Önfeláldozás séma

Köszöntelek benneteket, Isten hozott mindannyiótokat!Ha lehet alkudozni, egy kicsit kevesebb fényt kérek magamra. Köszönöm szépen.Örülök, hogy itt vagytok, na most aztán! Folytatjuk azt, amit abbahagytunk tavaly, vagyis a nagy témánk a sémákkal összefüggésben tud megjelenni és megfogalmazódni. Szó sincs róla, hogy öncélúan, valamiféle látszatát próbálnánk kelteni annak, hogy séma terápiás tanfolyamon ülnétek, erről szó sincsen. Csakhogy van nagyon gazdag, nagyon használható érdemleges szakirodalma annak, amit aztán így neveztek, hogy séma terápia. Ebből dolgozunk, ez hoz nekünk nagyon sok izgalmas, használható, gyakorlatban alkalmazható fölismerést. Már csak azért is, mert egy elég árnyalt, nagyon sok információt, a segítő kapcsolatból lepárlódott esszenciális értéket hordoz. Na tehát erről beszélünk. Én már nem tudom, hányadik sémánál tartunk, minden esetre most az önfeláldozás sémáról van szó. (01:15)Még mielőtt belekezdenék, talán még ezt sosem mondtam, de nagyon ide kívánkozik. Valahogy rátok másképpen nézek, mint egyébként bárkire bármikor, amikor előadói helyzetben vagy szerepben vagyok. Ezt olyan, ahogy itt vagyunk, olyan magunk világának tartom. Hogy ez olyan otthonos nekem. És hogy ezért megengedem azt, hogy itt sok minden szinte olyan műhely szerűen, kísérleti módon legyen. Hogy itt szülessen valami, vagy hogy itt történjen valami, ami még sosem történt. Tehát ide nem szoktam már 50-szer elmondott, végtelenségig kikristályosított előadásokat hozni. Tehát ha valaki úgy ül be, hogy na most akkor nézzük, hogy mi… hát ez ilyen. Ez ilyen, itt egy kicsit csetlünk-botlunk, kicsit keresünk-kutatunk, ez egy ilyen helyzet. Na most! (02:15)

Ismétlés – a sémákról általában

Valami ismétlésre nem tudom, szükségetek van-e a sémákkal kapcsolatban? „Igen!” Igen? Pedig ezt olyan költői kérdésnek szántam, valami… úgy rám néztek, hogy „Hogy képzeled?” Jó, akkor csak úgy hamar.Egyáltalán mi az, hogy séma? Mi ez, amiről beszélünk, aztán nagyon sok féle színéről, ízéről, fonákjáról, és a többiről? A séma azt jelenti, és mi csak ezekről beszélünk, hogy gyerekkorban, de főleg kora gyerekkorban olyan negatív sémáink alakulhatnak ki az akkori tapasztalatainkkal összefüggésben reális módon, az akkori világunkat érzékelve, ami aztán – mert hogy nagyon korán alakul ki – beleivódik a személyiségünkbe. Tehát amikor egy séma kialakul, akkor az a lenyomat, ami bennünk keltődik a világról, az emberekről, önmagunkról, vagy Istenről, vagy másokról, akkor az itt reálisnak mondható, szubjektív realitást hordoz. (03:40)Képzeljünk el akkor egy gyereket, akit nem becsülnek, nem szeretnek, nem (Egészségedre!). Ha trüsszent, leszidják. „Mit képzelsz?” Vagyis úgy tükrözik őt vissza maga számára, hogy minek van itt, jobb lett volna, ha meg se született volna, elhanyagolják, esetleg bántalmazzák. Mit fog megélni ez a pici kisfiú vagy kislány? Szavak nélkül is valami olyasmi benyomása lesz önmagáról, hogy „Értéktelen vagyok. Nem számít, hogy vagyok-e. De hogy valami alapvetően nem jó vagyok, ez egészen biztos.” Megjelenik a csökkentértékűség, szégyen séma. De amikor ez kialakul, a gyereknek reális tapasztalata a világról, mert éppen ezt éli meg.A probléma az, hogy miközben már nem ezekben a helyzetekben vagyunk, hogy az élet ennél sokkal több… Emlékeztek, ezt hogyan fogalmaztuk meg? Az élet több, mint az élettapasztalataink.” Ha az összes élettapasztalatunk számunkra elérhető lenne, az élet még annál is sokkal több. Na de hogyha csak azokból az élettapasztalatokból dolgozunk, amelyek kora gyerekkorban hosszan tartóan, vagy valami nagyon mélyreható élményként belénk égnek, belénk sülnek, akkor ez azt jelenti, hogy a valósághoz való viszonyunk, a realitással kapcsolatos összefüggések nagyon torzulnak bennünk. De mi erre nem is látunk rá. Azt tartjuk realitásnak, ami nem az, és nem tartjuk realitásnak, ami az. (05:20)A dalai láma bölcsességét csak minden évben elismételni tudom. „Az emberiségnek csak kettő problémája van. Nem tartja realitásnak azt, ami az, s realitásnak tartja azt, ami nem az.” A sémákkal kapcsolatban pontosan ez történik velünk. Realitásnak tartjuk azt, hogy értéktelenek vagyunk, vagy alkalmatlanok az életre, vagy mindenképp valami függő viszonyban kell valakivel lennem, mert hát hiszen egyedül életképtelen vagyok. Vagy hogy én bármit megtehetek, mert grandiozitás sémám van, senki nem olyan, mint én. És én ezt tartom valóságnak. Ezt, ezt látom (Egészségedre! Tényleg, tényleg, ez jó.) ezt tartom valóságnak. És azt nem tartom valóságnak, hogy tulajdonképpen mi mindannyian értékesek vagyunk, vagy hogy én értékes vagyok és számítok. Számomra nem ez a valóság. Ezért olyan nehéz, mert nem biztos, hogy rálátok arra a helyzetre, amiben vagyok. És ami által torzul az egész életem. És végül „sinte”… (Sinte? Help!) És végül szinte… Igen, nekem az S-sel vannak… S-SZ, ez, ez. (06:45)

