Elismerés-hajszolás séma 7.

2015.01.27.

Megosztom
Elküldöm

Köszöntlek benneteket! Örülök, hogy itt vagytok. Síelők megérkeztek, háhh, jó.

Elismerés-hajszolás. Erről beszélünk, és azt emeltük ki az elismerés-hajszolás világából, hogy azért van vele nehéz dolgunk, mert mindaz, ami ide tartozik – emlékeztek – két fő nagy csapása van. Az egyik a siker, hírnév, népszerűség, és a többi. A másik: fogadjanak el, szeressenek, törődjenek velem, értékeljenek nagyra, becsüljenek meg. Mind a kettő olyan, amit a társadalmunk egyébként nagyon nagyra értékel, manapság főleg. Siker, hírnév, lájk özön, és a többi. De az érzékenyebb lelkűek pedig arra hivatkozunk, hogy „a szeretet, az elfogadás, hehh, ezek nélkül nincs élet”. Ezt nagyon nagyra értékeljük, és ráadásul a belső világunk is, annak az élettana, még jobban megerősít minket, hogy amikor elfogadnak, törődnek velünk, gondoskodnak rólunk, észrevesznek, fölfigyelnek ránk, figyelmesek velünk, tényleg elkezdünk jobban lenni. Tehát egy nagyon trükkös séma ez.

Mert ha csak úgy gondolatokat olvasunk róla, hogy vannak akiknek nagyon fontos, hogy vigyék valamire, vagy valahova elérjenek, hogy sikeresek legyenek, valamit letegyenek az asztalra, és hogy megbecsüljék őket, szeressék őket, és a többi, erre azt mondanánk „Hát most evvel mi a baj?”. És akkor válaszoljuk is meg. Nem ezzel van a baj, hanem az ezekhez az értékekhez fűződő viszonnyal. Ha elég szabad a viszonyom mindehhez, akkor jól tudok lenni. Ha nem elég szabad a viszonyom mindehhez, akkor pedig rosszul vagyok. És hogy elég szabad-e a viszonyom, emlékeztek, erre használtuk a három széket, hogy milyen érdekes, hogy miközben a ma kultúrája hallatlanul megerősíti azt, hogy éljünk a jelenben, a közben pont azok, akik ezzel a sémával megáldottak-megvertek, ők pont egyrészt a múltban élnek, ahol a séma kialakult, és erre ők érzékennyé váltak, és egyoldalúvá, és a jövőben vannak. Mert azt mondják „Ha engem szeretne egy férfi, minden bajom megoldódna. Kellene egy férfi, nem büdös a lába – ne legyen az, olyan kiábrándító –, akkor szeretne, én meg szeretve lennék.” Milyen természetes, hogy erre vágyom. „Lenne egy nő…” (szipog – szerk.) (3:05)

És a jövőre vonatkozóan van egy gondolatom: „Ha ez lenne, akkor milyen jól tudnék lenni. Mindaddig, ameddig ő nincs, ez nincs, amaz nincs, ezt nem kapom meg, azt nem éltem meg, és a többi, addig nem vagyok jól. De az a megrázó, hogy amikor valaki éppen megkap valamit abból, amit vágyott, és amit összekötött azzal, hogy „Na, ha ezt megkapnám, ezt megélném, és ez lenne, akkor jól lennék.”, az hihetetlenül csak pillanatokig tart, ideig óráig. Mert akkor, miután a múlt által meghatározott és nem elég szabad, ezért rögtön jöhet egy gondolat „Jó, de meddig tart ez? Jó, most megvan a férfi, de hát bármikor megcsalhat.” Mhh! Vagyis, miközben a kultúránk azt mondja, hogy élj a jelenben, azok, akik ezzel a sémával, és a kultúra által megerősített életformával rendelkeznek, tulajdonképpen mindenhol vannak, csak a ajelenben, meg önmaguknál nem. Ez ugye nagyon-nagyon elgondolkodtató. Ha két dolgot ma hangsúlyozunk, az hogy legyél önmagad, és élj a jelenben. S akik ezzel a sémával vannak, se önmaguknál nincsenek, se a jelenben. Akkor nem csoda, hogy nincsenek jól. (hangos orrfújás a nézőtérről – szerk.) Síelés. Gőzöm sincs, hogy mi, látjátok, milyen elhamarkodottan tudunk ítélkezni. Na most! (04:55)

