Elismerés-hajszolás séma 5.

Köszöntelek benneteket! Isten hozott mindannyiótokat!

(… az eleje nincs meg)

…jellemzik az erre a sémára vonatkozó személyeknek az élményvilágát, ez már túl sok, sok. Mit jelent az, hogy sok? Milyen értelemben sok? Abból a szempontból, hogy emlékeztek, két nagy csoportja van azoknak, akik ide tartoznak.

Egyik nagy csoport, akiken van pulóver. Másik csoport… akiken nincs. Akár ezt is mondhatnánk, de talán egy lényegibb, hogy azok, akik azt mondják „Nem tudok anélkül élni, hogy valaki ne szeressen, megbecsüljön, elismerjen most, azonnal, te, maradéktalanul.” Nem bírom elviselni, hogyha valami megakaszt, hogyha úgy érzem, hogy nem vagyok fontos. Valaki nem rám figyel, nem engem értékel. Tehát amikor valaki ebben a sémában van, látni valóan hihetetlenül emberi, normális, természetes alapértékeket él meg, mint szükségletet, muszáj hogy észrevegyenek, figyeljenek rám, megbecsüljenek, törődjenek velem, szeressenek. Umm-grr-mmm! De az ehhez fűződő viszonya a problémás. Nem az, hogy ezt fontosnak tartja, vagy fontosnak tartjuk.

Pont úgy, mint a szeretetmohóságban. Mikor valaki nem éhes, hanem mohó, azt éhségnek éli meg, és akkor halljuk azt, hogy „Én semmi másra nem vágyom, mint hogy valaki egy kicsit szeressen!” De ez azt jelenti, hogy a feleségem mindig, és mindig úgy, ahogy őneki az kell. És amikor az nem történik meg, akkor ő azt úgy éli meg, hogy „Hát hiszen én nem sokra vágytam. Egy kis törődésre. Az olyan sok? Egy kis figyelemre, egy kis meghallgatásra.” Tehát az ezekhez az alapértékekhez fűződő viszony nagyon problémás. Hogyha most a mélyére megyünk, ennek a problémás viszonynak az a lényege, hogy ő azt mondja „Ameddig engem valaki nem szeret, nem becsül, nem értékel, nem néz föl rám, nem lájkol… Nap nap után lájk özönre van szükségem. Nem lájkoltok, végem van.” Az olyan, mint az autóban a morotolaj. Anélkül krrr. Mert közben valahogy így fejezi ki a belső világát: Ha ti nem szerettek, nem törődtök velem, nem becsültök meg, nem értékeltek, és a többi, akkor nem érhető el számomra a saját értékességem, hogy jó vagyok. És mert nem érhető el ebben az esetben a saját értékességem, nem is vagyok jól. Addig vagyok jól, ameddig ezeket folyamatosan adagoljátok nekem. És ha nem, máris fogyok ki belőle. Ez volt az egyik világ.

A másik, mikor valaki azt mondja „Nem, hát tulajdonképpen megbecsülés, elismerés, meg szeretet… hagyjuk, ahh! Siker! Hírnév!” Ez még egyel kijjebb van. S akkor azt gondolom: „Ha végül is sikeres lehetnék, akkor biztos szeretnének is, és ha szeretnének, na akkor biztos jól lennék.” Nagyon hasonló ez ahhoz, amikor a gyerekeknek túl sok tárgy van a birtokában. (Fölvette a szivacsot az asztalról – szerk.) Karácsonyra kaptam, nagyon szeretem, olyan jó. Többféle dologra is lehet használni. Mert így könnyű, lehet vele dobálózni is, meg krétát elmaszatolni, de egyébként úszik a vízen, iszonyú jó naszád. De hogyha alámerítem a víz alá, lehet vele bunyózni, tkk-tkk-tkk. Igen, de kaptam egy… mi ez? Egy butykost. Bármit tölthetek bele, megihatom, ami benne van, akkor bármit beletölthetek. És tulajdonképpen játékokat is lehet vele készíteni. Kaptam papírokat is, jaj, meg egy nagyon jó mappám is van, és ráadásul, nézzétek csak? Há-há! Toll. Tollam is van. Na most. Aztán. Kaptam névjegykártyákat (kártyanaptárt – szerk.), ezeket gyűjtöm. Van egy csomó már. Van 2015-ös is. Igen. Plusz szentképek. S akkor ott vagyok kis gyerekként a csomó értékes dolog között, játszom, azt mondom „Igen, elmegyek, tulajdonképpen ezzel fogok, olyan, mint hogyha egy kicsit meguntam… Lehet, hogy inkább ebből kéne innom? Lehet, hogy az jobb lenne. Lehet, szerintem ebből iszom…

Ez jó, jó, de, jó, hát most, nem lehet, hogy inkább rajzolni van kedvem? De, tulajdonképpen rajzolni. Még jó, hogy nincs itt senki. Így, és akkor úgy csinálom, hogy mosolyogjon. Így. Jó. Ti is nyugodtan rajzolgassatok! Vagy inkább pakolgassam a 2015-ös naptáraimat? Jó, de külön választom, itt lesznek a szentképek, itt a naptárak, így, juj de jó, van vízálló is. Így. Ki is próbálom a vízállót, berakom a hajóba. Tényleg, állja a vizet. De valahogy nem t’om, most, nem t’om, valahogy úgy unatkozni kezdtem, nem t’om. Lehet hogy hiányzik, valami másik játék kéne nekem. Szerintem azért nem vagyok még jól. Lehet, hogy egy másik játék kéne. Ti mit kaptatok Karácsonyra? Kaptatok ezeknél valami jobbat? Van most valami olyan játék, amit nagyon reklámoztak? Mert az biztos jó.

Szóval ez ugyanaz a… most rendet kell raknom, mert anya meglátja, hogy így kipakoltam és nem raktam el… és most már este van, késő van, és azt szokta mondani, hogy rakjak rendet és úgy vegyen föl a pizsamát, hogy már ne pizsamában rakjak rendet, mert a szoba poros, és akkor poros lesz a pizsamám, és akkor úgy ne feküdjek be az ágyba, mert úgy nem lesz szép az álmom. Tehát most még így… itt rendet rakok, ezt fölrakom. Még lehet, hogy lefekvés előtt ebből egy picit fogok inni. Juj, ez kimaradt. Ezt most már nem rakom, olyan jó rossznak lenni, nem rakom be, elrakom, ezzel fogok aludni.

