Önfeláldozás séma 9.

2014.11.25.

Megosztom
Elküldöm
Köszöntlek benneteket, Isten hozott mindannyiótokat!

Látom, hogy még rendezkedtek, de mégis csak elkezdem, mert itt az idő, és hogy jól tudjuk kihasználni minden percét, mert rövid. Miről is van szó? Az önfeláldozás séma kapcsán beszélgetünk arról, hogy tulajdonképpen mindannyiunkban, a mi saját belső világunk jelent egy akadályt saját magunk számára, a kapcsolataink számára, az életünk számára. Hogy nemcsak külső akadályok nehezítenek bennünket, hanem mi magunk is saját magunk számára nehézséget jelentünk. Amikor már van annyi rálátásunk magunkra, hogy ezt fölismerjük, akkor tulajdonképpen nagy segítségünkre lehet, hogyha meglátjuk azt, hogy tulajdonképpen mi is a nehézségünk természete.

Így az önfeláldozás séma vonatkozásában azt mondhatjuk, hogy vannak, akik számára az ő legnagyobb nehézségük az, hogy a sebzettségük okán olyan értelemben látják torzan a valóságot – mert mindig erről van szó, valamennyi realitásvesztés következik be az életutunk során – hogy azok az érzések, gondolatok, emlékek, sőt fizikai, testi állapotok, amelyeket minduntalan megélünk, azok nem fejezik ki a realitást, hanem a mi belső tapasztalatainkat fejezik ki. Az élettörténetünket tükrözik, a sérültségeinkről jobban árulkodnak, mint a valóságról. Ezért érdemes ezekre rálátni, és amikor valakinek ezzel a sémával gyűlik meg a baja, akkor tulajdonképpen a fő mozgatórugója az áldozatos cselekvésének az, nem az, hogy jót akarok neked, miközben ezt is akarom, hanem az, hogy nem akarom átélni a lelkiismeret furdalást és a bűntudatot akkor, ha nem cselekszem, vagy nem segítek. Fönn akarom tartani az önmagamról alkotott képet, mert szorongást keltő számomra, ha azt kell mondanom este, hogy nem vagyok elég jó ember, úgy nem tudok aludni. Adott esetben pedig a segítői helyzetből fakadó hatalmat és erőt, abból a pozícióból származó megerősítő élményt szeretném, hogy az stabilizáljon engem, hogy én segítek, te pedig egy segített vagy, kliens, páciens. Szóval. (02:45)

Arról kezdtünk el beszélni, ez az utolsó pont. Nem akarom az összes többit elmondani, csak az utolsó pontnak az alpontjait ismétlésként. Hogy az elég jó segítő, mert hogy akkor ezt nézzük, mitől tudok elég jó segítő lenni, illetve mitől tudok segíteni saját magamnak, hogy…

36. Meri megélni és elhordozni az élet drámai mélységét és nehézségét

Például, hogyha itt van a három székünk, a segítő három nagyon fontos szerepe. A nagyzásos önmagam, grandiózus segítő, nagyzásos, hatalmas önmagam. „Majd én segítek! Képes vagyok rá, gyere csak!” Aztán az ember, aki bármit érezhet és gondolhat, és bármi történhet vele, és a szakértő, aki megszakérti, hogy mi is van itt. Ez a három fontos szerepünk.

Most én emberként azt mondom, mondjuk egy kényszeres, szindrómás segítő vagyok, segítek, ahol csak tudok. Nem ott, ahol kell, ahol csak tudok. Ahol én csak tudok segíteni, ott segítek – függetlenül, hogy kell-e vagy nem, szükséges-e vagy nem, úgy jó-e neked vagy nem, én segítek. A kisdobos ahol tud, segít. Ez milyen érdekes, hogy a szindrómás segítésnek egy hitvallása. Ugye, nem túl árnyalt. Mert az úttörőknél már árnyaltabb. És hogyha azt mondom kényszeres segítőként, hogy „Hát nem, én nem szeretném átélni esténként lefekvés előtt, hogy nem vagyok elég jó ember, nem vagyok elég jó keresztény, nem vagyok elég jó hívő, nem vagyok elég jó református, nem vagyok elég jó zsidó, nem vagyok elég jó ortodox, nem vagyok elég jó hindu, nem vagyok elég jó muszlim. Na ezt nem akarom.” (05:05)

Most ha az élet mélységével és drámaiságával mernék szembenézni, akkor az a következő kérdés volna: Miért, mi történik azokkal, akik nem elég jók? Ővelük mi lesz? Mi van azokkal, akik néha rosszat tesznek? Mi történik velük? Ez, ez a kérdés. Mert futhatok egy életen keresztül, félelemtől hajtva, hogy nem szeretném azt gondolni magamról, hogy rossz ember vagyok. Miért, és ha rossz ember is vagyok néha, akkor mi lesz velem, mi fog történni? Akkor hogy nézek, és hogy nézhetek magamra, ha néha kiderül, hogy nem vagyok jó? Ez az élet mélysége. Nem, én a bűntudatot, a lelkiismeret-furdalást nem akarom. Hát jó dolog a lelkiismeret-furdalás? Hát dehogy jó! Utálom a lelkiismeret-furdalást, mert furdal. Nem akarom.

Most ha az élet mélységével szembenézek, azt mondom: Rendben van, de mi van a bűntudat mögött? Akkor rákérdezek arra, hogy most ami miatt bűntudatom volt és van, és azt gondolom, hogy lesz, az bűn-e vagy nem? Mert rohanhatok egy életen keresztül a bűntudatom elől, vagy megpróbálhatnám már eleve elejét venni, hogy bűntudatom legyen anélkül, hogy mélyebbre kérdeznék, hogy most ezzel követek el bűnt vagy nem. És ha néha bűnt követek el, akkor mi van? Nem úgy mondom, hogy „Na, akkor mi van?!”, nem így mondtam. Hanem ha ez megtörténik, azután mi történik, mi történhet? Azután mit tudok tenni? Ezt nevezem az élet mélységének, és ha segítőként önmagunknak akarunk segíteni, önmagunk segítői vagyunk, akkor néha, és így mondom el a pontokat, hogy nem érdemes megállni valahol a felszínen, hanem a mélyére érdemes menni a kérdésnek. Mert ha ott adok valamilyen személyes választ saját magamra és saját magamnak, nem csak szavakkal, utána jól tudok lenni. Ha ott nem adok abban mélységben egy olyan választ, ami számomra élhető, akkor nem leszek jól, akármennyit rohanok a bűntudat elől, s akármennyit segítek, se leszek jól, csak fáradt leszek, kiégek. Mrr-mrr. Na, gyerünk. (07:55)

Mondom akkor, ami eddig elhangzott:

Élményig jutok, de nem az életem alaptapasztalatáig

Választásokig jutok, de nem az elköteleződésig

Az akaratomról beszélek állandóan, de nem hozok döntéseket. Nem hozok döntéseket – á, megint gyöngének bizonyultam, sajnos gyönge volt az akaratom… Nem is hoztam döntést, akkor persze, hogy így van.

Érzésekig jutok, de nem a hiteles érzésig. Parazita érzések, helyettesítő érzések tombolnak bennem.

