Mt 25, 31-46 – Krisztus király vasárnapja (A év)

Evangélium (Mt 25, 31-46)

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz:” Amikor az ember fia eljön az ő dicsőségében, összes angyalának kíséretében és helyet foglal dicsőséges trónusán, akkor minden nemzet összesereglik előtte, ő pedig elválasztja őket egymástól, miként a pásztor elválasztja a juhokat a kosoktól. A juhokat a jobbjára állítja, a kosokat pedig a baljára. Azután az király így szól a jobbján állókhoz:  ”Jöjjetek atyám áldottai vegyétek birtokba a világkezdetétől nektek készített országot. Mert éhes voltam és ti enni adtatok, szomjas voltam és ti innom adtatok. Idegen voltam és ti befogadtatok. Ruhátlan voltam és ti betakartatok. Beteg voltam és ti fölkerestetek. Börtönben voltam és ti meglátogattatok.” Erre megkérdezik tőle az igazak: „Uram mikor láttunk téged éhezni, hogy enni adtunk volna neked, vagy szomjazni, és inni adtunk volna? Mikor láttunk idegenként, hogy mi befogadtunk volna, vagy ruhátlanul, hogy mi betakartunk volna téged? Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy meglátogattunk volna?” Ekkor a király így felelt: „Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvérem közül egyel is tettetek, velem tettétek.” Ezután a balján állókhoz szólt: „Távozzatok tőlem ti átkozottak az örök tűzre, amely az ördögnek és angyalainak készült. Mert éhes voltam, és nem adtatok nekem enni, szomjas voltam és nem adtatok inni, idegen voltam és nem fogadtatok be, ruhátlan voltam és nem takartatok be. Beteg voltam és börtönben sínylődtem, és ti nem látogattatok meg engem.” Erre ők is megkérdik: ”Uram mikor láttunk téged éhezni és szomjazni; idegenként, vagy ruhátlanul, betegen vagy börtönben, és nem siettünk segítségedre?” Ő pedig ezt feleli majd nekik:”Bizony mondom amit e legkisebbek egyikével nem tettetek, azt velem nem tettétek.” Ekkor ezek az örök büntetésre mennek, az igazak pedig az örök életre.