Ennek mi volt az értelme? (nevetés – szerk.) Most nagyon jót játszottam, fölelevenedett az egész gyerekkorom. Hogy gyerekként gondolhatom azt, hogy tulajdonképpen azért nem vagyok jól, mert nincsen meg az a játékom, ami ha meglenne, biztos nagyon jól lennék. Lehetetlen, hogy ne érezném magam nagyon-nagyon jól, hogyha meglenne az a játékom, amitől minden gyerek nagyon-nagyon jól érzi magát. Mert tegnap az iskolában is mondták, hogy ők például kaptam nem tudom én. Mit? Legót. Hát ezzel most egy érzékeny pontomra tapintottatok. Egy ismerősöm megkapta az egész csillagrombolót, jó, hagyjuk. Szóval az a fantáziám már 2-3-4 évesen is, hogy nagyon hiányzik nekem valami, ami ha meglenne, akkor jól lehetnék. De ameddig az a dolog, ami nagyon fontos volna nekem, hogy jól legyek hiányzik, addig nem lehetek jól. És ehhez – ez itt a csavar – értékes dolgokat kötünk, valódi értékes dolgokat. Hogy valaki szeressen és megbecsüljön és elismerjen, vagy hírnév, vagy siker, vagy ki tudja micsoda. És elindul egy vesszőfutás, és nem vesszük észre, hogy ez a logika, amiben élünk, ez tesz bennünket boldogtalanná. Há-há. Ezért kezdtünk el beszélni arról, hogy.

Tehát itt a jóhoz fűződő viszonyunk nagyon problémás. Mmm! Ha a társadalom mindenek fölött megerősít bizonyos jókat, akkor aztán ki se látunk ebből a világból. Mert akkor egyértelmű, hogy azzal nekünk jól kéne lennünk, és ha nem, akkor valószínű az a baj, hogy a kóla nem volt elég hideg, a ház nem elég nagy, az autó nem elég gyors, a nő nem elég szép, a férfi nem elég gazdag. Ha az lenne, akkor biztos jól lennék. Mhh! Na most, jönnek a pontyok.

Két megközelítésünk van. Az elsőt egyetlen pontban összefoglaltam. Ha a jóhoz fűződő viszonyunk nagyon problémás, ennek árnyékában a rosszhoz fűződő viszonyunk is nagyon problémás. Ezért érdemes a szó legjobb értelmében is – nem morális megközelítésből nézve – megtanulnunk rossznak lenni, rosszalkodni. Fölfedezni a rossznak a jó oldalát. Például még nincsen 2016-os naptáram, ez szomorúvá tesz. Biztos vannak olyanok, akiknek már van, nekem még nincs. De most megtanulhatnék együtt élni 2016-os naptár nélkül. Ez lehet, hogy edzetté tenne, az érzelmi teherbíró képességem növekedhetne. Megtanulni rossznak lenni, nem erkölcsi értelemben. Há?? Ijesztő? Erről beszéltünk a múlt alkalommal, ezt mármost nem szeretném tovább mondani.

Most a másik oldalát szeretném mondani mondjuk 10 pontban. Ez, hogy mi van most akkor, hogyha ebben a jó és rossz – most valaki szeret vagy nem szeret. Ha szeret, az jó, ha nem szeret, rossz. Ha elismernek jó, ha nem ismernek el, rossz. Ha törődnek velem jó, ha nem törődnek velem rossz. Sikeres vagyok a munkámban jó, sikertelen vagyok rossz. Valaki fölnéz rám jó, valaki nem néz rám föl rossz. Hogy ez a logika egészen beteggé tud bennünket tenni, egész beteggé.

És akkor most egymás után mondanék pontokat, hogy mire csodálkozhatnánk rá itt a jó és rossz összefüggésében.

1. Fölfedezhetnénk azt a jót, illetve fölfedezhetnénk azt, hogy az, amit rossznak tartunk, az lehet valami nagyobb jónak a része. Tehát amit rossznak tartok, az egy nagyobb jó része lehet.

Tulajdonképpen hogyha már a gyerekkornál vagyok, emlékeztek arra, amikor még mondjuk első osztályos korotok előtt, amikor még nem alakult ki az idővel való megfelelő bánásmód, egyszerűen még az agyunk nem olyan fejlett, akkor elesel. Mondjuk én nem csak elestem, hanem verekedtem is sokat. Az egyik ilyen alkalommal egy elhagyatott lakókocsiban verekedtem valakivel, akit sikerült a földre nyomnom, és rettenetesen kiabált, hogy „Állj! Állj!” Én nagyon büszke voltam magamra, hogy milyen gyorsan két vállra fektettem, de kiderült, hogy az elhagyatott lakókocsiban a fenekébe belement egy szög. S nem az én erőm miatt kiabált annyira, hanem mert pont belement a fenekébe a szög, és, és… És amikor büszkén lemásztam róla, a két vállra fektetés után, akkor mehettünk a kórházba. A János kórházban körülbelül 4 éves koromtól kezdve természetesen minden évben megfordultam, ez egészen természetes volt. Mert ha másért nem, akkor a tetanuszért be kellett mennem. Volt egy olyan, meglátott a sebész orvos, azt mondja „Már eltelt egy év?”

Bennem van az emlék, hogy hogyan volt egyszerűen a szuri elviselhetetlen és rossz. Nem volt abban semmi jó, és kérlelhetetlenül zokogtam, hogy nem akarom, és el innen, és nem értettem, hogy az anyám, aki szeret, hogy képes ezt végigcsinálni. Már a maga helyén. Hogy tud ennyire kegyetlen lenni, hogy engem nem visz haza? Hát mit számít, hogy most ez fáj, de majd jó lesz. Mi az, hogy majd? Nincs majd. Most van, az én fenekem itt és most. És nem kérem. És amikor már 4-5 éves voltam, emlékeztem, hogy tavaly kaptam, utána nem tudtam arra az oldalamra feküdni. „Nem kérem, rossz!” És ahogy nőttem föl, talán egyszerű amit mondok, nyilván ezt ti is tudjátok, szép lassan kitágult a perspektíva, s rájöttem, hogy nagyon sok minden, amit rossznak tartottam, egy nagyobb jó része. Most pedig már kifejezetten élvezettel gondolok arra, hogyha valami rossz van, ez vajon milyen nagyobb jónak a része? Az lehetetlen, hogy ne legyen valami nagyobb jónak a része. És hogyha kizárólag és csak rossznak tartom, ez azért lehet, mert túl szűk látókörűen nézem, vagy énközpontúan, vagy rövidtávúan.

