Önfeláldozás séma 6.
2014.11.04.
1. Jól viseli a kritikát és a dicséretet is.
2. Képes nemet mondani.
3. Eredményességet segítő mértékben fél a kudarctól, sikertelenségtől, a leégéstől. (Nem nyári segítő dolgokról beszélünk.)
4. Tudatában van saját szükségleteinek, vágyainak, hiányainak.
5. Nem akar minden elvárásnak megfelelni.
6. Mer konfrontálódni. (Front.)
7. Haragját képes megélni, kifejezni, a többi érzésével együtt.
8. Otthonos az intimitásban.
9. Mer közel és távol lenni.
10. Képes egy rászoruló igényeit, szükségleteit nem kielégíteni.
11. Mer szemkontaktusban lenni, vagyis egy másik szemébe nézni. Ijesztő. Valaki azt mondta, hogy tulajdonképpen a szemünk az agyunk látható része. Így már egy kicsit ijesztőbb, ugye?
12. Elismeri, fölismeri a gyöngeségeit, korlátait, felelősségének határait.
13. Képes magára is figyelni egy kapcsolatban.
14. Fölismeri a neurotikus bűntudatát, vagyis irreális bűntudatát.
15. Mer segítséget kérni és kér is. Ehhez kapcsolódik, hogy tud tanuló szerepben lenni.
16. Képes kezdeményezni, kapcsolatokat teremteni.
17. Képes nonkonform módon cselekedni és reagálni.
18. Képes az agresszióját irányítani és használni.
19. Gazdag kapcsolatrendszerben él, mellérendelő viszonyok is jellemzik, tehát pl. van barátja. Az köll. Barát nélkül nem, az nem megy. Csak hát nincs, ugye az a baj… Most eszembe jut a múltkori előadás.
20. Rendelkezik önbecsüléssel, önbizalommal és bátorsággal – itt volt a teológiai betét. És akkor így vagyunk, így vagyunk, most a jön a következő, a tizen-, a 21. pont.
21. Testét értékesnek tartja, kapcsolatban van vele
Jálics Ferenc atyát ismeritek, hallottatok róla? Egy nagyon neves jezsuita… Ne mondjam el? De! Ő az a valaki, aki siralomházba került Dél-Amerikában, letartóztatás után. Azzal vádolták, hogy jezsuitaként, miután kiállt a szegény emberek mellett, hogy kollaborál a kommunistákkal, ezért a diktatúra őt bebörtönözte, és mellőle vitték egymás után kivégezni az embereket. És így teltek hetek az életében, hogy bármelyik percben várhatta azt, hogy elviszik kivégezni. És többek között a börtönélménye is, egy megrázó börtönélmény, mikor arra számított, hogy csak napjai vannak hátra, nagyon megmutatta számára az imádságnak, a szemlélődő imádságnak, az ember, ahogyan felveszi az Istennel a kapcsolatot, ennek az értékét meg a lehetőségeit. Tulajdonképpen az egész életét szinte ez szövi át és szőtte át, hogy nagyon-nagyon gyönyörűen kidolgozta, hogy hogyan lehet az Istennel kapcsolatot tartani az imádságon, a szemlélődésen keresztül. Él még. Nagyszerű! Ő a következőt mondja, hogy a lelki életnek van három alapja: 1. alvás 2. evés 3. csönd. Tehát alvás, evés és csönd, de azt mondja, hogy az első kettő az alvás meg az evés. Hmm. Hogy tudjak a saját testi szükségleteimről. Jó Na most. A szakirodalom talán erre vonatkozóan hozza a számomra legmegrázóbb dolgokat, ahogyan szociális munkásokat, lelkigondozókat, papnövendékeket kérdeztek, s az derült ki, hogy ránk az átlagnál jobban jellemző, hogy fáj a fejünk, fáj a gyomrunk, alvászavaraink vannak, problémás a szívünk, a vérnyomásunk, az átlagnál jobban a szorongunk. Mindehhez járul még hozzá, hogy a testünket akadálynak tartjuk. Merthogy nekünk nagyon nemes céljaink vannak, segítünk az emberiségnek, pl. Ma például az emberiségnek, és holnap nem lehet tudni, hogy hova fut ez ki. Most még csak itt tartunk, hogy nap nap után az emberiségnek vagyunk a javára, de hát Hold, Mars, egyebek – ez mind számításba jön! És ha éppenséggel azt élem meg, hogy én az emberiség szolgálatában vagyok, akkor a testem úgy tűnik, hogy sokban akadályoz. Mert most éppen fáj a fejem,éppen gyomorpanaszaim vannak, magas vérnyomásom van, izzadok – tényleg! Tehát a testem akadályoz a nemes célok elérésében, és abban a küzdelemben, hogy valami gyönyörűt tegyek ezen a világon. Miközben a testem a leghűségesebb munkatársam – de ezt már sokszor mondogattam. A test a leghűségesebb munkatárs, napi 24 órában van velem, ráadásul még mindig ott volt, ahol én. Nem mondom, hogy nem vagyok kész valamiféle érzékenységre, de még eddig mindig velem volt. Igen. Legföljebb nem tudtam róla. Emlékszem, mikor műtöttek a térdemmel, kaptam érzéstelenítést, és mikor fölébredtem, akkor már a többiek látták, hogy én vagyok, csak én nem tudtam magamról. Nem tudtam. És aztán ez nagyon érdekes volt számomra, hogy mit mondok akkor, amikor nem tudom, hogy miről beszélek. Szerintem ez máskor is van, de akkor abban az illúzióban ringatom magam, hogy tudom, hogy miről beszélek. De ott kiderült, hogy én feküdtem a betegágyon, szinte frissen kihozva a műtőből, beszélgettem két ismerősömmel, egy házaspár, akik meglátogattak, semmire nem emlékszem belőle, az égvilágon semmire. És ahogy visszaidézték, akkor se. De állítólag arról beszéltem, hogy golfozni érdemes. Hogy a golfozás nagyon jó dolog. (12:59)
