Mk 13, 33-37 – Advent 1. vasárnapja (A év)

Abban az időben Jézus így tanított: ”Vigyázzatok és virrasszatok. Nem tudjátok mikor jön el az idő. Az idegenbe induló ember is, amikor ott hagyja házát, szolgáira bízza mindenét, és mindegyiknek kijelöli a maga feladatát. A kapuőrnek megparancsolja, hogy virrasszon. Legyetek hát éberek, nem tudjátok, mikor érkezik meg a ház ura. Lehet, hogy este, vagy éjfélkor, kakas szóra, vagy reggel. Ne találjon alva benneteket, ha váratlanul érkezik meg. Amit nektek mondok, mindenkinek mondom. Virrasszatok!”

Tehát ura szolgáira bízza mindenét, majd pedig kiosztja nekik a feladatot. A kapuőrnek megmondja, hogy mi a dolga, és azután elmegy. Egyáltalán nem lényegtelen a bevezetésnek tűnő néhány szó. Ugyanis, hogy ha a kijelentés mögé nézünk, akkor tulajdonképpen az is benne van, hogy egy: hogy ez a ház ura bizalommal van azok iránt, akiknek aztán feladatot ad, de nem egyszerűen csak az van itt a szövegben, hogy kijelöli a dolgokat amiket meg kell csinálni, hanem, az alapján jelöli ki a feladatokat és a dolgukat, amire képesek. A képességük az alkalmasságuk alapján mindenkinek megmondja, hogy: Na, neked ez lesz a dolgod, neked az, neked amaz. És a kapuőrnek pedig az lesz a dolga, hogy úgy legyen ott, mint egy jó kapuőr, mert őneki ez a dolga, ami miatt, pedig ennek a hátterében azt látjuk, hogy ő alkalmas arra, hogy kapuőr legyen. Tehát tulajdonképpen egyszerűen csak meg kell őt bízni azzal, amire alkalmas és kész. Tulajdonképpen, amikor az adventi időt éljük, akkor a mai evangéliumnak ez a látszólagos bevezetője, - vagy kerete - tulajdonképpen megszólíthat minket és azt mondja: ma a várakozás ideje, legyetek éberek és virrasszatok, és ne is akárhogyan tegyétek ezt; ez úgy talál meg bennünket, hogy az alkalmasságunk meg van rá. Alkalmasak és képesek vagyunk rá. Erről szeretnék beszélni. Hogy mit jelent az,amikor a várakozásnak idején, az alkalmasságunk, és képességünk tudatában tesszük. És szeretném ezt ütköztetni azzal, amikor olyan könnyen az emberi gyöngeségünk miatt elvész bennünk ennek a tudata, és aztán az elveszett tudat miatt, nagyon gyakran meggyengül az a cselekvés, ahogyan érdemes lennünk, virrasztanunk, és éberré válnunk. El tudjátok ti azt képzelni, hogy egy feleség várja otthon a férjét –ez is egy várakozás- és azt is tudja,- amit karácsonyról tudunk, hogy megígérte- hogy mikor fog az megtörténni. Hétre jövök haza drágám. De nem jön. Tíz óra van, fél tizenegy van.  Mit gondol a feleség? Mit érez a feleség? A következőt biztosan el tudjuk képzelni: A feleség tíz óra felé a következőket gondolja: Szegény drágám, biztos itt lenne,hogy ha megtehetné. Hát miután megígérte, hogy hétre jön és nincs itt tíz órakor, mást nehezen tudok föltételezni, minthogy olyan akadályok merültek föl, amelyek még azt is ellehetetlenítik, hogy írjon egy SMS-t. HA még húsz másodperce sincs egy SMS megírására, nahát akkor nem lehet könnyű helyzetben. Mert egyébként az húsz másodperc lenne, de ha ez sem történik meg; na, most már nem csak gondolataim vannak; féltem. Aggódok érte. Hát hiszen őt szeretem és milyen fontos nekem. Hjajj! De várom már, hogy megjöjjön! Kinyitom az előszoba ajtót, hogy halljam a kulcsnak a zörgését az ajtóban. Tulajdonképpen miről beszélünk? Arról beszélünk, hogy mivel töltjük a várakozás idejét. Hogy milyen gondolataink, érzéseink, hiedelmeink tulajdonításaink, benyomásaink támadnak akkor, amikor kétségkívül nincs még karácsony. Nincsen, még legalább négy hét. Hogy kétségkívül, az Istenre való várakozásunknak az ideje, az nem egyszer a hiányokról szól. Arról hogy még nincs, vagy arról hogy sose volt. Mikor élhetek már át valami igazán mély Isten élményt? Annyira várom, de nem hogy évente nincs, tíz éve nem éltem át ilyet. A kérdés az az, mit kezdünk akkor, hogy ha valaki aki számunkra nagyon fontos, nem érhető el. Mi játszódik le ilyenkor bennünk? És az első történettel kapcsolatos benyomásom az, hogy nagyon könnyen kicsúszik a talaj a lábunk alól. Tulajdonképpen a következetesen megőrzött bizalmat, szinte nevetségesnek tartjuk. Ezért aztán inkább a bizalmatlanság felé indulunk, és azt mondjuk ez a természetes, ez a normális, ez a reális. Tehát hogyha én megkérdőjelezem a férjem, az a reális. Nyílván. Megkérdőjelezem magam, hát biztos azért van, mert nem számítok már neki, mert