Ez a három lehetséges: szűklátókörűség, rövidtávúság, vagy énközpontúság. Ha ezekből egy kicsit kigyógyulok, akkor rájövök, hogy ez a rossz valami jónak a része. Valami nagyobb jónak a része ráadásul. Uuu! Ilyen pontokat fogok most mondani. Azt mondja. Hát igen. Jaj, hát… hányan vagytok olyanok, akik mondjuk 2 éve nem jártatok? Senki. Ez jó. „Csak nem fogom föltenni a kezem.” De! Akkor a kedvedért elmondok egy történetet, a többiek már mind ismerik. Erre oda is ülök melléd. Egy kicsit elleszünk mi, jóban vagyunk. Most képzeld el… Ugye nem baj? Mert ti már hallottátok, tehát nyugodtan… Volt olyan… Csak egy kicsit mégis csak, hogy ne bántódjanak meg. Hogy…

Fájt a derekam egy időben sokat. Röviden fogom mondani, mert hogy ti azok vagytok, akik voltatok, amikor nem voltatok. Fájt a derekam, elmentem az orvoshoz, az orvos megvizsgált. Azt mondja „Hát…” Miután a volt Szovjetunióból érkezett, törve beszélte a magyart. Vizsgálgatott, azt mondja „Mágának álló munká nem váló.” Jó, hát az ember bírja a sorscsapásokat. Tovább vizsgálgatott, azt mondja „Mágánák ülő munká nem váló.” Még éreztem egy kis reményt, végül is pap voltam, tehát még volt mibe kapaszkodni. De végül rám nézett, és bevitte a kegyelemdöfést. „Fekvő munká nincs.” És a… emlékszem, ahogy ott kitámolyogtam, jó, azért körülbelül 3 perc alatt lenulláztak. Még elvileg van 60 évem, de hát így már tulajdonképpen nem érdemes. És akkor ahogy mentem át, ott volt, egy ilyen orvosi rendelő világ, volt egy belső udvar, és nem értem át az udvar másik részére, egyszer csak valami hihetetlenül világosan megjelent benne. Most ezt mind tudjátok, csak neked mondom, mert hát mindenki más tudja. Ez pedig az, hogy milyen érdekes, mikor 22 évesen úgy döntöttem, hogy pap leszek, akkor azt gondoltam, hogy ez egy nagy nem t’om mi, gesztus a részemről többek között. Hogy azért ez mégis csak egy komoly dolog. Na, mégis csak 22 évesen abbahagyni az élsportot, azért ez egy… És ahogy ez az orvos azt mondta, hogy hát, kérem szépen, ilyen magas, meg gerinc, meg… Hirtelen arra jutottam, hogy lehet, hogy most már mondjuk kerekesszék, vagy bottal járnék. Sportoltam volna még 10 évet nem is akárhogy, tudjuk az élsport nem egészséges, most sportoltam volna még így, mi lett volna velem? És hirtelen valami, ami áldozatnak tűnt, vagy nehézségnek, valamit nem csinálok, ó, a sportot, meg nem t’om mi, hirtelen ez a rossz egy sokkal nagyobb jó részévé vált, amit ott és akkor egyáltalán nem láttam. Láttam más jót benne, nyilvánvaló, de ezt a jót nem. Föl se merült, hogy mi van a gerincoszlopommal, meg a csigolyáimmal, meg az ízületeimmel. Ki foglalkozott ezzel 22 évesen?

Hát ez az első gondolat, hogy fölismerem azt, amit most rossznak tartok, mint egy nagyobb jó részét. Három kulcsa van: szűklátókörűség, rövid távú gondolkozás, énközpontúság felülmúlása. Következő.

2. Fölismerem azt, amit eddig csak rossznak tudtam tartani, hogy ez a rossz valami jónak a föltétele

Hogyha valamiképpen ez a rossz nem lenne, vagy nem történt volna meg velem, valamilyen jó nem létezne, nem is volna, vagy legalábbis nem úgy lenne. Sokszor emlegetem nektek azt, hogy amikor valaki a származási családjában szülősítésen megy keresztül, túl nagy felelősséget kell vállalnia gyerekként, olyan terhek kerülnek rá, vagy olyan terheket vesz magára, esetleg ő maga dönt 5-6 évesen, hogy… Például azt mondod „Jó, hát akkor mostantól kezdve nem zavarom apát és anyát, mert így is nagyon sokat veszekednek. Megpróbálok jó lenni, hátha akkor kevesebb lesz a bajuk, mert nyilván én nagyban hozzájárulok ahhoz, hogy boldogtalanok.” Ezért az a rossz, ahogyan a szüleim ordítanak és veszekednek, és püfölik egymást, és az a helyzet, amiben újból és újból vagyok, és nem jó nekem, annak a részeként és következményeként nagyon sajátosan megtanulok valami olyasmi önfegyelmet, önmagamnak a tudatos korlátozását, nagyon sok minden olyasmit, amit más emberek egy életen keresztül nem.

Megtanulok hidegben élni, ahogy ezt szoktam mondani. Mások, akiket úgy szerettek, ahogy szükségük volt rá, mindig föltekerik a fűtést 22 fokra. Mert nekik otthon mindig 22 volt, vagy 23. Tehát már az is nagy dolog, hogy csak 21 fok. Valaki megtanult a hidegben élni, jól elvan. Egy kedves bácsi, Óbudán járt a misére. Placid atyával együtt volt a Gulag-on. Miután hazajött a Gulag-ról, attól kezdve nem fűtött. Képzeljétek el. Tehát őneki a rezsicsökkentés olyan, mint egy vicc. Ővele az történt, hogy kérdeztem, hogy na, befagyott-e már a víz? S akkor, kizárólag akkor kezdett el egy picit temperálni, amikor az a veszély fenyegette, hogy befagy a víz és elfagynak a csövek otthon. Ezért, volt egy tél, kérdeztem „Na, Laci bácsi, hány fok van? – Ó, stabil 4.” S akkor csillogott a szeme, 80 éves bácsi, értitek? 85, 4 fokban. „Szép lassan, fokozatosan hűl ki. Hát nem úgy van, hogy hirtelen lesz hideg. Szép las… hozzá lehet ahhoz szokni.” S utána azt mondja „Képzeld, nagy szerencsém van. 1-2 évig nem volt alattam lakó, de most van. Tulajdonképpen a temperálás meg van oldva.” Nem fűtött az 50-es évek közepétől. Ez szép.

Miért akartam mondani? Tehát van olyan jó, ami abból, konkrétan és közvetlenül abból a rosszból születik és származik. És ha az a rossz nem lenne, ez a jó nem születne meg. Segítő foglalkozásúak hogyha van bennük részvét és együttérzés, és egyáltalán indíttatás, hogy más emberekkel törődjenek, sokszor olyan egészen természetesen magunkat háttérbe helyezve. Hát ez nem egyszer a családtörténetnek a sebzettségéből származik. Hát ha én megtapasztalom azt, hogy nap-nap után én tudok a család közepe lenni, hát miért hangolódnék én bárki másra? Csak módjával, amennyire az emberi természetből az adódik, egyébként nem vagyok rá hmm.