Vágyakig jutok, de nem a legmélyebb vágyaimig. Eddig beszéltünk. Eddig. Emlékeztek? A vágynál beszéltünk a fiatal, Angolhonba szakadt ifjú hölgyről, akinek érdemes föltennie a kérdést, hogy erre a férfire vágyom és ezekre a gyerekekre, vagy egy férjre vágyom és gyerekekre? Ezt a családot akarom, vagy családot akarok? Nem mindegy! Ha a fölszínen maradok, akkor hű, itt egy család, és már rá is ugrok. Haaa, itt egy férfi – ráugrok. Jaj, gyerekek – jöjjetek ide, mucikáim, puszi nektek! Ha mélyebbre megyek, akkor nem pont ez a férfi, nem pont ezek a gyerekek, nem pont ez a második emeleti lakás Edinburgh-ban, hanem hát valahol. Azt majd otthonnak lehet nevezni, és… (09:29)

Jó, most mondanám tovább. Ezeket a pontokat nem akarom kifejteni, csak megemlíteni szeretném. Most ne várjátok tehát tőlem azt, hogy nem tudom, részletes hátteret fogok mondani, azért is, mert sok mindenről már beszéltünk. Csak azt gondoltam, hogy egyszer összeszedem. Beszéljünk sok ilyesmiről. Gyerünk.

Következő. A szomorúságig jutunk el, a veszteségekig jutunk el, hogy mit vesztettem el, hogy mi nem lehet már az enyém, hogy mi nem fog beteljesedni, hogy mi nem történt meg az életemben, vagy mitől félek, hogy mi nem fog megtörténni az életemben – tehát eljutok rengeteg szomorúságig, és nem jutok el oda… Pl. meghal egy szerettem, s én átélem a veszteséget. A legnagyobb szomorúságok ebből fakadnak, mikor valaki meghal, aki nekem fontos. Most elmegyek egy segítőhöz és azt mondom, hát ez rettenetes, segítséget kérek a gyászmunkában. Erre iszom, mert ez nehéz lesz, fájni fog. Legalább legyen folyadék hozzá. A testnedvek keringetése fontos dolog.  Elmegyek a segítőhöz, ismerem a szakirodalmat, szeretnék a gyászmunkán végigmenni, sok veszteségen és szomorúságon aztán valahogyan átjutni, és hova eljutni? Hogy ne legyek már olyan szomorú. Hogy a veszteség ne nyomasszon már annyira, hogy megint magamra találjak, megint legyen kedvem élni… Ez remek! Ez remek. A kérdés az az: fél év múlva, két év múlva, öt év múlva ugyanúgy meg fog halni valaki. Akkor ugyanúgy végigcsináljuk, megint végigcsináljuk, megint és megint… Persze, hogy végigcsináljuk, de a mélyén fekvő kérdés a következő: mikor elvesztek valakit, mondjuk most így, ilyen énközpontúan, én elvesztek valakit, aki számomra fontos, akkor a gyászmunkának a valódi mélysége nem az, hogy hah, most már túljutottam a veszteségen, hanem az, hogy megélem az életnek az esendőségét és törékenységét, és annak kapcsán változtatok az életemen. Hogy minden egyes veszteség és gyász ahhoz segít, hogy jobban megértsem a halál közelében, hogy hogy érdemes élni. Tehát megmaradhatok azon a szinten, hogy egyszerűen csak a veszteséggel akarok dolgozni. De egyébként a kutatások azt mondják, és ez roppant érdekes, hogy a veszteség földolgozása során azok, akik átmennek ezen a folyamaton, hát, nem az ötven százalék, de nem is egy, tulajdonképpen a veszteség nyomán az élet lényegi kérdéseire rákérdez, és ennek nyomán változtat az életén. Ez az igazi mélysége.

Aztán halálfélelem. A halálfélelem rettenetes. Ha valakinek már volt halálfélelme, egy jó kis pánikroham, már attól kész vagyunk. A halálfélelem rettenetes! Megint csak mondhatom, szeretnék kigyógyulni a halálfélelemből. Nem akarom a halálfélelmet. De ha továbbmegyek, akkor a kérdés így szól: és egyébként mit kezdek a halállal? Rendben van, hogy a halálfélelemmel dolgozom, nem akarok félni, olyan jó, mikor kiderül, hogy semmi bajom nincs, a szívem jól működik, s tulajdonképpen egy rohadt vírus volt az egész, akkor hátra dőlök, hogy jól van, jól van, élek! De meddig?! Rendben van, hogy mára akkor megnyugodtam, de kérdés, hogy a halálfélelem nyomán továbbmegyek-e, és fölteszem-e a kérdést magamnak, hogy jó, hogy vagyok a halálommal? Nem a halállal, olyan nincs, hogy a halál. Tudjátok, hogy olyan nincs. A filozófusok beszélnek a halálról. A halál az nincsen. Hanem olyan van, hogy Peti meghalt. Meg Julcsi meghalt. Hogy én meghalok, olyan van, de a halál nincs. Nekünk nem a halállal kell valamit kezdeni, a saját halálunkkal, ahhoz valami viszony. Tehát ha valakinek volt már halálfélelme, akkor örülhetünk, ha már nincs, kérdés, hogy… Nem fejezek néha be mondatokat. Nem is akarok, nem muszáj minden mondatot befejezni! Rettenetes, mindig minden mondat be van fejezve, meg van nagy pont mögötte. (14:59)

Következő – ezt már emlegettük. A bűntudattal foglalkozom, de sose megyek tovább, hogy megkérdezzem, hogy van-e bűn mögötte, vagy nincs. És ha van bűn, akkor mit csinálok vele? Mindig csak a bűntudat, a bűntudat… Hát még a gyónási gyakorlatban is hányszor és hányszor tapasztalom azt, hogy sokkal fontosabb annak, aki eljött gyónni, hogy a bűntudatától megszabaduljon. Ez rendben van egyébként, ez ösztönzi a bűnbánattartást. De a gyónásnak nem az a lényege, hogy van egy kalitka, ahol a bűntudatomtól megszabadulhatok vallási-kulturális formákban, hanem, hogy eljutok oda, hogy ez… De a fordítottja is lehet. Hogy arra csodálkozom rá, hogy állandóan neurotikus bűntudatban fetrengek. Fetrengek benne, tocsogok a neurotikus bűntudatban. Gyökössy Bandi bácsira lenne szükségem, aki azt mondja annak a kedves bácsinak, aki minden hónapban egyszer elmondja, hogy ő milyen bűnt követett el, de mindig ugyanazt mondja, hogy „Tudja, Laci bácsi, hogy maga nem csak ezt a bűnt követte el? Igen, igen! Maga tolvaj is!” S képzeljétek, ekkora szemekkel: „Nem loptam semmit!” „De igen! Maga visszalopja a bűnét!” Na most. Na jó. Gyerünk. Nem. Megyünk tovább. (16:52)

Következő. Nemcsak a pozitív érzelmi szintemmel akarok nap nap után foglalkozni. A jóllét nem azt jelenti, hogy mindig jól érzem magam. De azért néha érezzük magunkat jól! De a jóllét nem egyenlő azzal, hogy mindig jól akarom és tudom érezni magam, hanem azt jelenti, hogy jobb helyzetbe hozom magam, és ha jobb helyzetben vagyok, onnan könnyebb jól lenni, hogy az reális is legyen. Nagyon szép, hogy az életem tönkre… az üres helyeket a fantáziátokkal töltsétek ki, és utána arra jutok, hogy annyira pocsék, szörnyű az életem, az a helyzet, amiben vagyok, kibírhatatlan, kilátástalan és reményvesztett – hát akkor igyunk. Mmmm! Jobb! Hát tényleg jobb! Ha nem lenne jobb, miért innék? Azért iszom, mert jobb! Csak nem a helyzetem, hanem az érzés. Ez a nagy különbség! Ha mindig jobban akarom érezni magam, egyre rosszabbul leszek. Erre, ugye, ha kritikus vagyok, az lehetne mondani, hogy ahhoz, hogy mindig-mindig jól érezzem magam, sok alkoholra és rövid életre van szükség. Így van némi esély rá.