Önfeláldozás séma

Például az önfeláldozás sémánál nehezen ismerem be a saját gyöngeségeimet, nagyon nehezen. Ha valami gyöngeséggel kapcsolatos fölismerésre kéne eljutnom, akkor egészen zavarba jövök, mert azt nem engedhetem meg magamnak. Na most!Érzékeltetném ezt egy viccel. Na, mégis csak, legalább ennyi. (Egészségedre!) Képzeljük el, hogy valaki mindentől összerezzen, fél, krónikusan. Elmegy a boltba. Azt mondja (suttogva – szerk.) „Ne haragudjanak… zsák van?” Mire a boltos azt mondja: „Uram, nincs zsák.” – „Nindzsák! Nindzsák!” Ha itt vége lenne, ugye a viccnek, akkor azt mondanátok, hogy még ebből valami kisülhet. De hát úgy elszaladt, egy hét múlva rádöbben, hogy nem véletlenül akart zsákot, és az még továbbra sincs. Ezért bemegy ismét a boltba, de még jobban fél, már előre hangoltan. Mert a boltban is rettenetes dolgok tudnak történni az emberrel. A világ nem biztonságos. Még nagyobb félelemmel kérdezi, hogy „Tessék mondani, van zsák.” Mire az illető fölismerve a vásárlót azt mondja „Uram, mondtam már, hogy nincs zsák.” – „Jáááj! Jajjaj! Nindzsák!” Ez nem lesz tízszer, mint a gombócok, akik mennek a sivatagban, ez másik. De azért van egy harmadik része. Bemegy a boltba, mert hogy mármost két hete lenne szüksége zsákra és nincs, de közben a boltos is azt mondja, hogy hát annyira realitásvesztésben él ez a szegény… Egyébként mentálhigiénés boltos! Ma már ezek így mennek, tehát ő már érzékeli, hogy itt valami séma rabságában van az a szegény. Hát majd ő ugye, majd ő. „Beszerzek néhány zsákot. Már ne kelljen azt mondani, hogy nincs zsák, mert akkor el fog rohanni, és zsák nélkül meg nincs élet. Jól van.” – „Tessék mondani, van zsák?” – Kihúzza magát az eladó, azt mondja „Kérem szépen, van zsák. 500 forint per zsák.” – „Perzsák! Perzsák!” (09:45)Ez a séma. Ennél jobban azt nem tudom kifejezni. Tehát már előre vagyunk hangolva. De amikor valaki elkezdett félni, akkor azt ott joggal tette. Ez azért annyira jelentős, mert fölszabadíthat minket az alól, hogy magunkat rossznak tartsuk. Hogy amikor az első fölismeréseink lesznek, hogy „Miért szidom én magam állandóan? Miért kerülök én állandóan függő kapcsolatokba? Miért nem merek élni és kezdeményezni?” Óvatosan elhúzódtatok, látom, a múltkori az… Jó, ezt tiszteletben tartom. De tényleg, és cseréltetek helyet is. S te szemmel tartasz engem. De hol tartok? Lehet, hogy te szemmel tartasz, de én hol tartok? „Perzsák!” Látjátok, hogy besült nektek? Azóta már 8 mondatot mondtam, és te még mindig a perzsáknál vagy. Gyanús! Igen, nagyon… igen, hogy nem felejtünk el dolgokat, és jól tudunk emlékezni… (11:20)Tehát akkor ott tartottam, hogy az milyen jó, hogy fölszabadulunk az alól a teher alól, amikor úgy félve, óvatosan merjük meglátni a saját gyöngeségeinket. Hogy mi hogyan hozzuk létre, hogyan látjuk bele, hogyan nagyítjuk föl, hogyan provokáljuk ki a környezetünkből reggeltől estig mindazt, ami aztán még jobban aktívvá teszi a sémáinkat, mire azt mondjuk „Na ugye megmondtam! Senki se szeret.” Ahogy zokog a nő és azt mondja a barátnőjének, hogy „Nekem egy barátnőm sincs!”Tehát hogy rálátunk arra, hogy ami miatt most így vagyunk, az nem azért van, mert hülyék vagyunk, bénák, szerencsétlenek, és a többi, hanem valamikor az életnek valamilyen lenyomata kialakult bennünk. Joggal, érthető módon. Csak hogy ez a lenyomat most már meghatároz bennünk nagyon sok mindent. Mert ezen a lenyomaton keresztül látunk már. Vagyis a struktúrák, az alapok sérültek. Nem arról van szó, hogy minden rendben van, bizonyos funkcióink nem működnek jól, nem erről van szó. Hanem hogy belül maga a szerkezet nem teljesen megfelelő. (12:45)Akkor így beszéltünk… 18 sémáról lesz szó. Most tartunk a 12-diknél talán. A sémákhoz mi tartozik? Érzések, érzelmek, gondolatok. Ezek jól összekapcsolódnak. Tehát szorongok, és ehhez kapcsolódóan újból és újból azt mondom, hogy „Ahh, szörnyű az élet, rettenetes, nincs is…” Érzések és gondolatok. Szelektív emlékezés. Erről beszéltem, emlékeztek? Hogyha valaki hajlamos a szelektív emlékezésre már eleve, és elmegy mondjuk egy segítő kapcsolatba, és a segítő kapcsolatban semmi másról nincs szó, mint hogy mi rossz volt a gyerekkorában, még jobban elmélyül benne annak a tudata, hogy a gyerekkora nagyon rossz volt. H-hm! És a negyedik, mindehhez természetesen aztán fizikai állapotok társulnak. Hát akkor el lehet képzelni, hogyha az érzéseim, a gondolataim, az emlékeim, amelyek közel vannak hozzám, és a fizikai állapotok valamit mutatnak nekem magamból vagy magamról, akkor azért némi idő kell ahhoz, hogy belássam, hogy hiába érzem így magam, nem úgy vagyok. Nehéz erre reflektálni, hogy „Igen, szorongok, de semmi sem fenyeget. Igen, dühös vagyok, de nem támadtak meg. Aggódok, de közben nincs most min félnem.” Nem is olyan könnyű tehát kritika alá vonni, önreflexió tárgyává tenni magunkat és azt mondani, hogy Még ha így is érzem és így is élem meg magam, ez egy szubjektív realitás, aminek a gyökerei gyerekkorból jönnek, és nem az itt és mostból. Na most! (14:45)Így beszéltünk aztán arról, hogy mi az, ami kiváltja a sémákat. Ugye valamiből túl sokat kapunk gyerekkorban, túl keveset kapunk, valamit nagyon egyoldalúan kapunk, vagy egészen konkrétan bántalmaznak minket. A bántalmazásnak öt formája létezik, de ezeket most már nem akarom, csak öt formája van… És hogy a sémának nem része a cselekvés. Mert a cselekvés már valamiképpen a sémára adott válasznak tekinthető. Ezért három csoportba oszthatjuk.

1. csoport: amikor a séma diktál

És mi idáig ellepve a séma logikájától, egyszerűen csak úgy élünk és cselekszünk, ahogy azt a séma belülről diktálja nekünk. Akkor mármost jöjjünk is a témánkhoz, erről akarok akkor beszélni. Tehát például az önfeláldozás sémánál mi történik? Ha valakit ez idáig ellep, számára ez nem tudatos, hogy mit csinál, hogy ez egy séma. Ezért ő a lehető legtöbbet fogja adni, és semmit nem kér érte cserébe. Sőt, szégyellné is, ha valamit kérne érte cserébe. Semmit, mert akkor már nem olyan önzetlen, akkor már nem szívből van. Ezért ad és ad, és ad és ad, és nem vár érte semmit. Ez például egy társkapcsolatban elég problémás. Nehéz társkapcsolatban egy kapcsolati egyensúlyban egészségesen létezni úgy, hogy én csak adok, és a szó legjobb értelmében nincs meg bennem az a természetes kölcsönösségre való érzékenység. Hogy és milyen jól esik kapni is, és ebben növekszik egy kapcsolat. Itt nem a kapcsolat növekszik, hanem én. Adok, adok és adok és adok. Ez az első csoportja a cselekvésnek, amikor a séma logikája diktál. (16:50)

