Évad végi kérdések

Köszöntlek benneteket! Isten hozott mindannyiótokat!

Utolsó alkalom ebben a – mondjuk így, hogy – iskolaévben, hiszen legalábbis ennek a logikája alapján vagyunk. És más most mondom, mert a végén mindig el szoktam felejteni, hogy nagyon szép nyarat! Háááá! Ez milyen jó dolog!

Ahogy ma készültem, hirtelen megrohantak ezek a fantáziák, hogy tényleg, most már nemsokára nyár van, s hogy ez milyen jó dolog.

Kérdéseket kaptam bőven. Próbálom lendületesen megválaszolni őket, a kínlódásom/nyomorúságom a kérdések és válaszok összefüggésében nem csillapszik. Tehát ezt műfajt nem találom nagyon érdemleges műfajnak... De azért csinálom.

És hogy miért, ezt már olyan sokszor mondogattam nektek. Hányszor és hányszor derült az ki, hogy elkezdtem valakivel beszélgetni... mondott tíz percig valamit. „Na, valami ilyesmiről lehet szó.”

Mondott húsz percig valamit – de pont az ellenkezőjéről van szó! Mondott harminc percet – jaj, dehogy is, egy harmadik dologról van szó! Elment, és azt mondtam: „Na, úgy nagyjából sejtem, miről van szó”. Akkor eljött a felesége, és rájöttem, hogy egyáltalán nem arról van szó.

Kb. ennyire lehetséges eltalálni fején a szöget.

De arra merek vállalkozni, hogy gondolatokat osztok meg azzal kapcsolatban, hogy te föltettél egy kérdést, és mi jutott róla eszembe. Tehát te azt ne vedd magadra. Ha van kedved, egy kicsit gondolkodj el rajta. De hogy valami személyes üzenetnek ne vedd... Hát, én nem venném. Ha én kérdeznék valamit – szó se lehet róla. Mit képzel?!

Rögtön az első milyen jól mutatja:

1.) Az előző évad végén valaki arról kérdezett, hogy hogyan kell föladni a reményt.

(De akkor még nem tudtuk, hogy a Csillagok Háborúja folytatódik, úgyhogy most már egészen más a helyzet..) A válaszod az volt (többek között), hogy „ne add föl”. Viszont én már voltam úgy többször, hogy ha nem tudtam volna egy átmeneti időre (legalább néhány, fölszínközeli síkon) föladni a reményt, akkor most már nem tudom, hol lennék. Nem lehet, hogy ez is működhet egyfajta kismegszakítóként?

A következő gondolataim vannak (amit nagyon általánosnak tartok, és lehet, hogy ebben az esetben nem is erről van szó, de attól még erről érdemes beszélni), hogy a vágyat nagyon könnyű összetéveszteni a reménnyel. Általában, amikor emberek azt mondják, hogy „azt remélem, hogy”, valójában „arra vágynak, hogy...”. A vágy és a remény pedig nem ugyanaz a műfaj.

Tehát, ha te egy vágyadat reménynek határozod meg, akkor nagy bajban vagy. Mert a vágynak és a reménynek nem ugyanaz a természete. A vágy és a remény össznépi összetévesztéséből fakad pl. az a kijelentés (amit utálok), hogy „a remény hal meg utoljára”. Mert ez egyszerűen (úgy, ahogy van) nincsen így. Legföljebb olyan lehetséges, hogy most már egész biztos, hogy ez a vágyam nem teljesül. Ilyen van.

A vágynak kettős természete van: vagy beteljesedik, vagy nem. Vagy úgy lesz, vagy nem. Vagy kielégül, vagy nem – ez a vágy.

A remény azonban (természete szerint) valami olyasmi, ami beteljesedésre van ítélve, de még ez a beteljesedés várat magára. Ilyenkor beszélünk reményről.

Tehát ebben a pillanatban még ez nem történt meg, de van bennem egy megalapozott remény, hogy ez meg fog történni, és ezért bírom, viselem és a remény erőt ad nekem egy élet(szakaszo)n keresztül, mert tudom, hogy ez majd be fog következni. Tehát a remény éppenséggel a természete okán be fog teljesedni. De miután még most itt nem, ezért „remélem”. És amikor a remény végül beteljesedik, akkor nincs szükségem már a remélésére, mert már most akkor teljes valóságával itt van. Ezért a „remény beteljesedik, de még most nem teljesedett be” – ezért remélem. A vágy pedig vagy beteljesedik, vagy nem!

A kettő között... most lehet, hogy azt mondjátok, hogy filozofálás meg okoskodás, meg... Na de nem mindegy, hogy milyen irányba viszem a belső dolgaimat. Ha azt mondom: Nagyon remélem, hogy meg fogok gyógyulni – ez például egy klasszikus vágy. Az ember a gyógyulásra vágyakozik. Vágyom, hogy meggyógyuljak. És amikor azt tudod mondani (merthogy az a reális), hogy „Vagy meggyógyulok, vagy nem”. Szembenézel a realitással és ezt mondod. Ezért mondhatom azt, hogy én elevenen tartom ezt a vágyat; ezért késztetést érzek arra, hogy mindent megtegyek azért, hogy meggyógyuljak! De a remény ezzel kapcsolatban az, hogy: ha meggyógyulok, ha nem – az életem be fog teljesedni. Ha meggyógyulok, ha nem, élhetek értelmes emberi életet. Ha meggyógyulok, ha nem, az emberi méltóságom nem vehető el tőlem. Ha meggyógyulok, ha nem, Isten engem szeret – és ez nem Isten büntetése. Ha meggyógyulok, ha nem... most ezt nem mondom még egy órán keresztül (pedig van bennem vágy – de ez most nem fog beteljesedni). Tehát nem mindegy, hogy vágynak tartok-e valamit vagy reménynek. Mert ha én a vágyra azt mondom, hogy ez volt a reményem (és miután a realitás az az, hogy a vágy vagy beteljesedik, vagy nem; és éppen nem), akkor mi van veled? Akkor úgy élheted meg ezt a helyzetet, hogy nincsen tovább. De márpedig van! Valójában inkább tehát arról van szó, hogy te minduntalan a vágyadat tudatosítottad, de az ahhoz kapcsolód(hat)ó reményt egyáltalán nem.

Azért is érdemes megkülönböztetni a kettőt, mert ha én tudom, hogy mi a reményem, akkor sokkal szabadabban vágyakozhatom. Akkor nem kell annyira aggódnom, rettegnem és félnem – mert tudom, hogy ha ez a vágyam nem is teljesedik be, az életnek egyáltalán nem lesz vége! Hogy egy vágy beteljesülése nélkül is az életemnek micsoda perspektívája, értelme, értéke, szépsége van! Na, ez akart az eddig lenni.

Ilyen értelemben, ha valaki azt mondta: Nagyon vágyakoztam valami után, de ezt reménynek hívtam. De mert annyira az volt a realitás, hogy NEM – és akkor föladtam. Épeszűen cselekedett, mert akkor a realitással szembenézett, és azt mondta: Most már ez látnivalóan nem lesz így. Akkor te nem a reményedet adtad föl, hanem egy vágyadat.

Azt mondtad: Jó, ha ez nincsen, akkor... A vágy és a remény tehát nem ugyanolyan természetű.

A második, amit nagyon-nagyon-nagyon sokan összekevernek: a vágy és a cél.