Carl Rogersről kezdtem el beszélni, hogy a sématerápia szakirodalma, és Carl Rogers egyaránt hihetetlenül fontosnak tartotta és középpontba helyezte azt a megközelítést, hogy hogyan tudunk – rettenetesen hülye dolog ez – jól működő személyek lenni. A szónak jó értelmében hatékonyak, hogy adaptívak. Áááá. S erről szeretnék beszélni, hogy ő, kutatások és a terápiás tapasztalatai révén hova jutott el. Emlékeztek, raktunk ki hét széket, mert ő megkülönböztetett hét lépést ahhoz, hogy valaki egyáltalán önmaga lehessen, egyáltalán közel kerüljön magához, ebből a szempontból a jelenben tudjon lenni. Amikor megkérdezzük tőle, hogy „Hogy érzed magad?” azt mondja, hogy „Hát, csodaszép volt ez a síelés. Ez a havas táj, hát ennél gyönyörűbbet elképzelni se tudok, annál a gyönyörű havas tájnál. Milyen lenyűgöző.” mondja arra a kérdésre, hogy „Hogy érzed magad?”. És mondhatnám fordítva is: „Hát rettenetes, rettenetes, a 61-es villamos most is késett.” Na most. (06:30)

Hét lépés, míg azt tudom mondani, hogy jól vagyok, és ez tükröződhet is rajtam, és ezt ki is fejezem, és meg is élem, és benne is vagyok. Ehhez ahogyan vagyok éppen, tulajdonképpen jó érzésekkel tudok kapcsolódni. Na akkor gyerünk, nézzük a pontokat! (06:50)

A jól működő személy, a séma-terápia egyik célja

1.       Átéli az érzelmeit.

2.       Benne van a tetteiben.

3.       Pontosan használja az érzékszerveit.

4.       Az információkat a teljes szervezetével fogja föl, nem csak a tudatával.

5.       A helyzet összetettségére is figyelve cselekszik, az adott pillanatban, de nem csak az adott pillanatra vonatkozóan. (Ez jó kis mondat, jó. Következő.)

6.       Megbízik a szervezetében, kész a változásra, ha téved.

Ez, hogy megbízok a szervezetemben, érzésekben, intuíciókban, fizikai állapotokban, ez nem azt jelenti, hogy tévedhetetlen vagyok, hogy mindig pontosan azt az érzést érzem, ami a helyzetnek, az állapotnak megfelel. De megbízok magamban annyira, hogy ha most nem is érzel pontosan a helyzetnek megfelelően, erre rá fogok jönni, rá fogok érezni, ezt meg fogom sejteni, a visszajelzésekből ezt meg fogom érteni, és fogok tudni változni vagy változtatni. Idáig jutottunk múltkor. Na most! (08:15)

7. Nem fél az érzéseitől, bármi érzés legyen is az.

Erről majd hosszabban szeretnék beszélni, hogy mi az, hogy nem fél az érzéseitől, de egy folyamatot mindenképp szeretnék leírni. Miután nagyon sokan többé-kevésbé félünk bizonyos érzéseinktől, érzelmektől vagy lelki állapotoktól, rettegni is tudunk tőlük. Ezért kialakul egy érdekes dolog. Kezd megjelenni bennem egy érzés vagy érzelem, ettől még egész jól is lehetnék. Igen ám, de megjelenik egy hozzá kapcsolódó gondolat, hogy ez rettenetes, ezt nem érezhetem, ez nagyon ijesztő. Ha ezt érzem, nem leszek jól, ha ezt érzem, nem leszek boldog. Ha ezt érzem, az nem elég pozitív. „Hogy vagy? – Mindig jól vagyok.” Ez mi már? „Jó, de úgy bővebben! – Az ember jól van. Akinek van hite, jól an. – Jó, de hogy érzed magad? – Nem ez számít, hanem hogy jól vagyok.” (09:40)

