Önfeláldozás séma 2.

2014.05.20.

Megosztom
Elküldöm

Köszöntlek benneteket! Isten hozott mindannyiótokat!

Belecsapunk, hiszen az idő nagyon értékes, és a szó szoros értelmében mindjárt itt a vége, hiszen már kettő alkalom csak, amivel gazdálkodhatunk, és szokásunk szerint, tudjátok, az utolsó alkalom mindig a kérdésekre ad lehetőséget vagy teret. Ez azt is jelenti, hogy tulajdonképpen most a nagy összefüggésben, a nagy témánkra ez az utolsó alkalom. Úgyhogy az önfeláldozás megnevezésű belső sebzettség világot biztos nem fogom tudni elmondani, és ezt be is fogom tartani, és és, és…. Ebben most valamit fogunk tudni előre menni, de a záróalkalommal nem folytatjuk, hanem kérdezni lehet. A szokásos módon nem muszáj, hogy a kérdés a mostanában elhangzott témákra vonatkozzon, hanem vonatkozhat olyasmire, ami neked érdekes, de már most mondom neked, hogy minél személyesebb dolgot kérdezel, annál nagyobb csalódás elé nézhetsz. Mert én legalábbis úgy lennék, hogyha egy nagyon személyes dolgot kérdezek, akkor abban a mélységben, abban a dimenzióban, minőségben szeretnék valami választ kapni, de én azt nem ismerem. Tudom, hogy te ismered, de én nem. Ezért esélytelen, hogy én abban a személyes világban tudjak válaszolni. Lehet, hogy éppenséggel valamit megérzek abból, amit kérdeztél, lehet, hogy egyáltalán nem, tehát esélyem inkább arra van, hogy a témához szóljak hozzá. Esetleg valahogy ahhoz, ahogyan kérdezel, az bennem asszociációkat keltsen. Hát ennyi. Így.

Tehát akkor ma önfeláldozás séma, és emlékeztek, hogy milyen nagy, közeli rokonságban van az előző, a behódolás sémával, de éppenséggel, hogyha a különbséget ragadjuk meg, akkor valami lényegi módon látjuk, hogy mi ez és nem az, merthogy az ’az’ az a behódolás séma, aminek az egyik kulcsa az volt, már unos-untalan mondom, csak hogy jól megmaradjon, hogy lehet, hogy van saját véleményem, meggyőződésem, de azzal ellentétesen is meghozom a döntéseimet, élem az életem, mégpedig azért, mert emögött egy félelem, szorongás és aggodalom áll, hogy majd ennek meglesz a negatív következménye, a büntetés, a kapcsolat megvonása, hogy majd nem fogsz engem szeretni, hogy majd elhagysz engem, vagy majd valamilyen bántalmazásban, esetleg elhanyagolásban fogok részesülni, és ezt pedig nem bírnám elviselni. Ezért inkább behódolok. Mert ha nem hódolnék be, annak a következményei számomra elviselhetetlennek tűnnek föl. Hogy azok-e vagy nem, ugye ez egy másik kérdés.

Éppen egy angol írónőnek zseniális három gondolatát szeretném megosztani veletek. Azt mondja, hogy ’az élet tulajdonképpen sokkal…’ – nem szó szerint mondom! Az élet tulajdonképpen sokkal egyszerűbb, mint azt gondolnánk. Három dolgot kell csak megtanulni:

  1. Elviselhetetlen dolgokat elviselni
  2. Megbarátkozni a lehetetlennel
  3. Olyan dolgok nélkül élni, amely dolgok nélkül nem lehet élni

És emlékeztek, John Gotmannak a gondolatát idehozhatjuk negyediknek, aki pedig azt mondta, hogy tulajdonképpen egy tartós párkapcsolat valódi kulcsa, hogy megtanulok megoldhatatlan problémákkal együtt élni. Tehát mondjuk így, hogy akkor négy dolgunk van csak, és aki ezt a négyet ipari módon tudja, annak az élet – nehéz, de élhető. Különben….. Jó.

Tehát itt a behódolásnál is – nem véletlen, hogy ide kötöttem – behódolok, mert azt gondolom, hogy valami olyasmit vonsz majd meg tőlem, ami nélkül nem tudok élni, hogy telefon nélkül lehetetlen léteznem, anélkül nincs élet…. Serdülőkkel végeztek kutatást, egy hétig minden kütyü nélkül kellett volna élniük. Senki nem bírta ki. Tényleg így van! Senki! Jelentős százalék 24 órán belül elbukott. Tik-tik-tik-tik-tik. Azért ez megrendítő! Ennél csak egy megrendítőbb: amikor leülsz, és azt mondod, hogy ’törölt a facebookról!!’. Mínusz egy lájkot kaptam! Kevesebb lájkom van…. Ez is megrendítő. Ez a szociális kiszolgáltatottság. Hazarohansz, még éjszaka kedden is megnézed, hogy a bejegyzésedet lájkolták-e. Ha úgy érzed, hogy nem – behódolsz. Jó. Tehát nem véletlen, hogy idekapcsoltam. Gyerünk tovább, mert már csak egy alkalom!

Azt is – írtam valami 36 pontot, tényleg! De biztos, hogy nem mondom el! Tehát a behódolásnak akkor a központi magva, hogy saját meggyőződéssel szemben is teszek valamit, sőt, akár az egész életemet is úgy élem. Naná, hogy meghasonlok!

Az önfeláldozás sémában azonban nem erről van szó, hanem itt már valami beljebb került. Ezért itt a központi logikája nem az, hogy saját meggyőződéssel szemben csinálok valamit, ilyen értelemben külső vezéreltségű életet élek, a te vágyad, te akaratod, te szükségleted, te kívánságod, te érzésed, az számít, az enyém nem, hanem az önfeláldozás sémánál az alaplogika az, hogy nem akarom, hogy neked fájjon, nekem elviselhetetlen már annak a tudata, hogy neked fájjon – emlékeztek itt az utolsó 5 percben eltöltöttem 30 évet, hogy nem szakítok valakivel, akivel nem is akarok élni, de nem szakítok vele, mert fájni fog neki. Nekem elviselhetetlen az, hogy neki fáj, miért is? Mert bűntudatot kelt bennem, és ettől a bűntudattól szeretnék megszabadulni. Nem akarom ezt a bűntudatot, ami abból van, hogy olyasmit tettem, ami neki fáj. El akarom kerülni ezt a bűntudatot. Ezért azonban az élettel együtt járó egészséges, természetes, normális, reális döntéseket sem hozok meg. Nem úgy érzem, hogy erre bárki kényszerítene, hanem belső késztetést érzek erre. Ebből a szempontból, aki az önfeláldozás egyoldalú világában él, neki nehezebb dolga van, mint aki a behódolásban van. Mert ott van valami ellentétes erő már, ő ezt érzi is, csak nem meri megtenni. Itt azonban belülről szól valami, ami őt belülről - kkkkrrr - hasítja szét. Tehát itt központ, kulcs-dolog nem a félelem meg az aggodalom, büntetéstől aló félelem, szorongás, hanem a bűntudat és a bűntudat elkerülésére való törekvés. Illetve, ha valami olyasmit tennék, ami neked fájdalmat okozna, nem elégíteném ki valamilyen igényedet, vágyadat, gyöngeségedben nem sietnék mindig segítségedre, akkor este úgy élném meg magam, hogy nem vagyok jó ember. Na, ez pedig… - így nem tudok élni! De értitek, van aközött különbség, hogy én nem tudom elviselni, hogy azt gondoljam magamról, hogy nem vagyok jó ember, vagy hogy jót teszek-e a másiknak azzal, hogy mindig, mindenkor úgy segítek, ahogy ő akarja. A kettő között nagy különbség van! Hogy azért gyúrok, hogy én jó embernek tarthassam magam, vagy hogy valóban jót teszek egy másik embernek, ami neki valóban jó. A kettő között óriási különbség van! Hát éppenséggel olyan is lehet, hogy éppen valami olyasmit teszek, ami a másiknak jó, és ez nekem rossz érzéseket kelt. És énnekem el kell viselnem, hogy azokkal a rossz érzésekkel éljek, amik abból fakadnak, hogy olyasmit tettem, ami neki jó. Hííj, ez nem könnyű!