Következő: szükségletekig jutni. A Maslow-piramissal kelnek-feküdnek a mi világunkban. Mindenki! Mindenkinek a zsebében ott van egy Maslow-piramis. Annak persze a butított formája, igen-igen, a legtöbb, a Maslow-piramis, és ha nem főzöl nekem este, akkor mutatom neked a Maslow-piramist. Látod, éhség, éhség, éhség! Akkor fázom, és nem csináltattad meg a fűtésrendszert, már 2 hete nincs megcsinálva, emlékeztek, akkor Maslow-piramist előveszem, hát fázom, fázom, gyerünk, gyerünk! Előrángatjuk a Maslow-piramist, azt mondjuk, így nem élet az élet! Ha te az alapvető szükségleteimre nem válaszolsz pozitívan, csak elhagyni tudlak. Egy olyan emberrel miért élnék együtt, aki nem főz? Énnekem táplálékra van szükségem! Ha nem eszem, egy hónapot bírok körülbelül, de akkor iszom. Hát ital nélkül pár napot bírok. Hát nem élhetek egy olyan emberrel, aki az alapvető szükségleteimet nem elégíti ki! Egy ilyen emberrel nem élhetek. Márpedig énnekem elég sok alapvető szükségletem van ám! (Ebben az alkalomban ti vagytok a legjobbak! De jó, hogy nem vagyok egyedül!) Na. Tehát az élet föltételeit akarjuk állandóan biztosítani. Az életnek rengeteg föltétele van, mert hiszen nagyon sok szükségletünk is van. Hogy a nagyon sok szükségletünk mind kielégüljön, akkor nagyon sok föltételnek mind lennie kell, s mikor a nagyon sok föltételt teljesítettük, na akkor talán élhetünk egy kicsit. De általában oda nem jutunk el soha! Az a baj, hogy állandóan vannak szükségleteink, amelyek nem elégülnek ki, ez az egyik probléma, tehát tulajdonképpen állandóan rosszul vagyunk, és valaki ezért felelős… Nem úgy van? És minél közelebb van valaki, annál inkább! Hát majd hülye leszek valakit hibáztatni a Marsról. Nem, én inkább a férjemet, mert… Tehát nem elég ez a baj, az életnek egészen nyilvánvalóan nagyon-nagyon sok föltétele van. Az emberi élethez nagyon sok minden hozzátartozik, ez az élet föltétele. Ezért a föltételekkel törődünk, elfelejtünk élni. Azt hallottam, Ferenc pápa beszélt az Európai Unióban. Majd olvassátok el, állítólag arról beszélt, hogy elfelejtünk embernek lenni. Látszik, ez sokkal jobban érdekel titeket. (21:46)

Következő. Sebzettségünkkel törődünk, így seb, úgy seb, de rendben van, a sebeinkkel foglalkoznunk kell. De a sebeinkből olyan élet fakadhat, ami egyébként nem fakadna belőlünk. Egy sebzettség az életnek a forrása is! Ez a megrendítő, megdöbbentő misztérium, hogy az élet nemcsak valami gyönyörűségből fakad, hanem sebekből fakad, vagy sebekből is fakad. Az asszony fájdalommal szüli gyermekét – valami fájdalmon keresztül is jön az élet, és néha az élet nem jön, hogyha valami fájdalmon keresztül nem tud jönni. Hát, ha minden-minden fájdalmat ki akarunk venni, akkor szép lassan az élet eltűnik. Tehát akkor foglalkozhatunk folyamatosan, hogy így seb, úgy seb, és ne legyen seb, és minden seb rossz, miközben…hej-haj! Ha én nem lennék sebzett ember, biztos nem ülnék itt! Egész biztos! De hát olyan, hogy sebzett ember, van, olyan, hogy nincs, olyan meg nincs. Na jó. Következő.

Az igazam – így igazam, úgy igazam! Hát erről sok szó esett. De nem jutunk el oda, hogy mi az igazság. Senkinél nincsen az igazság, de senkinél. Az igazságnak bizonyos részei, olvasatai vannak nálunk. És tinálatok van az igazságnak az én igazságomat kiegészítő része. Tehát rátok szorulok. Nagyon.

Következő: hiányainkig jutunk el, de nem a lényegig. Emlékeztek arra a férfira, aki elhagyta a feleségét. Állandóan szidtam őt, mondtam, hogy mennyi minden hiányzik. Igaz is volt. Mikor a felesége úgy döntött, hogy most már elegem van ebből, hozzáment egy másvalakihez, egyszer csak a férfi azt mondja: hogy lehetek ilyen őrült. Állandóan azzal foglalkoztam, mi hiányzik. Most tudom, mire van szükségem. A feleségemre meg a gyerekeimre. Ez a lényeg! Az összes többi nem lényeges! Mindig sok minden fog hiányozni. Kérdés, hogy mi a lényeg. (24:25)

Megyünk tovább. Problémákig jutni, de mindig azt gondolni, hogy minden problémát meg lehet oldani, miközben a problémák nem egyszer – utáljátok, hogy ezt szoktam mondani – megoldhatatlanok. Az élet nem egy probléma, amit meg lehet oldani. Megyek a segítőhöz: életproblémáim vannak, és segítsen nekem, hogy az életproblémáim ne legyenek olyan problémásak. Az élet nem egy probléma, amit meg lehet oldani. Az életnek van egy drámaisága, ezt nem tudom belőle kivenni. És amikor azt mondom, hogy az élet valami probléma, vagy az életnek ilyen és olyan problémái vannak, ezeket mind el akarom tüntetni, hogy végre jól legyek, akkor az élet drámaiságát akarom kivenni belőle, amitől az emberi élet olyan, amilyen – valódi emberi élet. Jaj, nem tudom, ilyeneket mondok ma. Hát ebben nem sok szórakoztató van, úgy hallom. Van, de szórakoztató…Furcsa! Ez is egy séma ám. Na jó! Jó!

Kevés az időm. Mindig azzal foglalkozni, hogy nincs időm. Nincs időm erre, nincs időm arra, fogy az idő. Mi van mögötte? Hát a mulandóság, hogy megöregszem, hogy nem fér bele minden az időbe, hogy nem fér bele minden az életbe. Akkor mit akarok, hogy mi férjen bele? Egy lelkigyakorlaton azt kérte tőlem a lelkigyakorlatot vezető jezsuita szerzetes, idős bácsi volt, sok élettapasztalattal: menjen el, fél óráig képzelje el, hogy ott van a halálos ágyán – ugye egy idős jezsuitának semmi se, mi az nekem, elképzelni a halálos ágyamat, biztosan érzelmileg nem érint különösebben – fél óra alatt sitty-sutty, ott vagyok a halálos ágyamon, nézzek vissza az életemre és kérdezzem meg, hogy mi az, ami igazán fájna, hogyha nem történt volna meg, ha nincs benn az életemben. S jöjjek vissza és mondjam meg, hogy mi az, ami nekem nagyon-nagyon fájna, hogyha az nem lenne benne. Második gyakorlat ugye ennek a pozitív része. Megint ugorjak el fél órára a halálos ágyamra, nézzek vissza az életemre, mondjam el, mi az, amire azt mondom, na ezért volt érdemes élni. Két egyszerű gyakorlat. Mehetünk 25 szakemberhez, magunkhoz, magunkhoz, jaj, nincs elég időm, ez szörnyű… Mulandóság – mi legyen benne? Ha az benne van, a többi már csak úgy fickándozunk még egy kicsit. (27:37)