Van egy vágyam (szeretnék megházasodni). Ez jó. De mi a célod?

Az, hogy én szeretnék megházasodni: ez egy vágy. (09:00)

Hmm? Hogy szeretnék pap lenni: az egy vágy. A vágy olyan valami, aminek egy része rajtam múlik, a másik része meg nem.

Ugye? Mondjuk a házasságkötéshez általában kell két fél. Még most (úgy nagyjából), de... A lélektani szakirodalomban megjelent egy kifejezés: egyszemélyes csoport. CCCcc! Tehát látnivaló, hogy a valóság nem zavar bennünket egy kicsit se.

Tehát mondjuk így – vegyük ezt a primitív fölállást, hogy két ember kell egy házassághoz. Az egy vágyam, hogy mi megházasodjunk és együtt éljünk. Ez egy vágy. Nagyon szép vágy – de a fele az én részem, a fele meg a másiké. Ezért ez a vágyam vagy beteljesedik, vagy nem. Ez egy vágy.

De mi a célom? Szerintem ez megint nagyon izgalmas! Teneked az a vágyad, hogy meg akarsz házasodni. Akkor rendelj ehhez célokat! Mert akkor jársz jól (a magad szempontjából) el, ha olyan célokat választasz, amelyekért te tudsz tenni. És ez a te a kezedben van. A te szabadságod, kompetenciád, felelősséged és hatásköröd alá tartozik. Akkor az egy jó cél!

Most: „nekem az a célom, hogy ne legyen gazdasági világválság”. Mert ez látnivalóan megterhelte a családunkat. Hát ne legyen – és akkor fényes arccal, előrenyújtott kézzel kihúzott derékkal hasítok a jövő felé. Azt tudjuk, hogy rettenetesen boldogtalanná válik az az ember, aki olyan célokat tűz ki, amelyek vagy nem érhetőek el, vagy túl könnyen érhetőek el; vagy amely célok nincsenek az én kezemben. Hát akkor az nem lehet a te életcélod! Akkor mondd meg, hogy mi a vágyad! A vágyam a házasság. És mi a célod? „Elmenjek minden olyan helyre, ahol nők vannak. 24 óra alatt persze annyi helyre, amennyi belefér! És találkozzam annyi nővel, amennyi az ott reális!” Ez igen – ez cél. S akkor mész, naaa... lehet hasítani! Az cél. Nem tudom, hogy érzékelhető-e a kettő közti különbség (meg annak a jelentősége). A legtöbb ember úgynevezett „célokat” tűz ki (ezek a vágyai), és utána rosszul van, mert nincsenek az ő kezében. Akkor jól bezárta magát a tanult tehetetlenség útjára, s már ott megy előre. Ugye, a tanult tehetetlenség egyik alapja, hogy olyan helyzetben találom, gondolom, érzem, látom magamat, ami nem jó nekem, és úgy gondolom, hogy nem tehetek azért, hogy jobb legyen. Mert az pont mindenki máson múlik, de rajtam nem.

Tehát az is egy épeszű cél, hogy azt modd: szeretnék megházasodni! (Ugye, ezeket össze lehet vágni, hogy hányféleképpen mondtam egy alkalom során, hogy „szeretnék megházasodni”... ez már nem lehet véletlen! De az meg hogy hangzana már, hogy „szeretnél megházasodni”. Hát persze, hogy szeretne – ezt minek kell mondani). Szeretnék megházasodni, ezért az a célom, hogy minél alkalmasabbá tegyem magamat egy kölcsönös szeretetkapcsolatra.

Na ez cél. Ez (cuppant) ilyen cél! Ezért én most nekilátok dolgozni magamon azért, hogy (miután beláttam azt, amit a cupp-cupp éjszakán a kliens mondta: hát rájöttem – nem a pasi hozza a boldogságot. Hanem a boldogság hozza a pasit)... Ezért most az a célom, hogy jól legyek pasi nélkül is.

Hááá?

De közben el ne veszítsem azt a vágyamat és érzékenységemet, hogy azért, mert képes vagyok kvázi egyedül élni, azért egy férfival az élet teljesebb. Mondjuk így: legalábbis egészebb.

A női személyiségfejlődésnek az egyik bugyra: rájössz, hogy tulajdonképpen tudsz egyedül is élni, és ekkor azt a következtetést vonod le, hogy „tehát akkor férfiakra nincsen szükség”. Nem tudom, ez mennyire következik belőle.

Tehát akkor: vágy és remény, vágy és cél – ez a két dolog jutott eszembe. Nem tartom ezt fölösleges beszédnek!

Következő:

Hú, hát ez meggyötört engem. (Nem tudod elképzelni, hogy gyötrődöm?)

2.) Feri! Én téged azzal vádollak, hogy inkább vagy férfi, mint nő!

Én tulajdonképpen együttérzek a kérdezővel. Én tudom így látni a helyzetem. Még nem vádoltam magam emiatt. Ha vádolnám magam emiatt, azt neurotikus bűntudatnak hívhatnánk – tehát, hogy nem követtem el bűnt, de van bűntudatom. De van tovább is.

Ugye tervezel ezen javítani?

Most elkezdtem persze ötletelni, hogy mi lehet a kérdés... Hogyha nem a szavakat nézzük. Hogy ez mi lehet. Talán túlságosan azt lehet belőlem érezni, hogy a férfiakat jobban értem, mint a nőket? Ugye? Nem tudom. Hogy van bennem egy sunyi lenézése a női nemnek? Egy „látens megvetés”?! Na jó. Nem tervezek ezen javítani. Viszont egy jó hírem van: ha megérem a 60-70-80 évet (ami vagy így lesz, vagy nem), akkor a férfi nemi hormonszintem csökkenni fog. Ez biztos! Ha ez esetleg egy jó válasz, akkor ezt tudom nyújtani. (16:20)

S akkor egy picit magasabb lesz a hangom, el-elpityergem magam. De tényleg így lesz! Hát mit? 80 évesen?! Mit vártok tőlem? Hajam is kevesebb lesz... az nem... majd akkor festetem.

3.) Évek óta gyötör, emészt, tönkretesz, lebetegít a kérdés: vajon meddig tart a szülői felelősség, segítség, helytállás. Lányunk 34 éves. Külföldön él. Két férjtől négy gyerekével, mindenféle segítség nélkül. Az első apa után úgy gondoltuk, nem jöhet rosszabb – jött. Ő bántalmazta, kihasználta. Most családi erőszak miatt hibernálva van.

(Gondolom, a férfi.)

A helyzet minden tiltakozásunk ellenére alakult így. Ennek ellenére folyton úgy érzem, ilyen helyzetben egy anya kutyakötelessége lenne mindent sutba dobva odaköltözni, és segíteni a négy gyereket ellátni, hiszen ez egy ember számára segítség nélkül megoldhatatlan. Amikor nagyon nekikeseredek, mindenki próbál nyugtatni, hogy „ezt az életutat ő választotta”, nem vagyok köteles föláldozni az életem. Senki sem tud meggyőzni, de még én sem magam. Jó lenne végre valami kapaszkodót találni – eddig mindenki letudott közhelyekkel. Minden nagyrabecsülésem az ön tevékenységének – az ilyen kivételes emberek, mint ön, tartják bennem a hitet, hogy nem veszett még el végleg az egész ország.