Pio atyának van egy klasszikus története. Megy oda valaki, aki – Pio atya rengeteget gyóntat. Egy szent ember, stigmatizált. Krisztus sebeit hordozza magán. És akkor ilyen egészen döbbenetes gyóntató pap hírében áll, hogy belelát a gyónóba, és a többi, s akkor hallgat egy gyónót, egyszer csak félbeszakítja, elkezd vele kiabálni, hogy maga itt hazudik, összevissza beszél, ahelyett, hogy elmondaná, hogy mi a bűne. S ad neki egy óriási pofont. Pio atya. S gondolhatjátok, hogy a gyónó elmegy, és már ahogy kimegy, fölháborodásában elkezdi mondani, hogy „Ez egy szent? Pofon vágott gyónás közben!!” – Híreszteli, mondja, amerre csak jár, és egyszer csak valaki, akinek ezt elmondja, hogy vele mit csinált ez a szent, azt mondja: Te? Szerinted kinek fájt jobban? Valakinek, akinek tiszta seb a keze, vagy neki?” S akkor egyszer csak megérti ezt a prófétai gesztust. Hogy az a pofon a gyóntatónak sokkal jobban fájt, mint őneki. Egyszer csak…

Éppen hétvégén jutott egy megfogalmazás eszembe, ugye, hogy milyen sokan küzdenek azzal, hogy Isten most igazságos vagy irgalmas. Mert ha igazságos, igazságos, igazságos, akkor egy pont után nem tudjuk, hogy akkor most mi esélyünk van. Ha nagyon hajtjuk ezt az Isten igazságos vonalat, akkor elég nagy bajban vagyunk… Akkor utána áttérünk, nem hát irgalmas, szerencsére, fúúú, jaj de jó a teológia, jaj, de jó! Megbocsájt mindenkinek, elég megbánni, jaj, de jó! Ez fölszabadító! Igen ám, de akkor eszedbe jut egy-két sérelmed, s megjelenik benned egy fantázia, hogy az a nyomorult briganti ugyanúgy fog üdvözülni, mint te! Aki veled szemben azt a rohadtságot elkövette! És akkor egyszer csak itt a nagy irgalomban elkezded magad rosszul érezni. Nana, nana, aztán annyira ne, ne! Mértékkel, Uram, azt az irgalmat! Húzzunk valahol jó helyen egy határ! Persze ilyenkor elkezdünk játszani, s magunkat mindig befele toljuk, másokat kifele, főleg akiket utálunk, azokat mindig kifele, „én rábízom őt Isten igazságosságára” – na de teljes súlyával nehezedjen rá! Szóval, ha nagyon sarkítunk és vagy ez, vagy az, előbb-utóbb elkezdjük kényelmetlenül érezni magunkat, valami itt nem stimmel. Aztán hogy a kettő hogy és milyen viszonyban van egymással, ez mindig nagyon-nagyon problémás, és ezért két gondolatot mondanék. Az egyik már régebbi, a másik új. Nekem. Nektek már mind a kettő régi, vagy mind a kettő új, azt nem tudom. Éppenséggel úgy is láthatjuk a dolgot, hogy Isten igazságossága az Ő irgalmán belül jelenik meg. Például Pio atya, amikor pofon vág valakit – Egészségedre! Jó, jó! Éreztem, hogy sssshhh… nem tudom, ti hogy vagytok ezzel, én kifejezetten pártolom a testnedveket. Igen, kifejezetten. Mondjuk, a vérrel kezdem, és akkor az összes többi. Egyszer egy két napos kurzuson vettem részt – testnedvek, a testnedvek áramlása. jaj! Mennyi gyönyörűsége van az emberi szervezetnek, hogy áramolnak ezek a cuccok bennünk. Belegondolni is jó! Mennyi minden áramlik bennem, miközben én állok!

Hát amikor Pio atya pofon vágja a gyónót, akkor elsőre azt látjuk, hogy hát penge élén igazságos, úgyhogy inkább már az jut eszünkbe, hogy igazságtalan. Te itt kertelsz, ötölsz-hatolsz, nem vagy őszinte, engem is be akarsz csapni, saját magadat – na, ez kapott az igazságból! De amikor később rájön, hogy mi történt, akkor azt így is láthatjuk, hogy Isten irgalmán belül jelent meg az igazságossága. Vagy az igazság. Ez az egyik megközelítés. Nem megoldás, csak megközelítés.

A másik: hogy Isten irgalmához az igazságon keresztül lehet eljutni. S elnézést, ha valaki ott volt vasárnap a misén, de éppen néhány nappal ezelőtt olvastam egy kutatást. Azt nézték, hogy valaki bocsánatot kér egy másik embertől, és ha mindent bevall, ami miatt ő bocsánatot kér, hogy bocsáss meg, ezt csináltam, azt csináltam, képzeld el, így volt, úgy volt, én törtem el, én vittem el, én tapostam össze, én ettem meg – mindent beismersz, akkor utána a bűntudat átvált egy fölszabadultságba, megkönnyebbülésbe. De azok, akik odaálltak egy másik ember elé, azt mondták – tényleg én ettem meg, de a pénzt nem vittem el, de közben elvitték, ők rosszabbul lesznek, mint annak előtte voltak. Gyóntató papként pedig, főleg, mikor egy felnőtt ember életében először jön gyónni, majdnem mindig, mindig, mindig érdemes arról beszélnem, legalábbis azt gyanítom, hogy érdemes, hogy gyóntató papként én máshogy vagyok, mint ahogy te gondolod. Gyóntató papként nekem éppenséggel a legnagyobb tehertétel, mikor te magadat mentegeted, és elmondasz egy dolgot, amiben azt mondod, nem csináltam jól és utána mondasz 15 perc történetet, hogy miért is volt úgy. Ettől én egészen… - hogy is mondjam. Ez a jó kifejezés, hogy hogy is mondjam. Hihetetlenül megterhelő nekem, mint papnak hallgatni, aki jön és nem azt mondja, ami van, hanem ez az ön-, ön-… és mikor valaki végtelen egyszerűséggel mondja, hogy ez volt, az volt, így volt, úgy volt, az rám hallatlan fölszabadító hatással van. Mert az az érdekes, hogy gyóntató papként az irgalom valahogyan rajtam keresztül árad. Tehát amikor te hozod az igazságot, akkor minden föltételét megteremted annak, hogy az irgalommal találkozzál. És a gyóntató pap pedig éppenséggel ezt az irgalmat ereszti át magán, és te jössz az igazsággal, és nekem semmi más dolgom nincs, mint hogy már mondjam, hogy Isten megbocsájtott. És ráadásul én is részesülök belőle, mert rajtam keresztül megy. Hallatlan öröm meg fölszabadultság. Tehát egy nem önmagát védelmező, mentegető gyónó a papnak nagy áldás. Így, ahogy mondom! Tényleg! Egyszer csak van értelme az életemnek, most kiderül, tessék, rajtam keresztül… Részesülni Isten irgalmából úgy, hogy te vagy a bűnös? Az nagyon jó!