nem szeret. Erre az utóbbi időben is voltak jelek. Elég csak összerakosgatni a jeleket. Elbizonytalanodok magamban. Innen már csak egy lépés, hogy azt mondjam, hogy: egyáltalán jelentünk, mi még egymásnak valamit? Hát számítunk mi még egymásnak még valamit? Hát jó, van valamennyi múltunk és… hát a múltra. Kérdés, hogy jövőnk van-e? Nem tudom hogy van-e? Milyen könnyen megtörténhet, hogy Istenre való várakozásunk kapcsán is, az az élményünk, hogy: érdemes még rá várni? Jön egyáltalán? Számítunk neki? Fontos még ez a kapcsolat? Érdemes még egyáltalán eljönni még egy roráte misére? Hát mi történik akkor? Hát… Ez az első gondolat. Második, Ha föl fedezzük magunkban azt, hogy reálisabbnak tartjuk a bizalmatlanságot, és reálisabbnak a bizonytalanságot, na, akkor mit tegyünk? Albert Einstein a következőt mondta egyszer: „ Egész életemet problémák megoldására fordítottam. Ez izgatott igazán, az élet az univerzum, hogy van ez? Szerettem volna a titkát megfejteni. Most a következőt gondolom erről: Az ember a problémáit nem megoldja, hanem megtanul bennük tájékozódni.”  Nem tudom mi pontosan a megoldása, a megfejtése és a válasz, de elég jól eligazodom benne. Tulajdonképpen, amikor várakozunk, az a természetes, hogy elbizonytalanodunk. Az a természetes, hogy a hiányok felerősödnek. Az a természetes, hogy mindenféle gondolataink támadnak. Az a természetes, hogy negatív érzéseink lesznek. Ez a természetes. Ez a várakozás, az nagyon magától értetődően tartozhat hozzá. 916 De jó hogyha ezekben az érzelmi és fizikai és gondolati összefüggéseiben jól eltudunk igazodni. És azt mondani nyugi, nyugi. Egy nagyon érdekes kutatásban a következőre voltak kíváncsiak a kutatók. Megkérdezünk embereket arról, szerintetek érdemes-e javára lenni másoknak úgyis, hogyha nem látjuk rögtön az eredményét, lehet sose találkozunk azzal akinek segítettünk, egyáltalán annak a gyümölcsei elég tartósak? Az egyik csoportot az utcán bárhol megállították, és megkérdezték, hogy érdemes-e segíteni, vagy érdemes-e úgy tenni másokért, hogy lehet, hogy nem látjuk mi annak az eredménye. És mit gondolsz, látatlanban mi annak a gyümölcse? Egyik csoport. Másik csoport. Másik csoportot temetkezési vállalat előtt kérdezték meg. Hatalmas betűk, hatalmas kirakat. Lehetetlen hogy tudatosan, vagy nem tudatosan ne szembesült az a valaki aki ott áll azzal, hogy halál, hogy az életnek vége van; az életnek ebből a szempontból vége van, de távlata is. AZ derült ki, hogy akit a temetkezési vállalat előtt kérdeztek erről, jóval nagyobb százalékban mondták, azt hogy érdemes jót tenni. Hogy érdemes másokért cselekedni, és  a várható gyümölcsöket is finomabbnak gondolták. Maradandóbbnak, és többnek. És a kutatók ezzel kapcsolatban ebből azt a következtetést vonták le. Ha nem veszítjük el az életünknek a távlatait, hogy az életnek van perspektívája. Ha ezt nem tévesztjük szem elöl akkor, amikor éppen csak itt vagyunk, meg éppen csak ebben vagyunk; meg éppen most ezt érezzük, vagy azt gondoljuk. Akkor az sokkal készségesebbé tesz bennünket  arra, hogy a várakozás ideje alatt is úgy cselekedjünk, ahogy érdemes. Ráadásul az legyen bennünk, hogy ennek van értelme. Jézus ebben a történetben azt mondja: mindenkinek adok tehetséget, képességet, készséget arra, hogy ameddig éppenséggel nem vagyok itt úgy ahogy szeretnénk, hogy itt legyen, hogy az időt jól töltsük el. Hogy ehhez megvan a képességünk, adottságunk, és tehetségünk. De ha valamiben hiányt is szenvednénk, el tudunk benne tájékozódni. Ezért tulajdonképpen akár ezt adventi időszakot használhatnánk arra, hogy nem egyszerűen csak virrasztunk, hanem olyan értelemben éberek vagyunk, hogy ahogyan eligazodunk a saját lelkünk útvesztőiben, közben megmaradunk abban az állapotunkban,- abban a legbelső állapotunkban - amiben az Istenben való kapcsolatunknak a reménysége él. Ezért nagyon fontos megkülönböztetnünk, hogy vágyunk Istenre, vagy remélünk is. Mert a vágyaink vagy beteljesednek, vagy nem. A reménységünk azonban biztosan beteljesedik, azért reménység, mert még nincsen itt. De itt lesz. Ezért tehát ez az időszak alatt, akár megfogalmazhatnánk magunknak nagyon pontosan, hogy mik a vágyaink. Vagy úgy lesz, vagy nem. És mi a reményünk, mert az biztosan úgy lesz. Ezért ha meg tudjuk találni a reményünket, egész más lesz a várakozás ideje.