Na, nem tudom, hogy emlékeztek-e ezekre az ismérvekre, hogy milyen nagyszerű dolog, ha valaki hatékony a stresszkezelésben, a szorongás szintjét képes szabályozni, tud alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, nagyon célratörő, a célhoz vezető eszközöket hatékonyan találja meg, és a többi. Tulajdonképpen, akiről beszélek, és még mondhatnék nyolc dolgot, ők a rendkívül sikeres élsportolók. Győzelmi fanfár… Az igazán sikeres élsportolók azokkal a személyiségjegyekkel rendelkeznek, ami mondjuk a személyiség szempontjából, hát olyasmit tudnak, mintha Grál náluk lenne. S ez azért érdekes, merthogy ők a testkultúra felől indulnak el. És valahogy észrevétlenül megvan bennük az a képesség, az az ügyesség, hogy megtanulják önmagukat úgy szabályozni, és olyan személyiségjegyekre szert tenni, amivel nem születnek. A képességgel igen, de magukkal ezekkel a jegyekkel nyilván nem, hanem ezt ki tudják dolgozni. És mindezt a sporttevékenységen keresztül. Ezt gyönyörűek tartom. Ebből a szempontból mondjuk a sebzett segítőnek az ellenpontja a sikeres élsportoló. Ezért a segítők a legtöbbet talán a sikeres élsportolóktól tanulhatnák. A legtöbbet! Mert egy sikeres élsportoló, ezek kutatási eredmények, amiket mondok, nem ötletelek itt előttetek, hogy a sikeres élsportoló két dolgot nagyon jól tud: figyel a testének a jelzéseire, hatékonyan észleli őket, pontosan tudja, hogy a testével hányadán áll. De közben a testét nem kényezteti el, hanem nagyon törődik vele, és közben munkára fogja. Ez egy gyönyörű egyensúly. Nagyon megbecsüllek, nagyon figyelek rád, a jelzéseidet komolyan veszem, amire szükséged van, megadom neked, de akkor gyi te, gyi te! Ha meló van, meló van, akkor gyerünk! Tehát nem elhanyagolás, és nem elkényeztetés. Hát, ez jó! Hmm. Igen. (15:57)
A testhez fűződő viszony – eszembe jutott a nőkhöz fűződő viszony segítőknél, mondjuk egy papnál. Utolsó jópofa történetem, már magam számára jópofa, hogy odajön hozzám valaki, azt mondja: „Te Feri, odajött hozzám valaki…” – értitek, ez a sok valaki, mert látszik, hogy kényes a téma, nevek nem is szerepelnek, csak úgy valaki a valakihez – „te, odajött hozzám valaki és azt mondta, lehet, hogy a Ferit láttam egy helyen? Azért vagyok benne bizonytalan, mert egy nővel volt.” Na, ehhez mit szóltok? Hogy egy pap egy nővel van. Ez egy elég tág kifejezés, hogy van. De milyen érdekes, hallottátok, a Feri egy nővel volt – hogy ez a ’volt’, ez hogy… Olybá tűnik nekem, hogy nem a létezésre utaló igét halljátok itt ki… A Feri egy nővel volt? Nem, az nem lehet, hogy ő!
Szóval, természetes viszony saját testemhez. Ebből adódóan mindahhoz, ami a testemhez kapcsolódik: ösztönkésztetésekhez, vágyakhoz, majd erről részletesebben is akarok beszélni. Na. Itt fölírtam egy viccet, amit nem merek elmondani. Tényleg. Arra gondolok, talán a nyári táborban elmondom. De, de, de, de. Nem, nem. Figyelmeztessetek majd rá, hogy a nyári táborban ne felejtsem el. De ez nem úgy van! Most úgy tűnik, egy ilyen meghitt közegben vagyunk, a bizalom légkörében bármit megengedhetünk magunknak, de ez sosincs így! A Mária Rádió hallgat minket! Élő adásban vagyunk, értitek! Nem! Nem lehet! A segítő ismeri a határait. (18:24)
22. Cselekvőképességét, kreativitását tekintélyszemélyekkel való kapcsolatában is megőrzi
Ez nem könnyű. Minden elvárásnak megfelelni, jó kisfiúnak lenni, jó kislánynak lenni. Tekintélyszemélyekkel - ez miért nagyon jelentős? Azért, mert a segítés nem önmagában van. Nem pusztán egy zárt ajtó mögött történik két ember között 45 percig, az mindig valami rendszerbe illeszkedik be. Az egyházunk is egy rendszer, amiben nagyon sok rendszerszintű probléma adódhat. Ha nagyon sok rendszerszintű probléma van, az nagyon megnehezíti a konkrét találkozásokat, a konkrét beszélgetéseket, azt, hogy mi hova, honnan tud fejlődni. Az nagy nehézségeket tud okozni. Ezért nemcsak arra vagyunk segítőként fölszólítva, hogy az alatt a 45 perc alatt ott valamit jól tegyünk, hanem hogy az a rendszer, amiben vagyunk, azt jól fejlesszük, mert különben olyan helyzetek fognak előállni, amiben nem tudunk jól segíteni. A rendszerfejlesztést nem kerülhetjük el.
