Jn 1, 1-18 – Karácsony 2. vasárnapja

Jn 1, 1-18 – Karácsony 2. vasárnapja

Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett.

„Kezdetben volt az Ige. Az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden őáltala lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett. Őbenne élet volt, és ez az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogadta be. Föllépett egy ember, akit Isten küldött: János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen: tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, ő csak azért jött, hogy tanúságot tegyen a világosságról. Az Ige az igazi világosság volt, amely a világba jött, hogy megvilágítson minden embert. A világban volt, és a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek benne, akik nem vér szerint, nem a test kívánságából, és nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek. És az Ige testté lett, és közöttünk lakott. Mi pedig láttuk az ő dicsőségét, amely az Atya Egyszülöttjének dicsősége, telve kegyelemmel és igazsággal. János tanúságot tett róla, amikor ezt hirdette: „Ő az, akiről mondtam, hogy utánam jön, de megelőz engem, mert előbb volt, mint én.” Hiszen mi mindannyian az ő teljességéből nyertünk kegyelemből kegyelmet. A törvényt ugyanis Mózes által kaptuk, a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztus által valósult meg. Istent soha senki nem látta; Isten Egyszülöttje, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki.”

Vannak, akik megélik és elevenen tartják magukban azt, hogy ők Isten gyermekei. Tulajdonképpen egészen megdöbbentő, szinte érthetetlen az, ahogyan az evangélista azt mondja, hogy vannak, akik nem egyszerűen csak a férfi akaratából, nem egyszerűen csak a vér lüktetéséből születtek, hanem Istentől. Erről szeretnék beszélni, hogy mit jelent nekünk, keresztény emberek számára az, hogy természetesen megszülettünk, édesanyánk révén, és megszülettünk a nemzedékek révén, de közben pedig, éppen a hitünk révén elérhető számunkra annak a tapasztalata is, és aztán az abból fakadó meggyőződés, hogy realitás azt mondani, hogy van bennünk valami Istentől születettség. Hogyha pedig magunkra nézünk, akkor nem látjuk magunkat teljesen, hogyha nem látjuk ezt az Istentől való megszületett voltunkat! Amit ráadásul nem úgy hoz a szent író, mint valami reményt, mint valami jövőbeli ígéretet, hanem azt mondja, hogy azok, akik Istentől születtek, ők ilyenek, ők Isten gyermekei, és tudják akkor, hogy ez mit jelent. Erről szeretnék beszélni. 

Az első gondolat az így szól, hogy olyan természetes az, amikor az emberi születettségünkre gondolunk, hogy ahogy növekszünk és fejlődünk, és gyarapodunk, a szó szoros értelmében, egyre nagyobb teret foglalunk el a világból. Aztán pedig az emberi tevékenységünk révén, igyekszünk még nagyobb teret kihasítani a világból. Tulajdonképpen egy természetes mozgás veszi kezdetét, igyekszünk magunkat kiterjeszteni. Egyszer csak csoportoknak, közösségeknek a tagjaivá is válunk, de adatik a hatalom, a birtoklás, az ismeretség, a hírnév, a siker és rengeteg minden, az erő, és bizonyos szempontból akár még az erőszak is, hogy kiterjesszük magunkat. Mindez pedig természetes, és hogy tudunk élni azokkal a lehetőségekkel, amelyek által ki tudjuk terjeszteni magunkat, ez emberi. Csakhogy, amikor az Istentől születettségünkről van szó, akkor már nem az a legfontosabb a számunkra, hogy hogyan tudjuk kiterjeszteni magunkat sokféleképpen, hanem, hogy hogyan tudjuk megosztani magunkat! Amikor átlépünk abba a létezésmódba, ahogyan már nem a kiterjesztés a legfontosabb, hanem az, hogy magunkat elosszuk vagy odaajándékozzuk, akkor ebben már tulajdonképpen nem az okoz örömöt, hogy ott is én vagyok, meg hogy egyre inkább azt érzem, hogy a hatásköröm bővül. Ekkor már nem ez okoz örömöt, sőt látjuk ennek a gyöngeségét, gyarlóságát, esendőségét, és néha csak fogjuk a fejünket, hogy jaj! Hanem sokkal inkább átlépünk egy másik létezésmódba, és ebben a létezésmódban, ahogyan elosztjuk magunkat, nem pedig kiterjesztjük magunkat, megéljük annak az örömét, hogy mások gazdagodnak és többek lesznek! Egyszer csak az ő növekedésük és nagyobb kiterjedésük okoz nekünk örömöt, és nem érezzük azt, hogy ez bennünket fenyeget, hogy azért, mert ők jobban kiterjednek, és növekednek és fejlődnek, ez ránk nézve fenyegető lenne! Minthogyha zárt és véges lenne a tér, amiben hogyha te több vagy, akkor én törvényszerűen kevesebb leszek. Ez tehát az első gondolat. Amikor az embertől való születettségünket éljük meg, természetesen megtanuljuk kiterjeszteni magunkat. Tulajdonképpen, hogy itt vagyok és beszélek, ez is egy önmagam kiterjesztése. Fontos, hogy tudjuk magunkat kiterjeszteni! De annál van valami, ami fontosabb, mégpedig az, hogy tudjuk magunkat elosztani! Ott pedig már nem én vagyok a fontos, hanem te, aki növekszel! 

