Evangélium (Lk 2.-2.14.)

Azokban a napokban Augusztus császár elrendelte, hogy írják össze a földkerekség lakosságát. Ez az első összeírás akkor történt, amikor Szíria kormányzója Quirinius volt. Mindenki elment a maga városába, hogy összeírják. Galilea, Názáret nevű városából József is fölment Dávid városába a judeai Betlehembe eljegyzett feleségével Máriával, aki gyermeket várt. Amíg ott tartózkodtak, beteltek Mária napjai, hogy megszülje gyermekét. Világra hozta elsőszülött fiát, pólyába takarta, és jászolba fektette, mert nem kaptak helyet a szálláson. A környéken pásztorok tanyáztak a szabad ég alatt, nyájukat őrizték az éjszakában. Egyszerre csak megállt előttük az Úr angyala, és az Úr dicsősége beragyogta őket. Nagyon megrémültek. Az angyal így szólt hozzájuk: „Ne féljetek, íme jó hírt hozok nektek, amely nagy öröm lesz az egész népnek. Ma megszületett a megváltótok, az Úr Krisztus, Dávid városában. Ez lesz nektek a jel. Kisdedet találtok pólyába takarva, és jászolba fektetve.” Az angyalt hirtelen nagy mennyei sereg vette körül. Istent dicsőítve ezt zengték: „Dicsőség a magasságban Istennek, és békesség a Földön a jóakaratú embereknek!”