Emlegetem ezt is nektek. Megrázó… nem megrázó, meghatározó, az más. Hogy meghatározó élmény volt, mikor itt volt Budapesten, itt a Kongresszusi Központ. Ott volt családterápiás világkonferencia, világkongresszus. Ott elmentem egy előadásra, és egy olasz családterapeuta a kutatását ismertette, hogy van egy közös vonás az összes családterapeutában, akivel beszélt, valami, mitt’om én 60-80 családterapeuta, ez pedig az, hogy nem lehettek önfeledten gyerekek. Az által, hogy nem lehettek önfeledten gyerekek, már gyerekkorban elkezdtek érzékelni egy családot, mint egy rendszert, mi van anyával, de közben mi van apával, és közben mi van köztük? Nem akárhogyan állok oda anyához, apa nehogy megbántódjon. Akkor érzem, hogy most anyával voltam, akkor azért úgy este, amikor anya éppen már lefekszik, odamegyek apához is, picit oda is dörgölőzök. Apa ne érezze azt, hogy én csak anyát szeretem. És persze akkor ugye anyának és apának együtt jó legyen, akkor jó vagyok a kistesómmal, rendet rakok. Egy picit nagy csendben rakosgatom a 2015-ös lapnaptárjaimat, de csak csendben. És utána nem porozom össze a pizsimet, rendesen lefekszem. Hát itt e mögött rengeteg készség van.

Tehát nagyon sok jó valami rosszból születik, és ezért a lélektani megközelítés nem egyszer ezt a szempontot figyelmen kívül hagyja. Tehát mindig csak addig megyünk, hogy igen, ez szörnyű volt, hogy így volt, ez rettenetes, nem így kellett volna lennie, miért nem kaptad ezt meg, erre szükséged lett volna, ebből keveset kaptál, és a többi. De e mögött föltehetünk még egy kérdést. Igen, és köszönhetsz-e éppen ennek valamit? Nem másnak, hogy jó, de egyébként szerettek valamennyire, na emiatt akkor nem lettél teljesen hülye. Tehát hogy éppenséggel abból a rosszból születik valami jó. Következő. Nézem az órát. Juj!

Ismétlik az esti mesét? Vagy azt nem szokták? Nem. Manapság… hát én ezt nem értem, hát már minden gyerek… már tolódik ki az élet. Hmm. Mi volt ma az esti mese? Nem néztétek? Hogy? Futrinka utca? Nem. Mi volt? Nincs esti mese? Az M2-n folyamatosan van esti mese. Hú, azért ma nem könnyű a gyerekeknek. Hú! Megnézem az esti mesét. Tízkor leülök, és mindig, és még mindig… Ú, ez nagyon drámai. Éjfélkor is esti mese… hát így nem lehet aludni. Ú, szóval azért nem könnyű ma gyereknek lenni. Egész nap esti mesét kell nézni, és valahogy sosem lehet elaludni, szörnyű. S akkor képzeld el, végre belebólintasz… „Ó, miről maradtam le?! Most nem tudom, mi van Oriza Triznyákkal, mi történt vele, ameddig aludtam. Szörnyű. Mert a mi időnkben, hogyha megnézted a Futrinka utcát, egy hétig ott nem történt semmi. Legközelebb következő kedden történt velük valami, mert hétfőn nem a Futrinka utca volt, hanem az Egér a Marson, és szerdán… „Nem volt adás!” Jó. Az összes nálam idősebb azt mondja, hogy hétfőn nem volt adás. De erre én is emlékszem, én is vagyok olyan öreg, hogy 3,60 volt a kenyér, és nem volt hétfőn TV, és sor állt a banánért, én is olyan öreg vagyok. Jó, gyerünk, megyünk tovább! Következő.

Még ide egy élményemet. Hogy nem csak olyan rosszból születhet jó, ami velem történik, hanem olyasmiből is, amit én látok vagy fedezek föl, vagy döbbenek rá. És akkor hány és hány ilyen történetet hallottam. Valaki azt mondja „Mentem az utcán, és ezt láttam, vagy valakivel az történt. Na akkor rájöttem, hogy ez rettenetes, így nem szabad csinálni.” Láttam valakinél valami rettenetes rosszat, akkor rájöttem, hogy én milyen szerencsés vagyok. Valakinél született egy beteg gyerek, akkor rájöttem, hogy pusztán az által, hogy a gyerekeim egészségesek, fogjam be a szám. Értitek ugye a stílusomat, hogy valakinek az élménye ez, hogy most mit, mit mondom én, és mondom ezt. Elmondta a nagymamám, hogy ővele hogy volt, hogy erőszakolták meg az oroszok „Te jó ég! Hát ehhez képest… mi az az atomerőmű?” Na most. Nem t’om, ma ilyen lesz, ezt kicsit… Látjátok, a férfiak szavak nélkül is, tehát nem, nem kell, hogy különösebben belebonyolódjunk a szavak világába, meg érzéseket kommunikáljunk. Zen mesterek. Tudjátok, keleten megállnak egymással szemben, elő se veszik a kardjukat. Tényleg így van. Egymás szemébe néznek, kiderül, hogy melyik az erősebb, a másik meghajol, és ennyi, ennyi. Jó. Annyira jó, hogy itt vagy! Úgy érzem, hogy most társra találtam, nem vagyok egyedül. Jó. Hát nem tudom, hogy jó-e, de jön a következő.

