Jn 14,1-12 - Húsvét 5. vasárnapja (A év)

2014.05.18.

Megosztom
Elküldöm
Evangélium (Jn. 14.1-13)

Ne legyen nyugtalan a szívetek! Higgyetek az Istenben és bennem is higgyetek! Atyám házában sok hely van, ha nem így volna, megmondtam volna nektek. Azért megyek el, hogy helyet készítsek nektek. Ha aztán elmegyek, és helyet készítek nektek, újra eljövök, és magammal viszlek benneteket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok. Hisz ismeritek oda az utat, ahová megyek.” Erre Tamás azt mondta: „Uram, nem tudjuk, hova mégy, hát hogy ismerhetnénk az utat?” „Én vagyok az út, az igazság és az élet – válaszolta Jézus. – Senki sem juthat el az Atyához, csak általam. Ha engem ismernétek, Atyámat is ismernétek, de mostantól fogva ismeritek és látjátok.” Erre Fülöp kérte: „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, s az elég lesz nekünk.” „Már oly régóta veletek vagyok – felelte Jézus –, és nem ismersz, Fülöp? Aki engem látott, az Atyát is látta. Hogy mondhatod hát: Mutasd meg nekünk az Atyát? Nem hiszed, hogy én az Atyában vagyok s az Atya bennem? A szavakat, amelyeket hozzátok intézek, nem magamtól mondom, s a tetteket is az Atya viszi végbe, aki bennem van. Higgyétek, hogy én az Atyában vagyok, s az Atya bennem. Ha másképpen nem, legalább a tetteimért higgyétek. Bizony, bizony, mondom nektek: Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket viszi végbe, amelyeket én végbevittem, sőt még nagyobbakat is végbevisz, mert az Atyához megyek.

Szentbeszéd

Nem tudom, hogy hasonlóképpen érzitek-e, élitek-e meg a mai evangéliumnak ezt a néhány sorát, amilyen hatást rám gyakorolt: hogy mennyi feszültség van benne; hogy mennyi kérdés és mennyi kétely; hogy mennyi érzés és mennyi dilemma; hogy mennyi paradoxon és ellentmondás; hogy milyen sokféle érzésnek a színe… szinte ki se látok belőle. Mindenesetre írtam hat pontot, aztán befejeztem, mert láttam, hogy még legalább van négy és akkor a hatnál már húztam egy vonalat. S akkor próbálok csak felvillantani valamit abból, hogy itt, hogy itt az evangéliumhoz milyen lényegileg tartozik hozzá nem egyszerűen csak valami gazdagság vagy sokszínűség, hanem éppenséggel azok az ellentmondások, azok a feszültségek, ami rögtön az evangélium elején megjelenik.

Ahogyan nyilvánvalóan a tanítványok aggódnak és félnek, és szomorúak és már most csalódottak, bizonyos szempontból talán már most reményvesztettek; hogy várták, hogy Jézussal majd valami beteljesedik, de most pont a fordítottja fog történni. És akkor, miközben ők még itt és most vannak - sőt bizonyos szempontból még az itt és most nem is a legrosszabb, mert még fél nap múlva rosszabb lesz, meg egy nap múlva még rosszabb lesz, és akkor nagypéntek éjszaka, meg nagyszombaton aztán a legrosszabb lesz - még nincsenek is a legrosszabb résznél, de már-már azt kell nekik mondani, hogy: ne féljetek, ne aggódjatok, hanem higgyetek. Itt ez a feszültség az aggodalom, a bizalom, a remény és a hit között. És aztán ez a feszültség tulajdonképpen még jobban ordítóvá válik azzal, hogy Jézus azt mondja: igen, higgyetek és bízzatok, mert hiszen én elmegyek. Elmegyek az Atyához, helyet készítek, aztán majd visszajövök. Hát, aki itt és most azt mondja: hogy ne menj el, annak nem nagy vigasz, hogy majd ott leszünk együtt. De hát én az „itt és most”-ban vagyok, nekem „itt és most” fog fájni, ha te elmész, hát én azt nem akarom, hogy téged megöljenek! Hát most ne mondd nekem azt, hogy ott majd együtt leszünk együtt, mert ez nekem nem válasz az „itt és most”-ra. Azt köszönöm… remélem is, hogy együtt leszünk, az nagyon jó lesz majd. Köszönöm, hogy ezt mondod, ez a jövőben ez egy nagyon szép kép, ezt majd úgy szeretném én is. Na, látod uram, ebben nagyon egyet értek, no de az „itt és most”-ra ez nekem nem válasz.