Aztán a második gondolat. Éppenséggel nem egyszer önmagunk kiterjesztésének a kudarca révén, ami törvényszerűen megtörténik, ha másért nem, mert beteg leszek, mert idős leszek, mert nincs hatalmam, nem tudok birtokolni, ha másért nem, mert gyönge leszek, mert meghalok, egyszer csak véget ér az önmagam kiterjesztésének öröme és törekvése. Ezért aztán már sokan, itt a földi valóságunkban igyekszünk visszatérni magunkhoz, és behúzódunk saját magunkba. Igen ám, de mibe húzódunk be? Amikor az embertől való születettségünkből fakadóan visszahúzódunk, sokszor a sértett önmagunkba húzódunk vissza, a sebzett önmagunkba húzódunk vissza, arra a nagyzásos, fantáziákkal élő önmagunkba húzódunk vissza, aki már persze vereséget szenvedett nem egyszer, a csalódott önmagunkba húzódunk vissza, vagy a gyarló és sebezhető önmagunkba húzódunk vissza! Ezzel szemben, miközben jó, hogy vissza tudunk húzódni valahova, mindez nagyon jó, de van valami több is, ez pedig az Istentől való születettségünk révén történik, amikor megéljük azt, hogy amikor visszahúzódunk magunkba, eljuthatunk valakiig saját magunkban, ami nem a sebzett önmagunk, nem a nagyratörő önmagunk, nem a sértett önmagunk, vagy a csalódott önmagunk, vagy a véges önmagunk, hanem valaki több mibennünk. Egészen odáig húzódhatunk vissza! Amikor pedig visszahúzódunk egészen oda, ahol már nem én vagyok a fontos, hanem valakim más, akit úgy hívhatunk, hogy a Teremtőnk, vagy a Szentlélek, akkor egyszer csak, már nem az számít, hogy megsérültem-e, hogy megsebződtem-e, hogy esendő, gyarló és halandó vagy bűnös vagyok-e, hanem az a találkozás számít, amit idebent megélhetek! 

Aztán a harmadik gondolat. Kétség kívül, az embertől való születettségünk révén, van bennünk egy törekvés, amit akármilyen furcsa is, de talán így nevezhetnénk, hogy szeretnénk halhatatlanok lenni. Nemcsak kiterjeszteni magunkat, hanem halhatatlanok, sebezhetetlenek szeretnénk lenni, örökérvényűek és maradandók lenni. Tulajdonképpen ez a törekvésünk is érthető és természetes, és nagyon sok jó születik abból, hogy szeretnénk valamit szülni és teremteni, és alkotni, és valami maradandót létrehozni. De mindez, akárhogy is törekszünk rá, véges! Ezért törvényszerűen találkozunk a saját halandóságunkkal, ezért az ember nem halhatatlan, és nem is lesz az soha! Amikor megtapasztaljuk ezt a halandóságunkat, az esendőségünket, amit nem tudunk legyőzni, akkor történhet velünk valami, ez pedig az, hogy egyszer csak rácsodálkozunk az örökérvényűségünkre! Valamire, valakire mibennünk, aki örökérvényű, akkor is, ha halandó! Örökérvényű, akkor is, ha gyarló! Örök értékű-és érvényű, akkor is, ha bűnös! Amikor erre rátalálunk, akkor élünk meg valamit ebből az Istentől születettségünkből! 

Aztán a negyedik gondolat. Van bennünk egy vágy, hogy valami nálunk többet megtaláljunk. Valamit, ami túlmutat rajtunk, és több nálunk! Mások pedig azt mondják, hogy nem-nem, az a több, ami nálunk magasztosabb és értékesebb, az idebent van. Az embertől való születettségünk révén pedig ez a kettő nem jár együtt! Egyesek keresik azt a többet, ami rajtuk kívül van, mások esküsznek arra a többre, ami őbennük van. De amikor az Istentől való születettségünkből élünk meg valamit, akkor látjuk, hogy ez a kettő tulajdonképpen egyaránt fontos nekünk! Amikor pedig magunkban rátalálunk a nálunk többre, ez nem jelenti azt, hogy ez a nálunk több nincs kívül, és nem múlik fölül bennünket! Amikor pedig odakint keressük a nálunk többet, ez nem jelenti azt, hogy önmagunkban ne találnánk rá, erre a nálunk többre! Ez a kettő pedig most egyaránt fontos lesz számunkra! Amikor rátalálunk önmagunkban a nálunk többre, közben azt mondjuk, hogy: Jaj, de jó, hogy nemcsak idebent van! Amikor pedig odakint találunk rá a nálunk többre, akkor azt mondjuk, hogy: Nahát, mekkora áldás, hogy idebent is ő van! Ez a kettő pedig egyaránt jelenik meg számunkra realitásként!  

