Önfeláldozás séma 1.
2014.05.13.
Köszöntlek benneteket! Isten hozott mindannyiótokat!
Annál a sémánál járunk, hogy behódolás. A behódolás sémának kiemeltük, kiragadtuk az egyik központi ismérvét, ez pedig az, hogy valaki akkor is a saját meggyőződése ellenére cselekszik, túlságosan is átadja az önmaga élete fölött való befolyást, kontrollt és döntést másoknak, hogyha az ellentétes a saját meggyőződésével. Mindemögött félelmek, aggodalmak, hogyha nem járok el így, olyan negatív következménye lesz, hogy meg fogsz engem büntetni, megszakítod a kapcsolatot, nem fogsz majd engem szeretni, rossz következményei lesznek, és ezt nem engedhetem meg magamnak. Ezért a behódolás sémának a központi része tulajdonképpen, hogy valaki elszakítva éli meg saját magát a saját vágyaitól, érzéseitől és szükségleteitől, miközben mások vágyaira, érzéseire és szükségleteire sokkal jobban figyel, mint a magáéra. De a szomorú az, és a belső meghasonlást ez hozhatja, hogy éppenséggel lehet, hogy ő tudja, hogy mi a saját vágya, érzése és szükséglete, de a másikkal való kapcsolatában akkor is azt teszi, amit a másik akar vagy kíván tőle, vagy ő azt gondolja, hogy akarja és kívánja tőle, vagy úgy gondolja, hogy ez lehet így, és akkor... na, ezt már nem ragozom tovább.
Na most. Így jutottunk el oda, hogy egy szentírási történeten keresztül néztük azt meg, hogy az életünket és a döntéseinket abból a szempontból, hogy honnan forrásozik a belső meggyőződésünk, hogy honnan vesszük az erőt ahhoz, a motivációt, hogy aszerint éljünk, ahogyan gondoljuk, hogy kell élnünk - és akkor így különböztettünk meg 3 szintet. Emlékeztek, a történet - házasságtörésen ért asszony. Jézus azt mondja: nem ítéllek el, menj, de többet nem vétkezzél. Nem ítéllek el - norma, törvény, szabály,előírás, elvárás, hagyomány, szokás, ez a szint. Második szint: lelkiismeret hangja. Mi lenne helyes, mi nem, mi jó, mi rossz, hogy kéne, hogy nem kéne - ez már beljebb van. Harmadik szint - a legbelsőbb hangunk, a spiritualitás dimenziója. Legbelsőbb hang, ahol leginkább azt mondhatjuk, hogy valami nálunk többnek a hangját halljuk. És aztán beszéltünk arról, hogy hogy ismerhetjük föl ezt a legmélyebb világot. Olyan hálás vagyok azóta is nektek, nagyon, hogy együtt kísérleteztünk. Nagyon jólesett! Olyan jólesett, hogy adtátok magatokat erre! És ugye az derült ki, hogy ezt a harmadik dimenzióban lévő hangot nem is olyan könnyű fölismerni. Mondtatok első, második és harmadik dimenzióból való hangokat. És most hangos szóval mondom, ez duplán sem azt jelentette, hogy valamit nem éreztek jól. Mert egyrészt ne szidjuk magunkat, ez az egyik. A másik meg, ha pusztán csak mondatokat hallunk, tulajdonképpen akármelyik dimenzióból jöhet, mert nem önmagában a mondaton múlik, hanem azon az összefüggésen, ami bennünk kialakul, és ami bennünk van, miközben egy mondat elhangzik. És akkor most ezt nagyon röviden szeretném összefoglalni. Hogy is van ez? Ha a norma, törvény, szokás, szabály, hagyomány, elvárás és a többi szintjén vagyunk és hallunk egy mondatot - mondjatok egy mondatot, egy ilyen morális irányba vivő mondatot! Hogy? ("Ne légy sajtkukac!")
Ennek most a genezisébe nem megyünk bele - ne légy sajtkukac! Ez hangzik el. Fölszólítás, parancs jellegű. Na most, ha ez énbennem a törvény, szokás, elvárás, hagyomány, zzzzz, ezen a szinten jelenik meg, mit fog bennem kiváltani? Egészen messze leszek magamtól, ez számomra nem egy belső hang lesz, hanem esetleg nagyon pontosan meg tudom mondani, hogy ezt ki mondja nekem, vagy ki szokta mondani nekem. Szoktatok olyasmivel játszani, hogy "Szedd már össze magad!", és megkérdezed magadtól, hogy kinek a hangján szól - hát a tanár úr! Ja, apám! Ja, ezt a tesóm szokta mondani, mert ő nevelt. Van ilyen! Tényleg! idősebb tesóra rábízzák a kicsit. Hát nem könnyű akkor egyiknek se. Hallom ezt a mondatot, ne légy sajtkukac - ezt mondtad? Jó. Te, láttál már sajtkukacot? (Gyakran nézek tükörbe!)
Képzeld el, mikor fiatal ember voltam, de már pap, a kettő volt együtt is egy rövid ideig, és a papság maradt, a másik nem, az gyorsan tovaillant, az történt, hogy kitaláltuk, hogy biciklizzünk 24 óra alatt 400 kilométert. Hallottunk egy hangot hárman egyszerre: "Tekerj!" És akkor, hát 400 km-t le tudunk biciklizni! Két barátommal, odajártak az ifi közösségbe, lenyomtuk. 23 óra 55 perc. Képzeljétek el! Nem piskóta! De, ugye, minden nap miséznem, mondjuk így, hogy kellett, ezért úgy mentünk, hogy hajnalban indultunk, hajnalban érkeztünk, hogy reggel tudjak misézni. A szabadnapomon mentünk, na de csütörtök reggel misézni kellett. Tehát körülbelül 4 órára hazaértünk, lefeküdtem 2 órára, fölkeltem, és minden jól ment azon túl, hogy módosult tudatállapotban voltam - ez önmagában nem tett rosszat az istentiszteletnek. Igen ám, de jött egyszer csak egy pillanat, amikor letérdeltem. És a késztetés megvolt bennem, a rutin emelt volna, tudtam én, hogy mit kell csinálni... És tudjátok, eszembe jutott, hogy rátámaszkodhatnék az oltárra. Végül is nem mondta senki, hogy segédeszközt nem szabad használni, ez nem volt benne a feladatban. Csakhogy eszembe jutott egy papnövelő. Ez a papnövelő a következőt mondta egyszer , mikor valami liturgika óra volt, hogy "Tisztességes pap a mancsát nem teszi az oltárra!" Na, ez egy olyan belső hang volt, látni valóan, a norma, törvény, szokás és egyéb hangján szólt, mert fölismertem, hogy nem én mondom. Megjelent egy arc, így nézett engem, s ott álltam - nem tehetem a kezemet az oltárra. A szükség nagy úr - egy kéz nem volt elég. Így, ahogy mondom! Most azt gondoljátok, ennyi történt csak? Leraktam mind a két kezem, és ez sem volt elég! Azt képzeljétek el, hogy az összes combom úgy be volt durranva, hogy alkarral kellett följönni! A második letérdelést már nem kockáztattam meg, egy mély meghajlással fejeztem ki... - tudtam, hogy a derekam bírja. Na, és hogy ez hogy kapcsolódik a sajtkukachoz? Csak mellébeszél, nem készült ma se... Úgy kapcsolódik, hogy tök kedvesek voltak ott a lelkes fiatal barátaink, rengeteg ételt hoztak a megérkező biciklis hősöknek. Hát tudjátok, ki bírta azt mind megenni?! Na, többek között kaptam egy sajtos szendvicset. Én azt a sajtos szendvicset valahol úgy ott hagytam. Egy hét múlva... én tudom, milyen a sajtkukac! Az valami veszettül nem guszta! (09:52)
Tehát hallod a hangot - ne légy sajtkukac - és ahogy hallod ezt a hangot, meg tudod mondani, hogy ja, ez nem a te belső hangod, hogy nem szabad oda, hanem egészen nyilvánvalóan valaki másnak a hangja, esetleg meg is tudod pontosan mondani, hogy kié. Tulajdonképpen ha csak picit is belegondolsz, azt mondod, hogy én ezt nem is gondolom így, hogy ne lehetne olyan helyzet, hogy ne tehetném a kezemet az oltárra, de mégis ezt a hangot hallom, és elfog engem egy szégyen. És tulajdonképpen a lényeg, hogy a másiknál vagy, az ő arcát látod, a sajátod nem számít, hogy nem bírsz fölállni, az nem számít, csak az, hogy hogy szabad nem fölállni. A másik arcát látod, tehát te van a középpontban, a másik, a szégyen-élmény. Ez.
A második szinten hallod a mondatot, ne légy sajtkukac. Ott nem kezdünk el szégyenkezni, aminek a lényege,hogy rossz vagyok. Rossz vagyok. Hanem azt mondom: hát igen, ha most ezt tovább folytatom, akkor valami rosszat fogok tenni. De ennél a mondatnál, hogy ne légy sajtkukac, nem jelenik meg már valaki másnak az arca és hangja, hanem például mondjuk egy belátásom, fölismerésem jut eszembe, egy saját élményem, hogy annyit sajtkukacoskodtam már, és annyiszor néztem már be reggel a tükörbe, hogy tulajdonképpen én belül már eldöntöttem, hogy nyugi, nyugi. Hát például egy keddi alkalommal Feri kérdez valamit, nem kell rögtön! Ideülök melléd... Látjátok, nem könnyű az élet! Nézzétek meg, hogy valaki odaadja magát egy alkalomnak, és belül hogy vívódik! Ugye? Na!
Szóval: tehát a második esetben nem az jelenik meg bennem, hogy rossz vagyok, hanem hogy ezt nem kéne tennem. Vagy máshogy kéne tennem. Esetleg valami saját élmény jut eszembe, nem másnak az arca. Az alapvető érzésem nem a szégyen, hanem a bűntudat. Úúúú, ez ne! Vagy akár valami pozitív: á,á, ez az, cccc, ez a jó! Gyerekekkel annyit kell küzdeni, hogy mondjanak magukról jót! nagyon sokat! Nagyon sokat. Sok gyereket hallok gyónni. Nem engedek el egyet se úgy, hogy ne kérdezném meg, hogy az utóbbi időben mi jót tett. Úgy nem mehet el tőlem! És hány és hány gyerek egészen zavarba jön, pironkodik és nem tudja megmondani. Hát az utóbbi időben! Nem is, hogy ma vagy tegnap, az utóbbi egy-két hétben eszedbe jut valami? Nem egyszer azt az elégtételt szoktam adni, hogy találj egy-két jó dolgot, amit csinálsz. Igen. Hát a lelkiismeretet nagy gondatlanság egyoldalúan fejleszteni! Tehát csak azt a részét kidolgozni, hogy mi rossz, és nem kidolgozni azt a részét, hogy mi jó. Az egyoldalú, még kulturálatlan lelkiismeret. (14:01)
Jó. Tehát hol van a súlypont? Ott, hogy én. Én, én! Tehát valami hang, hogy ne légy sajtkukac, ez nem egyszerűen csak egy külső hangnak a belsővé tétele, de közben még idegen tőlem, csak már belülről szól, ettől még nyomasztóbb; anya már ott se kell, hogy legyen, mégis rosszul vagyok; hanem ez már egy belső hang. Saját hangom, esetleg saját élménnyel, fölismeréssel összefüggésben. A középpontban tehát én magam vagyok, a szónak most jó értelmében, alapérzés a bűntudat és nem a szégyen. És nem a a végső kimenetel, hogy rossz vagyok, hanem hogy rosszat tettem, vagy rosszat fogok tenni, vagy jót tettem, és jót akarok tenni.
Harmadik dimenzió, Szentlélek, vagy a legbelsőbb hang, spiritualitás dimenziója. Itt álltunk meg múltkor agyalni, hogy hogy is van. Ott a lényeg nem az, hogy te lennél a középpontban, én lennék a középpontban, hanem ott a nálam több van a középpontban, annak valami élményszerű átélése, hogy van nálam több, és valahogy ez a hang, amit hallok, nem énszerű, nem is fölöttes én-szerű, és nem is ösztönén-szerű. Ez a hang mélyebbről jön, tehát a nálam több van a középpontban. Az érzések és az érzelmek - valami hála, fölszabadultság, néha eufória, nagy világosság, de közben a nagy világosságban egy egyértelműség, és közben árnyaltság és összetettség. Tehát úgy egyértelmű ez a hang, hogy semmit nem föd el abból, itt közben pedig egy nagyon összetett külső vagy belső világról van szó. Tehát érzem azt, igen, itt nem leegyszerűsödött az élet, hanem valami nagyon világos útmutatásom van belülről, de az életnek az összetettsége megmarad. Például miben? Rögtön mondom a példát. Érzek egy késztetést, hogy valamit megcsináljak, és egészen világos bennem ez a nem énszerű,és nem te-szerű hang, hogy ezt kell tennem, és közben hogy egészül ki ez az élmény azzal, hogy közben azt élem meg, hogy nem vagyok rá alkalmas. De miközben megélem az alkalmatlanságomat, ez egy picit sem von el attól, hogy tudjam, hogy ezt kell csinálnom. Ez gyönyörű! Tehát megmarad az összetettség. Háááá! Picit olyan megvilágosodás-élmény az ilyesmi, egységben látunk mindent. Látjuk benne magunkat, a szerepünket, az összefüggésbe ágyazottságunkat. Ez a hang egyáltalán nem dédelget, néha nagyon komoly küldetést ad. Ez jön legbelülről. De az alap, a legmélyebb érzés ilyenkor pozitív: hála, öröm, eufória, béke! Miközben még az is lehet, hogy egyébként negatív érzések hullámzása is jelen van. Tehát az érzelemvilágban is lehet egy árnyaltság, összetettség. És mégis olyan egyszerű, világos és egyértelmű, hogy... Tehát itt a középpontban a nálam több van, az alapérzés valami pozitív. És kész. (17:35)
Na most. Tehát látjátok, éppenséggel ugyanaz a mondat jöhet akármelyik dimenzióból. Egy picit még tekerjünk ezen, én nem tudom, olyan mondhatnékom van, csak nehéz. Olyankor mondanám, csak mit? A vájt fülűek kedvéért, a lélektanban pallérozottak örömére beszéltünk arról, hogy éppenséggel ha valakinek ahhoz van gusztusa, hogy azt mondja, ez a három dimenzió magán a lelkiismereten belül van - felőlem gondolhatjuk így is. Mindegy. Ha azt mondjuk, hogy ez a 3 féle minőségű hang a lelkiismereten belül van, akkor a lélektani ismereteink még sok mindent hozzáadnak a megfontolásainkhoz. Mert emlékeztek, hogy a lélektan, ahogy kezd kialakulni, fejlődni, lélektanilag nagyon pontosan le tudjuk írni, hogy hogyan, 5-6-7 éves korban megjelenik az a fajta lelkiismeret, aminek az alaplogikája: szemet szemért, fogat fogért. Bűn és bűnhődés, bűn és büntetés! Milyen megbocsájtás? Nincs megbocsájtás! Bűn és bűnhődés, bűn és büntetés. És ez idebent van!
