Jn 6,51-58 - Úrnapja (A év)

2014.06.22.

Megosztom
Elküldöm

Evangélium (Jn 6,51-58)

Abban az időben így beszélt Jézus a tömeghez: „Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér. Aki  ebből a kenyérből eszik, örökké élni fog. Az a  kenyér, amelyet én adok, az én testem a világ életéért.” Vita támadt erre a zsidók között: ,,Hogyan adhatja ő testét eledelül nekünk?'' Jézus így felelt nekik: ,,Bizony, bizony mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet bennetek. Aki eszi az én testem, és issza az én vérem, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem valóban étel, és az én vérem valóban ital. Aki eszi az én testem, és issza az én vérem, bennem marad, és én őbenne. Amint engem az élő Atya küldött, és én az Atya által élek, úgy az is, aki engem eszik, én általam él. Ez az égből alászállott kenyér, nem az, amelyet atyáitok ettek és meghaltak. Aki ezt a kenyeret eszi, örökké él.” Így tanított Jézus a kafarnaumi zsinagógában.

Szentbeszéd

„Ez az én testem a világ életéért. Odaadom és odaajándékozom nektek.”  Ahogy szoktuk ezt mondani, hogy Jézus megosztja velünk az életét. Megosztja velünk a föltámadt testét. Megosztja velünk a föltámadásnak azt az életét, értékét és szépségét, ami bennünk életet fakaszt. Vagy ahogyan a gyönyörű történetben, ahogyan kiosztja a kenyeret, ott azt mondja a tanítványoknak: Menjetek, osszátok ki azt a kenyeret. Tehát Jézus megosztja, kiosztja magát velünk. Nem egyszerűen csak megoszt velünk valamit, vagy kioszt nekünk valamit, hanem önmagát osztja szét, osztja el, osztja meg velünk.

Ebből szeretnék kiindulni, és egy élményemet tavaly nyárról hadd hozzam ide. Éppenséggel csavarogtam valahol Európában, és ahogy ott mentem, egy óvárosi részen, nagyobb városfalak között: egyszer csak megdöbbenve látom, hogy valaki ül fönn egy elég masszív városfalnak nevezhető falrészen és ott jógázik. Jó magasan ült, tehát ahol ott ült fönn, majdhogynem föl kellett rá nézni és mögötte egy ilyen szakadékos rész volt, és ahogy mentem közelebb hozzá, eleve a látvány is nagyon érdekes volt, néztem és persze hatást gyakorolt rám ez a valaki, és nagyon kíváncsi voltam, hogy ez komoly-e. És ahogy mentem, néztem, lestem az arcát, hogy ő most tényleg valami belső világban vagy állapotban van-e, vagy csak ez tulajdonképpen valamiféle felületesség itt. Úgy tűnt, hogy nagyon komolyan csinálja, de azért bennem persze rögtön gondolatok ébredtek, hogy mért pont egy városfal tetején kell ezt ennyire komolyan csinálni, ha ezt annyira komolyan csinálná, akkor nem ülne ki biztos a város tetejére. És mögöttem jött egy fiatalember, természetesen nem ismertük egymást, de hallottam a lépteit, és hallom, ahogyan egyszer csak elkezd telefonálni. És még el se értünk ehhez a valakihez, aki ott ült, ő már valakivel megosztotta, hogy mit lát. És egyszerre néztem ezt a valakit, aki ott jógázott a városfalon, és hallottam, ahogy a mobiljával mondja ez a fiatal srác, hogy: képzeld el, itt ül valaki, itt jógázik, hát ilyet sem láttam még, hát itt egy férfi ember és... Még el se ért odáig.

Erre mondják azt, hogy egy olyan kultúrát éltetünk, és egy olyan kultúrában élünk, amiben a megélés helyett a megosztásra került a hangsúly. Hogy szinte már arra sem szánunk időt, hogy valamit megéljünk. Mert rögtön megosztjuk. Mert olyan rengeteg lehetőségünk nyílt már a megosztásra, hogy reggeltől estig megosztjuk magunkat. Anélkül, hogy megélnénk az életet. Megosztás és megosztás és megosztás és megosztás. És erről szeretnék most beszélni. Milyen érdekes az, kétezer évvel ezelőtt Jézus megosztja magát velünk. És aztán az eucharisztiát kiosztjuk, ahogy azt szoktuk mondani. Részesedünk belőle. És hogy a ma emberének, azt gondolom, van érzéke a megosztáshoz. Éppenséggel szinte reggeltől estig ezt csináljuk, megosztunk és megosztunk és megosztunk. És most akkor érdemes volna egy picit azon elmélkedni, hogy Jézus hogyan oszt meg. Hogy milyen kultúrája is lehet a megosztásnak.

