Jn 7, 37-39 - Pünkösdvasárnap (A év)

A sátoros ünnep utolsó, nagy napján megállt Jézus, és fölkiáltott: „Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék. Aki hisz bennem, annak, mint az írás mondja, élő víz folyamai törnek elő szívéből.” Ezt Jézus a Lélekről mondta, akit később elnyertek a benne hívők. Ekkor ugyanis még nem jött el a Lélek, mert Jézus még nem dicsőült meg. (1:04)

Kedves ismerősöm nem olyan régen bérmálkozott, s persze foglalkoztatott, hogy ezt hogy élte meg, mi történt vele, hogy ment benne a Lélek, s akkor megkérdeztem őt egészen konkrétan, hogy: „Na, mi történt?” S akkor egy nagyon érdekes dolgot mondott, annyira érdekeset, hogy én még ilyet soha senkitől nem hallottam. Mer a következőt mondta: „Tudod Feri, most, hogy megbérmálkoztam, végre igazán leérkeztem a földre.” Nagyon elindította a gondolataimat, az érzéseimet ennek az egyébként nem tizenhat, nem tizennyolc éves hölgynek a szava, hogy éppenséggel a Lélek van, akiknek segít, hogy itt tudjanak lenni a földön, itt meg tudják élni az emberségüket, valahogyan tudjanak otthont teremteni, a helyüket megtalálni ebben a világban, életképesnek lenni a szó akár legegyszerűbb értelmében. Igen, a Lélek van, hogy ebben nagyon-nagyon-nagyon segít. De közben pedig a lélek minthogyha végig segítené az utunkat attól kezdve, hogy tudjunk otthon lenni itt a földön, egészen odáig, hogy tudjunk otthon lenni Istennél. És persze Isten itt van köztünk, tehát valamiképpen a Lélek segít bennünket, hogy otthon tudjunk lenni itt és Isten országában. Hogy segíti számunkra azt az utat, ami innen egészen nyilvánvalóan Isten közelébe vezet bennünket. És akkor, ha már a Lélek segít nekünk abban, hogy itt a földön ne is akárhogyan tudjunk lenni, és mindez valahogyan nyitánya legyen annak, ahogyan később majd fölzeng az, ahogyan az üdvösségünk megvalósul. Milyen érdekes, hogy a Szentlélekkel kapcsolatban a legalapvetőbb szimbólumok egészen, mondjuk így, hogy földiesek, anyagiasak. A víz, a tűz, a szél, a levegő, a föld, az energia, és az erő. Ezekről szeretnék beszélni. De szinte csak egy-egy történetet elmondva róluk.

Az első, hát éppen ezt hallottuk az evangéliumban. Hogy Jézus maga mondja, ahogyan utal az írásra, hogy a Lélek által az ember szívéből élő vízforrás fakad. És nyilván ott van az egész szentírási hagyomány. Hogy a víznek micsoda szimbolikus jelentése, jelentősége van, hogyan kapcsolódik össze a forrás az Istennel, Isten életadó erejével. Ezért aztán, hogyha a Lélekre gondolunk, nagyon természetszerűen megjelenik ez az élő víz. A forrásvíz. S akkor ezzel kapcsolatban eszembe jutott egy történet, elnézést, ha már ismeritek, néha már ismétlem magam. Ez pedig, ahogyan egy afrikai törzsnél ott van a misszionárius és hatalmas aszály van. S a misszionárius elég okos, tudományokban is jártas, és miközben már két dolog miatt is aggódnak, egyrészt, hogy szomjan fognak halni, másrészt, ha ki is bírják, nem lesz termés. Akkor azt mondja ez a misszionárius: Itt és itt kellene ásni, mert ha itt ásunk, abból kút lesz és onnan majd tudunk vizet meríteni. S persze lelkesen nekiállnak, a vízre mindenkinek szüksége van. De ahogy telnek a napok, egyre kevesebben ásnak. Végül már csak néhányan ásnak, és végül a várva várt víz megjelenik. S tudnak belőle inni. És sokkal később megkérdezik a misszionáriust, mi volt ebben a rettenetes aszályos évben a legnehezebb? És azt mondja, legnehezebb nyilvánvalóan az volt, hogy amikor már volt vizünk, akkor meggyőzzem azokat, akik maradtak, hogy adjanak vizet azoknak, akik elmentek. Messze ez volt a legnehezebb. Milyen jól mutatja azt, hogy a Lélek segít önmagunkat összeszedni. Hogy mit tudunk tenni az eszünkkel, az értelmünkkel, az izmainkkal, a cselekvőképességünkkel, a reménységünkkel. Segít nekünk, hogy az életben helyt tudjunk állni. Magunkért is, másokért is. De ugyanez a Lélek talán sokkal sokkal eredetibb módon segít bennünket abban, hogy egyszer csak valahogy ezt fölül is tudjuk múlni.