Adjon a Jóisten hosszú életet, egészséget, energiát, türelmet és kitartást. Meggágyulok, tönkremegyek, ha nem tudok végre valakitől valami útravalót kapni a dilemmámra szülői felelősséget, önfeláldozást illetően.

Hmm. Itt megint szólni kell arról, hogy amikor hallunk egy kérdést, akkor nem egyszer valamit humorosnak találunk benne. És talán aki kérdez, vállalt annyit, hogy el tudja viselni/fogadni, hogy valaki valamit humorosnak talál benne. Nyilvánvaló, hogy akik itt ülünk, nem azért vagyunk itt, hogy valakit kinevessünk vagy gúny tárgyává tegyünk. Szó sincs róla! Ha ő látnivalóan azt mondja, hogy megőrül, meggágyul, kész van, kipurcan – akkor nyilván úgy van. Az első, hogy együttérzek vele. Hát tök rosszul van! Világos is, hogy valami segítség után kap.

Két dolog jutott eszembe. Az egyik, hogy nekem nagyon föltűnő az, hogy ő a lányát is segítségre szorulóként írja le, meg saját magát is. És ráadásul magát is, meg a lányát is nagyon nagy bajban lévő, nagyon segítségre szorulóként írja le. Ez nekem így egy picit túl sok. Tudja-e a lányát nem csak segítségre szorulónak látni, és magát is nem csak segítségre szorulónak látni. Azt gyanítom, hogy ez itt a kérdezőnek egy nehézsége. Hogy túlságosan is „ segítségre szorulónak” látja a lányát és magát is, és valahogy ebben az összefüggésben néz vagy érzékel vagy lát, tapasztal. Miközben a lányának (és neki is) a helyzete lehet, hogy kifejezetten nehéz – ebből nem akarok semmit sem levonni.

A második észrevételem az, hogy egyetlen sor sem szól arról, hogy a lánya mit szól ehhez. Kéri ő ezt a segítséget, vagy nem? Jólesne-e neki, vagy nem, tiltakozik és huszonötször megmondta már, hogy ne; vagy 25 levelet írt, hogy „gyere már, Anya!”. De nekem ez is föltűnő, hogy a kérdezőnek a világa jelenik meg, miközben a téma az, hogy mi lesz valakivel, akiről meg semmit nem tudok meg?

A következő kérdés az az, hogy mit szeretne az a valaki, akit én meg akarok menteni? Hogy valószínű érdemes meghallanom, amit az a valaki mond, akit én éppen meg akarok menteni. Mit gondol, mit szeretne? Mi lenne neki valódi segítség, mi nem? Ezt én tudom vállalni vagy sem?

Valahogy az „ő is, én is megmentésre szorulok” összefüggésből érdemes volna picit valami más megközelítést venni. Azt, hogy ez a kérdezőnek valószínű nehéz, azt onnan gondolom, hogy legalább hétszer szerepelt az a szó, hogy „mindenki”. Mindenki, mindenki, senki... Mikor valaki így látja az életet, hogy „...mindenki csak közhelyeket mond...”, és „...senki sem tud olyat mondani, ami valódi segítség lenne...”, és „már … minden és mindenki és senki...”, akkor tudhatjuk, hogy egy beszűkült világlátás vagy tudatállapot az, amiből a kérdés fakad. Ezért (mondjuk) a válaszom lényege, miután azt gyanítom, hogy ha valaki azt mondja, hogy „senki, soha, mindenki, mindig” – ugye, ez milyen átéléshez hasonlít leginkább? A gyermekkori átéléshez. Ahol nincsenek az életnek távlatai, perspektívái, ott az alapélményünk, hogy senki és mindenki és soha és mindenkor.

Ezért (azt mondják a segítők, hogy) ha valaki egy rövid szövegben (lehet ez írott vagy beszélt szöveg) nagyon sokszor használja azt, hogy soha, senki, mindig, mindenki, mindenkor stb., akkor az illető olyan értelemben van beszűkült állapotban, amire azt is mondhatnánk, hogy regrediálódott. Tehát, hogy a felnőtt cselekvés szabadságának, lehetőségeinek, repertoárjának nincsen teljesen a birtokában.

Mindezzel kapcsolatban tehát az volna a javaslatom, hogy ne „mindenkihez” forduljon segítségért, hanem egy valakihez. Én egy valakihez fordulnék és következetesen járnék hozzá egy ideig. Éppenséggel azért, hogy az a megközelítés, amibe beszorultam, az meg tudjon változni. Ettől még lehet, hogy érdemes kimenni a lányához. Ettől még lehet, hogy érdemes áldozatokat hozni. Az is lehet, hogy nem érdemes. De itt, most (szerintem) az első lépés, hogy valaki egy szűk perspektívából egy tágabb perspektívába tudjon jutni. Mert amíg ez a perspektíva ennyi (mindenki és megőrülök és megbolondulok), addig tényleg akárki mondhat akármit. Ez volna az első lépés: hogy egy kicsit kapjunk levegőt!

Ha nincs levegő, nyissuk ki az ablakot, és akkor utána gondolkodjunk! Ez volna a … nem tudom én, mim. Az lenne a célom, hogy kinyissam az ablakot. A vágyam: hogy bejöjjön a levegő.

4.) Miért hiányzik az ószövetségi tízparancsolatból az, hogy felebarátod halálát ne kívánd?

Ha a hatoshoz és a heteshez kapcsolódóan a kilencedik és tizedik még az odavezető vágyat, gondolatokat is korlátozná, ez miért hiányzik az ötödiknél? Lehet, hogy az irigység, a birtoklási vágy, a féltékenység nagyobb kárt okoz, mint a bosszúvágy, a gyűlölet vagy a harag?

Hát, én nem látom ennyire árnyaltnak az ószövetségi Szentírás szövegeit. Azok nem ennyire hhúúüüŰŰŰAAAÁÁÁrrrgh. A héber nyelv nagyon egyszerű. Egyszerű dolgokat mond. A héber igék... Mindegyik valami nagyon plasztikus, cselekvésre utaló dolog. Nincs abban sok filozófia. Az a görögben van. Tényleg így van. Azt feltételezhetjük, hogy itt nem akart a szerző valami nagyon árnyalt, nagyon finom megkülönböztetésekkel élni. Nem akart.

5.) Miben látod a keddi alkalmak szerepét az evangelizációban?

Most akkor megmondom. (25:33)

Ezeket mondogattam már nagyon egyszerűen (ha ez valakit érdekel), hogy tulajdonképpen mintha két nagyon sajátos történés is zajlana. Az egyik: hogy azok, akik nem jártok templomba, vagy nem... nem tudom mi, nem vagytok „vallásgyakorlók”, ahogy ezt szokták mondani – legalábbis egyházias értelemben, az egyházi szóhasználattal élve azt lehet mondani, hogy ami itt történik, az az ún. Pre-evangelizáció. Olyan dolgokról beszélünk, ami alapot teremthet (és nincs ellentétben) az evangéliummal. Tehát ami megnyithat. Egy-egy lépés, ami elvezethet a kapuig. Valami ilyesmit mondhatunk róla. Olyat nyilvánvalóan papként sosem fogok mondani, ami az evangéliummal ellentétes. Ilyen értelemben tehát...

