az apa mondja a lányának: lányom! Gyönyörű vagy! Gyönyörű vagy! Vannak szavak, mondatok, amiket el kell mondani. Istennel kapcsolatban valaki úgy fogalmazta meg, hogy Istenről azután lehet hallgatni, ha már beszéltünk róla. Én ezért mindig egy picit beszélek róla, és utána a többit rátok bízom. Tehát amit el kell mondani, azt mondjuk el. Aztán:
Vedd magadra valóság rád eső, neked szánt részét: az igazságot!
Ugye, a valóság nekünk szánt része az igazság. Az az igazság, a személyes valóság. Vegyük magunkra a valóság nekünk szánt részét.
Élj úgy, hogy szabadon bárki szemébe nézhess, és bárki a te szemedben nézhessen!
Ilyeneket mondok. Élj úgy, hogy szabadon bárki szemébe nézhess és bárki a szemedbe nézhessen. Hejj, haj!
Beszélj úgy, hogy bármikor szabadon az órádra nézhess, és tudhasd, jó gazdálkodtál az idővel. (Van még fejlődnivalóm.)
Becsüld meg és gondozd a bizalom szövetét!
A kegyes hazugsággal mindig is ez volt a bajom, hogy a bizalom szövetét roncsolja. Egy gyereknek ne mondjunk olyat, amit később vissza kell vonni. Mondjuk neki azt és úgy, hogy ne kelljen visszavonnunk. Mert aközlésünkben nemcsak az itt és most van benne, hogy fáj vagy nem fáj, hanem a kapcsolat is van. Nem kell mindig mindent mondani. Mikor valaki azt mondja, hogy „ami a szívemen az a számon”, akkor ő a szívét összetévesztette a gyomrával.
Azok szokták ezt olyan lelkesen hangsúlyozni, akiknek két gyomruk van. Ugye, a szívük helyett is az van, és akkor onnan így okádják föl, ami éppen jön. Az ott gyomor! A szívedet próbáld először megkeresni. Mert ha azt a szívedből mondanád, az úgy sose hangzott volna el. (Olyanokat tudok mondani, ezt nem...) Következő:
Fedezd föl magad!
Ugye, az „ismerd föl/meg magad” helyett. Ugye, ez az „ismerd meg magad” már olyan... jó, de minek? Sokkal izgalmasabb, hogy fedezd föl magad! Háá!! Lelkednek vannak olyan területei, hogy még sose jártál ott! Fedezd föl!! Izgalmas! A következő (ez már az utolsó):
Egy életet élj!
Számold föl a két-három világod. Nappali/éjszakai. Ffh-fhhh! Nappal rendesen dolgozol, meg minden – este: takk, takk, takk (számítógépen). Le van húzva a roló. Kakukk!
Erről is beszéltem volt már párszor. A legtöbb ember nem kettős életet él, mert az nagyon energiaigényes. Tehát mindenhol: két család, két lakás, két... az melós nagyon. Kevesen vállalják ezt. Tudjátok, olyan történeteket produkál az élet! (59:23)
Meghalt egy férfi. A férfi kettős életet élt, mégpedig a szomszédasszonnyal valósította meg azt a másikat. Tényleg így volt. Az ügy pikantériája, hogy a lakótelepi házban egymással szemben volt a két családja. Így, ahogy mondom! Itt is volt egy alom – ott is volt egy fészek. Fészekmeleg, fészekalja, gyerekek itt-ott. S amikor meghalt a férfi, ez úgy megrendítette a másik családot, aki végig léthazugságban élve nem szólt erről emennek a családnak, hogy ez hirtelen kipattant. Hirtelen a szomszéd is elkezdett gyászolni. Hát meghalt az apa! Meghalt a férj, egyszerűen nem lehetett elfelejteni azt, ami van. Elérkezett a temetés. Ftty, fffütty! Hívták a papot. A papnak nem mondtak semmit. Hát úgy is kell, persze, ne legyen botrány. A pap meg: hány gyereke volt? Látta, hogy egy kicsit zavarban van a hölgy, de mondta: hat. Hú, az milyen szép, hat gyerek (3 volt itt, 3 ott). És akkor a pap a maga fantáziáját hozzátette. Úgy volt a ravatalozóban, ugye: negyedik emelet 2 állt itt, negyedik emelet 6 állt ott mindenféle kapcsolt részekkel, a pap meg középen, ugye, mégiscsak ő viszi a dolgokat. S akkor hát meghirdette, ugye, az örök életet. Nem nagyon tudta hova veti a magot. S mondta, hogy „Testvérek! Hát egy ilyen nagyszerű apa! A 6 gyerekkel!” Álltak egymással szemben. „Hat gyerek! Hát nehéz is lenne másról beszélni, mint „hogy odaát majd mindenki mindenkivel találkozni fog!”. És a feleség a 4/6-ból, akinek csak a polgárija volt, a következőt mondta ott a ravatalozóban, úgy, hogy nem gondolkozott, csak mondta: Na, az tenne be! (62:12)
A pap nem nagyon értette. Nem én voltam! Nem, ugye ilyen elegáns fejedelmes módon, többesben, meg hogy „egy pap”, de nem. Nem. Tehát: ritka az, hogy valaki kettős életet él. De hogy valaki két világban él meg háromban, az nem ritka. Csak ezt magunk elől is elrejtjük. Ezért van bennünk egy meghasonlás. Egyik részünket az egyik világban éljük, másikat a másik világban!
A hitelességnek az egyik ismérve, hogy valakiben nincsen ilyen törés. Hogy egy világban él. S ebbe az egy világba tud beletartozni, hogy megy és nem megy, hogy néha ügyes és néha ügyetlen. Hogy ezt tudja, azt nem; hogy vannak erősségei és rettenetesen gyöngeségei; a múltban csodás értékei és bűnei; a jövőben lehetőségei és korlátai. S mikor ez egyvalakiben ott meg tud testesülni, és nem teszi hozzá és nem vesz el belőle, az kifelé hitelesnek hat. Ha azt látjuk, hogy nincs az, hogy itt így, ott meg úgy. Nem is olyan könnyű egy életet élni! Nem könnyű. Nem könnyű! Hahhah!
Ezért hallani egy belső fölszólítást: élj egy életet! És döntsd el, hogy az melyik legyen! Ez nem azt jelenti, hogy lehazudod a felét meg a 40 százalékát (vagy te a nyolcvanat), hanem az van, és most erőfeszítést teszek, hogy ez egy élet lehessen. Hej-haj! Emberes munka! Van 6 perc a „házastársad jászlát ne kívánd” meg mindenféléjét. De hát bele kell csapnunk, mert hát az idő, ugye. Közeleg a pünkösd. Kedves ismerősöm mondta: nyakunkon a pünkösd! Ebből is látszik, milyen nehéz hivatás ez... nyakunkon a pünkösd! Lllll! Ezt úgy még nem éreztem.
Tehát: házastársat, feleséget... na. Házastársad feleségét meg egyebét, miegymását ne kívánd.
Mit mondtam? Házastársad feleségét? Hát a házastársad feleségét... ezen még egy kicsit gondolkozom majd, hogy ez hogy is van. Most sikerült magamat meglepni. Ezen még dolgozom. Most nem állítom, hogy ez ki lenne dolgozva, ez a gondolatom, ez most csak úgy spontán jött. A múltkor is mondtam valami ilyesmit. Jó. Hát, ezt nem tudom. Jól van – örülök a megnyilatkozásaitoknak. Nem esik jól, de nagyon hasznos. Figyeltek.
