Jn 2, 13-22 – A Lateráni Bazilika felszentelése (A év)

Jn 2, 13-22 – A Lateráni Bazilika felszentelése (A év)

...asztalaikat fölforgatta.

„Abban az időben: Mivel közel volt a zsidók Húsvétja, Jézus fölment Jeruzsálembe. A templomban árusokat talált, akik ökröt, juhot és galambot árultak, valamint pénzváltókat, akik ott ültek. Ekkor kötelekből ostort font, és kikergette mindnyájukat a templomból, ugyanígy a juhokat és az ökröket is, a pénzváltók pénzét pedig szétszórta. Az asztalokat felforgatta, a galambárusoknak meg azt mondta: „Vigyétek innét ezeket, ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká!” Tanítványainak eszébe jutott, hogy írva van: „Emészt a házadért való buzgóság.” 

A zsidók erre így szóltak: „Miféle csodajelet mutatsz, hogy ezeket teszed?” Jézus azt válaszolta: „Romboljátok le ezt a templomot, és én három nap alatt fölépítem!” A zsidók azt felelték: „Negyvenhat esztendeig épült ez a templom, és te három nap alatt fölépíted azt?” Ő azonban testének templomáról beszélt. Amikor feltámadt a halálból, tanítványainak eszébe jutott, hogy ezt mondta, s hittek az Írásnak és Jézus szavainak.”