3. Személyes döntésen alapuló jó. Az általunk megvalósuló jó.

Megnéztem a Gravitáció című filmet. Láttátok? Na. Most volt a Golden Globe átadás, díjátadás. Néztétek? Én nem, csak most volt. George Clooney életműdíjat kapott, ezt csak mondom. Tehát hogyha éppen ti a Futrinka utcát néztétek, akkor a másik adón ez ment. Életműdíj. Ebben a filmben ő Sandra Bullock-kal hát… lebegnek. Na, ez egy jó kifejezés. Lebegnem itt-ott, és miután George Clooney azt mondta, hogy sosem fog megházasodni, ami nem így lett, a film elkészítésekor a rossz nyelvek a következőt mondták. „Csak hogy ne klljn Sandra Bullock-kal lennie, phhh!, kilőtte magát az űrbe.” És pont ezt a jeneletet akarom idehozni. Ha láttátok, ha nem, nem érdemes megnézni. De ha láttátok, legalább akkor úgy elbeszélgetünk róla. Mégis csak valami jót kihozunk ebből a rosszból. Nagyon szép, nagyon szép, tényleg, szép képek vannak az űrből. Nagyon, nagyon szép, szép. Hát én nem voltam még ott, és akkor így valahogy… És van benne egy jelenet, egyrészt George Clooney, aki életműdíjat kapott most, életét kockáztatva az űrben lebegő Sandra Bullockért siet. Itt a megfelelő igét nem találom. Tehát repül, lebeg, ezt rátok bízom. Eléri, hát mégis csak a film közepén nem, nem, tehát ketten vannak a filmben. Most hogyha a film közepén ez… tehát van, hogy mondjam, valami dramatikus prakticizmus is, egy ilyen pragmatikus-dramatikus megfontolás is. És akkor visszalebegnek a nem tudom én, űrállomáshoz, a nevét ne kérdezzétek, amikor is a meteorfelhő becsap. Az viszont becsap. Miután becsap, ők kicsapnak onnan, Sandra Bullocknak – tudom, hogy más neve van a filmben, férfi neve van, és az nem jön a számra – beakad a lába, nem egy köldökzsinórba, hanem ott valami zsinórba. De ha nem akadt volna be a lába, ellebegett volna az űrbe. És akármilyen nagy színész Sandra Bullock, ő se tudna az űrben sokáig lebegni, elfogy az oxigén. Szegény George Clooney, ő messzebb lebegett, és van a filmnek egy drámai jelenete, amit eddig sziklákon, havas Alpokon, Mount Everesten, bárhol, de most már az űrben is van. Tudjátok, hogy az egyikőjük így, éppenséggel a kislába ujja körmével kapaszkodik valahol, a kezét kinyújtja, persze kesztyű van rajta, ami szép lassan csúszik le a kezéről, nagyon-nagyon lassan. Az ki van számolva, hogy, ki van számolva a nézőkkel, hogy 42 másodpercig még-még a drámai hatás az fokozható, és csúszik-csúszik. Képzeljétek, hogy egész Sandra Bullock az, aki így, a kislába ujja körmével még kapaszkodik a Vlagyivosztok-3-hoz, és közben pedig nem akárki, George Clooney élete függ rajta. És a kettő között ott van egy kesztyű, mert mindig kell, hogy legyen egy ilyen drámai internezzo, valami, egy kis banánhéj, amin érezzük, hogy mennyire esendő az ember. Na most. És a film nem ezzel az általunk megszokott dramaturgiai fordulattal él, hogy szép lassan lecsúszik Sandra Bullock kezéről a kesztyű. Hát az űrben nem vadászkesztyűt hordanak az emberek, az rendesen rajta van a kezén. Hanem az történik, hogy George Clooney – szerintem 85-ös pulzussal – minden pszichés funkciójának birtokában fölméri a helyzetet. Vagy Sandra Bullock kislába ujja körmével képes megtartani magát a Vlagyivosztok-6-on, de ha még… Mennyin? Három! Annyira jó, hogy, tehát hogy a tartalmak átmennek, ezért szeretlek titeket, ezért érdemes, ér-de-mes!

Tényleg, most valaki jött hozzám a szervezők közül, azt mondja „Feri, csinálj egy olyan előadást, teljesen mindegy, hogy miről szól, de rengeteg szerepről beszélj, hogy aztán a farsangon be lehessen öltözni.” Eszembe jutott ez a kérése. Tehát lehet, hogy ma van ez az előadás, hogy itt teljesen össze-vissza beszélek, viszont a farsangon olyan szereprepertoár jelenhet majd meg, mindenki örül neki. Tehát most már beöltözhetsz Sandra Bullocknak, George Clooneynak, asztronautának, Vöcsök-4-nek. Ennél többet nem tudok most a farsang sikeréért. Tehát. Picit próbálok tempósabban.

Tehát minden pszichés funkciójának birtokában George Clooney úgy dönt, hogy vagy Sandra Bullock túléli, vagy nem. És jól méri föl a helyzetet. Összefüggésbe hozza ezt saját magával. „Ha továbbra is belekapaszkodom Sandra Bullock kesztyűjébe, akkor a kislába ujja körme lenő, s akkor vége. De ha elengedem, akkor ő megmenekül, én persze nem.” Hát… azért ez, ez… azért egy kicsit megrendített. S akkor George Clooney ellebeg az űrben, és tudjuk, hogy meg fog halni, azért az mhh. És nem emiatt akartam ezt elmondani, hanem mert itt jön az, ami igazán szép. Ez pedig az, hogy George Clooney, az öreg asztronauta tudja, hogy mit kell csinálni Vöcsök-5-ön. Mert hiába cirill betűvel van minden kiírva, hát ő ismeri a kínai, a szovjet és az amerikai technikát, George Clooney. És ezért Sandra Bullock, a kezdő nem tudja, hogy mi hogy van. Ezért miközben George Cloony lebeg egy fekete lyuk felé a nagy semmibe, aközben még van rádió összeköttetés. Ühüm. Folyamatosan, ameddig van levegője, tanácsokat ad Sandra Bullocknak, mégis csak egy hollywoodi színésznő, tehát kár lenne érte, hogy hogyan tudja túlélni ezt a helyzetet. Hol van, ahol be tud menni Vöcsök-6-ba, ott mit csináljon, ott mit nyomjon meg, mit ne nyomjon meg, töröröm-töröröm. És azért ez megrendítő, akármennyire is. Azt tartom benne nagyon szépnek, hogy valaki nem csak arról dönt, hogy a másik éljen, és ennek az az ára, hogy én most elengedem, mert erre mondhatjuk azt, hogy egyszerűen hozott egy racionális döntést. Hát ő úgyis meghalna, mert hogyha csak kapaszkodik Sandra Bullockba, akkor mind a ketten meghalnak. Ha elengedi, akkor is meghal. Neki tulajdonképpen mindegy, mondhatjuk azt, hogy tehát akkor mindegy volt. De az nem mindegy, hogy ahogy távolodik el, nem azzal törődik, hogy „Igen, de most mi lesz velem?”, hanem hogy folyamatosan segíti azt a valakit, aki túléli. Azért ez, ez a két perc ez szép, szép, három is volt, szép.

Azért mondtam ezt el, hogy létezik az a jó, ami a mi személyes döntésünk alapján van. Egy rettenetesen nehéz helyzetben is, éppenséggel egy olyan nehéz helyzetben is, amiben a döntésünk akár a legsúlyosabban érint bennünket. És még nem is csak arról hozhatok döntést, hogy az életemet odaadom, hanem hogy ezt hogyan csinálom. Tehát az a jó, ami egy lehetetlen rossz helyzetben a személyes döntésem alapján van. És hogyha nem hozok döntést, vagy nem azt a döntést hozom, akkor nincsen, az a jó akkor nincs, így pedig van. Például George Clooney megházasodott, ez egy személyes döntés alapján történt. Föltehetően ha nem házasodik meg… na. Jó, oké. A… na!