Ezért vagyok óvatos, hogy a lelkiismeretet kritikátlanul Isten hangjaként azonosítsam. Még akkor is, ha nagyon sok, akár lelki irodalomban van erre utalás. Például papként felelőtlenség ezt a leegyszerűsítést megtenni, mert mi történik főleg például egy gyerekkel? Összekeverem benne Isten hangját a szadisztikus lelkiismeret legfölső, legarchaikusabb rétegével. Ez nagy probléma lesz később! Így mondja a szakirodalom. Szadisztikus, azért, mert van benne egy önsorsrontó, önbüntető tendencia. Bűnhődj! Nincs jogod élni! Ezt csináltad? Dögölj meg!" A lelkiismeretnek ez az ősi, archaikus... a lelkiismeret kialakulásának az elején létrejövő rétege nem ismert kegyelmet. Nála nincs kegyelem. Szégyen van, harakiri van. Az van! Belső harakiri! Gyerünk, trancsírozd fel magad! Akkor egy-egy. Aztán, hogy mi lesz veled, az nem érdekes! A lényeg, hogy egy-egy. Nagyon izgalmas kutatásokat végeztek, hogy egy gyerek mit tart nagyobb bűnnek 5 évesen, 10 évesen meg 15 évesen. Ő már nem gyerek, hanem serdülő. De 30 évesen is serdülő, tehát itt is vannak nehézségei. Egyszer valaki azt mondja: hogy mondhatom én azt, hogy 30 évesen serdülő? Úgy, hogy a magatartásmódja, életvitele a serdülő ember életkorára jellemző. Ennyi. Na most. Hol tartok? A gyerek...kutatás... Úgy van. 5-6... De köszönöm! Hálás vagyok nektek! Maradjatok még egy kicsit! A kedvemért!
Hogy: 5-6-7 éves gyereket megkérdezünk: van egy gyerek, úgy hívják, hogy Pistike, a konyhából jó szándékkal, hogy anyukájának segítsen, viszi a tálcán a poharakat. Jó szándékkal, vendégek jöttek, s ő szalad, hogy segítsen. De elbotlik a küszöbben, és elejti, a poharak mind összetörnek. Öt. Első történet vége. Második: Pistike dühös anyjára. "Most! Most olyat csinálok..." Fog egy poharat, bemegy, szándékosan földhöz vágja, megtapossa.... Megkérdezünk egy 5 éves gyereket: na, nézzük itt a helyzetet, mi történt, hol a nagyobb baj? Gyerekek többsége 5 évesen: 5 pohár! 5 pohár! Mi az, hogy szándék meg körülmény! 5 éves vagyok, anya! 5 pohár - egy pohár, ennyi! 5 pohár - egy pohár. Na ez. Nincs még az a finom árnyaltság, hogy körülmények, meg a szándék, meg a többi... 5 az 5. (22:58)
Tehát, ha valakinek úgy tetszik, akkor a lelkiismereten belülre is helyezhetjük a 3 dimenziót. Akkor van egy durva lelkiismeret, van egy olyan finomabb rendezettségű, ugye főleg ezt szoktuk egyébként lelkiismeretnek hívni, és van egy legmélyebb hang. Én nem szívesen nevezem egyébként lelkiismeretnek, de ez az én nyomorúságom.
Na most. Biztos olvasgattatok, hallottatok, tudtok azért szentek élettörténetéről. Csak egészen rövid utalásokat szeretnék tenni erről a hangról. Hogyha olvassuk a történeteiket, akkor ott nagyon izgalmas, ahogy ott meg-megjelennek ezek a mondatok, amikre aztán elkezdik fölfűzni az életüket. Például Remete Szent Antal újból és újból megy a szentmisére, persze, hogy újból és újból hallja a szentírásnak a szavait, és egyszer csak Máté evangéliumából azt olvassa ott a lektor, fölolvasó: ha tökéletes akarsz lenni, akkor add el, amid van, oszd szét az árát a szegények között és utána gyerek és kövess engem. És akkor, hát így szól a történet, hogy egyszer csak maga is meglepődik, hogy ez a nagyon sokszor hallott szentírási rész mintha pont neki szólna. Egyszer csak egészen másképpen hallja. A mondat ugyanaz, de hirtelen valahogy bekerül egy más összefüggésbe, és nagyon világosan rájön, hogy tulajdonképpen ez neki szól! Hogy ez rá vonatkozik! Így tesz, és...
Ez jól mutatja a kezdő gondolatoknak a létjogosultságát. Ugyanaz a mondat. Addig kívülről szólt. Esetleg belül úgy hánykolódott, hogy így kéne vagy úgy kéne, talán még az is lehet, hogy én is lehetnék ilyen remete, de nem tudom... És egyszer csak hallja a mondatot, de az tulajdonképpen mintha belülről szólna. Egyszer csak valami belső tartalmat jelenít meg, vagy fejez ki. Mond ki. Háááá! Szép!
Szent Ágoston. Őrlődik! Hát ő mindig őrlődött! Mást se csinált szegény, mint őrlődött. Szerintem azért tett annyi jót, hogy ne őrlődjön annyira. Tényleg, az egy jó, komolyan, az egy jó stratégia! Hát valaki, úgy egyedül marad és rögtön rosszul lesz, akkor inkább tegyen jót. Tehát ő őrlődik, ugye azt mondja a Vallomásokban, hogy két ember lakik bennem, egy ilyen meg egy olyan... Éppen egy kertben őrlődik, csak a helyszín változik, Ágoston meg őrlődik... Jó, hát vívódik, hezitál... És ahogy ezt teszi: "Uram, ments meg engem!" - tehát őrlődik, egyszer csak egy vékonyka gyerekhang: "Vedd és olvasd!" "Tolle, lege" - ez nem tudom, olyan, mint egy reklám. Nem? Manapság árukat szoktak így hívni, ilyen frappánsan megjegyezhető: tolle lege söprű, s akkor... Jó. "Vedd és olvasd!" S ott van a szentírás, az egyik ember hozta a szentírást, a másik nem... Tényleg, az egyik azt mondja, nem hozok, a másik, hozok. S akkor így lett ott egy. Ugye ismeritek a szakállas viccet? Rendes ember mindig két poharat tesz ki az éjjeli szekrényére. Egyikben van víz, másikban nincs. Azért, mert ha fölébred, és akar inni, akkor iszik, ha nem, akkor nem! Tehát Ágostonnál ott van egy szentírás, s akkor kinyitja, s olvassa a rá vonatkozó részt. Nem hallja, hanem kinyitja: nahát, hiszen ez rám vonatkozik! Ezt kell csinálnom! Hagyj föl ezzel az élettel, és élj másként! (27:40)
Aztán kedvencünk, Szent Ferenc. Hát nem? Hát micsoda egy... Tyűűűű! Imádkozik a templomban a feszület előtt, romos templom, egyszer csak úgy hallja, hogy a feszületen lévő Jézus szól hozzá: "Látod, romokban van egyházam, építsd újra! Építsd újjá!" S akkor először tényleg azt hiszi, hogy a kőépülettel kell valamit kezdeni. Egyetlen mondat.
Aztán Bosco János. Elnézést! Bosco Szent János! Hallom, Uram, hallom! Tehát szent Bosco Szent János - most így a szadisztikus lelkiismeretemet is megetettem. Most már valahogy egy-egy. De mért a mellizmomat fogom, nem tudom... Tényleg! Na most annyira elvesztettem a fonalat... Nem, nem ott, ahol gondoljátok, elvileg ott vesztettem el a fonalat, hogy Bosco Szent János... nem. Azt hiszem, 7 éves volt, de lehet, hogy 9. Ezt most nem tudom pontosan. Pedig megtanultam, hogyan kell történetet jól mondani. A tényszerű dolgokat nagyon egyszerűen, pontosan hozzuk. Tehát 8 év körül járt a kis János... Így még úgy elcsúszik, nem kapok egyest... És akkor álmában álmodik, és álmában ezt a mondatot hallja: "Gyűjtsd össze a fiúkat!" 8 év körül. Az egész életét tulajdonképpen ennek a mondatnak a vonzása vagy irányítása alapján éli: gyűjtsd össze a fiúkat! Közben egy zseniális, egy fantasztikus ember!
Mondjuk Boldog Özséb - ezt csak azért hozom, látjátok, van, hogy kívül mond valaki, olvasok valamit, belülről jön a hang, feszületen keresztül hallom, mint hogyha ott mondaná Jézus. Egyszer csak hallom, azt sem tudom, honnan jön ez a hang, mint hogyha egy kisgyerek hangja lenne; Özséb pedig, neki meg egy látomása van. Ez a legbelsőbb hang lehet legbelsőbb kép. Ez már igazán szép! Legbelső kép! Egy nagyon mélyről jövő kép, ami meghatároz. Kis lángocskák egyszer csak egy nagy tűzben egyesülnek. S akkor Özséb azt mondja, föl kellene adni a remetéknek ezt a magányos életét, hogy közösséget hozzanak létre. Akkor itt egy legbelülről jövő kép. Na, ez külön megérne egy alkalmat, mert eddig mindig szavakról beszéltünk, de ott vannak a képek, hatalmas erejű képek! Hááá! A nyugati kultúra egyoldalú, mi azt hangsúlyozzuk nagyon, hogy Krisztus Isten Igéje, Isten szava, ugye, és akkor ezért szó, szó, szó, szó.... kelet - azt mondják, Krisztus Isten ikonja, Krisztus Isten képmása. Nem a szón van a hangsúly, hanem a képen. Hát, magunk között szólva, a kép előbb van, mint a hang. Hmmm. Igen. Junoszty korszak. A kép már bejött, de... nem igaz már, ez nem lehet igaz... A Junoszty tévével úgy lehetett járni, hogy volt rajta 3 gomb - ugye gomb, hát látszik, hogy mennyire vagyok fölkészült, ilyen tekerő - és azzal se jött be a hang. Hiába volt 2 antenna, azok úgy összekeveredtek mindig. Most akkor nem mondom el, hogyan vizsgáztam le bútorasztalosként a faipari felsőmarógép működéséből. Levizsgáztam belőle, de borítsa homály. (32:32)
Jó. Következő séma. Ráné... iszom erre egyet, mert most befejeztünk egy sémát, ezt ünnepeljük meg, meg kell állni régi matchboxokat tologatni, nem sietni, nem rohanni, élni, lenni, vanni.
Következő séma, áááá, magyarázatot fog igényelni, úgy híják, hogy önfeláldozás séma.
- Hát az nem jó dolog? - De! Ha valaki képes az önfeláldozásra, akkor azt lehet mondani, hogy elég szabad, valami jó dologra képes. Valami értékes dologra nagyon képes. Ha azt is tudja, hogy mikor, kinek, hogyan - érett személyiség. Ha azonban az önfeláldozás nem egyszerűen csak mint valami készség és képesség, a szabadságnak egy szabadon létrejövő tette jelenik meg nála, hanem egy hatalmas árnyékba veszik, vész... Úha! Úgyhogy ezért most egy másfajta utat követnénk, mint eddig. Mert eddig beszéltünk a sémákról, és utána nem akartunk beleveszni abba, hogy hogy nem jó valami, hanem megnéztük mindig annak a pozitív részét, hogy hogyan dolgozzunk ki valami értékes dolgot. Ugye? Az a tapasztalatom, hogy sok előadás, meg sok tréning meg továbbképzés hihetetlenül kipalléroz bennünket abban, hogy valamit hogy lehet rosszul csinálni. Ugye nagyon megmondják nekünk, hogy azt hogy lehet jól nem csinálni. De itt most fordítva kéne eljárnunk, mert hiszen, ha valaki képes az önfeláldozásra, az egy nagyszerű emberi lehetőség, adottság, képesség, erény. Ha tudja, kinek, mikor, hogyan... De most nézzük az árnyékát. Az árnyékról szeretnék beszélni.