Következő – na mindjárt befejezem ám! Azt mondja: folyamatosan, s a sématerápia is nyilván nagyon sok segítséget ad ebben, azzal foglalkozni, hogy hogy tudunk alkalmazkodni a megváltozott élethez. Erről szól a segítés. Hogy tudok alkalmazkodni a családhoz, alkalmazkodni a körülményekhez, alkalmazkodni a főnökhöz, a gyors élet – hogy tudok alkalmazkodni, hogy tudok megfelelően, hatékonyan alkalmazkodni. Ugye? Mi a mélysége ennek a témának? Rendben van, hogy van, aki tud alkalmazkodni, van, aki nem tud, hogy a mutánsok ideje eljött. Most ezt sarkosan mondom, de van köztetek biológus, megerősítheti ezt, hogy az evolúciós elméletnek volt egy olyan gondolata, hogy az evolúció logikájához hozzátartozik, hogy ahogy változnak a körülmények, mi is nagyon jól, megfelelően tudunk változni. Ez zseniális, csakhogy nem így van. Ez is van, tudunk alkalmazkodni és változni, de a megváltozott körülményekhez való alkalmazkodás kiknek megy? Azoknak, akik egyébként azon a populáción belül olyanok voltak, hogy nekik az könnyebben megy.  Vagyis az evolúcióhoz az tartozik hozzá többek között, hogy egy populációban az egyedek nem egyformák. Az egyikük jobban bírja a hideget, a másik jobban bírja a meleget. Az egyik bír többet, a másik nem. Az egyik lassabb, a másik gyorsabb. És ha nagyon változnak a körülmények, nem vagyunk olyan gyorsak, hogy iszonyú gyorsan tudnánk változni. Hanem az történik, hogy akik a változáshoz már eleve közelebb vannak, ők túlélik. A többieknek pedig pá. Tehát akkor foglalkozhatunk azzal, hogy változni, változni, alkalmazkodni… Ezért használtam azt a szót, hogy mutánssá válunk. Lehetetlen helyzetekhez mindig, aki képessé lesz alkalmazkodni, milyen lesz? A csótányember… Ez jó! Még a radioaktivitást is bírni fogjuk. Szuper! Ennél talán fontosabb, hogy mi az élet értelme. Lehet alkalmazkodni mindenhez, akármihez, a végtelenségig, vagy tudunk, vagy nem. De mi az életem értelme? S ha azt mondom, ez az életem értelme, akkor ebben nem fogok alkalmazkodni. Miért alkalmazkodnék hozzá? Az se zavar, ha kisebbség vagyok. Ha egy nagyon kisebbség vagyok. Nem zavar engem! Egy katolikus pap nagyon kisebbség. Vagyunk háromezren…cipészekkel, gombkészítőkkel. Na jó van. Gyerünk, gyerünk, Feri! Mert annyi mindent szeretnék mondani, csak az a baj, hogy beszélek, és nem jutok oda. (31:38)

S akkor ezt írtam még, de hát lerágtuk már ezt a csontot, a kommunikáció. Egy kedves ismerősöm szava annyira benne van a fülemben, mindig mondta, amikor egy témához elérkeztünk, kezdtünk rálátni, hogy egy házastársi konfliktusban mi is van, mindig sóhajtott egy nagyot, azt mondja: „Na, ez az! A kommunikáció!” Én ettől mindig olyan dühös lettem, mert nem az derült ki, hogy a kommunikáció. A kommunikáció mögött végül mindig, mindig van egy alapvető kérdés. Több is, de most egyet mondok, mert az jut eszembe. Ez pedig így szól: Te hogyan viszonyulsz egy másik emberhez? Mit gondolsz róla, mit látsz, ha ránézel egy másik emberre, hogy látod őt? Egyáltalán, te egy másik emberi lényhez hogyan viszonyulsz? Megtanulhatunk én-üzenetekben beszélni, hogyha lenézlek. Beszélhetek az érzéseimről, hogyha megvetlek. Hiába akármilyen kommunikációs manőver, ha nem tisztellek! Mondhatok én akármilyen zsiráf-beszédet, sok nyállal, hogyha nem becsüllek meg. Hát akkor, a kommunikáció az… Persze, hogy van egy technikai része, tanuljuk meg! De hát ha valamin múlik, az az, hogy a leglehetetlenebb helyzetben is elérhető számomra az, hogy téged értékellek. Egyszerűen hozok alapvető döntéseket, hogy azt én soha nem teszem meg veled. Nem történhet meg, hogy azt megcsináljam veled. Egy érző emberi lény vagy, egy kutyával nem csinálom meg… És ez majd alakítja a kommunikációt, s akkor igen, erre megtanulunk egy-két technikai fogást, azt ennyi. Ilyen egyszerű, nem kell ezt hat évet tanulni. Na, ez volt. Hát az elég jó segítő, mi magunknak hogy tudunk segíteni, merjük az élet drámaiságát megélni. (33:55)

S akkor – így. Szerintem menjünk haza, ezen már most mit felszíneskedjünk itt.

Arra jutottam, hogy szeretnék összefüggéseket mondani nektek zárásképpen. Mert eddig olyan kis egyszerű dolgok, egy pont… - ezt csináltuk. Na, valamit. Gyerünk!

Képzeljünk el egy igazán nehéz helyzetet. Az igazán nehéz helyzet legyen ráadásul nem is személyes nehéz helyzet. Egy kapcsolati nehéz helyzet, egy igazi nehézség, amiben segítségre van szükségünk. Például vegyünk a kölcsönös neurotikus allergiát. Hááá, kedvenc témám! Mi az, hogy kölcsönös neurotikus allergia? Mindjárt mondom! Kell hozzá nekem négy szék. Ott van egy! Maradj! Maradj! Igen! Köszönöm.

A kölcsönös neurotikus allergia általában a társkapcsolat valamelyik pontján megjelenő igencsak megterhelő állapot, amit a következőképp írhatunk le. Hah, gyerünk! Ránézünk a mélyre, nem ám csak pepecselünk, zsiráf-kommunikáció. Hogy lássatok is, ezt így fogom rakni. Na, kérem! Képzeljük el, hogy egy házaspár esetében, ez egy drámai dolog már, a következő helyzet rendre lejátszódik: a nő, nevezzük feleségnek, ugye, ez egy kisebbség már, a feleség nem egyszer, ahogyan a férje hazaérkezik, szinte mindenféle kezdő, bevezető prológus nincs, ő rögtön a tárgyalásra tér, de a tárgyalás, mondjuk, ahogy John Gottman mondja, egy durva nyitással kezdődik, és elárasztja a férfit. Na most, élezzük a helyzetet. Amit kifogásol a férfinél, jogos, mert tényleg néha nem teszi meg, amit megígért, tényleg elfelejt dolgokat, tényleg, ha fáradt, fütyül a gyerekekre, tényleg, ha így, tényleg, ha úgy, igaz. Aaaaaaaa!!!! Mondja a feleség. Mikor egy nő azt mondja, hogy Aaaaa!, az nem egyszerűen csak aaaaa!, hanem éppen kapcsolatot keres a férfivel. Ne tévesszük ezt szem elől! Ő dolgozik a kapcsolatért. Így van. Ha azt mondaná, egyszerűen fütyülök rád, mit érdekel engem, azt csinálsz, amit akarsz. Hát ehhez képest az, hogy azt mondja, hogy… - tehát még beszél vele. Még akar tőle valamit. Az aaaaa az nagyon fontos. Mit tesz a férfi? Nem, semmi agresszió nem lesz. A férfi már az első két mondatra, ami persze ismerős neki, a szemrehányás, ítélkezés, a durrogás, a pufogás – egyszerűen megvetéssel fogja magát és elmegy. Mit csinál a nő? Megy utána. Hát mondom, a kapcsolatért dolgozik. „Te, hát nem hagyhatsz itt! Nem hagyhatsz itt magamra, faképnél, most beszélek hozzád, álljál már meg!” Na? Egy neurotikus allergiánál nem finomkodunk, nem ilyen pipettával adjuk a mérget. Hát a dühünket nem nagyítóval keressük olyankor, hanem attól allergiás, ahogy egy pici kis, bumm, taknyom-nyálam összefolyik, azt gondolom, hogy nem vagyok életképes. Hát üvöltök, mint a sakál. Nyúlok utána, a férfi után. Eldöntöttem, hogy nem ütöm meg, csak azért nem ütöm meg. És én egy fiatal nő vagyok. A férfi pedig, ahogy a nő megy: „Hagyjál már békén, hagyjál már!”