Itt akkor jön egy óriási feszültség, és, és… Egy angol írónőnek néhány sorát olvastam tegnap. Azt mondja ez az angol írónő: tulajdonképpen az élet nem is olyan nehéz, mint ahogyan gondolják. Egyszerűen csak három feladatunk van benne. Az első, hogy elfogadjuk a lehetetlent. Már hogy uram, nélküled nem lehet élni, meg ha most ez lesz veled, akkor utána nem tudjuk mi van. A második, hogy megtanuljunk anélkül élni, ami nélkül nem lehet élni. És a harmadik, hogy elviseljük azt, ami elviselhetetlen. Ez az emberi feladat az életre. Hogy az élet élhetővé válik, hogyha elfogadjuk azt, ami lehetetlen; hogyha anélkül, ami nélkül nem lehet élni, megtanulunk élni. És aztán eszembe jutott még valami, amit egy hosszú-hosszú, majdnem húszéves kutatásnak az eredménye lett a társkapcsolatra nézve és olyan gyakran idéztem nektek, mert pont mint hogyha negyedik lenne ebben a sorban, ez pedig így szól: akkor tudunk együtt élni valakivel, ha meg tanulunk megoldhatatlan problémákkal együtt élni. Mondjuk ez a negyedik. Itt azonban nagyon sokan, akik csak az „itt és most”-ban vannak - mint a tanítványok - azt mondják: na, ez nekem nem vigasz. Na, köszönöm szépen! Most akkor mit prédikál a pap? Beletörődést? Belenyugvást? Akkor most szenvedjük ezt el? Na, ez a régi szöveg, ebből már nem kérünk!
Nem a régi szöveg, hogyha megnyitjuk magunkat ennek a feszültségnek a teljességére, amiben az van: azért tudom elviselni a megoldhatatlant és együtt élni vele, - és együtt élni azzal, ami nélkül nem lehet élni, de nekem még sincsen - mert látom, hogy van tovább és van több. És mert tovább is látok, valahogyan valami fölül múlja bennem azt a látásmódot, - ami egyébként jogos a maga részéről - hogy Uram, el ne menj, mert nélküled mi lesz velünk? Hogy jogos ez az emberi látásmódunk, de ha egy kicsit túllátunk rajta, egyszer csak ezek a lehetetlennek tűnő emberi feladataink, ezek élhetővé válnak. Tehát nem beletörődés, - nem beleszakadás, belenyugvás - szó sincs róla. Hanem valamiképpen fölülmúlása annak, amire eddig joggal mondtuk, hogy e nélkül nem lehet élni. És egyszer csak kiderül, hogy már tegnap is e nélkül éltem. Visszanézek, úgy tűnik már egy hete e nélkül élek, pedig e nélkül nem lehet élni. Az erre való rádöbbenés és annak az alkalmasságának a fölismerése, hogy ez lehetséges valami több által. Hát, ez volt az első pont. Most egy kicsit magam is egy nagyobb feszültséget élek meg, nem csak az evangéliumból jön, majd lehet, hogy kihagyok hármat és jövő héten elmondom.