2. Mikor érzem azt, hogy ha már emberek között vagyok, már állandóan segíthetnékem van.

Van, aki már csinálja és ő… Őt szokták kizsigerelni a munkahelyen. Hát hogy? Persze, világos. Hát akit lehet. Előbb-utóbb a főnököknek a nagy gyöngéje szokott lenni, hogy arra teszik a munkát, aki megcsinálja. Látjuk, hogy érthető. A probléma az vele, hogy nem annak adják, akié. Hát ha te mindig ott állsz a sorban elöl, te fogod kapni. Tehát a második, mikor már megéled azt, hogy „Jaj, ez sok, ez elviselhetetlen.” Elkerülöd azokat a helyzeteket, amikben azt tapasztalod, hogy egyszerűen nem tudsz uralkodni magadon, mert már akkor is segítesz és fölajánlod a szolgálataidat. És mész haza este, s azt mondod: „Most megbolondultam? 2 hete nem aludtam ki magam, és most elvállaltam, hogy szerdán nem t’om mit csinálok hajnaltól. Hát mert annyira átéreztem, hogy segítségre van szüksége, hát nem is bírtam at mondani, hogy „Nem.” Ezért aztán hozol egy döntést, „Ezt ne lehessen velem megcsinálni!” Ezért elkerülöd ezeket a helyzeteket. Inkább hagyjuk is, ajj, nem, nem, nem.Én hullára dolgozom magam a munkahelyen, kész vagyok, úgyhogy inkább nekem most ne legyen barátom vagy barátnőm, mert akkor még este is folytatódik az egész. Hát azt már nem! Legalább ha hazamegyek, ott akkor egy kicsi nyugi van, egy kicsi nyugi. Tehát akkor haza… hát persze 10-kor érek haza, hát mondják is a kollégáim „Hogy vagy te bent 9-ig? – Hát hogy, sok a munka.” S akkor azt mondod, hogy jaj, legalább na itthon, fölveszed a nyuszis mamuszodat – férfiak persze szarvasos mamuszt vesznek fel nagy agancsokkal, mert mégis csak egy férfi „Biztos nyulat veszek a lábamra!” Nem, ő szarvasosat vesz. S akkor így… s akkor megnézed a Szulejmánt. Hát ez…! Kár, hogy nem láttam belőle egyet se, de most hallottam, hogy leveszik a műsorról. „Most mondd meg! Hát ez volt az egyetlen örömem!” Hát reggel 9-től este 9-ig toltam, és akkor végül a mamuszban, egy meleg teával, csuporral a kezemben megnéztem a Szulejmánt, és most ez sincs! Engem a dzsungeles izé nem érdekel. Kimennek a dzsungelbe. Az a Szulejmán, az…” S akkor úgy kikapcsolom… Tehát azt mondod, hogy neked bőven elég a munka. Már egy kapcsolat… ne kelljen már egy férfivel törődni. Nem, azt már nem. Elkerülöd a helyzetet. (20:15)

3. Amikor túlkompenzáljuk a séma belülről minket indító logikáját.

Tehát például a lehető legkevesebbet adjuk másoknak. (fogait összeszorítva – szerk.) „Most nem, nem, én tudom, ÉN tudom, én lépre megyek. Most nem. Előadás? Na, majd ennyit kapnak, ennyit. Új anyag? Ennyi! Engem nem fognak kihasználni. Persze, itt dögöljek meg a színpadon. Nem! Azt nem! Majd én elücsörgök itt. Csak minimálisan, így. Kedd este? Ti szórakoztok, én meg melózok?”Szóval ez a harmadik módja annak, ahogyan a belső sémáinkra cselekvésszinten reagálunk. Tehát belemegyünk, elkerüljük, túlkompenzáljuk. (21:10)Az önfeláldozás sémánál maga a kifejezés problémákat okozhat sokaknak. Tudom, májusban beszéltünk erről. Hamar átvenném veletek, csak hamar. Fő vonások.A behódolással szemben és ellentétben… A behódolásnál nem egyszer a saját meggyőződésem ellenére is a félelem miatt, hogy majd megbüntetsz, vagy valami rosszat teszel, vagy esetleg a kapcsolatunk megszakad, ezért a belső meggyőződésem ellenére is megteszem azt, amit kérsz vagy mondasz, vagy amiről azt gondolom, hogy meg kell tennem. Az önfeláldozás sémával nem így áll. Itt az történik, hogy egy nagyon erős belső meggyőződést élek át, egy belső késztetésem van arra, hogy segítsek.Igen ám, de itt tegyünk egy nagyon fontos megkülönböztetést. Amit, aki ezzel a sémában van, nagyon gyakran nem tesz meg. Ez pedig a következő. Azért, mert énnekem van egy nagyon erős belső késztetésem, muszáj segíteni, önfeláldozni, felelősséget vállalni, muszáj – ez nem jelenti azt, hogy én szabad vagyok belül. Azért, mert belső a késztetés, nem jelenti, hogy szabad vagyok. De aki ezt a megkülönböztetést nem teszi meg, azt mondja „Hát de belülről, belülről. Nem kényszerített engem senki, én magam vállalom.” Csak nem vagyok szabad benne. Ez a kulcsa annak, hogy miért nevezhetjük ezt sémának. Mert ha valaki szabadon odaadja az életét, szabadon hoz egy áldozatot, hát annál többet ember keveset tud a világon. Szabadon másokért cselekedni. Ez gyönyörű dolog. De azért, mert belülről érzem a késztetést, még nem vagyok szabad. (23:25)Sőt éppenséggel itt a sémánál egyáltalán nem vagyok szabad. Azért, mert mi az, ami a cselekvésre indít belül, miközben lehet, hogy ez sosem válik tudatossá? Hogy tulajdonképpen miért is teszem és teszem és teszem? Miért? Itt nem a büntetéstől félek, hanem attól, hogyha nem segítek, akkor kényelmetlenül fogom magam érezni. Bűntudatom lesz, gyötör majd a lelkiismeret, hogy elmentem valaki mellett, valami mellett, és ez súlyosan elkezdi roncsolni a saját magamról alkotott pozitív képet. Hát én ezt nem, én nem vagyok ilyen. Én nem vagyok szívtelen, én nem vagyok rossz ember, és nem akarom átélni azt a bűntudatot, ami azzal jár, hogy nem segítek. Ez a bűntudat egyébként, megint csak hogy itt egy sémáról beszélünk, neurotikus bűntudat, irreális bűntudat. Ezt már… a kisujjatokban van, hogy létezik ilyen, hogy neurotikus bűntudat. (24:35)A neurotikus bűntudat azt jelenti, hogy akkor is bűntudatom van, ha nem követek el bűnt. Nagyon egyszerűen, ha már a szavakat használjuk. Tehát nem teszek rosszat, vagy nem mulasztok, de mégis lelkiismeret furdalásom van. Ezért a bűntudat irreális, vagy neurotikus. (24:55)Aki az önfeláldozás sémával él, ez a séma – mert hogy a személyiségében van – az életének több területén megjelenik. Ezért lehet az, hogy a munkahelyén is általában így működik, a séma logikája szerint valamilyen cselekvéssel reagálva rá. De otthon se tudja magát függetleníteni magát ettől a belső világától. Na most. (25:25)Mi a háttere? Éppenséggel nem az, mint az előző sémánknál, a… mondjátok! Igen. Mert ott nem egyszer azt látjuk, hogy van egy nagyon erős szülő, vagy két nagyon erős szülő. „Ha nem azt csinálod, annyi neked.” Megtanulom, hogy az életben maradás föltétele, hogy meghúzzam magam és csináljam. Itt nem ez történik. Hanem nem egyszer éppen ellenkezőleg van, hogy az apa például nem is érhető el, sem fizikailag, sem érzelmileg. Van mondjuk egy szál anya, aki beteges. Krónikus beteg, gyámoltalan. És egészen pici koromtól kezdve az az élményem, hogy valaki, aki engem szeret, valaki, akinek valamennyire fontos vagyok, állandó segítségre szorul. És tényleg így van. Mert heti kétszer az én édesanyám egy lehúzott rolójú sötét hűvös szobában fekszik háromnegyed napot, mert fáj a feje. Az én édesanyám depressziós, krónikusan depressziós. Már október körül elkezd rosszul lenni, és ez így megy egészen májusig. S én ezt látom, hogy… Ez az élményem tehát. Hogy az alapvető kapcsolat a fontos, engem szerető személlyel az egy nagyon sajátos jellegű, hogy ő rám szorul, gyönge, kiszolgáltatott, segítségre szorul. Ezért én nem tudatosan is fölfogom ezt a helyzetet, megértem, hogy miről van szó, ráhangolódok, hiszen onnan jön a szeretet, ő az anya, ő az apa, és kialakul egy ilyen jellegű séma. (27:25)Ennyit talán röviden, s akkor olyasmi, amiről nem volt szó. Néhány pontot fűznék ide, hogy milyen irányokba mehetnének el a gondolataink. Ennél a sémánál tehát a nagy probléma, hogy a saját szükségletek nem tudatosak. Nem is lehetnek tudatosak, mert a másik szükségletei a tudatosak. Másokra hangolódok, ők a fontosak nekem, és a sajátom nem. Sőt, a saját vágyaim sem, ha egyáltalán nem tudom mondani, hogy milyen vágyaim vannak.