 Most, ha ez lejátszódik kétszer, négyszer, nyolcszor, tízszer, nehéz helyzet, de ettől ez még nem egy kölcsönös neurotikus allergia. Mitől nevezhetjük ezt kölcsönös neurotikus allergiának? Már mondom is. Akkor, hogyha látjuk, hogy mi történt gyerekkorukban. Itt a gyerek-szék. A lánnyal az történt, amikor kislány volt, hogy elhanyagolták. Fütyültek rá. Ha próbált valamit szóba hozni magáért, hogy mi van vele, vagy mit szeretne, a gyereknek kuss a neve. Nem törődtek vele, nem számított, hogy őneki mi jó vagy mi nem. Nem tudta magára fölhívni a figyelmet. Nem volt ember, akihez szóljon, akire számítson. Amikor szerelmes lett, jaj, hát találok majd egy férfit, aki törődik velem és gondoskodik, a szerelemben olyan gyönyörű volt minden. Együtt mentünk, és hetek, és hónapok, a Halászbástya…főleg a Halászbástya! Át a Lánchídon, alagút, a szmog…De hát szerelmesek voltunk, minden jó volt! Az alagútban összebújtunk, nagyszerű volt, kiértünk, Haydn-park, gyönyörű fák.. A vágy, annak a beteljesedése a kezdeti szerelmi időkben. Végre valaki figyel rám, észrevett engem, mondtam is a barátnőimnek, jaj de jó, itt vagyok! El sem hiszem, hogy ez velem történik, hogy ez pont velem! Hogy a Robi engem! A Robi! Hogy egy ilyen nagyszerű fiú pont velem! Szerintetek ez igaz? Csípj meg! Na, mindegy is… Tehát nőként, egy boldog nő vagyok, enyém Robi… Enyém Robi, cupp az éjszakában, fény a nappalban, észrevesz, figyel rám, törődik velem, hallja, amit mondok, meghallgat, lehet vele beszélni… S a bennem élő kislány azt mondja a felnőttnek, ilyen jó dolgod sose volt még! A legszerencsésebb vagy! De ahogy megy előre a társkapcsolat, nyilvánvaló, ahogy ez megtörténik mindig, a szerepfelosztás időszaka, aztán én-határok visszarendeződnek, egyéni életcélok megint megjelennek, megy minden a maga útján. És ez a kislány azt veszi észre, hogy most nem vett észre! Ma nem kérdezte meg, mi volt. Ma nem figyelt rám, nem mondta, hogy hogy vagyok, meg se simogatott, mintha nem is lennék. Csináltam olyat, mit szóltok ehhez, arra gondoltam, hogy hazajön, hogy nem fogok hozzá szólni. Hogy észreveszi-e? Szerintetek ez jó ötlet? Most elbizonytalanodtam. Hogy nem szólnék semmit, hogy megkérdezi-e egyáltalán, hogy vagyok. Megcsináljam? Ne? Nem hallgatok rád! Nekem biztosra kell mennem, biztosat kell tudnom, persze, hogy megcsinálom! (43:34)

Na most. Természetesen történik az, hogy a férfi néha nem figyel oda, néha nem törődik vele, hogyha fáradt, akkor megy, internetezik, a nőben ez a sebzett kislány, aki mit élt meg gyerekkorában? Én azt éltem meg, nem figyelnek rám, nem vesznek észre, nem törődnek velem, elhanyagolnak, nem számít, hogy vagyok, és nem tudok tiltakozni, kifejezni, hogy valamit, mert nem hallgat meg senki. Ezért nekem, a kislánynak óriási előrelépés, hogy tiltakozom, hogy kiabálok, hogy fölhívom magamra a figyelmet, hogy nem engedem, hogy megtörténjen velem ez még egyszer. Engem még egyszer nem lehet elhanyagolni. Meg is mondom, ugye? Adjatok már egy Bailey’s-t! Velem ezt nem lehet megcsinálni! Adj még egyet! Tűrhetetlen, és énvelem ezt még egyszer nem csinálják meg! Még egy Bailey’s! Vagyis, a bennem élő sebzett kislánynak az, amit csinálok ebben a kapcsolatban a férjem felé, egy óriási előrelépés! Hatalmas előrelépés! Tiltakozás az ellen, hogy velem ezt meg lehetett csinálni, és nem lehet megcsinálni, és ebből kinövök, és ez… Ennek a sebzett kislánynak a gyógyulási törekvése és a személyiségfejlődés felé való lépése. Aha. No de. Ezért, amikor a férjem nem vesz észre, nem figyel rám, nem törődik velem, nálam megjelenik a neurotikus allergia. Olyan heves reakciót adok erre, nem tudom azt mondani, hogy hát fáradt, semmi, hát nem dől össze a világ, stabil vagyok. Jó, most nem kérdezte meg, hát ezer baja van. Miért, és én megkérdeztem, hogy ő van? Eszembe sem jutott. Ez mind-mind nem jut eszembe, olyan heves neurotikus reakciót adok arra, hogy nem kérdezte meg, hogy vagyok, hogy… De amit teszek, a sebzett kislány számára egy gyógyító előrelépés. Attól kölcsönös neurotikus allergia, hogy itt van egy kisfiú. Mi történt a kisfiúval gyerekkorában? Szülei: apja, anyja alkoholbeteg. Magyarországon, hmm-hm. Bántalmazzák. Nincs hova menekülni. Őt nem elhanyagolják. Apja iszik, de minden nap számon kéri. Lecke megvan? Milyen jegyet hoztál? Mutasd az ellenőrződ! Nem volt hova menekülnie. Nem tudta magát biztonságba helyezni. Nem volt hova elbújni, nem volt hova elmenni, hogy ez ne történhessen meg vele. Bezárult a lakás ajtaja, és annyi volt! És hiába délelőtt az iskola, mindig ebbe ment haza, hova ment volna haza? Itt is van egy sérült kisfiú. És amikor a feleség ordít, hogy veled nem lehet élni, hogy tudsz ilyen érzéketlen lenni, nem is hozzád mentem feleségül, te egy teljesen más ember voltál… én is adok egy neurotikusan érzékeny reakciót, és azt mondom: énvelem ezt a bántalmazó magatartást többet senki nem csinálja meg! És gyerekkorban nem tudtam megvédeni magam, és nem tudtam biztonságba helyezni magam, most meg tudom. És megyek, és elmegyek, és nem hagyom, hogy ez velem megtörténjen. Ezért bennem ennek a kisfiúnak az a magatartása, hogy biztonságba helyezem magam, nem hagyom magam bántani, nem engedem, hogy ez megtörténjen velem és elmegyek, előrelépés. Ez itt ennek sebzett kisfiúnak gyógyulás és a személyiség fejlődésének egy nagy lépése. (47:40)