Papnövendék voltam. Volt egy alkoholbeteg elöljárónk. Alkoholbeteg volt. Egy nagyszerű ember volt, fantasztikus szaktekintély nagy emberséggel. Sok jót tudok róla mondani, de gyakorló alkoholista volt. Ez nagyon problémás! Nem azért, mert ne lehetne hozzá emberien viszonyulni, hanem azért, mert ő a papnevelő intézetnek egy elöljárója. Ebből nem tudnak nem rendszerszintű problémák származni. Nem tudnak! S emlékszem, ott voltam, fiatal ember,én meg vagyok keresztelve, meg vagyok bérmálva, énnekem keresztény felelősségem van. Hát lehetetlen, hogy csak magamért legyek felelős! Hát felelős vagyok azért a rendszerért is, a magam keretei között, amiben vagyok. Nem mondhatom, hogy ezért nem vagyok felelős! Emlékszem, hogy elmentem két elöljáróhoz. Magasabb fórumokhoz. Mind a ketten végighallgattak, rendesek voltak velem, emberiek, megértőek, itt is sok jót mondhatok. De elmondom, mi volt a tanácsuk. 1. Alázattal, emelkedetten ezt el kell hordozni. Másik: Feri, hát sok igazság van abban, amit mondasz, de inkább húzd meg magad. Ez volt a két tanács. Egyiket sem csináltam. És ha visszagondolok erre az élményemre, tulajdonképpen ez számomra egy alapélmény. Hogy egy rendszer nem működik megfelelően abból a szempontból, és ezt most is tartom. Szerintem egy alkoholbeteg ember nem lehet a papnevelésért felelős személy. Egyszerűen nem lehet. Nem és nem! És ő lehet minden más, nagyszerű valaki lehet, mindent szívesen elismerek, de az nem lehet! És hogyha a rendszer úgy működik, hogy ez mégiscsak lehetséges, és a rendszer működésének a része, hogy azt mondjuk azoknak, akik benne vannak, hogy tűrjetek, ez szerintem rendszerszintű probléma. Ezt gondolom róla. (22:26)
Ugye ezt, ha nem az egyházban vagyunk, akkor úgy mondjuk, hogy civil kurázsi. Abban mindig van olyasmi, hogy neked van vesztenivalód. Van, biztos, hogy van. Ha te ott elöl mész, akkor nagy valószínűséggel lelőnek. Hogyha láttatok háborús filmeket, mondjuk a Ryan közlegény megmentése. Most aki ott először szállt ki a rohamcsónakból, az – 100% veszteség. Akkor 98, 70, aki később jött, annak volt egy kicsi esélye. Az egyházon belül is fontos lenne a civil kurázsi. A laikus kurázsi. Nagyon!
Odajött hozzám néhány nappal ezelőtt valaki. Beszéltem a bátorságról Mindenszentek ünnepén. Oda tartozónak gondoltam. És odajött hozzám egy kedves 80 éves néni. Megállt elém, azt mondja: „Feri atya! A bátorságról beszélt, most én összeszedtem a bátorságom. Nem jöttem volna ide, hogyha nem mondja, hogy a bátorság fontos dolog. Na most azt akarom kérdezni, hogy Ferenc atyának a miseruháján miért nincs kereszt?” – Szerintem ez egy nagyszerű dolog, hogy egy 80 éves néni odajön hozzám, és ezt egy az egyben megbeszéljük. Ennél sokkal pocsékabb, ha a rendszer úgy működik, hogy én vagyok a 80 éves néni, és: „Miért nincsen? Szerintetek miért nincsen? Nem értem, hogy miért nincs a miseruháján kereszt! Hát beszéljünk erről egy kicsit! Szerintem ez nem pletyka! Ez nem olyan, hogy valaki háta mögött, szerintem ez nem olyan, nem, mert ez fontos dolog, itt ez nem tűr halasztást! És különben is, még ráérek.” Az milyen nagyszerű dolog, hogy valakinek van egy nehézsége, odaáll a másik elé, és azt mondja, énnekem veled most az a nehézségem, hogy… és kérlek, erre mondjál valamit. Ez nagyon egészséges! A kérdésére azt válaszoltam, ami ott eszembe jutott. Hát mást nem tudtam, nem idealizáltam magam, hogy akkor most olyat válaszoltam, amit nem tudok, de az a jó. Hát mondtam, ami eszembe jutott: „Tetszik tudni, ha én körbenézek a templomban, nagyon sok kereszt van, itt is, ott is. Nem biztos, hogy még itt is kell egy.” Ezt mondtam. Rám nézett a néni kedvesen: „Ja, akkor köszönöm, ezt értem!” Én meglepődtem, hogy neki ez elég volt. Énnekem az ő helyében nem lett volna elég. Látszott, hogy itt nem is arról van szó, hogy van-e kereszt a miseruhán vagy nincs, hanem hogy ő most azt csinálja, hogy odajön, ez miért van, én azt mondom, azért van, köszönöm szépen. Nem is a válasz volt az érdekes. Ezt gondolom, mert nekem nem lett volna elég. Jaj, ez fölszabadító! (26:09)
Gyerünk tovább. Még háromnegyed óra! Össze kell szednem magam. Jó.
Aaaaa!! Ezt akartam mondani. Milyen jó, hogy vannak jegyzeteim! Mindig vannak. Készülök.
A szociálpszichológiai kutatások olyan fontos dolgot neveztek meg, amit tudhattam volna magamtól is, csak nem tudtam. Olyan egyszerűen, világosan azt mondják: A hősnek két típusa van. Az egyik, aki azért a csoportért adja az életét, vagy hosszú távon azért a csoportért, közösségért, intézményért dolgozik, aminek a tagja. Háborúba megyünk, a Harag című film, s megállunk a tankkal, s akkor tuti, hogy meghalunk. De a mieinkért megtesszük. Ez a hős egyik formája. De a hősnek van egy másik formája, vagy inkább típusa, nem formája, típusa, ez pedig az, mikor valaki hősies a saját csoportján belül, a saját csoportjának a többségével szemben. És azt mondom, hogy ez itt nem mehet így tovább! Az is hősies. A hős meg a hősies nem ugyanaz, de most az egyszerűség kedvéért mondom ezt. Milyen érdekes, hogy a szentjeink gyakran mind a kettőt mutatják, de hogyha a Szentek életét olvassuk, általában mégiscsak az előző domborodik ki, hogy másokkal szemben így, nem pedig, hogy befelé hogy. Ez azt is jelenti számomra, hogy lehetséges, hogy egyre inkább olyan szentekre volna szükség, akik befelé hősiesek. És akkor itt a szociálpszichológia mond itt egy másik érdekes dolgot. Azt mondja: vannak a ravasz betyárok – ez egy szakkifejezés. A ravasz betyár az a valaki, aki egy szál magában valami mást csinál, és azzal fölhívja a figyelmet, hogy a rendszer ott nem működik jól. De ő egy szál maga valamit másképp… Nem rossz, de… Hmm. És vannak a rendszerváltók, akik azt mondják, nem az az érdekes, hogy én most valamit másképp csinálok, hanem ennek az a célja, hogy a rendszer tudjon másképpen működni. Tehát addig nem nyugszom, ameddig a rendszer nem működik másképpen. Mert ez nem rólam szól, hanem arról a rendszerről elsősorban, aminek a tagja vagyok. Hmm.