Miért nem lehet azt mondani, hogy „Félek. Most szomorú vagyok, mert azt hittem, több hó esik, de nem.” Aki a hegyvidéken lakik „Szomorú vagyok, mert túl sok hó esett. Törnek az ágak a fákról.” Tehát félek valamilyen érzéstől, érzelemtől, lelki állapottól, ehhez kapcsolok egy gondolatot, hogy ezt nem szabad éreznem, mert akkor baj van, vagy baj lesz, akkor boldogtalan leszek vagy elégedetlen, akkor valami nem lesz jó. És ebből adódik egy hangulat, vagy olyan érzés, ami meg se jelenne, hogyha nem félnék egy érzéstől. Emiatt elkezdek szorongani, elkezdek aggódni, elkezdek feszült lenni. Ez megerősít engem abban, hogy azt gondoljam, hogy mindenképpen el kell kerülnöm ezt az érzést, mert lám, milyen rosszul vagyok. Közben itt és most azért vagyok rosszul, mert egy érzésről azt gondoltam, hogy azt nem szabad érezni. Mert ha ezt érzem, jön a gondolat, az rettenetes és elviselhetetlen lesz és boldogtalan leszek, emiatt kezdek el rosszul lenni, nem azért, mert azt az érzést érzem, vagy az közel van hozzám. Érthető ez a folyamat? Hehh! (11:05)

Azt is mondhatnám, hogy nem túl bonyolult, de mégse szoktunk rá reflektálni. Mi az, hogy „Félek egy érzéstől.”? Nem felejtem el, ahogyan terápiára jártam, és persze ott aztán jöttek az érzések dögivel. Minden féle, hívva-hívatlanul, kérve-kéretlenül. És akkor szóba hoztam ezt a terapeutának. De tulajdonképpen nekem még olyan félelmeim is szoktak lenni, hogy meg fogok őrülni. Nem tudom, ti vagytok-e ennyire úgy, mint én, féltetek-e már attól, hogy meg fogtok őrülni? Én már féltem. Tehát ha van köztetek ilyen, akkor puszi, puszi, mi tesók lettünk. Az őrülettől félők klubját megalkothatjuk. Ha nem féltél még attól, hogy meg fogsz bolondulni, hát akkor valami nagy baj van veled. Te egy realitást meg egyszerűen kizártál az életedből, mert bárki megbolondulhat, ez nyilvánvaló. „Mit, ettől félni?” Hát hogy, hogy tudsz itt tartani? Jó. Tudjátok, ezt minden alkalommal mondhatnám, hogy jó szándékkal beszélek, és ti is hallgassatok jó szándékkal. Hát nem muszáj, de… Nehezebben érteni a mondanivalót, ha nem jó szándékkal hallgatjátok. Tényleg, mert akkor „Azt mondta, hogy sehol se tartok.” Na most! (12:55)

Tehát például a félelem attól, hogy meg fogok bolondulni. Többször éreztem ilyet. Az is nagyon érdekes volt, hogy amikor közel merészkedtem ehhez a félelemhez, hogy tulajdonképpen ott és akkor ezt meg is fogalmaztam, most attól félek, hogy meg fogok bolondulni. Érdekes módon megjelent a szabadságnak egy nagyon finom világa, amikor azt éltem meg, hogy eldönthetem, hogy most megőrülök-e vagy nem. Ez aztán igazán meglepetés volt, mert sehol nem olvastam, hogy eldönthetem, hogy meg akarok-e őrülni, vagy nem, de azt éreztem, hogy ezt eldönthetem. Emlékszem, nem t’om hány évvel ezelőtt volt az utolsó ilyen pillanatom, s akkor úgy döntöttem, hogy nem. Most kérdés, hogy amit én gondolok magamról, meg amit ti rólam, ez egybevág-e. Ugye a Johari-ablakot nagyon tiszteltjük, hogy ahogy mi látjuk magunkat, meg ahogy ti a másikat. Ez az élményem például, hogy eldönthettem, hogy az őrület fele megyek-e vagy nem, még nagyobb szabadságot adott, mert ezt tapasztaltam meg, hogy ezt eldönthettem. Hát! Azután pszichotikus betegekkel kapcsolatban olvastam nem egy esetleírást, és többször találkoztam ilyennel is benne. Ilyennel is. Nem azt mondom, hogy minden így van, de hogy ilyennel is. (14:35)

