Jn 1, 35-42 – Évközi 2. vasárnap

Jn 1, 35-42 – Évközi 2. vasárnap

"Jézus ráemelte tekintetét, s így szólt hozzá..."

„Abban az időben (Keresztelő) János ott állt két tanítványával, és mihelyt meglátta Jézust, amint közeledett, így szólt: „Nézzétek, az Isten Báránya!” Két tanítványa hallotta, hogy (János) ezt mondta, és követni kezdte Jézust. Amikor Jézus megfordult, s látta, hogy követik, megkérdezte: „Mit kívántok?” Azok ezt felelték: „Rabbi – ami annyit jelent, hogy Mester – hol laksz?” „Jöjjetek, nézzétek meg!” – mondta nekik. Elmentek tehát vele, megnézték, hogy hol lakik, és aznap nála maradtak. Ez a tizedik óra körül volt. A kettő közül, akik hallották ezt Jánostól és követték (Jézust), az egyik András volt, Simon Péter testvére. Ő először testvérével, Simonnal találkozott, és szólt neki: „Megtaláltuk a Messiást, vagy más szóval a Fölkentet”, és elvitte Jézushoz. Jézus rátekintett, és így szólt hozzá: „Te Simon vagy, János fia, de Kéfásnak, azaz Péternek fognak hívni.”

A mai evangéliumban tulajdonképpen egy talán látszólag nem is lényegi elem az, ami újból, és újból valamilyen formában visszatér. Ez pedig az, hogy Keresztelő János szól Jézusról. Majd pedig a tanítványok megszólítják Jézust. Jézus pedig megszólíthatónak bizonyul. Azután András szól a testvérének Péternek, majd pedig amikor Jézus és Péter együtt vannak, akkor pedig Jézus szól Péternek. Tulajdonképpen a mai evangélium -, ahogy egyáltalán az evangélium kezd kibontakozni és elindulni, hiszen erről van szó, még csak most hívja, most szólítja össze a tanítványokat -, mintha lépésről-lépésre, újból és újból, ehhez a témához vinne bennünket, hogy szólni, megszólítani, megszólíthatónak lenni, szólni valakiről, szólni valakihez, szólni valakinek. Erről szeretnék beszélni. 

Az első. Így kezdődik, hogy ott áll Keresztelő János, és valami igazán fontosat, és ahogy ezt ma szoktuk mondani, valamilyen határozottan pozitívat mond Jézusról. Nem megszólja Őt, hanem Őróla valami nagyon pozitívat mond és szól. Eszembe jutott, ahogy körülbelül három évvel ezelőtt itt ültek a gyerekek, a reggel 9 órai misén, és már nem is tudom, hogy mi volt az evangélium, de emlékszem, hogy kérdeztem tőlük, hogy: Figyeljetek csak, ez most nem lesz könnyű válaszolni, de tegye föl a kezét az, aki már a másiknak a háta mögött mondott róla valami rosszat! Nem tették föl a kezüket! Illetve, ha jól emlékszem, volt egy-két gyerek, aki egyfajta lendületet vett, de a szülei lebeszélték róla!  Aztán föltettem a kezem, és akkor be kellett vallanom, hogy én már mondtam másokról a hátuk mögött rosszat! Hogy utálom, hogy így volt, de volt ilyen! Na, erre aztán pár gyerek még csatlakozott hozzám… Ahogy erről beszéltünk, hogy tulajdonképpen ez mit is okoz a kapcsolatainkban, utána azt mondtam nekik, hogy: Figyeljetek csak, akkor mi lenne, hogyha a mai misén, előre megfontolt szándékkal, tudatosan, másokról, a hátuk mögött mondanánk jó? És belementek! Itt ült elől az egyik kislány… Annyira bennem van, hogy mi volt az első, mert hát persze nagyon kíváncsi voltam, hogy indul majd el ez a téma. Ez a kislány azt mondta, hogy: Az én osztálytársam humoros! Akkor aztán azt találtuk ki, hogy ne egyszerűen így hangozzék csak el, hogy így meg úgy, ez meg az, hanem, hogy mondjuk ki a nevét is, akiről szó van! Például: Panninak nagyon jó a humora! Vagy a Laci nagyon kedves tud lenni, amikor megosztja a tízóraiját! Óriási jelentősége van, hogy tudatosan, megfontolt szándékkal másokról mondhatunk jót, még a hátuk mögött is! Hogyha pedig valaki szereti ezt az élvezetet, hogy valakinek a háta mögött mond valamit, hét akkor éppenséggel lehetetlen, hogy ne lenne témánk az, hogy mi lenne az a jó, amit mondhatnánk másokról a hátuk mögött! Ez az első. Szólni valakiről, és hogy abban hogyan tud az élet elindulni, vagy valami örömhír megjelenni. 