Mi a különbség e között a séma között, hogy önfeláldozás, de hatalmas árnyékkal, túlzásokkal, negatívumokkal, negatív következményekkel, és a behódolás között? Például az eredete majdnem teljesen különbözik. Majdnem pont ellentéte egymásnak. Mert a behódolásnak az eredete, háttere általában az szokott lenni, hogy nagyon erős szülők vannak. Vagy egy nagyon erős szülő, vagy valami gyerekkorban, akár még serdülőkorban - krrrhhh! - bekerülsz a kollégiumba, annyi neked! Olyan tanárt fogsz ki - véged van. A túlélés eszköze a behódolás. Jó pár történetet hallottam már, hogy hogyan nehezítette meg valakinek nagyon-nagyon az életét a kollégium. 14 évesen jó előzményekre van szükség ahhoz, hogy azt ott valaki jól vegye. Van, aki bírja, és van, aki nem. Ez a tapasztalatom. Van, aki ott virul ki, van, aki ott talál magára, és van, aki egy életre ott megsérül. Hmmm. Ez. (36:23)
Szóval: behódolásnál az történik, hogy nagyon erős szülő. Így kell csinálni, úgy kell csinálni! Vagy pedig maga a szülő azt mondja, az se érdekes, hogy én hogy gondolom, meg kell felelni a külvilág elvárásainak. Ha leülsz az asztalhoz (Feri megmutatja a helyes ülést.) Most adtam egy képet a behódolás séma kialakulásáról.
De most a másik séma ennek pont ellentéte. Hogy egy vagy két gyönge szülő van. És sokszor már gyerekkorban az a tapasztalatom, hogy anyám depressziós. Anyám gyönge, anyám kiszolgáltatott, apám ügyetlen, béna, ügyefogyott, tehetetlen. Van, akinek azt dobta a gép! S akkor gyerekként elkezdek úgy hangolódni a szüleimre, hogy túlságosan is felelősséget kell vállalnom. Látni valóan nekik nem megy az élet. Én meg, ugye, kiszolgáltatott vagyok, tehát ha nekik nem megy az élet, akkor én megpusztulok. Tehát ezért én összeszedem magam és majd támogatom őket. Vagy anyát, vagy apát, vagy valakit. Ezért önfeláldozóvá válok. Ugye itt az a gyakran emlegetett belső logika vagy dinamika jellemző, hogyha nem tud valaki rám hangolódni gyerekkorban és visszatükrözni engem úgy, mint értékes valakit - "Jó, hogy vagy! Jó, hogy megszülettél! De jó, hogy létezel! Öröm az, hogy vagy! Nem kell semmit csinálni, az egy öröm!" - ha valaki nem tükröz bennünket így vissza, akkor az történik, hogy mi kezdünk el fokozottan, kölcsönösség nélkül a felnőttekre hangolódni, de főleg nyilván azokra, akiken keresztül az életet kapjuk. Érzelmi, fizikai életben maradásuk függ tőlünk. Tehát mi hangolódunk, a személyiségünknek azt a részét kezdjük el akaratlanul is kidolgozni, ami arra irányul, hogy másokat megértsünk, hogy másokat fölismerjünk, fölfedezzünk, hogy mi van veled! Hogy mikor alkoholista apám - hogy én abból a hangból, ahogyan betalál vagy nem talál be a kulccsal a kulcslyukba, hogy mennyit matat, hogy mennyire hallom, hogy esetleg le is ejti a kulcsot, még mielőtt belépne, tudom, hogy mire kell számítani. És idebent ki van dolgozva egy egész repertoár, hogy miket tehetek akkor, ha apám bejön és ha nem jön be, vagy ha nekem kell kimenni, és ez mind benne van, a kulcs csörgéséből. Ez mit jelent? Hogy belül a szó szoros értelmében élettani ismérvekkel leírhatóan kidolgozódik a személyiségemnek az az eszköztára, hogy megérezzelek. Hogy anyám most hajlandó lesz egy picit velem foglalkozni, vagy nekem most bele kell tolni egy másfél órát. S akkor ő majd mondja, majd dühöng, akkor sír, akkor elmegy... Akkor más fontosabb neki, mint én... Hmmm. (41:00)
Ez azt jelenti, hogy tulajdonképpen azok, akik egy túlzott, egyoldalú, nagy árnyékú önfeláldozás belső világában élnek, ők profin rá tudnak hangolódni másokra, ezzel összefüggésben magukra pedig nem, körülbelül azonos arányban van ez - amennyire profin hangolódok rád, annyira elhangolódtam magamtól, de ez sokra volt jellemző, ezt nem akarom most tovább mondani. Viszont mi is történik? Miután én rád hangolódok és a te érzéseid megjelennek bennem, tükörneuronjaim vitustáncot járnak - mindenféle táncot tudnak a tükörneuronjaim - ezért, ahogy rád hangolódok, tulajdonképpen a te érzésed mintha az enyém lenne. Te félsz, én elkezdek rettegni. Te rosszul vagy, én érzem a rosszullétet. Akár fizikai állapotokat mindenféle probléma nélkül átveszek tőled! Ennek az lesz a következménye, hogy tulajdonképpen sajátosan akár így is mondhatnám, hogy már csak magam miatt is elkezdek félni és aggódni amiatt, hogy veled mi lesz, hogy neked ne legyen rossz vagy ne fájjon, és ezért megpróbálok mindent megtenni azért, hogy neked jó legyen, vagy hogy ne legyen rossz. Sajátosan, indirekt módon magamért is cselekszem ilyenkor. Mert ha neked nem rossz, akkor nekem is van enyhület, hiszen nekem azért rossz, mert rád hangolódok, a te rosszullétedre. Ha te jobban vagy, akkor idebent én is jobban tudok lenni, de ez még mindig nem az én jóllétem, hanem a tiéd! Csavaros, ugye? Hűűű!
Ha van köztetek néhány segítő foglalkozású, drága, áldott embör - lehet! Lehet. Sok segítő foglalkozású emberre jellemző lehet túlzott önfeláldozás. Jól tudunk hangolódni másokra, és magunkra nem. Mi az ismérve még? Szeretnék, és elnézést, hogy itt a negatív szálakat emelem ki pontosan azért, hogy jól meg tudjuk különböztetni az egészséges ember önfeláldozásra való szabadságát attól, hogy valaki azt se tudja, mikor,kinek, hogyan, miért, hanem csak csinálja. Itt arról van szó, hogyha valaki ebben a sémában él, akkor ő belülről éli azt meg, hogy ezt kell csinálni. A behódolásnál sokszor ellentétes volt a saját hanggal - az önfeláldozás sémában élő azt belső hangnak hallja. Az ott szól, és csinálni kell, és nyomni kell... persze, hiszen belsővé tette a másikat! Naná, hogy belülről van! Tényleg belülről van, azt érzem, ami a te érzésed! Jobban érzem, amit te érzel, mint amit én! Nagy dolog, ha egy segítő érzi is azt, ami a másikkal van. Nagyon nagy segítség! De sose lesz jó segítő, ha nem érzi azt, amit ő érez!
Volt egy olyan segítő, nem is tudom, tényleg, majdnem 15 éve tanítok segítőket. Továbbképzések. És sose felejtem el azt a valakit, volt egy... ráadásul fiú volt. Olyan érzéke volt a segítéshez, hogy zseniális jegyzőkönyveket hozott. Zseniálisak voltak! Ugye, úgy tudunk tanulni, hogy írunk jegyzőkönyvet. Ezt mondta, én ezt mondtam, ő ezt mondta, én ezt mondtam, ezt látta, mialatt én ezt... gyönyörű szép jegyzőkönyveket hozott. Körülbelül fél éve járt mentálhigiénés szakirányú szakképzésre. Kicsit elkezdtem gyanakodni. Ugye, fölvettem a fekete kalapot, kritikus kalap: "a nemjóját, hú, de tudsz te hangolódni! És mikor megvolt ez a beszélgetés, utána hogy voltál?" - "Ne is mondd! Hát én ilyenkor, egy ilyen beszélgetés után körülbelül 4-5 óráig nem is tudok enni! Képtelen vagyok enni! Tulajdonképpen megkértem a csoportvezetőt, hogy engem ebéd után, hadd mehessek ebéd után, mert akkor, hogyha ettem, 4-5-6 kliens, és tulajdonképpen az sem olyan nagy baj, ha nem vacsorázok. Ilyenkor egyáltalán nem..." - " Ezt értem, akkor nem bírsz enni. Akkor azt mondd meg, és akkor mondjuk hazamész..." - "Hát persze, hát van feleségem, vannak gyerekeim..." - "S akkor ott mi történik egy ilyen beszélgetés után?" - "Hát...tulajdonképpen a feleségem szokta mindig nekem mondani, hogy ne hozd már haza a klienseidet! Ott járok-kelek, mintha nem lennék magamnál, néha, a feleségem azt nagyon szereti, hogy én egy ilyen érzékeny ember vagyok, de hát néha látszik, hogy csak úgy ülök, nem is bírok a gyerekekhez szólni. Ebből azért szokott konfliktus lenni. Hát néha nem tudok aludni. Néha nem. Fölébredek, hogy mit kellett volna még? Mit lehetett volna mondani még? Mit is rontottam el?" (47:02)
Na - kórházi lelkigondozó volt, én meg egy kíméletlen pasas vagyok. (Egészségedre!) Megvolt a bizalom. Azt tanultam, a bizalom arányában jöhet a realitás. Tényleg. Ha nincs bizalom, kapjuk a pofánkba a realitást - köszönjük szépen! Ha meg csak a bizalom, egy órás beszélgetés alatt 59 percig csak a bizalmat építjük, az nagyon szép, mert akkor fél-fél perc marad a köszönésre meg az elbúcsúzásra. Azt találtam tőle kérdezni: "Figyelj csak! És mi van akkor, hogyha meghal a kliensed? Kórházban szokott ilyen lenni." Azt mondja: "Hát, volt olyan. Két hétig nem tudtam dolgozni. Tulajdonképpen rettegek attól, hogy egy kliensem meghal, mert tudom, hogy hogy hat rám. Az egész elviselhetetlen, mintha én halnék meg. Nem is értem, hogy ez hogy van."
Ő, ha csak azt nézzük, hogy ott a betegágynál mit tudott adni a kliensnek, azt mondhatjuk - ennyi! Bárcsak mindenki ezt tudná, mint te! De az az ár, amit ő megfizetett érte! Meg a felesége, meg a két gyereke, meg a gyomra, meg az idegrendszere, meg az immunrendszere... Egészen nyilvánvaló volt, hogy ezt így nem lehet csinálni! Miközben, ha csak azt nézzük, hogy mi az, amit csinált, az jó volt. Csak az összefüggés... Ilyenkor két dolog van - vagy egy kicsit kigyógyulunk ebből az áldozatosságból, vagy abbahagyjuk a szakmát. Ez azt is jelenti, hogy - itt most akkor több dolgot is ebben a történetben elmondtam.(49:50)
Ismérvek az árnyékból. Az egyik, hogy például aki ilyen túlzott önfeláldozásra hajlamos, nagyon gyakran tele van pszichoszomatikus tünetekkel. Fáj a feje, megy a gyomra, így lefele, mindenfele megy neki, nem bír enni... Tényleg, most már látom, úgy szokták mondani, kinek mi a gyönge pontja. Önfeláldozó emberek - van, aki sovány, nem bír enni, nem iszik, semmit nem iszik. Egy valamit bír csak meginni... van az ellentéte, az a fajta segítő, aki pedig hízik. Ez egyszerűen csak stílus kérdése. Tényleg! Tehát mondjuk egy kliens - gyorsan egy szelet csoki! Valahogy, mert túl sok. Csoki. Egy kliens - ropi. De nem egy szál, értitek... Tesco ropi, most az a jó. Még egy kliens - gyorsan egy kis madártej. Harmadik kliens - na hát azért csak valami rendeset is eszünk - pörkölt. Mint kedves tanító néném, Pálma néni. Nem így hívták, de hát.... Nagyon-nagyon túlsúlyos volt. S egyszer megkérdeztük az osztályfőnökünket, mert nem ő volt az osztályfőnök néni, hogy: "Pálma néni mennyit eszik?" Hát egy gyerektől szokott ilyen kérdés előfordulni. Osztályfőnök néni, Pálma néni mennyit eszik? Ő pedig lojális volt a kolléganőjével: "Pálma néni nem eszik sokat." Mi is így ültünk, az egész osztály, iskola, az életre itt készüljünk föl, hűűű, ilyen van? De nem éreztük a hangsúlyban a vessző jelenlétét, mert úgy folytatta – tehát mondom az elejét is, mert hátha úgy elment volna már vadászni: "Pálma néni nem eszik sokat, csak folyton."
Tehát akkor beindulnak ezek a stratégiák, hogy segítek, segítek, de vagy nem eszek, vagy nagyon sokat eszek. Önfeláldozok, csak állandóan fáj a fejem. Mit tesz ilyenkor... most picit elkezdett a gyomrom fájni. Lazítok az övön, csak akkor meg lecsúszik a gatyám. Ilyenkor elindul ez az áldatlan kör itt a gyomrom körül... Hol tartok? Igen, a pszichoszomatika. Igen. Hogy fáj a fejem, már reggel fáj a fejem, nem is tudom, mikor fájdult meg, már mindig, heti háromszor már fáj a fejem. Mindegy, be kell menni, nagyon fontos munkám van, ugye, nem látsz ki a fejedből, de mész be, mert fontos munkád van... és a kör úgy szokott bezáródni, mint sok segítőnél, hogy a testét akadálynak tarja nemes céljai elérése útjában. Tehát nem azt mondja, hogy legalább a fejem tudja, hogy baj van. Mert én nem. Csak itt a fájásból lehetne következtetni, hogy valami nem jó. De ő szidja a fejét, hogy tulajdonképpen minden jól menne, ha nem fájna a fejem. Így záródik be a kör. Ezért szidja a saját testét, ami, hogy mondjam, mondjuk az utolsó védvonal, még mielőtt kkkkrrrhhh.... De ő nem egy fölmentő vagy jelző katonát lát benne, hogy huhúúúú, támadnak! Gyomor, fej, szív, bármi. Vérnyomás, cukorbetegség, hajhullás, lábgomba. Itt most idézném Örkény Istvánt: keresd a hibát! A lábgomba és a kényszeres segítés összefüggését még nem kutatták. Azt mondhatjuk, hogy ameddig nem kutatták, még ez is lehet.