Jól van! Na! A második megközelítésem ez, hogy minél inkább hajlandó vagyok az igazságot magamra venni, az igazságon keresztülmenni, azzal magamat szembesíteni, annál inkább élhető át Isten irgalma. Hát a kettőnek a viszonyát így is láthatom. Szépnek látom. Jó. De most nem ez a téma. Tehát erről most miért kell beszélni? Kapcsolódott ez ahhoz, hogy önfeláldozás. Önfeláldozásnak itt mindig - egy egyoldalú magatartásmódról van szó, majd mindjárt szeretném ezt megvilágítani. Föltételezem, hogy van köztetek egy-két keresztény. Hát van, aki azt mondja, hogy Jézussal a kereszténység kihalt – igen, van egy ilyen. Hogy Jézus volt az utolsó keresztény, mi csak így próbálkozunk… Van ebben igazság… Hogy itt az alapvető logika az, hogy nem akarom azt a bűntudatot átélni, ami azzal kapcsolódik bennem össze, hogy olyasmit teszek, amiről én azt gondolom, hogy ez rossz vagy nem jó. Hogy jó embernek akarom tartani, látni, tudni és érezni magam. De főképpen pedig azt a fájdalmat nem akarom, ami benned van. És ezt szinte minden áron meg akarom szüntetni. Nem hogy okozni nem akarom, meg is akarom szüntetni. A belső logikája, dinamikája pedig az is, hogy olyannyira átveszem a te fájdalmad, hogy valójában a tőled átvett fájdalmat szeretném idebent megszüntetni. Mert ha azt látom, hogy te jól vagy, akkor engedem csak meg magamnak, hogy én is jól legyek. Hiszen belenézek valakinek a szemébe, látom, hogy neki fáj az élet, ez máris az én fájdalmamként jelenik meg bennem és nem tudom elviselni, nem tudok vele mit kezdeni. És nem magamban kezdek valamit az ő fájdalmával, hanem benne. Érthető a különbség? Hogy néha azzal van dolgunk, hogy az élet kelt bennünk érzéseket, érzelmeket, bármit, és én ezzel csinálok valamit magamban. De nem rögtön odakint. Nem tudunk minden fájdalmat odakint megszüntetni. De hogyha idebent teljesen kiszolgáltatottak vagyunk azzal a fájdalommal, amivel találkozunk, az hogy? Hát egyetlen sebész nem tudna rendesen sebészkedni… Hát ha csak azonosulna azzal a fájdalommal, ami ott van, hát hogy, hogy? Még ő még szúrjon bele, még fűrészelje föl?

Volt egy ismerősöm. Autóbaleset. Durr. Elég nagy. Annyira, hogy gyakorlatilag több darabba lett. Elvesztette az eszméletét, úgy tolták be a műtőbe. És az orvos azt hitte, hogy nem hallja, de ő hallotta, mert később elmondta az orvosnak, hogy azért ezt nem kellett volna, mert amikor betolták a műtőbe, alapdolgokat elvégezték, azt mondja a sebész: „Na most fölvágom a nyakad, mint a csirkéét!” De ő ezt hallotta, kívülről tűnt úgy, hogy nem hallja.

Szóval nem egyszer éppen ahhoz, hogy egy másik embernek valódi segítséget tudjunk nyújtani, távolságot kell tudnom tartani attól a fájdalomtól, amit őnála látok, és amit egyébként belsővé tehetek. Ebből a szempontból milyen óriási dolog, ha azt mondom: én szeretném ezt a fájdalmat enyhíteni, de ott és akkor tudok tőle távolságot venni. De mikor valaki ebben az önfeláldozás sémában van, nem tud ettől a fájdalomtól távolságot venni. Rettenetes szabadságvesztés, kiszolgáltatottság.

Na most. Az önfeláldozás szó keresztény világunkban tulajdonképpen egy értékes kifejezés, ugye? Ezért kezdtem azzal, ha valaki képes az önfeláldozásra, ő egy egészséges, normális ember. A kérdés azonban az, hogy mikor, kinek, mennyire, hogyan, meddig, hogy ez hogy van, hogy van ennek a mértéke, a minősége, a stílusa. Hogy ez az önfeláldozás ne őróla szóljon, hanem arról, akiért föláldozza magát. Ez óriási különbség. Mert aki az önfeláldozás sémában van, az önfeláldozásának az alapvető dinamikája, logikája arról szól, ami ővele van – hogy nem akarja a bűntudatot, hogy jó embernek akarja érezni magát és a többi. Nem pedig arról szól, akiért ezt teszi. Ezért lehetséges az, hogy óriási határátlépések vannak. A felelősséget ott is ő elkezdi vinni, ahol már régen nincs rá szükség. Hejjj! Idézgettem nektek ezt a segítőt, azt mondták róla a kliensei: azért olyan zseniális, mert egyetlen alkalommal sem segít többet, mint amennyire valóban szükség van. Hogy a valódi, hosszú távú segítség, hogy elég jó érzékkel tudom, hogy te vagy a felelős a saját életedért, én az enyémért, és vannak rendkívüli élethelyzetek, amikor te a saját felelősségedet valamilyen módon vagy értelemben csak korlátozottan vagy képes viselni. Esetleg egy krízisben. Vagy egy baleset után. Vagy, vagy, vagy. És attól vagyok én jó szakember, hogy pontosan érzékelem, hogy itt éppen mennyi az a minimum felelősség, amit én most átveszek. De pusztán csak azért, mert bár az a tiéd, de te azt most nem tudod hordozni. Ebből valamennyit, egy picit átveszek. De csak addig, s úgy tartom itt, hogy abban a pillanatban, hogy a kezedbe tudod venni, már a tiéd is. Mert sose volt az enyém. Tehát lehetséges olyan élethelyzet, hogy valamennyi felelősséget… például a szülő és a gyerek között. Hát a gyerek egy csomó mindenben a saját életéért nem tud még felelősséget vállalni. Miközben ez az ő élete. Ezért a szülő természetes módon érzékeli, ha elég egészséges belül, hogy mennyi az a felelősség, amit pont át kell venni még a gyerektől, miközben az sosem volt az övé. Az a gyereké, csak most nálam van. Most én látom el ezt a funkciót az ő érdekében. És tudjátok, nagyon izgalmas kutatások, hogy egy szülő hány évvel látja fiatalabbnak a saját gyerekét? Olyan jó kutatások vannak, kár, hogy még egyet sem csináltam! Mit gondoltok?