A másik tehát: azoknak viszont, akik egyházias módon „vallásgyakorlók”, ezek az alkalmak post-evangelizációnak számítanak. (26:55)

Ez elég nőies volt? Próbálok egy kicsit adni magamra. Nem tudom, hogy létezik-e ez a kifejezést, de talán ezt lehetne mondani rá.

Mert hogy azzal, hogy összefüggéseket hozunk, távlatok, folyamatok, árnyalatok, mélységek, miegymás, újabb és újabb szempontok és megközelítések – ez azt jelenti, hogy valakinek, aki hívő emberként él, mindez a hitnek akár egy mélyebb megértését, tágabb összefüggésbe helyezését, egyéb tudásával való harmóniájának a kifejlesztését segítheti. Ilyen értelemben mondhatom, hogy post-evangelizáció. Tehát: te már köszönöd szépen, neked megvan, csinálod; de hogy... jé-jé, összefüggéseket, mélységeket így egy picit jobban látom. S ez megerősíti a hitem vagy az elköteleződésem. Tehát ez egy érdekes dolog, nem? Hogy egyszerre két dolgot csinálunk. Pedig csak én állok itt.

Ja, még itt volt ez is: Miben látod a keddi alkalmak szerepét az evangelizációban egy átlagos pálferisre vonatkozóan?

Mi az, hogy pálferis? Az evangelizációt értem. De a másikat nem. Hát... na. Ugye? Az evangelizáció számomra nem azt jelenti, hogy idézek a Szentírásból. Hanem az evangelizáció alapesetben az, hogy engem az Evangélium (aki mögött egy személy áll) alakít és formál; nekem ővele egy kölcsönös kapcsolatom van, és akárhova megyek, ez valamiképpen hat egy másik emberre. Nem is tudok úgy csinálni, hogy ne hasson rá! Tehát még ha nem szeretnék is evangelizálni – van egy rossz hírem –, akkor is azt csinálom. Mert ha neked van egy tudatos, ápolt istenkapcsolatod, keresztény módon élsz, nem tudsz nem evangelizálni. De ez mondjuk az első szint. Egyszerűen a puszta léteddel azt csinálod!

A második: ahogyan élsz, a tetteiddel is azt csinálod. Most rátok vonatkozott a kérdés... tehát te ezt csinálod a tetteiddel. Adott esetben persze lehetek elég érzékeny, bölcs, hogy valamit mondjak egész konkrétan is. De az evangelizáció nem azt jelenti, hogy Szentírást hordok a táskámba, és minduntalan előveszem. Hát...

6.) Mi a véleményed az egyre inkább sokasodó Mária-jelenésekkel kapcsolatban?

Szerintem nem sokasodnak. Nem látom, hogy sokasodnának.

Konkrétan Medjugorjét kérdezem. Tudnál-e segíteni, hogy egy elkötelezett katolikus keresztény hogyan célszerű és okos, hogy ehhez a kérdéshez közelítsen.

Akár miféle Mária-jelenés (vagy az Egyház szóhasználatával élve: magánkinyilatkoztatás) az Egyház által akkor kerül elfogadásra, ha az összhangban van van a már meglévő kinyilatkoztatással: Szentírással, szent hagyománnyal, az Egyház tanításával. Ezért tehát akármennyi Mária-jelenés van is, az Egyház egy Mária-jelenésre akkor fogja azt mondani, hogy kérem szépen, ez egy hiteles Mária-jelenés; mi vallhatjuk azt katolikus keresztényként, hogy igen, ha az összhangban van az eddigi kinyilatkoztatással. Mi következik ebből? Valójában akkor mondunk egy Mária-jelenést hitelesnek, ha nincs benne olyan, amit már ne tudnánk. Ezért egy katolikus ember számára tulajdonképpen nincs szükség Mária-jelenésekre. Ha valakinek a hitét ez megerősíti, kézzelfoghatóvá teszi; élményszerűvé; ott föltöltődsz, ott megvilágosodsz, ott köteleződsz el, ott van spirituális tapasztalatod – hát erre csak azt tudom mondani, hogy ÁLLELÚJA! Hát nagyszerű, hogy így van! De abban a Mária-jelenésben nem történt több vagy más, mint ami bármilyen egyszerű vagy hagyományos módon is megtörténhetett volna. Tehát nem leszek katolikusabb attól, hogy minden Mária-jelenésnek nagyon nagy jelentőséget tulajdonítok. Nem leszek katolikusabb. Az igazhívőségnek nem kritériuma ez.

Ez az egyik oldal. A másik.

Hát ha valakinek ez a hitét, az életét növeli, hát nem örülünk neki? Hát nagyszerű, hogy úgy van! Hát menjenek el zarándokútra, ott töltődjön föl, tudja vinni az életét, legyen... hát... nagyszerű, hogy valahol ő talál egy forrást. Nagyszerű! Ezt gondolom róla.

De szerintem nem sokasodnak. (32:57)

7.) Az Egyház vagy Isten tilt-e el az áldozás szentségétől?

Kétszeri válásom miatt. Nem magyarázkodom. Istennel állandó, bensőséges kapcsolatban élek. Nem hiszem, hanem tudom, hogy van. Viszont a tiltás, a '90-es évek óta nem járok rendszeresen templomba, imádkozni, és bocsánatot kérni minden nap, mindenhol tudok. Közel a 80-hoz elszomorít, hogy nem áldozhatom együtt unokáimmal, gyermekeimmel.

(Én is elszomorodnék, ha nem áldozhatnék az unokáimmal, gyermekeimmel. Most az a kérdés, hogy 80 évesen fönnáll-e az az akadály, amit ő akadálynak lát? Ez a kérdésem. Azt gyanítom, hogy nem áll fönn. De nem tudhatom.)

8.) Kedves Feri! Te mit gondolsz? Létezhet-e férfi és nő között barátság?

Ezt minden alkalommal megkérdezitek. Böngésszétek a neten az utolsó előadásokat... Minden alkalommal! (34:08)

Most föltenném ezt a kérdést máshogyan. Hogy legyen benne egy kis... Szerintem a jobb kérdés így szól: Létezhet-e férfi és nő között barátság is?

Most nem akarom ezt eltréfálni – ez komoly dolog! Életünk feléről van szoóóó!

Nem mindegy, hogy ezt ki milyen helyzetben kérdezi. „Éppen most mondta a barátnőm, akivel 5 évet jártam, hogy köztünk mindennek vége; de azért lehetünk barátok.” Hát, erre más a válaszom, mint hogyha egy érzelmileg téged kevésbé érintő helyzet okán kérdezed ezt. De most, hogyha maradunk így, hogy... akkor: hát, a férfi férfi, a nő nő. Lehet köztük barátság is. Lehet. Hát miért ne lehetne? Még szép, hogy van férfi és nő közt barátság!