A kölcsönös neurotikus allergia azáltal alakul ki, hogy nemcsak két felnőtt találkozik este hétkor, hanem hozzák a két sebzett gyereket, s amikor a feleség kiabál, már nem a felnőtt beszél, hanem a gyerek. És amikor a férfi elmenekül, akkor nem a felnőtt menekül el, hanem a gyerek. Tulajdonképpen ők ketten csinálják ezt. Ámde a felnőttek csak asszisztálnak. Ez történik. Mikor a felnőtt részünkben vagyok, megyek, tudjátok, egyszerűen a felnőtt részemben vagyok, tulajdonképpen nem tudom, mi történik velem. Nem kérek Bailey’s-t, nem kérek, nem segít az rajtam! Hülyeség, múltkor is hármat megittam, milyen marhaság volt az, nem volt az jó semmire. Nem értem, hogy mi történik! Olyan kiszolgáltatott vagyok ilyenkor, de nem tudom, mi. Veletek van ilyen? Veled van. Felnőttként nagyon tehetetlenek vagyunk, mert a sebzett gyerekek gyógyulni és fejlődni akarnak. Most egy ilyen helyzetben – összefüggések, nehézségek, majd.. Jól van, van idő. Tényleg, most azt akkor. A felnőttek, mivel … ez az allergia, nem látok jól. Mivel szoktak próbálkozni a felnőttek, amikor egy kicsit eszüknél vannak? Megpróbálják megbeszélni a helyzetet. Szokott sikerülni? Nem. Miért nem sikerül? Az egyik: nem tudják azt, hogy tulajdonképpen mi történik velük. Ezért a másikra tulajdonképpen dühösek, úgy érzik, nincs is már kapcsolat köztük, hogy a másik nem szereti őket, és nem törődik vele, és nem számít, és nem fontos, és hűtlen a szónak nem fizikai értelmében – tehát van egy nagyon negatív látásmód, és az együttműködésnek a gátoltsága. És ebben a nagyon negatív... egy csomó fölgyülemlett sérelem van mind a kettejüknél. S a fájdalmak és sérelmek innen is forrásoznak, s ebből a lehetetlen helyzetből megpróbálnak valami kompromisszumot találni. Mi a kompromisszum? Azt mondja: „figyelj, egy valamit tudok elképzelni. Hogy nem mehetsz el! Mindegy nekem, de legalább hallgasd végig! Nem mehetsz el, John Gottman is megmondta. Az egyik vagy mind a két fél kilép a konfliktusból, annak a kapcsolatnak már harangoztak. Hát a szakirodalom is megmondja, hogy amit te teszel, árt a kapcsolatnak. Nem mehetsz el!” Mi ezzel a probléma? Ha kívülről nézzük, azt mondjuk világos is, meg kéne a férfinek érteni, hogy ne menjen el, nem lehet semmit sem megbeszélni, mert mindig menekül, vegyük már rá, hogy ne menjen el! De ezzel megkérdőjelezzük azt a jogát és azt az öngyógyító törekvését, ami abból az értékből fakad, hogy végre meg tudja magát védeni. Ezért ebben a pozícióban a gyerek azt mondja: ebben én nem kötök kompromisszumot, olyan nincsen, hogy nem nagyon vernek meg, csak kicsit. Nem, ilyen nincs, ezt a kompromisszumot nem lehet megkötni, értitek?! Ebben nincs kompromisszum! Nem! Nincs! Nincs! Engem még egyszer nem üvöltenek le, engem még egyszer nem vernek meg! Nem tudok kompromisszumot kötni! Erre a férfi azt mondja: jó, látom, megint fölhergelted magad. Figyelj! Akkor ne azt a részét vegyük, hogy én nem megyek el, mert el fogok menni, velem ezt nem csinálhatod meg. Most vegyük azt a részét, hogy te nem emeled fel a hangod. Csak kedvesen! De csak én-üzenet, csak zsiráf-zsiráf! Erre itt a gyerek, azt mondja: de hát ha a tűrhetetlenség, az elhanyagoltság, abban nem tudok élni! Hát nem kiálthatok? Ha valami fenyegeti az életem, nem szabad kiabálni, nem szabad tiltakozni, nem szabad nemcsak azt mondani: kérem szépen, azt a fegyvert, ha lehetséges, ne biztosítsuk most ki. Nem esik jól, ha a csöve rám irányul. Ahogy betárazott, ez bennem félelmet kelt… Itt a kislány, azt mondja: ebben nem kötünk kompromisszumot! Ebben nem köthető kompromisszum! Érthető ez? Ezért, amikor a felnőttek próbálnak kompromisszumos megoldást találni, az általában kudarcot szenved, mert a gyerekek azt mondják, hogy ebben nincsen kompromisszum. Ez gyógyít minket, ez nekünk egy előrelépés, így tudunk növekedni, nincs kompromisszum. Ezért, amikor John Gottman azt mondja, hogy vannak megoldhatatlan problémák, azt tudom már, a legtöbben azt hallják ebben, hogy a gyerekeknek azt mondjuk, hogy fogják be a szájukat, tűrjenek, szenvedjenek tovább. De nem erről van szó, hanem hogy a felnőttek jöjjenek rá, hogy mi történik velük és a bennük élő gyerekekben, de nemcsak az enyémmel, hanem az övével, és itt jön, na most akkor gyerünk, akkor egy picit.

Emlékeztek-e még a konfliktuskezelő stratégiákra? Ha nem, majd mindjárt mondom. 5 konfliktuskezelő stratégia létezik. Mind az ötre szükségünk van. Ahhoz, hogy ez a helyzet megoldódjon - ez a helyzet a társkapcsolatban előjön 99,99%. Lehet számítani, hogy ezek a helyzetek meg fognak történni. Először is létezik egy olyan konfliktuskezelő stratégia, hogy önérvényesítés. A gyerekek ezt nagyon jól csinálják, ők érvényesítik magukat! Elkezdődik egy párbeszéd, most elmondom, hogy tulajdonképpen most kérlek, hallgass meg. Most szeretném neked elmondani, hogy tulajdonképpen mit élek át ilyenkor. Most ne szólj bele, most hadd mondjam el! S elmondom, hogy gyerekkoromban ez történt, és ez, és milyen rettenetes volt, és azt akarom, szeretném, vágyok rá, értsd meg, hogy mit élek át, amikor te elmész, ez önérvényesítés. Kifejezem, kimondom, hogy – és ez nekem is nagy munka, mert én sem tudom még pontosan. Énnekem is egy csomó mindenre rá kell jönnöm, rá kell látnom, újabb szenvedések jönnek elő, de érvényesítem magam, és elmondom, hogy ez van velem, és ez ezért volt, és ezért tűrhetetlen, tudod? Ezért nem tudom elviselni, hogy ezért olyan rettenetes, ezért őrülök meg ettől, ezért gondolom azt, hogy el kell válni, ezért, ezért, érted ezt?! Jön a férfi, és ő is érvényesíti magát, de nem úgy, hogy elmegy, hanem elmondja, hogy „te, én meg arra jöttem rá, hogy amikor te elkezdesz kiabálni, vagy jössz utánam, megragadod a karom, azt el nem tudom mondani, hogy nekem az egész rohadt gyerekkorom előjön. Azt nem tudom tulajdonképpen, hogy mi türtőztet engem, hogy ne keverjek le neked egy pofont. Kész csoda, hogy eddig nem tettem, de érted, hogy nem akarom, de amikor itt a gyerek jön, megbolondulok ettől! Megőrülök, és arra gondolok, hogy el kell válni!” Ez is önérvényesítés, érvényesítik, mondják. (56:59)

A másik konfliktuskezelő stratégia, hogy hajlandó vagyok elfogadónak, megértőnek lenni. Mikor az egyik érvényesít, a másik megérti és elfogadja őt. Elfogadlak, befogadlak, megértem. Hmmm.