Aztán a következő. Kétség kívül, amikor az embertől való születettségünkből indulunk, akkor egy kissé megmámorosodunk attól, hogy egyediek vagyunk, és egyéniséggé szeretnénk válni, és fejlesztjük is magunkat, és ez sok örömmel is jár, meg persze sok küzdelemmel. Aztán pedig küzdünk azért, hogy élményszerűen megéljük azt, hogy rendkívüliek vagyunk. Hát ez nagyszerű! Ténylegesen jó, hogy valamikor ezt megéljük örömtelien, önátadottan, hogy rendkívüli vagyok! Igen ám, de ez mindenkire érvényes! Ezért azt is mondhatnánk, hogy mi mindannyian rendkívüliek vagyunk, és ebben semmi rendkívüli sincs! Amikor pedig az embertől való születettségünket éljük meg, akkor azt gondoljuk, hogy ha egyszer megélném a saját egyéniségem, egyediségem, és rendkívüliségem, akkor az igen! Amikor pedig ezt végül megéljük, akkor rájövünk, hogy te is ugyanilyen vagy! Ezért mármost, egyszer csak megjelenik annak a vágya, hogy valamit megvalósítsunk az Istentől születettségünkből, ez pedig azt jelenti, hogy elkezdjük következetesen az összes többi embert rendkívülinek látni. Nagyobb örömet okoz, hogy másokban fölfedezzük ezt a rendkívüliséget és egyediséget, minthogy magunkat így látjuk, és így örülünk magunknak! Mindez pedig párosul valami mással. Ahogy a lélektani szakember mondta, és nemcsak a rendkívüliségünket tudatosítjuk, hanem azt is, hogy tulajdonképpen nem vagyok teljesen rendben, és hogy te sem vagy teljesen rendben, és hogy ez így van rendben! Hogy nem kell teljesen rendben lennünk, mert sosem leszünk teljesen rendben, hanem úgy tudunk, és azáltal is tudunk rendkívüliek lenni, hogy nem vagyunk teljesen rendben! 

Végül pedig az utolsó gondolat. Az embertől való születettségünkben, de nagyon keressük mindazt, ami állandó, mindaz, ami biztonságot ad, ami nem múlik el, ami a szó szoros értelmében tart minket, vagy amibe bele tudunk kapaszkodni! De amikor az Istentől való születettségünkre rátalálunk, akkor azt mondjuk, hogy: De jó, hogy létezik fejlődés, és növekedés! Nem egyszerűen csak olyan értelemben, hogy ami biztos, az az, hogy semmi se biztos! Nem erről van szó, hogy ami biztos, hogy minden változik! Nahát, ennél sokkal többről van szó! Hogy teret engedtünk magunkban az Istentől való születettségünknek, és ez életet hoz nekünk! Ez egyszer csak elevenné tesz bennünk! Ahogyan ezt a Szent író mondja, hogy: Ez a Világosság volt az emberek Élete, és ez az Élet volt az emberek Világossága! Egyszer csak annak az életnek tudunk teret adni saját magunkban, ami az Isten élete bennünk!  Egyszer már csak nem azt az életet akarjuk és tudjuk élni, ami a mi életünk, hanem rájövünk arra, hogy ilyen nincs is, hogy a mi életünk, meg az én életem, hanem olyan van, hogy az Isten élete bennem! És jólesik Isten életét élne saját magamban! Hogy abból kaptam egy részt, és az általam tud bontakozni, és fejlődni, és növekedni. Azt mondja a Szent író, nem is akárki, hanem a Szeretett tanítvány, hogy mi Istentől is megszülettünk! Nem meg fogunk születni, meg nem majd, amikor meghalunk, utána, nem a Föltámadásunkról van szó, hanem arról, hogy itt és most rátalálhatunk arra, hogy Istentől születettek vagyunk! Itt és most! Ebből fakad valami, ami sosem fakad abból, hogyha az emberből való születettségünket akarjuk a legtökéletesebben is kibontakoztatni. 

Nagyon hálásak lehetünk annak, hogy megszülettünk az emberek révén, a szüleink és a nagyszüleink által, köszönjük nekik! Mindez azonban önmagán túlmutató jelentőségű, mert ezáltal ismerhetjük föl azt, hogy Istentől születettek is vagyunk! 

Lejegyezte: Ujhelyi Balázs