De azért volt így, mert rosszul írtam! Most nézem. Ezt nem is spontán rontottam el, ezt valahogy így összevontam. Hogy van rendesen? Igen, igen. Jó, köszönöm. Írjam át. Már rég kaptam ilyen jó tanácsot. Tehát akkor maradjunk a felebarátnál. Miért, vége van az időnek? Jó. Egyáltalán nem olyan vicces, gyerünk már akkor. Legyél... Nem bírom folytatni. Akkor azt mondanám, úgy imperatívuszban:
Házastársadat kívánd! (67:55)
Lejegyezte: Szabó Zoltán Illés
Elnézést, kicsit később kezdünk. Majd akkor az elejét ledarálom és akkor behozzuk... mindenesetre ennél a sémánál vagyunk (emlékeztek?): behódolás. OaaáááÁHHh!
Aki ettől szenved, ő azt éli meg belül, hogy kiszolgáltatott és tehetetlen, és mindenképpen igazodnia kell valaki más érzéseihez, vágyaihoz, szükségleteihez, igényeihez, előírásaihoz, rendelkezéseihez és szabályaihoz. Mert egyébként magát (ilyen értelemben) tehetetlennek éli meg, sőt: fenyegetettnek. Hogy ha ezt nem teszi, annak az lesz a következménye, hogy valamilyen büntetésben lesz része. A büntetés pedig így írható le, hogy: majd nem fog szeretni, majd megvet vagy majd elítél, vagy a szó szoros értelmében valamilyen büntetést kapok tőle. És ezt mindenképpen el kell kerülnöm! Itt tehát saját érzések, szükségletek, vágyak áldozatul esnek – vagy annak, hogy a tiedre figyeljek, vagy annak, hogy a külvilág elvárásainak feleljek meg. A legjobb meggyőződésem ellenére is! Ez a nagy fájdalom.
Hogy ő nem szívvel lélekkel adja át magát, nem belső meggyőződésből hoz mondjuk áldozatot (ami számára akár káros következményekkel is járhat), hanem a meggyőződése ellenére történik mindez. Hááhh! És ezért kezdtünk el arról beszélni (mert mindennek szeretnénk a pozitív részét nézni; nem tagadva, hogy néha a negatív részen keresztül tudunk a pozitív részig eljutni), ez pedig az, hogy mi az, ami bennünket leginkább belülről meg tud szilárdítani? Hogy akár sokak ellenére is a saját meggyőződésünk szerint tudjuk élni? Ez pedig talán leginkább a spiritualitás. Isten velem – ki ellenem? Mondjuk így nagyon egyszerűen.
Ezért pedig azt a modellt használjuk, amihez egy szentírási történetet is kapcsoltunk, hogy az életünkben természetes értékhordozó...
(Esetleg a fényből le lehet egy picit venni? Hogy itt rajtam ne legyen annyi. Mert vakulnak szegények, ezek a jó emberek itt mind vakoskodnak.)
Értékhordozó az, hogy vannak szokások, szabályok, normák, elvárások, hagyományok. Annál egy mélyebb dimenzió a lelkiismeretünknek a szava. És annál még mélyebb, amit így neveztünk meg, hogy a Szentléleknek vagy a spiritualitásnak a szava, dimenziója. Ezt a 3 dimenziót nézzük most. Próbálunk mindig a forrásra utalni, és ennek kapcsán jutottunk el oda, hogy nézzük akkor a tízparancsolat alapján mindazt, ami valamiféle külső vagy belső hangként megjelenhet (hogy csináld így vagy ne csináld úgy), de próbáljuk meg mindig a gyökereket megkeresni! Amik aztán abban segítenek, hogy a saját belső meggyőződésünk alapján tudjuk élni. Hát én ezt szépnek látom. Látom, ti már most elfáradtatok, de... de! Szeretném ma befejezni, és utána adni egy összefoglalást, amit én nagyon izgalmasnak tartok. Milyen jó, hogy jóban vagyok magammal, és így magamat fogom ma szórakoztatni (népes publikum kíséretében). Mindenesetre a nyolcas így szólt, hogy: Ne hazudj!
Emlékeztek, minden kijelentést próbáljatok meg nem normának hallani; nem pusztán csak valami lelkiismereti szónak, hogy ez a jó / az a rossz, hanem valami olyan belső fölszólításnak, ami a szív legmélyéből fakad. Ahogyan Jézus azt mondja: menj és éljél (zárójel: az „éljél” nincs ott, de ez az üzenet), menj és éljél; nem ítéllek el, többé ne tedd ezt.
Na most. A „Ne hazudj”-hoz mit mondhatnánk?
Fogadd el az élet realitását, a valóságot – az egészet! emlékeztek arra az amerikai segítőre? Azt mondta: kerestem azt a közös pontot, ami minden kliensemet összeköti. Egyet találtam: sebzett viszony a realitáshoz. Tehát fogadd el a valóság egészét, ne tegyél hozzá semmit és ne vegyél el belőle semmit.
Kedves ismerősöm sebzettségekkel él, és a felesége ezekkel a sebzettségekkel együtt is tudja szeretni. És megkérdeztem őt nem olyan régen, hogy „mondd, szerinted mi a titka annak, hogy a te feleséged így a sebzettségekkel együtt is kitart melletted, hűséges hozzád, szeret téged, értékesnek tart? Hát... másokat simán ott hagynak ezért!
Erre elgondolkodik és azt mondja: én azt hiszem, az, hogy mindig nyíltan beszéltem arról, hogy mi is ez a sérültség. Hogy igyekeztem nagyon őszintén a saját sérültségemet látni, próbáltam egy picit sem mentegetni, de nem is idealizáltam azt. Nem hitegettem a társam soha, de a társam tudhatta rólam, hogy én ezt sérültségnek tartom és gyógyulni akarok belőle.
Nagyon szép!
Mi történik akkor, amikor valaki nem tesz hozzá, de nem is vesz el – nem idealizálja, nem ragozza, nem okoskodik, nem mentegeti magát – egyszerűen csak mondja, hogy „ez van”; de az nem elég, hogy „ez van”, hanem hogy az is van, hogy én ennél több vagyok. Tudom, hogy több vagyok, mint a sérültségem vagy a sérült részem! És akarom, hogy ez a „több” határozza meg az életem és ami kettőnk kapcsolatát! Ezt akarom! És ezt te tudhatod, hogy így van. De nem kenem el a sérült részemet egy picit se – az is itt van. De dolgozom vele.
Azt mondja: tulajdonképpen a feleségem megbékélt ezzel, mégpedig azért, mert megtapasztalta, hogy ezzel a résszel neki nincs dolga. Mert tudta, hogy én dolgozom vele! Mikor valaki... nem, hát az nem is úgy volt, csak egy olyan hazugság-féle, ilyen füllentés-szerű...ség, nem volt az hazugság, csak egy ilyen „kegyes füllentés-szerű jóság”, ugye, ilyenkor úgy megpróbálsz nekiállni, hogy „na, jó, jó, jó”. De ha valaki azt mondja: „nem voltam őszinte” – akkor tudod, hogy ott már neked nincs dolgod. Törődhet magával, a kapcsolattal.
