Mt 22, 15-21 – Évközi 29. vasárnap (A év)

Mt 22, 15-21 – Évközi 29. vasárnap (A év)

Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené.

„Abban az időben a farizeusok félrevonultak, és megtanácskozták, hogyan tudnának belekötni Jézus szavába. Majd odaküldték hozzá tanítványaikat, és a Heródes-pártiakat, a következő kérdéssel: Mester! Tudjuk, hogy igazat beszélsz, és az Isten útját az igazsághoz híven tanítod, és nem vagy tekintettel az emberek személyére. Mond hát meg nekünk, mi a véleményed, szabad-e adót fizetni a császárnak vagy nem? De Jézus fölismerte gonoszságukat, és így szólt hozzájuk: Miért kísértetek ti képmutatók? Mutassátok csak meg az adópénzt! Azután megkérdezte tőlük: Kinek a képe és fölirata ez? Ők azt felelték neki: A császáré. Erre így szólt hozzájuk: Akkor hát, adjátok meg a császárnak, ami a császáré, az Istennek pedig, ami az Istené! Ennek hallatára elcsodálkoztak, otthagyták őt, és elmentek.” 

Szabad-e adót fizetni a császárnak, vagy nem? Ez a csapda! Mitől csapda ez? Hogyha Jézus azt válaszolja, hogy igen, szabad, akkor mennek a vallási főhatósághoz, és ott bepanaszolják Jézust. Aztán pedig, ha ezt mondja, hogy nem, nem fizetünk, akkor mennek a római hatósághoz, és ott panaszolják be! Tehát Jézus bármelyik választ is mondja, éppenséggel rögtön van valami hatalom, amihez lehet fordulni, és akivel kapcsolatosan tulajdonképpen moshatják kezeiket, és el lehet rendezni, és intézni azt, hogy az történjen Jézussal, ami az ő szándékuk szerint való. Tulajdonképpen tőrbe akarják csalni! De ha egy képet kellene keresnem ahhoz, hogy mi az a kelepce, az a csapda, amit elkészítenek Jézusnak, és Jézus mit csinál ebben a csapdában, akkor valahogy úgy tudnám ezt láttatni, hogy készítenek egy ketrecet, sok ezer éves ősi gondolkodásnak és hagyománynak a mélyébe jól mélyen beássák a ketrecnek azt az alsó részét, hogy ne is lehessen kiásni, kikaparni, és jó magas ennek a ketrecnek a fala, csak éppen nincsen teteje! Akkor beleteszünk ebbe a ketrecbe egy madarat, aki szépen körbenéz, és azt mondja, hogy itt négy oldalt magas a ketrec, itt állok a földön, az ég felé meg azért szépen elszállhatok! Valahogy ezt a képet tudnám hozni, hogy tulajdonképpen az történik a kelepcét állítókkal, hogy az ő gondolkozásuk korlátolt. És mert a gondolkozásmódjuk korlátolt, ezért föl se tűnik nekik, hogy az életnek van egy lehetősége oda fölfelé, és hogy egyszerűen milyen egyszerűen felül lehet múlni azt az ellentmondást vagy dilemmát, amiről azt gondolják, feltehetően elég sok töprengés után, hogy: Na, ebből gyere ki! Ebből nem lehet kijönni, nem tudsz erre jól válaszolni! Miközben valaki pedig fogta magát, és már át is ugrotta az egész kérdést… Erről szeretnék most beszélni, arról, hogy milyen sokszor érezzük beszorítva magunkat, és a dilemma valahogy így fogalmazódik meg, hogy most vagy ez, vagy az. Jézus pedig minduntalan elénk áll, és azt mondja, hogy: ez és az, a császárnak és az Istennek. Amikor pedig egy helyzetet, amit eddig csak úgy tudtunk látni, hogy vagy ez, vagy az, egyszer csak egy másik kötőszóval fogalmazunk meg, és olyan lesz, mintha kinyílna egy új dimenzió! Amikor Jézus elénk áll, és találkozunk vele, minduntalan két dolgot egyszerre tapasztalhatunk meg, ez pedig az, hogy érezteti velünk, megmutatja és föltárja, kibontja azt, hogy szabadok vagyunk! Közben pedig, ebben a szabadságban, nagyon világosan, irányokat mutat! Nagyon világosan fölszólít bennünket, sőt parancsot ad nekünk! Nemde például itt van az a mondat, amit szintén, látszólag, ebből a dilemmából nem szabadítható ki: Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást! Most szeressük, vagy parancsot teljesítsünk? Most melyik legyen? Ha parancsot teljesítek, akkor ezért elég nehéz csak úgy parancsszóra szeretni, ha pedig szeretek, akkor azt hogy lehet parancsolni? Most melyik vagy ez hogy legyen? 