A második. A leendő tanítványok megszólítják Jézust. Egy kedves ismerősöm 45 év körül jár, és van egy-két serdülő gyereke. Az azért érdekes, mert a serdülő gyerekeit már nem ölelgetheti napszámra, pedig nagyon szeretné, de a gyerekeik ezt köszönik szépen, de már nem kérik! Ha őnekik jólesik, akkor adhat nekik egy-egy puszit! A kedves ismerősöm egy olyan ölelgetős fajta, és nagyon szívesen kifejezi a szeretetét ezzel, de hát már most a serdülő gyerekei nem kérnek abból a munícióból, ami neki van. Ezért a férje felé fordult. A férje ennek nagyon örült, de neki is sok lett! Így aztán megállapította még valamikor december elején, hogy őneki szabad kapacitásai vannak… Arra gondolt, hogy most valóságosan vagy képletesen, azt nem tudom, hogy kik azok, akik nem azt mondják, hogy jaj-jaj, hagyjál már, hanem hogy megörülnének ennek. Arra jutott, hogy tulajdonképpen talán ezek az utcán élő emberek! Nyilván talán nem a szó szoros értelmében ölelni, de hogy arra gondolt, hogy ő akkor, úgy a maga szakállára készít ajándékokat utcán élő embereknek. A barátnőjével összegondolták ezt, és készítettek körülbelül tizennégy ajándékot, és elmentek egy-két aluljáróba. Ott pedig karácsonykor odamentek, de az volt az ötletük, hogy hát nem egyszerűen csak oda akarnak adni egy ajándékot, hanem meg akarják szólítani azokat, akiknek ezt az ajándékot odaadják, és meg akarják kérdezni őket arról, hogy szabad-e őket megajándékozni! Elmondott két történetet, amit szeretnék veletek megosztani, mert számára ezek voltak a legfontosabbak. Azt mondja, hogy volt ott az aluljáróban valaki, aki ült a földön, dobolt egy dobon, és szidott mindenkit. Ránézett a barátnője, és azt mondta, hogy: Neki is adunk?  Őbenne meg már ott volt a lelkesültség, és azt mondta, hogy: Hát persze, hogy adunk! Két dobolás között odamentek hozzá. Megkérdezték tőle, hogy szabad-e egy ajándékot adni? Elkezdtek egymással beszélgetni, és néhány perc után úgy álltak onnan föl, hogy azt mondta ez a doboló ember, hogy: Na, ma már nem dobolok többet!  A másik élménye megint csak valakiről, aki ott az utcán él. Odamentek hozzá, és megengedte, hogy megajándékozzák őt, és aztán ott megint csak váltottak néhány szót, és akkor fölbátorodott ez az ember, majd azt mondta, hogy: Mosolyt is lehet kérni? Akkor pedig mosolyt is ajándékoztak neki! 

A második, hogy megszólítani valakit, és ebben a megszólításban hogyan tud valamiféle élet és örömhír, és az Istennek a jelenléte valóságossá válni. 

A harmadik. Ennek a fonákján, a szónak a jó értelmében, kell, hogy valaki megszólítható legyen! Éppen az emberi kapcsolatainkban rengeteg élményünk van, hogy megszólítunk valakit, és a másik mintha valahogy nem lenne megszólítható. Éppen a saját kapcsolatainkban, akár a saját családi kapcsolatrendszerünkben is! A kedves ismerősöm, aki egy férfi, 10 éve próbálja a feleségét megváltoztatni. El tudjátok képzelni, hogy mennyi sikerrel! Ezért aztán egyre panaszosabban beszélt arról, hogy a felesége nem szólítható meg. Egyszerűen ő már nem tudja, hogy mondja, hogy kiabálja, hogy mutassa, hogy ordítsa… Hát lehetetlen, hogy a felesége ennyire süket! Aztán 10 év után a következő jutott az eszébe. Tulajdonképpen, ahogy én próbálkozom, a feleségem szokott válaszolni, és én ezt eddig még sosem vettem komolyan! Tulajdonképpen olyan sokszor elmondta már azt, hogy köszöni, de ezt nem kéri, meg legalább ne így, meg ne most, és a többi… Akkor hirtelen szíven ütötte őt az, hogy 10 éven keresztül úgy látta a felségét, hogy nem lehet megszólítani, de hogyha volt kettejük között valaki, akit tényleg nem lehetett megszólítani, az tulajdonképpen sokkal inkább ő maga volt! Ekkor pedig elhatározta, hogy január elsejétől megszólítható lesz! Találkoztam vele a héten, és azt mondta nekem, hogy: Feri! Van két sikerélményem! Mind a kettő abból adódott, hogy ő maga megszólíthatóvá vált! 