(- Öt. - De mi öt? Év? - Hónap.)

3-4 év. Ez mondjuk ott válik kritikussá, amikor egy 16 éves serdülőt 12 évesnek látok. Ott azért recseg-ropog a kapcsolat.

Tessék? Biztos úgy is ki lehet fejezni. Hogy nem százalékos-e?)

Jó. Hogy jól érzékeljük, hogy itt az önfeláldozást milyen értelemben nevezhetjük sémának, tehát valami sebzettségnek, miközben önmagában, ha valaki képes az önfeláldozásra, önátadásra, áldozathozatalra, az értékes dolog. Nézzük meg, hogy erre a sémára milyen klasszikus cselekvésben való válaszokat tudunk adni. Maradunk az alapvető logikánknál. Az alapvető logika az, hogy az első, hogy amikor teljesen uralma alatt tart engem a séma, akkor mit fogok csinálni? A séma azt diktálja, ahogy sokat, sőt szinte mindent adjak másoknak, és semmit se várjak érte cserébe. Ugye, a semmiért egészen helyett pont fordítva! Nem azt mondom, hogy te adj mindent, én meg semmit, csak az a szeretet, hanem én adok mindent, de te ne adj semmit. Ez a sémának a logikája. Most ezt hadd ütköztessem Jézusnak a magatartásával. Hiszen, ha valami miatt mi értéknek tartjuk az, hogy önfeláldozás,vagy áldozathozatal, akkor nyilvánvalóan Jézus személye talán a legmarkánsabb, akire ilyenkor hivatkozunk. Vagy azt mondjuk, hogy ne nevezzünk egy sémát önfeláldozás sémának. Hát ne kezdjük ki ezt az alapértéket. Hát, éppenséggel Jézusról nem mondhatjuk, hogy ne várt volna valamit a tanítványaitól. Hát ott volt a teljes önátadás, és közben azt mondta, hogy aki jobban szereti anyukáját, apukáját, tesókáját és a többit, nem méltó hozzám. Add el mindenedet és úgy kövess engem. Hát szinte teljesen teljesíthetetlen elvárásokat, föltételeket támasztott a tanítványok elé. Szinte – most sarkos vagyok. Hát akkor ezt nem mondhatjuk, hogy itt egyoldalúság lenne. Én odaadom teljesen magam, de egy kölcsönös kapcsolatban – háhá. A tanítványok elhagyták mindenüket, ahogy a szentíró mondja, és követték őt. Ott hagyták Zebedeust a hálóval meg a csónakkal, és követték őt. Itt szó sincsen arról, hogy én odaadom magam nektek, és ti meg csak élvezzétek az életet. Hát ilyenről szó sincs! Hát látjuk, hogy milyen hallatlanul egészséges kölcsönösség van.

Másik: ugye ez akkor, ha valaki belemegy a sémának a logikájába. Mindent adok, semmit nem várok. Tudjátok, hogy ez egészen kapcsolatromboló? Rombolja az emberi kapcsolatot, ha te csak adsz, de nem vársz, vagy nem kérsz, vagy nem fogadsz el. Rombolja a kapcsolatokat. Ugyanis Böszörményi Nagy Iván zseniálisan beszél arról, ő írta ezt le nagyon-nagyon világosan, hogy az életünkben van egy alapvető dimenzió, a kapcsolatokban is egy alapvető dimenzió, az igazságosságnak a minősége. Minden ember úgy születik, hogy van erre egy érzékenységünk, csereviszonyok, adok-kapok. Hát csak kérdezzétek meg magatoktól, elkezdtek járni valakivel, hogy milyen teljesen természetesen megjelenik ez a gondolat egy felszínes kapcsolatban is, meg egy meghitt kapcsolatban is. Hogy én mennyit adtam, te mennyit adsz, én mennyit teszek bele, te mennyit. Hogy most én ennyit teszek, te annyit. Baráti kapcsolatokban is nem természetesen megjelenik? Hány és hány embert hallottam már panaszkodni, mikor azt mondja: „Elegem van, hogy mindig csak én keresem a barátaim, ők meg soha! Mostantól kezdve nem fogom őt fölhívni, mert mindig csak én hívom föl, ő engem nem hív föl soha." A legemberibb, mélyebb kapcsolatainkban is számít nekünk a cserefolyamatok, az igazságosság dimenziója. Egy családi kapcsolatrendszerben is bizonyos jelenségek sehonnan máshonnan nem érthetők meg, csak az igazságosság figyelembevételével. Valaki miért elégedett és miért elégedetlen? Hogy valakinek mi ott a baja? Nem vezethetjük vissza semmilyen más okra, csak az igazságosság meglétére vagy meg nem létére. Ez nagyon-nagyon-nagyon fontos, és nem szoktunk róla igazán beszélni. Mindig az érzések, érzelmek, interakció, kommunikáció, családtörténet – az igazságosságról hajlamosak vagyunk megfeledkezni, pedig nagyon lényeges. Na most. Böszörményi Nagy Iván azt mondja, hogy van itt egy hihetetlenül fontos dolog. Ez pedig az, hogy a kölcsönös kapcsolatokban azáltal, hogy én adok, jogosultságokat nyerek. Érdemeket az életre. Hogy kihúzhatom magam, és azt tudom mondani, hogy igen, tudtam adni. Vagyok valaki. Hogy nemcsak elveszek és nemcsak kérek, hanem éppenséggel azzal, hogy én adok másoknak, kölcsönössé teszek egy kapcsolatot, amire valóban szükségem van. Mert ettől vagyok ember, hogy kölcsönös viszonyokban tudok élni. Ezért, ha valaki megtagadja azt, hogy mások az ő életéhez hozzájáruljanak, valójában tönkreteszi az igazságosságnak a rendjét, a kölcsönösségnek a föltételeit tönkrevágja. Nem engedi meg, hogy egy másik ember az ő életéhez hozzájáruljon. Ezért ő nem tud jogosan, érthetően jogosultságokat pozitív jogosultságokat, a szónak most jó értelmében érdemeket szerezni egy kapcsolatban, ami neki tartást ad. Megerősíti a létezéshez való jogát. Ekkor mi történik, mi a logikája, és miért tud ez nagyon kártékony lenni egy kapcsolatban? Azért, mert ha te, ha én nem engedem meg, hogy hozzájárulj az én életemhez, jaj, nem, nem, nem, nem, csak tanuljatok, gyerekek! Tanuljatok! Mi fog történni? Te nem járulhatsz hozzá az én életemhez, nem tudsz pozitív jogosultságokat szerezni. Ugye például azt mondom: megkérdeztem anyát, anya, miben tudok segíteni? Most ha az anya az önfeláldozás sémában van, azt mondja, hogy semmiben, gyerekek, menjetek, játsszatok! És amikor ez a gyerek – jó, játszom, hát anya mondta. Hát azt mondta, hogy játsszunk. Közben a gyerek azt mondja este 8-kor (a gyerek lehet, hogy 20 éves)? Most elmegyek akkor bulizni! Reggel jövök. „Menj csak. Menj, ha neked ez jó, örömödet tudod ebben találni.” Aki az önfeláldozás sémában van, néha hirtelen sértettségre vált. Egy klasszikus történet, önfeláldozás séma. (33:04)