Megint csak két képet hadd hozzak ide, hogy milyen az a Jézussal való kapcsolatunkban, hogy egyszerre éljük meg a szabadságunkat, annak azt a sokkal tágabb terét, mint ahogy azt gondoltuk, és közben pedig ebben a szabadságban valami nagyon világos fölszólítás is elhangzik. Amikor egy kisgyerek, aki már nagyon vágyik arra, hogy az apa hazajöjjön, és amikor az apa megjön, akkor a gyerekszobából rohan, és rohan, és csimpaszkodik! Hát nehéz ezt úgy látni, hogy ez a gyerek nem szabad, hogy nem fejezi ki szabadon magát, ahogyan rohan és örül, és nincs benne semmi félelem, valamiféle korlátja annak, hogy most hogyan kellene viselkednem, milyennek kellene lennem, ezt illik-e most vagy nem illik. Hanem csak szalad! Hogy milyen izgalmas az, ahogyan átéli a szabadságát, hogy kifejezze magát, de közben ebben a szabadságban megél egy nagyon határozott irányt, hogy apához, nem máshoz, nem bárkihez, hanem az apához, és most, és futva, és aztán csimpaszkodva! Mondjuk mi felnőttként, ahogy egy gyerek odaszalad hozzánk, nagy örömmel, kipirulva, és mondja, hogy apa vagy anya, vagy mondja azt, amit éppen mond, és milyen egy ellenállhatatlan fölszólítást élhetünk meg, hogy szeressük ezt a gyereket! Egyszerre érezzük magunkat nagyon szabadnak, önfeledtnek, fölszabadultnak, megajándékozottnak, és közben nagyon világosan van egy fölszólítottsága a helyzetnek. Az első gondolat így szól: A Jézussal való kapcsolatunkban tehát egyszerre megajándékoz Isten bennünket a szabadság hatalmas terével, és közben egy nagyon világos, szinte fölszólítással, paranccsal, ami azonban a szabadságot nem fenyegeti! A szabadságot nem veszélyezteti, a szabadságot nem kérdőjelezi meg, nem ássa alá, hanem a kettő egyszerre van! Ezért, akár egy kérdést is intézhetünk magunkhoz, hogy: Ismerjük-e azt a szabadságot, amiben nagyon világosan valami irányt mutat az Isten számunkra? Iránymutatás és szabadság. Szabadság és fölszólítottság. 

Aztán a második gondolat. Jézus mindig oly nagyon személyes, de közben egyetemes is. Egyetemes és személyes! A kettő pedig nagyon együtt van! A missziós vasárnapon de könnyen esünk bizonyos csapdákba bele! Olyan csapdákba, amelyeket állítottak Jézusnak! Például az egyik csapda: Azért, mert hogy fölismertük, hogy valami egyetemes, máris mindenkit rá akarunk venni, hogy csak úgy lehet! Szinte egészen el tudunk felejtkezni arról, hogy attól, hogy valami igaz, még nem biztos, hogy neked igaz! Azt nem biztos, hogy te élményszerűen, személyes tapasztalat révén azt tudod mondani, hogy most már nemcsak ahhoz jutok el, hogy igen, ez igaz, mint kijelentés, hanem hogy ez az én igazságommá tudott válni, hogy ez most már személyesen az enyém! Nemcsak úgy általában mondhatom azt, hogy igen, ez a kijelentés igaz, vagy helytálló. A kereszténységünk nem hitigazságok elfogadása, mert abban alig látok személyességet! Miből áll tulajdonképpen egy embernek azt mondani, hogy hiszem a Föltámadást, hiszem, hogy Krisztus alászállt a poklokra, és harmadnapon Föltámadt? De amikor ez egy személyes kijelentéssé válik bennem, akkor valami teljesen más történik! Ezért milyen érdekes, ahogy hozzálépnek Jézushoz, és azt mondják, hogy: Mester! Jézus pedig azt mondja, hogy: „Menjetek el a világ végéig, és tegyetek tanítvánnyá minden népet!” Mit jelent, hogy tanítvánnyá minden népet? Nem diákká vagy tanulóvá! Mert lehetek diák, személytelenül. Lehetek tanuló, személytelenül. Lehet, hogy egyáltalán nem kedvelem a tanáromat. Lehet, hogy antipatikus a tanárom. Lehet, hogy kifejezetten utálom is őt! Attól még, fogom a tananyagot, és megtanulom. Sőt, le is tudok belőle vizsgázni! Sőt, még föl is vesznek az egyetemre! Miközben, akitől tanultam, azt egyáltalán nem is szeretem! A kereszténységtől ez teljességgel idegen! Ezért van az, hogy Jézus nem azt mondja, hogy: Na most, adok nektek egyetemes igazságokat, ezeket mondjátok el mindenkinek, mert annyira egyértelműek lesznek ezek, hogy őrült, aki nem fogadja el, és ez lesz a kereszténység alapja. Azt mondja, hogy: „Hatalmat adok nektek, hogy elmenjetek a világ végére, és tanítványommá tegyetek minden népet, minden embert!” Mire vonatkozik a hatalom? Arra, hogy képesek vagyunk egészen konkrét élethelyzetekben, egy-egy személlyel kapcsolatosan valamit fölfedezni és fölismerni, hogy egyetemes igazságok hogyan tudnak nagyon személyessé válni! Nagyon konkréttá, tapasztalhatóvá, életközelivé, megélhetővé! Ez a második. Hogy nem elég arra hivatkozni, hogy van nálunk valami egyetemesen igaz, ha az még személytelen! Hogyha az még valakiben csak egyetemesen igaz, de nem személyesen igaz, akkor az csak egy kijelentés, amire legfeljebb azt mondja, hogy szerintem lehet így is! ne sok köze van a kereszténységhez! De amikor valaki csak a személyességről beszél, az nagyon ijesztő tud lenni! Amikor valaki minden vallási kultúrformát elutasít, mert azt mondja, hogy ez éppen, most ez én személyes indíttatásaimnak nem felel meg. Eljövök ide, hogy a közösséggel együtt ünnepeljek, de én legalább tizenöt dolgot másképp teszek, mert nekem a személyes indíttatásom másra vezet! Ez elég ijesztő, hogy valaki annyira az egyénközpontúságban vagy én-központúságban tud csak lenni, hogy éppen hogy csak tud kapcsolódni valaki másokhoz. Hogy mi az a szabadság, ami elvész belőle, hogy magát állandóan a személyességében kell kifejeznie, hogy semmi nem jelenhet meg abból, hogy együtt teszünk valamit, hogy valami egyetemes érvényű hadd történjen, amihez én hozzá tudom rendelni magam! 

