Evangélium (Jn 10,1-10)

Abban az időben Jézus így szólt: ,,Bizony, bizony mondom nektek: Aki nem a kapun megy be a juhok aklába, hanem máshol, tolvaj és rabló. Aki viszont az ajtón megy be, ő a juhok pásztora. Az őr ajtót nyit neki, a juhok pedig hallgatnak szavára. Nevükön szólítja juhait, és kivezeti őket. Miután mind kivezette, előttük halad, és a juhok követik, mert ismerik a hangját. Az idegent nem követik, sőt elfutnak tőle, mert az idegen hangját nem ismerik.'' Jézus ezt a hasonlatot mondta nekik, de ők nem értették meg, hogy miről beszél. Ezért így folytatta: ,,Bizony, bizony mondom nektek: Én vagyok az ajtó a juhok számára. Akik előttem jöttek, tolvajok és rablók, nem is hallgattak rájuk a juhok. Én vagyok az ajtó: aki rajtam keresztül megy be, üdvözül, ki- és bejár, legelőre talál. A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson. Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen.

Beszéd

Papi és szerzetesi hivatások napja van ma, úgyhogy nem véletlenül hangzott el ez az evangélium, s húsvét negyedik vasárnapján valahogyan ez a világ kerül előtérbe, éppenséggel évente egyszer, annyi elég is. És hogy ezért, ha már most előtérbe került, akkor erről szeretnék beszélni, de természetesen egyáltalán nem csak valamiféle öncélúsággal, mert amikor arról beszélünk, hogy papok vagy papság, akkor rögtön ti magatokra nézhettek, hiszen az általános és egyetemes papságban részesültetek, ezért ti, minden keresztény ember a keresztség révén fölkentek vagytok, hogy részesüljetek és kifejezzétek, mit jelent számotokra az, hogy részesültetek Krisztus papi küldetéséből. Úgyhogy amikor most a papról fogok beszélni, akkor rólatok beszélek. Éppenséggel akár azzal a nagyon látványos és nyilvánvaló tényszerűséggel, hogy például, mikor valaki házasságot köt, akkor a házasság szentségét a férfi a nőnek, a nő a férfinek szolgáltatja ki, ezért minden házas ember papi szerepben van, és papi funkciókat lát el; Istent megjelenítve és Istent közvetítve a házastársa számára. A házasságkötéskor ezért a pap nem szentség kiszolgáltató, egyszerűen csak tanú. Öt gondolat, röviden akarom mondani.

A mai evangélium hogy hozza elénk a pásztort? A korabeli állattartási szokások alapján. Éppenséggel úgy, hogy a pásztor megy elöl, azért mert itt egy kősivatagos világról van szó, nem olyan egyszerű az, hogy megyünk, és látni, hogy hol a legelő. Mi a magyar valóságunkban „hát ott a legelő, hát ezen nincs mit”, elmegyünk Erdélybe, ott a legelő után is legelő van, tehát ezen aztán pláne nincs mit morfondírozni, na de nem így Palesztinában. A pásztor az a valaki, aki tudja, hogy hol van a táplálék. Nem véletlen, hogy ez jelenik meg: „és bőséges legelőre talál”, bőséges életet akar nekik adni. Azért, mert a pásztor tudja azt, hogy hol van a táplálék, és a pásztor tudja azt, hogy mire kell vigyázni. Ezért jelenik meg ez a két motívum; hogy akik jönnek és fenyegetőek, és közben pedig mi az, ami az életre visz. Ezért az első gondolat így szól: Milyen nagy dolog, ha ebben az összefüggésben azt látjuk, hogy a pásztor az a valaki, aki lát valamit, látja azokat, amik ott vannak, de túl is lát rajtuk, túllát rajtuk, és azt mondja, tudom, hogy merre kellene menni, hogy hol van a bőséges élet, hogy hol van a veszély. Lát és túllát. Lát és túllát. Lát és túllát. És közben pedig ez elfogadhatóvá teszi a többieknek, hogy hallgassanak rá. Tehát a pásztor lát és túllát, és ezért lehet rá hallgatni.