A segítő

Most egy ilyen valaki milyen hivatást választhat? Nagy valószínűséggel amiben ő otthonosan fogja magát érezni, sőt nem tudatosan az a reménye is meg tud testesülni, hogy talán kigyógyulok belőle, talán túlnövöm azt, hogy túl korán valami nagyon erőteljes szerepben voltam, és nekem kellett gondoskodni. Hát mi ez a szerep? A segítő, a segítő szerep.(28:35)Megtennétek-e azt, hogy föltenné a kezét az, aki valamilyen segítő hivatásban, szerepben, diplomával rendelkezik? Mondjad? „Szenved?” Azt nem mondtam. Hogy aki segítő köztetek? Klasszikusan ilyen a tanár, orvos, gyógyszerész, rendőr. Ú, most gyorsan föltette öt ember a kezét. Nagyon köszönöm, köszönöm. Eddig még nem tudatosult benned, hogy ez egy segítő hivatás. Úgy látom, hogy a kisebbség. Na, ennek örülök. Tényleg, tényleg. Akkor elég színesek vagyunk, nem csupa pedagógus ül itt, és kap érte kreditet valami jó szándékú főnöknél. Hanem. (29:30)Akkor képzeljük azt el, hogy ha valaki ebből a sémából kiindulva választja a segítő hivatását, akkor nagyon gyakran az történik vele, amit így mond a szakirodalom, hogy kényszeres segítő lesz. Szindrómás segítő – így megtaláljátok a világhálón. Mi ezzel a nehézség? Hogy maga számára sem tudatos módon saját szükségletekhez egy segítő kapcsolaton és a hivatásán keresztül jut el. Ezért maga számára sem tudatos módon tulajdonképpen nemcsak hogy nem szabadon cselekszik, nem egy belső szabadsággal cselekszik, vagy nagyon korlátozott ez a belső szabadság, hanem ráadásul szüksége is van erre a helyzetre. Szüksége van azokra, akiknek segít, ő maga rájuk szorul, mert a kapcsolaton keresztül jut számára fontos dolgokhoz. Mondok erre két példát. (30:40)Máris látjuk, hogy ahhoz, hogy valaki jó segítő legyen, nem elég az, amit így nevezünk, hogy „képes önfeláldozásra”. Az egyik. Képzeljük azt el, a segítő hivatás vagy szerep elég tekintélyes dolog. Még mondjuk a mi kultúránkban, most az utolsó néhány évet nézem, például ha valaki tanár vagy tanító, nem egy megbecsült dolog. Ugye, nem túl megbecsült. De azért, amikor bent vagy az osztályban, tiéd a hatalom, tiéd az erő. Hát mára akié, már aki azt… De nagyon könnyen lehetséges, hogy valaki azt a segítő szerepet – orvosok, tekintélyes szerep. És ő a segítő helyzeten, szerepen keresztül hatalomhoz jut, hatalomhoz, és ezt a hatalmát nagyon szívesen megéli. Valójában őneki nem hatalomra volna szüksége, de odáig talán el se jut, hogy igazából mire volna szüksége, amit elfed a hatalom iránt való nem is tudatos törekvése. Ő magát úgy éli meg, hogy „Hát én orvos vagyok, segítek, életeket mentek.” De te, aki az ő betege vagy, azt mondod „Hát, hát megmenteni megmentett, de nem sok maradt belőlem.” Hogyan tud például az orvosi társadalom kifejezetten hierarchikus világában egy hatalmi szerepé válni az, ami alapvetően és gyökerében egyáltalán nem az. Miért kéne hatalmi szerepnek lennie annak, hogy én orvos vagyok? És hogy pap? Hát teljesen idegen a papságtól az, hogy az valami hatalmi szerep legyen. Hát ha valami idegen tőle, az biztos, hogy… és még sincs így.Tehát az első, ez egy nyom csak, hogy valaki nem egyszer elvágva annak a reményteli lehetőségétől persze, ezt ő így éli meg, hogy egyáltalán valami kölcsönös szeretetteljes kapcsolatban legyen, ráfanyalodik a hatalomra. Nem véletlen, ha valaki hatalmat akar. (Egészségedre!) És ezért ő egy segítő helyzetben, segít szerepben, a segítő hivatásában tulajdonképpen a hatalmat gyakorolja, és ez jól esik neki. Persze megméri a vérnyomásodat is, de az a hatalomgyakorlás egy nagyszerű eszköze. Méri, és azt mondja „140.” Én látom, te azt se tudod mi az, én majd mondom. „140! – És doktor úr, az sok? – Hahh! Sok? Sok?! Abnormis!” (33:50)Kisfiú voltam, hát kisfiú, nem t’om hány éves voltam, 14-15, de már majdnem ilyen magas voltam. Mentem vérkép vagy mire, rám néz az orvos „Milyen abnormis méret ez!” Hát most én mit csináljak ezzel. De most ha ezt egy orvos mondja, értitek. Mert a szomszédasszony azt mondja „Kedves szomszéd, maga abnormis méretű.” Hát jól van. Na de az orvos, hát csak azt gondolom, hogy ennek valami üzenete van, nem? Tehát kitámolygok 14 évesen a rendelőből, és tudom, hogy abnormisak a méreteim. Pedig én egy kis… csak azt akartam tudni, hogy van-e elég vasam, de most… De a vasról nincs is szó, csak arról, hogy úgy ahogy vagyok, abnormis vagyok. Hát, na ez az egyik. Itt tehát a hatalom gyakorlása történik egy segítő szerepen belül. (35:00)Nézzük a másikat, mert olyan is lehet. Egy olyan segítő, aki szintén nem elég szabad ebben a szerepében, csak pont a másik oldalon áll. Ez a másik oldal mi? Az a meggyőződése, sokszor ez nem tudatos számára, hogy nem vagyok értékes. Sőt, talán nincs is jogom élni. Ha valakit nem vártak a szülei, mondjuk én lány lettem. Apámtól azt hallom újból és újból „Ja, ja! Jó. Férfiak, delfinek, nők.” Na, ez eléggé belém ivódik. Most azon túl, hogy utálom a delfineket, azért magamra… Hát ha én eleve nem számítok, mert nő vagyok, de élni akarok. Valahogy be kell magam előtt is bizonyítani, hogy van jogom itt lenni. Akkor választok egy segítő hivatást, és bizonyítok. De akkor, ebben a bizonyításban, hogy egyáltalán jogom legyen élni, vagy itt lenni, vagy embernek lenni, nem vagyok szabad, és nagyon-nagyon nagy szükségem van arra, hogy ti engem megerősítsetek. Tulajdonképpen rajtatok keresztül adok engedélyt magamnak arra, hogy élhessek. Ezért nekem egy segítő kapcsolatban mindent jól kell csinálnom. Mert ha véletlenül valamit nem csinálok jól, oda az életnek. „Valamit elrontok? Dühös leszel rám? Nem szeretsz? Az lehetetlen, hogy egy kliens engem ne szeressen!” (37:00)Mi történik akkor, ha valaki csak a hatalmat gyakorolja? A „csak”-ot most tegyük idézőjelbe. Vagy állandóan tulajdonképpen koldulja azt, hogy őneki legyen joga lenni. Hogyan hat ez a segítő helyzetre? Mind a kettő nagyon negatívan hat rá, mert mind a kettőben eszközzé váltál. Az én hatalmi törekvéseim eszköze vagy, de van hozzá egy egész intézmény-rendszer, amiben én kitalálom, hogy ezt hogyan fogom működtetni. Vagy az én élethez való jogosultságaim megszerzésének vagy az eszköze.Az egyik esetben tanárként, orvosként, papként, akárhogyan, rendőrként, tűzoltóként… nincs bennem semmi együttérzés. Nem vagyok együttérző, hát ez a hatalommal ellentétes. Nem engedhetem meg magamnak az együttérzést. Nehéz akkor úgy egy másik ember javára lenni, hogy nincs bennem együttérzés. A másik esetben nagyon problémás úgy egy másik ember javára lenni, hogy nem tudok vele konfliktusokban létezni, hogy nem merek egy véleményt képviselni. Hogy nem merek neki valamit megmondani, ami neki nem esik jól. Hogyan tudok valakinek segíteni, ha én minden konfliktust kerülök, és mindig, nem tudatosan az a célom, hogy ő jól érezze magát? Hát, akkor nem tudok neki igazán segíteni. Tehát akármelyik szélsőség is, és aztán ennek mindenféle színe, fonákja, valójában én éppenséggel fehér köpenyben vagyok itt, és mondhatom azt kívülről napi 12 órában, 24 óra, és… De hogy mekkora segítség az a másiknak? Sok az árnyék. De itt is, mosolyoghatok napi 18 órát, én vagyok a világ legkedvesebb segítője. (39:15)Most valaki jön hozzád, és azt mondja „Hát, én azt gondolom, megölöm magam.” Hát akkor mit kedveskedsz vele? Mit? Ezt hogy, hogy? „Jaj, hát nem érdemes. Ne… neee…!” Meg akarod ölni magad. „Hát ennek fele se tréfa. Akkor az azt jelenti, hogy holnap már neked nem lesz. Neked nem lesz. Nekünk itt lesz, de neked nem. Mert most te ezt mondtad. Most akkor te ezt akarod? Hát te ki akarod írni magad az élők sorából. Most akkor ezt hallom.” Nem azt mondom, hogy a második mondatom legyen ez, de hát ha nem merek valakivel konfliktust vállalni, azt hogy? Úgy nem lehet segíteni valakinek. Mindig csak úgy csinálni, hogy jól essen neki. Szóval. (40:30)Ezért az első gondolat így szól. Akkor tudok valóban segítségére lenni egy másik embernek, hogyha egyre tudatosabb számomra az, hogy miért is vagyok ebben a segítő helyzetben vagy szerepben. Hogy én magam egyáltalán miért ülök most itt? Mit csinálok itt? Mi történik itt velem? Ez miért éri meg nekem, miért fontos nekem? A nagyon izgalmas kérdéseket érdemes föltenni. Mikor orvos egyetemistáknak beszélek, akkor kifejezetten föl szoktam őket szólítani arra, hogy a hatalomhoz fűződő viszonyukat gondolják át, hogy ők mit gondolnak erről. (41:25)A második. Ebből az következik, hogy egy segítő helyzetben tulajdonképpen egy mellérendelt emberi kapcsolatról van szó. Én vagyok a segítő, van valaki, akinek segítek, itt két ember beszélget és találkozik egymással. Ez egy mellérendelt helyzet. Akkor is, ha őneki segítségre van szüksége, és akkor is, ha én esetleg tudok valamit segíteni. Tehát a kapcsolat, a kapcsolat mellérendelt, ember az emberrel. A helyzet azonban, amiben vagyunk, aszimmetrikus. Mert az a helyzet, amiben ez a mellérendelő kapcsolat létrejön, abban te segítséget kérsz, én pedig próbálok neked segíteni. Ebben van egy aszimmetria, a helyzetben. Ezt azért érdemes látni, mert az aszimmetrikus helyzet a kliens javát szolgálja. Hát azért telefonálok, 911, s ott nem veszi föl senki itthon, hiába próbálom, ezt nem… mert azt gondolom, hogy én bajban vagyok, és te tudsz nekem segíteni. Hát éppen azért szólok neked, mert te sokkal jobb helyzetben vagy, mint én. Te tudod, hogy mit kell csinálni a tűzzel, én nem. A betörővel… én nem. (43:05)Tehát éppenséggel – emlékeztek a példára. Nem, mindig csak olyan óvatosan, meg mindig olyan puhán, meg… rendben van. Valaki állandóan csak olyan puhán meg óvatosan, akkor hogyan fog nekem segíteni? Néha nem az a segítség, hogy puhán meg óvatosan. Szóval. A kapcsolat szimmetrikus, ember az emberrel. A helyzet aszimmetrikus. De az aszimmetrikus segítő helyzet a kliens érdekét szolgálja. Az őmiatta van így. Nem azért, hogy a hatalmamat gyakoroljam. (Na most, jó, akkor még egy pici.) (44:00)