A következő. Milyen nagyon együtt tud járni az, ahogyan Jézus közelében felismerjük az emberi méltóságunkat és a küldetésünket, és közben a méltatlanságunkat és a gyarlóságunkat. Ez a kettő azonban egy kicsit sem zárja ki egymást! Mikor az Evangélium olvasása előtt elhangzik az, ahogyan az imádság megíratott, hogy méltóképpen hirdetni Isten Evangéliumát! Hát ki tudja azt méltóképpen hirdetni? Hét nyilvánvalóan senki! Én biztos, hogy nem tudom méltóképpen hirdetni! Valahogy tudom, de méltóképpen… Istenhez méltó módon? Hogyan? Ki meri ezt mondani? Hát én biztos, hogy nem merem ezt mondani! De azért, mert fölismeri valaki a méltatlanságát, ezzel együtt ez nem akadályozza meg, hogy ő küldetésben van! Amikor Péter elmegy, és tele halakkal kifogja azt a nagy hálót, akkor azt mondja, hogy: „Menj el tőlem Uram, mert én bűnös ember vagyok, méltatlan ara, hogy mi egy hajóban evezzünk!” Jézus pedig nem azt mondja, hogy: Jaj Péter, hát te egy nagyon rendes ember vagy, látom az igyekezeted, és az tulajdonképpen olyan becsületes és olyan szép, hogy hát meghatottál vele! Egyáltalán erről nincsen szó! Hanem arról van szó, hogy: „Te Péter, te így, ahogy most vagy, ezzel a fölismeréseddel, hogy bűnös ember vagyok és méltatlan, te Péter leszel, és rád építem az Egyházamat! Te leszel az emberhalász, a többiekkel együtt!” Milyen ijesztő, amikor lenne valami dolgunk, és mi azt mondjuk, hogy: Ne, hát ne, dehogy, én nem! Méltatlan vagyok! Uram, hát csak van valaki jobb! Hát látnivalóan olyan kedvesek, és hát nem én… De az is ijesztő, amikor valakiből a méltatlanság tudata, a saját emberi gyarlóságának a tudata kivész! Kiáll, és azt hiszi, hogy… Egész ijesztő mind a kettő! Ezért tehát a Jézussal való tanítványságunkban nem diákok vagyunk, akik fölmondunk valami leckét, hanem tanítványok vagyunk! Ez azt jelenti, hogy nem egyszerűen csak valamit akarunk átvenni, és nemcsak valamit tartunk igaznak, hanem Jézust tartjuk igaznak! Ezért Őt Mesternek hívjuk! Ezért, ami fontos a mi számunkra, az nem az, amit ad, hanem az Ő személye és a vele való kapcsolatunk! Ezért a kereszténységünknek az egyetlen kijelentése sem mutatja meg az igazi arcát, ha azt kiragadjuk annak a személyes összefüggéséből, amiből született, a Jézussal való személyes találkozás összefüggéséből! Ezért szoktunk olyan sokszor kalitkába zárva vergődni, mert vannak egyetemes igazságok, de azt már régen elszakítottuk a személyes összefüggésből, és akkor csak úgy toporgunk, és úgy érezzük, hogy most nem is tudom, hogy így vagy úgy, most ez, vagy az. Teljesen el tudunk lehetetlenülni! Helyezzük mindezt egy személyes kapcsolat összefüggésébe! Az életben annyit megoldhatatlan probléma van, de az emberi kapcsolatok mégis tovább tudnak menni! Olyan sok kibékíthetetlen ellentét tud lenni emberek között, és közben tudnak együtt élni! Ez azt jelenti, hogy van válasz lehetetlen, éppenséggel megoldhatatlan problémákra is. Csak nem úgy, ahogy ezt a farizeusok gondolják, hogy vagy ez, vagy az, mert úgy nincsen! Úgy nincsen, hogy ez a rend, vagy az! Úgy nincsen! Úgy, hogy így kell mosogatni vagy úgy, így nincsen válasz! Hogy korán kell lefeküdni vagy későn, így sincs válasz! Hogy egy gyerek legyen vagy öt, így sincs válasz! De az ellentétekkel és az ellentmondásokkal mégiscsak tudunk együtt élni, és akkor mégiscsak lehetséges valamilyen válasz, felülmúlva a dilemmát! 