A másik, azt mondja Jézus: Én vagyok az út. Mire azt mondja a tanítvány: Hát azt sem tudjuk mi a cél! Hát mi a cél, nem tudjuk hova mész? Megyek az Atyához, de egyébként meg: én vagyok az út. Milyen izgalmas ez, hogy Jézus nem azt mondja: én vagyok a cél. Nem, én vagyok az út. Hogy nekünk egyszerre fontos az út meg a cél. Igen ám, igen ám, de milyen rettenetes mikor valaki semmi mással nem foglalkozik, csak a céllal. Nagyon ijesztő. És akkor végül kijön belőle egy meggyőződés, a legfélelmetesebb meggyőződések egyike: „A cél szentesíti az eszközt.” Ez maga a rettenet. Tulajdonképpen miről beszélünk mi itt újból és újból a templomainkban? Arról, hogy vigyázzatok a rosszal! Na, csak óvatosan azzal a rosszal – ezt nevezhetjük bűnnek, ennek-annak, akárminek - és végül is jól kiképződünk, hogy a rosszal kapcsolatban azért legyünk óvatosak. Lelkiismeretünket is kifejlesztjük ebbe az irányba. És azután ha jön a bűntudat, örülünk neki, mert segít a jó irányba. Valójában nem is a rosszhoz fűződő viszonyunk az igazi nagy kérdés. Az élet igazi nagy kérdése: hogy milyen viszonyunk van a jóhoz. Mert még a rosszal kapcsolatban van valamennyi kultúránk, érzékenységünk, némi félelmünk is, hogy jaj-jaj… Amikor valamit jónak tartunk, képesek vagyunk elveszteni a józan eszünket, minden együttérzésünket. Minket a jó tud igazán gátlástalanná tenni, nem a rossz. Illetve így kellene pontosabban mondani: a jóhoz fűződő rendezetlen és nem tudatos viszonyunk. A nem átvilágított viszonyunk a jóhoz; mert ha… Mert ha Jézust nézzük, az ő halálához mi vezetett? Ne egyszerűsítsük le azt, hogy a rossz emberek rosszasága. Nem, ezek a „rossz” emberek valamit jónak tartottak, és ezt a jót annyira jónak tartották, hogy azt mondták: na, ezért még érdemes Jézusnak is meghalni. Érdemes lesz neki bizony. Jobb, ha egy ember vész el a népért, mintha az egész nép odalesz. Az igazi kérdés az emberi életben: milyen viszonyunk van az általunk eddig fölismert, megismert jóhoz? Mert ott már egyáltalán nem vagyunk óvatosak. Valamit fölismertünk jónak és már… szinte a következő gondolatunk az, hogy na, ezt már keresztül is viszem, ha tetszik, ha nem, hiszen jó. Amikor a jóhoz még hatalmat is kérünk… Hűha! A jó nem kéri a hatalmat, köszöni szépen. Az üdvösség örömhírének a megjelenítéséhez nincsen szükségünk hatalomra. Nincs szükség rá. De amikor a jó elveszi a józan eszünket és utána még hatalmunk is lesz, - kinek-kinek éppen mennyi - na, az aztán félelmetes! Mert ott még az az emberi óvatosság sincs bennünk, ami a rosszal kapcsolatban van. Ez a második gondolat: tehát Jézusnak - talán nem véletlen - nem azt kell hangsúlyoznia, hogy én vagyok a cél; hanem azt, hogy barátaim, testvéreim, az út vagyok én. Az út. Akárhogy ti a jót ne akarjátok, akárhogy eljutni se akarjátok, akárhogy a másikat rávenni se akarjátok a jóra. Nem, csak úgy ahogyan tőlem láttátok. Mert a jó az a ti eszeteket képes teljesen elcsavarni, és embertelenné váltok, miközben azt gondoljátok, hogy ezt még mindig a jóért teszitek. Na, ez a második. Persze hogy fontos, hogy a cél mi. De ebből a szempontból sokkal világosabb, hogy mi a cél; sokkal sötétebb, hogy mi az út. De nagy dolog ezért, hogy ezt kapjuk Jézustól: az út én vagyok. Ezért a szeretetet, szeretetlenül nem lehet képviselni, de ezt már nem is akarom én tovább mondani.

Következő: én vagyok az igazság – és közben ez az igazság nem hatalmat kér magának, hogy érvényre jusson, hanem éppenséggel az irgalmon keresztül jelenik meg. Isten igazsága, az irgalmasságán keresztül tapasztalható. És ez tulajdonképpen lefegyverző, lenyűgöző, hogy egyszerre van irgalom és igazság, de valahogy úgy élhetjük meg, hogy Isten irgalmasságán keresztül eljutunk az igazságig és az is igaz; aki Isten irgalmához el akar jutni, át kell mennie az igazságon. Nem adják olyan olcsón, ahogy egyszer valaki mondta: Istennek az a dolga, hogy megbocsásson. Hiába hiszünk mi egy megbocsájtó Istenben, a megbocsájtó Istennel való közösségünknek a föltétele az igazságon való keresztülmenetelünk. Ezért az Isten irgalma és igazsága, nemhogy nem szemben áll egymással, hanem egyrészt Isten igazsága az irgalmon keresztül jelenik meg; másrészt Isten irgalmához az igazságon keresztül jutunk. Gondoljunk csak egyetlen dologra: eljöttök gyónni. Mi a föltétele annak, hogy leginkább találkozzatok, meg is élhessétek Isten irgalmát? Az, hogy átmentek az igazságon, és kertelés, és önmagatok védelme, meg magyarázkodás, meg minden nélkül, amikor szembesítjük magunkat az igazsággal, egyszer csak megnyitjuk az ajtót az irgalom előtt. Aki az igazságot ki akarja hagyni, ellehetetleníti saját magában az irgalom művét, ezért ez a kettő gyönyörű szépen tartozik és kapaszkodik össze. Lélektani szakemberek kutatták a kérdést. Arra voltak kíváncsiak, mekkora megkönnyebbülés valakinek az, amikor az igazsággal szembesíti magát, kimondja azt, hogy valamit nem tettem jól, utána mekkora a fölszabadultság. Képzeljétek az derült ki, valaki minél őszintébben elmondja egy bocsánatkérésben, hogy ezt tettem és nagyon bánom, annál nagyobb utána a szabadság, az irgalom és a boldogsága. És tudjátok, hogy mi az érdekes? Ha valaki csak a felét mondja, rosszabbul lesz, mint volt. A lélektani kutatásoknak ez az eredménye: még rosszabbul leszek, mert nem mondtam el az egészet. És most már amiatt is bűntudatom lehet, hogy nem mondtam el az egészet. Isten irgalmához a szabadon vállalt igazságon keresztül vezet bennünket az út. (Most mi legyen? Még elmondok egyet.)