Aztán a második. Itt van a szél, a levegő, egészen az ószövetség kezdetétől fogva, a lehelet és a fuvallat. Második világháborúban történt az, hogy az egyik hadihajó találatot kapott. És olyan szerencsétlenül kapta ezt a találatot, hogy egyesek lent maradtak a hajó alsó részében anélkül, hogy esélyük lett volna följönni. Miközben a súlyos léket kapott hajó nyilvánvalóan elég gyorsan hullámsírba merült. Akik fönt voltak, szerencsésebbek, valahogyan meg tudták menteni az életüket, de hallották, ahogy a lent rekedt társaik kétségbeesetten kiáltanak és segítségért fordulnak, és ahogyan ott a zűrzavarnak a hangjai mennek. És egyszer csak azt hallják még, akik fönt vannak és várják azt, hogy valahogy meneküljenek onnan, hogy a tábori lelkész elkezd énekelni. És egyszer csak az énekhez kapcsolódik egy másik ember. És egy harmadik és egy ötödik és egy tizedik, és egyszer csak lent azok az emberek ott a hajó aljában, miközben néhány percük van az életből, már nem kiabálnak, nem ordítanak, nem jajveszékelnek, hanem fohászokat énekeltek. És a hajó úgy süllyedt el a vízben, hogy az emberek az utolsó levegőjükkel nem kiáltottak, hanem énekeltek. És melyikünk az, aki azt mondja, értelmetlen így meghalni, hogy sokkal értelmesebb dolog lett volna még segítségért kiáltani? A Lélek segít abban, hogy vegyük a levegőt és éljünk. De az életnek lehet egy-egy pillanata, s ugyanez a Lélek valahogyan abban segít, hogy azt a leheletet vegyük, amivel az istendicséretünk tud fölzengeni. Most már a delfines történetet el se mondom. De azért elmondom, ezek után már, két ember, aki nem ismeri, dühös lesz rám. Tehát bedobja valaki kiránduló az almacsutkát és a delfinek pöckölik ki az orrukkal. S akkor azt mondja a kapitány, nem játszadoznak, ne gondolja senki. A delfinek nem játszadoznak, meg akarják menteni a csutkát. Mert a delfin tudja, hogy az élelem ott van lenn a vízben, levegőért meg föl kell jönni. A lélek segít bennünket abban, hogy élni tudjunk itt a földön, hogy meglegyen a mindennapink, de van, hogy abban segít, hogy most már ne együnk. A szónak szoros és átvitt értelmében. Hogy ismerjük azokat a vágyainkat, amelyeket akármennyi evéssel, és ivással, és lakhatással, és a biztonságérzetünk növelésével soha nem töltünk be. Mert ott a levegőre van szükségünk, nem bármi másra. (9:18)

Aztán a következő a tűz. Paolai szent Ferencről szól ez a történet. Volt egy paptársa, utálta őt, féltékeny volt, mindenféle hazugságokat fogott rá. Egyszer csak úgy adódott, egy téli napon együtt voltak a tűz körül. Paolai szent Ferenc odament a tűzhöz, kezébe vett egy nagy darab parazsat, megfogta, odament ehhez a paptársához, azt mondja: Testvérem, nem akarnál melegedni a szeretet tüzénél? Azt mondja a történet, attól kezdve ez a pap csak jót mondott róla. Igen, a tűz arra való, hogy melegedjünk. Arra jó, hogy megsüssük a pecsenyénket rajta. De néha, néha a Lélek olyan tüzet ad nekünk, messze fölülmúlja azt, hogy melegünk legyen, meg meleget együnk.