4. Az a jó, ami több, mint mi, és ami átjár minket, és mi részesülünk belőle.

Nem t’om, ilyen egyszerű papként nem tudok napirendre térni a fölött, hogy micsoda csodának látom azt, amikor gyerekek születnek. Pici gyerekeket, hát egyszerűen fölfoghatatlan, egyszerűen zseniális. Olyan szép az, jön valaki (suttogva – szerk.) „Feri, nem akarom hangosan mondani, mert nem akarom elkiabálni, de ma negyedik hónap lesz nemsokára, de még nem mondjuk el, de neked nem bírtam, hogy ne mondjam.” Akkor mondjuk jön ki valaki áldozni a misén, nagy pocak, hetedik hónap, nyolcadik, és akkor „Krisztus teste. – Amen.” s akkor (mutat a pocakjára – szerk.). Ugye ott nem mondhatom, hogy „Krisztus teste”, akkor míííí, simi-simi. Akkor jön valaki, két hónapos, három, pii. „Jöttünk megmutatni.” S akkor, az meg pláne, mikor valaki jön, azt mondja „Most elhoztuk megmutatni, nézd milyen szép!” Ennek a jópofasága az, hogy ott van a gyerek, és akkor előveszik az okostelefont és képeket mutatnak róla. Ez még olyan, elmegy, ez még úgy hagyján. Én általában a gyereket nézem ilyenkor is, úgy fél szemmel, ott van élőben.

Ez megtörtént. Találkoztam valakivel, akivel két éve együtt dolgozom. Azt mondja „Feri, neked milyen autód van tulajdonképpen? – Énnekem? Hát énnekem kizárólag Toyotám van, csakis Toyota, kizárólag. – Na hát! Én mindig, én téged egy olyan Volkswagenes embernek néztelek. Meg voltam róla győződve, hogy te egy ilyen Volkswagenes valaki vagy. – Én nem.” S ott állunk egymással szemben, azt mondja „Hát akkor föl fogok menni a netre, egy kicsit megnézem, hogy milyen is vagy.”

Ma kijöttem a közértből. Látjátok, tehát ma rengeteg szerepről beszélek, ma aztán minden. Kijöttem a közértből, az édesanya vásárolt, kinn állt a 4 éves kislány, meg a 2 éves kisfiú. A közértnél éppen megérkezett a fuvaros cég, aki házhoz is szállítja az ételt. A 4 éves kislány a következőt mondja a 2 éves kisfiúnak: „Ez a szállítmányozó vállalat, akiket interneten lehet elérni.” mondta a 4 éves kislány a 2 éves kisfiúnak. Hát a mi időnkben arról folyt a beszéd, hogy anya vesz-e nyalókát vagy nem, hogy Boci csoki van-e vagy nincs, nagy-e a sor a banánért vagy nem. De hát hogy szállítmányozó vállalat, amit az interneten lehet elérni, így mondta, így. Jó. Honnan indultam el? Tessék? Ja, az áldott állapot. Hogy valami olyan jó, most nézem…

Valami olyan jó, ami messze felülmúl minket, de messze, és messze, és messze, és messze. És hogy lehet egy csomó fájdalom és rossz, és elégtelenség, nem szeretnek annyira, nem becsülnek meg, nem lájkoltak ma se, nem t’om mi nem történt ma. S fölfedezhetem azt a jót, ami messze fölülmúl engem, meg még a többi embert is, meg mit tudom én még mit. Fölülmúl, háhh, na, kezdek jól lenni. Aztán.

5. Az a jó, ami a jóval szemben van.

A jóval szembeni jó. Azzal a jóval szembeni jó, amit én jónak tartok. Tudjátok, amikor elérkezünk az élet közepéhez, az okos lélektani szakemberek azt mondják, az élet közepén két dologgal szoktunk találkozni, hacsak nem akarunk nagyon vakok maradni. Az egyik, amit addig szeretetnek hívtunk, annak meglátjuk a fonákját. Mennyi minden, így a szeretet, meg úgy a küldetés, meg amúgy a szent célok. Akkor megnézzük, hogy te jó ég, mennyi marhaságot csináltunk, s így, ezeket a szavakat használtuk, hogy szeretet, meg értékek, meg nem t’om mi. Akkor meglátjuk mindennek a fonákját. A másik oldalon mindannak, ami számunkra fontos és értékes volt, és azt gondoltuk, hogy az az ellentéte, annak meg meglátjuk az értékét. Hogy nahát, azért az nem is annyira értéktelen, nem is annyira semmi, vagy pocsék vagy nulla, hííí, hogy abban is van valami. Nem mertünk ezzel találkozni eddig, de hogy abban is van valami. Az élet közepén törvényszerűen eljutunk ide, csak az a nem törvényszerű, hogy merünk-e átmenni ezen a fölismerésen vagy nem. Van, hogy valaki egészen megkeményedik és úgy marad. Szibériában a Maci sajt. S akkor önvédelmi fegyverként árulják a szpecnaz-nál. Na jó. Ez a mai alkalom… tehát… de azért annyira jó, megint újabb szerepeket mondok, hát büszke vagyok magamra. Jó.

Segítő szakemberek, nem tudom vagytok-e itt egy páran? Nem kell jelentkezni. Annyira jó, hogyha nem szűkülünk be a saját világunkba. Hogyha látjuk a társainkat, hogy hogyan csinálnak valamit jól, másképpen, mint ahogy mi. Nagyon fölszabadító tud lenni. Például az önismereti csoportvezetés azért jó, mert ketten csináljuk. Már eleve azért, mert mindenképpen egy csomó egyoldalúság van bennünk. Nagyon nagy áldásnak tartom, hogy folyamatosan legalább három csoportvezető társsal, de inkább néggyel vezetek különböző dolgokat, és folyamatosan tapasztalhatom azt, hogy mennyi mindent másképp csinálnak. Egyszer volt egy ilyen, vezettem egy játékot, egy ilyen önismereti munkát. Azt gondoltam, hogy na, ez klassz volt, de úgy is volt, de nem ez az érdekes. Hanem megkérdeztem a csoportvezető társamat, aki végig nem szólt bele. „Na? Jó volt? – Hú, cupp-cupp. – Te mit csináltál volna másképpen?” kérdeztem tőle. Válasz: „Mindent.” Na ez az érdekes. Ez jó volt, semmit nem csináltam volna így. És lehet, hogy… na, még jobb is lett volna. Hát nem valószínű, de… nem, ezt a lehetőséget ne vitassuk el senkitől se. Igen. Jó.