Beszéd

Büntetés és jutalom, ez is megjelenik a mai evangéliumban, miközben nyílván való, hogy az, ami ez előtt szerepel, hangsúlyosabb és fontosabb, de mégis valamiképpen összefüggésbe kerül egymással. Erről az összefüggésről is szeretnék ma este beszélni. Mégpedig arról, hogy amikor két-három éves gyerekek vagyunk, akkor sok minden történik velünk, és sok mindennel találkozhatunk. Mindenesetre, akik értenek a két-három éves gyermekekhez, azt mondják, hogyha egy ilyen korú gyerkőc elég egészséges lélekkel bír, akkor éppenséggel nagy önzetlenség is jellemzi, - miközben természetesen nagyon tud ragaszkodni személyekhez és tárgyakhoz-  de már két-három évesen nemcsak hogy hajlandók vagyunk, hanem szívesen segítünk felnőtteknek, vagy más gyerekeknek. Nagyon egyszerű kísérletek bizonyítják azt, hogy egy gyerek két-három évesen a saját maga számára élvezetet, vagy örömet okozó tevékenységet hajlandó abbahagyni. Azért, hogy egy nagyon egyszerű helyzetben a maga gyermeki módján segítségére legyen egy felnőttnek akár. Mindezt pedig mindenféle jutalom, és dicséret nélkül teszi meg. És ha a kutatásokkal tovább mennek, akkor azt is kiderítik, hogy tulajdonképpen, hogyha a szülők a két, három, négy, öt éves gyereküket elkezdik jutalmazni, és nagy erőkkel dicsérni azért, mert az önzetlenségnek a tetteit mutatja, akkor valamit elrontanak. Mégpedig azért, mert az emberi természet a teremtettség okán is olyan, hogy két-három évesen éppen annak az egyik leggyönyörűbb korszakát éljük, hogy a természetünkből adódóan is önzetlenek vagyunk és az önzetlenség a cselekvés másokért, önjutalmazó rendszerként működik bennünk. Ez azt jelenti, hogy egy két-három éves gyerek, amikor segít valakinek, nem azért teszi, mert jutalmat kap, vagy azért mert megdicsérik, hanem azért mert jól esik neki. Hogy tulajdonképpen akkor igazán és nagyon reális azt mondani, hogy amikor jót teszünk, az jól is esik. Ahogyan ezt szokták mondani: „Jól esik a jó.” Jót tenni jó.” Igen ám, csakhogy, ahogyan fejlődünk és növekszünk, leszünk hat évesek. Az egy másik világ. Nyolc és kilenc, már erről ne is beszéljünk. És tulajdonképpen nagyon fontos élet feladataink lesznek, amelyek a felnőttséghez, az érettséghez, a felelősségvállaláshoz, a kapcsolatokban való jártassághoz szükségesek. Például meg kell tanulnunk, mit jelent Az igazságosság, mit jelent a kölcsönösség, mit jelent az egyenlőség; ezeket mind meg kell tanulnunk, különben éretlenek maradunk. Amiről Jézus a mai evangéliumban beszél, azonban ahogyan nézzük ennek a fejlődésnek az ívét. azt lehetne mondani, nem visszatérés a két-hároméves naivitásunkhoz, hanem túl haladása, meg haladása már annak, amiit öt-hat éves korunkban kezdünk el gyakorolni, de sokat egész életükben foggal-körömmel, görcsös kézzel kitartanak a fejlődésnek ezen fázisánál. Itt tehát fontos értékeknek először a megvalósítására, majd pedig a kinövésére túlhaladására buzdít minket az evangélium; illetve helyezi összefüggésbe az üdvösségünkkel. Ezért tehát azt is mondhatnánk, hogy nagyon nagy jelentősége van annak, hogy azt az ön jutalmazó belső emberi természetünket meg tudjuk-e őrizni, oda visszatudunk-e találni, és a szónak sajátos értelmében, amikor kinőjük azokat az értékeket – meg haladjuk őket, nem meg tagadjuk őket- akkor továbbra is elérhető számunkra az, hogy nem csak tudom, hogy ez jó, hanem jól is esik. És bár nem azért teszem mert jól esik, azért még jól is esik. Jól esik úgy lefeküdni este, jól esik úgy belenézni a tükörbe, jól esik úgy az embertársaimmal együtt lenni.

De most öt pont. Rövid leszek. Melyek azok az értékek, amelyeket először fontos, hogy megéljünk, megvalósítsunk, megértsük, elérhetőek legyenek, de aztán képesek legyünk fölül is múlni azokat. Az első: ez maga a kölcsönösség. Nagyon nagy szükségünk van például a társkapcsolatban arra, hogy érzékeljük a kölcsönösség értékét. Hát akkor tudunk elégedetten lenni egy párkapcsolatban, ha ott az a kölcsönösségre épül. De közben pedig az elégedettségünkhöz az is hozzátartozik, hogy felül is múlja a kölcsönösséget. Emlékszem egyszer balkánon csavarogtam, -Bulgárián keresztül mentem haza- és kissé ott eltévedtem, - az még nem volt az a GPS-es korszak, hanem még csak olyan emberi korszak volt- és ahogy ott mentem, lehúztam az ablakot. szóltam a mellettem lévő bulgár fiatal embernek, hogy Budapest, Budapest. És akkor ő látta, hogy izzadok, és hogy nem találom, mutatja, hogy gyere velem. És elém jött, és egyik kereszteződés, és második, harmadik, negyedik; öt perc , tíz perc, tizenöt, húsz percen keresztül, ő előttem jött és mutatta, hogy merre tudok átmenni Szófián úgy, hogy haza tudjak érni. Aztán indexelt, integetett és elment. Hát én ezt sose fogom visszaadni neki. Soha. Milyen nagy dolog, mikor elevenen őrizzük magunkban azokat az élményeket, amikor valaki úgy tett velünk jót, hogy visszaadhatatlan, nem lesz sohasem kölcsönös. Első pont.