Az első gondolat. Mi nagyon szívesen megosztjuk azt, amit látunk. Látjuk, és már írjuk is az sms-t, már híjuk és már mondjuk, hogy éppen mit látunk. Jézus nem csak azt osztja meg velünk, amit lát vagy látott, hanem amit érdemes meglátni, amit érdemes megnézni, amire érdemes figyelni, azt osztja meg velünk. S akkor, tizenhét éves lány, 1944-ben, Kassa, zsidó lány. Őt, a nővérét a családjával együtt elhurcolják Auschwitzba. És akkor ott doktor Mengele azt mondja, hogy maguk jobbra. Ez azt jelenti, hogy élhetnek még. S a következő lépés, hogy kopaszra nyírják őket. S a tizenhét éves lány azt mondja most kilencven évesen: visszaemlékszem, a családban a nővérem volt a szép. Én meg voltam a sportos. És egyszer csak a nővérem, akinek gyönyörű nagy hullámos barna haja volt, ott állt előttem kopaszon. S rám néz a nővérem ott és azt mondja nekem: mondd csak, hogy nézek ki? S ott áll ez a tizenhét éves lány, és látja, hogy szinte minden szépségétől megfosztatott az ő nővére. Hogy már nem az a szép nő, aki az egész családnak a szépsége volt. S hirtelen eszébe jut valami. És azt mondja: nahát, most, hogy nincs itt rajtad ez a sok haj, most látom csak, milyen szép a szemed! Hogy ettől a sok hajtól tulajdonképpen sose vettem észre még, hogy neked milyen gyönyörű szemed van. Van, amit akkor látunk csak meg, amikor valamilyen szenvedésen keresztülmegyünk. Van, akit a szenvedés egészen vakká tesz és nem lát semmi mást, csak a saját fájdalmát, és nem is lát ki belőle. Jézus pedig azt mondja nekünk, hogy éppenséggel van valami, amit csak a szenvedésben, vagy a szenvedésen keresztül láthatunk meg. Mint ahogy ez a tizenhét éves kassai magyar lány. Egyszer csak meglátott valamit, és most kilencvenévesen azt mondja, hogy azóta tudom, hogy nem érdemes azt nézni, ami elveszett, hanem érdemes arra figyelni, ami van. És hogy amióta ott abban a kritikus pillanatban rájöttem, hogy mit érdemes nézni, és így fogalmazta ezt meg: azóta számomra Auschwitz egy iskola. Egy iskola, ahol megtanított az élet arra, hogy mit érdemes nézni.

A második. Mi olyan szívesen megosztjuk azt, hogy éppen mások mit csinálnak. Meg mások mit tettek. Nem egyszer negatív előjellel. Hogy képzeld, így, meg képzeld, úgy. Jaj, jaj! Egy egészen megdöbbentő kutatás arra volt kíváncsi, hogy mi, magyarok mit gondolunk arról, hogy a magyar történelem fontos eseményei azok kin múltak? Nem tudom, ti erről mit gondoltok? Egy elég friss kutatás, az eredménye a következő: Mi magyarok úgy általában az összes fontos történelmi életeseményre úgy tekintünk, hogy az másokon múlott. Egy kivétellel, Szent István államalapítása, na azt csináltuk mi. Amióta Szent Istvánnal együtt az őseink itt letelepedtek és államot alapítottak, azóta ami itt ezer év óta történt, az mind másokon múlott. És mi ezt meg is osztjuk egymással. Kezdve a tatároktól, aztán a törökök, aztán a Habsburgok, aztán a szovjetek. A második gondolat így szól: Mi szívesen megosztjuk azt, hogy kik mit csináltak, meg kik mit csináltak velünk. Jézus pedig szívesen megosztja azt, hogy hol látom a saját szabadságomat és felelősségemet. És ő ezt osztja meg velünk, és ezt tárja föl, és ezt mutatja meg.