Tudjátok, honnan jutott eszembe? Egy kedves édesanya jutott eszembe, akinek van 5 fia meg egy lánya, hát mégiscsak, ugye ad magára. 5 fia meg egy lánya, mint a mesében, s akkor azt mondja: Figyelj, Feri! Karácsonykor jött, gyónni. Lehuppant nálam: most mit is gyónjak, mit is gyónjak? Tényleg, úgy volt, mint egy kisgyerek, jaj, mit is kell gyónni? Értitek, hogy mit kell gyónni, ez mindig egy érdekes gondolat! Mit is kell gyónni? Lehuppant az anyuka, mit is kell gyónni? S akkor úgy rám néz könnyes lesz a szeme, azt mondja: „Figyelj, Feri! Hát el tudod képzelni, hogy én bűnt követek el? Van 5 fiam meg egy lányom, kinek van arra ideje?! Hát rá se érek!” Tényleg, könnyes lett a szeme és azt mondja: "Arra nincs időm, hogy a gombás lábkörmömet lestiftezzem." Ezért jutott eszembe az összefüggés. Tehát, ha a wellness helyeken szerezted a gombát, akkor nem, de ... gyanús. Gyanús! (56:25)
Szóval, tehát szomatikus tünetek, sok-sok pszichoszomatikus betegség.
Aztán: a felelősségvállalásnak nem tudja jó helyen meghúzni a határát. Olyasmiért is felelőssé teszem magam, vagy felelősnek érzem magam, amiért nem vagyok az. De, miután az ember magáért felelős, és én belsővé tettelek téged, ezért mintha az önmagamért való felelősség jelenne meg akkor, amikor egy túlzott önfeláldozásban vagyok. Hmmm. És ami az egyik legfájdalmasabb gyöngéjük: és ezzel a legjobb szándékuk ellenére is sokat ártanak másoknak. Ez az, hogy miután a felelősség határát nem jó helyen húzzák meg, ennek az okait látjuk, nincs okunk emiatt önmagunkat szidni, ez azt jelenti, hogy a másikat gyöngébbnek látja, mint az valójában. A másikat rászorulóbbnak, tehetetlenebbnek, kiszolgáltatottabbnak, nyomorultabbnak látja, mint az valójában van. Ezért hajlamos ott is segíteni, megmondani, jó tanácsokkal ellátni, ahol arra semmi szüksége a másiknak.
Természetes, hogy amikor egy édesanya képes az önfeláldozásra, akkor egészséges, normális. Egy édesanya, aki erre nem képes - hűha! Hűha! Mi? Nem kel föl éjszaka? Alszik? Joga van az alváshoz, vagy mi? Ez ijesztő! Hát egy édesanya, aki képes önmagát föláldozni, ő normális. Egészséges. De amikor ez az édesanya akkor is hozza a papucsot, amikor a gyereknek már van két fogó keze - hát van keze! Azt mondta nekem egyszer valaki: akármilyen furcsa, én sokáig azt gondoltam, anyukám, apukám a legjobban nevelt bennünket, és most látom, hogy mekkora kárt okoztak jó szándékkal. Szüleimnek az volt az ars poeticája: "Te csak tanulj, fiam!" Neked nincs is más dolgod, te csak tanulj! Hát te készülsz az életre! Tanulj! Ezért őneki nem kellett répát pucolni, krumplit hámozni, porszívót tolingatni, söpörgetni, vécét csutakolni, a kádat maga után kiöblíteni, a szemetet levinni, a havat ellapátolni, kistestvére orrát kifújni, saját orrát kifújni - anya ugrott, és fujjj, fujjj - hogy ő addig is. Így a figyelem nem vonódott el anya felé, és maradhatott a kétszer négy. Majd én, fiam! (60:44)
Képzeljétek, szombaton harmincéves érettségi találkozón voltam. Csupa sportoló, merthogy sportolók voltunk, egy olyan sport-magántanulós világ ez. Akkor meghallgattam néhány jó kis történetet, ezeket most nem, mert nem, mondom, sportolók. Tehát nem ide, meg nem így, meg nem pont úgy. Ha addig szelídíteném, mígnem a Mária Rádió kedves hallgatói is meghallgatják, valami lényegi elvész belőle. De azt mondja, az egyik edző lett. Ő edző, a saját gyerekét elvitte az uszodába, hogy tanuljon meg úszni. Azt mondja, én tudom, hogy a szülők milyenek, állandóan bele akarnak szólni az edző dolgába, ezt hagyjuk, de a gyerek tudta, hogy én edző vagyok, ezért aztán kétszeresen is kompetensnek tartott. Két hét után odajött hozzám: „anya,nincs kedvem úszni!” Ugye az anya, te ne szólj bele az edző dolgába, kompetencia határok vannak: "Hát menj oda Pista bácsihoz, mondd meg neki!"- "Pista bácsi, nincs kedvem úszni! Pista bácsi, nincs kedvem úszni!" Pista bácsi állt, egy szál úszógatya, tök barna volt, két fa, egy Pista bácsi, azt mondja: "öltözz át!" Gyerek átöltözött, átöltözve azt mondja anyukájának, azt mondta, öltözzek át! Jó, hát akkor megcsináltad... - Most már országos bajnok. Milyen az, amikor jön a gyerek, nincs kedvem! Ja, akkor semmiképp! A kedv nagy úr! Nem, főleg 4 évesen pontosan tudod, hogy... Hát 4 évesen?! Hát mi, hát több esze van, mint az apjának, hát akkor...
Ezért... Jaj, most tudom én, hogy nem úgy van ez, de azért elmondom. Mikor jöttök, hogy kereszteljük meg a györököt, hát az tök jó. Benne vagyok. Tényleg! Partner vagyok benne! Szoktam azonban mondani az egyház papjaként, azonban, hát, nektek akkor lesz egy kötelezettségetek. Persze lelkiismereti kötelezettség, baj, ha csak azért, mert én mondom. Ez pedig az, hogy a kereszténység felé segíteni. Gyökerek. Azt a hasonlatot szoktam mondani, ez is valami olyasmi, mint a házasságkötés. A házasságkötéskor azt mondja a férfi: én téged szeretlek. De nem mondja hozzá, hogy ma. Mert az nagyon korrekt volna úgy, s éreznénk rajta a hitelességnek azt a csodás auráját, aranysárgán ragyogó mandorlát körülötte: pont így van! Hát hogy ma. Holnap már ki tudja... Meglátom, hogy te vagy-e még az igazi, van egy listám, 147 pont, végigszaladunk... Tehát mikor házasságkötéskor, én téged szeretlek, ebben benne van, hogy holnap, holnapután... Hogy ezt eldöntöttem, hogy szeretni foglak. Tehát az nem aznapra van. A keresztelés pontosan ugyanez. Hát ott megkeresztelünk valakit, az nem aznapra van. Tyúúú, ez tök szép nap. Egy csodás nap volt. A gyereknek múlt héten úszóverseny volt, jövő héten meg a rajzpályázat eredményhirdetése. A kettő között egy keresztelés pont olyan szépen... Tényleg, olyan szép esemény. Mert még fehér cipője nem volt a gyereknek. Olyan cuki benne. (65:30)
De most nem akarok gúnyolódni! Akkor miért csinálom? Látjátok, utolértem Ágostont. Két ember lakik bennem. Vedd és olvasd a jegyzetet, Feri, hogy mit kellene mondanod, ahelyett, hogy...
Van bennem türelem! Szoktam mondani ilyenkor magamnak, Feri, van bennem türelem, még ha nem is érzem... Mert mikor van egy keresztelés, ennek van egy feltétele, ha felnőtt lennél, és azt mondanéd, hogy kerszteljelek meg, akkor nem mondanám, hogy hol a víz, hanem gyere, ülj le, és akkor kicsit nézzük meg, hogy mi van veled. Hát ez a gyereknél is így van, csak itt a szülőt kérdezem, nem őt. Hmm. Ennyi a különbség.
Tehát akkor ez érthető-e, hogy a keresztség valaminek a kezdet? Most akkor elültetjük a magot, aztán majd esik az eső, ha esik, ha nem esik, nem esik, tök mindegy... S akkor szoktam kapni ezt az emblematikus mondatot: hát természetesen, hogyha ő úgy dönt, akkor igen. Ki? Arnold Tihamér, 8 hónaposan? Ha úgy dönt? Hát… ne már! Azért mondom, hogy ez azért nem így van, hanem úgy, hogy emögött, persze annyi történet van, olyan sok minden van. Sok rossz tapasztalat az egyházról, saját élettörténet, saját istenkapcsolat viszontagságai, saját papi élmények, egyház tapasztalatok. Haj, de sok minden van! De ha ezt az összefüggésből kiragadjuk, és csak ezt az egy mondatot hallom, hogy majd eldönti - hát egész ijesztő, ha csak ezt hallom.
Onnan értünk, keveredtünk ide, hogy nagy-nagy árnyékot vet az, hogy akkor is azt gondolom, te gyönge vagy, rászorulsz, segítségre szorulsz, támogatásra, bátorításra, tanácsadásra, kézen fogásra, amikor az már régen akadályoz téged. De én nem tágítok! Mert én áldozatot hozok érted. Mindent érted! Mindent neked! Segítők, akik nem tudják elengedni a klienseiket, például. Azt mondta egyszer egy segítőre egyszer valaki, azért is nagyon jónak tartom őt, mert soha egyetlen alkalommal többet nem volt hajlandó velem foglalkozni, mint amennyire szükségem volt. És pontosan érezte, hogy mikor nincs már szükségem rá, akkor is, amikor ha én még nem éreztem. Itt most lezárhatjuk. Látni valóan innen tudsz járni a saját lábadon. (69:01)
A gyerek 5 alapvető szükségletétnél is ott van ez a szükséglet. A szabadságnak, kompetenciának, önkifejezésnek szabad teret biztosítunk. Tudjon nőni! Ez nem könnyű! Például sokszor mondhatjuk, hát ez csak ilyen anya-lánya, meg apa-fia, meg apa-lánya, anya-fia... Dehogyis! Beleszeretsz egy ifjú lányba. Te vagy egy önfeláldozó pasi. van ilyen. De ők már mind házasok. Ide már hiába jöttél....
És ő nem szerelmes tulajdonképpen igazán abba a nőbe. Az a nő nem is igazán szereti. Ezen kívül nem engedi el. Mert az a fantáziája, ha szakítanék vele, az nagyon fájna neki. Az nagyon fájna. Ha nagyon fájna, ha én szakítanék vele - hát azt nem akarom. Hát ne fájjon neki a szakítás. mert majd szakítok vele, ha nem fáj. Még nem tudom, hogy van-e ilyen, de... Azt tudom, ha szakítanék vele, fájna. Én idáig tudom. Akkor még nem. Tulajdonképpen tudom, hogy nem akarok hozzámenni, vagy elvenni őt - ezt tudom, hát becsület azért, hát van annyi önismeret, hogy ezt tudom... Tehát most még a vizsgaidőszak végéig... Hát most már nagyon ott vagyunk! Május-június, hát államvizsga lesz. Hát nem tehetem meg vele, hogy most szakítsak, amikor az államvizsga. Azt még akkor várjuk ki. Ugye, leállamvizsgázik, és akkor tulajdonképpen egy új korszak kezdődik. Megvan az államvizsga - olyan boldog most! Hat évet tolt bele, olyan boldog - most? Nem, nem, soha nem láttam még őt ilyen jól! Már nem az, hogy én jól, hanem hogy ő jól van. Mert ő sosem volt jól, hanem úgy nem láttam,hogy ő jól van. Most nem. Aztán egyszer csak itt a nyár. S akkor egyszer csak- tulajdonképpen most már kéne, hát állást keres! Tudod, vannak ezek az állásinterjúk, és akkor ehhez rendesen fel kell öltözni. Az nagyon stresszes dolog, egy állásinterjú, azon sok múlik! Most keresi, úgyhogy... legalább legyen egy biztos munkahely! Én megvárnám a biztos munkahelyet, hogy az legyen. Megvan a biztos munkahely. Hát tulajdonképpen nem akarom őt elvenni, mondjuk így, bizonytalan vagyok, nem akarom, de bizonytalan vagyok... Hát, most látom, milyen különbség, egyetemista korában milyen terhelés volt rajta és így a munkahelyén. Most sokkal nehezebb neki! Most sokkal! Várok még egy picit, mikor megvan a rutin, tudjátok, az a pár év elég ehhez. Pár év. És tulajdonképpen még van idő, én 48 vagyok, ő.... Hát de nem fájhat neki! Azt akarjátok, hogy fájjon neki? Ti ezt akarnátok mondani? Ez szörnyű, hogy egy közösségbe járok - elvileg ez egy keresztény közösség - és egy elvileg keresztény közösségben egyesek azt mondják, hogy szakítsak. Hogy, hogy kereszténység ez? Hogy? Hogy? Hát hogy van ezeknek az elvileg keresztényeknek jó érzésük az életben, hogy csak úgy szakítanak valakivel, akivel nem akarnak megházasodni? Hát nincs szívük?! Hát nem tudják, hogy fáj?! Én végignéztem ilyet a közösségben többet. Láttam, milyen, láttam! Úgyhogy nem. Erősödjön meg a munkahelyén, csak erősödjön meg. Juj, elment az idő! Most 48 vagyok, már most....