Ezután még mindig nem lehet kompromisszumot kötni, mert ahogyan érvényre tudtuk juttatni magunkat és a gyerekek megnyugodtak, hogy végre valaki törődik velük, hogy végre elmondhatják, hogy mi van velük, hogy már 30-40-50 éve hogy érzik magukat. Mikor a gyerekek megnyugszanak abban, hogy a másiknál egyáltalán foglalkoznak vele, vagy most végre számít az, hogy velük mi volt az életben, na akkor még mindig nem a kompromisszum jön, hanem az együttműködés világa teremtődik meg. Itt nem csak azért nem történhet gyorsan kompromisszum, mert a gyerekek nem engedik meg, érthető módon, hanem azért, mert tulajdonképpen a sérelmek olyan mértékben halmozódtak föl, hogy akadályoztatva van az együttműködés. Nem tiszteljük már egymást, nem becsüljük meg, azt gondolom, attól szenvedek, hogy ő ilyen. Hogy ő rontja el az életem. Legnagyobb baklövésem volt. De ez már harmadik házasságom volt, hova fussak még? Ezért nem tudunk még kompromisszumot kötni, mert még együttműködni nem tudunk. Amikor érvényesítés, elfogadás, érvényesítés, elfogadás, elfogadás, érvényesítés, ahogyan megértem és megérzem, és befogadom a gyereknek a nyomorúságát, akkor megváltozik bennem valami. Elkezdek változni. Nem nagyon, csak annyira, hogy azt mondjam, húú, tulajdonképpen most egy pár másodpercre úgy megértettem, milyen is lehet neki, amikor megragadom a karját. Hát erre én sosem gondoltam, nem hogy nem éreztem bele. Mindig azt gondoltam, hogy egy szemét, aljas alak, hogy elmegy. De most, hogy egy picit érzem,hogy ő ott mit élhet meg… Hát ahogy ez a párbeszéd lezajlik, történhet az meg, hogy visszatér némi együttérzésem. Hogy a felnőtt azt tudja mondani, hogy jó, jó, már most kaptál teret, kislányom, nagyon fontos vagy, nem fogunk olyan megállapodást kötni, hogy neked az rossz legyen. Nagyon szeretlek. De nézd csak, ott van egy kisfiú. Hát énnekem most lett valami viszonyom azzal a kisfiúval. S a férfi azt mondja, hogy hát most mikor a feleségem utánam jön, gyűlölöm. De most, hogy ez a kislány, hétszámra otthon kellett lennie, rázárták az ajtót, a szülei elmentek és egyedül volt, s megtiltották neki, hogy bármit csináljon, hát azért ez a kislány, hűű, szóval… Azért nem tudom nem részvéttel nézni a sorsát. Tehát még mielőtt kompromisszum történne, történik bennünk egy változás, és a megbeszélés révén érzések jelennek meg. És ez a változás teszi lehetővé azt, hogy egyáltalán elkezdjünk tudni együttműködni. Mert valójában a neurotikus allergiánál már nem működünk együtt, hanem mindenki működik magáért. A gyerekek irányítanak, a sebzett gyerekek, és ők fejlődni… - nincs valódi együttműködés. Mikor kidolgozzuk azt, hogy jó, most akkor mit lehetne tenni. Fúú, ott megint. Hát akkor valamit próbáljunk stratégiákat kitalálni, hogy lehetne valamit. Elindul egy valódi együttműködés a belső megváltozás révén. Mikor az együttműködés történik, egyszer csak a férfi azt éli meg, hát most ez a nő hasonlít a feleségemre. Láttam a szemében, ahogyan beszélt, mert én vagyok a férfi, láttam a szemében, amikor beszéltem én, hogy érdekli őt, amit mondok. Hogy persze, beszéltem már néhány mondattal, emlékszem, még az esküvő előtt mondtam neki, hogy a szüleim alkoholbetegek voltak, de hát szégyelltem is, nem sokat beszéltem erről. Tulajdonképpen még magam előtt sem, én még tulajdonképpen sosem mondtam ki, hogy én hogy szenvedtem ettől. És azt láttam a feleségem szemében, hogy ezt érti. Hogy valahogy fontos vagyok neki. Hű, ez nagyon jólesett! Ez jólesett! És az az élményem, mintha olyan lenne, mint amikor…egy kicsit olyan, mint amikor megházasodtunk. Egy kicsit…egy picit emlékeztetett a szeme rá. Csak a szeme… az összes többi még úúú, de a szeme…S a nőben is történik egy pici változás. Hát eddig csak azt tudtam gondolni, hogy egy lehetetlen alak. Most látom, hogy nemcsak egy lehetetlen alak. Hát ezért eljövök ide, hát tudjátok, mire jöttem rá? Nem véletlen szerettem bele! Tulajdonképpen azért fontosak vagyunk egymásnak. Nagyon nehéz, de… Jaj, csak mit kell csinálni? Azt nem tudom. Érthető ez? Benne vagytok? Akkor itt kidolgozik… kidolgozik, na. Kialakul az együttműködés világa. És amikor már van együttműködési készség, ismét megjelenik a tisztelet, a megbecsülés, az együttérzés, érzelmi öszetartozás, eszembe jut, hogy tulajdonképpen nem akarok elválni, nem fogom minden vitának a végénél azt kiabálni, hogy „jó, akkor váljunk el”. Kimondom a férfinek is, hogy tulajdonképpen, amikor azt kiabálom neked, hogy váljunk el, tulajdonképpen nem akarok elválni, csak nem tudom, hogy kell együtt élni. Nem válni akarok, csak nem tudom, hogy tudunk együtt élni. Ezt nem tudom. S ha ezt kimondom, bennem is jön a változás. És ez a változás, az együttműködés terének a megszületése teszi lehetővé, hogy kompromisszumot kössenek. És a kompromisszumkötés, negyedik stratégia, önérvényesítés, elfogadás, együttműködés, kompromisszumkötés. Az ötödik stratégia pedig, hogy egyszerűen elkerülöm a konfliktust. De az elkerülés már most nem az lesz, ahogy amikor a feleség kiabál, akkor a férfi elmenekül, hanem az történik, hogy a feleség két nap múlva, a megbeszélés után se szó, se beszéd, durva nyitás, elárasztás, ordítás, ahogy szokta. Mitől változna meg? Két nap alatt? De a férfiben történt egy pici változás, ő még most jobban a felnőtt részében van. (65:35)

Egy héttel ezelőtt elmentem egy házas csoportba, és a neurotikus allergiáról beszélgettünk. Azt mondja az egyik feleség: tudod, nagyon érdekes, hogy ezen az elején sokat nevettem, de most már rájöttem, hogy a férjem tulajdonképpen egy zseni. Mert a férjem a következőt mondta egy ilyen helyzetben: váratlan nyugalom. Váratlan nyugalom. Mert a férfi, aki még valamennyire a felnőtt részében van, annyit tud tenni, ezt mondja: ó, nyugalom. Mondja magának. Ránéz a feleségére: óóóó, óóóóó. Ennyit tud. Ez azt jelenti, hogy itt már nem ugyanúgy mennek a dolgok, mint eddig, mert a férfi nem menekül rögtön, azt mondja, hogy úúúúúúú. A feleség érti ezt a jelzést. Jó, hát attól még, hogy úúú, attól még…… De már a helyzet nem ugyanaz. És ha a felnőttek valóban együtt akarnak működni, akkor itt szép lassan történhet egy olyan változás, amiben a férfinek joga van elmenni, és a feleség elismeri azt, hogy ez számára fejlődés. És a férfi elismeri, hogy a nő számára fejlődés és joga van vele kiabálni. Hogy az neki fejlődés. Nagyon nem esik jól, de elfogadom. Azt mondom, úúúú! Ettől egy csapásra nem változik meg az élet, mert a sebzett gyerekek maradnak. Annyi változik, hogy el tudjuk kerülni azt a lefolyást, kevesebbszer jön elő, az intenzitása csökken, az időtartama szűkül, ami annyira elviselhetetlen. Most, ha – hijj, három perc! (68:06)

