Elismerés-hajszolás séma 3.

Egy sémáról beszélünk, és egy séma kapcsán próbálunk fontos dolgokat érinteni és említeni, ez pedig az elismerés-hajszolás vagy elismerés-hajhászás. És emlékeztek, két iránya van, amit érdemes megkülönböztetni egymástól, mert nem pont ugyanarra a célra irányulunk ilyenkor. Az egyik, hogy elfogadás, megbecsülés, tisztelet, szeretet, erre vágyunk, ezt hajhásszuk, nem vagyunk szabadok evvel összefüggésben, hanem nagyon is korlátozva érezzük magunkat. A másik pedig, amikor nem a megbecsülés, elfogadás, szeretet, befogadás a célunk, hanem a siker, az elismertség, a népszerűség, a lájkvadászat. Tehát ez két, egymástól érdemlegesen megkülönböztetendő útja ennek a sebzettségnek. És ezzel összefüggésben beszéltünk arról, hogy emlékeztek, önmegvalósítás, hogy az önmegvalósításnak van három dimenziója, ugye ezeket már mind tudjuk, hát ezt csak úgy, mint a csillagszóró, idevetjük. Első: önkifejezés, második: önátadás, harmadik: önfelülmúlás. Ma, hogyha önmegvalósításról beszélnek, akkor tulajdonképpen nagyon sokan erről az egyről beszélnek. Ez tulajdonképpen énmegvalósítás. Énmegvalósítás az, hogy magamat rendre, a magam színességét, értékét, véleményét, gondolatait, érzéseit, vágyait, késztetéseit kifejezem. Ez döntően és alapvetően inkább énmegvalósítás, akkor is, ha úgy nevezik, hogy önmegvalósítás. Ebben nincs benne az egész ön, csak az én, tehát ez főleg énmegvalósítás. Önmegvalósítás akkor van, ha van önátadás is, meg van önfelülmúlás is. Na, ez a rövid ismétlés. (02:22)

De egy nagyon érdekes dologra szeretnék itt utalni, ez pedig az, hogy emlékeztek, az volt a kérdésem, hogy aki ezzel a sémával sújtva él, ő melyikben van, és kiderült, hogy egyikben sem, mert ahhoz, hogy legyen önkifejezés, kéne lennie, ön-nek. Az önátadáshoz is kell ön, meg az önfelülmúláshoz is kell ön, de pont ez nincsen. Tehát kifejezés van, átadás is van, felülmúlás is van, ön nincsen. De hogy lesz belőlünk ’ön’? Már hogy találunk rá saját magunkra? Hogyan indul ez el egyáltalán, és miért mondhatjuk azt, hogy…

Az itt a kínkeserv, hogy aki ezzel a sémával él, nincsen jól. Tehát kifejezi magát, és kap érte egy Oscar-díjat. A filmforgatáson átadja magát a színészi munkának, ahogy csak tudja, de nincsen jól. És aztán a harmadik, felülmúlja mindazt, amit egyébként tud a film érdekében, önmaga új dolgokat valósított meg, és nincsen tőle jól. Ezért lehetséges az, hogy valaki látszólag mind a hármat teszi, de még sincsen jól. (03:49)

Emlékeztek, hogy az önbecsülésnek két forrása van? Önbecsülés. Az egyik a külső, a másik a belső. Az önbecsülés külső forrása az, hogy csinálom ezeket, kapok visszajelzéseket, és azok jó érzéssel töltenek el és ösztönöznek. Megvan az Oscar szobrocska, és hazamegyek, nagyon örülök, és eszembe jut, hogy még egy. Még csak fiatal színész vagyok, még egy! Ösztönöz, jó érzéssel tölt el, ösztönöz. Ez az önbecsülés külső forrása, amennyiben mindez úgy ér el engem, hogy hátra tudok dőlni, itt van - állítólag nem szabad meginnom, ez valami nem tudom mi, sampon – ez utalás a hajamra?! Bubble-kóla. Jó, ez a kényszeres magatartásom, csak a megszokottat… Tehát élvezem aznap éjszaka az életet, és átélem azt, hogy milyen jó nekem idebent. Hogy jól vagyok. (05:25)

Ha valaki az eredmények, siker, elismerés és az összes többi révén nincsen jól, akkor ő nem tudja elérni az önbecsülést. Mert van az életében olyasmi, amin keresztül az önbecsüléshez hozzáférhetne, a probléma az, hogy a ’keresztül’ az megvan, csak nincs hova elérni. Oké ez? Van út, csak az út, egyszer csak ott vége lesz mindennek.

 Az önbecsülésnek van egy belső forrása. Ez az, amikor valaki teljesítmény nélkül is élvezi az életet. Köszöni, ő jól van, jól van a bőrében anélkül, hogy bármit is csinálna. Kedd este karácsony előtt eszébe sincsen bármit csinálni. Mi, amikor tülekednek az emberek az utakon? Dugó van a Széll Kálmán téren? Eszemben sincs kidugni az orrom, ülök otthon és iszom a kávét vagy a kólát. Élvezem az életet, és közben átélem, hogy jó nekem. Egyszerűen jó lenni. Jó. Nagyon jó! Ez az önbecsülés belső forrása annak, akinél van ön. Mert egyébként ülök otthon – tulajdonképpen most jól vagyok valamennyire… Mikor lesz ennek vége? Még szívbemarkolóbb változat: mikor lesz ennek böjtje? Az életben semmi sincs ingyen. Tehát ha most jól vagyok, akkor egész biztos, hogy nemsokára rosszul leszek. Ez az élettapasztalat reális is. Tehát ráadásul azt mondom, tulajdonképpen most már 3 napja vagyok jól, ez vasárnap kezdődött velem. Tulajdonképpen nem tudom, miért, egyáltalán nincs a kezemben, mondjuk nem is érdemlem meg, ezért van valamennyi jóleső érzésem, ma már kedd van, tehát minél hosszabb ideig vagyok jól, annál nagyobb a valószínűsége, hogy már most rosszul leszek ezután, és ez így is van. Minél hosszabb ideje vagyok jól, annál nagyobb a valószínűsége, hogy hosszú ideig nem leszek majd jól. Ezért miközben élvezhetném az életet, megdöbbentő módon egyre nagyobb a szorongásom. Nem tudom átadni magamat ennek az önfeledtségnek. Átadni magamat az önfeledtségnek, mert majd ennek gyorsan vége lesz. Tehát úgy is mondhatnám, hogy hiába a siker, a hírnév, a lájk és akármi, az utak megvannak, az út nem vezet senkihez. Ez a nagy nehézség. Na most. Hogyan alakul az ki, hogy egyáltalán az ön megszületik? Ez hogy van? Erről egy picit. (09:09)