Azt mondja John Gottman (nagy kutatója a házasság tartósságának (szerk: marital stability, divorce prediction)), hogy a házasság tartóssága szempontjából az egyik legfontosabb tényező, hogy a férfi és a nő között barátság is van-e. Ezért, amikor más dimenzióban, más területeken, más dolgokban éppen lötyög a kapcsolat, valami nem stimmel, nehézség van, akármi; a barátság attól még ember és ember között (akik történetesen egy férfi és egy nő) nagyon sok mindent át tud hidalni. Mert egy barátságban benne van az egymás kölcsönös tisztelete, elfogadása, megbecsülése, törődés a másikkal, közös értékrend, … hát attól barátság, nem? Ezért a barátságnak a férfi és a nő között a házasságban nagyon nagy jelentősége van. (36:22)

Egész más a helyzet, ha: van egy férjem, de hát... nem, nem olyan barátságos fajta. Most elmegyek egy „barátot” is keresni. Hát... Most lehet... Csak mi fog ott történni? Mi fog ott történni? Ez nagyon... („barátságos lesz”). Ha én házasságban élek, és van férfiként egy, két, akárhány női barátom, attól még én férfi vagyok, ő meg nő. Hát ennek a dinamikája nem tud nem ott lenni. Az egyszerűen egy realitás. Tehát annak mindenképpen van egy dinamikája. Ha te erkölcsileg jól állsz, határokat tudsz tartani – rendben van. De szerintem nem is ez a fő kérdés, mert ez a jéghegy csúcsa. A másik kérdésem az az, hogy milyen hatással lesz ez a házasságodra? El tudok olyat képzelni, hogy valaki azt mondja: „Annyira nyilvánvaló, hogy a férjemmel nem tudok barát lenni, de nekem kell a barátság, és nekem mindenképp egy férfi kell hozzá. Találok egy férfit, és ez valahogy engem segít abban, hogy bent maradjak a házasságban. Mert ha még ez se lenne, akkor úgy érezném, hogy elviselhetetlen.” Mondjam azt, hogy ilyen nincs? Hát, lehet ilyen. Lehet ilyen. Tehát, mondjuk én nő vagyok, és tartok valakivel egy baráti kapcsolatot, ott megtartom a határokat. Néha ez könnyebb, néha nehezebb. Néha hazudok magamnak, néha nem. Ezt ott csináljuk, ebből sokat profitálok, és így létrejön egy egyensúly. Ezt el tudom fogadni, hogy ez egy egyensúly. A kérdés az az, hogy ez az egyensúly hosszú távon mit tesz a házastársi kapcsolatommal?

Hát ha én fönntartok egy (szoros) baráti kapcsolatot, ott akkor mi fog történni? Beszélgetünk, időt szánunk egymásra, közel leszünk egymáshoz, érzéseket osztunk meg, belső dolgainkat adjuk ki. Meg fog jelenni a meghittség, az intimitás világa. Nem tudunk nem egyre közelebb lenni egymáshoz! Miközben éppen azért kezdtem el keresni egy barátot odakint, mert a férjemmel hát nem működtek olyan jól a dolgok. Akkor egészen nyilvánvalóan (valószínűleg) lesz egy kapcsolatom, ami érzelmileg sokkal mélyebb – de ez nem a férjem lesz. És én ezen dolgozom. Utána tulajdonképpen fönntartom a kritikusságomat a férjemmel, akivel ez „sose volt így”. HÁááÁáát, szóval, olyan... vékony jég ez. Vékony jég. Hogy ez volt előbb vagy az; emiatt van ez úgy, vagy amiatt ez így... Hát, hát. De az élet ágas-bogas. Minden további nélkül el tudom képzelni, hogy itt rengeteg forgatókönyv lehet. És lehetséges, hogy valaki számára pl. a hűség szempontjából életmentő (egy nő számára) egy (férfi) barát. (40:01)

Mert azt mondja: legalább akkor ott biztonságban vagyok, mert ez a férfi tényleg megbízható. Ha ott nem tudnék valahogy ventillálni, mondani dolgokat, akkor nem tudnék uralkodni magamon. Ilyen is lehet. Rengeteg minden lehet. De egy valamit nem tudok elképzelni: hogy férfi és nő között ne volna egy férfi-nő kapcsolat. Most, hogy abban mennyire és hogyan jelenik meg a szexualitás, hát az bárhogyan lehet. De egy férfi és egy nő között férfi-nő kapcsolat van. Ezt lehet simogatni meg csomagolni, de ezt gyanítom.

Próbáltam árnyalt lenni. (Persze nem szokott sikerülni...) Na, nézzük csak. Ez is hosszú.

9.) Három éve járok a keddi alkalmakra, ahol számos hasznos információ hangzott el számomra.

(Mondom a lényeget.)

Lehet, hogy túlságosan fehéren-feketén látom a világot, de úgy vélem: sebzettség ide vagy oda, szimplán tisztességesnek kéne maradni, fölülemelkedni dolgokon és nem elhagyni a családot több gyerekkel. Sokszor az az érzésem az előadások alatt, hogy ezzel a „lélektani gondolkodásmóddal” megmagyarázzuk (erősebben fogalmazva: fölmentést adunk) egy másik embernek, amiért ezt vagy azt tette vagy csinálta.

Igen, ez nagyon klasszikus... klasszikus, klasszikus.

A megértést nem tartom azonosnak az egyetértéssel. A megértés nem egyetértés. A segítő kapcsolatban, ha én segíteni akarok valakinek, akkor problémásan tudok segíteni, ha kizárólag olyan klienseknek segítek, akinek az erkölcsi alapállása pont olyan, mint az enyém. Akkor nehezen fogok tudni segíteni. Akkor (mondjuk a segítő kapcsolat egy példa) nagyon jól kidolgozta már a szakma azt, hogy éppenséggel meg is jeleníthetem, ki is fejezhetem, adott esetben nem is kell véka alá rejtenem a saját erkölcsi vagy hitbéli alapállásom. De a segítő kapcsolatban a másik fél megértése – még ha az teljesen ellentétes is az én belső meggyőződésemmel – lehetséges. Nem elárulása a saját hitemnek. Mert a megértés nem jelenti az egyetértést. És ez nagyon fontos. Sokan azért nem akarnak „megértőek” lenni, vagy azért távolítják el maguktól a másikat és elhárítják azt, hogy az együttérzésüket fejezzék ki, mert attól félnek, hogy azzal majd azt üzeni, hogy „szabad a vásár”. Tehát a megértés nem jelent egyetértést.

Ez már az emberi kapcsolataink szépsége, hogy a változáshoz (főleg hosszú távon) az segít, hogyha én megtapasztalom azt, hogy engem megértett valaki, együttérző velem, ezért köztünk valami bizalmi, valódi emberi kapcsolat realizálódik. Nem csak úgy elméletben van (hogy „te is ember vagy meg én is”), hanem ott valami tapasztalatunk van arról, hogy köztünk van valami emberi, és utána ebben a kapcsolatban segítünk meglátni nagyon sokféle lehetőséget. Erőforrást, kapaszkodót és a többit. Tulajdonképpen az is hozzátartozhat a segítő kapcsolat tisztességes voltához, hogy adott helyzetekben én nem is rejtem véka alá azt, hogy mondjuk egy hozzám érkező kliens számára milyen utakat fogok mindenképpen megnézni. Nem én fogok dönteni. Nem én vállalok felelősséget érte, nem fogom én őt nyomni semmilyen irányba, de (mondjuk az életfilozófiám, a meggyőződésem révén) ha egy házastársi konfliktussal érkezik valaki, akkor föltételezhető is az, hogy mindent meg fogok nézni, hogy hogyan lehetne valahogy a tartósságot, a hűséget fönntartani. Nyilván ez nekem fontos lesz. De a döntést nem én fogom meghozni. Tehát a megértés nem jelent egyetértést. Az sajnos egy történelmi örökség, hogy ez az előítélet nem alaptalan: mint hogyha az erkölcs meg a hit eleve olyan pozitív előjelű lenne olyan szempontból, hogy hűség, házasság, tartósság, elkötelezettség stb., a lélektan meg mintha a „másik oldalon állna”. Tehát amikor azt halljuk, hogy „lélektan”, akkor rögtön egy negatív előjel jelenik meg: „akkor persze szabad elválni”. Tehát: ha hit, akkor nem szabad, ha lélektan: akkor szabad. Ha hit, akkor „hűség”; ha lélektan, akkor „éld ki a vágyaid”. Ez így nagyon előítéletes. De sajnos ezeknek az előítéleteknek van alapja. Attól még előítélet, de van alapja. Ettől olyan nehéz. Pl. nagyon sok olyan valakit ismerek, aki a lélektani ismereteivel együtt (megtartva a segítő hivatásának a szerephatárait) éppenséggel nem negatív előjellel teszi, amit tesz. Hát az emberi lélek itt is, ott is ugyanolyan. Nyilvánvalóan rengeteg lélektani ismeret segíthet bennünket abban, hogy hogyan segíthetünk egy társkapcsolatot. A lélektanhoz nagyon problémás azt asszociálni, hogy a lélektan alapfilozófiája, hogy „éljünk az ösztöneink szerint”. Hát... melyik lélektan mondja ezt?! Vagy ki mondja ezt? Én biztos nem. (47:06)