Nézzük a 3 széket, a segítő. Mire van szükség, hogy egy neurotikus allergiával kezdeni tudjunk valamit? Mit mond az ember? Először is, emlékeztek még a gondolkozásmódokra? Hat kalap? Na, a hat kalapot osszuk el a három szerepre. Összefüggések. Először is nézzük egymás után. Van az a kalap, az a gondolkozásmód, amiben tények, adatok, matematikai számolás, precizitás. Ő a szakértő. Szakértőként a férfi és a nő is azon gondolkozik: tulajdonképpen megéri nekem a válás, vagy nem? Mi lesz a következménye akkor? Hogy fogok megélni, mi lesz a gyerekekkel, mi fog akkor történni, így akartam-e vagy nem így akartam, mi fog ebből kijönni, és a többi, és a többi. Jött hozzám egy férfi, a feleségével együtt. Azt mondja: tulajdonképpen annyira kiéleződött köztünk a konfliktus, hogy elmentem egy jogászhoz, s megkérdeztem tőle, hogy ha mi történetesen elválnánk, akkor mi lenne a lakással, a kocsival meg a gyerekekkel. Akkor az hogy menne, ki mennyire sérülne meg, tük, tük, tük, tük, tük. Nagy szükség van erre a kalapra! Tudok számolni a következményekkel, hogy megéri vagy nem.

Második kalap. Emlékeztek, van egy olyan gondolkozásmód, az a gondolkozásmód, ami az érzésekhez kapcsolódik. Na, akkor átülök az emberi székre, azt mondom, megőrülök, megbolondulok, elegem van, szétesek, végem van! Kinyírom!! Magam! – ez már gusztus kérdése csak. Ez van itt az emberi székben. Egyszer.

Harmadik kalap – ez az a gondolkozásmód, amikor a várható nehézségeket látom. Hát az is itt van. Ajjajjjajj. Negyvennyolcszor csináljuk meg egy hónap alatt ezt a konfliktust. 48-szor. Eddig sem tudtunk vele mit kezdeni, ezután, most mondjátok meg, mitől lenne jobb? Most itt hallottam ilyenről, hogy kölcsönös neurotikus allergia, na, most akkor ettől jobb lesz? Attól, hogy azt mondja a férfi, hogy höööö, ettől? Mondhat itt akárki akármit, ilyen öt konfliktuskezelő stratégia, ugyan már, az élet nem ilyen, ebből mi sose jövünk ki jól. Hát itt a sebzett gyerekek vannak. Nem tudnak azok meggyógyulni! Ennyitől, hogy ööööö, hogy nem megy el, amikor megbeszéljük. Következő gondolkodásmód, aki képes az értékeket látni. Emlékeztek? Na, jövök át a grandiózus székre. Azt mondja: azért a feleségem nagyon értékes. A férjem. Meg a kapcsolat is. Arról nem is beszélve, hogy lényegi számomra, hogy tulajdonképpen én szeretem őt. Megbolondulok tőle, de olyan sok minden köt bennünket össze. Olyan értékes, amit tulajdonképpen együtt tettünk. Tulajdonképpen a gyerekeink olyan szépek! Szépek a gyerekeink. Azt látom, én azt akarom, hogy a gyerekeimnek valahogy a legjobb legyen. Valahogy a legjobb. A válás mindenképp rossz, szerintem el fogunk válni, mondja ő ezt, én azt mondom, miért válnánk el? Lehetetlen, hogy ne legyünk ezen úrrá! Lehetetlen! Hát ma hallottam, 5 konfliktuskezelő stratégia. Hű, hát ez sosem gondoltam, hogy mind az ötöt lehet használni. Na, ebbe picit belebányászom magam, lehetetlen, hogy ne tudjam megtanulni mind az ötöt! Eddig azt sem tudtam, mi az, hogy kölcsönös neurotikus allergia. Hát ez az, így hívják! Hohó, hát akkor van egy kapaszkodó. Hát nem vagyok én rosszabb senkinél, hogy ne tudnék én ebből kiverekedni. Hát ráadásul a férjem is biztos ki akarja ebből verekedni magát, magunkat, engem, őt. Na!

Következő gondolkozásmód: aki az összefüggéseket látja, folyamatok, összefüggések. Hát, a neurotikus allergia a társkapcsolat egyik törvényszerűen és természetes módon megjelenő fázisa. Általában az erőforrásokért folytatott küzdelem után következő szakasz. Most ez az a szakasz, a kölcsönös neurotikus allergia, amiben nagyon sokan elválnak, azonban statisztikáink is vannak róla, hogy van egy 20-30 %, aki túl tud rajta menni. Most a 20-30 %-nak egy bizonyos része anélkül megy rajta túl, hogy valódi együttműködésig jutna. Akkor ott mind a ketten áldozatnak érzik magukat. Ezt nem szeretném. De vannak olyanok, akik valahogy eljutnak az együttműködési kompromisszumig, és… Igen, tehát itt ez egy folyamat. És tulajdonképpen az is egy folyamat, ahogyan a kölcsönös neurotikus allergia történik. Nem úgy van, hogy egyre rosszabb lett a kapcsolatunk, hanem hogy tulajdonképpen élünk, és akkor jön ez a kör, ebbe megbolondulunk, akkor megint élünk, megint jön, megbolondulunk… Ja, hogy ez ismétlődően tér vissza! Aha, akkor ezzel lehet valamit csinálni, mert nem mindig van így. Ezért akkor érdemes föltárni a folyamatnak a lépéseit. Milyen, amikor jó, milyen, amikor rossz lesz, milyen, amikor rossz, és milyen, amikor jobb lesz. Négy lépés, ez is egy folyamat, mind érdemes volna megérteni, aztán megbeszélni. Van itt mit csinálni, még jó, hogy 30-40-50 évre házasodunk… Hát ki mennyit él, ugye… Jól van, ezzel elleszünk egy pár évig.

És van a következő, a kreatív gondolkozás. Tulajdonképpen én azt tudnám mondani férfiként, hogy húúúú! Hát ilyet még sosem csináltam egy konfliktusban, de végül is ezt meg tudnám csinálni. Vagy azt tudnám mondani, hogy váratlan nyugalom. Így ezt magamnak mondom: Feri, váratlan nyugalom. Tetszik ez a szó! Ezt én találtam ki! Ez egy kreatív dolog. Váratlan nyugalom. Ha félek, se menekülök. Híj, ez jó, elég tehetséges vagyok!

Most a 3 szék, grandiózus segítő, ember, szakértő, elosztogattuk a 6 gondolkozásmódot. A 6 gondolkozásmódba hat kalap – reményeink vannak!

Most elszaladt az idő, hú, ilyet nem szoktam csinálni, 5 perccel tovább mentem. Ma nem megyünk el pletyizni.

Ezzel befejeztem ezt a sémát, és következő kedden, ha még vagyunk, már nem úgy, persze, hogy vagyunk, csak…az élet mélységéhez bármi hozzátartozhat. Akkor egy következő sémáról lesz szó, s nem á… Elmondjam? – Igen! - Létezik olyan, hogy valaki az elismerést hajhássza. Erről lészen szó. (76:50)

Lejegyezte: Hartmann Erika