Három szék, első. Kicsi vagyok, kicsi vagyok én, majd megnövök én, így vagyok, nem is tudok gondolkodni, nincsenek szavaim, pici baba vagyok, eszemben sincs gondolkodni. Van eszem, de még gondolkodni nem tudok, csak úgy vagyok. Vagyok, de nem tudom, hogy ki vagyok, de elég nekem, bőven elég, hogy legyek, és vagyok anélkül, hogy tudnám, hogy ki vagyok.

Második lépés: anyuci, apuci, tesóm, nagymama, nagypapa, két nagymama, legalább egy nagypapa visszatükröznek engem magam számára. Jelzéseket adnak, kapcsolatban vagyok velük, örülnek annak, hogy vagyok. Rám mosolyognak, és a többi. Mi történik? Tudom, hogy ki vagyok? Nem, de jól vagyok. Jóleső érzéseim támadnak egy emberi kapcsolatban. De kell hozzá egy másik ember, őáltala. Néha nem vagyok jól, találkozom anyával, megnyugszom. Találkozom apával, jól leszek, odabújok, alszom. Egy emberi kapcsolaton keresztül megélem, hogy mit jelent az, hogy jól vagyok. De még nem tudom, ki vagyok, csak jól vagyok. Itt vagyok, itt jól vagyok. (10:44)

A harmadik lépésben kezd bennem kialakulni annak a tapasztalata, a tapasztalatnak a megfogalmazása, hogy én assz’em, én értékes vagyok, én szerethető vagyok. De ez még nagyon képlékeny. Addig van csak, amíg a másik ember engem szeret. Ha szeret, jól vagyok, nem szeret… Még serdülőkorban is, ugye, amiről sokat beszéltünk, provokáljuk a környezetünket, hogy kiderüljön, hogy tényleg jó vagyok, tényleg szerethető vagyok, tényleg értékes vagyok, tényleg a fiadnak tartasz? Tényleg a lányodnak tartasz, akkor is, ha undok vagyok? Tehát azt lehetne mondani, addig vagyok biztos abban, nemcsak hogy vagyok, hogy jól vagyok, hanem hogy jó vagyok, ameddig a kapcsolatban kapom a megerősítést. Újból és újból erre rászorulok, és ez nagyon jó! Tehát vagyok, jól vagyok, jó vagyok! Így megy a kör. (11:46)

És végül, most nincs negyedik szék, de képzeljük el, hogy van, így, nem is. Negyedik szék. A negyedik széknél pedig az történik, nem kell szék, a negyedik hely, ott pedig képzeljük el, hogy nem is vagy itt. Se szék, se ember. Vagy vagy, de éppen nem szeretsz. Vagy, de éppen piszok vagy velem, undok vagy velem. Ha végig tudtam menni ezen a folyamaton, ez rossz érzéseket kelthet bennem, de attól még azt tudom mondani, hogy továbbra is jó vagyok. Továbbra is, köszönöm szépen, jó vagyok, én szerethető vagyok, rendben vagyok! Az a nagyon szép, ha a folyamaton végigmegyek, nemcsak ezt mondom, hanem azt is: és tulajdonképpen te is rendben vagy. Most lehetetlen dolgokat csinálsz, de attól te még oké vagy, és szerethető vagy, és ugyanezt gondolom a kapcsolatra is. Így kialakul egy önmagam, és ez az önmagam már nincs teljesen kiszolgáltatva attól, hogy ott is legyen valaki, meg itt is, meg itt is… Ha nem vagy, akkor is tudok jól lenni. Ha nem szeretsz, akkor is tudok jól lenni. Nem esik jól, de tudok jól lenni. Nem érzem most éppen jól magam, de azt, hogy én értékes vagyok, ezt nem vesztem el. Aki az elismerés-hajhászás sémában van, nagyon az elején elakad. Nem tud végigjönni ezen a folyamaton, ezért a rendszerbe beépül valami, és itt nagyon sok minden épülhet be. (13:35)

A következő. Nekem szükségem lenne arra, hogy jól legyek, de nem nyugtat meg senki, hogy jól érezzem magam, de nem tudom jó érezni magam, mert hagynak bőgni. Napszámra, hétszámra nem törődnek velem. Mi történik ilyenkor? Például. Nem is. Kell valami tárgy. És akkor tulajdonképpen egy tárgyon keresztül vágyok arra, mondjuk, lesz egy macim, vagy szalagok, vagy a párna csücske, vagy valami, és azon keresztül próbálok valahogy eljutni oda, hogy egy kicsit jobban érezzem magam, egy kicsit jobban legyek. Tehát a két ember közé beiktatódik egy tárgy, és a tárgytól remélem, hogy a tárgyon keresztül majd elérem azt az állapotot, ahogyan szeretnék lenni.