Háhh! Milyen felszabadító! Na, tehát ilyen értelemben: hogy engedd közel magadhoz a realitást, a valóság egészét. Úgysem megy – hát kinek megy?! Hát kinek?!? Hát szó sincs róla. De hozhatunk egy döntést, hogy ha olyan helyzetbe kerülök, hogy valami úgy khhrrrkkgg, akkor egy kicsit megállok a 120 kilométeres szélben, hadd jöjjön! Az nem lesz káromra, biztos! Fáj, csíp, uuUUUÚÚ, de sokat fogok belőle fejlődni. Ej-haj! Jól van.
Második: legyél és vállald azt, aki vagy itt és most, aki voltál és aki lehetsz! Nem beszéltem még erről, ugye? Nem. Hogy legyél és vállald azt, aki itt és most vagy. Ha fáradt vagy, ne mondd, hogy „á, dehogy!”. Mert fáradt vagy! Ha nem szeretsz középen ülni, de most ott kell, ne mondd azt, hogy „á, nekem mindegy!”, mert nem mindegy. Ha nem mindegy, nem mindegy! Most miért kellene azt mondani, hogy mindegy?! Nem mindegy! Nem ott ülök, ahol szívem szerint ülnék, és ennyi! De nincs vele dolgod.
Tehát: vállaljuk azt, akik itt és most vagyunk, de ne csak a jelenből éljünk, hanem a jelenben, ezért vállaljuk azt, akik voltunk. Ez azért is nehéz, mert jó esetben az történik velünk, mint a gyerekekkel: minden gyerek úgy spontán módon nő, különösebb ráhatás nélkül. Ezért, mikor nézzük a gyerekek sportteljesítményét, a gyerekek általában évről évre fejlődnek. Még akkor is, ha nem edzenek. Ez sokakat könnyű könnyelműségre csábít, mint a Trabant jó útfekvése. És képzeljük azt el, hogy amikor visszanézek és azt mondom: hú, hogy én ezt hogy csináltam! Sokszor elönti a pír az orcánkat (az összeset, ami van), és azt mondjuk: óóó, ÓÓÓÓóóó... nyugodtan ismerjük el, hogy akkor ennyit tudtam. Ennyit. Vékonyabb volt a bicepsz... hát ennél már nem. Hát így volt, ennyit tudtam, ennyit bírtam, erre voltam képes. És most, hogyinnen nézem, azt kell mondanom: nagyon hálás vagyok az életnek, hogy annak ott az összes terhét akkor nem láttam. Most már látom, hogy azt nem kellett volna. Hát nem úgy kellett volna! Mostani eszemmel másképp tenném. De elfogadom, hogy ott és akkor annyit tudtam. Nem egyszer: milyen nagy különbség van a között...
A múltkor mondtuk ezeket a … nem is tudom, mókás történeteket vagy milyeneket, hogy mikor valaki újból és újból meggyónja a rég volt bűnöket. Hát... ha valaki ezt elkezdi mondani, és le szoktam őt állítani. Meggyónta? Igen. Akkor köszönjük. Stty! Ennyi. Következő? (már nem a következő gyónó, hanem a... azért annyira nem... Csak ha már meggyónta, megbánta, kapott rá föloldozást, hát hagyjuk ezt! Ha az őt valamilyen szempontból mardossa, az nem gyónási téma, hanem lelkigondozói téma. Ez meg itt a gyónás. Hmm... Tudom ilyen egyszerűen látni az életet.
De ez nem ugyanaz, mint amikor valaki 60-70 évesen visszanéz az életére és azt mondja: hú, a nemjóját. Hogy én ezt hogy nem láttam akkor?!
Nem vagyok önbüntető. Szeretem magam. Emlékszem, édesanyám egy vasárnap, mikor papnövendék voltam (nem is... mikor pap voltam! Ez így következett). Mikor pap voltam, minden vasárnap hozzá mentem ebédelni. Valahogy ez volt a szertartás: vasárnap, megyek s akkor nála ebédelek. Anyukám egyszer nagyon lelombozva vár. Sajnos ez a rántott sajton is érezhető volt. De hát ugye ilyenkor mégiscsak a személyközpontúság fölülmúlja a sajt állagát. S azt mondja: Ferikém, egész délelőtt szomorkodtam. Kezembe akadt egy nevelési könyv, egy gyereknevelési könyv. Ugye, 2 volt nekünk otthon. A „nekünk” az egy költői túlzás, mert én gyerek voltam. Épp az egyik anyukám kezébe akadt. Az volt az egyik, amit nem olvasott. „Most, hogy így elolvasgattam belőle néhány fejezetet, rájöttem, hogy mindent elrontottam.” Segítőként rögtön megjelent bennem ez az empatikus attitűd. Tudtam, hogy ha valaki azt mondja, hogy „mindent elrontottam”, akkor végül is regresszióban van. Ezért nem volt olyan nehéz a melléállás. Aztán a mély empátiából a következő szólamlás fakad ajkaimról: Mindent nem! De ez érthető volt az érintettségem okán. Hogy azért annyira lazán nem tudtam venni ezt a kijelentést, egy kicsit fürdőcskéztem benne. Szóval de nagy dolog, mikor vállaljuk azt, aki voltunk, de éppenséggel nem egyszer ez olyan szembenézést kíván meg tőlünk, amiről nem is álmodtunk, hogy még ebben lesz részünk. Mert a múlt valahogy él bennünk, és éppenséggel az úgy él bennünk, hogy „hát én álltam a fronton!”. Ja, csak a front nem volt, azért nem lőttek annyira!” Én már itt vagyok, már három éve itt vagyok! (15:03)
Szóval: hogy vállalni azt, akik voltunk. S akkor ez megint egy nagy fajta őszinteséget kíván tőlünk. Itt, ami nagyon szép (nem ez (mármint a kóla) – ez csak jó; nem is, inkább: ízletes; ez a pontos szakkifejezés)... Látjátok, így is lehet. A kupakot nem kell bántani. ...hogy vállalom azt, aki lehetek! Az nagy dolog!
Valaki jön hozzád, és azt mondja: Hát figyelj! Hát te Péter vagy! (Kőszikla!) Ne, ne, hát mester, ne, hogy mán... Ne már. Hát én egy buta halász vagyok. Milyen kőszikla?!? Ne... Ne, ne, ne, ne.
Azért az egy komoly belső munka, hogy valaki odajön hozzád és azt mondja: te ezt meg tudod csinálni! És akkor, hogy szembenézel-e azzal, hogy vállald, aki lehetsz! Szép dolog!
Hallottam egy előadást vasárnap (nem a sajátom volt – mert a magamét is mindig meghallgatom, így rögtön; utólag nem, hajj, még csak az kéne), hogy azt mondja az előadó... nagyon egyszerű volt, fölcsigázta a kíváncsiságomat. (Hát már nem fogjuk befejezni ma), hogy vannak, akik a saját lehetőségeik alatt élnek. Lásd Mahatma Gandhi, Máhá Átmá – Nagy Lélek Ghandi, aki azt mondja, hogy a között, amire képesek lennénk és a között, amit megteszünk, ég és föld a különbség.