Ezért aztán a pap nagyon jó, hogyha látja magát. Mi mindannyian nagyon jó, hogyha látjuk magunkat. Nekünk sokkal jobban kellene látnunk magunkat, sokkal élesebb szemmel fölismerni, hogy milyenek is vagyunk. Az összes esendőségünket, gyarlóságunkat, gyengeségünket sokkal sokkal jobban kellene látnunk. Ez nagyon nagy segítség lenne nektek. Hogyha mi sokkal világosabbá tennénk, elsősorban magunk számára az emberi gyöngeségeinket, gyarlóságainkat. Teljesen fölösleges önmagunkat idealizálni, erre semmilyen küldetést nem kaptunk, hogy önmagunkat idealizáljuk. Nagyon sok gyarlóság szorult belénk, nagyon sok. Emlékszem, mikor fiatal emberek voltunk, tizenkilenc-húsz évesek, akkor ment a nagy beszélgetés persze, kicsit azzal a hátsó gondolattal, hogy hátha esetleg valamelyikünk pap lesz vagy apáca, hogy milyen egy jó pap. És akkor ahogy ment, hát mindenféléket mondtunk, elég igényesek voltunk, amíg nem rólunk volt szó, és aztán megkérdeztük az idősebbeket. Volt egy fórum, ötven-hatvan éves felnőttek ültek ott, és kérdeztük, hogy „szerintetek milyen a jó pap, ti már harminc-negyven éve elviselitek őket?” Azt mondták: hát, legyen hitük. Ez volt az egyik, megütköztünk ezen, ennyi csak? Másik azt mondta: hát azért úgy nagyjából legyen normális. Harmadik azt mondta: hát azért nem árt, ha emberi. Teljesen más világot hoztak, mint mi fiatalok a lelkesültségünkben. De nagy dolog, hogyha látjuk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk. És aztán milyen nagy dolog, ha túllátunk magunkon. Mert nem elég, hogy látjuk magunkat, nem elég, hanem a fontos, ami ezzel együtt nagyon fontos, hogy túl is lássunk magunkon. Tegnap este harminc éves évfolyam találkozón voltam. Érettségi találkozón. Harminc éve érettségiztünk, sport, félig-meddig magántanulók voltunk, ezért ott ülnek a sportoló barátaim. S a következőt mondja az egyik öttusázó srác. Azt mondja: „Hát tudjátok, nekem van hat gyerekem. Hát, olyan három éve megfordult az ökör.” Mi az, hogy megfordult az ökör? Azt mondja: „Tudod, amíg három gyerekem volt, még az járt a fejemben, hogy mi van velem, hogy mik az én életcéljaim, hogy hogy akarok még sikeres lenni, meg megvalósítani magam.” Azt mondja: „Megszületett a negyedik gyerek, egyszer csak megfordult az ökör, most már a gyerekeim fontosabbak, mint én. Életem nagy fordulata, ahogy megfordult az ökör.” Ezt most megtanultam tőle, és rájöttem, hogy a tudósok generativitásnak hívják ezt, de ez a kifejezés nem találó. A megfordult az ökör sokkal találóbb. Tehát mostantól kezdve csak így hivatkozunk erre. De nagy dolog, hogyha a papnál viszonylag hamar megfordul az ökör; és már most nem saját ökörségével foglalkozik, hanem valami mással.

Aztán a második. Milyen nagy dolog, hogyha látjuk a másik embert. Ha látunk benneteket. Tudjátok, az elfelejthetetlen, ahogyan elszakadt a térdszalag a térdemben, s bekerültem a traumatológiára, és ott elkezdtem mondani, hogy mik a panaszaim. Az orvos két mondatot hagyott nekem beszélni, majd azt mondja: „Állj, én vagyok az orvos! Én tudom, hogy mi van a maga térdével.” El is rontották a műtétet. De nagy dolog, hogy ha hagyunk benneteket szóhoz jutni. Hogy  tulajdonképpen mi van veletek? Ti tulajdonképpen hogy vagytok? Hogy mi jó nektek és mi nem? Hogy nekünk milyennek kéne lenni, vagy hogyan kellene alakulnunk? Tudjátok, Óbudán, miután egyházközség, gyerekmise. Jó pásztor vasárnapján tíz évvel ezelőtt azt kérdeztem: „Gyerekek, mondjátok meg, ha ti valamit változtatnátok a gyerekmisén, mi lenne az?” Tíz gyerekből kilenc azt mondta: „Legyen rövidebb.” És mi volt az én első reakcióm? Na azt már nem! Azt nem; rövidebb, azt nem! Nem! Jól van, hogy gyerekmise, de hát akkor is! Hánykolódtam néhány éjszaka, rájöttem, hogy igazuk van. Milyen jó, hogy van bennük annyi bizalom, ha megkérdezem milyennek kéne lenni a gyerekmisének, azt mondanák, hogy legyen rövidebb. Hát hálás kellene, hogy legyek, hogy ők még megmondják. Attól kezdve tíz perccel rövidebb miséket tartottam. Titeket nem kérdezlek meg erről 🙂 Nagy dolog azért, hogyha valahogy érzékelünk benneteket, úgy egyáltalán fölfogjuk, hogy ti is vagytok. Tudjátok, hogy mondja ez a második vatikáni zsinat? Gyönyörű, azt mondja: Kétségkívül a nyájnak kell, hogy legyen pásztora. A pásztornak azonban nincs nyája. Egyetlen pásztor se gondolja, hogy neki van nyája! Hát ez hogy is? De nagy dolog, ha látunk benneteket, és aztán túl is látunk rajtatok. Hogy nem egyszerűen csak embereket látunk, hanem olyan embereket, akik istenhordozók, akik a Szentlelket magukban hordjátok. Tudjátok, legszívesebben, de ezt csak ebben a körben tudom értelmesen elmondani, azt látom, hogy minden ember egy élő tabernákulum. Az oltáriszentség őrzési helye, azt mondjuk, a tabernákulum. Valójában az csak egy rendkívüli, kivételes hely, Isten az emberben akar lenni. Ezért igazából az élő tabernákulum az ember. De nagy dolog, hogyha mi papok így látunk benneteket. Hogy látjuk azt a szentséget, ami átragyog rajtatok. És tudjuk, hogy ti élő tabernákulumok vagytok. Ti vagytok Istennek ez a szent őrzési helye.