Aztán a harmadik. Mi nagyon szívesen megosztjuk azt, hogy mi történt velünk. Lehet jó, lehet rossz. Hogy énvelem az történt, képzeld el. Már írjuk és mondjuk és mutatjuk. Jézus nagyon szívesen megosztja velünk azt, hogy mit érdemes tenni. Nem csak azt, hogy mi történt velünk, hanem, hogy mit érdemes tenni. Megint csak egy, egyébként számotokra valószínű nagyon is ismert kísérlet és kutatás, és aztán annak az újabb és újabb megismétlése. Költői kérdést szeretnék föltenni nektek. Mit gondoltok, hogy amikor egy nehéz élethelyzetbe kerülünk, valódi nehéz élethelyzet, csoportnyomás alatt vagyunk, tekintélyszemélyek akarnak tőlünk valamit, hogy száz emberből hányan vannak olyanok, akik megőrzik a szabadságukat, megőrzik a saját felelősségtudatukat, megőrzik a saját autonómiájukat? Szerintetek száz emberből hányan vagyunk, vannak? (Van, aki mondja is. Nem is mondtál rosszat.) Különböző kutatások azt mondják, száz emberből tíz – harminc, kettő között. Tíz és harminc között, száz emberből. Ez akkor azt jelenti, hogy mennyire fontos fölismernünk nemcsak azt, hogy mi történt velünk, és mi történik velünk, és ez hogy hat az életünkre, hanem, hogy mit érdemes tenni. És itt szeretnék egy megkülönböztetést kihangoztatni, kihangsúlyozni. Ez pedig az, hogy éppenséggel abból a száz emberből az a hetven, nyolcvan vagy kilencven éppenséggel nagyon könnyen elveszti a saját szabadság és felelősségérzet és annak a látását, hogy mi az én személyes meggyőződésem. Miért is? Mert csoport túl nagy hatást gyakorol rá. Ebből a szempontból az egyházunknak van egy nagyon fontos küldetése. Ez pedig az, hogy bátorítsuk azt itt az egyházon belül először is, hogy aztán hiteles legyen kifelé, ha ebből teszünk valamit, hogy mi olyan emberek legyünk az egyházon belül, akik képesek vagyunk akár hősiesek is lenni az egyházunkért. A csoportjainkért és közösségeinkért, a felekezetünkért. Hogy akár az életünket is merjük odaadni. De ez csak a dolgok egyik fele. Mert a másik az, hogy legyünk elég felelősségteljesek és szabadok ahhoz, hogy szembe is álljunk. A saját közösségeinkkel, csoportjainkkal és intézményeinkkel akkor, ha Krisztusból fakadó meggyőződésünk ezt diktálja számunkra. Ha mi valóban fölismertük a szabadságunkat, a felelősségünket, akkor az azt jelenti, hogy képesek vagyunk az életünket adni a csoportjainkért, és képesek vagyunk szembemenni a csoportjainkkal. És az egyház az evangéliumnak a világát akkor élteti, hogyha bátorítja mind a kettőt. Nagyon egyoldalú, ha mindig csak azt hangsúlyozzuk, vannak a szentjeink, akik meghaltak értünk. Hogy nagyon szükségünk van azokra a szentekre, akik azt mondták nekünk, hogy nem csináljuk jól. Akik a szó legnemesebb értelmében kritikusak voltak magunkkal. És éppenséggel prófétai kritikát gyakoroltak, nem másokkal, hanem magunkkal.

Aztán a következő. Szívesen megosztjuk azt, amit hallottunk. Vagy, amit hallottam. Képzeld, ezt hallottam, már mondom is tovább. Jézus nagyon szívesen megosztja azt, amit érdemes elmondani. Hogy mit érdemes mondani. Talán ismeritek Anthony de Mello-nak ezt a történetét. A fiatal tanítvány szalad a szerzetes mesterhez, és azt mondja. „Mester, mester, képzeld, most hallottam,” és már mondaná. A mester fölteszi a kezét, azt mondja, „Várj! Lenne egy kérdésem. Igaz?” A tanítvány összerezzen, „Hát... ő..., nem tudom.” - „Jó. Valakinek javára lesz, ha elmondod?” - „Hát, azt hiszem, hogy nem annyira, de nagyon fontos... „ - „Jó, várj. Legalább humoros? Mert ha se nem igaz, se valakinek nincs javára, és még csak nem is humoros, akkor ne mondd el!”

És végül az utolsó. Szívesen megosztjuk egymással azt, amit átéltünk. Jézus pedig megmutatja azt, hogy érdemes megosztanunk azt, amit valóban megéltünk. S főképpen érdemes megosztanunk egymással azt, amiért érdemes élni. Amit nem csak megéltünk, hanem amiért érdemes volt élni. Visszatérnék ehhez a tizenhét éves kassai magyar lányhoz. Aki, amikor vonulnak már el, 1945, akkor még mindig úgy van ott abban a menetben, hogy aki lemarad, meghal. S akkor egyszer csak őneki elfogy minden ereje. Már csak tántorog. És az egyik lány azt mondja, gyertek. És odamennek a többiek, hatan, heten, nyolcan, körbefogják ezt a tizennyolc éves lányt, de olyan szorosan, hogy tulajdonképpen viszik magukkal őt. Megkérdezi ez a lány, miután túlélte, hogy mért tettétek ezt? S akkor azt mondják. Azért, mert te 1944 telén, miután te voltál a sportos, téged kiválasztottak, hogy táncolj az őröknek. És te kaptál plusz kenyeret. És te, amikor megkaptad azt a több kenyeret, mint amennyi járt, akkor te bejöttél hozzánk és adtál belőle. Ezért fogtunk közre. Mert mi ezt nem felejtettük el.

Jézus megtanít bennünket arra, megmutatja, hogy hogyan érdemes megosztani.

Örökbe fogadta és lejegyezte: Székely László