 Ha ez a folyamat sokáig megy, szép lassan a másik személye már egyáltalán nem lesz túlságosan fontos, mert hiszen megbízhatatlan, az a tapasztalatom, hogy úgyse jön, vagy ha jön, nem törődik velem, vagy esetleg még bánt is, ami biztos, az a tárgy. De a tárgyon keresztül valójában arra vágyom, amit egy másik emberrel való kapcsolatomban megélhetnék, ha az rendben lenne. De már a másik ember nincs is, csak a tárgy. Ezért elkezdek tárgyakat venni, tárgyakat gyűjteni, akkor azt mondom, tulajdonképpen ahhoz, hogy tárgyakat tudjak venni, például gyerekhajsampont, ahhoz pénzre van szükségem. Tehát akkor már nemcsak a tárgyak vannak köztem meg közted, hanem a pénz is. Mert először pénz kell nekem, a pénzen veszek sampont, a samponnal megmosom a hajam, és ha szép a hajam, akkor talán fogsz majd szeretni. Akkor még több pénz kell, mert tulajdonképpen már ráncos a szemem alja. Ha ráncos a szemem alja, akkor kell vennem ráncos szemalja-krémkenőcsöt, és a szemalja-krémkenőcsöt mindenképpen, de akármilyet nem érdemes venni, mert ezek a ráncalja-krémkenőcsöknek a nagy százaléka kamu, disznózsír, nem? Fókafaggyú, hát akármit nem, és akkor nem leszek elég szép… Tulajdonképpen még jobb, ha 18 éves vagyok, és van egy ránc a szemem sarkában, tehát érdemes volna egy botox-bulira elmenni, de a botox-buli pénzbe kerül. Tehát ezért akkor el kell mennem valahova, ahol olyan munkát végzek, amit nem szeretek csinálni, de ott megkeresem a pénzt a botox-bulira, a botox-buli révén sikerül innen eltüntetnem a ráncot, a ránc eltüntetése után találkozom valakivel abban a reményben, hogyha ilyen vagyok, akkor majd tőle megkapom azt, amire vágyom. (Valaki a közönség soraiból hangos megjegyzést tesz, Feri erre reagál a következő mondataival – szerk.) Hogy mondjam. Egy kissé reményvesztetten lezártad ezt a folyamatot: „Találkozom valakivel, akitől pénzt kapok”. Nem erre gondoltam, mindenesetre ha sokáig megy ez a folyamat, egészen el is vesztem azt az érzékemet vagy érzékenységemet, hogy tulajdonképpen mindebbe eredetileg azért fogtam bele, nem is tudatosan azért kezdődött el ez a folyamat, mert anya hiányzott, és egyszerűen szerettem volna anyával lenni. Olyan jó volt apával, amikor a tesóm játszott velem. Ez egészen el is tűnhet, és látjátok, akkor ide már bekerül a tárgy, akkor a pénz, akkor dolgozni kell, és ebbe teljesen beleveszünk. (17:49)

És az az érdekes, hogy ezek a tárgyak mind-mind azt az utat képviselik számunkra, amin keresztül az a fantáziánk, hogy na, ha elég csinos lennék, talán találkoznék az igazival. Valószínű nem vagyok elég csinos, mint ahogy ma kérdezte tőlem valaki, hogy úgy hallja, hogy édesanyám fölajánlotta, hogy kifizeti a fül-hátravarrási műtétemet. Tényleg, mikor 15 éves voltam, anyukám nagyon aggódott értem, hogy ilyen füllel nem lesz, nem… Nem is tudom, ilyen füllel egyszerűen nem rúgok labdába. Ő összerakta ezt a kettőt, tehát… És hát tulajdonképpen némi igaza lett. Aki ilyen füllel rendelkezik, lehet, hogy érdemes egy kicsit elmenni dolgozni, sok pénzt keresni, elmenni, és akkor a botox mellé egy ilyen füles műtétet…

Na most. Az itt a nehézség, hogy már teljesen el is vesztem az érzékemet, hogy mindez miért is van, közben pedig, mondjuk a munkámban sikeres vagyok, vagy sok pénzt keresek, vagy próbálok előre jutni, de mindettől nem vagyok jól. Miért nem vagyok jól? Mert még el sem értem ahhoz a viszonyhoz, önmagammal vagy másokkal, amiben átélem, hogy vagyok, és ez jó, jól vagyok, és hogy jó vagyok. Ez a folyamat még el se kezdődött. (19:36)

Na most, nem csak tárgyak kerülhetnek ide be az emberi kapcsolataink közé, hogy ha lenne ez a tárgyam például, ha lenne egy jó sportkocsim, akkor biztos lenne egy nő, aki szeret. Ez sincs így. Mert lehet, hogy vadiúj sportkocsi kell, nem? De akkor nem is vadiúj kell, hanem márkás vadiúj. Nagyon márkás vadiúj. Mindenképpen turbófeltöltős márkás nagyon vadiúj. És akkor elindul egy vesszőfutás, vagyis a tárgytól várom azt, hogy a tárgyon keresztül jutok majd el ehhez a folyamathoz: jó lenni, jól érzem magam, jó vagyok. De nem jutok el odáig, mert itt egyre több minden jelenik meg. Az a vicc, hogy egyre messzebb kerülök tőle, de közben, mint egy kicsi gyerek, akinek rengeteg tárgyat vesznek karácsonyra, rengeteg tárgy, mind ott van, ezt mind megkaptam, tessék… Firka-füzet, ezt mind megkaptam. Azt sem tudom, most melyikkel játsszak… Tulajdonképpen játszani van kedvem, és nem tárgyakhoz. (21:15)

Megkérdezték most a legnagyobb magyar játékforgalmazót, hogy mely játékokat veszik meg karácsonykor. Válasz: ami a reklámban szerepel. Puszi mindenkinek a homlokára! Hát egy gyerek játszani szeret! Most itt van rengeteg tárgy, azt sem tudom, most melyik legyen, mert ezek a játékok útban vannak a játszásnak. Hoppácska! Rengeteg játék, most ez legyen, most ez van, de akkor ezekkel nem játszom, tologatom, de eszembe jut, hogy kólát is ihatnék, meg firkálhatnék a füzetbe… S akkor arra gondolok, valószínű, hogy valami másra van szükségem. Mert ha pont azt kaptam volna, amitől jól lennék, akkor jól lennék. De valahogy nem vagyok jól, ezért valószínű, hogy… Hát igen, egy egész Barbie-iskolát kellett volna kapnom. Barbie-iskolát. A Barbie-iskolában van Barbie-tanárnő, Barbie-tanulók, de a takarítónő is Barbie, ott mindenki Barbie, és rá van írva, hogy Barbie-iskola. De én csak egy nyomorult Barbie babát kaptam, egyet. Valószínű azért nem vagyok jól, mert nem a Barbie-iskolát kaptam. (22:52)

Tulajdonképpen aközött, hogy megszülethessen, amire vágyok, egyre több minden odakerül, rengeteg minden, de ezek még csak a tárgyak, amiről beszélünk, az elismerés-hajszolás, csak most rendet kell raknom, mert apa azt mondta, ha nem rakok rendet, akkor nem lesz vacsora. És apa komoly. Ő felnőtt és nagy, és ha azt mondja, hogy nem lesz vacsora, azt komolyan kell venni, mert olyan szigorúan néz… Kicsit büdös is… Nem tudom, a gyerekek nem büdösek, csak az apák. Ezt nem tudom, hogy miért van így, de… Nem tudom. Lehet, hogy én vagyok az oka.