Aztán vannak olyanok, akik a lehetőségeiket megvalósítják. Tehát például: Péter egy igazán jó halász lesz. És egy rendes, vallásos ember. Megvalósította, ami ott volt. És vannak emberek, akik fölülmúlják azt, amit mások kinéznének belőle. Ez jó! Hát hogy ebből a nyegle mukiból hogy lett ez?!
Tudjátok, Teréz anyának mit mondtak? Teréz anya bejelentette a belső indíttatását arra, hogy egy közösséget hozott létre a legszegényebb szegényeinek a szolgálatára. Mit mondott az illetékes püspök? És ez nem kritika az illetékes püspökkel kapcsolatban... Azt mondta: Ki? Teréz nővér? Hát egy gyertyát nem tud normálisan megnyújtani! Ezt mondta neki a püspöke (a háta mögött). Nem is kis dolog vállalni azt, akik lehetünk, akivé válhatunk.
Például egy sebzett embernek vállalni azt, hogy őbenne van egy egészséges rész. Hogy van benne! És hogy ide kidolgozhat egy utat. És utána, igen, egy csomó szenvedésével meg is maradhat döntően ennél a résznél. És lesz egy csomó szenvedése, nyűglődése, nyomorúsága amiatt. Nem fog neki mindig „jólesni”, hogy az egészséges részében van. Kifejezetten rosszul fog esni neki nem egyszer! Mert nem lesz neki könnyű az egészséges részében lenni. Hát de nagy dolog erre nem azt mondani, hogy hááá (ez most nem az egészséges rész – a másik), azt mondja: hát én ilyen vagyok! Engem így kell fogadni. Engem így kell szeretni. Föltétel nélkül, öcsisajtok! Nem úgy? Az igazi szeretet nem olyan? Ugye, ez a szeretettel való visszaélés. Arra hivatkozni, hogy én már csak ilyen vagyok, és ha te szeretsz, akkor feltétel nélkül szeretsz, tehát én nem változok egy kicsi sem.
Jó dolog ez a mai lélektan, fontos dolgokat adott a kezünkbe. (Feltétel nélküli szeretet – követelmény feléd.)
Nagy dolog vállalni azt, akivé lehetünk.
Pierre abbé (és egyébként ez nem olyan érdekes, inkább csak érdekes...) a legnépszerűbb francia közéleti személyiség volt. A legnépszerűbb! Hosszú ideig! Cousteau kapitányt is, Prostot is... Tényleg. Nem volt az a sportoló, az a közéleti szereplő – politikusokat ne is említsünk. Egy vékony, nyüszöge pap. Mindenkinél népszerűbb volt. 44-45: mentette a zsidókat, a menekülteket, akik nem paktáltak le a német megszállókkal (ugye francia volt). Kockáztatta az életét. Akkor a szegények, akkor a bevándorlók, akkor a hajléktalanok... Sss. Alig ismerjük a nevét. Pierre abbé. Jelent meg néhány pici kötet tőle. (Jövő hétre kérem! Fttty! (ez a felszólítás)). (21:10)
Képzeljétek el, ő a következőt mondja: édesapám egy melegszívű, nagyvonalú ember volt. Édesanyám pedig egy hihetetlen erkölcsi tartással rendelkező asszony. Amikor rájöttem, hogy az apám ilyen és az anyám olyan, akkor megértettem, hogy nekem hősnek kell lenni. Hát akinek ilyen apja meg ilyen anyja van – hogy nem adhatom alább! Ez döbbenetes – egy fiatal srác tizenévesen azt mondja: ha én ezt meg azt kaptam a szüleimtől, akkor nekem kötelességem hősnek lenni. Akik kevesebbet kaptak, legyenek rendes emberek. Mit szóltok ehhez? (22:07)
S az a vicc, hogy meg is csinálta! Megcsinálta. Fantasztikus ember. Pierre abbé. Ezt már mondtam – ez csak az elmélyítés. Gyerünk, gyerünk, gyerünk!
Azt mondja:
Számold föl a léthazugságaidat!
Hamvas Bélától van a kifejezés, hogy nagyon sokan nem egyszerűen csak hazudnak maguknak (nem föltétlen rossz szándékkal – ez valahogy vérünkké válik, hogy önmagunkat védjük; ez egy nem jó módja az önvédelemnek); nem egyszerűen csak hazudunk ebben-abban magunknak, hanem léthazugságban élünk! Ahogyan éljük az életet, az önmagában egy hazugság. Hú, ez durva, nem? Ilyeneket nem szoktam. Vagy szoktam? Nem tudom. Hát azt hazudom magamnak, hogy nem szoktam. Mindig kedves vagyok, aranyos; ilyet én biztos nem szoktam. Ezt Hamvas Béla mondja – én mosom kezeim.
Pl. az alkoholbeteg, aki azt mondja, hogy „bármikor le tudom rakni a poharat”, vagy „üveget”, „akármit lerakok, amikor akarok” – ő léthazugságban él. Amikor azt mondja, hogy én nem vagyok alkoholbeteg. Ki?! Ki?!? Nagyböjtben nem ittam. Na, erre mondjál valamit, segítőkém! Ugye, az egyik tünete az alkoholbetegségnek, hogy periódikusan nem iszik. Hogy a léthazugságát fönn tudja tartani. Érdemes megkülönböztetnünk azt, hogy ebben vagy abban áltatjuk magunkat. És itt én megint nem tételezem föl, hogy rosszak vagyunk, vagy ezt gonosz szándékkal tennénk. Nem tételezem föl, csak azt mondom, hogy így van! Ezt érdemes megkülönböztetnünk a léthazugságainktól, amikor alapvetően áltatjuk magunkat. Egy férfi a szeretőjéhez jár 8 éve, és ezt ügyesen megmagyarázza magának. Hogy őneki ehhez miért van joga. Hogy hogy egészíti ki így az életét a felesége szeretetével! Egy másik nő révén. Hogy ő így kap meg mindent! Hát egy nőben nem lehet meg minden (ezt, ugye, belátta), ez a realitás, hát akkor kettőből. És hát természetesen a feleségét nem terheli ezzel. Nem. Hát kedves asszony. Nem érdemli meg. Hát most okozzak neki fájdalmat?! Nem. Hát nem akarok elválni, akar minek bosszantsam? Ez egy léthazugság! HáááÁ!
Vannak papi léthazugságok is. Nekem azzal kell küzdeni. Tényleg! De most egy se jut eszembe. Gyerünk gyorsan tovább! (25:34)
A következő (ugye: ne hazudj) – dönts magadról.
Dönts magadról!
„Nem volt más választásom” – mikor valaki ezt mondja (ez is vesszőparipám; elnézést attól, aki ezt már hallotta tőlem), amikor valaki azt mondja, hogy nem volt más választásom, tudom, hogy nagy a baj. Mert az is a léthazugságnak lehet a része, hogy valaki azt gondolja, hogy nincsen más választása. Mindig van másik választás. Mindig! Nincs olyan, hogy nincs más választás. Olyan van, hogy „nem voltam rá képes”. „Nem volt hozzá erőm”. Hogy „ott és akkor nem is láttam”. Hogy nem láttam! Ezért pl. (beszéltem nektek erről múltkor?) gyónási helyzetben, amikor egy gyónó azt mondja, hogy „de hát atya, nem volt más választás!”, akkor tudom, hogy nagyon nagy a baj. Mert ő visszanézve azt mondja, hogy nem volt más választás... az már nagyon nagy baj! Mert ha azt mondaná: amikor megcsináltam, egyszerűen ki se láttam valamiből. Vagy egy érzésből, vagy egy indulatból, vagy valami sértettségből, a sebemből - semmit nem láttam, csak azt, hogy „harapd el a torkát”! Ez. Ennyihez tudtam hozzáférni. Ezt én most (két nap vagy húsz év múlva) nagyon is meg tudom érteni. Hogy egy emberrel ilyen történhet. De ő akkor jut el valahova, ha azt mondja: igen, akkor úgy volt, de most visszanézve azt mondom; azt a betyárját! Hogy nem láttam, hogy...