A segítő szerepei

Az egyenrangú

Mikor valaki egy segítő helyzetben van, és az a szerepe, hogy segít. Elkérem ezt. (Három széket vesz elő – szerk.) Akkor az egyébként legalább három szerep. Mutogatok nektek ebből valamit. Az első, ami miatt arról beszélünk, hogy a kapcsolat mellérendelt. Ember az emberrel. Mindig ott vagyunk emberként. Emberként beszélgetek egy hajléktalannal. Lehet, hogy én vagyok a szociális munkás, de emberként érzem, amit érzek. Emberként rendülök meg, vagy emberként próbálom távol tartani magamtól azt, amit mond, mert úgy érzem, túl sok. Emberként érzem őt büdösnek és jut eszembe az, hogy ú, 5 percnél tovább nem tudok vele egy légtérben lenni, vagy megyek, kinyitom az ablakot, mert egyszerűen nem tudom elviselni. Hát ember vagyok, és kell is nagyon, hogy a segítő helyzetben legyen egy ember, aki a saját szükségleteivel is tisztában van, a saját gyöngeségeivel, hogy bír-e szagokat, vagy nem, a saját előítéleteimmel, satöbbi.

A nagyszerű segítő

De ahhoz, hogy segíteni tudjak, nem csak emberként vagyok ott, hanem hogy egyáltalán én egy segítő hivatásra adtam a fejem, van bennem egy erős reménységgel élő nagyszerű segítő. „Majd én segítek! Jó helyre jöttél. Na, gyere, csak ülj le!” Hát e nélkül, hát e nélkül mi van? „Ó, hát te, ahogy látlak, én is csak anny… óó… Pfú, de nehéz az élet! Jaj-jajj-jaj! Hát tényleg, én eddig azt gondoltam, hogy nekem is vannak nehézségeim, de most, hogy téged látlak, hát, hát ez tényleg semmi. Hát ez nulla.” Hát kell valaki, aki azt mondja „Na, majd én… azért lettem sebész. Hol az a csont? Lesz itt olyan varrat, öcsém!” Ez kell hozzá, hát kell hozzá.