Nemcsak tárgyak kerülhetnek be két ember közé, a magammal való viszonyba, hanem ilyen finomabb szövésű dolgok, mint a siker, mint a hírnév, mint az elismerés, mint a lájk. Az is itt van, közben van. Mert azt gondolom, ha kapnék 3 milliárd 870 millió lájkot, akkor az már lenne az a mennyiség, aminek kapcsán azt gondolnám, hogy ti mármost tényleg szerettek, és én magamat is akkor már tudnám szeretni. S ez nem így van, mert nincsen ön. Ezért azt gondolom, hogy talán 4 milliárd lájk kéne, de lehet, hogy 5. Tulajdonképpen azt nem értem, miért nem kaphatok mindenkitől. Mér’, most olyan csúnya vagyok, a fülem miatt? (24:37)

Tehát bekerül ebbe a folyamatba tárgy vagy bármi más, és hiedelmek, hogy akkor lennék jól, ha… Most ez a mentalitás és hozzáállás rávetül az emberekkel való kapcsolatomra. Ezért elkezdem az embereket tárgyiasítani, nemcsak azért, amit mondasz, hogy az emberektől azt várom, hogy kapjak tőlük sok pénzt, ezért előbb-utóbb ki is használom őket, hogy általuk kapjak sok pénzt, a sok pénz révén meg tudjak venni egy tárgyat, a tárgy révén pedig azt gondoljam, hogy érek valamit, s ha érek valamit, akkor talán jól leszek.

Nem ilyen értelemben tárgyiasítjuk csak egymást, hanem például azt mondom: hát, nekem kéne egy nagy Ő. Nagy Ő, egy nagy, kigondoltam, hogy milyen lenne, legyen formás, szép, egyedi, és hát legyen ő a nagy Ő. Mert ha lesz nekem nagy Ő, akkor a nagy Ő majd úgy fog engem szeretni, hogy én akkor jól leszek. Hát nekem egy nagy Ő mindenképp kell, mert nagy Ő nélkül se lenni nem lehet jól, se jól nem érzem magam, hát aztán értékesnek pláne nem. Tehát énnekem egy nagy Ő kell. Ebben a pillanatban a nagy Ő egy tárgy. Egy tárgy, akin keresztül megpróbálom elérni azt, hogy tulajdonképpen ez a folyamat menjen. (26:25)

Az jutott eszembe, érdekes, hogy ez még sose jutott eszembe. Tényleg, van ilyen, hogy valami először eszembe jut. Veletek szokott ilyen lenni, vagy ez egyedi? Ne keserítsetek el, hogy ti is ilyenek vagytok, mert azt gondolom, hogy ez egyediség, és akkor jól leszek. Hát, ha veled is van, akkor már nem érdekes. Jól van, párizsiruhában fogok jönni, szafaládék fognak lelógni rólam, akkor talán egyedi leszek…

A nagy Ő, nagy Ő, nagy Ő…. És a nagy Ő meg én nem lesz nagy Mi. Nem érdekes ez? Mindenki arról beszél, hogy kell neki egy nagy Ő, de nem beszélünk arról, hogy a nagy Ő arra jó, hogy a nagy Ő-vel lehet csinálni egy nagy Mi-t. Hát ez az igazán jó, nem? Van egy nagy Mi. Ezt nevezhetjük sokféleképpen, de hát a nagy Mi azt jelenti, hogy nemcsak nagy Ő meg nagy Én, hanem hát nagy Mi. És a nagy Mi-ért én bevetem magam. Hát a nagy Mi-ért? Hát a nagy Mi a maga módján több, mint a nagy Én, meg több, mint a nagy Ő. Nagy Mi! El se jutunk a nagy Mi-ig! Ajaj! Csak nagy Ő, nagy Ő, nagy Ő – de a nagy Ő tulajdonképpen egy tárgy, akin keresztül remélem azt, hogy ha a nagy Ő lenne, a nagy Ő majd úgy szeretne engem, hogy akkor én azt fogom érezni, hogy jó lenni. Most nem jó lenni, de ha lenne egy nagy Ő, akkor jó lenne lenni. Így nem jó. Papnak nem jó. Szerzetesnek nem jó. Apácának nem jó. Nem jó. Nem jó. Lenne nagy Ő… (28:46)

Ez tulajdonképpen egy észrevétlen tárgyiasítás, miközben az eredeti folyamatban az történik, hogy van egy nagy Ő, úgy hívják, hogy anya, meg apu, ez a nagy Ő, és mi átéljük azt, amit át lehet élni együtt. Én kifejezem magam, ő rám mosolyog, én fáradt vagyok, ő megnyugtat… Van egy természetes folyamat, egy természetes áramlás, és ebben egyszerűen jó lenni. Néha ez megakad, akkor sírok, akkor történik valami… Ez egyszerűen, ha én már a nagy Ő-re vágyom… Jó. Pont.

Carl Rogers zseniális dogokat mondott, 1961-ben leírta, 61! Nem tudom, hány karácsony volt addig? 61-ben leírja, hogy a klienseimmel való kapcsolatomban a következőt fedezem föl. A fejezetnek ez a címe a Valakivé válni c. könyvből, hogy  ’A jó élet’. Mitől lesz a klienseim élete jó? Milyen érdekes, a pozitív pszichológia még sehol nincsen, és Rogers elmondja, hogy mit tapasztaltam, mikor lettek a klienseim jól.