Nem véletlenül voltak ott az árusok, az állatok és miegymás, hiszen éppenséggel az ünnepekre, Húsvét ünnepére is az egész korai Római Birodalomból rengetegen érkeztek, akik éppenséggel azért, hogy kifejezzék a választott néphez való tartozásukat, megfizették a templomadót, ám a templomadó megfizetése, annak a beváltása, annak az átváltása éppenséggel a pénzváltókon, az áldozatbemutatás pedig az állatokat ott tartókon múlott. Tehát azt mondhatjuk, hogy megvolt a maguk jól begyakorolt szerepe, megvolt a természetes rutinja annak, hogy miért is kellett, hogy ott legyenek. Amikor tehát Jézus fölforgatja azokat az asztalokat, meg a megszokott rendet, akkor ténylegesen, valahogyan keresztbemegy annak a megszokott működésmódnak és rendszernek, ami mindenki számára természetes volt, és az Istentisztelethez hozzá is tartozott. Erről szeretnék beszélni, hogy Jézus fölforgat. Hogy éppenséggel ez a fölforgatása, egyrészt hoz egy nagy meglepődést és csodálkozást, amit onnan is tudhatunk, hogy rögtön visszakérdeznek rá: Miféle próféta vagy te? Mivel igazolod azt, hogy te ezt megteheted? Ez a korabeli gondolkozásra utal, az ószövetségi hagyományra, hogy vannak olyan próféták, akik prófétai tettekkel fejezik ki Isten szándékát a választott nép számára. Erre kérdeznek tehát rá. Akkor te egy próféta vagy? Akkor mi az Isten üzenete a mi számunkra? Hogy nem csak ott és akkor jelentett ez valami erős élményt, az abból is kiderül, hogy amikor nem tudjuk pontosan, hogy fél év, egy év, két év, vagy ki tudja mennyi idő múlva Jézus pere bekövetkezik, és indokot akarnak találni az elítélésére, akkor egyszer csak valakinek eszébe jut, hogy Jézus mit tett. Azt mondhatnánk tehát, hogy ahogyan ott fölforgatta a rendet, az emlékezetes volt! Mit jelent a mi életünkben, a mi szempontunk szerint, az Istennek való kapcsolatunkban, a hitéletünkben az, hogy néha szükségesnek tűnik, akár a leghétköznapibb emberi találkozásainkban, kapcsolatainkban, hogy fölforgassunk valami megszokott rendet, azért, mert az már nem jó nekünk! Nem is csak, hogy nekünk nem jó, hanem már nem szolgálja az életet, akármennyire is megszoktuk, és akármennyire is rutinossá vált! Nem hoztam most felforgatóan új történeteket, inkább csak utalnék egy számotokra, egy valószínűleg már ismertre. Amikor már hónapok óta Tirol várát ostromolják a hadak, és nem marad már semmi élelme a védőknek, csak egy ökör, meg két zsák árpa, akkor azt mondja Tirol hercegnője, aki védi a várat, hogy: Na most ennek az ökörnek a gyomrába varrjátok bele a két zsák árpát, és dobjátok ki a támadók közé! Hogyha van esztelen dolog, akkor épen ez az, mert már ennyi élelmük van csak. A támadók pedig joggal gondolják, hogyha nem a fegyverek erejével, akkor a kiéheztetéssel majd célba érnek. Amikor pedig kidobják az ökröt, meg az árpát, benne a gyomrában, akkor egyszer csak meglátva ezt a támadók azt mondják, föltételezve, hogy ahol ennyi van, ott más is van, hogy: Hát itt a stratégiánknak semmi értelme! Majd pedig elkotródnak a vár alól. Miközben pedig a védőknek már semmilyen tartalékuk nincs! Ez azt jelenti, hogy ahogy nézzük, hogy Jézus fölforgat, ahogyan mi, tudatosan fölforgathatjuk magunkat, abban mindig van valami kockázat! Kihagyhatatlan a kockázat! Akik mi benne vagyunk emberi helyzetekben, akár az Istenkapcsolatunkban, mert annak megvan a maga megszokott ritmusa és rendje, és közben szeretnénk nem egyszer valami változást, növekedést, valami minőségi fejlődést, anélkül, hogy vállalnánk azt, hogy az bennünket fölforgasson! Nem, az úgy legyen, hogy legyen egy nagyszerű változás, de anélkül, hogy nekem változni kellene, vagy főleg, hogy fölforgatódjak! A magyar nyelv nem pártolja ezt a megoldást, hogy fölforduljak! Nem szeretnénk fölfordulni! Szeretünk a talpunkon állni, de néha gyökeres változásokat akarunk anélkül, hogy az bennünket alaposan fölforgatna, és ennek kapcsán megcincálna! Van egy nagyon természetes emberi törekvésünk, ez pedig az, hogy szeretünk egyensúlyban lenni. Az nagyon jó! Itt állok, kicsi terpeszben, mert az mégiscsak egy sokkal biztosabb állás, és az is jólesik, így két oldalról megfogni az ambót, és majd gyertek ki mise után, és próbáljátok ki, hogy ez milyen biztonságos! Hát, így már lehet beszélni! Egyensúlyban vagyok, kétség kívül, mind a négy végtagom jól el van helyezkedve, a fejemet pedig nem sokat mozgatom, hogy nehogy megszédüljek. Szeretjük az egyensúlyt, közben pedig szenvedünk azoktól a helyzetektől, azokban a kapcsolatokban, amelyekben az a változás már csak azáltal történhet meg, hogy fölforgatjuk magunkat, és az ehhez kapcsolódó kockázatot vállaljuk. Mi az, ami segít bennünket abban, hogy merjünk kockázatot vállalni? Valódi kockázatról van szó, és Jézus életéből pontosan látjuk, hogy az valódi kockázat! A védőknél is látjuk, hogy az valódi kockázat! Kétesélyes! Ami a másik oldalon áll, ami segíti a kockázatvállalást, az a bizalom. Hogy azt mondom, hogy érdemes! Hogy érdemes kockáztatni! Hogy érdemes ebből a meglévő és megszokott egyensúlyból magamat kiverni! Kibólintom magamat ebből az egyensúlyból, hogy egy jobb egyensúlyhoz tudjak jutni! Tehát a kockázatot a bizalom segíti, és a bizalom egyáltalán nem biztosíték arra, hogy majd jó irányba fordulnak a dolgok. Hanem azt segíti, hogy eljussak a következő élményig. Akkor most rögtön mondom a történetet hozzá. Volt egyszer egy anyós, meg egy meny, és ez nem egy mese.  Az anyós pedig, nem volt jóban a menyével. A meny pedig, sokat szenvedett az anyósától. Most a háttérről ne essék szó! Ennyi bőven elég ahhoz, hogy ez a fiatalasszony egyre és egyre szerencsétlenebbnek, elviselhetetlenebbnek érezte a helyzetet, amiben van, és a különböző megoldási lehetőségei is sorra kudarcot szenvedtek. Míg végül eljutott oda, hogy azt mondja, hogy: Ebben nem tudok élni! Muszáj, hogy teljesen másképpen legyen, mert ez már elviselhetetlen a számomra! Akkor pedig leült, és a következő kérdést tette fel magának, hogy: Ehhez képest mi a teljesen más? Miután pedig már nagyon sokat gondolkozott arról, hogy az anyósa hogyan változhatna meg, és ez nem történt meg, hiába gondolkozott rajta nagyon sokat, éppen ezért aztán a kérdést maga felé intézte: Mi volna a teljesen más abban, amit én eddig csináltam? A következőre jutott. Kétség kívül, még odaszántan nem szerettem az anyósom. Még nem döntöttem el, hogy megpróbálom őt úgy szeretni, hogy közben pedig igyekszem figyelmen kívül hagyni, a háttérbe helyezni azt, hogy mit kapok tőle. Azt mondja, hogy tulajdonképpen az őszinte válaszom arra, hogy mi lenne a gyökeres fordulat itt, az nem más, mint, hogy én feltételek nélkül szeressem az anyósomat! Miután pedig ez élményszerű fölismerés volt benne, azt mondta, hogy ez most én el is kezdem csinálni! Gondoljátok, hogy eredményre vezetett? Eltelt egy nap, eltelt egy hét, eltelt egy hónap, és két hónap, majd pedig három, és kellett negyed év, és negyed év után odaállt elé az anyósa, és azt mondta, hogy: Ezt már nem bírom tovább!  Egyszerűen képtelen vagyok így élni! Már hetek óta rosszul vagyok! De olyan rosszul vagyok, hogy ez már tűrhetetlen! Majd pedig bocsánatot kért a fiatalasszonytól. Attól kezdve alapjaiban a kettejük kapcsolata megváltozott. Ez kockázat! 

