Mt 28,16-20 - Urunk mennybemenetele (A év) "

2014.06.01.

Megosztom
Elküldöm

Evangélium (Mt, 28.16-28.20)

Abban az időben a tizenegy tanítvány elment Galileába, föl arra a hegyre, ahova Jézus rendelte őket. Amikor meglátták őt, leborultak előtte a földre. Egyesek azonban még mindig kételkedtek. Jézus odament hozzájuk és elmondta nekik: Én kaptam meg minden hatalmat az égen és a földön. Ezért most menjetek el és tegyetek tanítványommá minden nemzetet. Kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Tanítsátok meg őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek. És íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig.

Beszéd

Urunk mennybe menetelének ünnepén megkapjuk azokat a képeket, s aztán a képzeletünkkel nyilván tovább tudjuk vinni mindazt az eseménysort, ami ott lejátszódik, ahogyan a szent írók azt megőrizték számunkra, ahogyan néznek fölfelé az égre és látják, ahogyan Jézus - egészen nyilvánvalóan ő - vétetik föl, és hogy ez a kép számunkra tulajdonképpen sokkal-sokkal mélyebb üzenetet hordoz, mint amit talán elsőre gondolnánk felőle. Tulajdonképpen, ahogyan látjuk Jézust kétezer évvel ezelőtt, ahogyan látták Jézust a mennybe menni, tulajdonképpen mindebben ott van egy nagyon sajátos megmutatása és kinyilatkoztatása annak, hogy Isten hogy gondolta el, mi minden dicsőüljön meg. Hogy mi az, amit szeretne föl emelni a mennybe. Mi az, amit át szeretne járni a megdicsőülés fénye. Tulajdonképpen erről szeretnék beszélni, mégpedig egy nagyon sajátos összefüggésben. Ha látjuk mindazt, amire Isten úgy gondolja, és mi ezt fölfedezhetjük Jézus menybemenetelében, hogy Isten arra szánta, hogy az megdicsőüljön. Hogy azt a dicsőség fénye átragyogja, hogy éppenséggel mindezekkel kapcsolatban az egyház kétezer éves történetében, mintha nem egyszer éppenséggel nem ez a nézőpont, nem ez a szemléletmód lett volna a jellemző, hanem inkább minthogyha harcoltunk volna sok mindennel, küzdöttünk volna sok mindennel szemben, sőt! Nem egyszer minthogyha megbélyegeztük volna, sőt éppenséggel bűnbaknak kiáltottuk volna ki mindazt, amire Isten a mennybemenetelkor is, de ott nagyon látványos módon azt mondja: az a tervem, hogy megdicsőüljön. Szeretném akkor egymás után mondani abban a reményben, hogy a nemzetiségek ünnepe lehetővé teszi, hogy hátul is halljátok, amit mondok, remélem azért valamennyit elcsíptek belőle. Mindenesetre az első szó így hangzik: hogy Isten az emberi testet arra szánta, hogy az megdicsőüljön. Hiszen éppenséggel azt látjuk, hogy Jézus mennybe emelkedik, mennybe vétetik, és egészen nyilvánvalóan látjuk az ő testét, látták kétezer évvel ezelőtt, és még Máriával kapcsolatban is ezt mondjuk: testestől, lelkestől mennybe vétetett. Testestül, lelkestül mennybe vétetett, miközben természetesen az e világi test, meg a föltámadott test nem ugyanaz. De mégiscsak van itt valami, amit így szoktunk megnevezni, hogy: az emberi test föltámad. Az Isten tehát úgy képzelte el, hogy az emberi test részesüljön a megváltásból. Részesüljön a megdicsőülésből. Hogy nem egyszerűen csak a lélek váltódik meg, hanem az ember részesül a megváltásból. Nem egyszerűen csak a jó dolgaink dicsőülnek meg, hanem az egész személy dicsőül meg úgy, ahogyan vagyunk. És olyan megrázó az, ahogyan egy kutatásból kiderül, elkötelezett, keresztény lelki gondozóknak a többsége a testét nem szereti. A testét akadálynak tartja, a testét lenézi és megveti, és főképpen jellemző ezekre az elhivatott keresztény lelki gondozókra az, hogy a testemmel az a legnagyobb baj, hogy vannak nemes céljaim, és a testem útban van. A szó legjobb értelmében a testünk útban van, de nem úgy, ahogyan ők gondolják. Az emberi test nem úgy van útban, hogy akadályként, hanem hogy éppenséggel lehetővé teszi az úton járást. Igen, útban van az emberi test a megdicsőülés felé. És éppenséggel milyen szép az, ahogyan fölfedezhetjük azt, hogy a testünk nem akadály, hanem Isten megdicsőülésre szánta azt. Hogy, hogyha cselekedni tudunk, ha meg tudunk puszilni valakit, ha meg tudunk ölelni valakit, ha ölbe tudunk fogni egy kis gyerkőcöt, hát ahhoz kell a testünk kétség kívül. Mondhatnánk, hogy nagyon szeretlek, csak hát! Milyen nagy dolog ez, tehát az első –nem is akarom hosszan mondani. Az első, hogy éppenséggel remélem most már vége van azoknak az évszázadoknak, ahol a test bűnbakként szerepelt mint a rossz fészke; sokkal inkább azt látjuk, hogy hogyan tudna az én testem már most valamit fölragyogtatni a megdicsőülés fényéből. Hogyan tudná a testemen keresztül valamit úgy kifejezni, amit éppen a testemen keresztül tudok. Ez akkor az első.