Négy dolgot hoz, ezt szeretném elmondani, hát így kari előtt. Lehessünk jól. (30:35)

1. Nem azok a klienseim lettek jól, akik állandóan célokat tűztek ki, s akkor célok, és célok és célok… Miért is? Ha csak céljaim vannak, vagy elérem, vagy nem. Ha csak céljaim vannak, mi történik velem addig, amíg elérek a célig? Ha igazi igényes céljaim vannak, akkor nagyon sok idő fog eltelni addig, míg elérek a célig. Mi van akkor, ha elértem a célt? Eddig volt értelme az életemnek, most meg nincs. Gyorsan kell találni egy újabb célt. Azt mondja Rogers, nem azok lettek jól, akik kizárólag célokat tűztek ki, hosszú távú, rövidtávú, azt mondja, hogy nem is ez az érdekes, hanem azok vannak jól, akik irányokat találnak. Akik azt mondják, hogy ez az életemnek az iránya, ez az életemnek a jó iránya, ebbe az irányba érdemes haladnom. Ebben az irányban természetesen megfogalmazok célokat, de hogyha én jó irányban vagyok, akkor minden pillanatban jól lehetek. Jó irányban vagyok! Lehet, hogy ebben a pillanatban nem csinálok semmit, csak vagyok, de ez pont egy jó irányban történik. Tehát nemcsak célok, hanem jó irányok. (32:11)

2. Azt mondja Rogers, Carl Rogers, hogy akkor és azok lettek jól a klienseim közül, akik nem valamilyen állapotot akartak – valami állapot, boldog akarok lenni, harmonikus akarok lenni – nem állapotokat akartak, nem ahhoz kötötték azt, hogy na, attól lennék jól. Azt mondja, azok lettek jól, akik folyamatokban tudtak lenni. Folyamatok, nem állapot, folyamat. A feleségem ma nagyon durcás.  Könyvet akart venni kedden, de már pont előtte elfogyott. Nagyon dühös és durcás. Nem tudta megvárni a végét. Én a dühös és durcás és csalódott feleségemmel töltöm az estét. Ha én egy állapothoz kötöm azt, hogy jól legyek, hát egy ilyen durcás, csalódott, ingerült, fölheccelt nővel nem tudok jól lenni. De hogyha ez egy folyamatnak a része, és azt mondom: a feleségem azért ilyen dühös, mert ezt a könyvet az anyjának akarta adni. Olyan jól kitalálta, az anyjának ez jó lesz. Ez egy folyamat, nem veszem magamra, nem esek kétségbe, tudom, hogy majd el fog múlni, egy folyamat. És ebben a folyamatban mi jó irányba megyünk, elhordozható, elviselhető. Most éppen ilyen. Most ilyen, most lehet ilyen! Úgyse lesz mindig ilyen, mert lesz rosszabb is! A második: azok vannak jól tehát, akik irányokat látnak, irányokba haladnak, és folyamatokban vesznek részt, mindent folyamat-szerűen is érzékelnek és látnak. Különben elviselhetetlen, hogy mindig van valami, ami kizökkent bennünket abból, hogy jól legyünk. Leginkább tudjátok, mi zökkent ki minket abból, hogy jól érezzük magunkat? Egy másik ember. A legnagyobb tehertételek vagytok! Nem így van? A legnagyobb! Kivéve, ha éppen jó passzban vagy. Tehát én akkor a nagy Őre így gondolok, hogy egy olyan valaki, aki mindig jó passzban van, nem okoz nekem zavart, és akkor jól tudok lenni. Nem folyamatok, hanem állapot, állapot, állapot. (35:23)

3. Azok lettek jól a klienseim közül, akik nemcsak célok, hanem irányok, nemcsak állapot, hanem folyamatokban voltak és lettek, és ezt élték meg, azok, akik fölismerték és megélték a szabadságukat. És a szabadságukban a teljes személyükkel valamire irányulnak. Azt mondták, na elköteleződöm valami felé, valaki felé. Ők lettek jól. Akik csak elköteleződtek, de nem a teljes személyükkel, nem voltak jól. Akik a teljes személyüket beleadták, de nem köteleződtek el, ők sem lettek jól. Tehát a teljes személyemmel, a szabadságot átélve elköteleződtek valaki vagy valami felé. Ők lettek jól. (36:20)

4. Azok lettek jól a klienseim közül, mondja Carl Rogers, akik nemcsak ezt a hármat dolgozták ki magukból, jön a negyedik, hanem rátaláltak arra, hogy azok az irányok, azok a folyamatok, az a szabadság, és mindaz, amire odaadták magukat, az nagyon-nagyon egyetemes és összeköti őket a többi emberrel. Nemcsak egyedi, hanem egyetemes, tehát személyes és nagyon egyetemes.

Ezért bohóckodtam  itt az előbb, nem mindegy, hogy személyességre törekszem, vagy egyediségre. Ha valaki az egyediségre törekszik, nem egyszer az egy akadály az úton, mert azt gondolom, hogy akkor lennék jól, ha senki máshoz nem hasonlítanék. Senki-senki-senki máshoz, ezért én szafaládészobrász-művésznő leszek, mert tulajdonképpen szafaládéból még senki nem csinált műalkotást. Ezért én szafaládészobrász leszek, és remélem, kapok 3 milliárd lájkot a szafaládészobraimra, és erre azt fogják mondani, hogy ilyen egy eredeti embert és eredeti ötletet még nem láttunk. Tulajdonképpen voltak már virsliszobrászok és párizsiművészek, de szafaládészobrász még nem volt. Azt gondolom, hogyha nagyon-nagyon-nagyon egyedi lennék, akkor elismernének, sikeres lennék, szeretnének, megbecsülnének, és a többi. És közben pont fordítva van.  Nem az egyediségre van önmagában alapvetően szükségünk, hanem a személyességre. Ez azt jelenti, hogyha én a nagy Ő-nek, akit tárgyiasítottam, abból a megfontolásból, hogy mi az, amiatt ő majd engem szeretni fog, mert nekem az kell, a kezemmel készítek egy szafaládészobrot, azt odaadom neki, és azt lehet mondani, hogy 2014 karácsonyán senki a földgolyón, hétmilliárd ember közül nem kapott szafaládéajándékot karácsonyra, ez tulajdonképpen egy nagyon személytelen ajándék. Egyedi és nagyon személytelen. De képzeljük azt el, hogy te bemész a boltba és veszel egy rózsaszín lufit. A rózsaszínű lufira rá van írva, hogy ’boldog kriszmöszt’. Így magyarul, kriszmösz, boldog kriszmöszt. Ilyen lufiból volt ott még nagyon sok, tulajdonképpen ez a furcsa szóösszetétel nem keltette föl a vásárlók figyelmét, hogy boldog kriszmöszt, és ezt te odaadod, egy hurkapálcikára van tűzve, az egyediségnek semmilyen, semmilyen jelét nem mutatja. De ha ez két személy közti kapcsolatban történik, és egyébként egy folyamatba illeszkedően, azon nevettünk néhány nappal ezelőtt, hogy ki milyen ajándékot vesz, és én ezt odaadom, ebben az ajándékban semmi egyedi nincs, a tucatnak a tucatja, az értéktelennek az értéktelenje, de abban a kapcsolatban, amiben vagyunk, és ahogy egymásra nézünk, ez egy személyes ajándék. És még 10 év múlva is, persze már régen kipukkadt, mert a gyerekek persze megörültek neki, kipukkadt, már csak egy ilyen… De azért én azt őrzöm. Már nem is lehet elolvasni, hogy boldog kriszmöszt, de én emlékszem arra a karácsonyra, s ettől jól tudok lenni. Erre mondják azt, hogy személyes tárgy, hát pedig aztán semmi egyedi nincs benne. (40:58)