Ezért viszont a másik irányból nagyon nagy jelentősége van, hogy egyre hozzáférhetőbb legyen mindaz (a humán tudományokból, társadalomtudományokból), ami segít bennünket abban pl., hogy egy kapcsolat hogyan tud tartós lenni; a szenvedélyt hogyan tudjuk fönntartani. Nagyon sok mindent tudunk már arról, hogy egy kapcsolatban a szenvedélyt hogy lehet fönntartani. Ezt a lélektani szakirodalomnak köszönhetjük. Meg persze okos emberek egyszerű tapasztalatának, akik tudják, hogy „hogy kell csinálni”.

Tehát az problémás, ha a lélektanhoz eleve egy negatív karikát teszek, és azt mondom: ú, az alapjaiban egy zűrös megközelítés.

„Ők szoktak rávenni arra, hogy hagyjam el a férjem. Merthogy 'azt még nem csináltad és éld meg! '.”

Ez problémás.

Ennek a gyökerei nagyon messze nyúlnak. Nagyon messze. Ha az egyházi gondolkodás és magatartásmód a XIX. És XX. Században emberibb lett volna, akkor ez a látszólagos/valóságos hasadás nem volna ennyire szembetűnő, hogy az táplálhatná az előítéleteket.

Tehát, ha valakinek itt önvizsgálatot érdemes tartani, akkor az először is az Egyház. Mert előbb volt, mint a tudományos igényességű lélektan. Ha valami nem tudott az Egyház keretein belül szocializálódni, akkor kénytelen volt azon kívül. Akkor nem kérhetjük rajta számon (ha mi azt mondtuk rá, hogy fúúúj), hogy miért nem egyházias. Ugye, ha nem, hát...

Ezzel együtt most már a lélektani szakmának is van annyi története, hogy bőven van okunk az önreflexióra. Segítőként vagy lélektani szakemberként. Mondhatjuk azt, hogy hát, bizony-bizony, azért itt is mindenféle negatív dolog hatást gyakorolt ránk. Egyoldalúak tudtunk lenni. Egyes lélektani szakemberek nagyon egyoldalúak. És mások is. Na jó. (49:52)

10.) Egy egész nemzedéknek jó része nem tanul. Lehetőleg nem is dolgozik. Legföljebb a számítógép mellett ül; üres, virtuális játékokat játszik. Majdnem semmi iránt nem érdeklődik. Többnyire jó képességű fiatalokról van szó. Mivel tudják a szülők-nagyszülők-testvérek kimozdítani az ilyeneket ebből az állapotból?

Nem esett jól a kérdésben az, hogy az „ilyeneket”, meg hogy úgy „kimozdítani”. De közben emögött valódi emberi fájdalmak lehetnek. Tehát, ha én apa lennék, és látnám, hogy a fiam tíz éve a számítógép előtt ül és „ilyen”, biztos aggódnék érte és lenne benne félelem. A gyerekek általában nem maguktól lesznek ilyenek. Csak úgy mondom. Tehát senkire még számítógép nem ugrott még rá. Soha ilyen még nem történt! Soha. Tehát föltehetően a másik irányból történtek aktív kezdeményezések. Általában az, hogy ha egy gyerek pl. internetfüggő lesz, akkor az egy tágabb (rendszerszemléletű) összefüggésben érthető meg, hogy ez miért lett így. Tehát őrá (legalábbis a magam nevében) inkább áldozatként tekintenék, mint tettesként. Tehát egy olyan valakiként, aki, hát, nagyon valószínű, sok mindent nem kapott meg olyankor, amikor kellett volna. Mert egy gyerek azért úgy van kitalálva, hogy szeret felnőttek között lenni; szeret játszani, szeret mozogni. Ilyen. Szeret a felnőttekre hallgatni. Ha a felnőttek mutatnak neki dolgokat, perspektívát; vele vannak, időt és energiát fordítanak rá, akkor a gyerek ezt általában szereti. Ez az emberi természet. Ezt tudjuk, hogy így van. Hogy – emlékeztek erre a kutatásra – főemlősök pl., anyamajmok, ha választhattak a között, hogy drogot kapjanak, vagy a saját utódaikat neveljék, akkor az utódnevelés mellett döntöttek. Egy édesanya számára is (ha elég egészséges a lelke), és egy gyerek számára is (ha elég egészséges a lelke), a természetes emberi kapcsolatok, amiben – tudjátok – a négy elem benne van (észrevesznek, figyelnek rám, törődnek velem és gondoskodnak rólam, értékelnek és megbecsülnek, következetesen emberszámba vesznek), ezek olyan hormonok termelődését fogják bennem segíteni, amitől szívesen vagyok azokkal, akik velem ezt teszik, és közben jól is érzem magam. Mindez az emberi természetnek része – beleértve azt is, hogy még valakiről gondoskodni is (és erről hosszan beszéltünk ebben az évben)... hogy az első néhány évben az emberi természetnek mennyire része, hogy önjutalmazó rendszerként jólesik másoknak segíteni. S ha az ember elég egészséges, és ebben a kapcsolati hálóban egy jó rendszerben tud felnőni, akkor felnőttként jó érzéseket kelt benne: másokkal lenni, értelmes dolgokat tenni, másokkal törődni, kölcsönös kapcsolatokban lenni stb., mert mindez a hormonháztartásom pozitív változásával jár, és önjutalmazó rendszerként működik. Ha tehát egy gyerek sokkal szívesebben nyúl a kábítószer vagy az internet után, akkor föltehetően ez a rendszer valamikor alapjaiban sérülhetett meg. És sajnos még az a lehetőség is fönnáll, hogy már olyan korán megsérült az illető (s persze ebbe társadalmi hatások is közrejátszanak), hogy őneki nagyobb élvezetet okoz egy számítógépes játékban a 14. Szintre eljutni, mint bárki emberfiával/lányával találkozni. Nagyobb élvezetet jelent!