Beszéd

Az angyal azt mondja ott a pásztoroknak, hogy kaptok egy jelet, és ez a jel egy pici baba, aki éppenséggel jelként nem mondhatnánk, hogy rendkívüli. Jelként nem mondhatnánk, hogy valami egészen egyedi és olyan, amire úgy láthatnánk, és úgy tekinthetnénk, mint ami még sohasem történt, hiszen újból és újból, minden másodpercben pici babáknak a százai, ezrei születnek a világra; tehát ha ebbe gondolunk bele, hogy mit jelent ez a jel, és hogy ez a pici baba volt a jel; hát, nem egy rendkívüli jel. Néhány órával ezelőtt egy rádióműsorban, a riporter azt kérdezte, hogy egyáltalán Karácsony jel-e még az emberek számára? Hiszen olyan sok minden nehézségünk van egyébként az életben. Most pont ez az egyetlen nap? Miféle jel ez, hogy érdemes még megülnünk, vagy megtartanunk, vagy megünnepelnünk, jel ez még egyáltalán?Eszembe jutott két történet. Az egyik: néhány nappal ezelőtt szól a telefon. Egy kedves ismerősöm azt mondja: „Feri, holnap nekiállunk bejglit sütni. Kérsz te is?” És egyrészt kérek, másrészt pedig attól kezdve néhány nap alatt, számomra ez egy jellé vált. Valaki a konyhában arra gondolt, hogy én mit fogok enni, vagy mit nem, és hogy ő szívesen készít nekem bejglit; és aztán ma délután elmentem a bejgliért. A felét megettem. Tehát most már két helyen is van jel. Az egyik fele bennem van, a másik meg odakint, és őrzöm ezt a jelet a szó szoros értelmében és milyen jó, hogy karácsonykor kézzel fogható, ehető jelek is vannak.És aztán a másik, ez egészen Advent elejére visz vissza. A plébánián jöttem-mentem, egyszer csak a folyosón álltam néhány méterre csak az irodák az ajtajától, egyszer csak kivágódik az iroda, és ott áll egy hároméves kislány, és nagyon boldogan rám néz és mindenféle köszönés és egyéb bevezetés nélkül azt mondja nagyon lelkesen: „Feri, angyal szárnyakat keresek!” Tényleg így volt, most délután láttam, hogy sikerült is neki találnia. Ez pedig az Advent elejétől kezdve bennem van, ennek a kislánynak ez az öröme, és lelkesültsége, ahogyan rám néz és köszönés nélkül ezt mondja, és kétségkívül nem gondolom, hogy azért mondta volna, mert azt gondolta volna, hogy be kell számolnia, hogy éppen mit csinál a plébánián; sokkal inkább az örömét akarta megosztani. És akkor most jelentem, ezek az angyalszárnyak megvannak, és láttam is őket délután, és benne a kisgyereket, azt a kislányt aki nagyon szép volt előröl is meg hátulról is. És ezzel összefüggésben megerősödött bennem az, hogy milyen egyszerű, és hétköznapi, és természetes, és magától értetődő jeleket kapuk Istentől. Nincs bennük semmi rendkívüli, semmi szokatlan, semmi olyan, amire azt mondhatnánk, nahát, ilyen még nem volt. De volt. Volt is és lesz is; és tulajdonképpen, az, hogy, volt is, és van is, és lesz is és bennünk van és láthatjuk, és megehetjük, és megtapinthatjuk. Éppenséggel Karácsonynak ez az üzenete.Nem titokzatosak ezek a jelek, nem elrejtettek ezek a jelek, bármelyikünk számára fölfedezhetőek, szinte fel sem kell őket fedezi, annyira itt vannak az orrunk előtt. Szinte csak látni kell, nem is kell fölfedezni. Csak meg kell enni, nem is kell fölfedezi. Csak át kell ölelni; nem is kell fölfedezni.Aztán a másik, nyilván Isten ad jelet, ad jeleket, de ez önmagában nem elég. Van egy második lépés, ez pedig az, hogy kapunk jeleket és megértjük a jelentését. Van a jel, és aztán adunk neki jelentést. Néhány nappal ezelőtt egy idős ismerősöm, nyolcvan év körüli dédnagypapa azt mondja: „Tudod Feri, lementen vidékre a rokonsághoz. Betlehemes műsort adtunk elő a nagy család, s egyszer csak egy kedves ismerősöm ott azt mondja: ’Menjünk el egy idős nénihez! Az idős néni tíz éve olyan súlyosan beteg, nem tud beszélni; tíz éve. A férje gondoskodik róla. Sok kapcsolatot nem lehet vele fölvenni, de hátha örülne neki, hogy ott is elénekelnétek ezt-azt.’ És akkor ez a nyolcvan éves bácsi a családjával elment oda, eljátszották ezt a szent játékot a betlehemest; és egyszer csak hogy vége lett, nagy csönd lett, és ez az asszony, aki tíz éve nem tud beszélni, elkezdett egy karácsonyi éneket dúdolni. Ott, abban a nagy csöndben.” Ekkor rám nézett ez a nyolcvan éves bácsi miután elmondta a történetet és azt mondja: „Érted? Érted Feri:” Ez az amikor van a jel, és ennek a jelnek valaki megtalálja a jelentését. És azt mondjuk, hogy egy néni dúdolt egy karácsonyi dallamot? Na, és aztán? De hogy érezzük, itt sokkal többről van szó. Ennek a jelnek itt megvan a maga jelentése. És aztán ha vannak jelek,- márpedig vannak- és megértjük a jelentését, ami nem igényel semmiféle különleges ismeretet, semmiféle különleges beavatást, valami titokzatos tudásba vagy szertartásba, bármelyikünk ezeknek az Isten adta jeleknek a jelentését megtalálhatja. Tulajdonképpen semmire nincs hozzá szükségünk, csak a szívünkre.És aztán van a harmadik lépés, vannak a jelek, van a jelentésük, és aztán mindennek megtalálhatjuk mindennek a jelentőségét. Jel, és jelentés és jelentőség. Kedves ismerősöm éppen ma délelőtt a következőt meséli: „Tudod Feri, úgy volt ez velem, amikor megszültem a pici babámat, és akkor odaadták nekem, és én még úgy jó csatakosan, véresen, magzatmázasan magamhoz öleltem őt, és éreztem őt, és ő is engem; akkor hirtelen az kívánkozott ki belőlem, hogy ’Isten hozott!’ Neked ez biztos nem furcsa- mondta nekem ez az ismerősöm- csakhogy én nem voltam hívő. Nem voltam vallásos. Én magamra mindig úgy tekintettem, mint aki egy ateista. És miközben én ott megszültem a pici babámat és oda adták nekem, az első mondat, ami eszembe jutott, hogy ’Isten hozott!’. És akárhányszor gondoltam át, hogy talán más ennek a jelentősége, nem tudtam mást mondani csak ezt. És ott velem akkor a szülés utáni néhány tíz percben történt valami. Még ennek a jelentőségét bár éreztem, nem tudtam pontosan megfogalmazni, hogy mi is az; most már tudom. Akkor csak éreztem.”De nagy dolog. Karácsony éjszaka, meg nyilván szent este, meg nyilván holnap, fölfedezzük az Isten adta jeleket, értjük annak a jelentését, mert van szívünk mindegyikünknek; és aztán lehet hogy megsejtjük a jelentőségüket, lehet később meg is értjük, de mindenesetre azt mondhatjuk, hogy annak van jelentősége. Mindannak amit az emberi szív mélyén fölfedezhetünk. Mindazoknak a jeleknek, amelyeket Isten ad nekünk. És végül nem maradt semmi más hátra, mint az, hogy ha van jel, és van jelentés, és van jelentőség, akkor döntsünk amellett, amit megsejtettünk.