Köszönöm a figyelmet! (74:13)
Lejegyezte: H. E.
Annál a sémánál járunk, hogy behódolás. A behódolás sémának kiemeltük, kiragadtuk az egyik központi ismérvét, ez pedig az, hogy valaki akkor is a saját meggyőződése ellenére cselekszik, túlságosan is átadja az önmaga élete fölött való befolyást, kontrollt és döntést másoknak, hogyha az ellentétes a saját meggyőződésével. Mindemögött félelmek, aggodalmak, hogyha nem járok el így, olyan negatív következménye lesz, hogy meg fogsz engem büntetni, megszakítod a kapcsolatot, nem fogsz majd engem szeretni, rossz következményei lesznek, és ezt nem engedhetem meg magamnak. Ezért a behódolás sémának a központi része tulajdonképpen, hogy valaki elszakítva éli meg saját magát a saját vágyaitól, érzéseitől és szükségleteitől, miközben mások vágyaira, érzéseire és szükségleteire sokkal jobban figyel, mint a magáéra. De a szomorú az, és a belső meghasonlást ez hozhatja, hogy éppenséggel lehet, hogy ő tudja, hogy mi a saját vágya, érzése és szükséglete, de a másikkal való kapcsolatában akkor is azt teszi, amit a másik akar vagy kíván tőle, vagy ő azt gondolja, hogy akarja és kívánja tőle, vagy úgy gondolja, hogy ez lehet így, és akkor... na, ezt már nem ragozom tovább.
Na most. Így jutottunk el oda, hogy egy szentírási történeten keresztül néztük azt meg, hogy az életünket és a döntéseinket abból a szempontból, hogy honnan forrásozik a belső meggyőződésünk, hogy honnan vesszük az erőt ahhoz, a motivációt, hogy aszerint éljünk, ahogyan gondoljuk, hogy kell élnünk - és akkor így különböztettünk meg 3 szintet. Emlékeztek, a történet - házasságtörésen ért asszony. Jézus azt mondja: nem ítéllek el, menj, de többet nem vétkezzél. Nem ítéllek el - norma, törvény, szabály,előírás, elvárás, hagyomány, szokás, ez a szint. Második szint: lelkiismeret hangja. Mi lenne helyes, mi nem, mi jó, mi rossz, hogy kéne, hogy nem kéne - ez már beljebb van. Harmadik szint - a legbelsőbb hangunk, a spiritualitás dimenziója. Legbelsőbb hang, ahol leginkább azt mondhatjuk, hogy valami nálunk többnek a hangját halljuk. És aztán beszéltünk arról, hogy hogy ismerhetjük föl ezt a legmélyebb világot. Olyan hálás vagyok azóta is nektek, nagyon, hogy együtt kísérleteztünk. Nagyon jólesett! Olyan jólesett, hogy adtátok magatokat erre! És ugye az derült ki, hogy ezt a harmadik dimenzióban lévő hangot nem is olyan könnyű fölismerni. Mondtatok első, második és harmadik dimenzióból való hangokat. És most hangos szóval mondom, ez duplán sem azt jelentette, hogy valamit nem éreztek jól. Mert egyrészt ne szidjuk magunkat, ez az egyik. A másik meg, ha pusztán csak mondatokat hallunk, tulajdonképpen akármelyik dimenzióból jöhet, mert nem önmagában a mondaton múlik, hanem azon az összefüggésen, ami bennünk kialakul, és ami bennünk van, miközben egy mondat elhangzik. És akkor most ezt nagyon röviden szeretném összefoglalni. Hogy is van ez? Ha a norma, törvény, szokás, szabály, hagyomány, elvárás és a többi szintjén vagyunk és hallunk egy mondatot - mondjatok egy mondatot, egy ilyen morális irányba vivő mondatot! Hogy? ("Ne légy sajtkukac!")
Ennek most a genezisébe nem megyünk bele - ne légy sajtkukac! Ez hangzik el. Fölszólítás, parancs jellegű. Na most, ha ez énbennem a törvény, szokás, elvárás, hagyomány, zzzzz, ezen a szinten jelenik meg, mit fog bennem kiváltani? Egészen messze leszek magamtól, ez számomra nem egy belső hang lesz, hanem esetleg nagyon pontosan meg tudom mondani, hogy ezt ki mondja nekem, vagy ki szokta mondani nekem. Szoktatok olyasmivel játszani, hogy "Szedd már össze magad!", és megkérdezed magadtól, hogy kinek a hangján szól - hát a tanár úr! Ja, apám! Ja, ezt a tesóm szokta mondani, mert ő nevelt. Van ilyen! Tényleg! idősebb tesóra rábízzák a kicsit. Hát nem könnyű akkor egyiknek se. Hallom ezt a mondatot, ne légy sajtkukac - ezt mondtad? Jó. Te, láttál már sajtkukacot? (Gyakran nézek tükörbe!)
Képzeld el, mikor fiatal ember voltam, de már pap, a kettő volt együtt is egy rövid ideig, és a papság maradt, a másik nem, az gyorsan tovaillant, az történt, hogy kitaláltuk, hogy biciklizzünk 24 óra alatt 400 kilométert. Hallottunk egy hangot hárman egyszerre: "Tekerj!" És akkor, hát 400 km-t le tudunk biciklizni! Két barátommal, odajártak az ifi közösségbe, lenyomtuk. 23 óra 55 perc. Képzeljétek el! Nem piskóta! De, ugye, minden nap miséznem, mondjuk így, hogy kellett, ezért úgy mentünk, hogy hajnalban indultunk, hajnalban érkeztünk, hogy reggel tudjak misézni. A szabadnapomon mentünk, na de csütörtök reggel misézni kellett. Tehát körülbelül 4 órára hazaértünk, lefeküdtem 2 órára, fölkeltem, és minden jól ment azon túl, hogy módosult tudatállapotban voltam - ez önmagában nem tett rosszat az istentiszteletnek. Igen ám, de jött egyszer csak egy pillanat, amikor letérdeltem. És a késztetés megvolt bennem, a rutin emelt volna, tudtam én, hogy mit kell csinálni... És tudjátok, eszembe jutott, hogy rátámaszkodhatnék az oltárra. Végül is nem mondta senki, hogy segédeszközt nem szabad használni, ez nem volt benne a feladatban. Csakhogy eszembe jutott egy papnövelő. Ez a papnövelő a következőt mondta egyszer , mikor valami liturgika óra volt, hogy "Tisztességes pap a mancsát nem teszi az oltárra!" Na, ez egy olyan belső hang volt, látni valóan, a norma, törvény, szokás és egyéb hangján szólt, mert fölismertem, hogy nem én mondom. Megjelent egy arc, így nézett engem, s ott álltam - nem tehetem a kezemet az oltárra. A szükség nagy úr - egy kéz nem volt elég. Így, ahogy mondom! Most azt gondoljátok, ennyi történt csak? Leraktam mind a két kezem, és ez sem volt elég! Azt képzeljétek el, hogy az összes combom úgy be volt durranva, hogy alkarral kellett följönni! A második letérdelést már nem kockáztattam meg, egy mély meghajlással fejeztem ki... - tudtam, hogy a derekam bírja. Na, és hogy ez hogy kapcsolódik a sajtkukachoz? Csak mellébeszél, nem készült ma se... Úgy kapcsolódik, hogy tök kedvesek voltak ott a lelkes fiatal barátaink, rengeteg ételt hoztak a megérkező biciklis hősöknek. Hát tudjátok, ki bírta azt mind megenni?! Na, többek között kaptam egy sajtos szendvicset. Én azt a sajtos szendvicset valahol úgy ott hagytam. Egy hét múlva... én tudom, milyen a sajtkukac! Az valami veszettül nem guszta! (09:52)
Tehát hallod a hangot - ne légy sajtkukac - és ahogy hallod ezt a hangot, meg tudod mondani, hogy ja, ez nem a te belső hangod, hogy nem szabad oda, hanem egészen nyilvánvalóan valaki másnak a hangja, esetleg meg is tudod pontosan mondani, hogy kié. Tulajdonképpen ha csak picit is belegondolsz, azt mondod, hogy én ezt nem is gondolom így, hogy ne lehetne olyan helyzet, hogy ne tehetném a kezemet az oltárra, de mégis ezt a hangot hallom, és elfog engem egy szégyen. És tulajdonképpen a lényeg, hogy a másiknál vagy, az ő arcát látod, a sajátod nem számít, hogy nem bírsz fölállni, az nem számít, csak az, hogy hogy szabad nem fölállni. A másik arcát látod, tehát te van a középpontban, a másik, a szégyen-élmény. Ez.
A második szinten hallod a mondatot, ne légy sajtkukac. Ott nem kezdünk el szégyenkezni, aminek a lényege,hogy rossz vagyok. Rossz vagyok. Hanem azt mondom: hát igen, ha most ezt tovább folytatom, akkor valami rosszat fogok tenni. De ennél a mondatnál, hogy ne légy sajtkukac, nem jelenik meg már valaki másnak az arca és hangja, hanem például mondjuk egy belátásom, fölismerésem jut eszembe, egy saját élményem, hogy annyit sajtkukacoskodtam már, és annyiszor néztem már be reggel a tükörbe, hogy tulajdonképpen én belül már eldöntöttem, hogy nyugi, nyugi. Hát például egy keddi alkalommal Feri kérdez valamit, nem kell rögtön! Ideülök melléd... Látjátok, nem könnyű az élet! Nézzétek meg, hogy valaki odaadja magát egy alkalomnak, és belül hogy vívódik! Ugye? Na!
Szóval: tehát a második esetben nem az jelenik meg bennem, hogy rossz vagyok, hanem hogy ezt nem kéne tennem. Vagy máshogy kéne tennem. Esetleg valami saját élmény jut eszembe, nem másnak az arca. Az alapvető érzésem nem a szégyen, hanem a bűntudat. Úúúú, ez ne! Vagy akár valami pozitív: á,á, ez az, cccc, ez a jó! Gyerekekkel annyit kell küzdeni, hogy mondjanak magukról jót! nagyon sokat! Nagyon sokat. Sok gyereket hallok gyónni. Nem engedek el egyet se úgy, hogy ne kérdezném meg, hogy az utóbbi időben mi jót tett. Úgy nem mehet el tőlem! És hány és hány gyerek egészen zavarba jön, pironkodik és nem tudja megmondani. Hát az utóbbi időben! Nem is, hogy ma vagy tegnap, az utóbbi egy-két hétben eszedbe jut valami? Nem egyszer azt az elégtételt szoktam adni, hogy találj egy-két jó dolgot, amit csinálsz. Igen. Hát a lelkiismeretet nagy gondatlanság egyoldalúan fejleszteni! Tehát csak azt a részét kidolgozni, hogy mi rossz, és nem kidolgozni azt a részét, hogy mi jó. Az egyoldalú, még kulturálatlan lelkiismeret. (14:01)
Jó. Tehát hol van a súlypont? Ott, hogy én. Én, én! Tehát valami hang, hogy ne légy sajtkukac, ez nem egyszerűen csak egy külső hangnak a belsővé tétele, de közben még idegen tőlem, csak már belülről szól, ettől még nyomasztóbb; anya már ott se kell, hogy legyen, mégis rosszul vagyok; hanem ez már egy belső hang. Saját hangom, esetleg saját élménnyel, fölismeréssel összefüggésben. A középpontban tehát én magam vagyok, a szónak most jó értelmében, alapérzés a bűntudat és nem a szégyen. És nem a a végső kimenetel, hogy rossz vagyok, hanem hogy rosszat tettem, vagy rosszat fogok tenni, vagy jót tettem, és jót akarok tenni.
Harmadik dimenzió, Szentlélek, vagy a legbelsőbb hang, spiritualitás dimenziója. Itt álltunk meg múltkor agyalni, hogy hogy is van. Ott a lényeg nem az, hogy te lennél a középpontban, én lennék a középpontban, hanem ott a nálam több van a középpontban, annak valami élményszerű átélése, hogy van nálam több, és valahogy ez a hang, amit hallok, nem énszerű, nem is fölöttes én-szerű, és nem is ösztönén-szerű. Ez a hang mélyebbről jön, tehát a nálam több van a középpontban. Az érzések és az érzelmek - valami hála, fölszabadultság, néha eufória, nagy világosság, de közben a nagy világosságban egy egyértelműség, és közben árnyaltság és összetettség. Tehát úgy egyértelmű ez a hang, hogy semmit nem föd el abból, itt közben pedig egy nagyon összetett külső vagy belső világról van szó. Tehát érzem azt, igen, itt nem leegyszerűsödött az élet, hanem valami nagyon világos útmutatásom van belülről, de az életnek az összetettsége megmarad. Például miben? Rögtön mondom a példát. Érzek egy késztetést, hogy valamit megcsináljak, és egészen világos bennem ez a nem énszerű,és nem te-szerű hang, hogy ezt kell tennem, és közben hogy egészül ki ez az élmény azzal, hogy közben azt élem meg, hogy nem vagyok rá alkalmas. De miközben megélem az alkalmatlanságomat, ez egy picit sem von el attól, hogy tudjam, hogy ezt kell csinálnom. Ez gyönyörű! Tehát megmarad az összetettség. Háááá! Picit olyan megvilágosodás-élmény az ilyesmi, egységben látunk mindent. Látjuk benne magunkat, a szerepünket, az összefüggésbe ágyazottságunkat. Ez a hang egyáltalán nem dédelget, néha nagyon komoly küldetést ad. Ez jön legbelülről. De az alap, a legmélyebb érzés ilyenkor pozitív: hála, öröm, eufória, béke! Miközben még az is lehet, hogy egyébként negatív érzések hullámzása is jelen van. Tehát az érzelemvilágban is lehet egy árnyaltság, összetettség. És mégis olyan egyszerű, világos és egyértelmű, hogy... Tehát itt a középpontban a nálam több van, az alapérzés valami pozitív. És kész. (17:35)
Na most. Tehát látjátok, éppenséggel ugyanaz a mondat jöhet akármelyik dimenzióból. Egy picit még tekerjünk ezen, én nem tudom, olyan mondhatnékom van, csak nehéz. Olyankor mondanám, csak mit? A vájt fülűek kedvéért, a lélektanban pallérozottak örömére beszéltünk arról, hogy éppenséggel ha valakinek ahhoz van gusztusa, hogy azt mondja, ez a három dimenzió magán a lelkiismereten belül van - felőlem gondolhatjuk így is. Mindegy. Ha azt mondjuk, hogy ez a 3 féle minőségű hang a lelkiismereten belül van, akkor a lélektani ismereteink még sok mindent hozzáadnak a megfontolásainkhoz. Mert emlékeztek, hogy a lélektan, ahogy kezd kialakulni, fejlődni, lélektanilag nagyon pontosan le tudjuk írni, hogy hogyan, 5-6-7 éves korban megjelenik az a fajta lelkiismeret, aminek az alaplogikája: szemet szemért, fogat fogért. Bűn és bűnhődés, bűn és büntetés! Milyen megbocsájtás? Nincs megbocsájtás! Bűn és bűnhődés, bűn és büntetés. És ez idebent van!