Megkérdezték egyszer valakitől, aki nagyon ért a gyerekekhez, hogy amikor például egy apa úgy dönt, hogy többet nem akar kezet emelni a gyerekeire, akkor mennyi idő, ameddig a jó változás meg nem történik? Merthogy sokaknak az volt a tapasztalata, hogy amikor az apák többet nem ütötték meg a gyerekeiket, a helyzet rosszabbra fordult. Az apák ebből azt a következtetést vonták le, hogy: Na, nem véletlen, hogy eljárt a kezem! Most még nagyobb a káosz otthon! A szakember a következőt mondta: A tapasztalat az, hogy a gyerekeknek időre van szükségük, amíg fölfogják a változást! Ez akár lehet egy egész év is! 

Tehát az első az, hogy kockáztatok, és közben a kockázatot a bizalmam segíti, de nem várok rögtön eredményt, hanem azt mondom, hogy meghoztam a változást, és lehet, hogy a fordulat egy év múlva fog megtörténni. Lehet, hogy derültséget kelthet, amit mondok, de még egy olyan kutatás is megtörtént, ahol nőket arra kértek, hogy otthon a legminimálisabbra csökkentsék le a kommunikációjukat. Tulajdonképpen azon túl, hogy az élet még valamennyire menjen, egyáltalán ne is kommunikáljanak a férjeikkel! Az derült ki, hogy a legtöbb férfi számára több nap kellett, amíg ezt észrevették, de egy jelentős százalék egy egész hétig is tulajdonképpen úgy tűnik, hogy úgy vitte tovább az életet, ahogy az már nem volt. Kellett egy hét, amire ezt fölfedezte! 

Ezért tehát a második, hogy szükség van a reményre is. Nem elég a bizalom, ami segít a kockázatvállalásban, hanem szükségünk van a reményre, azalatt a bizonytalanság alatt, amíg mi változtattuk magunkat, fölforgattunk, és ennek az összes terhét viseljük, és közben azt látjuk, hogy a környezetünk nem hogy nem változik, hanem fütyül ránk, semmit ebből észre nem vesz. Mintha ez sem is érdekelné. Miközben mi, majdnem belepusztulunk! Éppen ezért van nagy szükségünk a reményre, mert a remény kitartást ad abban, hogy ezt érdemes tenni, még akkor is, – és ez a reménynek a természete -, ha egyébként az áhított vagy remélt változás nem fog megtörténni. Akkor van élő reményünk, ha meg tudjuk mondani, hogy miért érdemes akkor is tovább tenni, hogyha még nem is lesz sikere annak, amit teszünk. Akkor is, miért érdemes? Jézus, ahogyan az emberekkel találkozik, tulajdonképpen állandóan fordulatokat hoz! Ahogyan a fára fölmászó Zakeus, aki a legkevésbé méltó arra, hogy bárki nála vendégeskedjék, egyszer csak azt hallja, hogy: Zakeus, ma a te házadban fogok megszállni! Ahogyan a házasságtörésen ért asszonnyal nem az teszi, amit a többség vár! Ahogyan a szamariai asszonnyal, ott a kútnál, ahogy beszélget, ott is úgy van, hogy már régen valami nem úgy megy, mint ahogy azt meg lehetett volna szokni, az asszonynak pedig még jó időbe is telik, amíg felfogja, hogy mi történik. Ebből a szempontból azt mondhatnánk, hogy az emberiség történetének a legnagyobb fordulata, Krisztus halálból való Föltámadása! Ez a legnagyobb fordulat! Ezért van szükség arra, hogy amikor nem biztos, hogy valamilyen tettünknek és változásunknak a kimenetele pozitív lesz-e, akkor belekapaszkodjunk a reménybe, és meg tudjuk magunknak mondani, hogy miért érdemes tovább tenni! Most beharangoztak! Ez fordulatot hoz a beszéd fonalában!  