Reggel a gyerek teát csinál magának, készít, főz, mikrózik. Kérdi édesanyját: „Anya, készítsek neked is?” – „Nem, lányom, köszönöm!” Elkészül a tea, belógatja, issza. Anya a következőt kérdezi: „Nekem nem csináltál volna?” Az önfeláldozás sémában lévő ember szinte szégyelli azt, hogy kifejezze, hogy kér egy teát. Mert úgy érzi, hogy ezzel most azt árulta el, hogy őneki valamire szüksége van, és most ő nem csak az adásban van. Na most képzeljük el azt a lányt vagy fiút 20 évesen, na anya, akkor mentem bulizni! Akkor az anyja átvált erre a sértett működésmódra. „Jó, én minden értek, egész délután hagytalak játszani, pedig hát lenne azért itthon mit csinálni. Lenne, de nem szólok róla. Én nem szólok róla. Vedd észre. Hát menj!” Hogy milyen érzésekkel megy el ő bulizni? Hmmm. Megterhelő! „Anya! Most délután van, van egy kis időm, mit csináljak?” – Mosogass el légyszi, az nagy segítség lenne!” Este azt mondja, „na most meg megyek bulizni”. Jogosultságokat nyert. Azt mondhatja, hát ha valamikor, akkor ma egészen nyilvánvalóan, egészen szabadon mehetek. Mert vannak pozitív jogosultságok, amiket most… Nem engedem meg, hogy hozzájárulj az életemhez, nem fogok pozitív jogosultságokat szerezni. Ezzel tulajdonképpen te elveszel tőlem valamit, a kölcsönösség lehetőségét, hogy egy kapcsolatban adjak, és ezáltal pozitív jogsultságot szerezzek. Mi történik ilyenkor? A pozitív jogosultságok romboló jogosultsággá válnak. Destruktívvá válnak bennem. És furcsa módon az önfeláldozó anya egyszer csak azzal találkozik, hogy a gyereke elkezd vele pimasz lenni: „Te akartál így élni!” Úgyhogy az édesanya hüppög, siratja a saját sorsát, egy nehéz pillanatában valami együttérzésre vár, s a gyerek odavágja neki: „te döntötted el, hogy így élsz!” Nem arról van szó, hogy érzéketlen, hanem hogy az igazságosság rendje benne fölülkerekedett. „Nem engedted meg, hogy hozzájáruljak az életedhez? Akkor viseld a következményét! Ennyi!” Ez az igazságosság rendje bennünk. Ez kéri a maga jussát. „Nekem te ne sajnáltasd magad, mert magadtól csináltad!” Nem azt mondom, hogy ez a végső elve az életnek, hanem azt, hogy az igazságosságnak van egy rendje, egy dimenziója bennünk. Nagyon erős tud lenni. S ugye ilyenkor szokott bezáródni egy kör annál, aki ebben a sémában van. Hogy én az egész életemet odaadtam nekik, ők pedig még csak nem is köszönik meg. S az illető egyáltalán nem érti, hogy mi történt vele meg köztük, hogy hogyan fosztotta meg a többieket attól, hogy köztük egy kölcsönös viszony alakuljon ki. Ezért akkor nagyon-nagyon-nagyon nagy sérelemnek éli meg az egész életet. Hátterében föltehetőleg olyan szülő vagy szülők, akik nagyon rászorultak. Depressziósok voltak, vagy kulcsidőszakokban vagy hosszan betegek voltak, rászorulók, gyöngék, egyedül voltak, magatehetetlenek, és a többi. Hogy valakiben miért alakul ki ez a séma - tudjátok, az alaplogika mindig az, hogy érthető módon. Hogy ott és akkor, amikor a séma kialakul, az reális válasz arra a helyzetre. És arra az életkorra, amiben éppen vagyok. Ha én három éves vagyok, életképtelen vagyok egyedül, és azt látom, hogy anya rászorul, akkor én föl fogom áldozni magam érte azért, hogy rajta keresztül hozzájussak ahhoz, ami az élethez kell. És akkor, ott… Öt éves gyerekek, tudjátok? Ez az egyik legizgalmasabb mélyebb lélektani téma. Hogy 4-5-6 éves korban életre szóló döntéseket hozunk. 4-5-6- éves gyerekek. És mert azt már meg is fogalmazzák, ezért ez nem egyszer egy komolyabb, elmélyült beszélgetésben felszínre hozható. (39:36)

Hogy egyszer csak a 4-5-6 éves gyerek kimondott magának egy mondatot, hogy jó, akkor ezentúl így fogok élni. 4-5-6 éves gyerekek! És amikor ezeket az életre szóló döntéseket meghozzák, akkor az érthető, hogy miért hozzák meg. Csak most hát már nem úgy kellene élni, mert nem úgy érdemes.

Na. Ehhh, ehhh, jaj… Ott vagyunk, hogy az első cselekvésben adott válasz, hogy mindent adok, és semmit sem kérek. Ezzel tönkreteszem a kölcsönös viszonyokat. A meghittségnek lőttek, azt tudjátok? Aki meghitt viszonyban akar élni, az kérjen és fogadjon el a társától, különben nem lesz kölcsönösség! Oké?

Aztán az is lehet, emlékeztek a másik nagy cselekvésben adott válaszra, séma logikájára, hogy elkerülöm azokat a helyzeteket, amiben kérnem kell, amiben elveszek, vagy kapok. Hogy csak ne is éljem meg, hogy ezt nem akarom és a többi. Most nézzük meg, hogy Jézus milyen hihetetlenül szabad abban, hogy neki adjanak. Hogy ott van az evangéliumban szinte csak másfél sor, hogy Jézust gazdag nők tartják el. Hahó! Így, ahogy mondom! Jézus egy vándor prédikátorként él és gazdag nők pénzelik. Hmm-hmmm… Ennek semmi köze ahhoz, hogy valaki – hogy mondják ezt, mit csinál? – kitartatja magát, úgy kellene mondani. Mit csinál? Kitartott. Jó. Értjük, hogy mi ez. Tehát éppenséggel az a megdöbbentő számomra – az egyik, minden további nélkül gazdag nőknek a javaiból él. Ez eleve… szép. De a másik, igen, csinálhatnék kevesebbet, igen, jó, akkor most egy évet, nekiállok,és akkor nem tudom én, akkor halászok egy évet. Hát volt összesen kb két éve. Most abból ha egy évet halászik, akkor mi van?