Szóval, a segítés nemcsak abból áll, hogy én így egy szál magamban alkalmas vagyok-e rá, hanem hogy működik az a rendszer, amiben ez mind-mind megtörténik. Ezért a tekintélyszemélyekkel való konfliktust, vagy adott esetben azt, hogy ott képesek vagyunk a pszichés funkcióinkhoz hozzájutni, nem hinném, hogy ki lehet hagyni. Ennyi. (29:39)
23. Természetességgel viseli, ha valaki nem szereti, valakinek nem szimpatikus.
Egyszer azt mondja valaki: „Te Feri, most már azért te egy elég nagy projekciós felület vagy!” Ez jó, ez nagyon találó! Ahogy a néni odajött hozzám, és tulajdonképpen neki valami volt fontos, nem a válasz, hanem hogy létrejöjjön egy helyzet, amiben le lehet meccselni valamit. Az volt a fontosabb. Nem egyszer, nem kétszer, ötvenszer, százszor látom, ha én egy projekciós felület vagyok, márpedig a segítő az, minden segítő egy megnövekedett projekciós felület, akkor azok, akikkel találkozunk, mindig ingerenciát érezhetnek arra, hogy velünk valamit lemeccseljenek. Hogy bennem valaki az apját lássa.
Ez nem Magyarországon, külföldön volt, ezt csak azért teszem hozzá, mert valószínű, hogy ott a demokratikus struktúráknak a vérré válása jobban megtörtént. Ezt azért hozom ide, mert életemben annyi ilyen vesébe vágó, májtrancsírozó kérdést nem kaptam, mint ott. Olyan pengeéles kérdéseket tettek fel, semmi cicó, ahogy Woody Allen mondta, de semmi, s úgy a negyedik-ötödiknél…. ez igen! Ezek kérdések! És jött egy hölgy, hát ott volt már, de jött a kérdésével: „Most atya, mit gondol arról, hogy papoknak nagy bűnei vannak. Rettenetes dolgokat csináltak, gondolok itt például a molesztálásra, gyerekbántalmazásra, pedofíliára, és a többi.” Már régen megtanultam azt, hogyha valami bűnünkkel szembesít valaki, akkor az első gondolatom vagy a szavam az legyen, hogy kifejezzem a sajnálatomat. Hogy eszembe ne jusson rögtön elkezdeni mondani, hogy jó, hát azért a statisztikák szerint az egyházban se történik több visszaélés, mint máshol. Tehát az első, hogy ismerjük el, ha valami úgy volt, és mondjuk azt, hogy ez rettenetes, hogy így volt. Biztos, hogy ennek nem lett volna szabad megtörténni, és hogy rendszerszintű változásra van szükség. Mert azért történhetnek meg borzasztó dolgok, mert a rendszer nem működik hatékonyan, amiben létrejönnek helyzetek,amiben az egyes ember elbukik. Na. Elmondtam, a sajnálatomat kifejeztem, hogy ezt miért tartom én is rettenetesnek, hogy mit gondolok egyébként erről. Következő kérdés: „Jó, de ezek nyomán aztán ezek az emberek egy életen keresztül stigmatizálttá válnak, rengeteget szenvednek emiatt, és…” Megint mondtam valamit. Harmadik kérdés: „Jó, ezt értem, na de akkor vegyük azt, hogy ezután is ugyanígy, sok helyen így megy tovább, és akkor azzal mi lesz?” Három ilyen, azt láttam, hogy elkezdtek már feszengeni. És akkor arra jutottam, hogy talán szóba hozom, hogy ő valószínű, hogy most velem éppen valamit csinál. Akár a maga nevében, az anyja nevében, az apja nevében, a testvére nevében… Most talált valakit, akivel le akar meccselni valamit. Valaki, akinek a szemébe néz, és azt mondja, hogy ezt nem lehet, és akinek kifejezi a dühét, a panaszát, a fájdalmát… Valakit tetemre akar hívni ebből a brancsból. Pont azt nem lehet, de akkor valakit, aki… Hm. És minden kérdése azt a benyomást keltette bennem, hogy neki ezért nagyon fontos, hogy most ezt végre valakivel itt meg tudja csinálni. Ezért nem haragudtam rá, bár kényelmetlenül éreztem magam. S végül azt mondtam neki: már a negyedik hasonló kérdést kapom, és nem is könnyű ezekre válaszolni, mert ami történt, azt hallani se jó. De nem is akarom kikerülni azt, hogy mondjuk egy szervezet, vagy intézmény, vagy rendszer tagjaként az engem valamilyen módon érint. Nem tehetek úgy, mint hogyha én egy teljesen más valaki lennék, mert tagja vagyok egy rendszernek. S akkor utána azért azt mondtam, hogy de azt tudja ugye, hogy én a Pál Feri vagyok? És ez hozott egy fordulatot. Hirtelen, mint aki fölébredt, így hátradőlt, és: „Jó, hát azt tudom.” Ezt azért tartottam fontosnak, hogy vele ne csak az történhessen, hogy lemeccselt valakivel valamit, aminek a jogosultságát elismerem. Neki jogosultságai voltak arra, hogy ezt egy élő valakivel abból a rendszerből lemeccselje. Jogosult volt rá. Ezért az volt a tisztességes, ha én elfogadom ezt a jogosultságát. De a következő lépés őnála talán az, hogy rá is lát arra, hogy mi történt, vagy hogy mit csinált. Vagy hogy mi lehetne a következő lépés. Mert ebbe a jogosultság beváltásba egy egész életen keresztül bele is lehet ragadni. Semmi mást nem csinálok, mint mindenkivel meccselem ugyanazt, és ugyanazt, és ugyanazt. (35:59)
Tehát a segítő egy pompás projekciós felület. És hogy éppen ki mit projektál ránk… De azzal jól lehet dolgozni, mert az nem véletlen, hogy azt. Van, aki azt mondja, hogy én egy szemét vagyok – hát nem alap nélkül mondja az biztos! Csak az alap nem nálam van, hanem valahol ott nála. Én nem tudom, hogy az mi, de hogy nem alap nélkül mondja, az biztos.