A szakértő

Ez nem elég, van egy harmadik is. Ő pedig a szakértő. „Kérem szépen, azt a varratot tik-tik-tik-tik, így. Ott fúrjuk meg.” A szakértőre is nagy szükség van. Segítő helyzetben őtőle jön az erő, ő hisz abban, hogy tud segíteni, élő benne a reménység. Érzi a saját erejét, képességét. Kell, kell. Kell egy ember, aki néha azt mondja, hogy „Huhh, olyan nagy tervekkel ültünk le néhány héttel ezelőtt. Ez a negyedik alkalom, heti kétszer jöttél. Tulajdonképpen most meg vagyok zavarodva.” Ez rendben van. Te azt mondod „Te, én meg vagyok zavarodva.” Ez egy nagyon emberi… S milyen jó, hogyha van valaki, aki hűvös távolságtartással szakmai szempontokat tud hozni. (47:40)Az alap élményem, történetem. Valaki súlyos depressziós volt, de olyan sokféle tünete volt, nem tudták pontosan rögtön kitalálni, hogy mi is ez. A sokadik orvosnál járt, és végül egy pszichiáterhez került és a pszichiáter megkérdezte tőle, hogy „Mondaná meg, hogy tulajdonképpen az eddigi beteg-orvos találkozásaiból mi jelentett önnek valódi segítséget?” Azt mondja, hogy „Most legalább már öt orvosnál voltam, tulajdonképpen egyetlen orvostól kaptam valami használhatót, aki miután beszélt velem, megnézte a leleteim, azt mondja <<Magának B típusú depressziója van.>> Na ez végre valaki kézzel fogható dolog. Jaj, jól van, akkor tudom, mi a baj.” A szakértő. (48:40)Nagy dolog, hogy nekiállunk segíteni, de nincs bennünk semmi szakértelem, csak lendület… Ajjaj! Annyi a klienseinknek. Nagy lendülettel átmasírozunk rajtuk. Na de ha csak szakértelem van, megtanultuk, és nincs bennünk semmi motiváltság… hát rettenetes. S akkor elmondjuk, hogy „Kérem szépen, negatív apakomplexus.” Csilla, emlékeztek? Negatív apakomplexus, minden következményével. Pontosan úgy beszélsz, ahogy az a szakirodalomban le van írva. Tehát ha segítő helyzetben vagyok, akkor érdemes ezt a három szerepet látni, és tudni mind a háromban lenni. Néha erre, néha arra, néha amarra van szükségem. Az se rossz, ha tudom, hogy éppen hol vagyok, az nem rossz. De most elismétlem a lényegét. A kapcsolat mellérendelő, a helyzet aszimmetrikus, de ez a kliens érdekét szolgálja. (50:00)Hogy szokták mondani? Aki önfeláldozó, akkor ő másokat szeret, de magát nem. Így szoktuk mondani. Van ezzel azért bajom. Hogyha azt mondjuk, hogy valaki másokat szeret, de saját magát nem, hogyan lehet, hogy az, amit ő olyan jól csinál, ami egy valódi szeretet, hogy az saját magára semmiképpen, sehogyan sem vonatkozik? Ez nekem nagyon gyanús. Mert az a tapasztalatom, ha valaki tud szeretni, ha én tudom magamat szeretni, az lehetetlen, hogy ennek ne legyenek következményei a többi emberre vonatkozóan, lehetetlen. Hát azáltal tudom magamat szeretni, hogy tudok együttérző lenni magammal, értékelni magamat, számíthatok magamra, vagyis van bennem nagyon sok olyan kidolgozott képesség, ami nem is tud nem mások felé is megjelenni. Hát megjelenik akarva-akaratlanul, mert jövök-megyek, és egyszer csak megérint az ő nyomorúsága. Egyszer csak szól hozzám az ő baja. Tehát ha valaki méltán azt mondja, hogy „Én szeretem magam.”, az elképzelhetetlen, hogy másokat ne szeressen. És fordítva, ha valaki valóban szeret egy másik embert, és még egyet és még egyet, és az valódi szeretet, nem pedig egy séma, nehéz elképzelni, hogy ez magára egyáltalán nem vonatkozik. Ezt miért mondom? Mert itt akkor el kéne kezdenünk gyanakodni, ahogy mondjuk „Hát ő annyira szeret másokat, csak hát magát nem.” (52:00)Ha valakin azt látjuk, hogy magát nem szereti, csak másokat, akkor gyanús, hogy amit ő, vagy a környezete szeretetnek hív, annak nagyon nagy árnyéka van, és valaki sokat fog ott fizetni. Árr! Tehát ezért szívesen idealizáljuk magunkat. „Én szeretek és szeretek és szeretek.” Hehh-hehh-hehh! Megnézzük, hogy hosszú távon mi jön ki belőle, s lesznek nagy kérdőjelek. Mennék akkor még konkrétabban ebbe bele, nézzünk akkor összefüggéseket. (52:40)