Ha a főemlősökkel kapcsolatos kutatásokat nézzük, az derült ki, hogy ha pl. korán megsérül a kötődés az anyamajom meg a csemetéje között, akkor felnőtt korban az az állat lehet, hogy el fogja hanyagolni a saját csecsemőjét... lehet, hogy inkább választja majd a kábítószert, mint a saját utódjának a nevelését. Az agyunk érzékenyebbé válik ezekre a pillanatnyi és gyors élvezetekre és kielégülésre. Ezért, hogyha valaki korán megsérül és már tíz éve ott ül a számítógép előtt, akkor ő tulajdonképpen nagyon nagy bajban van. Még az is lehet... Tulajdonképpen az is lehet, hogy kisebb mértékben „túlzott internethasználó”, vagy pedig már függő. Ha ő függőségben van, akkor ő egy sebzett, beteg valaki. Gyógyulásra van szüksége. Mert a függőség komoly dolog!

Tehát nem közelíteném meg ezt úgy, hogy „ez a piszok nemzedék, aki ott vacakolja el az életét”. Ez egy sokkal árnyaltabb rendszer. Ha jobban ráérnénk a gyerekeinkre, ez kevésbé volna probléma.

De erre azt mondjuk, hogy „ki ér ma már rá”... Most mondok egy olyat, amitől egyáltalán nem leszek szimpatikus. De ez nem zavar. (Csak fáj.) Ez pedig az...

Megint csak a lélektani kutatásokból tudjuk, hogy ha valaki megszokott egy életnívót, és aztán egy életminőség, életnívó (anyagi szempontból) alá kell mennie, az általában rossz érzéseket kelt, tehetetlenség-élményünk lesz, frusztráltak leszünk, kiszolgáltatottságnak érjük meg, valamiféle vereségként – és persze van gyászmunka, hozzá kapcsolódóan. Az emberi természet olyan, hogy ha már „valahogyan” éltünk, nem szívesen élünk annál rosszabbul. (57:00)

Mint ahogy pl. az emberi test olyan, hogy ha már voltam 80 kilós, akkor rögzül az emberi testben ez a tapasztalat, és arra törekszik, hogy ezt a súlyt újból visszanyerje. Ezért valaki, ha állandóan eszik-fogyózik, eszik-fogyózik, eszik-fogyózik – ha már egyszer meghíztál komolyan, sosem lesz könnyű 15-20 kilóval könnyebbnek maradni. Mert a tested emlékszik, és az evolúciós program (ha te már voltál annyi) azt veszi, hogy az biztos nem véletlen volt! Mert nem olyan régóta van az, hogy Magyarországon az emberek egy jelentős százaléka túlsúlyos. Az emberiség történetében az emberek nem voltak túlsúlyosak (mert nem szolgálta az életet), hanem örültek, ha táplálékhoz jutottak. Ezért az evolúció logikája szerint nagyon bölcs dolog megjegyezni azt a súlyt, amit már valaha elértünk, és „gyerünk-gyerünk, az kell, az kell az élethez – az biztos, hogy nem volt véletlen!”. Ezért nehéz fogyókúrázni, főleg, ha megy ez a föl-le, föl-le. Ugye ismerjük ezt? Mindig 1-2 kilóval testesebbre hízol, aztán megint fogysz. Tulajdonképpen úgy növekszik a súlyod, hogy közben állandóan fogyókúrázol. Ezt párhuzamként akartam mondani az emberi lélekkel kapcsolatban.

Tehát, ha valamilyen nívó alá kell mennünk, azt törvényszerűen veszteségként, fájdalomként, gyászmunkaként, frusztrációként, kiszolgáltatottságként, tehetetlenségként, önértékelési akármiként... éljük át, ezért ezt nem szívesen csináljuk. A kutatásokból azt is tudjuk, hogy a boldogság nincs összefüggésben a pénzzel. De valamivel összefüggésben van: azzal a belső elgondolásoddal, hogy

mi az, ami számodra minimálisan szükséges az élethez. (59:14)

Azzal összefüggésben van!

Ezért most már olyan kutatások is vannak, hogy az derült ki, hogy tulajdonképpen igaz az (egyik nemzedékről a másikra), hogy hiába keresek kétszer-, négyszer-, hatszor-, nyolcszorannyit, nem leszek boldogabb tőle, de az összefüggést mutat a boldogsággal, hogy megvan-e az a nívóm, amiről én azt élem meg, hogy ez nekem szükséges ahhoz, hogy emberi életet tudjak élni. Igen ám, csakhogy nemzedékről nemzedékre ezt a hívót emeljük.

Ez azt jelenti, hogy aki megszokta a jólétet, jómódot (és főleg: egyik nemzedékről a másikra ezt valamennyire átadtuk), úgy fogjuk megélni azt, hogy esetleg kevesebb vagy nem pont úgy van... vagy áthelyezünk értékeket, másra szánunk több időt/energiát, hogy mindenképpen rosszul leszünk tőle. Ezért frusztrációtűrésre van szükség. (60:12)

Azért mondtam, hogy ez nem fog kellemesen hangozni. Tehát ha mi ilyen értelemben folyamatosan jól akarjuk érezni magunkat, akkor könnyen lehet, hogy olyan életmódot fogunk választani, ami se nekünk, se a gyerekeinknek nem lesz jó. Miközben bölcsebb lenne azzal a nehézséggel megbarátkozni, hogy „ha úgy akarok élni, ahogyan szeretnék, meg ahogy a gyerekeimnek jó, akkor kevesebbel kéne beérnem”. Ma ilyenről beszélni... ez nonszensz. Na ez, EZT, EZT NEM.

De közben pedig... hmm, hmm. Hmm, hmm.

Ez ahhoz hasonlít... biztos van élményetek baráti társaságban olyanokról, akik valamikor úgy döntöttek (merthogy az estébe nem fért bele minden; mert minduntalan arra jöttek rá, hogy „most vagy a gyereknek mesélek, vagy még segítek a házi feladatban, vagy még valakivel még ezt csinálom, vagy a férjemmel/feleségemmel beszélgetek, vagy fölhívtam, vagy még megcsináltam”... – ki kell rakni a tévét. Ha valaki szeret tévézni, hozzátartozott a rutinhoz, az esti egyensúlyhoz, hogy még néztem legalább két órát, akkor hogy ne keltene rossz érzéseket, amikor azt kirakom onnan? Hát aki mondjuk ezt a rossz érzést nem bírja eltűrni, elviselni, akkor ő azt fogja mondani a segítőnek, hogy „hát, de... ilyen az élet, ilyen a világ”. Ez. „Hát, nem jut annyi idő a gyerekekre meg egymásra.” S amikor megkérdezzük, hogy „jó, de hány órát tévézel?”. Én? 2 és felet – mondja a nő. És a férfi? Hát, ő még azért másfél órát netezik, megnézeget ezt-azt-amazt. De amikor te beszámolsz az életedről, azt mondod, hogy „nincs elég időd”. Van, csak az a frusztráció, ami azzal jár, hogy este már nem nyitod ki a számítógépet és nem tévézel, az úgy tűnik föl számodra, hogy „na azt, azt nem!”. (62:24)

S ha van 2-3 ilyen dolog az életedben, amihez nem nyúlsz hozzá, mert hát „azt nem”, akkor persze, hogy nem jut idő arra, amire egyébként azt mondod, hogy jó lenne, ha lenne. Tehát akkor bemegyünk az önsajnálatnak ebbe a körébe. „Ilyen a világ, látnivaló; mindenki rohan, nem lehet semmit csinálni...”. De lehet! Csak érzelmi munkával jár.