Tehát ez az egyik, de ami igazán, igazán, igazán tetszik, tudjátok, mi? Hogy az Evagéliumból ezt nem szedték ki. Háháááá! Tehát nemcsak, hogy ezt teszi, hanem még ennek az öröksége ott is van. Nem kenik el! „Jézus nyaranként 3 hónapot dolgozott, hogy finanszírozni tudja előadói körútját…” Hogy eljött otthonról és Péter házában lakott. Hmmhmmm. Szépen Kafarnaumban sátrat ütött. D nem úgy, hogy hát, majd hajléktalan leszek Kafarnaumban, hogy lássák, hogy mindenemet odaadom. Nem! Beköltözött a Péterhez! Hát így volt, ott van a szentírásban, beköltözött hozzá. Ott volt az anyós is, tehát volt munkája. Tudjátok, meg is gyógyította. Nagyon szép. Na most. Jön az asszony, azt a rengeteg drága olajat rákeni a lábára. Hát éppen azzal vádolják, hogy: „Jaj, mennyi mindent tehettünk volna ennyi drága olajjal!” – „Hagyd már, hadd öntse rám! Most azt már a szentíró nem is mondja, hogy amikor az asszony a hajával elkezdte törölni a lábát, hogy arra mit mondtak mások. Nem megdöbbentő, hogy Jézus enged olyanokat, amelyek, most mondtam 4 dolgot, önmagukban is botrány. Hát ez ma bortány lenne, nem kétezer éve! Hát ezt ma…

Na. Tehát, ha valamit látunk, akkor az az, hogy Jézus egyáltalán nem restelli azt, hogy mások hozzájáruljanak az életéhez, hogy adjanak neki, hogy eltartsák. Hogy ilyen döbbenetes bőséggel adjanak neki. Nem restelli, elveszi és elfogadja. Hát amikor odamegy a templomba és fölforgatja az árusoknak a cókmókját, hát akkor elvesz valamit! Képzeljétek, Jézus bement a templomba, azt mondja, hát, azért hoztam nektek is egy kis pénzt, hogy mindenkinek adok egy kicsit ebből, itt nézzétek. Szegény vámosok, hát lehet, hogy nincs nekik elég… Szegények, nekik is adok, az árusoknak is, mindenkinek. S akkor utána: legyetek szívesek, egy picit menjetek odébb! Látjátok, milyen jó ember vagyok én, adtam nektek most, cserébe légyszi egy picit kijjebb, itt a falon túl, megtennétek ezt? A kedvemért, légyszi, légyszi, légyszi…(45:49)

Tehát azt látjuk, teljes természetességgel fogad el, kap és vesz el. Hogy amikor a tanítványai tépkedik szombaton a kalászt – ugye, volt egyébként egy ilyen hagyomány, nagyon szép hagyomány. Learatták a termést, a kalászosokat, és amit úgy az első aratással fönn hagytak a földön –na, értitek, nem lenn, hanem fönt, tehát ott maradt a földön; nem a földön, hanem értitek, tehát nem aratták le - az a szegényeké volt. Hogy utána azok, akiknek nem volt, azok odamehessenek és a maradék az lehessen az övék. Gyönyörű dolgok!

Tehát, amikor a tanítványok szedegetik, tépdesik ott a kalászt, akkor föltehetően erről van szó, hogy marad ott még az aratás után, és akkor azt... És akkor a fafejű farizeus mit mond? Arat szombaton?! Hát ezzel vádolták! Azzal, hogy szombaton nem tépdeshet kalászt, mert azt mondták, hogy ez aratásnak számít. Hogy letép 3 szem búzát. És Jézus egy picit sem – hát igazatok van, tépkedni, azt nem. Nem, rendes apostol nem tépked! Csak vet! Nem? Mindig csak vetünk, és az aratásra oda se nézünk, csak arassatok, drágák, arassatok, éljetek!

Jó. Tehát a második pontban azt látjuk, hogy Jézus minden további nélkül elfogad, kér, vesz, elvesz és a többi. Ugye, amikor pedig túlkompenzáljuk a sémát, akkor az történik, hogy a lehető legkevesebbet adjuk másoknak. Nehogy a séma eluralkodjon rajtunk. Ugye erről meg nincs is mit beszélni, mert nyilvánvaló ez nem történt meg. Ebben az összefüggésben akkor láthatjuk, hogy itt valaminek az egyoldalúsága a probléma, és annak a belső dinamikája és logikája. Ami egyébként, hogyha rendszerszemléletben nézzük, és ebből most már tettünk utaláskat az igazságosság dimenziójában, nem is tesz igazán jót annak, akivel csináljuk. Rövidtávú haszna lehet, hosszú távon azonban elveszünk valamit azoktól, akikért önfeláldozzuk magunkat. Elveszünk tőlük! Például azt, hogy meglássák magukat, hogy alkalmasak az életre. Ha én mindig megcsinálom helyette, mikor jön rá, hogy alkalmas az életre? Ezt veszem el tőle, ennek az élményszerű belátását!

Hát, ez a klasszikus történetem, de valódi történet, hogy fiatal házas volt a srác, de fiatalember volt még, tán 24 évesen házasodott, és szokás szerint elmentek a karácsonyi ebédre egy étterembe. Ott ültek, megebédeltek, azért már jócskán benn voltak az időben, fiatal házasok voltak, tulajdonképpen már mentek volna haza, de azt veszi észre ez a 24-25 éves srác, hogy az apja egyszerűen nem fizet. Hát az apja szokott mindig fizetni, szól a pincérnek: ’főúr, legyen szíves, köszönjük, finom volt, mennyi?’ S az apja, mint hogyha nem is tudom – ennyire öreg már? Hát most én szóljak neki, hogy apa, apa, most már fizetés? Most már menni kell… Egyszer csak a srác - ja, hogy ez már az én dolgom? Ja, hogy most már én fizetek!

Tehát itt az egyoldalúság a probléma. Belső logika, hosszú távon másokra gyakorolt hatás. Jó. Hát most… Akkor is segít és önfeláldoz, ha az a saját rovására történik. Nemcsak pillanatnyi vagy rövidtávú rovására, hanem olyan kapcsolatban is benn marad hosszú távon, amely őt tönkreteszi. Azért az már… Hát létezik olyan emberi kapcsolat, amelyben az egyik ember a másikat következetesen, bár lehet, hogy nem föltétlen tudatos módon tönkreteszi. Van ilyen! Mikor valaki hagyja, egyszerűen csak hagyja, hogy tönkretegyék, s nem tesz magáért semmit, az… Hát nem véletlen, hogy vannak anyaotthonok, ahol anyákat elrejtenek! Mert az egy óriási dolog, mikor egy nő egy őt folyamatosan kizsákmányoló, bántalmazó, elhanyagoló, fenyegető férfitől eljön! Hát erre nem lehet mást mondani, mint hogy helyes! Hát helyes! Miért, váljon áldozattá? De aki az önfeláldozás sémában van, az azt mondja, hát igen. Igen, biztos ez a kereszténység. Ennek semmi köze hozzá! Nagyon bölcs dolog ezeket a nőket… és tudjátok, hogy Magyarországon – ez megrendítő! Szakemberekkel beszélgetve, azt mondják azok, akik anyaotthonokban, ilyen helyeken dolgoznak, hogy az ő tapasztalataik szerint azok, akiket ők egy hónapig, 3 hónapig, fél évig, akármennyi ideig rejtegetnek, nem adják ki, hogy ott van, nem mehet ez ki, hogy az esetek több, mint 90%-ában a nők vagy visszamennek, vagy egy ugyanolyan kapcsolatot keresnek. Akkor látjuk, akkor mondhatjuk, hogy tényleg, a szó szoros értelmében föláldozza magát! Hát agyonütteti magát egy férfivel! Akkor látjuk, hogy na, azért itt…