Második. Megélni, megvalósítani tudni, érvényre juttatni, értékelni, de tudni túl haladni az igazságosságosságot is. Nagyon fontos az igazságosság. De például, ha szeretnénk megbocsátani, akkor a megbocsátás az által lehetséges, hogy azt a tenyeres talpas igazságérzetünket fölülmúljuk. Még a megbocsátás meghatározásában is szerepel, hogy valaki szabadon és tudatos döntéssel el áll a jogos bosszújától. Attól, hogy szemet szemért, fogat fogért. Tehát a következő gondolat, túljutni, meghaladni az igazságosság világán. Nem leértékelni, nem elvetni, nem megkérdőjelezni. Tudni kinőni is azt. Mikor valakit bajban látunk. Akkor föl tehetjük azt a számtalan kérdést, hogy miért jutott ide? Mennyire felelős azért, hogy most ez történik vele? Mennyiben ő az oka a szorult helyzetének? És ezekre a kérdésekre nyílván rengeteg választ adhatunk, ezek igazak is lehetnek, és bőségesen indokolhatják azt, hogy miért tekinthetjük a másikat felelőtlennek; na és aztán? Ha azon az alapon vagyok javára egy másik embernek, hogy ő makulátlan és egy kicsit sem oka annak, ahogyan ő most valamilyen helyzetben van, tulajdonképpen senkinek nem kell majd segítenünk. Ez a második.

Harmadik; túlnőni az egyenlőséget. Túlnőni az egyenlőséget például, a méltányosság felé. Kedves ismerősömmel beszélgettem, testnevelő tanár. Azt mondja, hogy sokan voltak ott a tanárképzőn, igyekeztek nyílván elvégezni a főiskolát, - szerettek volna testnevelő tanárok lenni- igen ám, de teljesen más sportágakból érkeztek. Volt, aki egy százhúsz kilós dzsúdós volt, a másik egy cingár hosszútávfutó, egyáltalán nem indultak egyenlő föltételekkel akkor, amikor a különböző feladatokat el kellett végezni. Nem volt mindegy ki úszik, kinek mit kell teljesíteni; jelen esetben száznegyvenöt centiméter volt az a szint amit mindenkinek meg kellett ugrania azért, hogy testnevelő tanár lehessen. Volt ott egy százhúsz kilós hatalmas kötött rugalmatlan küzdő sportoló. Körülbelül százhúsz centiig jutott. Akármit csinált, nem jutott tovább. Ott voltak a csoporttársai, ha ezen múlik a mi barátunk sosem lesz testnevelő tanár. Azt mondják: „Hát lehetetlen hogy ezen múljon. Hogy azért, mert nem tud átugrani száznegyvenöt centit, nem lehet tesi tanár? Hát minden alkalmassága megvan.” Kétség kívül, ha azt mondjuk, hogy az egyenlőség van csak, hát akkor, sajnos akkor ő belőle nem lesz. Összedugták a fejüket azt mondják: „Mit lehetne kitalálni, hogy ő is tanár lehessen?” Azt mondják öten, hatan körbe vesszük a vizsgán a tanárt; elkezdjük őt lefoglalni. Tanár úr látta az ugrásomat, hány kísérletem van még? És ezután mit fogunk csinálni? Eltereljük a figyelmét. Másik két ember ott áll a lécnél, rezegteti. Százhúsz kilós tanárjelölt pedig a legalkalmasabb pillanatban ráhuppan a magasugró szivacsra, és amikor ez megtörténik, hirtelen szólunk, miközben négyen öten elkezdenek kiabálni, sikerült! És pontosan így is lett. Tanár fölkapta a fejét odanézett, százhúsz kiló kötött izom rá nézett, a léc rezgett, a helyzet nagyon hihető volt, mindenki kiáltott, a tanár azt mondta, de nem láttam! De tanár úr, tanár úr hát, hát…. ezt lehet többet nem tudja megcsinálni, hát nem tehetjük ezt meg vele azért mert a tanár úr nem figyelt. Ennek a történetnek a szentírásban is találhatunk párhuzamot. Mikor azt mondja Jézus, ööö a világ fiai a maguk módján okosabbak, mint a világosság fiai. Nem a csalást propagálom, hanem amikor az igazságosságban, az egyenlőségben túlságosan is csak az egyenlőség van előtérben, akkor egészen úgy tűnhet számunkra –és ez adott esetben így is van - valahogy mintha csalással tudnánk az egyenlőséget felülmúlni.  Pontosan ez történik belül is. Mikor megjelenik a méltányosság, megszólal bennünk egy hang: Nem csalás ez? Itt valami csalás van, ez így nem egyenlő. És tényleg nem az, viszont méltányos.