Nagyon is lehet! Ezt csak így idepöttyintettem.

11) Köszönöm a kedd estéket!

Szívesen.

Nem kérdésem van, hanem: juttasd el, légy szíves, köszönetemet azokhoz, akik rögzítik az alkalmakat!

Ahá!!

Mert én ebből az egészből kimaradnék nélkülük. Nagyon köszönöm. Most, hogy kép is van, látom, mennyire hasonlítasz Bessenyei Péter műrepülőre. (63:42)

Ez volt a legfontosabb információ egy év alatt.

A keddeket elvezetni is nagy bravúr. Isten áldjon meg titeket!

Hát, köszönöm.

12) Feri atya! Egy társkapcsolatban, az egyik fél, aki azt mondja: „te – nem oké”, megváltoztathatja a másik fél énképét akkor is, ha ő egyébként magáról azt gondolja, hogy „én – oké”. Viszont ennek a fordítottja: egyik fél azt gondolja: „te – oké”, megváltoztathatja-e a másik fél énképét akkor is, ha ő egyébként magáról azt gondolja, hogy „én – nem oké”? Melyik az ok és melyik az okozat? Ha a végeredmény az, hogy „én – oké”, „te – nem oké”?

Hát, nekem ezt kétszer el kellett olvasnom. Eszembe jutott az is, hogy „hány éves a kapitány?”. De végül megértettem. Megértettem.

Igen, van olyan, hogy olyan képem van magamról, hogy „én oké vagyok, te meg nem vagy oké”. Hát ilyen lehetséges. És fordítva is lehet, hogy nekem van egy képem, hogy „én nem vagyok oké, te meg nem”. A kapcsolatunk nyilván hatni fog ránk. Jó esetben persze, hogy történhet az, hogy én aki azt gondolom magamról, hogy „én nem vagyok oké, de te kitartóan szeretsz engem” – tehát van tapasztalatom arról, hogy te mégiscsak úgy látsz engem, hogy „Feri, te oké vagy!”... De egy valamit nem hiszem, hogy meg lehet spórolni. Ez pedig az, hogy végül is eldöntsem, hogy neked van igazad. És hogy ettől kezdve magamra úgy fogok nézni, hogy „én oké vagyok”. És hogy sérültségemnek tekintem azt, amikor azt gondolom magamról, hogy „nem vagyok oké”. Tehát hatni fogunk egymásra, és olyan is lehetséges, hogy valaki egész jól megvan magával, és azt mondja, hogy „én rendben vagyok”, és valamilyen oknál fogva (bár ez azért kérdéseket vet föl) olyan valakivel él, aki következetesen azt mondja, hogy „mégse vagy oké”. Ez is hathat ránk. Hathat ránk! Felnőttként is. Oda, vissza, pozitívan is, negatívan is – igenis, ez hathat ránk.

Pl. a behódolás sémánál a terápia egyik iránya, hogy hagyjunk föl (legalábbis bölcsen, okosan, megfelelő módon) azokkal a kapcsolatainkkal, amelyekben kifejezetten uralkodni akarnak rajtunk.

Úgyhogy lehetséges, hogy ez a séma vitt bennünket előre. Mi elfogadtuk, hogy ilyen kapcsolatokban élünk, és ezért a barátaink között is ilyenek vannak. Meg, ha elmegyünk egy klubba, ott csupa olyan valaki van (a „klubba”), akinek jólesik, hogy nekünk dirigál. Akkor keressünk egy másik klubot, ahol nem élvezik azt, hogy nekünk dirigálnak.

Tehát: igen, a kapcsolataink hatnak ránk.

Most, ha a házastársam ilyen, akkor nyilván a helyzet nehezebb és árnyaltabb. De nem egyszer meg lehet azt figyelni, hogy ha valaki következetesen elkezd határokat húzni; ha a másik félnek én fontos vagyok, akkor azt elkezdi komolyan venni. Legföljebb nem rögtön. Há!

Na még... Igen. Hogy is van? (67:48)

13) Külföldön élek és onnan hallgatlak. Tervezel-e idegen nyelvű előadásokat, vagy tudsz-e külföldi PálFerit?

Ha tud valaki külföldi PálFerit, mondja meg nekem. Én nem tudok. De állítólag hasonlítok Bessenyei Péterre. Ha esetleg ő arra repül... Sose lehet tudni!

14) Ha egy nem hívő fiú és egy katolikus vallását gyakorló lány kölcsönösen elfogadja egymást (világnézetével együtt), akkor mi a jó megoldás a majdani gyerekek vallási nevelését illetően? Csak az anya vallása szerint tanítani őket; vagy, ha mind a két szülő szemléletmódjával megismertetjük őket, akkor ez nem okoz-e bennük bizonytalanságot?

Bizonytalanságot az okozna a gyerekekben, ha azt tapasztalnák, hogy apa és anya nem fogadják el egymást. Tehát, ha a gyerekek azt tapasztalják, hogy anya elfogadja apát úgy, hogy apa nem pont azt gondolja, mint anya; és apa elfogadja anyát úgy, hogy anya nem pont azt gondolja, mint apa; és a gyerek ezt látja, hogy két megközelítés is elfogadható... Már csak azért is, mert a szüleik mind a ketten szeretik őt és szeretik egymást, ezért tehát a két megközelítés tapasztalati szinten (nem teoretikusan) nem zárja ki egymást. Ahogy ők élnek, nyilvánvaló, hogy ezek itt együtt tudnak élni. Az ezek nem a személyekre vonatkozik, hanem ezek a meggyőződések itt, kérem szépen, egy családban tudnak itt lenni. Akkor a gyerek számára ez nem okoz olyan problémát...

Persze, fogja majd kérdezni: Apa, miért nem jön? Persze, hogy fogja kérdezni. Lesznek majd kérdések, konfliktusok. Néha majd az egyik irányba megy, aztán a másikba – ez biztos, hogy lesz. Hát ez tutiság, hogy lesz!

De ami a helyzetet élhetővé teszi: hogy apa és anya együtt élnek ezzel, és közben egymást szeretik. Ettől lesz élhető!

És ha mindketten fanatikus buzgósággal védik azt, hogy „van Isten” meg „nincs Isten”, akkor a nagyobb probléma inkább az, hogy egymás torkának esnek. Nem az, ami miatt ezt csinálják.

Egyébként meg, most (nagyon egyszerűen) azt gondolom, hogy ha tudok angolul, akkor eldönthetem, hogy beszélem-e vagy nem. Ha nem tudok, akkor nem dönthetem el. Tehát ezt gondolom a vallásos nevelésről. Ha abból kapok, akkor felnőttként eldönthetem, hogy abból kell-e nekem így, úgy vagy amúgy. Ha nem kapok semmit, akkor legföljebb arról hozhatok döntést, hogy „na, itt valamit megpróbálok megismerni, amiről fogalmam sincs, hogy mi”. Én az elsőt jobbnak látom.

Ihaj, csuhaj! Nagyon köszönöm! Maradt még néhány kérdés. Tényleg! Elég tempós voltam, tehát ez azt jelenti, hogy a felét elmondtam. A következő év első alkalmával pedig befejeznénk a kérdéseket. Köszönöm! (71:34)