De ha húsz év múlva is azt mondja, hogy „hát, nem volt más választás”. Ennél még rosszabb (lásd behódolás): Hát, olyan idők voltak. Igen? Hát most jó, hogy fölvilágosít róla, hogy hogy mentek a dolgok! De ez nem egy korrajz tematikájú beszélgetés köztünk. Milyen idők jártak? Fecsegjünk egy kicsit... Szívbe markoló. De tudom – és itt is – légyszi, halljátok ki mindig, hogy nem az itt... hova találjon belül? Nem az ítélkezés van bennem. Hát mit ítélkezzek e fölött? Hanem van bennem egy ilyen dühvel elegy nem tudom mi. A dühig jutottam el. Egy ilyen mmdddDDMMM! Egy ilyen egy csinálhatnék. Hogy mmMMMMHH! Mi lesz így veled?!? Hát ha most te innen úgy fogsz elmenni, hogy „nem volt más választásom”, „ilyen idők jártak”, ez az egész itt, majdnem azt mondom, nem sokat fog érni. Nem sokat. Nem. Mert most a gyónást is betettük a léthazugság világába. Most már azt is mondhatod, hogy még meg is gyóntad. Ettől... Az kb annyi, hogy most már a lakatot is rázártuk. Hát őrajta az segítene, hogy azt mondja végre, hogy „igen, tudom – mások tudták másképp; én nem tudtam”. És mert én nem tudtam, ez nekem fáj. Nekem nagyon fáj és hhhhHH! De kár, hogy nem tudtam! Ezután lehet élni. De hogy „olyan idők jártak”, „nem lehetett mást csinálni”, na ezt már nem! (29:40)
Elmondanám (pap ismerősöm)... „Olyan idők jártak”. Ezért, mert hogy olyan idők jártak, ő mit csinált? Otthon... (De ezt nem mondta el senkinek; akkor honnan tudom? Ezt most hagyjuk.) Akkor még nem mondta el senkinek. Fogta, és a saját bőrén cigarettákat oltott el. De nem azért, mert meg volt zakkanva, meg mazochista volt, hanem mert azt mondta: olyan idők járnak, hogy ezt (úgy tűnik, hogy) bírni kell. Hát nem adhatom föl majd a paptársaimat meg a gyónókat, akik hozzám jöttek. Hát most olyan idők járnak, hogy most így kell edzeni. Értitek ezt? És ő edzett. Azt mondta: bármikor, nekem ezt bírni kell! Ez csak azt jelenti (számomra), hogy ha... hát nem is tudom. Mit? Nem mondom én ezt tovább. Hát aki nem érti, úgyis mindegy. Mára. Majd holnap megint mondom, és akkor...
Szóval, a hazugságot különböztessük meg a léthazugságtól. Na, gyerünk.
A szenvedélybeteg... Mi a léthazugságának a része? Azt mondja: van nekem akaraterőm, bármikor abbahagyom. Nem vagyok az, de abbahagyom bármikor! A logika nem számít ilyenkor, tehát a léghazugság fütyül rá. Mit állít? Hogy van nekem akaratom, amennyi kell. Ez a léthazugság része. És mikor fog meggyógyulni? Mikor föláll és azt mondja: Kovács József vagyok, alkoholbeteg. Mert amikor azt mondja, Kovács József vagyok, alkoholbeteg, akkor két dolgot mond. Az egyik, hogy van bennem egy Kovács József, aki ember. Ez az egészséges részem. Így hívják, hogy Kovács József. Ugye, emberként született és nem szeretne az alatt meghalni. Mind emberként kezdjük és nem tudjuk, hogy fejezzük be. Kovács József vagyok – ez az egészséges részének az állítása. És utána hozzáteszi: alkoholbeteg. Szenvedélybeteg. Ez azt jelenti, hogy abbahagyta a léthazugságot és beismerte, hogy az akaratereje gyönge. Ez a realitás.
Valaki azt mondja: „én simán...” addig léthazugság. Ha azt mondja: nem vagyok erősebb a piánál. (Nagyon sokan nem erősebbek a piánál.) Nem vagyok erősebb a szexnél, az internetnél, a ciginél, a munkánál, mit tudom én ki minél, a vásárlásnál... Nem, nem vagyok erősebb nála. Sokkal erősebb nálam. Sokkal!
Duna Pláza. Westend City Center... akárhova megyek, ezek.
Mikor valaki a léthazugságot lerakja, akkor azt mondja: igen, beismerem, hogy az alkohol (… nem folytatom a sort) erősebb nálam, ezért kénytelen vagyok eldönteni, hogy nem iszom többet. Ha elég erős lennék, nem kellene ezt a döntést meghoznom, mert ott és akkor mindig el tudnám határozni magam, hogy most az akaraterőm segítségével nem iszom többet. De sajnos ez nincs így. Ezért nekem egy döntést kell hozni. A szenvedélybeteg ember tehát az akaraterejének a vereségét be kell, hogy ismerje, és éppen ezért döntést kell hoznia. Az a következő eleme a léthazugságnak, amikor valaki nem hoz meg egy döntést, amit meg kéne hoznia, de úgy él, mintha döntött volna. Házasok tudnak úgy élni, hogy nem döntöttek a társuk mellett. Hoppácska! Vigyáztam. (34:26)
És belül az van: hát megházasodtam! Szeretettel téged, tűrürűrürümm – és belül meg morzsolja, hogy „Hát azért a Huffnágel Pisti... Hát azért a Huffnágel Pisti... Na, egy kicsit fölugrok a Fészbukra; megnézem, mi van az én Pistimmel. Biztos őrzi még a szívében az illatom. Az én Pistim!”
Tehát hiába álltál te az oltár előtt. Ha huffnágelpistizel, akkor az történik, hogy egy léthazugságban élsz. Azt mondod: tulajdonképpen most minden jól megy, és amíg minden jól megy, nincsenek is kérdések. Hát ha majd rosszul megy, majd megnézed. Ha nagyon rosszul megy... Hát ha NAGYON rosszul megy, az más. Az más. Hát csak ne menjen rosszul. Most jó. Hááhh!
A papnevelő intézetben tudtam nagyon megértő is lenni (egy-egy jobb napomon). Nehezen viseltem azokat a papnövendék társaimat, akik úgy voltak benne a szemináriumban, hogy nem döntötték el, hogy papok szeretnének lenni (ami miatt a papnevelő intézetben vannak). Nem egyen, nem ketten jártak úgy a papnevelő intézetbe, hogy azt mondták: hát, végül is negyedéves vagyok, még van két évem; meg még plusz... majd, majd, majd! Megy az idő, aztán majd úgy elválik. Mi válik el?!? Nem válik el semmi, hanem egyszer csak: hű a nemjóját, ma a papszentelés reggele van. Ez velem történik? Hogy kerültem ide? Hogy jutottunk idáig? Hogy elröppent ez a 6 év? Hűűűha. Levizsgáztam mindenből, a nemjóját?!? Nem húztak meg semmiből? Kicsit még várjunk.