Amit nem tudok nem megállni, minden évben, csak akkor nagyböjtben szoktam mondani, de most összekavarodtam. Tehát amióta reggeltől estig van esti mese, én se vagyok a régi. Ez pedig, hogy Jézust nem a rosszak feszítették keresztre, hanem a jók. Ez egy vesszőparipám. Indirekt indoklás a következő. Ha Jézust mégis csak valamilyen oknál fogva a rosszak feszítették keresztre és elfogadom, hogy ez így van, akkor hol voltak a jók? Azt föltételezhetjük, hogy mindenki a Holt tengernél üdült és a ráncos arcbőrét egyengette a Holt-tengeri iszappal. Csak ezért nem szólt senki, hogy „Ne!”. Jézust kétség kívül a kortárs csoportok közül az elit réteg… Jó, jó vallásosak, jó, jó főpapok, és a többi. Ezért a jóhoz fűződő viszonyunk általában problémásabb, mint a rosszhoz fűződő viszonyunk. A rosszhoz fűződő viszonyunk elég világos és egyértelmű szokott lenni, legalábbis abból a szempontból, hogy tudjuk, hogy ez nem jó, de azért még csináljuk. A jóhoz fűződő viszonyunk: megsejtünk valamit, hogy valami jó, és attól kezdve lehúzzuk a rolót, és se kép, se hang. És akkor megszületik az a mondat, amitől az összes szőr föláll a hátamon. Nincs rajta, de akkor is! Kicsire nem adunk. Ez pedig így szól: „Hát végül is a cél szentesíti az eszközt.” Na ezt mikor meghallom, az összes kardomba beledőlök. Szörnyű.

Házastársi kapcsolatok, csak hogy élet közelivé hozzam. Valaki valamit jónak tart, és akkor krrr, mosogatni csak úgy lehet. Kedves ismerőseim, hát, ezt is annyiszor elmondtam már, nem, nem… nem. Csak hát persze nem figyeltetek, mert azt tudjátok, hogy Vöcsök-6, de az, hogy… Jött a férfi, azt mondja „Mosogatni úgy kell, hogy használom a mosószert, dörzsi, folyó víz, csöpögtető, megvárom míg lecsöpög, és amikor lecsöpögött, és megszárad, fogom, szekrény.” Egyértelmű. Rám nézett a párja, azt mondja „Na, hát látod Feri, ez van. Ezért nem lehet vele élni.” S ugyanazzal a magabiztossággal elmondta „Természetesen úgy mosogatunk, hogy használjuk a mosószert, a dörzsit, elmossuk, folyó vízzel, utána törlőkendőt veszünk a kezünkbe. Az emberiség körülbelül 2/3-a, 4 milliárd ember használja ezt a tárgyat. Ezzel szárazra töröljük az evőeszközöket, majd pedig berakjuk a kredencbe.” A kredenc helyett más szót is lehet használni, az almáriumba. És voltak akkor olyan 20 éve házasok, és azt mondták, hogy ez elviselhetetlen, hogy a társuk 20 éve alatt nem tanult meg rendesen mosogatni, ahogy kell, vagyis ahogy jó. Mhh, mhh.

Fürdés után érdemes először fölvenni a zoknit. Ezek fontos dolgok, nem? „Nem.” Szerinted hogy, hogy van a sorrend? De én a jó sorrendet… ezt most annyira… ez elkezdett foglalkoztatni. A jó sorrend. Nem, szerinted… nem ehhez akartál hozzászólni. Tehát. Amikor lezuhanyoztál, ez lehet fürdés is, ez mindegy, nem mindegy. Tehát. Fölveszed a fehérneműdet, mondjuk így most ilyen generál kifejezéssel azért, hogy bárki be… és utána veszed föl a zoknit. Mert? Na? Néhány hete hallottam, a szakértő mondta, hogy hogyan kell öltözködni. Egész megrendített ez, 48 éves koromban kellett megtanulnom, hogy hogyan kell rendesen öltözködni. És ezért gondoltam, hogy nem biztos, hogy ti is tudjátok. Hát úgy hányavetin fölöltözködtök. Hát látom, hogy néztek ki. Azt gondoljátok, csak a végeredmény számít? Nem drágáim, az út. Szóval fölvetted az alap ruházatot, amivel már kimehetnél az utcára, de még nem volna érdemes, és amikor ez megvan, akkor zokni, harisnya. Mert? Mert kérem szépen, a lábon rengeteg fajta gomba tenyészik. A legtöbb gomba a sarkon található. Na mármost. Te elővigyázatlanul, nem te, bárki, a még nedves csülködet használva fölhúzod a gatyádat, és a te gombatenyészettel viruló sarkadról az egész gatyád belül egy gombatanyává válik. És ennek a mai alkalomnak ez a csúcspontja, ennél lejjebb már nem lesz, mert én most mindenféle lélektani kutykurutty és fityfiritty ellenére valami igazán hasznos információt tudtam átadni. Tehát ha neked ágyékgombáid vannak… Miért? Ezt tudom, hogy nem látszik. Itt ülsz, próbálsz észrevétlen lenni, összekulcsolt lábaddal próbálod az ágyékgombádat valahogy el… Jó, tehát, hogy mondjam, volt idő, amikor kérdéses volt a papszentelésem. Ilyenkor magam is hitelt adok a kétkedőknek. Tehát, felebarátaim és polgártársaim, hazafik, népem! Küzdjünk az ágyékgomba ellen! Az ágyékgomba azonban nem csak úgy virágzik ki a combtőn, nem, hanem a te kulturálatlan gatyafölhúzásod révén. Másik szakértői csoport nem ért egyet. Azt mondja „Ekkora hülyeséget még nem hallottam. Hiszen először óvatosan, hát nem kell azt… gátlástalanul gatyát húzni. Óvatosan, szépen, spiccel a láb.” Hát egy normális felnőtt ember föl tudja venni úgy a nadrágját, hogy a sarkához nem ér hozzá. És ameddig mind a két szár a helyére nem kerül, megfelelő szár a megfelelő lábhoz, addig is szárad a láb. Mert ugyanis vannak olyanok, akik gyakorlatilag, gyakorlatilag, így kell mondanunk, nem hogy nem száraz, hanem nedves lábfejükre húzzák fel a zoknit. Elővigyázatlan személyek gyapjú zoknit hordanak télen, ami aztán úgy magába szívja az izzadságot, ami miatt egy egész álló nap egy gombatenyészetnek lehetnek az inspirálói. Ilyet nem csinálunk, gyapjú zoknit nem hordunk, télen semmiképp. Akik igazán profik, ülve húzzák fel a nadrágot azért, mert akkor utána már nem kell leülni, és még egy picit így szárítják a lábukat, mégpedig úgy, hogy a lábujjat egy picit terpesztik. Akiknek erős a hasfala, egyszerre, ez időtakarékos.