Jó. Gyerünk. Jó. Nem jó. Egyszer egy papi körben voltam, vége volt valami továbbképzésnek, odalép hozzám valaki. Azt mondja: Na, én téged meg foglak támadni! Hát azt lehet! Bárki bárkit megtámadhat. És mi a célod? Zavarba jött. Tényleg! Zavarában a következőt mondja: „Át tudsz nekem küldeni valami anyagot, amit megtámadhatnék?” Hát ezen úgy felszabadultam: „Te ne haragudj, de az én megtámadásomhoz nem küldök át neked anyagokat, de van egy honlap, ott mindent megtalálsz. De úgy külön azért ebbe nem dolgozok be neked.” Na jó. A folytatást nem mondom el. Jó.
Huszonhárom. Huszonöt. Tényleg, 25. (38:08)
24. Mer személyes lenni
Pedagógusok közti kutatásoknak lett az egyik eredménye. Arra voltak kíváncsiak, mert a mai világban ez nagyon fontos, hogy hogyan születhetnének a pedagógiai struktúrák között egyéniségek. S tudjátok, hogy mi volt a válasz? A kutatás eredménye: egyéniségek egyéniségek mellett születnek. Tehát arra volt szükség, hogy a tanár is az legyen. És aztán ennek a kutatásnak volt egy nagyon izgalmas következménye. Így szólt. Ha azt kérdezzük meg, hogy mit is jelent az, hogy egy tanár egyéniség, aki mellett egyéniséggé lehet válni, akkor pedig a leginkább így fogalmazhatunk: az egyéniség, az igazán jó tanár kissé bogaras. Nem teljesen normális. Vagy pedig kitágítja a normalitás kereteit. Ez jobban hangzik, ugye?
Nyáron voltam Henry Boulad atyának a lelkigyakorlatán. Egyszer csak azzal lepett meg bennünket, nyilván mondhatom, mert hát nem négyszemközt volt, azt mondja, hogy – sőt, felvétel is készült róla – én most 80 éves vagyok, s egy imádságomban azt kaptam Istentől: „Ide figyelj, Henry! Te olyan leszel, mint Mózes.” Ez már eleve tetszik,- Elhúzom ezt a széket. - hogy valaki nem riadt meg attól, hogy a grandiózus önmagával találkozzon, ugye, aki azt mondja, hogy „Mózes? Jó, nem rossz. Ha én választhatok, Illés inkább, de jó, Mózes, Mózes. Nem mondhatsz, Uram, nekem nem mondhatsz ilyet, hogy Mózes. Nem vagyok méltó…” Mózes, Mózes, és belement ebbe, hogy ő olyan lesz, mint Mózes. Most jön az emberi rész: hirtelen rájöttem, miben tudnék olyan lenni, mint Mózes. Hát abban, hogy Mózes 120 évig élt. Azt mondja az idős pap bácsi: ezért átírtam az egész életem. Eddig azt gondoltam, 80 éves vagyok, már peregnek a napjaim, mint a tenger homokja, már tűnök el a világból, múlok ki, mint a semmiség, mint a lehelet… Egyszer csak az Úr az imádságban azt mondja nekem: Ide figyelj, henry, te olyan leszel, mint Mózes – hát én semmi másban nem látom, hogy tudnék olyan lenni, élek akkor 120 évig. Képzeljétek el! Azóta eltelt pár év, 5-6, nem tudom, 8, kezdtem visszavenni a munkából, mondja, egyre többet aludtam, pihengettem, sétálgattam a tengerparton, merthogy már öreg vagyok… Egyszer csak elővettem a naptáram, gyerünk, csináljuk! Úgy megújultam – mondja – mint ahogy évtizedek óta nem. Ejha. Na, ez egy eredeti, személyes, kissé bogaras értelmezése egy imatapasztalatnak. De hogy ebből rengeteg realitás fakad. Én is ott ültem… és hogyha ő 86 évesen azt mondja, hát nem, én 86 évesen azt gondolom, papi otthon. De azért legyenek jók a nővérek. Kedvesek. Kedves nővérek legyenek, mert már 86 éves emberrel hogy…Majd a szobámban még misézek, de… (42:36)
Volt nálunk egy bácsi, 90 éves kora után halt meg. Háromnegyed évvel a halála előtt – ezt megcsinálta velem havonta – jóban voltunk nagyon, annyira lényeglátó volt, hogy zseniális volt! Odaállt mindig elém, de 160 centi magas volt: „Ferikém! Mi összedolgozunk!” De tényleg, és tiszta tűzzel: „Ferikém! Te mondod a misét, én gyóntatok. Te veted a magot,én aratok.” Ez volt a hivatali szál, és utána mindig rákapcsolt a személyesre. Azt minden alkalommal szinte szó szerint így fejezte ki: „Ferikém! Nekem muszáj misézni! Muszáj! Ha én nem misézhetek, lőjetek főbe! Vigyetek el innen a szentélybe, most lőjetek le!” Háborús nemzedék, kilencvenvalahány éves, hát őneki ez jött. S akkor mindig el kellett mondani: „Nem! Nem lövünk főbe! Nem!” Először megnyugtattam őt, mert látszott… 90- nem tudom, 94-95 éves – már meghalt! De hogy ez az önreflexió, hogy az utolsó pillanatig csinálta, s egyszer állt ott az oltárnál, s hirtelen nem tudta, hol van. S eltelt egy perc, két perc, öt perc, s akkor valahogy magához tért, akkor kiszólt, hogy hol tartok, akkor mondták neki, hogy hol tart, akkor valahogy befejezte, bejött a sekrestyébe, megkereste a főnökét, s azt mondja, hogy többet nem misézek. Döbbenetes, hogy kilencvenvalahány évesen valakiben ilyen önreflexiós képesség legyen. Nem, most megéreztem, itt a határ!