Akkor most elmondanám az utolsó észrevételemet, hogy ne legyen túl hosszú a beszéd. Egyszerre megélhetjük azt, hogy milyen erősek tudunk lenni, hogy van valakink, és van valamink, ami akkor is erőt ad nekünk, amikor a legtöbb ember gyöngének találja magát. Hogy igenis van erőnk! Nem tudom, hogy nektek fontos-e Jézusnak az a mondata, hogy: „Az erősek hordozzák a gyöngék gyöngeségeit.” Hordozzuk! Milyen fölszabadító dolog az, hogy azt mondjuk, hogy igen, tudok erős lenni, és ha most én vagyok az erősebb egy kapcsolatban, akkor majd ezt én elhordozom, mert tudok erős lenni! Közben pedig annyira erőtlenek tudunk lenni, hogy az egészen fájdalmas! a kettő pedig egyszerre van! Erőtlenek vagyunk, és ebben az erőtlenségben, ahogy az apostol mondja, megjelenik az erőnk! Vannak még a szövegeinkben is olyan kijelentések, hogy egészen megijedek tőlük! Mondjuk apostolokkal kapcsolatos imádságban ezt olvassuk, hogy: „Fáradhatatlanul hirdette Isten országának Örömhírét!” Szerintetek ilyen van? Hát, én szerintem nincsen! Mi az, hogy fáradhatatlanul? Ki az, aki nem fárad el? Egy gép, legfeljebb… Egy ember nem tud fáradhatatlan lenni! Egy ember olyan, hogy most éppen pihent vagyok, de aztán majd elfáradok. Nem tudjuk fáradhatatlanul hirdetni az Evangéliumot! Tudjuk délelőtt még elég frissen, de este már azért kevésbé. Fáradhatatlanul? Vagy a másik a személyesség, egyetemesség kapcsán, hogy amikor egy imádságunkban az jelenik meg, hogy szeretnénk utánozni Jézust. Utánozni? Hát az lehetetlen! De nem utánoznunk kell, hanem a saját testünkre szabni az Evangéliumot, valahogyan kitölteni azt a magunk testével! Egy cégnél tartottam egy előadást. Céges rendezvény, céges téma, és lehetett kérdezni. Az első kérdés így szólt, amikor egy férfi föltette a kezét, és ezt kérdezte, hogy: Arra lennék kíváncsi, hogy mi az emberi élet célja?  Mindez egy céges rendezvényen… Örülök, hogyha születik egy ilyen kérdés! De hát eszemben sincs rá válaszolni! Hát valamilyen általános dologgal válaszoljak? Szó se lehet róla! Hát neked mi?  Én tudom, mondta… Nem arra volt kíváncsi, hogy neki mi, hanem hogy amit ő kitalált, az egyetemes érvényű-e, hogy az úgy rendben van-e? 

Tehát akkor a zárógondolat. Persze, hogy egyszerre megélhetjük a gyöngeségünket és az erőnket is. Milyen nagyszerű dolog, hogyha az egyik sem tagadjuk, nem hazudjuk el, hanem azt mondjuk, hogy ez és az, mind a kettő, természetesen jellemez bennünket! Amikor pedig Isten országát hirdetjük, ahogyan az evangelizációra elküldött bennünket Jézus, akkor a legemberibb és legistenibb egyszerre, hogyha mindent, ami olyan viszonyban van az emberi életben, hogy ez és az, azt egyszerre képviseljük. 

Lejegyezte: Ujhelyi Balázs