Ezért vagyok óvatos, hogy a lelkiismeretet kritikátlanul Isten hangjaként azonosítsam. Még akkor is, ha nagyon sok, akár lelki irodalomban van erre utalás. Például papként felelőtlenség ezt a leegyszerűsítést megtenni, mert mi történik főleg például egy gyerekkel? Összekeverem benne Isten hangját a szadisztikus lelkiismeret legfölső, legarchaikusabb rétegével. Ez nagy probléma lesz később! Így mondja a szakirodalom. Szadisztikus, azért, mert van benne egy önsorsrontó, önbüntető tendencia. Bűnhődj! Nincs jogod élni! Ezt csináltad? Dögölj meg!" A lelkiismeretnek ez az ősi, archaikus... a lelkiismeret kialakulásának az elején létrejövő rétege nem ismert kegyelmet. Nála nincs kegyelem. Szégyen van, harakiri van. Az van! Belső harakiri! Gyerünk, trancsírozd fel magad! Akkor egy-egy. Aztán, hogy mi lesz veled, az nem érdekes! A lényeg, hogy egy-egy. Nagyon izgalmas kutatásokat végeztek, hogy egy gyerek mit tart nagyobb bűnnek 5 évesen, 10 évesen meg 15 évesen. Ő már nem gyerek, hanem serdülő. De 30 évesen is serdülő, tehát itt is vannak nehézségei. Egyszer valaki azt mondja: hogy mondhatom én azt, hogy 30 évesen serdülő? Úgy, hogy a magatartásmódja, életvitele a serdülő ember életkorára jellemző. Ennyi. Na most. Hol tartok? A gyerek...kutatás... Úgy van. 5-6... De köszönöm! Hálás vagyok nektek! Maradjatok még egy kicsit! A kedvemért!
Hogy: 5-6-7 éves gyereket megkérdezünk: van egy gyerek, úgy hívják, hogy Pistike, a konyhából jó szándékkal, hogy anyukájának segítsen, viszi a tálcán a poharakat. Jó szándékkal, vendégek jöttek, s ő szalad, hogy segítsen. De elbotlik a küszöbben, és elejti, a poharak mind összetörnek. Öt. Első történet vége. Második: Pistike dühös anyjára. "Most! Most olyat csinálok..." Fog egy poharat, bemegy, szándékosan földhöz vágja, megtapossa.... Megkérdezünk egy 5 éves gyereket: na, nézzük itt a helyzetet, mi történt, hol a nagyobb baj? Gyerekek többsége 5 évesen: 5 pohár! 5 pohár! Mi az, hogy szándék meg körülmény! 5 éves vagyok, anya! 5 pohár - egy pohár, ennyi! 5 pohár - egy pohár. Na ez. Nincs még az a finom árnyaltság, hogy körülmények, meg a szándék, meg a többi... 5 az 5. (22:58)
Tehát, ha valakinek úgy tetszik, akkor a lelkiismereten belülre is helyezhetjük a 3 dimenziót. Akkor van egy durva lelkiismeret, van egy olyan finomabb rendezettségű, ugye főleg ezt szoktuk egyébként lelkiismeretnek hívni, és van egy legmélyebb hang. Én nem szívesen nevezem egyébként lelkiismeretnek, de ez az én nyomorúságom.
Na most. Biztos olvasgattatok, hallottatok, tudtok azért szentek élettörténetéről. Csak egészen rövid utalásokat szeretnék tenni erről a hangról. Hogyha olvassuk a történeteiket, akkor ott nagyon izgalmas, ahogy ott meg-megjelennek ezek a mondatok, amikre aztán elkezdik fölfűzni az életüket. Például Remete Szent Antal újból és újból megy a szentmisére, persze, hogy újból és újból hallja a szentírásnak a szavait, és egyszer csak Máté evangéliumából azt olvassa ott a lektor, fölolvasó: ha tökéletes akarsz lenni, akkor add el, amid van, oszd szét az árát a szegények között és utána gyerek és kövess engem. És akkor, hát így szól a történet, hogy egyszer csak maga is meglepődik, hogy ez a nagyon sokszor hallott szentírási rész mintha pont neki szólna. Egyszer csak egészen másképpen hallja. A mondat ugyanaz, de hirtelen valahogy bekerül egy más összefüggésbe, és nagyon világosan rájön, hogy tulajdonképpen ez neki szól! Hogy ez rá vonatkozik! Így tesz, és...
Ez jól mutatja a kezdő gondolatoknak a létjogosultságát. Ugyanaz a mondat. Addig kívülről szólt. Esetleg belül úgy hánykolódott, hogy így kéne vagy úgy kéne, talán még az is lehet, hogy én is lehetnék ilyen remete, de nem tudom... És egyszer csak hallja a mondatot, de az tulajdonképpen mintha belülről szólna. Egyszer csak valami belső tartalmat jelenít meg, vagy fejez ki. Mond ki. Háááá! Szép!
Szent Ágoston. Őrlődik! Hát ő mindig őrlődött! Mást se csinált szegény, mint őrlődött. Szerintem azért tett annyi jót, hogy ne őrlődjön annyira. Tényleg, az egy jó, komolyan, az egy jó stratégia! Hát valaki, úgy egyedül marad és rögtön rosszul lesz, akkor inkább tegyen jót. Tehát ő őrlődik, ugye azt mondja a Vallomásokban, hogy két ember lakik bennem, egy ilyen meg egy olyan... Éppen egy kertben őrlődik, csak a helyszín változik, Ágoston meg őrlődik... Jó, hát vívódik, hezitál... És ahogy ezt teszi: "Uram, ments meg engem!" - tehát őrlődik, egyszer csak egy vékonyka gyerekhang: "Vedd és olvasd!" "Tolle, lege" - ez nem tudom, olyan, mint egy reklám. Nem? Manapság árukat szoktak így hívni, ilyen frappánsan megjegyezhető: tolle lege söprű, s akkor... Jó. "Vedd és olvasd!" S ott van a szentírás, az egyik ember hozta a szentírást, a másik nem... Tényleg, az egyik azt mondja, nem hozok, a másik, hozok. S akkor így lett ott egy. Ugye ismeritek a szakállas viccet? Rendes ember mindig két poharat tesz ki az éjjeli szekrényére. Egyikben van víz, másikban nincs. Azért, mert ha fölébred, és akar inni, akkor iszik, ha nem, akkor nem! Tehát Ágostonnál ott van egy szentírás, s akkor kinyitja, s olvassa a rá vonatkozó részt. Nem hallja, hanem kinyitja: nahát, hiszen ez rám vonatkozik! Ezt kell csinálnom! Hagyj föl ezzel az élettel, és élj másként! (27:40)
Aztán kedvencünk, Szent Ferenc. Hát nem? Hát micsoda egy... Tyűűűű! Imádkozik a templomban a feszület előtt, romos templom, egyszer csak úgy hallja, hogy a feszületen lévő Jézus szól hozzá: "Látod, romokban van egyházam, építsd újra! Építsd újjá!" S akkor először tényleg azt hiszi, hogy a kőépülettel kell valamit kezdeni. Egyetlen mondat.
Aztán Bosco János. Elnézést! Bosco Szent János! Hallom, Uram, hallom! Tehát szent Bosco Szent János - most így a szadisztikus lelkiismeretemet is megetettem. Most már valahogy egy-egy. De mért a mellizmomat fogom, nem tudom... Tényleg! Na most annyira elvesztettem a fonalat... Nem, nem ott, ahol gondoljátok, elvileg ott vesztettem el a fonalat, hogy Bosco Szent János... nem. Azt hiszem, 7 éves volt, de lehet, hogy 9. Ezt most nem tudom pontosan. Pedig megtanultam, hogyan kell történetet jól mondani. A tényszerű dolgokat nagyon egyszerűen, pontosan hozzuk. Tehát 8 év körül járt a kis János... Így még úgy elcsúszik, nem kapok egyest... És akkor álmában álmodik, és álmában ezt a mondatot hallja: "Gyűjtsd össze a fiúkat!" 8 év körül. Az egész életét tulajdonképpen ennek a mondatnak a vonzása vagy irányítása alapján éli: gyűjtsd össze a fiúkat! Közben egy zseniális, egy fantasztikus ember!
Mondjuk Boldog Özséb - ezt csak azért hozom, látjátok, van, hogy kívül mond valaki, olvasok valamit, belülről jön a hang, feszületen keresztül hallom, mint hogyha ott mondaná Jézus. Egyszer csak hallom, azt sem tudom, honnan jön ez a hang, mint hogyha egy kisgyerek hangja lenne; Özséb pedig, neki meg egy látomása van. Ez a legbelsőbb hang lehet legbelsőbb kép. Ez már igazán szép! Legbelső kép! Egy nagyon mélyről jövő kép, ami meghatároz. Kis lángocskák egyszer csak egy nagy tűzben egyesülnek. S akkor Özséb azt mondja, föl kellene adni a remetéknek ezt a magányos életét, hogy közösséget hozzanak létre. Akkor itt egy legbelülről jövő kép. Na, ez külön megérne egy alkalmat, mert eddig mindig szavakról beszéltünk, de ott vannak a képek, hatalmas erejű képek! Hááá! A nyugati kultúra egyoldalú, mi azt hangsúlyozzuk nagyon, hogy Krisztus Isten Igéje, Isten szava, ugye, és akkor ezért szó, szó, szó, szó.... kelet - azt mondják, Krisztus Isten ikonja, Krisztus Isten képmása. Nem a szón van a hangsúly, hanem a képen. Hát, magunk között szólva, a kép előbb van, mint a hang. Hmmm. Igen. Junoszty korszak. A kép már bejött, de... nem igaz már, ez nem lehet igaz... A Junoszty tévével úgy lehetett járni, hogy volt rajta 3 gomb - ugye gomb, hát látszik, hogy mennyire vagyok fölkészült, ilyen tekerő - és azzal se jött be a hang. Hiába volt 2 antenna, azok úgy összekeveredtek mindig. Most akkor nem mondom el, hogyan vizsgáztam le bútorasztalosként a faipari felsőmarógép működéséből. Levizsgáztam belőle, de borítsa homály. (32:32)
Jó. Következő séma. Ráné... iszom erre egyet, mert most befejeztünk egy sémát, ezt ünnepeljük meg, meg kell állni régi matchboxokat tologatni, nem sietni, nem rohanni, élni, lenni, vanni.
Következő séma, áááá, magyarázatot fog igényelni, úgy híják, hogy önfeláldozás séma.
- Hát az nem jó dolog? - De! Ha valaki képes az önfeláldozásra, akkor azt lehet mondani, hogy elég szabad, valami jó dologra képes. Valami értékes dologra nagyon képes. Ha azt is tudja, hogy mikor, kinek, hogyan - érett személyiség. Ha azonban az önfeláldozás nem egyszerűen csak mint valami készség és képesség, a szabadságnak egy szabadon létrejövő tette jelenik meg nála, hanem egy hatalmas árnyékba veszik, vész... Úha! Úgyhogy ezért most egy másfajta utat követnénk, mint eddig. Mert eddig beszéltünk a sémákról, és utána nem akartunk beleveszni abba, hogy hogy nem jó valami, hanem megnéztük mindig annak a pozitív részét, hogy hogyan dolgozzunk ki valami értékes dolgot. Ugye? Az a tapasztalatom, hogy sok előadás, meg sok tréning meg továbbképzés hihetetlenül kipalléroz bennünket abban, hogy valamit hogy lehet rosszul csinálni. Ugye nagyon megmondják nekünk, hogy azt hogy lehet jól nem csinálni. De itt most fordítva kéne eljárnunk, mert hiszen, ha valaki képes az önfeláldozásra, az egy nagyszerű emberi lehetőség, adottság, képesség, erény. Ha tudja, kinek, mikor, hogyan... De most nézzük az árnyékát. Az árnyékról szeretnék beszélni.