Aztán a negyedik. Ahogyan jön András, és szól a testvérének Péternek, szólni valamiről, hogy: Te tudod ezt? Hallottál erről? A rádióban hallottam vezetés közben, valakinek az életútjáról volt éppen szó, és fél órán keresztül beszélt a történetéről, hogy hogyan történt vele sok minden, és azt mondta, hogy: Tulajdonképpen az életem véletlenek sorozata. Na, ez fölkeltette a kíváncsiságomat! Az első történet valahogy így szólt, hogy fiatal diplomás volt, és keresett állást, de nem talált, minduntalan, hiába és hiába, és nem. Ott ültek, valami házibuliban, kockás ing, rövid gatya, és ott iszogattak, és egyszer csak betoppant oda valaki, és azt mondta, hogy: Jaj, most jövök egy állásinterjúról, hát szerintem nem vettek föl! Akkor pedig hirtelen ránézett erre az ismerősre, és azt mondta, hogy: Te, hát nem te vagy az, aki akartál valamit az angol nyelvvel kezdeni? Nem keresek te állást? Hát képzeld el, hogy én most jövök egy helyről, és nekem úgy tűnt, hogy lehet, hogy neked talán ott lenne esélyed! Ez a fiatalember pedig úgy, ahogy volt, kockás ingben, rövid gatyában, elment oda, és fölvették! Utána pedig elmondott még öt olyan történetet, amiről tulajdonképpen, hogyha közös szálat kellene keresni, akkor azt mondhatnánk el, hogy valaki, szinte csak úgy mellékesen mondott neki valamit, hogy: Te, tudod ezt? Hallottál erről? Olvastad ezt? És hogy ezek a látszólag jelentéktelen helyzetek és események, hogy szólunk valamiről a másiknak, hogy te is tudd, hogy ez nem egyszer, valakinek az élettörténetét alakítja és változtatja meg! 

Aztán pedig az utolsó, amikor szólok valakihez. Mert amikor aztán ott vannak ők ketten, legalábbis akkor, ott, abban a pillanatban, ők figyelnek nagyon egymásra, Péter és Jézus. Erre ő azt mondja ekkor, hogy: Te Péter vagy, Kőszikla vagy! Milyen nagy dolog az, amikor úgy tudunk valakihez szólni, hogy ő attól több ember lesz! Eszembe jutott egy negatív, meg egy pozitív megközelítés is, de mind a kettő életet növelt. Az egyik. Egy teológiai tanár mesélte azt, hogy a számára tulajdonképpen mi jelentett egy nagy, ösztönző erőt ahhoz, hogy szerzetes tanár legyen. Azt mondja, hogy ő gimnazista volt, és ő is a szerzeteseknél tanult, és valami elég nagy csibészséget csináltak. Ő pedig pontosan tudta, hogy az osztályfőnökének ez nagyon rosszul fog esni, mert az osztályfőnökük nagyon rendes volt, és mindig kiállt értük, és hogy ez majd sérteni fogja a kettejük közötti kapcsolatot is. Talán egy éles helyzetben, odavitték az osztályfőnökhöz, és akkor az osztályfőnök ott szembesült vele, amikor mondták neki, hogy a Laci ezt és ezt csinálta. Ekkor pedig az osztályfőnök ránézett, és akkor ő is dühödten a következőt mondta, hogy: Fiam, hogy lehettél ilyen hüle? Nem azt mondta, hogy hülye, hanem azt mondta, hogy hüle! Akkor pedig azt mondja ez a teológiai tanár, hogy amikor ő 16 évesen a tanárjától ezt hallotta, hogy hogyan lehettél ilyen hüle, akkor valami melegség átjárta őt. Azt mondta, hogy rájöttem, hogy ez a tanár tényleg szeret minket! Hogy amikor valami olyasmi történt, ami neki se esett jól, ami őt is bántotta, amikor joggal volt ránk dühös, amikor tényleg olyat tettünk, és akkor mégsem azt mondta, hogy hülye, hanem hogy hüle! Ebben pedig benne volt az, hogy édes fiam, csinálhatsz te akármekkora ökörséget, azért te mégiscsak leszel valaki a számomra, aki nekem fontos! Milyen furcsa talán, hogy ebben a hülében is benne van az, hogy valahogy úgy szólítok meg valakit, úgy szólok valakihez, hogy attól ő több lesz! A másik. Talán ezt elmondtam már nektek. Erdélyben jöttek hozzám, hogy dedikáljak könyvet. Volt egy fiatalember, aki kivárta a sort, és megállt előttem, egyenes tartással, és elém rakta a könyvet. Erre megkérdeztem tőle, hogy: Kinek írjam? Hogy szólítsam meg azt, akinek a könyvet írom? Rám nézett, egy kicsit fölháborodva, hogy hogyan lehet az, hogy én ezt nem tudom, és azt mondta, hogy: Hát az én rózsaszálamnak!  Nyilván nem írtam be, hogy az én rózsaszálamnak, és nem írtam ezt alá… Hanem azt írtam, hogy rózsaszálnak! És aztán ő aláírta. Én meg kis betűvel odaírtam magamat. Arra gondoltam, hogy milyen nagy dolog ez! Van valaki, aki megélheti azt, hogy az ő társa ránéz, és azt mondja neki, hogy: Te vagy az én rózsaszálam! És abban, ahogy így nézi őt, hát biztos lehet növekedni meg virulni, és szépülni! 

Tehát a mai evangélium érdekesem, lépésről-lépésre tulajdonképpen vezet bennünket abban, hogy mekkora jelentősége van annak, az evangélium szempontjából is, hogy meg tudjuk egymást szólítani, hogy tudunk szólni, szólni jót valakiről, valakihez, valakinek, hogy ennek milyen nagy jelentősége van! 

Lejegyezte: Ujhelyi Balázs