Hát igen, Magyarországon, de azt hiszem, picit közhely már ez, hogy a bántalmazást nem vesszük elég komolyan. Nem, Magyarországon még mindig nem vesszük elég komolyan. Írországból jött egy családterapeuta, beszéltünk különböző helyzetekről, és nem is tudom, hogy, előkerült a családon belüli erőszak. Fölteszi a kezét: Erőszak?! Veri?! Én olyanoknak nem csinálok terápiát! Veri? Most nem az, hogy… na. Következetesen bántalmazza és akkor eljönnek hozzám terápiára? Hát mi, hova?! Hát ne hazudjunk már magunknak, meg egymásnak, meg magának! Hát nem csinálok olyannak terápiát, ameddig el nem dönti, hogy soha többé ilyet nem tesz! ’Hát, ki kell engedni a gőzt!’ Persze, a gőzgépből, apám!

Hát ez pontosan ugyanolyan – neked van egy csinos szeretőd. Most nem nézek senkire. És akkor azt mondod – csak mondom így a logikáját – jó, hát tényleg, végül is tényleg van 3 gyerekem, meg egy szeretőm, feleség, hát akkor elmegyek még terápiára, jó, hát lássuk meg! Jó, hát tényleg, 3 gyerek, van azért tényleg bűntudatom, meg minden, jó, hogy nem lehet vele élni, a szeretőmmel meg lehet, de én megpróbálok mindent! Én mindent! Most hogy ez mennyire tudatos, mennyire nem, az már csak stílus kérdése. Azt mondja: elmegyek terápiára, hogy ne lehessen azt mondani, hogy nem próbáltam meg mindent. Hogy én magam előtt azt mondhassam, én terápián is voltam, ott voltam, elmentem, 12 alkalom, én fizettem, mert a feleségem ugye nem, én fizettem, és hát csak az derült ki, hogy…Na. Hogy a szeretőmet jobban szeretem. (55:31)

Na, ez egy klasszikus léthazugság. Hát most éppen szerelmes a szeretőjébe. Amikor csak teheti, szexuális kapcsolatuk van egymással. Ott van a lestrapált felesége, aki azt se tudja, hova lépjen, meg mit csináljon. Akkor elmennek önmaguknak hazudni, hogy… Ez ugyanaz! A tisztességes terapeuta erre azt mondja: amíg maga a szeretőjével van, én nem csinálok itt társkapcsolati terápiát. Hát minek néz maga engem?! Mit csináljak itt ezzel? „Majd eldől, hogy…” Mi dől el? Akkor most egy kicsit…

Nem tudom, hogy számotokra most ebből mi az üzenet. Mert a kommunikáció tartalmát a befogadó fél határozza meg! Ezért én nyugodtan hazamegyek, hogy én tudom, mit mondtam, de hogy ti mit gondoltok, hogy én mit mondtam, az lehet, hogy köszönő viszonyban sincs azzal, amit most mondtam. Kifejezetten léthazugságnak tartom, mikor valaki nem szünteti be a házastársa bántalmazását, de terápiára megy, kapcsolati terápiára, vagy pedig nem szünteti be a szeretőjével való viszonyt, de közben azzal áltatja magát, hogy ő éppen most hetente egy órára – értitek! Elmegyek egy szakemberhez… Jó, másfél. Másfél, mert igényesen csináljuk. Másfél. S akkor ott próbálunk a kommunikáción valamit segíteni, éjszaka meg szeretkezik a szeretőjével. Na ne már! Én mindent megpróbáltam. Rajtam nem múlott, látni való, bedugult a kapcsolat, már nem volt közünk egymáshoz. Hát már látni való, hogy nem működött. Hát hogy működött volna?! Áhhhh! Na jó.

Mit akartam ezzel? Az önfeláldozásnak az egyoldalúságát próbáltam itt mondani. Hogy kívülről egy terapeuta akkor van a józan eszénél, ha azt mondja, hogy nem csinálok magának terápiát, mert maga büntetőjogi kategóriákba tartozó dolgokat követ el a házastársával. Amit maga csinál, az bűncselekmény, én ezt nem terapizálom! Az bűncselekmény és kész, akkor is, ha otthon történik, a Kukutyin utca 6/b-ben.

Magyarországon a bántalmazást nem vesszük komolyan, eléggé komolyan, egyszerűen nem és nem. A mi kultúránk… és emlékszem, Írországból ez a terapeuta azt mondta, ha ez kiderül a terápia során, akkor ez a föltétele a terápiának, hogy nem bántalmazhatja, vagyis hogy ezt eldönti. Ha ő nem képes magát megfékezni, akkor nem tart ott, hogy párterápián legyen, hanem el kell mennie egyéni pszichoterápiára, mert nem képes az indulatkezelésre. Akkor nem tart ott, hogy egyáltalán egy kapcsolatban – egy kapcsolatnak föltétele, hogy nem bántom azt, akivel élek! Ezért ő – el kell menni, és csináljon egy egyéni dolgot. S valahogy kettejük között csináljunk egy status quot addig. Hogy mi az, ami élhető itt? Hogy hogyan lehet megvédeni valakit?

Hát nem tudom… ez zöldségnek hangzik? Mint hogyha nem tudom én… merev a pap, vagy…

Bántalmazás. Szóbeli, verbális – hát ez, hát nincs is ilyen kategória Magyarországon. Verbális…. Verbális, fizikai, szexuális bántalmazás, anyagi kizsákmányolás és internetes bántalmazás. 5 nagy kategória. Ez 5 különböző dolog. És mindehhez járulékosan: elhanyagolás. Az elhanyagolás a bántalmazásnak egy nagyon sajátos esete, nem szokták bántalmazás számba venni, inkább általában a bántalmazásoknak kísérője. Tehát úgy szokott lenni, hogy egyszerre bántalmazunk és elhanyagolunk. Ugye, a szülő a gyereket is. Bántja, de közben elhanyagolja. Alkoholista családját elhanyagolja, de közben bántja. Hát azért ez szinte kart karba öltve jár. (60:32)

Tehát akkor látjuk, hogy az, ahogyan valaki belső kényszerből indíttatva megengedi, hogy őt akár bántalmazzák is, és ezzel kapcsolatban – hát most csak mondom nektek, ezek megrendítő…. Jött egy prostituált hozzám. És azt mondja, hogy tulajdonképpen azért jött, mert a stricije azt mondta, hogy most már kérjen segítséget, mert hogy így nem tud dolgozni. Értitek ennek a logikáját? Tehát akkor a prostituált eljött hozzám azért, hogy a stricije megnyugodjon, hogy fog tudni tovább dolgozni. Ezért ő eljött, bejött hozzám beszélgetni, és lent állt a nagy fekete Merci. Így volt! És ez az asszony elmondta nekem azt, hogy a stricije hogyan vágta el a torkát, és hogyan élte ő azt túl, hogy hogyan fogta így az erét. És azt mondja, ahogy fogtam az eremet, arra gondoltam, hogy de sajnálom a fiút, hogy így fölidegesítettem! Nem kellett volna ennyire fölidegesíteni, hogy ezt csinálja! Hát látni valóan nagyon ideges lett!