Mi a különbség e között a séma között, hogy önfeláldozás, de hatalmas árnyékkal, túlzásokkal, negatívumokkal, negatív következményekkel, és a behódolás között? Például az eredete majdnem teljesen különbözik. Majdnem pont ellentéte egymásnak. Mert a behódolásnak az eredete, háttere általában az szokott lenni, hogy nagyon erős szülők vannak. Vagy egy nagyon erős szülő, vagy valami gyerekkorban, akár még serdülőkorban - krrrhhh! - bekerülsz a kollégiumba, annyi neked! Olyan tanárt fogsz ki - véged van. A túlélés eszköze a behódolás. Jó pár történetet hallottam már, hogy hogyan nehezítette meg valakinek nagyon-nagyon az életét a kollégium. 14 évesen jó előzményekre van szükség ahhoz, hogy azt ott valaki jól vegye. Van, aki bírja, és van, aki nem. Ez a tapasztalatom. Van, aki ott virul ki, van, aki ott talál magára, és van, aki egy életre ott megsérül. Hmmm. Ez. (36:23)
Szóval: behódolásnál az történik, hogy nagyon erős szülő. Így kell csinálni, úgy kell csinálni! Vagy pedig maga a szülő azt mondja, az se érdekes, hogy én hogy gondolom, meg kell felelni a külvilág elvárásainak. Ha leülsz az asztalhoz (Feri megmutatja a helyes ülést.) Most adtam egy képet a behódolás séma kialakulásáról.
De most a másik séma ennek pont ellentéte. Hogy egy vagy két gyönge szülő van. És sokszor már gyerekkorban az a tapasztalatom, hogy anyám depressziós. Anyám gyönge, anyám kiszolgáltatott, apám ügyetlen, béna, ügyefogyott, tehetetlen. Van, akinek azt dobta a gép! S akkor gyerekként elkezdek úgy hangolódni a szüleimre, hogy túlságosan is felelősséget kell vállalnom. Látni valóan nekik nem megy az élet. Én meg, ugye, kiszolgáltatott vagyok, tehát ha nekik nem megy az élet, akkor én megpusztulok. Tehát ezért én összeszedem magam és majd támogatom őket. Vagy anyát, vagy apát, vagy valakit. Ezért önfeláldozóvá válok. Ugye itt az a gyakran emlegetett belső logika vagy dinamika jellemző, hogyha nem tud valaki rám hangolódni gyerekkorban és visszatükrözni engem úgy, mint értékes valakit - "Jó, hogy vagy! Jó, hogy megszülettél! De jó, hogy létezel! Öröm az, hogy vagy! Nem kell semmit csinálni, az egy öröm!" - ha valaki nem tükröz bennünket így vissza, akkor az történik, hogy mi kezdünk el fokozottan, kölcsönösség nélkül a felnőttekre hangolódni, de főleg nyilván azokra, akiken keresztül az életet kapjuk. Érzelmi, fizikai életben maradásuk függ tőlünk. Tehát mi hangolódunk, a személyiségünknek azt a részét kezdjük el akaratlanul is kidolgozni, ami arra irányul, hogy másokat megértsünk, hogy másokat fölismerjünk, fölfedezzünk, hogy mi van veled! Hogy mikor alkoholista apám - hogy én abból a hangból, ahogyan betalál vagy nem talál be a kulccsal a kulcslyukba, hogy mennyit matat, hogy mennyire hallom, hogy esetleg le is ejti a kulcsot, még mielőtt belépne, tudom, hogy mire kell számítani. És idebent ki van dolgozva egy egész repertoár, hogy miket tehetek akkor, ha apám bejön és ha nem jön be, vagy ha nekem kell kimenni, és ez mind benne van, a kulcs csörgéséből. Ez mit jelent? Hogy belül a szó szoros értelmében élettani ismérvekkel leírhatóan kidolgozódik a személyiségemnek az az eszköztára, hogy megérezzelek. Hogy anyám most hajlandó lesz egy picit velem foglalkozni, vagy nekem most bele kell tolni egy másfél órát. S akkor ő majd mondja, majd dühöng, akkor sír, akkor elmegy... Akkor más fontosabb neki, mint én... Hmmm. (41:00)
Ez azt jelenti, hogy tulajdonképpen azok, akik egy túlzott, egyoldalú, nagy árnyékú önfeláldozás belső világában élnek, ők profin rá tudnak hangolódni másokra, ezzel összefüggésben magukra pedig nem, körülbelül azonos arányban van ez - amennyire profin hangolódok rád, annyira elhangolódtam magamtól, de ez sokra volt jellemző, ezt nem akarom most tovább mondani. Viszont mi is történik? Miután én rád hangolódok és a te érzéseid megjelennek bennem, tükörneuronjaim vitustáncot járnak - mindenféle táncot tudnak a tükörneuronjaim - ezért, ahogy rád hangolódok, tulajdonképpen a te érzésed mintha az enyém lenne. Te félsz, én elkezdek rettegni. Te rosszul vagy, én érzem a rosszullétet. Akár fizikai állapotokat mindenféle probléma nélkül átveszek tőled! Ennek az lesz a következménye, hogy tulajdonképpen sajátosan akár így is mondhatnám, hogy már csak magam miatt is elkezdek félni és aggódni amiatt, hogy veled mi lesz, hogy neked ne legyen rossz vagy ne fájjon, és ezért megpróbálok mindent megtenni azért, hogy neked jó legyen, vagy hogy ne legyen rossz. Sajátosan, indirekt módon magamért is cselekszem ilyenkor. Mert ha neked nem rossz, akkor nekem is van enyhület, hiszen nekem azért rossz, mert rád hangolódok, a te rosszullétedre. Ha te jobban vagy, akkor idebent én is jobban tudok lenni, de ez még mindig nem az én jóllétem, hanem a tiéd! Csavaros, ugye? Hűűű!
Ha van köztetek néhány segítő foglalkozású, drága, áldott embör - lehet! Lehet. Sok segítő foglalkozású emberre jellemző lehet túlzott önfeláldozás. Jól tudunk hangolódni másokra, és magunkra nem. Mi az ismérve még? Szeretnék, és elnézést, hogy itt a negatív szálakat emelem ki pontosan azért, hogy jól meg tudjuk különböztetni az egészséges ember önfeláldozásra való szabadságát attól, hogy valaki azt se tudja, mikor,kinek, hogyan, miért, hanem csak csinálja. Itt arról van szó, hogyha valaki ebben a sémában él, akkor ő belülről éli azt meg, hogy ezt kell csinálni. A behódolásnál sokszor ellentétes volt a saját hanggal - az önfeláldozás sémában élő azt belső hangnak hallja. Az ott szól, és csinálni kell, és nyomni kell... persze, hiszen belsővé tette a másikat! Naná, hogy belülről van! Tényleg belülről van, azt érzem, ami a te érzésed! Jobban érzem, amit te érzel, mint amit én! Nagy dolog, ha egy segítő érzi is azt, ami a másikkal van. Nagyon nagy segítség! De sose lesz jó segítő, ha nem érzi azt, amit ő érez!
Volt egy olyan segítő, nem is tudom, tényleg, majdnem 15 éve tanítok segítőket. Továbbképzések. És sose felejtem el azt a valakit, volt egy... ráadásul fiú volt. Olyan érzéke volt a segítéshez, hogy zseniális jegyzőkönyveket hozott. Zseniálisak voltak! Ugye, úgy tudunk tanulni, hogy írunk jegyzőkönyvet. Ezt mondta, én ezt mondtam, ő ezt mondta, én ezt mondtam, ezt látta, mialatt én ezt... gyönyörű szép jegyzőkönyveket hozott. Körülbelül fél éve járt mentálhigiénés szakirányú szakképzésre. Kicsit elkezdtem gyanakodni. Ugye, fölvettem a fekete kalapot, kritikus kalap: "a nemjóját, hú, de tudsz te hangolódni! És mikor megvolt ez a beszélgetés, utána hogy voltál?" - "Ne is mondd! Hát én ilyenkor, egy ilyen beszélgetés után körülbelül 4-5 óráig nem is tudok enni! Képtelen vagyok enni! Tulajdonképpen megkértem a csoportvezetőt, hogy engem ebéd után, hadd mehessek ebéd után, mert akkor, hogyha ettem, 4-5-6 kliens, és tulajdonképpen az sem olyan nagy baj, ha nem vacsorázok. Ilyenkor egyáltalán nem..." - " Ezt értem, akkor nem bírsz enni. Akkor azt mondd meg, és akkor mondjuk hazamész..." - "Hát persze, hát van feleségem, vannak gyerekeim..." - "S akkor ott mi történik egy ilyen beszélgetés után?" - "Hát...tulajdonképpen a feleségem szokta mindig nekem mondani, hogy ne hozd már haza a klienseidet! Ott járok-kelek, mintha nem lennék magamnál, néha, a feleségem azt nagyon szereti, hogy én egy ilyen érzékeny ember vagyok, de hát néha látszik, hogy csak úgy ülök, nem is bírok a gyerekekhez szólni. Ebből azért szokott konfliktus lenni. Hát néha nem tudok aludni. Néha nem. Fölébredek, hogy mit kellett volna még? Mit lehetett volna mondani még? Mit is rontottam el?" (47:02)
Na - kórházi lelkigondozó volt, én meg egy kíméletlen pasas vagyok. (Egészségedre!) Megvolt a bizalom. Azt tanultam, a bizalom arányában jöhet a realitás. Tényleg. Ha nincs bizalom, kapjuk a pofánkba a realitást - köszönjük szépen! Ha meg csak a bizalom, egy órás beszélgetés alatt 59 percig csak a bizalmat építjük, az nagyon szép, mert akkor fél-fél perc marad a köszönésre meg az elbúcsúzásra. Azt találtam tőle kérdezni: "Figyelj csak! És mi van akkor, hogyha meghal a kliensed? Kórházban szokott ilyen lenni." Azt mondja: "Hát, volt olyan. Két hétig nem tudtam dolgozni. Tulajdonképpen rettegek attól, hogy egy kliensem meghal, mert tudom, hogy hogy hat rám. Az egész elviselhetetlen, mintha én halnék meg. Nem is értem, hogy ez hogy van."
Ő, ha csak azt nézzük, hogy ott a betegágynál mit tudott adni a kliensnek, azt mondhatjuk - ennyi! Bárcsak mindenki ezt tudná, mint te! De az az ár, amit ő megfizetett érte! Meg a felesége, meg a két gyereke, meg a gyomra, meg az idegrendszere, meg az immunrendszere... Egészen nyilvánvaló volt, hogy ezt így nem lehet csinálni! Miközben, ha csak azt nézzük, hogy mi az, amit csinált, az jó volt. Csak az összefüggés... Ilyenkor két dolog van - vagy egy kicsit kigyógyulunk ebből az áldozatosságból, vagy abbahagyjuk a szakmát. Ez azt is jelenti, hogy - itt most akkor több dolgot is ebben a történetben elmondtam.(49:50)
Ismérvek az árnyékból. Az egyik, hogy például aki ilyen túlzott önfeláldozásra hajlamos, nagyon gyakran tele van pszichoszomatikus tünetekkel. Fáj a feje, megy a gyomra, így lefele, mindenfele megy neki, nem bír enni... Tényleg, most már látom, úgy szokták mondani, kinek mi a gyönge pontja. Önfeláldozó emberek - van, aki sovány, nem bír enni, nem iszik, semmit nem iszik. Egy valamit bír csak meginni... van az ellentéte, az a fajta segítő, aki pedig hízik. Ez egyszerűen csak stílus kérdése. Tényleg! Tehát mondjuk egy kliens - gyorsan egy szelet csoki! Valahogy, mert túl sok. Csoki. Egy kliens - ropi. De nem egy szál, értitek... Tesco ropi, most az a jó. Még egy kliens - gyorsan egy kis madártej. Harmadik kliens - na hát azért csak valami rendeset is eszünk - pörkölt. Mint kedves tanító néném, Pálma néni. Nem így hívták, de hát.... Nagyon-nagyon túlsúlyos volt. S egyszer megkérdeztük az osztályfőnökünket, mert nem ő volt az osztályfőnök néni, hogy: "Pálma néni mennyit eszik?" Hát egy gyerektől szokott ilyen kérdés előfordulni. Osztályfőnök néni, Pálma néni mennyit eszik? Ő pedig lojális volt a kolléganőjével: "Pálma néni nem eszik sokat." Mi is így ültünk, az egész osztály, iskola, az életre itt készüljünk föl, hűűű, ilyen van? De nem éreztük a hangsúlyban a vessző jelenlétét, mert úgy folytatta – tehát mondom az elejét is, mert hátha úgy elment volna már vadászni: "Pálma néni nem eszik sokat, csak folyton."
Tehát akkor beindulnak ezek a stratégiák, hogy segítek, segítek, de vagy nem eszek, vagy nagyon sokat eszek. Önfeláldozok, csak állandóan fáj a fejem. Mit tesz ilyenkor... most picit elkezdett a gyomrom fájni. Lazítok az övön, csak akkor meg lecsúszik a gatyám. Ilyenkor elindul ez az áldatlan kör itt a gyomrom körül... Hol tartok? Igen, a pszichoszomatika. Igen. Hogy fáj a fejem, már reggel fáj a fejem, nem is tudom, mikor fájdult meg, már mindig, heti háromszor már fáj a fejem. Mindegy, be kell menni, nagyon fontos munkám van, ugye, nem látsz ki a fejedből, de mész be, mert fontos munkád van... és a kör úgy szokott bezáródni, mint sok segítőnél, hogy a testét akadálynak tarja nemes céljai elérése útjában. Tehát nem azt mondja, hogy legalább a fejem tudja, hogy baj van. Mert én nem. Csak itt a fájásból lehetne következtetni, hogy valami nem jó. De ő szidja a fejét, hogy tulajdonképpen minden jól menne, ha nem fájna a fejem. Így záródik be a kör. Ezért szidja a saját testét, ami, hogy mondjam, mondjuk az utolsó védvonal, még mielőtt kkkkrrrhhh.... De ő nem egy fölmentő vagy jelző katonát lát benne, hogy huhúúúú, támadnak! Gyomor, fej, szív, bármi. Vérnyomás, cukorbetegség, hajhullás, lábgomba. Itt most idézném Örkény Istvánt: keresd a hibát! A lábgomba és a kényszeres segítés összefüggését még nem kutatták. Azt mondhatjuk, hogy ameddig nem kutatták, még ez is lehet.