Ez Carl Rogers 4 pontja. Leírta 1961-ben. Azért rendít meg, amikor mondjuk valami ilyesmire találok, hogy milyen érdekes, hogy az életnek ez a személyessége nem múlható fölül, hogy minden nemzedéknek újra rá kell valamire találni, amit már az előző nemzedék egyébként megtalált. Jó. Egészségedre! Tényleg!

Na most, rápillantok az órámra, 25 perc. Vissza szeretnék térni ahhoz, hogy emlékeztek, valaki engem visszatükröz, és ettől átélem, hogy jó lenni, jól érzem magam, jó vagyok. Emlékeztek a kétéves, 18 hónapos, 24 hónapos gyerekeknek a reakciójára? Amikor a felnőtt emberek azt mutatták, hogy valamire szükségük van. Ennek kapcsán a gyerekek például adtak sampont. Egy felnőtt kereste a sampont, a gyerek tudta, hol van, s 2 évesen abbahagyta a rajzolást, s odaadta a felnőttnek a sampont. Ezt a gyerekek így csinálják, ha csak nem sérültek már meg nagyon előtte.

A kutatók arra voltak kíváncsiak, hogy a gyerekek ösztönösen miért hagyják abba az élvezetet nyújtó tevékenységet, hogy egy kevésbé élvezetes dolgot csináljanak, valakinek segítsenek. A válasz: élvezik. És akkor ezt úgy nevezték, hogy az emberi természet úgy van kitalálva, hogy egy önjutalmazó élettani rendszer működik bennünk, hogy másfél-kétéves korunkban jólesik kapcsolódni másokhoz, elemien jólesik, magunkat adott esetben háttérbe szorítva is valakinek segíteni, ez jólesik. Önjutalmazó rendszer. (43:33)

És emlékeztek arra, hogy amikor ez az önjutalmazó rendszer a következő elemmel egészül ki. Én odaadom a sampont anyának. Anya erre azt mondja: nagyon köszönöm, kisfiam! Hát olyan hálás vagyok ezért, hát ezért dupla palacsintát fogok sütni. Dupla! Tehát nemcsak lekváros lesz, hanem lekváros-nutellás, nemcsak túrós, hanem túrós-lekváros. Nemcsak diós, diós-ízes! Emlékeztek, hogy mi történt ezután? Ha a gyerekeket agyondicsérték, még rosszabb esetben agyonajándékozták, bekerült a két személy viszonyába valami, a dicséret, a jutalom vagy az ajándék, és a gyerekek elkezdtek megváltozni. Két dolog történt velük. Az egyik: már nem okozott akkora örömet a másikkal való kapcsolattartás, főleg nem az, hogy valamilyen élvezetes tevékenységről lemondjak, és odanyújtsam a sampont, ez lett az egyik. Tehát az önjutalmazó rendszer megakadt.

A másik pedig, hogy a gyerekek elkezdtek a jutalomra összpontosítani. Már a jutalomtól várták azt, hogy valami jó történjen velük. Mert ha van jutalom, akkor jól leszek. Ha anya megdicsér, akkor jól leszek. Ha apa elvárásának megfelelek, akkor jól leszek. Beakadt a gépezetbe valami. (45:25)

Ezért kialakul egy életmód, amiben állandóan azt figyelem, hogy milyennek kellene lennem. Nem azt, hogy ki vagyok, és akkor aki vagyok, azt ki tudom fejezni, de egy kapcsolatban, ami ugyanúgy fontos nekem, ezért nem akárhogy csinálom. Merem kifejezni magam, elég szabad tudok lenni. Szabadon átadom magam tevékenységekre, szabadon felülmúlom magam, és mindettől jól vagyok, mind a háromtól jól vagyok, és attól, hogy mind a hármat is tudom csinálni, még jobban vagyok.

Ebben a sémában nem ez történik, hanem az, hogy itt azon gondolkodom, hogy milyennek kéne lenni a frizurámnak. Nem az jut eszembe, belenézek a tükörbe, és azt mondom: tulajdonképpen annyira bírom, hogy nem kell vele semmit csinálni! Annyira tök jó! Télen meg pláne, fölnyomom a sapkát, behúzom, lehúzom, nem izzad be, lerakom, nem kell semmit, nem kell, nem kell, nem, semmi, van. De nem erre gondolok, hanem arra, ha ilyen a hajam, látszik a fülem. Erősen látszik, erősen! Ezért ezt nem engedhetem meg magamnak, tehát mindenképpen legalább idáig kell, így. A cimpám látszik, ez egy kicsit, olyan, mintha nem is azért lenne, mert ha nem látszik annyira a fülem, akkor tulajdonképpen van esélyem.