Egy valamit remélek ma este, hogy sikerült valahogyan bevésni, hogy a jóval szemben is lehet valami jó. Hogy nem csak egyféleképpen lehet jó, és hogy azt gondolom, hogy csak megőrülni lehet akkor, hogyha nem becsültek meg máma, s hogy ezzel a jóval szemben is lehet valami jó. Ez a kérdés, hogy most ezzel a jóval szemben, ami nem történt meg, és kétség kívül nagyon fájdalmas, ezzel szemben mi az a jó, ami megtörtént? Jujj, jujj! Esti mese! Alig várom. Há! Szerencsére fölvettem, meg tudom nézni. Mind a hat évet. Jó, ezt csak így gyorsan idepöttyintem nektek.

6. Fölismerem a máshogy jót, a másképp jót, a másért jót vagy a másra jót.

Ez már majdnem olyan, mint egy vers. Másként jó, máshogy jó, másra jó, másképp jó. Nem is mondok példákat. Jó. Utolsó két pont. Nálam ez a 8-as.

7. Fölismerem azt a jót, ami valami rosszra adott válasz.

Tehát létezik olyan jó, ami nem csak mondjuk egy személyes döntés kérdése, nem csak valami nagyon személyes jó, ami nélkülem nem lenne, hanem ami egy rosszra való válasz. A keresztény gondolkozásban ez a szempont is nagyon-nagyon erőteljesen megjelenik. Húsvétkor azt mondjuk „szerencsés vétek, mely ilyen megváltást érdemelt”. Szerencsés vétek. Húsvétkor ezt énekeljük. Furcsa.

Vagy a szentírásban egy másik helyen „Amikor elhatalmasodik a bűn, akkor túlárad a kegyelem.” Tehát az a jó, ami valami rosszra érkező válasz. Valaki azt mondj, hogy „Na ezt már most így soha többet nem! Ezt másképpen!” Valami jó, ami a rosszra való válasz.

S képzeljük el, te átéled, hogy éppen nem törődtek veled, vagy nem gondoskodtak rólad a mai nap, és akkor létezik-e olyan jó, ami pont erre adott válasz lehet. Hogy találkozom valakivel, akivel kapcsolatban az a benyomásom, hogy vele is pont így van. Akkor eldöntöm, hogy vele ne legyen így. Háhh! És akkor az utolsó gondolat.

8. Az a jó, ami fölülmúlja a jó és a rossz ellentétét.

Ez a nagyobb jó, vagy a több jó. Itt mondok is egy példát. Jelent meg egy könyv, az volt a címe, hogy „Miért történnek jó emberekkel rossz dolgok?” (Harold S. Kushner: Amikor rossz dolgok történnek jó emberekkel (Egy bölcs rabbi tanácsai) - szerk.) Én nem bírtam elolvasni. Tehát nem azért mondtam, hogy olvassátok el. Nem, egyszerűen nem bírtam, a címen viszont sokat gondolkoztam. Miért történnek jó emberekkel rossz dolgok? És hogyha jó emberekkel rossz dolgok történnek, akkor abba illik belepusztulni. Ugye, az rettenetes? Akkor elveszítjük a hitünket, akkor nem érdemes tovább élni.

Miközben az igazán izgalmas kérdés nem ez, hogy miért történnek a jó emberekkel rossz dolgok, hanem hogy amikor rossz dolgok történnek jó emberekkel, miért maradnak jók? Ez egy sokkal de sokkal izgalmasabb kérdés. Mikor jó emberekkel rossz dolgok történnek, miért maradnak jók? Mert úgy tűnik, hogy sokan hiába történnek velük rossz dolgok, jók tudnak maradni. És ezért az a jó, ami fölülmúlja a jó és rossz ellentétét, az már nem csak egy személyes jó, nem csak valami, ami válasz a rosszra, és a többi, és a többi, hanem mikor rájövök, hogy igazából az igazi életkérdés nem is az, most a jó vagy rossz, most velem miért jó, és az miért rossz? Most akkor engem nem szeretnek, nem törődnek, nem becsülnek, nem sikerül, nem, pedig… A nagyobb kérdés az, hogy akármi is történik velem, én miért akarok jó lenni, vagy igaz maradni? Hogy miért? És mikor valaki azt mondja „Eldöntöttem, hogy igaz ember akarok lenni.” Abban a pillanatban, ahogy nem a jóról és rosszról döntünk, hanem magunkról, fölülmúltuk azt a dilemmát, amibe nem tudom én, 4 milliárd embernek kedve van belepusztulni nem t’om én hogy, mentálisan. „Igen, most ilyenek történnek az emberrel, akkor bele kell pusztulni. Ez szörnyű, nem lehet tovább élni, nincs igazság a földön.” Ennek a helyzetnek a fölülmúlása, hogy nem veszek bele ebbe, hogy most jó meg rossz, és kinek jó és miért, és annak miért rossz, és az hogy van, és miért nem kaptam meg, és miért kevesebbet…, hanem hogy magamról döntök.

Amikor magamról döntök, az azt jelenti, teljesen mindegy, hogy most ettől kezdve te mit csinálsz velem, mert én eldöntöttem, hogy én ki akarok lenni. Hogy hogyan akarok élni, én ezt eldöntöttem. Én magamról hoztam döntést. Ezért az sem zavar különösebben, hogyha nem tudom, egyedül maradok. Hát hiszen magamról hoztam döntést. Nem arról hoztam döntést, hogy „Akkor rendes maradok, ha még vagytok öten. Ha még vagyunk tízen, addig rendes maradok.” Ettől kezdve teljesen mindegy, hogy te milyen vagy, te mit csinálsz, ki milyen, az élet mit ad, mit nem ad, mit kaptam, mit nem kaptam, mert magamról hoztam döntést.

Ez az igazán szép, hogy ide el lehet érkezni és jutni, hogy fölül lehet múlni azt, amiben emberek legszívesebben beledöglenének. Hogy ez nem igazság, és miért így, és szörnyű, és… Háhh! Rám ez fölszabadítóan hat. Amikor magadról hoztál döntést, onnantól kezdve jön a szabadság. Az nem azt jelenti, hogyha valaki bánt, az jól esik, vagy nem t’om, milyen rezignált leszel, vagy nem t’om, ilyen spirituális fennköltségben gőgösködsz, -dök, -dünk, -tok, -tek, -tök. Nem tudom. Szóval felülmúlható ez a dilemma, hogy most nekem szükségem van valami jóra, és ha ezt a jót nem kapom meg, akkor addig… és ameddig az a jó nincs, addig… Jaj, z de jó!