A második, amikor Jézus fölvétetik a mennybe, a testén ott vannak a sebek. Éppenséggel nagyon is láthatóak azok a sebek. Tudjuk, hogy a föltámadás után milyen jelentősége volt annak, hogy Jézus megmutatta: itt vannak a sebeim. A sebeinkre nem egyszer úgy tekintünk: Hahh! A sebek nagy akadályt jelentenek az Isten felé vezető úton. Mer a sebeim, a gyarlóságaim, a nyomorúságaim, a sebzettségem, azok valahogy el lehetlenítenek engem az Isten felé vezető úton. És persze van ennek realitása is, de milyen, milyen nagy jelentősége van annak, hogy éppenséggel a sebzett ember is képes arra, hogy Istennel kapcsolatot tartson, és nem szükséges, hogy először meggyógyuljunk. Az élet nagyon rövid ahhoz, hogy mi először teljesen egészségesek akarjunk lenni, és utána próbáljunk valamit kezdeni az élettel. Hogy éppenséggel talán annak révén tudunk leginkább gyógyulni és a sebzettségeinkkel együtt élni, hogy egyszerre igyekszünk gyógyulni, és egyszerre nézzük azt meg, hogy én sebzett ember, mit tudok tenni. És eszembe jut egy kedves ismerősöm. Haldoklott. Egy nappal a halála előtt. Légzésbénult volt, mozgássérült volt, féléves korától kezdve egyetlen lépést nem tudott tenni, nem tudott enni, saját maga szinte semmit nem tudott egyedül tenni. És ez a kedves ismerősöm, mikor haldoklott én egy nappal a halála előtt is bementem hozzá. És emlékszem, hogy már zavaros volt a tekintete a morfintól, és ahogy leültem hirtelen egy fény gyúlt ebben a rettenetesen meggyötört emberi testben, - sebzett emberi testben - és ahogy rám néz, és azt mondja: „Ferikém hogy vagy?” Nekem ez a köszönése, a kedves ismerősömnek olyan világosságot teremtett, amit azóta is nagyon-nagyon őrzök. Hát valaki a halála előtt egy nappal, amikor éppen csak, hogy még él, a szó szoros értelmében belül a testében tele volt sebekkel. Azt mondta az orvos, hogy itt belül már semmi sincs úgy, mint egy egészséges emberben, hogy kész csoda, hogy egyáltalán még a funkciói működnek, s azt tudja mondani, Ferikém, hogy vagy? Nincs az az emberi sebzettség, ami megakadályozhatna abban, hogy emberi dolgokat tegyünk. Nincsen olyan sebzettség. Milyen nagy dolog tehát ez, ahogyan Jézus a sebeivel együtt vétetik a mennybe.

Nem gyógyul meg minden sebe. Sőt van olyan sebe, ami nagyon is, nagyon is, szinte azt mondjuk: na igen, ettől Jézus a Jézus. Talán éppen ezektől a sebektől, és attól, ahogyan a sebekkel ő valamit kezdett, ahogyan a sebeivel bánt. Gyönyörű az a zsidó legenda, amikor várják a messiást, azt mondják: a messiás egyetlen dologban különbözik az összes többi embertől. Úgy képzelték el, hogy éppenséggel az emberek Jeruzsálem különböző kapuinál ülnek, és mindenki a sebeit kötözgeti. S úgy járnak el, hogy leveszik egyik sebről is a köteléket, a másodikról is, a harmadikról is; és aztán kitisztogatják a sebeket és végül bekötözik. Azt mondja ez a legenda: a messiást onnan fogjuk megismerni, hogy ő is sebzett lesz, de lesz egy különbség közte és az összes többi ember között. Ez pedig az, hogy ő mindig csak egyetlen sebéről fogja levenni a gyolcsokat, azért hogyha hívják, hogy menni kell, hamar vissza tudja kötni, és képes legyen menni. Ez a második.