Akkor tehát azzal törődök, nem azzal, hogy mit érzek éppen, hogy vagyok, hogy jó lenni, átélek egy folyamatot, hanem hogy milyennek kellene lennem, hogy te engem elfogadj, ami által azt gondolom, hogy majd jól leszek. És ez sosem történik meg. Mert amikor éppen elfogadsz és jól vagyok, jön a gondolat  – meddig tart, meddig lesz így? A frizurám rendben van, de közbe meg - úszógumi. Ezzel nem tudok olyan könnyen elbánni! Ránc! Jó, megvettem azt a drága krémet, de attól még a ránc van. Botox. De attól viszont olyan az arcom, mint Madame Tussaud panoptikumában Harrison Fordnak. Tehát most ezzel az a probléma, máris egy depresszív dilemmában vagyok, hogy ha nincs ránc, nem tudok mosolyogni. Ha mosolygok, akkor van ránc. Te most mondasz egy vicceset, én meg… Pislogni sem nagyon tudok, mert itt is egy picit elbénultam… Hogy fogsz így szeretni? Tessék? Ja, na… Száz szónak is egy a vége… Azt nem tudom, mi, de… karácsony előtt… Ez, karácsony! Ide kell eljutnunk, ez a cél! Ez a cél, karácsony! (49:06)

Most ezt a részt, zárásképpen… Tulajdonképpen el kellene pucolni az útból azt a rengeteg mindent, ami ide bekerült közénk, bekerült a magammal való viszonyba, ezeket volna érdemes eltüntetni, elpucolni. Föladni azt a hiedelmünket, amit kétévesen is már megtanulhatok, gyerekként megtanulhatok, és felnőttként, hogy valamilyennek kell lennem ahhoz, hogy lehessek, hogy jól lehessek, és hogy jó lehessek, és jónak tarthassam magam. Hűű. Ez nem kis vállalkozás. Komoly, komoly! A folyamatban… Januárban fogok beszélni a folyamatról, most nem, mert most valamit még ide szeretnék hozni, ez pedig, hogy ezért is lehetséges az, hogyha sújt engem ez a séma, akkor nemcsak állandóan azzal foglalkozom, hogy milyennek kellene lennem, hanem még kitettebb vagyok a tekintélyszemélyekkel kapcsolatban. Hát ha valakikkel kapcsolatban valamilyennek kell lennem… (50:32)

Milgramnek a kutatása, tudjátok, a háború után. Csak ide akarom hozni, csak villanás, nem akarom túlmondani. 60%-unk súlyos, halálos áramütést ad egy ismeretlen személynek akkor, ha valaki azt mondja, ez egy tudományos kutatás, én vagyok a kutatás vezetője, én vállalom ezért a kutatásért a felelősséget, egész nyugodtan mehetnek a Voltok. A másik ordít, hát ordít, mondom a kutatásvetetőnek, de azt mondja, ez egy tudományos kutatás, ővele is meg volt beszélve, nem volt jó a válasz, én vállalom a felelősséget.

Azóta akárhányszor megismétlik ezt a kutatást, azt lehet mondani, hogyha nagyon-nagyon úgy nézik, akkor 30% valamilyen hatékonysággal tiltakozik. 30. De ez a legpozitívabb. Általában, ha azt mondjuk, hogy ki az, aki föláll és azt mondja, én ennek nem felelek meg, nem vagyok hajlandó erre, 10% alatt. Ez miért megrendítő? Mert hallok egy embert, aki üvölt. Ha köztem és a másik ember között nincsen semmi, akkor ahogy hallom, ahogy neki fáj, ez egy természetes viszonyt hoz köztünk létre. Egy nagyon egyszerű, természetes viszonyt, amiben itt nincsen semmi, őneki fáj, én itt vagyok, és nemhogy nem idézem elő a fájdalmat, hanem… Na.

Ebben az esetben azonban nem így történik, kettőnk közé beáll egy tekintélyszemély, s a tekintélyszemély azt mondja, de, nyugodtan, egész nyugodtan, ő egy kutatási alany. Te egy kutatási résztvevő vagy, én meg vagyok a főnök. És 10 emberből kilencünk… Ez megrendítő, nem? (53:03)

És tudjátok-e azt, ez a háttértörténet, hogy Milgram miért csinálta meg ezt a kutatást? Azért, mert a Holocaust után arra volt kíváncsi, hogy ez megtörténhet-e még egyszer. Nem egyszerűen csak kitalált egy kutatást! Megrendült a II. világháború miatt, s arra volt kíváncsi, hogy ez egyszerűen valami lehetetlen dolgoknak az együttállása, amiből az emberiség tanul, és soha többet ilyen nem lehet, és… vagy pedig valahogyan ez megismétlődhet. Ezért csinálta a kutatást. Az volt számára a legmegrendítőbb, ez bármikor megtörténhet.

S őneki volt egy osztálytársa, Philip Zimbardo, évfolyamtársak voltak az egyetemen. Zimbardo meg megcsinálta a híres börtönkísérletet, tudjátok. És megint a sztori-részét nem tudom, tudjátok-e, a sztori része az, hogy már a második napon elkezdtek embertelen dolgokat csinálni egymással, az ötödik nap be kellett fejezni a kutatást, de gondoljátok, hogy Philip Zimbardo volt az a pszichológia-tudományok doktora, aki azt mondta, hogy hagyjuk abba? Nem! Hanem volt ott egy asszisztensnő, és az asszisztensnő odament a kísérlet, a tudományos kutatás vezetőjéhez, aki többekkel együtt végezte a tudományos kutatást, hogy hogy tudunk embertelenek lenni, és azt mondta: Ide figyelj, Philip! – biztos így mondta – te látod, hogy itt mit csinálnak emberek másokkal? Hát te vagy ennek a vezetője! Nem elég azt mondani, hogy én vállalom a felelősséget, amikor te felelőtlen vagy! Hát te látod, hogy itt mi történik?! S Philip Zimbardo annyira tisztességes, hogy az előadásain elmondja, hogy én azt mondtam, hát ez egy tudományos kutatás, hát nekem ne gyere, hát nem érted, hogy ez egy tudományos kutatás? És erre ez a fiatal asszisztensnő, egy szál maga az összes közül, azt mondja: hát az lehet, hogy ez egy tudományos kutatás, de ez volt az utolsó perc, hogy ebben részt vettem! És neked nagyon érdemes lenne elgondolkodni,hogy mi történik ezekkel az emberekkel, és te milyen viszonyban vagy velük, mert te az emberek és magad közé betetted azt, hogy tudományos kutatás. De ez embertelenség! És tudjátok, a sztori hogy folytatódik? Úgy, hogy Philip Zimbardo megkérte ennek a nőnek a kezét. Nem tudom, hogy az eszével, vagy a szívével.. Hát egy okos döntés! Egy olyan valaki, aki embernek lát egy másik embert… Ő lett a felesége. Hej! (56:18)