Következő pont. Azt mondja végül Jézus, én vagyok az élet. És közben pedig, halni készül. Hogy ez a kettő is milyen döbbenetes, ordító ellentmondásban, feszültségben jelenik itt meg. Most megyek meghalni, mert az életet választottam. Ez azt jelenti, hogy mi keresztény emberek azt mondhatjuk: a szenvedés önmagában rossz, a halál önmagában rossz, de ismerjük azt a szenvedést, amit érdemes vállalni. És ismerjük azt a halált, és önátadást és áldozatot, amit érdemes megélni. Ismerjük. Önmagában sem ez, sem az nem jó. De mégis ismerjük, hogy vannak helyezetek, pillanatok, lehetőségek, amelyekben érdemes áldozatot hozni, valamibe belehalni. (Még egy. Többen bólogatnak: Most már mondjad!)

Aztán milyen megrendítő ennek a feszültsége is, hogy kicsik is vagyunk Isten előtt, meg nagyok is. Jézus azt mondja nekünk, akik éppen ott aggódunk, hogy azt sem tudjuk, hogy lesz; nagyobb tetteket fogtok végbevinni mint én. Mert én az Atyához megyek. Hogy hogyan jelenik meg egy keresztény emberben ez a kettő egyszerre, hogy kicsi vagyok és nagy. Hogy milyen ijesztő egy olyan főnök, aki csak azt gondolja magáról, hogy nagy. Jaj! Hogy ugye magunk fölé olyan embereket szeretünk álmodni, akik tudják, hogy ők kicsik. Kicsik. És aki tudja, hogy kicsi, és közben meg tudja élni az emberi nagyságát, na, akkor meg vagyunk nyugodva. Hogy tőle valami emberire számíthatunk. De az is nagyon ijesztő persze, ha valakiből semmi más nem árad, csak hogy kicsi vagyok. Kicsi vagyok, béna vagyok, szerencsétlen vagyok, mindenki segítsen rajtam. Ez ijesztő ugyanúgy. De nagy dolog, hogy minden kicsiségünk ellenére fölismerjük magunkban azt a valakit, aki képes az életre; aki tud szeretni; de nagy dolog, egyszerre tudnunk, és látnunk és megélni magunkban azt, hogy nagyon kicsik vagyunk. Ahogy Placid Atya mondja: ott vagyok a Gulágon, be kell ismernem, hogy itt mi vagyunk a kicsik. Hát ki más, hát minket tartanak fogva, akkor mi vagyunk a kicsik, de hogy mert túl akarjuk élni mi kicsik, mutassuk meg a nagyoknak, hogy nagyobbak vagyunk náluk. Mikor az alkoholbeteg, szenvedélybeteg, a függőséggel élő ember azt mondja, én kétségkívül gyöngének bizonyultam az alkohollal szemben, ő erősebb mint én. Ez az a pillanat, amikor naggyá tette magát. Mindaddig, amíg azt mondja magáról: akkor teszem le a poharat, amikor akarom; nagyon kicsi marad. Nem tud növekedni. De nagy dolog beismerni, megélni a kicsiségünket és ezáltal naggyá lenni.

Köszönöm a türelmeteket. Köszönöm. A mai evangélium tele van feszültséggel, dilemmával, érzésekkel, mindennel, ami ember voltunkhoz tartozik. De nagy dolog az, amiről aztán Jézus beszél.. Azt mondja: „Fülöp! Én és az Atya egy vagyunk! De tudom, de tudom, hogy ez még nekem se elég, mert most én elmegyek az Atyához.” Micsoda ellentmondás! Valaki azt mondja, én és az Atya egy vagyunk, de azért de jól esik majd elmenni hozzá. Tulajdonképpen ez a keresztény ember alap dinamikája. Itt és most Istennel vagyunk, és közben vágyjuk, hogy vele legyünk.
Örökbe fogadta és lejegyezte: Adler János