A harmadik. Éppenséggel ezeket a sebeket Jézus az alapján kapta, hogy őt megsebezték. Mások ütötték rajta ezeket a sebeket, és mennyire sokat tudunk foglalkozni azzal, hogy ki, bennünket mikor, és hogyan sebzett meg. Hogy Placid atya kilencvennyolc éves, hogy hogyan beszélt arról a tíz év Gulág tapasztalatában, hogy: nem szabad a szenvedést dramatizálni, mert aki a szenvedést dramatizálja, legyöngül és meghal. S ő a legékesebb példája annak, milyen hosszan lehet élni, ha valaki a szenvedést nem dramatizálja. Mert, hogy neki jutott ki bőven, az már biztos. A harmadik, milyen nagy dolog az, hogy akár mi is ért bennünket, tudunk valamit. Ez a tudás a következő: igazából és lényegileg nem az számít, hogy ki, velünk mit tett. Hanem igazából, és leglényegilebb az számít, hogy mi, mit teszünk másokkal. Ez az, ami igazán számít. Nem arról van szó, hogy el kell fedni, el kell hazudni mindazt, amit velünk valaha is tettek. De ami igazán számít, hogy mi, mit tettünk másokkal. Aztán a harmadik, hát ha van igazán akadály amire azt mondjuk: na ez akadályozza a megdicsőülésünket, ház az nyílván a halál. Akkor aztán vége. Vége annak a csodás történetnek, ami a mi emberi életünk. Most nagyon sok médiumban lehetett hallani erről a szudáni asszonyról. Talán hallottátok, olvastátok. Egy fiatal nő, akit halálra ítéltek azért, mert egy muszlim vallású, többségű országban keresztény emberhez ment feleségül. Hogy ez elég volt ahhoz, hogy halálra ítéljék. És most nagyon sokan közben jártak érte, és mai hír az, hogy talán elengedik őt vagy szabadon bocsátják, de ki tudja, hogy, meg mint. Most a pici babáját ott szülte meg a börtönben. Hát belegondolni rossz, hogy az hogy történhetett. És akkor, akkor, adtak neki három napot, hogy tagadja meg a hitét. És valaki, aki áldott állapotban van, azt mondja, hogy nem. Hát én keresztény vagyok. Szeretném kinyitni most itt a szentírást és felidézni, hogy mi volt a szentleckében. Hogy a szentleckében arról volt szó, hogy: gyújtson világosságot lelketekben, hogy megértsétek milyen reményre hívott meg titeket, milyen gazdag és fenséges örökség, amelyet ő a szenteknek szán, milyen mérhetetlen az ő hatalma mirajtunk, hívőkön. Nagyszerű erejét Krisztusban mutatta meg amikor... Isten az ő nagyszerű erejét Krisztusban mutatta meg, amikor föltámasztotta őt a halálból. 14:08 És persze hogy meg van bennünk az a vágy, hogy már a halál előtt valahogyan a megdicsőülésből jó gazdagon kapjunk részt, és hogy lehetőség szerint az egészségesen is minél, minél teljesebben menjen. Persze, de azért a hitünknek van egy kihagyhatatlan része, ez pedig az, hogy tudjuk Isten végső soron az erejét és a dicsőségét a halálunkból való feltámadásunkkor fogja megmutatni. Ha a hitünknek meg van ez a nagyon erőteljes talaja, na, ez az ami igazán lehetővé teszi azt, hogy ne minden eszközzel azon küzdjünk, hogy csak megússzuk. Mert mikor valaki minden, minden eszközével csak azon küzd, hogy valahogy úgy kösse a kompromisszumokat, hogy csak semmi baja ne legyen, mivé lesz akkor az emberi élet? Hogy éppenséggel a megdicsőülés tényleg és alapvetően abban, és azáltal ragyog majd föl, hogy Isten föltámaszt bennünket a halálból. És hogy lesz minek megdicsőülnie akkor, hogy ha ez a hit erőforrásunkká válik.