A II. világháború alatt Dániában a megszálló német csapatoknak a vezetője kihallgatást kér a dán királytól. Azt mondja neki, hogy ez a környező országokban már megtörtént, és természetesen Dániában is be fogják vezetni a zsidókat hátrányosan megkülönböztető rendeleteket, többek között majd sárga csillagot kell viselniük. A dán király a következőt válaszolta erre, hogy: Nálunk Dániában, dánok és dánok között nincs különbség! Mi egyek vagyunk! Ezért meghozta azt a rendeletet, hogy mindenkinek sárga csillagot kell viselnie. Ezért Dániában nem történhetett az meg, ami szinte mindenhol megtörténhetett. Ez a kockáztatás! Aztán pedig a bizalom, és a remény! De itt jön egy harmadik dolog is, ez pedig az, hogy éppenséggel a kockáztatásban és a kitartásban mindig benne van az, hogy folyton-folyvást meg kell küzdenem a saját tehetetlenségemmel és szorult helyzetemmel, és közben cselekvőképes maradok. Ennek szimbolikus képe is az, ahogy Jézust fölfeszítik a keresztre, megfosztva őt, látszólagosan minden cselekvőképességétől, és miközben megkérdőjelezik és ellehetetlenítik azt, hogy egy fordulattal cselekedjen, ne is csak magáért, hanem másokért, aközben a fordulat megtörténik! Ezért az, ahogyan Jézus felforgat bennünket, ezzel megszólít és meghív bennünket arra, hogy ne csak a bizalom és a remény, hanem a szorult és beszorított, és kockázatos helyzetben a cselekvőképességünket megőrizzük, és lássuk, hogy mi az, amit megtehetünk! Oly sok mindent lehetne hozni arról, hogy mit jelent a fordulat. Néha úgy történik, hogy van egy fordulat, ahogyan Jézus fogja, és az asztalokat fölforgatja, és ez rögtön egy változást hoz. Néha a fordulat után nagyon későn van változás! Néha változtatunk valamit, és egy év múlva van a fordulat! 

Egy fogorvosnő, aki nagyon a szívére vette, hogy az ő rendelőjében a gyerekek félnek, és félelmükben sírnak, sőt ordítanak is, a következőre jutott. Amikor már éktelenné vált az ordítás a rendelőben, és befejezte az egyik kliensével való foglalatosságot, kiment a gyerekhez, aki éppen félelmében, szorongásában, tehetetlenségében, kiszolgáltatottságában kiáltozott és sírt, odaült mellé és azt mondta neki, hogy: Hallom, nagyon jól tudsz kiabálni! Szeretnélek téged kihívni egy kiabáló versenyre! Ettől már a gyerek szava elállt, és azt mondta utána, hogy: Na, most kiabálj és ordíts, ahogy csak tudsz! Volt aki rázendített, de volt aki már nem, de ha rázendített, akkor előbb vagy utóbb elfogyott a szusz, és ekkor azt mondta a fogorvosnő, hogy: Most én jövök! És úgy ordított a saját fogorvosi rendelőjében, hogy egész biztos, hogy nem gondolták volna azok, akik ott voltak! 

Amikor hozunk egy fordulatot, abban az, ahogy azt Jézustól látjuk, benne van az, hogy ezt másokért is tesszük. Soha nem csak azért tesszük, hogy mi ez kicsit a szorult helyzetünkből ki tudjuk verekedni magunkat. Éppenséggel az adhatja a legerősebb ösztönzést, hogy ezt nem csak magamért teszem! Miközben meghozom a fordulatot, aközben igenis a kockázathoz nemcsak az tartozhat hozzá, hogy bizonytalan a kimenetel, vagy az eredményesség, hanem az is, hogy majd hülyének néznek, nevetségessé válok, és azt mondják majd, hogy ugyan, ez meg mit képzel! Ez is a kockázat része. Ezért is mondhatjuk, hogy az emberiségnek a legnagyobb fordulata, a halálból való Feltámadása Jézusnak! Mert abba úgy kapaszkodhatunk bele, mint az, aki tudja, hogy valami olyasmibe kapaszkodok most, ami megerősíthet akkor is, amikor a bizalom, a reménység, a tehetetlenségben való cselekvésem, és a másikra figyelésem, látszólag nem hoz eredményt. Valójában pedig, nagyon sokat! 

Lejegyezte: Ujhelyi Balázs