Léthazugság úgy tenni, mintha döntöttél volna és közben nem. Tudjátok, a Csillagok háborúja majdnem minden kérdésre választ ad. Miután vannak még apró hiányosságok (készül is a hetedik rész – főleg Han Solo életéből fogjuk megtudni még azt, amit az életre kellene tudnunk). Én ott leszek biztos éjfélkor, 0 óra 1 perckor, ott fogok a Westendbe' csápolni. Mikor azt mondja a fiatal Luke Skywalker, mikor Yoda mester fölszólítja őt, hogy „azt az űrhajót most ftty!”... Nem így volt? Fiam, csináld! Mester, megpróbálom! Na, azt már ne. Hát egy űrhajót nem „próbál meg” az ember fölemelni! Atyámfiai! Egy űrhajót vagy fölemelünk, vagy nem! Itt egy benga nagy űrhajó; á, megnézem, hátha föl bírom emelni. Mit, egy űrhajót?! Hát... Vagy csinálom, vagy nem csinálom. „Nem bírtam” – ez tisztességes. Ha meg lebeg, akkor „bírtam”. Megpróbálom – ilyen nincs. Megházasodsz. Azt mondod: megpróbálom! Úúúúú.... (38:38)
Kedves ismerősöm jutott eszembe. Nem ez a fajta, csak ez a történet ide illik. Kicsit olyan áradó a mai alkalom. Megházasodott. Hamar másállapotba került a drágája, és ezért elkezdett duzzadni a keble. Nem neki. (Ugye? Mert így is lehetne: na, szó, szó – látjátok, mit tudok?) De nem így volt. A hölgynek a keble duzzadt. Erre a barátom azt mondja: na, eddig jó! Hát értitek. Döntés nélkül... Nő a keble a feleségemnek? Eddig oké! Aztán utána majd meglátjuk. Mi, most szoptat vele, ne már? És mi lesz velem? Tehát simán élünk úgy, hogy azt hazudjuk magunknak: döntöttünk. És nem. Csak úgy... hm, hmm, hmm. Még szerencse, hogy a gyerek is... nő az izomtömeg, akkor fejlődik. És úgy rábízzuk majd az áldott természetre. Majd úgy mennek a dolgok előre. Csak elég lesz.
Jól van. Nem tudom, hogy jól van-e, csak magamat nyugtatom ezzel. A következő. Jó. Ja, itt akartam még egy kis kitérőt, csak nem tudom, belefér-e. Bele? Micsoda léthazugságban éltek! Engem ámítotok ezzel! Közben: nem igaz már, össze-vissza bolyong, ahelyett, hogy mondaná már a témát...
Nem mindannyian voltatok ott húsvétkor a misén. Most kénytelen vagyok itt is elmondani, hogy... (csak ehhez tudom kötni – nehogy félreértsétek). Jó. De nyugodtan – hát ki vagyok én, hogy engem ne lehessen félreérteni? Nyugodtan!
Istennel való kapcsolatunk íve. „Megy nekem anélkül is!”. Húha... Asszem, hogy nem megy nekem Isten nélkül. Az már nagyon nagy dolog, ha valaki azt mondja, hogy nem megy nekem Isten nélkül! Nagyon nagy dolog. Ott már a realitás egy többlete megjelent. Hogy belátom, hogy hát azért... azért... tyapp, tyapp, tyapp. Jó. A következő lépés léthazugságunk fölszámolásában: amikor rájövök, hogy nekem Istennel sem megy. Ez a büdös nagy helyzet. Hogy Istennel sem megy! A naiv korszakunk az: igen, Isten nélküli éltem, majd most megtérek és akkor majd megy nekem Istennel. Cmm, cmm, cmm! Ha elég erősek vagytok, ezt akkor már látjátok. Már mit képzelsz te magadról? Ugye? Mikor megy a kisegér meg az elefánt a hídon. Ismeritek? Megy a kisegér meg az elefánt. Azt mondja a kisegér: hallod, hogy dübörgünk? Hát a kisegér ne mondja azt, hogy hogy dübörgünk. Az elefánt dübörög, ő meg cincog. Attól, hogy az elefánttal megy, ő nem dübörög. Hanem az elefánt dübörög, ő meg: hmm, hüm, hümm, hümm, hümm, hümm. Csak patkánnyal ne találkozunk. Ezt most keresztény emberként is mondom. Tehát hívő emberként belátom, hogy nekem Istennel se megy. Hát ha nekem Istennel menne (mondjuk), akkor papszentelés után már nem volna szükségem gyónni. Hát megy nekem Istennel. Isten nélkül nem ment, most Istennel vagyok, akkor el van minden rendezve. A mi belátásunk Istennel való kapcsolatunkban az, hogy nekünk Istennel sem megy. De ezt kimondani – kell hozzá egy kis bátorság. Mert érzünk egy nyomást (akár az Egyházon belül), hogy az a szép és kívánatos szöveg, hogy „igen, Isten nélkül nem megy az élet, de megtérsz, és Istennel meeegy!”. Ennek a profán változata, hogy „csak akarnod kell és megy – nincs lehetetlen”. Ugye, ezt halljuk harsogni mindenfelől. Ahogy a profán változat is egy mmmdDDDMMM... nem. Nekünk Istennel sem megy. Ezért belátjuk, hogy – hűha! A gyöngeségeink nem változnak mind „erősségé”. Amikor valaki például lelki munkát kezd el végezni, akkor azt mondja: „az a célom, hogy a bennem élő gyermek fölnőjön”. Tényleg? És akkor hogy fogsz ezután élni? Hát a benned élő gyerekek nem kell fölnőnie! Hanem egy kicsit gyógyuljon. Maradjon. Valahogy legyen egészséges! Nem. Az embernek Istennel sem megy. És hol van a fordulat? Mert nem ez az utolsó lépés. A fordulat így szól: nem, nekem még Istennel sem megy. Ezt be kell látnom. Hiába szenteltek pappá. Istennel sem megy. Vessző. Istennek azonban megy velem! Ezért nem adom föl. Isten azt mondta: ide figyelj, Feri. (Ezt mondta! Hát, valahogy így... Most kicsit...) Ő azt mondta: gyere, csináljuk együtt; énnekem megy. És sajátosan arra kért és azt mondta: szükségem van rád. Hogy meg tudnám mutatni, hogy rajtad keresztül nekem valami megy. Ez nem azt jelenti, hogy nekem megy. Hmm! Jájjjj. Ezt látom reálisnak. Jól van. Vagy nem tudom. Ez megint... Ja, igen. Ide majd vissza szeretnék térni a tizedik parancs után. Tizedik parancs... Valaki jött. Hát, ti tudjátok, a gyóntatási gyakorlat tág teret biztosít a csodálkozásra. De ne gondoljátok azt, hogy azon csodálkozom, amin ti gondoljátok, hogy én csodálkozom. Mert némi nagyképűséggel azt mondom, hogy olyan sok újat nem tudnátok mondani. Azért, mert a '90-es évek közepén már pap voltam, ami azt jelenti, hogy második világháborús bűnöket gyóntak nálam sorban, sorban. Ugye, idős emberek jöttek és akkor, akkor jutottak el oda. Aztán: diktatúrás gyónások, '56-os gyónások. Diktatúrás gyónások, akkor délvidéki háborús gyónások. Erdélyben történt dolgok gyónása. Hát, hát. Nagyon össze kéne valakinek szednie magát, hogy úgy... De a következő mégis meglepetést okozott. Bejött valaki. Azt mondja: jó pár éve nem voltam itt, de én mind a tizenkét pontot megszegtem. Na, látjátok! Erre mondják, hogy ilyen idők jártak. Itt ez egy pontos kifejezés. Hát őneki ez már összemosódott. Hogy úttörő meg tízparancsolat meg piros nyakkendő meg lila stóla. Én végighallgattam. Ő szépen végigment a tizenkét ponton. Ki vagyok én, hogy belekössek. Volt abban sok jó. Tehát témánál volt, csak – hogy mondjam – egy másik fájlt nyitott ki. Megszegtem mind a 12 pontot.