Következő. Hogyha éppenséggel ezzel összefüggésben van elég bátorságunk látni a gyöngeségeiteket azért, hogy a szolgálatotokra legyünk akkor, ha kiderül, hogy milyen bűn vagy nyomorúság terhel benneteket. Hát de ez csak az egyik fele. Jó, ha ezt látjuk, de legalább annyira szükséges, hogy túllássunk ezen. Mit jelent túllátni ezen? Azt jelenti, hogy lehet, hogy valaki erkölcsileg rossz dolgot tett; még akár az is elképzelhető, hogy valaki szinte gonosszá vált; ez semmit nem változtat azon, hogy a létezése okán értékes. Minden ember a foganásától kezdve a létezéséből adódóan értékes. Akkor is, ha akármit tesz vagy nem tesz. Ezért egy afféle teológia, ami ezt a különbségtételt nem teszi meg, és azt mondja, Isten jó, az ember rossz, és csak így nézi az embert, merem mondani, hogy kártékony, sőt embertelen. Mert ha az embert igazán akarjuk látni, akkor együtt látjuk Istennel. Ezért egy afféle teológia, ami az emberről végső üzenetként azt mondja, hogy az ember rossz, kártékony és embertelen teológia. Akkor is, ha teológia. De nagy dolog tudni azt, hogy igen, megláthatom azt, hogy valaki milyen gonoszságra is tudott vetemedni; és ez nem érinti azt, hogy a létezése okán értékes. És de nagy dolog valakire, aki akármire is vetemedett, azzal a tekintettel nézni, hogy egészen nyilvánvaló, hogy te több vagy ennél.

Aztán a következő. Milyen nagy dolog, ha mi papok valamit fölfogunk Istenből. Egyáltalán valamit látunk belőle, az nagy dolog. Igazán nagy dolog. De nekünk papoknak igazán szükségünk van arra, hogy túllássunk azon, amit valaha is Istenből megláttunk. Isten sokkal több, mint amit mi papok tudunk róla. Sokkal. Isten sokkal szebb és színesebb és nagyszerűbb és lenyűgözőbb, és ezt nem is tudom tovább mondani; mint amit mi bárhol és bármikor róla tudnánk közölni és közvetíteni. De nagy dolog, ha akármit is próbálunk belőle átadni, kölcsönösségben, közben mindig tudjuk, hogy sokkal több mindent nem tudunk Istenről, mint amit tudunk róla. Ezért a legtöbb, hogyha azt az Istent meg tudjuk hirdetni, aki sokkal több, mint amit valaha is el tudtunk róla képzelni.

S aztán a záró gondolat. De nagy dolog, ha látjuk a hagyományainkat, az egyházunk értékét, a szokásainkat meg tudjuk becsülni, az örökségeinket, vallásunkat. És de jó, hogyha túl is látunk rajta. Nagyon jó. Mert éppenséggel azok a határok, amiket mi olyan világosan látunk, hogy keresztény és nem keresztény, katolikus és nem katolikus, ezek a határok bennünk vannak. Vagy köztünk vannak. Istenben ezek a határok nem léteznek. Nem léteznek, ez bennünk létezik, meg köztünk. Ezért minden papnak de nagyszerű küldetése az, hogy megbecsüljük és lássuk azt, mit jelent, hogy egyház, és mit jelent, hogy vallás és hagyomány; és közben, hogy folyton folyvást túllássunk rajta. Folyton folyvást.

Nagy dolog, ha látunk és túllátunk. Ha látjuk magunkat és benneteket, Istent, az egyházat, a vallást, a gyöngeséget és erényeket; de hogyha mindezen túl is tudunk látni. És sokszor erről a túllátásról alig-alig tudunk valamit közvetíteni vagy mondani. Egy valamit azonban tudunk. Elindulunk. És döntünk amellett a bizalom mellett, hogy érdemes efelé a több felé haladni. És ezzel a többel összefüggésben önmagunkat meglátni, mint picit, de nagyon értékeset.