Szóval, amikor arról beszélünk, hogy létezik olyan, hogy önfeláldozás séma, akkor annak egészen szélsőséges, brutális, embertelen esetei is vannak, és akkor nagyon jól értjük, hogy: nana! Hogy létezik valami olyan fájdalmas egyoldalúsága is ennek, hogy én mindent adok, de neked semmit nem kell adni, hogy az egészen megrendítő. Segítőként féltem már néha… fekete Merci…

Azután, aki ebben a sémában van, ő tulajdonképpen a másikat rászorulónak látja. Tehát az alapnézésem az az, hogy valakire nézek, és mennyire vagy rászoruló. Tehát nem egy embert látok, hanem ilyen százalékok futnak, ugye azt mondtad, ilyen százalékok… Mi más, ennyi, ugye? 70, 80, 20, 12… Na de most képzeljünk el egy társkapcsolatot, ahol én a társamat rászorulónak látom és tekintem. Tartom és úgy bánok vele. Nyilván a megelőző lépés, hogy eleve olyannal vagyok társkapcsolatban, aki ténylegesen rászoruló. Tehát a társkapcsolatot összetévesztem a segítő kapcsolattal. Egy társkapcsolat nem segítő kapcsolat! Egy társkapcsolatban kölcsönösségben lévő felek segítenek egymásnak, ha arra esik a lépés. De az nem egy segítő kapcsolat. Ezzel nem akarom azt mondani, léteznek olyan társkapcsolatok, amelyek tulajdonképpen segítő kapcsolatként indultak, és úgy is végzik. Csak közben volt egy házasságkötés. Ilyen is van, és ki vagyok én, hogy azt mondjam, hogy ezt így nem lehet? Lehet! Lehet így élni! Mélyen emberi dolgok fognak történni. Értékes dolgok. Két értékes ember. Valószínű azonban, hogy a kettejük közti kapcsolatban, annak a logikájában rengeteg ilyen ismérv lesz. Az egyik önfeláldozik, a másik meg nem tudom, mit csinál. Ezért, aki az önfeláldozás sémában van, nagyon gyakran társfüggő. Hoppácska, vigyáztam! Tehát van egy szenvedélybeteg férjem, és én megengedem, hogy ő bármit megcsináljon velem meg a gyerekekkel. Mert valójában én meg társfüggő vagyok. Ezért én föláldozom magam neki. Mert tulajdonképpen egy rendes ember! Én tudom, mert én láttam őt, hogy milyen gyöngéd is tud lenni! Hát igen, bántja a gyerekeket, igen, eltörte karját meg lábát, meg agyrázkódás, hát igen, úgy kiakad, de én ismerem az ő szép oldalát. Nem véletlenül szerettem bele! (65:68)

Az önfeláldozás szülőként kiterjed a gyerekekre. A gyerek nem akar az lenni, csakhogy én vagyok az anyja. Ezért ilyenkor nehezen tud onnan eljönni. Tehát akkor az a logika, hogy vagy eleve olyan embert választok, aki nagyon sérült, és akkor én a séma belső logikája alapján tulajdonképpen valóban egy olyan emberrel élek, aki nagyon sok törődést igényelne. Egy terapeutától. De én ezt átvállalom tőle, mert én ilyen, ilyen… én ezt is tudom. Senki más nem tudja úgy szeretni, mint én! Hát egy terapeuta… Napi, legfeljebb heti háromszor egy óra? De én tudok vele élni!

Ugye a finomabb eset, ha nem egy nagyon-nagyon rászoruló embert veszek el vagy megyek hozzá, csak következetesen annak látja. S akkor ő segít, mire van szükséged, s mindig az ő szükségletei… Hmmm. Azért van itt árnyék, ugye? Előbb-utóbb titeket nem zavarna, hogy a társatok rászorulónak lát, úgy kezel? „Pulcsit viszel magaddal, Józsikám? Mert most még jó meleg van, 21 fok, de tudod, csalóka ez a május vége! Olyan hamar lehull az eső! Az a hideg szél megcsapja azt a drága mellkasod, és hiába az a bőséges szőrzet rajta! Te drága, ukk-mukk-fukk! Még talán egy esernyő is elkelne, szívecském! Zsebkendőd van? Tudod, hát ezek a pollenek… A legnormálisabb embert is olyan prüszkölésre késztetik. A szendvics kint van a komód tetején. Azt a finom almás pitét raktam mellé, tudod, amit úgy szeretsz. A Pálferin tudom, hogy nincs semmi, te nyugodtanegyél, te egyél nyugodtan, ne zavarjon téged, hogy alatta senki sem eszik. Te… Nem. Ha az ember éhes, egyék. Nyugodtan! Mások kínozzák magukat, te csak azt a finom szendvicset. A szeretetemet sütöttem bele, attól olyan finom ez a wienerschnitzel...” Na jól van. Hát igen, nem vagyunk egyformák, én nem tudom, hány napot bírnék így, ha valaki túlgondoskodna rajtam. Én azt nehezen bírom.

Na, jól van. Te jó ég, ennyi az idő? Bele sem kezdtem a 36 pontba!

Jó. Gyorsan összefoglalom. Akik önfeláldozás sémától szenvednek, sokszor annyira gátoltak, hogy sokszor egyáltalán semmilyen kérésüket, szükségletüket nem fejezik ki, de néha váratlanul megsértődnek. Néha úgy elfogy a cérna, és úgy kirobbannak. Tehát nem úgy van ám, hogy csak nyeldekelnek! Néha dzzzsssss! Társkapcsolatban az egy pusztító logika lehet, hogy én soha semmit nem kérek, csak elvárom. Hiszen én mindent adok szó nélkül, megbeszélés nélkül, kölcsönösség nélkül, de azért bennem az van, hogy… De azt sem mondom, ha fáj, csak úgy kifejezem! „Elmész… Pálferire? Jó. Menj csak. Szerbusz. Szórakozz jól a barátaiddal.” (és szipog kettőt.)

Azt hiszem, hogy itt az idő. Nem sikerült összefoglalnom.

Akkor következő alkalomra tehettek föl kérdéseket, témákra tudok asszociálni, és az összes többit már Zoli elmondja. (71:50)

Lejegyezte: H. E.