Kicsit el kellett merengenem, hogy hogy is volt, hogy is volt? Látod, Feri, ezt sem tanultad meg rendesen. Gyorsan-gyorsan, zárkózz föl a gyónóhoz, mert így nem lehet. Le vagy egy kicsit maradva.
Szüntesd meg az önmagaddal való meghasonlásod! Jó, hát ezt most hosszan lehetne, de nem. Na, de ez szép:
Mondd el mindazt, amit el kell mondanod! Ugye elvileg úgy szól, hogy: ne hazudj, más becsületében kárt ne tégy! Ennek a másik oldalán valami ilyesmit hallottam: mondj el mindent, amit el kell mondanod! Van, hogy valamit nem kell elmondani (lehetne, de nem kell elmondani; lehetne, de nem érdemes elmondani). Talán Mellonak volt egy története egyik könyvében. A szerzeteshez szalad a tanítvány: Mester, Mester, hallottad? Állj, állj, állj. Először is: igaz? Azt hiszem, nem. A második: javára lesz valakinek? Azt hiszem, nem. Legalább humoros? A tanítvány azt mondja: hát ez nem. Akkor ne mondd el! Szóval: mondd el mindazt, amit el kell mondanod. És ezt úgy is mondhatnám, hogy tanúskodj! Legyél tanú. Tanúskodj. Ezt egy olyan történetben értettem meg igazán. Nem a fejemmel, hanem itt beljebb/máshol. Házastársi konfliktusról számolt be a férj és a feleség. Jó szövevényes konfliktus volt, nem is nagyon értettem. Hát tényleg, miért? Szerintetek ezt lehet mind érteni?! Akkora zűrzavar volt, hogy na. (50:36)
Hát, arra jutottam, hogy jussunk valahova, hogy mi lenne, ha nem a káosszal kezdenénk valamit, hanem a kozmosszal. Azt kérdeztem, hogy: akkor most ezt látom, hogy ebbe ti belefulladtatok már, mert én is éppen most. Nem hinném, hogy okosabb, ügyesebb vagyok nálatok. Tehát, ha ti belefulladtatok, akkor szerintem én is. Mi lenne, ha most azzal foglalkoznánk, hogy van-e valami, ami a spirituális dimenzióban összeköt titeket? Van-e valami mély összetartozás köztetek, vagy csak az a rengeteg sérelem meg hiány meg izé. Mert ezt, gondolom, még egy évig mondhatnátok, és nem tudom, meddig fogok élni. Ki tudom-e várni. Mi tart titeket össze? Hol a ti összetartozásotok mélysége? S akkor egyszer csak földerült a feleség szeme. Azt mondja: nem a problémákról kell beszélni? Hát nem, nem. Én azt nem akarom hallani már. S akkor belelkesedtek, s elkezdték mondani, hogy mi az, ami őket igazán mélyen összeköti. Volt olyan! Csak már öt éve nem is gondoltak rá. Mi hiányzik, mi a rossz, miért vagy ilyen, türürümm, türürümm. És akkor egyszer csak úgy puff, kibomlott valami gyönyörűség, hogy mi is van köztük. S akkor azt mondja egyikük: tulajdonképp a leggyönyörűbb az, hogy ezt, ami igazán összeköt bennünket, még nem tettük tönkre. Hatalmas élményük lett ettől. Egy csomó minden hozott egy változást a kapcsolatukban. S egy hónap múlva visszajöttek a csoportba (párokból alakult ez a csoport), s a következőt mondja a feleség: Feri, tulajdonképpen nem csak annak lett jó gyümölcse, amire itt rájöttünk, rácsodálkoztunk, közösen megéltük. Hanem tudod mi volt nekünk nagyon fontos? Hogy nem csak te voltál itt, hanem egy egész csoport! Ezért mind tanúskodtok arról, hogy ez a jó bennünk van. Mert mi hajlamosak vagyunk elfelejteni. De most mi arra gondolunk, hogy ti tudjátok, hogy ez bennünk van! S akkor ezt így fejezte ki: hogy ti tanúskodtok a bennünk lévő jóról. Hogy megszoktuk, hogy tanúskodni valami rosszal kapcsolatban szoktunk, ugye? Igen, én tanúsíthatom, hogy tényleg átment rajta. Én tanúsítom, hogy te a feleségedet tudtad szeretni. Mert én akkor ismertelek és láttam. S én erről tanúskodom. Milyen fantasztikus ereje van annak, hogy tanúskodunk egymás életében arról A jóról, amit megéltünk. Hejj! Ez tetszik nekem!! És ilyen értelemben mondom azt, hogy „mondd el, amit el kell mondani!”. Most azt a részét nem hangsúlyozom, amit már sokszor hangsúlyoztam. Hogy a férfiak mondják a feleségüknek, hogy szeretlek! Mert azt mondani kell. Mikor a feleségek azt mondják: mondd, hogy szeretsz, akkor igazuk van! Ne úgy, mint a székely ember. Ismeritek, ugye? Biztos mondtam a múltkor, vagy nem tudom mikor. Na. Ne úgy.
Apák! (Mint ahogy a Szentírásban van: Apák!) Ti mondjátok a gyerekeiteknek (megfelelő helyzetben, megfelelő pillanatban, ott és akkor): büszke vagyok rád, fiam! Büszke vagyok rád, lányom! Anyák! Mondjátok a fiatoknak, lányotoknak: szeretlek! Apák: mondjátok a fiaitoknak: ügyes vagy, fiam, gratulálok! Ez szép volt! Az apa mondja a fiának: gratulálok! Az apa mondja a lányának: lányom! Gyönyörű vagy! Gyönyörű vagy! Vannak szavak, mondatok, amiket el kell mondani. Istennel kapcsolatban valaki úgy fogalmazta meg, hogy Istenről azután lehet hallgatni, ha már beszéltünk róla. Én ezért mindig egy picit beszélek róla, és utána a többit rátok bízom. Tehát amit el kell mondani, azt mondjuk el. Aztán:
Vedd magadra valóság rád eső, neked szánt részét: az igazságot!
Ugye, a valóság nekünk szánt része az igazság. Az az igazság, a személyes valóság. Vegyük magunkra a valóság nekünk szánt részét.
Élj úgy, hogy szabadon bárki szemébe nézhess, és bárki a te szemedben nézhessen!