Mer személyes lenni. Következő. (45:14)
25. Tudatában van a sebzettségének, sebezhetőségének
Emlékszem, egyszer, mikor még a mentálhigiénés képzésnek a rendszerfejlesztésében nagyon benne voltam, akkor elkezdtünk azon ötletelni, hogy mitől mentálhigiénés egy előadás. Hogy ragadjuk ezt meg, hogy ez mentálhigiénés, ez nem mentálhigiénés. S akkor javasoltam azt, hogy például mentálhigiénés lehet az előadás attól, hogy az előadó nemcsak a tárgyról beszél, hanem föltárja a tárgyhoz fűződő viszonyát is. Merthogy a tárgyhoz fűződő viszony is bele fog játszani abba, ahogyan a tárgyhoz viszonyul. A tárgyról elmondottak mögött ott lesz a tárgyhoz való viszonya. Nem lehetséges-e az, hogy például mentálhigiénésebb lehet egy előadás, ha én elmondom a viszonyomat ahhoz, amiről beszélek, vagy föltárom azt, hogy ezt hogyan, vagy miként mondom.Merthogy tökéletlen vagyok, van egy csomó sérülésem. Egyoldalúságaim vannak, kidolgozatlanságaim, ezért lehetetlen, hogy mindent pontosan jól tudjak. Az lehetetlen! A szakirodalomban éppen ezen akad meg a szemem – hát miért pont ezen, a másiknak máson akad meg a szeme! S akkor ugye ültek ott okos, tudós emberek, s bennem van az egyik szociológus professzor, azt mondja: „Hát az kizárt! Hát ez tudomány! Kit érdekel a tárgyhoz fűződő viszony? Semmi köze a tudománynak ahhoz, hogy én hogy viszonyulok a tárgyhoz. Semmi köze!” – Okos ez. Akkor rájöttem, hogy én valószínű nem vagyok egy tudós fajta. Hogy engem mindig is nagyon izgatott a tárgyhoz fűződő viszony. Hogy nem… most a realitást, a valóságot szűkítsem le innen ide, és akkor azt terjesszem ki, mintha az lenne az egész? Jaj, nem! Nem! Ezért elnézést, hogyha néha magamról beszélek. Abban tudatosság is van. Azért, hogy ne maradjon az árnyékban az, hogy hogyan vagyok egyoldalú. Miért ne jelenhetne meg, hogy én egy ilyen fajta vagyok? Tehát tőlem akkor ezt lehet várni, azt nem lehet várni. Azt én jobban tudom, azt nem tudom jobban. Nahát rosszul azt nem, csak nem annyira… Ezért emlegetem nektek mindig, amikor Fritz Riemannak a besorolása szerint skizoid fajta vagyok. Skizoid, kis skizo… Édes! A skizoidnak az az előnye, hogy nem zavarják annyira az emberi kapcsolatok. Úgy jól elvan. Van hátránya is, de most azt… Legyen ennyi ma elég, hogy… (48:34)
Tehát egyrészt jött hozzám egyszer egy depressziós kliens, s akkor úgy rám néz, hirtelen azt mondja: „Feri, te nem voltál még soha depressziós?” De. Tulajdonképpen egy ideig voltam, de azért, mert májgyulladásom volt, és annak következtében fölborult a szervezetem vegyháztartása, és ennek lett egy ilyen kifejezetten szervi okokból magyarázható depressziós oka, de úgy egyébként, úgy magamtól még nem. S akkor hitetlenkedve nézett rám, ne nagyképűsködjek itt neki, minden normális ember depressziós lesz előbb-utóbb, és hogy megnyugtassam, hogy nyugi, nyugi, ez teljesen rendben van, azt találtam neki mondani, hogy „Tudod, úgy van ez, hogy ahhoz, hogy valaki egyáltalán depressziós tudjon lenni, csak később kell megsérülnie. Én előbb sérültem meg, minthogy depressziós tudnék lenni.” Tényleg így van. Hogyha a személyiségfejlődést nézzük, akkor előbb alakul ki a skizoid személyiségszerkezet, a kötődési nehézség, azért valahogy megtanulok egyedül lenni – a papságnak ez nem árt! Tényleg, mindenkinek – a sérüléshez jó egy szakmát választani, és akkor… A sérüléseddel is dolgozol, meg az erényeiddel is. Minden bemegy a csatornába, az nem rossz. Olyan, mint a Forma-1-ben a visszatermelő rendszer. Vagy mondjuk, hogy a turbót a kipufogógázzal hajtjuk meg. Az csak úgy mérgező lenne, de mi plusz 50 lóerőt csinálunk belőle. Ilyen a sérülés, amikor egy skizoid ember pap lesz. Tényleg, úgy van, nézzük a személyiségfejlődést, hogy nekem nagy művészet lenne depressziósnak lenni úgy komolyan. Nem jutok el oda. A másik párt nem tudom, tudjátok-e. Tehát van a skizoid és a depresszív, és a másik pár: kényszeres és hiszteroid. Ugye a kényszeres az, aki rendbe rakja a székeket, és akkor a papírokat is mindig. Rendben van, és akkor ezek is így, elvágólag, a katonaságnál úgy hívták, hogy stoki, stokiba vannak. Igen. És a gyufaskatulyát kellett használni a katonaságnál a ruhák összehajtogatási méretének a kialakításához. Tehát az ing a gyufásdoboznak az ez a…, így az a…, téli ruha így, nyári ruha így. Igen ám, de attól még nem volt éle, ugye? Hogy csinál a katona élt a molinóra? Van ötleted? Úgy! Nyállal! Nyállal! És akkor… Ezért nagyon irigylem a zsiráfot. Mert az állatvilágban a legbőségesebb nyáltermelése a zsiráfnak van. Nagyon! Csurog a nyála, nézzetek meg egy zsiráfot közelről. Nemcsak az Ablak-zsiráf, és akkor nézem, aranyos, mert az Ablak-zsiráfon nem nyáladzik a zsiráf! Az egy idealizált állat! Nézzétek meg azt úgy premier plánban, úgy, hogy így patakokban folyik a nyála. De kell is neki, mert rengeteg zöldséget kell, hogy megegyen, és ha nem lenne nyála, összeszáradna a szája. Tehát a zsiráf nyállal zsiráf csak, különben nem lenne az, aki. Ez egy filozófiai probléma. Tehát azt gondolom, hogy a zsiráfnál a nyál a differentia specifica. Ez már súlyos… Most már abbahagyhatnám, de még van negyed óra, látod, ez nem úgy van, itt vannak keretek, azokat tartjuk, és akkor az félig van. A segítő az nem… nem érzem olyan jól magam… Csináljuk! Mindent értetek. Na. Ja, de hát összezagyváltam ezeket, mert hogy odáig akartam eljutni, hogy a kényszeres és a hiszteroid fajtából… Na. Tehát maradjunk a hiszteroidnál.