Aztán az utolsó előtti, hogy éppenséggel azt látjuk, ahogyan Jézus a mennybe emelkedik, mennybe vétetik, hogy ő nem akárki. Nem téveszthető össze senki mással. Ő Jézus. Hiszen látjuk az alakját látjuk a testét , látjuk a sebeit, látjuk az arcát, látjuk őt. Hogy mi ennek az üzenete: nem kell az egyediségünket, az individualitásunkat valamiféle akadálynak tekinteni. Nem kell azzal harcolni, hiszen ismerjük az egyéniségnek, az egyediségnek, individualitásnak, azt az értékét, azt a teljességét, ami egy közösségben tud kibontakozni. Hogy talán leginkább az ember az egyediségét nem mindenki mástól önmagát leszakítva tudja megvalósítani. Akadálynak tekintve a többi embert a saját kibontakozásában. Éppen fordítva. Az egyediségünket, ha a legteljesebben ki akarjuk bontakoztatni, akkor éppenséggel az emberi kapcsolatoknak odaszánva magunkat tehetjük ezt meg. Éppenséggel azokban a kapcsolatokban, amelyekben engedjük, hogy az hasson ránk, hogy az formáljon és alakítson, még akkor is, ha ez nem egyszer egyáltalán nem könnyű, vagy néha azt mondjuk, hogy egyáltalán nincs hozzá kedvem. De nem egyszer a mi egyediségünk költői kérdés, hát ha valakit nem lehet összetéveszteni másvalakivel az Jézus. Hát egészen nyilvánvalóan nem lehet senki mással összetéveszteni. És milyen érdekes, hogy Jézus az egyediségét, azt a rendkívüliségét, mennyire világosan egy közösséghez, az emberekhez, az emberiséghez kapcsolódóan mutatta meg, és bontakoztatta ki; nem pedig attól éppenséggel megpróbálva elszakítani magát. Ezért tehát Ismerjük azt az egyediséget, ami egy közösségnek szánva tud igazán kibontakozni.

És végül az utolsó dolog, amivel szemben megint nem egyszer mintha csak harcoltunk volna ezen, amit így nevez meg a szentírás is, hogy a világ. Mintha a világ rossz lenne, de ahogy a testünket megdicsőülésre szánja, az egyediségünket megdicsőülésre szánja, ahogyan a sebzettséggel együtt vagyunk meghívva az üdvösségre, és, és, és…              Így van ez a világgal is. Hiszen azért jött el Isten Jézusban, hogy üdvözítse a világot. És a hitünk szerint ez az egész teremtett világ a megdicsőülés állapotára van meghívva. –Engem is zavar a zaj. Hogyne zavarna! Azt szeretném, hogy csönd legyen! De arra gondoltam éppen most itt, hogy az egész teremtett világ a megdicsőülés állapotára van hívva, hát tulajdonképpen az nagyon is szépen mutatja a világnak a szépségét és sokszínűségét. Persze most éppen bennünket zavar, azért az ott nagyon szép és nagyon értékes. Milyen izgalmas volna azt mondani: nemzetiségek ünnepe zajlik odakint, hát idebent is. Hát akkor? Mondjuk talán így: dübörögjön a nemzetiségek ünnepe idebent is. A szónak olyan értelmében, hogy mi Isten népe vagyunk, nagyon szép nemzetiséget alkotunk itt: És mennyivel inkább járnám azt az utat. hogy belül nem szidom azokat, akik kint vannak, és ünnepelnek, hanem azt mondanám, hogy legyünk egy kicsit hangosabbak náluk. Azt mondja: Micsoda népség ez? Zárt ajtók mögött olyan hangosak, nem tudunk mulatni. Hát akik így tudnak mulatni az érdekel bennünket. Tulajdonképpen emlékszem lelki atyám úgy egyszer-egyszer elvetette ezt, mikor fiatalok voltunk azt mondta: mutassátok meg, hogy egy keresztény ember hogy tud mulatni! A szónak legjobb értelmében. Tehát Isten azt gondolta el, hogy sok minden, amit mi olyan nagy akadálynak tekintünk: a testünk, a sebeink, az hogy - nem is folytatom, nem mondom el a sort… nem akadály, hanem Isten azt megdicsőülésre szánta. És ezért milyen izgalmas az, ahogyan azt a tekintetünket elővesszük, hát akkor hogyan akar átragyogni Isten mindazon, amit éppenséggel akadálynak is tekinthetnénk, a sebeinken, a testükön, az egyéni voltunkon, és aztán mindazon, amivel kapcsolatban azt mondjuk ezek a sérelmeink, és a többi? Ezért tehát amikor Jézus felvétetik a mennybe, és látjuk az ő alakját, akkor valami nagyon fontos üzenetet kapunk arról, hogy Isten mit és hogyan akar megdicsőíteni.

Örökbe fogadta és lejegyezte: Adler János