Papok az önfeláldozás sémában

Most pedig 20 percig papokról fogok beszélni. Erre jutottam. Mert az nem véletlen, ha valaki pap lesz. (Most már az ingem úgy van, ahogy szokott lenni. Majd a fehéret hozom jövő hétre.) Miért lesz valaki pap? Alapvetően Isten hívása okán. Ez rendben van. De emberi szempontból ott lehet még sok minden más. Elmondanék nektek egy olyan papi helyzetet, a személyiségnek egy olyan sajátos alakulását, ami a jelenlegi Egyházunkban sokakra jellemző. És azért akarnék erről beszélni, mert jól mutatja azt, hogy egyetlen embernek a személyiség struktúrája vagy szerkezete (Hát ez rettenetes. – Az ingét igazítja – szerk.), amivel egy csomó baja van, azt hogyan tudja meg- vagy fölerősíteni mondjuk egy intézménynek a működése. Hogyan lesznek akkor kölcsönhatások, folyamatok, ez rendszerszinten akkor hogyan tud működni? És hogyan áll elő egy olyan egyház, amiben sok olyan pap van, akikről szeretnék beszélni? (54:15)Képzeljünk el egy fiatal embert. Ami jellemző rá: egy szoros anya-fia kapcsolat. Mert esetleg a szülei elváltak, kivel lett volna szoros kapcsolata, mint az édesanyjával. Vagy nem váltak el, de hát az apa a bányában dolgozott. Nem váltak el, de az apa érzelmileg sosem tudott közel lenni a fiához. Nem váltak el, de hát az anya olyan ölelően szeretett, annyira, önfeláldozás sémával, úgy bekebelezve. Mi történik sok helyen? Van egy anya, aki szereti a fiát, ahogy tudja, anya és fia között kialakul egy szoros érzelmi kapcsolat, amiben azonban az apa kevés szerepet játszik. Ez nem ritkaság. Igen ám, de ez egy keresztény család, vagy legalábbis nagyon komoly erkölcsi elvekkel rendelkeznek ott, és azért gyakran beszélnek arról, hogy „rendesnek kell lenni”. Rendesnek, jó fiúnak, jó kislánynak. Van egy nagyon szoros kapcsolat fia és anyja között, az anya pedig, mert hát lehet, hogy a nevelésnek rengeteg terhe rá hárul, nyilván a maga érdekében is azt mondja a fiának, hogy „Fiam, te legyél rendes. Jaj, hát hogyha veletek nincsen gond, akkor anyátoknak sokkal könnyebb. Úgyhogy jól van, legyél te jó fiú.” És mert nagyon szoros érzelmi kapcsolat van, ez a fiú jó fiú.Mi lesz ennek például a következménye? Egy kicsit kilóg a kortárs csoportból. Lemennek focizni, meg jó… azért a fiú előbb-utóbb mindig azt mondja „Nekem már mennem kell.” Az lehetetlen, hogy ő addig focizzon, ameddig jól esik. Nem, mert eszébe jut, hogy ő megígérte, hogy hazamegy, meg különben is ő szokott vásárolni. Meg különben is, hogyha nagyon piszkos lesz, hát akkor… anyukája egyszer mondta is, hogy „Sokat kell rád mosnom.” Ezért ahogy nő föl, lehet, hogy 10 éves, 12, 15… tulajdonképpen a kortársai egészen megbecsülik, tisztelik. Kicsit kilóg közülük, olyan rendes srác. De nem igazán tartozik közéjük, csak megbecsülik. Esetleg azt mondják, hú, egy kicsit flúgos, vagy csodabogár, vagy furcsa… azokba a nagy balhékban ő nincs benne. Nem, ő mindig mondja „Azt nem, olyat nem.”Milyen árat fizet belül ezért a jóságáért? Esetleg az édesanyja azt mondja, hát nem egy kiművelt pedagógus, ugye van 2-3 gyerek, azt mondja a fiának „Fiam, hát azért ha nem viselkedsz jól, Isten mindent lát, Isten mindenhol ott van, jónak kell lennünk. Nem számít, hogy az osztályban a többiek milyenek, te legyél jó.” Kialakul egy istenképzet, aki büntet és fenyeget, megtorolja, ha valaki nem jó, a nevelés eszközévé válik Isten. Tehát ez a fiú mondjuk az agresszióját nem nagyon meri kifejezni, a haragját, indulatát, vágyait is csak hát, ajjaj-jaj, csak ha az rendes. Na de hát egy fiúnak milyen vágya rendes? Na. Mondja neki az anyja, úgyhogy hát úgy a legtöbb vágy, már eleve a vágyakkal baj van. Kötelességet kell teljesíteni, nem a vágyak után futni. Az ösztön szitokszó. Ez a fiatalember rendes srác, szolgálatkész. Kicsit olyan magába forduló, kétség kívül befelé forduló, olyan depresszióra hajlamos, de érzékeny lelkű, nagyon is érzékeny lelkű, esetleg jó szellemi képességekkel. Hát, mint hogyha minden arra teremtené, hogy elmenjen papnak. (59:20)Most az a kérdésem, hogy ez a fiatalember a jelenlegi egyházi struktúránkban hogyan fog alakulni? A személyiség struktúrája milyen viszonyban lesz az egyházi struktúrákkal? Milyen kölcsönhatások fognak kialakulni?Azzal kezdtük, hogy ez a fiú, hát, szereti az anyukáját. Olyan anyja lánya, kétség kívül, vagy fia. Hát anyja fia, na, fia. Anyja fia. De hát, anyucinak szeme bogara. Hát ahhoz, hogy mondjuk jó kisfiú legyen, egész biztos, hogy sok haragot, agressziót, ilyesmit el kell tüntetni. Arról nem is beszélve, hogy ezt 20 évig tudjam elég zökkenőmentesen csinálni, muszáj az édesanyámat idealizálni. „Az én édesanyám, ahogy amit a három gyerekkel csinál apa nélkül, négy gyerekkel csinál az alkoholista apával, hú, amit velem csinál úgy, hogy közben hát… szociális munkásként nevel föl minket, hú!” Idealizálja az anyukáját. Akkor belép az egyház világába. Az édesanyja idealizálása milyen összefüggéseket teremt? Elkezdi idealizálni az Anyaszentegyházat. Védő, biztonságos Anyaszentegyház, ahol tulajdonképpen milyen nagyszerű az, hogy tudhatjuk, hogy 75 éves korig van munka Tényleg akkor megyek nyugdíjba. Hát van, van itt munka bőven. Engem például egy picit sem érint az, hogy munkanélküliség, kicsit se. Nem kell emiatt aggódnom, mert lesz mindig, mindig munka. És aztán hogyha nyugdíjba megyek, hát vannak papi otthonok, s akkor ott papi otthon… Ahogyan idealizálta az anyukáját, úgy idealizálja az Anyaszentegyházat. Ahogyan nem látta meg az édesanyja szeretetének nagyon sok visszáját, árnyékát, úgy nem látja meg az Egyház árnyékát sem, azt idealizálja. Az Anyaszentegyház…! Katolikus AnyaSzentEgyház. (62:10)Volt egy távoli apa, nincs is vele érzelmi viszony. Idealizálom az Egyházat, minden jó, nálunk van az igazság ugye. Hát kinél máshol? Nálunk. 2000 év óta van nálunk, azóta el nem engedjük, az itt nálunk van. De mert az apámmal úgy vagyok, hogy hát az apa az egy idegen dolog. Dolog! Ezért nekem jól esik itt az Egyházon belül, ott jó, én magamra találok itt az Egyházban. Az Egyház papjának lenni az egyik legcsodálatosabb dolog. Csodás dolog! Tehát aki jót akar, az jöjjön ide be. De én nem megyek oda ki, egy zord világ, az a távoli apának a világa. És egyébként azt mondom, hogy idegenek se jöjjenek ide. Mert ide ne, ne tegye be a lábát semmiféle idegen. Ilyen, nem ilyen óvó-védő anya, ne, ne! Ha bejön, akkor legyen olyan, mint én, olyan rendes. Hát akkor a cipője ne legyen sáros, inge mindig legyen betűrve, hát mosakodjon, minden nap zuhizzon le legalább egyszer. Hát akármilyen, akárkik ne, ne jöjjenek ide. (63:35)Van egy nagyon erős anya-fia kapcsolat, nem fér be az apa. Az apa valami miatt mindig is idegen marad, távoli. S amikor végre, itt az Anyaszentegyház, és én ráadásul elmondanám nektek, papként vagyok is valaki idebenn. Hú de jól esik ám ez, hogy én valaki vagyok! Hééhh… valaki vagyok. Tehát ilyen fenyegető emberek kívülről ne zargassanak engem. Én annyira, itt otthonra találtam, köszönöm szépen, ez így jó nekem. Milyen misszió? Térjen meg oszt jöjjön be, rendesen. Hát mit, majd én menjek ki a viharba? Hát dehogy megyek. Hát itt az igazság, itt a meleg, milyen… de, hát… Ő akar a viharban lenni, nem? Ez itt a hajó, az Anyaszentegyház hajója. Itt fölesszük azokat, akik