Tudjátok, honnan jutott eszembe? Egy kedves édesanya jutott eszembe, akinek van 5 fia meg egy lánya, hát mégiscsak, ugye ad magára. 5 fia meg egy lánya, mint a mesében, s akkor azt mondja: Figyelj, Feri! Karácsonykor jött, gyónni. Lehuppant nálam: most mit is gyónjak, mit is gyónjak? Tényleg, úgy volt, mint egy kisgyerek, jaj, mit is kell gyónni? Értitek, hogy mit kell gyónni, ez mindig egy érdekes gondolat! Mit is kell gyónni? Lehuppant az anyuka, mit is kell gyónni? S akkor úgy rám néz könnyes lesz a szeme, azt mondja: „Figyelj, Feri! Hát el tudod képzelni, hogy én bűnt követek el? Van 5 fiam meg egy lányom, kinek van arra ideje?! Hát rá se érek!” Tényleg, könnyes lett a szeme és azt mondja: "Arra nincs időm, hogy a gombás lábkörmömet lestiftezzem." Ezért jutott eszembe az összefüggés. Tehát, ha a wellness helyeken szerezted a gombát, akkor nem, de ... gyanús. Gyanús! (56:25)
Szóval, tehát szomatikus tünetek, sok-sok pszichoszomatikus betegség.
Aztán: a felelősségvállalásnak nem tudja jó helyen meghúzni a határát. Olyasmiért is felelőssé teszem magam, vagy felelősnek érzem magam, amiért nem vagyok az. De, miután az ember magáért felelős, és én belsővé tettelek téged, ezért mintha az önmagamért való felelősség jelenne meg akkor, amikor egy túlzott önfeláldozásban vagyok. Hmmm. És ami az egyik legfájdalmasabb gyöngéjük: és ezzel a legjobb szándékuk ellenére is sokat ártanak másoknak. Ez az, hogy miután a felelősség határát nem jó helyen húzzák meg, ennek az okait látjuk, nincs okunk emiatt önmagunkat szidni, ez azt jelenti, hogy a másikat gyöngébbnek látja, mint az valójában. A másikat rászorulóbbnak, tehetetlenebbnek, kiszolgáltatottabbnak, nyomorultabbnak látja, mint az valójában van. Ezért hajlamos ott is segíteni, megmondani, jó tanácsokkal ellátni, ahol arra semmi szüksége a másiknak.
Természetes, hogy amikor egy édesanya képes az önfeláldozásra, akkor egészséges, normális. Egy édesanya, aki erre nem képes - hűha! Hűha! Mi? Nem kel föl éjszaka? Alszik? Joga van az alváshoz, vagy mi? Ez ijesztő! Hát egy édesanya, aki képes önmagát föláldozni, ő normális. Egészséges. De amikor ez az édesanya akkor is hozza a papucsot, amikor a gyereknek már van két fogó keze - hát van keze! Azt mondta nekem egyszer valaki: akármilyen furcsa, én sokáig azt gondoltam, anyukám, apukám a legjobban nevelt bennünket, és most látom, hogy mekkora kárt okoztak jó szándékkal. Szüleimnek az volt az ars poeticája: "Te csak tanulj, fiam!" Neked nincs is más dolgod, te csak tanulj! Hát te készülsz az életre! Tanulj! Ezért őneki nem kellett répát pucolni, krumplit hámozni, porszívót tolingatni, söpörgetni, vécét csutakolni, a kádat maga után kiöblíteni, a szemetet levinni, a havat ellapátolni, kistestvére orrát kifújni, saját orrát kifújni - anya ugrott, és fujjj, fujjj - hogy ő addig is. Így a figyelem nem vonódott el anya felé, és maradhatott a kétszer négy. Majd én, fiam! (60:44)
Képzeljétek, szombaton harmincéves érettségi találkozón voltam. Csupa sportoló, merthogy sportolók voltunk, egy olyan sport-magántanulós világ ez. Akkor meghallgattam néhány jó kis történetet, ezeket most nem, mert nem, mondom, sportolók. Tehát nem ide, meg nem így, meg nem pont úgy. Ha addig szelídíteném, mígnem a Mária Rádió kedves hallgatói is meghallgatják, valami lényegi elvész belőle. De azt mondja, az egyik edző lett. Ő edző, a saját gyerekét elvitte az uszodába, hogy tanuljon meg úszni. Azt mondja, én tudom, hogy a szülők milyenek, állandóan bele akarnak szólni az edző dolgába, ezt hagyjuk, de a gyerek tudta, hogy én edző vagyok, ezért aztán kétszeresen is kompetensnek tartott. Két hét után odajött hozzám: „anya,nincs kedvem úszni!” Ugye az anya, te ne szólj bele az edző dolgába, kompetencia határok vannak: "Hát menj oda Pista bácsihoz, mondd meg neki!"- "Pista bácsi, nincs kedvem úszni! Pista bácsi, nincs kedvem úszni!" Pista bácsi állt, egy szál úszógatya, tök barna volt, két fa, egy Pista bácsi, azt mondja: "öltözz át!" Gyerek átöltözött, átöltözve azt mondja anyukájának, azt mondta, öltözzek át! Jó, hát akkor megcsináltad... - Most már országos bajnok. Milyen az, amikor jön a gyerek, nincs kedvem! Ja, akkor semmiképp! A kedv nagy úr! Nem, főleg 4 évesen pontosan tudod, hogy... Hát 4 évesen?! Hát mi, hát több esze van, mint az apjának, hát akkor...
Ezért... Jaj, most tudom én, hogy nem úgy van ez, de azért elmondom. Mikor jöttök, hogy kereszteljük meg a györököt, hát az tök jó. Benne vagyok. Tényleg! Partner vagyok benne! Szoktam azonban mondani az egyház papjaként, azonban, hát, nektek akkor lesz egy kötelezettségetek. Persze lelkiismereti kötelezettség, baj, ha csak azért, mert én mondom. Ez pedig az, hogy a kereszténység felé segíteni. Gyökerek. Azt a hasonlatot szoktam mondani, ez is valami olyasmi, mint a házasságkötés. A házasságkötéskor azt mondja a férfi: én téged szeretlek. De nem mondja hozzá, hogy ma. Mert az nagyon korrekt volna úgy, s éreznénk rajta a hitelességnek azt a csodás auráját, aranysárgán ragyogó mandorlát körülötte: pont így van! Hát hogy ma. Holnap már ki tudja... Meglátom, hogy te vagy-e még az igazi, van egy listám, 147 pont, végigszaladunk... Tehát mikor házasságkötéskor, én téged szeretlek, ebben benne van, hogy holnap, holnapután... Hogy ezt eldöntöttem, hogy szeretni foglak. Tehát az nem aznapra van. A keresztelés pontosan ugyanez. Hát ott megkeresztelünk valakit, az nem aznapra van. Tyúúú, ez tök szép nap. Egy csodás nap volt. A gyereknek múlt héten úszóverseny volt, jövő héten meg a rajzpályázat eredményhirdetése. A kettő között egy keresztelés pont olyan szépen... Tényleg, olyan szép esemény. Mert még fehér cipője nem volt a gyereknek. Olyan cuki benne. (65:30)
De most nem akarok gúnyolódni! Akkor miért csinálom? Látjátok, utolértem Ágostont. Két ember lakik bennem. Vedd és olvasd a jegyzetet, Feri, hogy mit kellene mondanod, ahelyett, hogy...
Van bennem türelem! Szoktam mondani ilyenkor magamnak, Feri, van bennem türelem, még ha nem is érzem... Mert mikor van egy keresztelés, ennek van egy feltétele, ha felnőtt lennél, és azt mondanéd, hogy kerszteljelek meg, akkor nem mondanám, hogy hol a víz, hanem gyere, ülj le, és akkor kicsit nézzük meg, hogy mi van veled. Hát ez a gyereknél is így van, csak itt a szülőt kérdezem, nem őt. Hmm. Ennyi a különbség.
Tehát akkor ez érthető-e, hogy a keresztség valaminek a kezdet? Most akkor elültetjük a magot, aztán majd esik az eső, ha esik, ha nem esik, nem esik, tök mindegy... S akkor szoktam kapni ezt az emblematikus mondatot: hát természetesen, hogyha ő úgy dönt, akkor igen. Ki? Arnold Tihamér, 8 hónaposan? Ha úgy dönt? Hát… ne már! Azért mondom, hogy ez azért nem így van, hanem úgy, hogy emögött, persze annyi történet van, olyan sok minden van. Sok rossz tapasztalat az egyházról, saját élettörténet, saját istenkapcsolat viszontagságai, saját papi élmények, egyház tapasztalatok. Haj, de sok minden van! De ha ezt az összefüggésből kiragadjuk, és csak ezt az egy mondatot hallom, hogy majd eldönti - hát egész ijesztő, ha csak ezt hallom.
Onnan értünk, keveredtünk ide, hogy nagy-nagy árnyékot vet az, hogy akkor is azt gondolom, te gyönge vagy, rászorulsz, segítségre szorulsz, támogatásra, bátorításra, tanácsadásra, kézen fogásra, amikor az már régen akadályoz téged. De én nem tágítok! Mert én áldozatot hozok érted. Mindent érted! Mindent neked! Segítők, akik nem tudják elengedni a klienseiket, például. Azt mondta egyszer egy segítőre egyszer valaki, azért is nagyon jónak tartom őt, mert soha egyetlen alkalommal többet nem volt hajlandó velem foglalkozni, mint amennyire szükségem volt. És pontosan érezte, hogy mikor nincs már szükségem rá, akkor is, amikor ha én még nem éreztem. Itt most lezárhatjuk. Látni valóan innen tudsz járni a saját lábadon. (69:01)
A gyerek 5 alapvető szükségletétnél is ott van ez a szükséglet. A szabadságnak, kompetenciának, önkifejezésnek szabad teret biztosítunk. Tudjon nőni! Ez nem könnyű! Például sokszor mondhatjuk, hát ez csak ilyen anya-lánya, meg apa-fia, meg apa-lánya, anya-fia... Dehogyis! Beleszeretsz egy ifjú lányba. Te vagy egy önfeláldozó pasi. van ilyen. De ők már mind házasok. Ide már hiába jöttél....
És ő nem szerelmes tulajdonképpen igazán abba a nőbe. Az a nő nem is igazán szereti. Ezen kívül nem engedi el. Mert az a fantáziája, ha szakítanék vele, az nagyon fájna neki. Az nagyon fájna. Ha nagyon fájna, ha én szakítanék vele - hát azt nem akarom. Hát ne fájjon neki a szakítás. mert majd szakítok vele, ha nem fáj. Még nem tudom, hogy van-e ilyen, de... Azt tudom, ha szakítanék vele, fájna. Én idáig tudom. Akkor még nem. Tulajdonképpen tudom, hogy nem akarok hozzámenni, vagy elvenni őt - ezt tudom, hát becsület azért, hát van annyi önismeret, hogy ezt tudom... Tehát most még a vizsgaidőszak végéig... Hát most már nagyon ott vagyunk! Május-június, hát államvizsga lesz. Hát nem tehetem meg vele, hogy most szakítsak, amikor az államvizsga. Azt még akkor várjuk ki. Ugye, leállamvizsgázik, és akkor tulajdonképpen egy új korszak kezdődik. Megvan az államvizsga - olyan boldog most! Hat évet tolt bele, olyan boldog - most? Nem, nem, soha nem láttam még őt ilyen jól! Már nem az, hogy én jól, hanem hogy ő jól van. Mert ő sosem volt jól, hanem úgy nem láttam,hogy ő jól van. Most nem. Aztán egyszer csak itt a nyár. S akkor egyszer csak- tulajdonképpen most már kéne, hát állást keres! Tudod, vannak ezek az állásinterjúk, és akkor ehhez rendesen fel kell öltözni. Az nagyon stresszes dolog, egy állásinterjú, azon sok múlik! Most keresi, úgyhogy... legalább legyen egy biztos munkahely! Én megvárnám a biztos munkahelyet, hogy az legyen. Megvan a biztos munkahely. Hát tulajdonképpen nem akarom őt elvenni, mondjuk így, bizonytalan vagyok, nem akarom, de bizonytalan vagyok... Hát, most látom, milyen különbség, egyetemista korában milyen terhelés volt rajta és így a munkahelyén. Most sokkal nehezebb neki! Most sokkal! Várok még egy picit, mikor megvan a rutin, tudjátok, az a pár év elég ehhez. Pár év. És tulajdonképpen még van idő, én 48 vagyok, ő.... Hát de nem fájhat neki! Azt akarjátok, hogy fájjon neki? Ti ezt akarnátok mondani? Ez szörnyű, hogy egy közösségbe járok - elvileg ez egy keresztény közösség - és egy elvileg keresztény közösségben egyesek azt mondják, hogy szakítsak. Hogy, hogy kereszténység ez? Hogy? Hogy? Hát hogy van ezeknek az elvileg keresztényeknek jó érzésük az életben, hogy csak úgy szakítanak valakivel, akivel nem akarnak megházasodni? Hát nincs szívük?! Hát nem tudják, hogy fáj?! Én végignéztem ilyet a közösségben többet. Láttam, milyen, láttam! Úgyhogy nem. Erősödjön meg a munkahelyén, csak erősödjön meg. Juj, elment az idő! Most 48 vagyok, már most....
Köszönöm a figyelmet! (74:13)
Lejegyezte: H. E.