Negyedik pont. Túlnőni a hasonlóságon. Mindannyian csoportokhoz, közösségekhez, intézményekhez, felekezetekhez, valláshoz, nemzethez, hazához tartozunk. És éppenséggel  a csoporthoz tartozásunk egyrészt nagyon fontos része az ön azonosságunknak, másrészt megteszi velünk, hogy ha nem nőjük túl azt, hogy a saját csoportunkhoz tartozóknak segítünk, akiről azt mondjuk; nem olyan mint mi, arra azt mondjuk, idegen. Ezért mondják azt akik ezzel foglalkoznak, szociálpszichológusok, érdemes volna nem azt mondani: te idegen vagy, hanem azt mondani: még nem ismerlek téged. Nem mindegy, hogy azt mondom idegen vagy. Vagy azt mondom:  bármikor megismerkedhetnénk, és akkor már közünk lenne egymáshoz, sokkal nyilvánvalóbban, élmény szinten. Ti azt tudjátok, hogy ha most azt mondanám nektek:  itt van a templom egyik fele, ti lesztek a piros csoport. Itt van a másik fele, ti lesztek a kék csoport. S nézzétek jól meg egymást ti pirosak, meg ti kékek; ti vagytok együtt. S utána kint állna néhány szociálpszichológia hallgató,és arra venne rá minket, hogy segítsünk különböző bajokban. Nagyobb valószínűséggel segítenének a pirosak a pirosaknak, és a kékek a kékeknek, miközben annyira esetleges és semmit nem mondó, hogy miért lettetek ti a pirosak, és ti a kékek. Ezért az emberi természetünknek ez a fölül múlása; ami fölülmúlása annak, hogy te idegen vagy és más vagy mint én, vagy mi.

S akkor az utolsó, a záró dolog. Felülmúlni a pozitív megkülönböztetést is. Hiszen amikor azt mondják ezek az emberek, hát nem láttunk téged! Hát uram, ha te lettél volna éhes, hát neked adtunk volna enni. Hát, ha te szóltál volna, a te szavadra megtettünk volna, de nem te szóltál. Amikor felül tudjuk múlni a pozitív megkülönböztetést, mert persze hogy természetesen fontos, hogy te vagy az édesanyám, te vagy a testvérem, te vagy a barátom. Pozitív megkülönböztetés. De mikor ezt felülmúljuk, történik valami több.

Egy buddhista történettel szeretném befejezni. Ez egy legenda, ami arról szól, hogy Buddha járja a falvakat, és tanítja a megvilágosodás útját. S van egy fiatal szerzetes, aki azt mondja: hát én nagyon szeretnék megvilágosodni. Ezért nyomába ered Buddhának, és azt mondja két faluval odébb tanít, egy-két napot marad. Igen, ám de ahogy megy az útján, azt látja, hogy egy szegény ember minden segítség nélkül próbál aratni, sok éhező gyerek várja otthon. Ezért azt mondja: egyszerűen nincs szívem nem segíteni ennek az embernek, mert mit fognak enni a gyermekek enni télen. Ezért aztán ott marad, három-négy napig együtt aratnak, de mire elér a kettővel odébb lévő faluba, azt mondják neki: Jajj, hát Buddha már messze jár.  Hát menjen, már öt faluval odébb van már. Na, akkor neki is indul, ahogy megy egyszer csak azt látja, árad a folyó, emberek rakják a zsákokat, mindent, hogy nehogy elöntse a falujukat. Hát azt mondja, hát,… de annyira szeretnék megvilágosodni, annyira fontos lenne, hogy Buddha tanítványa lehessek, és igazán találkozhassak vele; de neki áll rakni a zsákokat. Látni valóan emberi életek múlnak ezen. Aztán megy tovább… A történet vége: Idős már a szerzetes. Valahogy nem tud találkozni Buddhával, mindig valami közbejön.  S végül már idősen, éppen hogy csak vánszorog az úton, hát egész reményvesztetten, hogy valaha is tanítványává lehetne Buddhának; ott fekszik az út közepén egy sebesült szarvas. Azt mondja: nincs szívem ezzel a sebesült szarvassal úgy elbánni, ha már az élet megtette vele. Fogja vállára veszi, alig bírja már, egyszer csak a szarvas- mondja a legenda- hirtelen átváltozik, ott áll ragyogóan Buddha. Azt mondja: te vagy a leghűségesebb tanítványom. Ha lesznek olyan emberek mint te, addig lesz világosság a földön.

Lejegyezte: Adler János