Ilyeneket mondok. Élj úgy, hogy szabadon bárki szemébe nézhess és bárki a szemedbe nézhessen. Hejj, haj!
Beszélj úgy, hogy bármikor szabadon az órádra nézhess, és tudhasd, jó gazdálkodtál az idővel. (Van még fejlődnivalóm.)
Becsüld meg és gondozd a bizalom szövetét!
A kegyes hazugsággal mindig is ez volt a bajom, hogy a bizalom szövetét roncsolja. Egy gyereknek ne mondjunk olyat, amit később vissza kell vonni. Mondjuk neki azt és úgy, hogy ne kelljen visszavonnunk. Mert aközlésünkben nemcsak az itt és most van benne, hogy fáj vagy nem fáj, hanem a kapcsolat is van. Nem kell mindig mindent mondani. Mikor valaki azt mondja, hogy „ami a szívemen az a számon”, akkor ő a szívét összetévesztette a gyomrával.
Azok szokták ezt olyan lelkesen hangsúlyozni, akiknek két gyomruk van. Ugye, a szívük helyett is az van, és akkor onnan így okádják föl, ami éppen jön. Az ott gyomor! A szívedet próbáld először megkeresni. Mert ha azt a szívedből mondanád, az úgy sose hangzott volna el. (Olyanokat tudok mondani, ezt nem...) Következő:
Fedezd föl magad!
Ugye, az „ismerd föl/meg magad” helyett. Ugye, ez az „ismerd meg magad” már olyan... jó, de minek? Sokkal izgalmasabb, hogy fedezd föl magad! Háá!! Lelkednek vannak olyan területei, hogy még sose jártál ott! Fedezd föl!! Izgalmas! A következő (ez már az utolsó):
Egy életet élj!
Számold föl a két-három világod. Nappali/éjszakai. Ffh-fhhh! Nappal rendesen dolgozol, meg minden – este: takk, takk, takk (számítógépen). Le van húzva a roló. Kakukk!
Erről is beszéltem volt már párszor. A legtöbb ember nem kettős életet él, mert az nagyon energiaigényes. Tehát mindenhol: két család, két lakás, két... az melós nagyon. Kevesen vállalják ezt. Tudjátok, olyan történeteket produkál az élet! (59:23)
Meghalt egy férfi. A férfi kettős életet élt, mégpedig a szomszédasszonnyal valósította meg azt a másikat. Tényleg így volt. Az ügy pikantériája, hogy a lakótelepi házban egymással szemben volt a két családja. Így, ahogy mondom! Itt is volt egy alom – ott is volt egy fészek. Fészekmeleg, fészekalja, gyerekek itt-ott. S amikor meghalt a férfi, ez úgy megrendítette a másik családot, aki végig léthazugságban élve nem szólt erről emennek a családnak, hogy ez hirtelen kipattant. Hirtelen a szomszéd is elkezdett gyászolni. Hát meghalt az apa! Meghalt a férj, egyszerűen nem lehetett elfelejteni azt, ami van. Elérkezett a temetés. Ftty, fffütty! Hívták a papot. A papnak nem mondtak semmit. Hát úgy is kell, persze, ne legyen botrány. A pap meg: hány gyereke volt? Látta, hogy egy kicsit zavarban van a hölgy, de mondta: hat. Hú, az milyen szép, hat gyerek (3 volt itt, 3 ott). És akkor a pap a maga fantáziáját hozzátette. Úgy volt a ravatalozóban, ugye: negyedik emelet 2 állt itt, negyedik emelet 6 állt ott mindenféle kapcsolt részekkel, a pap meg középen, ugye, mégiscsak ő viszi a dolgokat. S akkor hát meghirdette, ugye, az örök életet. Nem nagyon tudta hova veti a magot. S mondta, hogy „Testvérek! Hát egy ilyen nagyszerű apa! A 6 gyerekkel!” Álltak egymással szemben. „Hat gyerek! Hát nehéz is lenne másról beszélni, mint „hogy odaát majd mindenki mindenkivel találkozni fog!”. És a feleség a 4/6-ból, akinek csak a polgárija volt, a következőt mondta ott a ravatalozóban, úgy, hogy nem gondolkozott, csak mondta: Na, az tenne be! (62:12)
A pap nem nagyon értette. Nem én voltam! Nem, ugye ilyen elegáns fejedelmes módon, többesben, meg hogy „egy pap”, de nem. Nem. Tehát: ritka az, hogy valaki kettős életet él. De hogy valaki két világban él meg háromban, az nem ritka. Csak ezt magunk elől is elrejtjük. Ezért van bennünk egy meghasonlás. Egyik részünket az egyik világban éljük, másikat a másik világban!
A hitelességnek az egyik ismérve, hogy valakiben nincsen ilyen törés. Hogy egy világban él. S ebbe az egy világba tud beletartozni, hogy megy és nem megy, hogy néha ügyes és néha ügyetlen. Hogy ezt tudja, azt nem; hogy vannak erősségei és rettenetesen gyöngeségei; a múltban csodás értékei és bűnei; a jövőben lehetőségei és korlátai. S mikor ez egyvalakiben ott meg tud testesülni, és nem teszi hozzá és nem vesz el belőle, az kifelé hitelesnek hat. Ha azt látjuk, hogy nincs az, hogy itt így, ott meg úgy. Nem is olyan könnyű egy életet élni! Nem könnyű. Nem könnyű! Hahhah!
Ezért hallani egy belső fölszólítást: élj egy életet! És döntsd el, hogy az melyik legyen! Ez nem azt jelenti, hogy lehazudod a felét meg a 40 százalékát (vagy te a nyolcvanat), hanem az van, és most erőfeszítést teszek, hogy ez egy élet lehessen. Hej-haj! Emberes munka! Van 6 perc a „házastársad jászlát ne kívánd” meg mindenféléjét. De hát bele kell csapnunk, mert hát az idő, ugye. Közeleg a pünkösd. Kedves ismerősöm mondta: nyakunkon a pünkösd! Ebből is látszik, milyen nehéz hivatás ez... nyakunkon a pünkösd! Lllll! Ezt úgy még nem éreztem.
Tehát: házastársat, feleséget... na. Házastársad feleségét meg egyebét, miegymását ne kívánd.
Mit mondtam? Házastársad feleségét? Hát a házastársad feleségét... ezen még egy kicsit gondolkozom majd, hogy ez hogy is van. Most sikerült magamat meglepni. Ezen még dolgozom. Most nem állítom, hogy ez ki lenne dolgozva, ez a gondolatom, ez most csak úgy spontán jött. A múltkor is mondtam valami ilyesmit. Jó. Hát, ezt nem tudom. Jól van – örülök a megnyilatkozásaitoknak. Nem esik jól, de nagyon hasznos. Figyeltek.
De azért volt így, mert rosszul írtam! Most nézem. Ezt nem is spontán rontottam el, ezt valahogy így összevontam. Hogy van rendesen? Igen, igen. Jó, köszönöm. Írjam át. Már rég kaptam ilyen jó tanácsot. Tehát akkor maradjunk a felebarátnál. Miért, vége van az időnek? Jó. Egyáltalán nem olyan vicces, gyerünk már akkor. Legyél... Nem bírom folytatni. Akkor azt mondanám, úgy imperatívuszban:
Házastársadat kívánd! (67:55)
Lejegyezte: Szabó Zoltán Illés