Aztán a következő a föld. Na erre biztos mondjátok: Nahát, a Pünkösdnek meg mi köze a földhöz? Hát éppenséggel Pünkösd kétezer évvel ezelőtt, választott nép, aratási ünnep. Hát éppenséggel a hagyomány úgy van, körülbelül hét hétig, ötven napig zajlanak az aratási munkák, és aztán az első kévét, a termésből a zsengét fölajánlják az Úrnak. Hát éppenséggel egy földműveléssel, kisállattenyésztéssel foglalkozó népnek a földhöz kapcsolódó ünnepe alapvetően a Pünkösd. Aminek aztán megtalálják a transzcendencia felé való jelentését. Második világháború. Két család él egy kis városban. Mind a ketten virágok nemesítésével és termesztésével foglalkoznak. És miután ketten foglalkoznak csak ezzel, a piacon mind a ketten el tudják adni az árut. Jóban is vannak egymással, az egyik sok száz éve ott él az újvilágban, a másikuk egy japán család. Még csak két-három nemzedék óta vannak ott. Igen ám, de 44-ben, Japán, bombázás, egyszer csak egyik napról a másikra minden japán ellenséggé válik. Ezt a családot onnan elviszik, mint hadifoglyokat. A család mindenét elveszti. Több nemzedéknyi munka. És amikor vége a háborúnak, 1945 végén visszamennek oda, ahol a kertészetük volt. Meg akarják nézni legalább a romokat. Hogy hogy ment tönkre több nemzedék munkája. És akkor odaérnek, azt látják, hogy minden úgy néz ki, mint hogyha ott lettek volna. És nem értik, hogy mi történt. És bekopognak a másik kertészhez, jóba voltak, és kérdik, hogy ez hogy lett? Azt mondja a másik kertész: Tudjátok, mi nem üzentünk hadat egymásnak. Mi mindig is testvérei voltunk egymásnak, és amikor titeket elvittek, mi úgy döntöttünk az egész nagycsalád, hogy a ti kertészeteteket is tovább fogjuk éltetni. Ezért ugyanúgy gondoskodtunk róla, mint a sajátunkról. Majd a házigazda odamegy a fiókhoz, kihúzza, egy köteg pénzt odaad ennek a japán családnak. Azt mondja: Mi ugyanúgy elvittük a ti árutokat is a piacra, ez a tiétek. A Lélek szól arról, hogy tudjuk megvetni a földön a lábunkat. És szól arról, hogy hogyan tudjuk fölülmúlni azt, hogy a lábunkkal a földön állunk. 

És végül az utolsó. A Lélekkel kapcsolatban milyen sokszor szerepel ez: Erő tölt majd el benneteket. Az erő és az energia. Talán, mint valami ötödik alapvető elem. És éppenséggel eszembe jutott egy kedves ismerősöm, aki újból és újból tudott azon problémázni, hogy nagyon nehéz neki az élet. És újból és újból arról beszélt, és mindig ezt részletesen el tudta mondani, hogy hogyan veszíti el minden erejét. Hogy hogyan megy ki belőle az erő, az energia és az összes többi. És egyszer csak az egyik gyereke beteg lett. És attól kezdve ez a valaki, aki minden héten hosszan el tudta mondani, hogy nincs ereje az élethez, olyan erők jelentek meg benne, amelyekre ő maga se számított. De nagy dolog ismerni azt az erőt, amivel tudjuk élni az életet. És főleg ismerni azt az erőt, ami akkor kél föl bennünk, amikor másokért tudunk valamit csinálni. Magunkért az az erő nincsen bennünk. Az az erő akkor adatik, hogyha másoknak, és másokért akarunk valamit tenni. De nagy dolog ismerni ezt az erőt, ami segít bennünket abban, hogy önmagunkat felülmúljuk.

Itt van tehát, mondhatjuk talán így, az öt elem. A tűz, a víz, a levegő, a föld, az energia; mindegyiket kapcsoljuk és kötjük a Szentlélekhez. Azért, mert a Lélek segít nekünk, hogy tudjuk, mi a dolgunk itt a földön, és hogy mindazt fölül is tudjuk múlni. (15:27)

Örökbe fogadta és lejegyezte: Székely László