Ebből az a tanulság, hogy mindenképpen érdemes tudományos asszisztensnek lenni. Mindenképp! Mert úgy tűnik, hogy azon múlik! Tudományos asszisztens, és addig nézelődni kell – Philip! – ha van ott egy Philip, akkor megnőnek az esélyek. Egyébként – botox, fülhátravarrás, mellplasztika. (56:44)

Miért akartam ezt szóba hozni? Azért, mert tulajdonképpen ehhez a legeslegeslegegyszerűbb emberi viszonyuláshoz próbálunk visszatérni. A legegyszerűbbhöz, a legleglegegyszerűbbhöz. Látom, hogy valami fáj, és én egyszerűen hagyom, hogy ez hasson rám. Ezt egyszerűen megengedem. Valamit kelt bennem. S anélkül, hogy bármit akarnék, valamit átélek, valamit érzek, ez kivált bennem valamit. Tulajdonképpen ehhez a hallatlan egyszerűséghez próbálunk visszatérni. Ehhez a… S azért olyan fájdalmas nagyon, ahogy hallom ezt a szinte kimerültségig ható nagy Ő-keresést. Visszatérek a legegyszerűbb létezésmódhoz. A legegyszerűbbhöz. Leülök egyszerűen beszélgetni valakivel, belenézek a szemébe, ez hat rám – nem azon agyalok, hogy azért beszélgetek vele, mert tulajdonképpen, ha most jól beszélgetek vele, és elég nagyra nyitom a szemem – mert olvastam egy kutatást,hogy a férfiak a nagyobb szemű nőket szeretik – és az nagyon jó, hogy így ki is húzom magam, és legyen nyilván egy jó melltartó rajtam, kicsit dobja ki a kidobandókat. A fejtartás se mindegy… És egy másik kutatásban pedig azt olvastam, hogy érdeklődést kell mutatni. Tehát nem kell, hogy érdekeljen, amit mond, de hát nem is ez a cél. Hát nem az a cél! Azt akarom, hogy elvegyen! Nem érdekes sem az, amit mond, sem az, hogy érdekel-e, hanem úgy csinálok a tágra nyitott szememmel, hogy azt fejezzem ki, hogy ez nagyon érdekes, nem is tudok másra figyelni… Egy negyedik kutatásban azt olvastam, hogy ne egyszerűen érdeklődést tanúsítsunk megfelelő fölszerelésben, hanem a témára vonatkozó - őszinte, őszinte! - érzelmekkel teli érdeklődést is tanúsítsunk, és ezt fejezzük is ki, tehát kérdezzünk. „Hogy az atomerőmű béta blokkolójában a kvarkok áramlanak?!” Hát ha a botoxtól meg tudnám nyalni a föltöltött ajkam… A kezemet azért nem nyalom meg, mert körömépítésen voltam. Igen, igen, fölépítették a körmeimet. És tulajdonképpen, ahogy nézek így rád, azt is olvastam egy hatodik kutatásban, hogy akkor vannak velünk szívesen, ha átvesszük azokat a mozdulatokat, amelyeket a partnerünk tesz. Mert az úgy hat, mint hogyha vele lennénk. És akkor, ahogy látom, amikor a béta blokkolóról beszél, akkor én is.. De tudom, hogy úgy csináljam, hogy a fölépített körmöm… Az se baj, ha egy kicsit erotikus. Kicsit kinyitom a szám: A kvarkok is áramlanak? Hát olyanokat tudsz mondani! Most ezt be fogom fejezni. Nem, egyszerűen nem, most már annyira közel van karácsony, hogy… (61:52)

Átülök egy másik székre. Nem azért, hogy ezt lerázzam magamról, mert mit ráznék le. Gyere velem, muci! Ha így egymásra találtunk… Sokba vagy te nekem! Látjátok, hogy ebben mi a hihetetlenül fájdalmas és együttérzésre indító? Hogy nincs is ott! Nincs ott! Ő a nagy Őt keresi, de nincs ott! Nincs, nincs! Nincs senki, aki valójában ott valakit keresne, aki valakivel ott kapcsolatba akarna kerülni. Nincs! Nincs ott egy ilyen személy, ez a megrendítő!

Ezt ahhoz tudom hasonlítani, hogy amikor imádkozunk, akkor gyakran azt mondjuk, Isten nincs itt, nem válaszol, nem hallgat meg, nem mond semmit… Pont fordítva van! Ha valaki egy imádságban biztos, hogy ott van, az Isten. Én nem vagyok ott! Vagy ott vagyok, csak süket vagyok, ott vagyok, csak nem látok. Ott vagyok, csak 25 dolog van köztem meg Ő közte. Ilyen van. De hogy Isten ott ne lenne, olyan nincs. De én mégis így élem meg. Hol vagy, hiába szólok hozzád, nem talállak, csak a csend, ahogy mondja Bergman, a csend… Süket csend.(63:31)

Na most. Akkor hat egy előadás… Olvastam egy érdekes tanulmányt. A tanulmány azt mondja, az európai kultúrában megfigyelhetjük azt, hogy a történeteknek gyakorta nincsen jó vége. Az ámerikai kultúrában megfigyelhetjük, hogy a történeteknek muszáj, hogy jó vége legyen. Milyen izgalmas, amikor a kettő között találunk egy utat. S akkor megtaláljuk azt a szabadságot, ahogyan az élettörténetünknek jó vége lehet. Megvan a szabadságunk, a kompetenciánk, hogy azt kidolgozzuk. És abba belefér, merthogy az egy folyamat, hogy legyenek kudarcaim, elálljon a fülem… Na, a többit nem is mondom. Haj-rá. Jól van. Nem tudom, hogy jól van-e, de…

Jó lesz. Köszönöm a figyelmeteket! (64:59)