meg akarnak menekülni. Hát jöjjön akkor! Hát minden vasárnap elmondom, hogy itt az üdvösség, hát jöjjön, ússzon ide. Hát miért? (64:55)Azt mondtuk ebben a fölállásban, hogy tulajdonképpen némi tiszteletet kivív a kortárs csoportban, de igazából sosem tartozik oda. Mi történik itt az Egyházban? Hát nem is tartozom hozzátok, hát mert én pap vagyok. Elég sokat dolgoztam érte. 6 év teológia. Na? Prr! Meg még a többi, ugye. Hát én klerikus vagyok. Értitek? Azért, mert nincs rajtam reverenda? z ne tévesszen meg titeket. Föl vagyok szentelve. Én. Ez mit jelent? Hogy tulajdonképpen az, ahogyan ő a világban van, hogy egy kicsit idegen itt a világban. Van egy szűk világ, ahol nem idegen, ahol őt szeretik, most ezt a szűk világot sikerült újból megvalósítania itt az Egyházon belül, de az idegensége mindenki mással kapcsolatban tulajdonképpen megmarad. Olyan idegen. Úgy mondja ezt a szakirodalom: erős szociális félelem jellemzi a papok többségét. Prr. Na nem hangzik jól. De én itt vagyok, és… És ami eddig a gyöngém volt, ez az idegenség, most számomra úgy tűnik föl, hogy ó, hát vagyok valaki. Ez nem idegenség, egyszerűen én más vagyok, mint ti. Ez, ez a különbség. Én az oltárnál ott állok. Aztán mit mondtunk még? (66:55)Itt van ez a fiatalember, befelé forduló. Hát befelé forduló, elég erős a szorongása, a szociális félelme. A haragot hírből ismeri, hmm, befelé fordul. Jól is tanul. Hát ha nem, akkor is mindegy, mert fölszentelik. Mi lesz ezzel a befelé fordulással? Hát ő akkor valami zárt világban éli az életét. Nem is kell tudnia a világ dolgairól, hát minek, hát mások élnek odakint, én itt vagyok bent. Van egy plébánia, én ott lakom. S van kulcs, nagy kulcs, több nagy kulcs. Hát azért, hogy ne jöjjenek be, valami baj ne legyen, ezért van sok nagy kulcs, s ott nagyon pontosan meghatározom, hogy ki jöhet be. Hát a plébánia nem arra való, hogy oda emberek bejöjjenek kintről, akárkik, sáros csizmával. Nem arra való. Hanem ott van a béke szigete. Ott, és ott van nekem 1800 könyvem, s azok szépen rendben vannak persze. És én onnan ki-kimegyek a templomba. (68:35)Az édesanyámmal kapcsolatban azt éltem meg, hogy ő a nagy és én vagyok a kicsi. Hát ezt éltem meg. Vagy tulajdonképpen elég nagy ára van annak, hogy ő szeret. Félni kell. Hát anyától félek, a nagy anya, hmm, szeret-szeret, de azt mondja, hogy „Büntetés lesz, ha nem vagy jó.” Itt vagyok papként, indulatok, agresszió, hatalmi törekvések, dühöm. Hogyan jelenik ez meg? „Kérem szépen, ránézek az órámra, 3 perc múlva kezdődik a mise. Na, majd én elmondom nekik hogy van, milyennek kéne lenni. És akkor a beszédek abból állnak, hogy fenyegetünk titeket. Hát joggal. Mi felelősnek érezzük magunkat azért, hogy veletek mi lesz. Úgyhogy meg is mondjuk. Az éjféli misén például azok ellen ki fogok rohanni, akik nincsenek ott. Ezt mindenképpen. Mert végre ezt majd most olyanok is hallják, akik nem szokták hallani, ebben ez a jó. Tehát hogy az éjféli misére eljönnek olyanok, akik most hallják, hogy mennyire nagyon nem szép dolog, hogy valaki nem jár templomba. Ezért nagyon-nagyon jó dolog, hogy most itt vannak, mert ezt most nekik el tudom mondani. Hogy „Nem csak ilyenkor! Mi van, most ide hozott titeket a keleti szél? Egy éjféli misére? Nem tudtatok aludni? Sok volt a bejgli, és akkor ide lézengtetek? Az Úr ám nem ilyen! Vele nem lehet így, hogy „Idejöttünk a szeretet ünnepére.”, ez nem a szeretet ünnepe!!! Szedd össze magad! Az Úr Jézus született ezen a napon. Családi ünnep? Tudod mi családi ünnep? Amit te csinálsz, az nem is család.” S megvan az összes legitimációja annak, hogy a haragját, az indulatát, az agresszióját és mindent, hogy ő azt gondolja, hogy valaki, hogy azt meg tudja élni. Mert egyébként szorong belül, tehát a beszéd után hazamegy, s ott egyedül van. Prr. Puk-puk! „Most csak igazam volt!” őrlődik „Csak igazam volt! Hát mikor mondjam? Most várhatok egy évig a következő éjféli miséig. Hát persze, hogy…” (71:45)Az a benyomásom, hogy a lelki struktúráink, azok aktív kölcsönhatásban tudnak kerülni az egyházi struktúrákkal, s azokat képesek még jobban megerősíteni és fölerősíteni. Ezért például az Evangélium szellemével ellentétes egyházi gyakorlatok tudnak virulni minden nehézség nélkül. De ha látok mondjuk összefüggéseket, akkor egy picit se csodálkozom ezen, hogy ez miért van így. Most napok óta rosszul vagyok ettől. Most már sok helyen, ahogy járok és beszélek, és találkozom, minduntalan előkerül ez, hogy a válások óriási száma ugye most, családszinódus. Most már tudatosan is szoktam egy kérdést föltenni. „Szerintetek mi az oka annak, hogy ez ennyire így van?” És mi szokott ilyenkor történni? Mindenki elkezdi sorolni ugyanazokat a dolgokat. „Nem köteleződnek el a mai fiatalok. Kihúzódott a fiatal kor már 30-40 év, nem vállalnak felelősséget.” Ez egyébként mind igaz. De most szinte soha nem hallottam olyat, hogy valaki az Egyházon belül azt mondja „Hát ennek az oka például az, hogy mi, mi, az Egyház tulajdonképpen ezzel kapcsolatban nem működünk hatékonyan. Hogy rengeteg lehetőségünk van, amivel nem élünk. Hogy a képzésünk nem is irányul arra, hogy hatékonyan tudjunk segíteni fiatal embereknek. Hogy tulajdonképpen sajnos mi, a magunk részéről pont ugyanannyit teszünk ehhez a folyamathoz, mint úgy egyébként sok mindenki más. Hű de sokat kellene változnunk és változtatnunk! Rengeteget. Miért, ez nem ok? Az Egyház nem egy sziget a Marson, hanem itt vagyunk. Mi magunk hozzájárulunk ahhoz, amiről aztán azt mondjuk, hogy „Hát az odakint zajlik, odakint, s odakint vannak Ezek, akik ilyenek. Akikhez mi nem megyünk, mert ő jöjjön be, de csak akkor, hogyha tiszta a cipője talpa.” (74:45)Ez az önreflexió hiánya, hogy egyáltalán nem látom meg, hogy én hogyan járulok hozzá valamihez. Amikor idealizálom az anyukámat, idealizálom azt a világot, ami számomra biztonságot ad, de ahol én a hatalmi dolgaimat is meg tudom élni, nem is tudatosan, legitim módon szidhatok le embereket, (suttogva – szerk.) ahogy anyám csinálta annak idején, így nehéz párbeszédet folytatni bárkivel, elismerve, hogy ő értékes. Nagyon nehéz. Úgyhogy egyébként meg miért volna értékes? Hát anyukám is azt mondta, hogy „Ó fiam, csak olyan ne legyél, mint az apád. Apád olyan, olyan kívülső, olyan. Ilyenek a férfiak.” (75:50)Lejárt az időm. Jó, jó… nagyon fontos, hogy az előadásnak legyen egy pozitív kicsengése. Ez a… hozom a szakmai széket, ugye azt jól megtanultuk, minden előadásnak legalábbis valami pozitív fölhanggal kell záródnia, mert akkor különben hát… Szerettem volna érzékeltetni, hogy milyen összefüggései lehetnek egy személyiség struktúrának, egy intézményi struktúrának, hogy ezek hogyan kapaszkodnak, erősíthetik föl egymást. És hogyan lehet egyáltalán nem tudatos, hogy tulajdonképpen mi is történik. S aztán hogyan beszélünk a szeretetről, és hogyan mondják nagyon sokan, hogy hát, ha ez szeretet lenne, ó, az szép lenne. Ezért aki az önfeláldozás sémában van, kétség kívül arra törekszik, hogy szeressen, hogy jó legyen. De nincs benne elég szabadság, és rettenetesen félhet attól, hogy rálásson arra, hogy amit tesz, az csak töredékében az, amiről ő azt gondolja, hogy az. Hát akkor, hajrá realitás! Nagyon köszönöm a figyelmeteket. Hirdetsz-e? Gyere! (77:35)