Következő. Igen. (53:45)
26. Ösztönkésztetéseit bűntudat nélkül éli meg, természetesnek tartja azokat
Egy élményemet osssssz… ossz. Járt hozzám valaki, és nagyon lassú volt. A hiszteroid alkatot nem a lassúság és a megfontoltság jellemzi, hanem hogy szereti a változást. Hmmm. Gyerünk, történjen valami, csináljunk valamit, változzon minden! Na most, ő pedig kényszeres volt. Lassú sodrással. Le tudtam lassulni! Egy alkalom, kettő, 10, 15, húsz. Olyan feszült lettem úgy a 15. után, de valami eszetlenül. Eszembe jutott, néztem a naptáramat, hogy el fog hozzám jönni, lassú és kényszeres, és én ebbe belehalok. Megőrülök! Nem tudom a szememet nyitva tartani! De ez azért zavar, mert ő fontos nekem! Én segíteni akarok, de nem tudok ott lenni, nem, mert tizenötödször is ugyanazt fogja elmondani. És még érezni is fogja. Nem tudom, megbolondulok ettől! Nincs erre időm!
Ez az indulat gyűlt bennem, és arra jutottam, emlékszem, hogy most megjön, egy picit hallgatom őt, azt a ’jó segítő mer kezdeményezni’ alapon én egyszerűen ezt most már elmondom. Hát ez már annyira itt van, hogy nem bírom türtőztetni magam. Így már én nem tudok normálisan ott lenni, el kell mondanom, hogy megbolondulok ettől. Nem így… csak ezt. S képzeljétek, mi történt – leült, itt az idő, most vagy soha – azt mondja: „ma elhatároztam, hogy máshogy leszek itt. Eldöntöttem, hogy ennek most már vége. Eddig tényleg ide jöttem, talán egy kicsit sokat is mondtam, most már azzal akarok foglalkozni, hogy mit akarok csinálni. Most már dönteni kell, változtatni kell, most akkor abba szeretném...” És nem tudom nem azt gondolni a segítő kapcsolatok belső világát valamennyire ismerve, hogy közömbös volt a kettő egymástól. Hogy nem volt semmi közük egymáshoz. Hogy tulajdonképpen odaadtam magam segítőként arra, hogy fölvettem azt a tempót, ami az övé, és a magam természetéből kiindulva el kellett oda jutnom törvényszerűen, hogy most már aztán csinálni kell valamit! De ő velem együtt haladt, mint ahogy én is vele. A nagy segítség neki az volt, tudatosan, nem tudatosan, amit én persze ott nem mondtam ki neki sokáig, de ott volt, hogy érezhette, hogy már csináljunk valamit. Én ezt magamban elmondtam 128-szor: most már csináljunk… most már aztán… Hát ez ott volt a segítő térben. És amikor én eljutottam oda, hogy ezt most már elmondom, hogy én ide jutottam… Szép, ugye? Mi minden történik! (57:54)
27. Képes magával együtt érzőnek lenni
Erről már rengeteg szó esett. Mikor tanultam önismereti csoportvezetést, pszichodráma, akkor nehezen hangolódtam rá valakire, s elmentem szupervízióba, nem tudtam, hogy most jó volt-e, amit csináltam, vagy nem. Hát úgy is mondhatnánk, hogy mennyire volt jó. Megfogtam ezt a grandiózus széket, és innen éreztem valamit. Elmentem, és mondom, hogy az volt tulajdonképpen, hát az úgy ment, hogy elkezdtünk sétálni, hogy akkor mi a téma, fordítva sétáltunk – tényleg úgy van, fordítva ment - hogy mi a téma, és akkor olyan lassan hangolódtam és melegedtem, hogy eltelt olyan 10 perc, 12, mentünk, mentünk, már az egész csoport aludt… S a szupervízor néz rám: „Miért ment maga 12 percet körbe?” Akkor, a szupervízió, azért megyek oda, hogy elmondjam, hogy mi van,és akkor talán rájövök, hogy mi van – „Azért, mert nekem kellett az a 12 perc, hogy én ráhangolódjak arra, hogy itt valami történjen.” Rám nézett a szupervízor: „Akkor rendben. Akkor jó. Hát ha magának kellett 12 perc a hangolódásra, akkor legjobb, hogy hangolódott 12 percet.” És az az élményem ezzel, nem az, hogy jó, akkor kiderült, hogy nem rontottam el, hanem az, hogy le volt zárva a kérdés. Énfelém. Most az, hogy az hogyan hatott a kliensre, arról megint lehet beszélni. De hogy az bőven elég indok, hogy azért volt ez a 12 perc, mert nekem szükségem volt rá ahhoz, hogy aztán tudjak hatékony lenni. Hmm.
Most egy házastársi konfliktus – ott általában nagyon segítségre szorulunk, hogy magunknak tudjunk segíteni. Döbbenetes, hogy mennyire a pszichés funkcióink nélkül tudunk egy házastársi vitában részt venni. Tehát a két zombi marja egymást, az úgy alaphangon. Körülbelül ez. Z Tehát egy ilyen… zombi-eufória. Mindig ott van valaki, tehát nem kell a táplálékért menni, házhoz jön… Miért akarom ezt mondani? Annyira beleéltem magam ebbe a zombiba, hogy elvesztettem a fonalat. Miért? Nem, nem, házastársi konfliktus… Ja, hogy tudunk-e segíteni magunknak? Ugye itt, hogy együtt érző tudok lenni magammal, innen jöttünk. (61:17)
Mikor egy házastársi konfliktus van, arról már beszéltünk sokat, fölmegy úgy a pulzusszám a stressz hatására, hogy John Gottman, világszaktekintély, azt mondja, hogy ilyenkor egyetlen dolgot lehet tenni: fél órára el kell hagyni a helyet. Nem azt jelenti, hogy szó nélkül rád csapom az ajtót, hanem azt mondom, hogy egyszerűen nem vagyok már alkalmas arra, hogy ebből bármi jó kijöjjön azon túl, hogy leharapom a tricepszedet. Hát az is valami, mert legalább ettem, de másra nem. És azt mondja John Gottman, most akkor azt a fél órát úgy kell ám eltölteni, nem úgy, hogy azt a piszok, és megyek, kimegyek a konyhába, megcsinálom a rántottát 3 tojásból, föltöröm a rántottát, és utána jól betárazol, érted, hát arra használtad föl, mint Arnold Schwarzenegger annak idején, vagy Chuck Norris, amikor úgy dönt, hogy leszámol a világgal, akkor öt percig látod, hogy a töltényeket berakja… Nem erre van a fél óra, hanem arra, hogy beülsz az emberi székbe, és akkor kis Mozartot hallgatsz. Mozart kuglit eszel. Hát muszáj! És az a fél óra teljesen arra kell, hogy egyáltalán fizikailag alkalmas legyél arra, hogy valami ép, emberi dolgot tudjál tenni. Egész megrázó, hogy házastársi konfliktusokat olyan fizikai állapotban igyekszünk épeszűen olyan eredményre jutni, ami maga a lehetetlenség. Tehát ha együtt érző tudok lenni magammal, énnekem időre, pihenésre van szükségem. Ebből már semmi jót nem tudunk kihozni. Fél óra minimum! És a férfiaknak több. Ilyen az evolúció. A nők stresszhormon szintje gyorsabban áll a normális szintre. Ezért nektek semmi egy esti vita. Még egy kicsit föl is pezsdül az élet, azt mondjátok, na van azért ebben a kapcsolatban még szenvedély, hát ha szex nincs is, de szenvedély van, rugdosni még rugdossuk egymást, az is valami, mert a kutatások szerint azok a patkányok, amiket árammal pöckölnek, meg azok, akiket simogatnak, majdnem ugyanúgy fejlődnek. Na, akkor tehát ha egymással veszekszünk, az is stimulál. Azt mondom, itt még van élet, nincs veszve semmi. Amíg még kedvem van beléd rúgni, addig még jelentesz nekem valamit. Tényleg így van! Így van! Ha már nem, már azt mondod,”Mi, hullába rugdossak?” – vészharang.
5 perc. Na jó. Írom a könyvet, azért vagyok ilyen. Komolyan. Jaj, de kész lesz! Karira meglesz. (64:56)
28. Ismeri a saját teherbíró képességét
Na, ez az, ami nem könnyű. Az nem könnyű. Akárhogy ügyeskedek, mindig egy picit többet vállalok, mint amennyit kéne. Mindig. De ehhez most két élményem….
Az egyik, mikor fiatal pap voltam, három éve voltam pap, akkor édesanyám meghalt, és az érzelmileg nagyon padlóra küldött. Nagyon. Nagyon. És az volt bennem, hogy tulajdonképpen arra lenne szükségem, hogy mondjuk egy fél évig ne kelljen munkában lennem. Tulajdonképpen a gyászra kellene az időt fordítani, nyilván csinálnék ezt-azt szívesen, de hogy úgy ki kellene jönnöm a struktúrából. Nyilván papnak maradva, de úgy nem vinni a napi rutint. Hát ez nem volt számomra kivitelezhető, és akkor egyik fizikai betegségből a másikba estem. Elég jól éreztem, hogy ott a határ, meg hol a teljesítőképességem, de általában ezek a nagy rendszerek nem arra vannak fölkészülve, hogy te most elmész egy fél év gyászmunkára, s ez baj! És, tehát ilyen fizikai betegségek egymás után, kórház, láz… És mikor most a főnököm, Miklós meghalt, most már azért nem most, másfél éve, kettő, akkor vissza tudtam nyúlni ehhez az élményemhez, és tudtam, hogy most nagyon hasonló fog történni. Nem azért, mert érzelmileg annyira közel van hozzám, hanem mert a fizikai terhelés lesz nagyon sok. És akkor sokkal jobban tudtam már, hogy mit érdemes tenni, és hoztam egy döntést, amit nehéz volt meghozni, ez pedig az, hogy megteszem a dolgom, az elvállalt feladataim, de ezt csak azon az áron tudom megtenni, hogy semmit se fogok tudni 100 százalékosra. Semmit. 95, 90, 85, 60… magamhoz térek, 80. És ezzel magammal kötött kompromisszummal tudtam tulajdonképpen háromnegyed évig annyit dolgozni, amennyit nem lehet. Hát amennyi nem normális terhelés. És nem lettem beteg. Végül is 15 év alatt abból az élményemből megtanultam valamit. Hogy tényleg van olyan, hogy valamennyi a teherbíró képesség, és nem, egyszerűen nem több. Annyi.
Behoztam nektek, hogy írom a könyvet, hogy olyan furcsa nekem is, hogy mondjuk háromnegyed évvel ezelőtt, mikor valaki azt kérte tőlem, hogy egy év múlva tartanék-e előadást valahol, akkor azt mondtam, hogy ne haragudj, nem, mert könyvet fogok írni. Egészen hülyén hangzik, hogy a teherbíró képességemet egy év múlvára gondolom át, és ott mondom azt, hogy ahhoz, hogy egy év múlva azt tudjam csinálni, ahhoz most azt mondom, hogy nem. Ezt nem tudtam 15 éve, hogy ilyet lehet csinálni. De most már tudom.
Akkor nagyon köszönöm a figyelmeteket. A viccet nem felejtettem el, hogy nyáron majd elmondom. (69:13)