Na tehát akkor van valami, a rettegés attól, hogy meg fogok zavarodni, meg fogok őrülni. Az élményem attól, hogy közel engedtem ezt magamhoz és rájöttem, hogy még el is dönthetem. S a terápián elmondtam a terapeutának, hogy bennem szokott lenni félelem, hogy meg fogok őrülni. Rám nézett, azt mondja „Na és? Hát miért, egy kicsit megbolondul, bekerül a pszichiátriára, fognak nekem szólni, be fogok menni, s akkor egy ideig úgy lesz.” Na ettől még szabadabbá váltam, hogy valaki így, így beszél erről, hogy jó, hát akkor rosszul leszel, akkor ott leszel, s akkor az lesz, akkor utána kijössz. Hogy még megbolondulni is szabad. Nem tudom, ti átélitek ennek a szabadságát, vagy ti ennél egészségesebbek vagytok? Lehet, lehet, de akkor minek jöttök ide? Hát ha valaki nem olyan legalább, hát akkor neked… Ja, ti akkor szórakozásból. Akkor viszont nem t’om, jól döntöttetek-e. Tehát például ez, hogy megőrüléstől való félelem, de ezt nem akarom, ez rettenetes. Ha jön, már próbálok menekülni ennek a szelétől, és ezt nem lehet, mert azt gondolom róla, hogy „Hát akkor vége a világnak, végem lesz, vége, vége!” s ettől elkezdek rettenetesen szorongani. Szorongok, és aggódok… Megvan ez? (16:15)

Például a haláltól való félelem. Most ha nagyon szigorúan vesszük, azt mondhatnánk, hogy ha valaki elég közel került a halálhoz, már nem fél tőle annyira. A félelem addig olyan nagyon erős, ameddig a következő történik. Azt mondom „Jaj, de eszembe jut ez… nem szabad ilyesmire gondolni! Semmiképp, ez kiveszi belőlem az összes erőt, akkor nem… Így tönkre megyek, meg a kapcsolataim.” és ettől elkezdek rosszul lenni.

Mert ha a kutatásokat nézzük, pont fordítva van. Nem úgy van, hogy minél közelebb kerül valaki a halálhoz, annál nem tudom én, milyenebbé válik. Éppen fordítva van. Például végstádiumos rákos betegeknél 5 gyakori módon, általánosságban megjelenő személyiségváltozást figyeltek meg. Hát nem attól, aki félt a haláltól, majd azt gondolta, hogy ennél rettenetesebb nincs, és ezt el akarta kerülni, és emiatt rosszul lett, hanem akik tényleg közel kerültek hozzá. Láttatok már olyan filmeket, amiben valaki… minden héten bemutatnak ilyen filmet, valakiről kiderül, hogy súlyos beteg, s akkor mit csinál? Mit csinál egy hétig, vagy egy hónapig, vagy egy évig? Ehh! (17:55)

Mondom, hogy ha valaki a halálhoz közel mer kerülni, akkor mik ezek az általános változások.

1. szabadabban éli meg a cselekvési lehetőségeit.

Hát ez aztán furcsa. Például valaki, aki a halálhoz közel tudott kerülni, nem csak a félelemig jutott el, amire negatív gondolatokat mondott, majd azt el akarta kerülni és még rosszabbul lett, ő azt mondja. „Miért ne mondhatnék nemet?” Hogyha visszaidéztek ilyen filmeket, akkor ezek az emberek sokkal egyenesebben, tisztábban azt mondják „Nem! Ezt most miért csináltad? Én erre nem érek rá. Én most vég… nem csinálom ezt, ezt csinálom, ide akarok menni, nem megyek el oda.” Sokkal nagyobb szabadság a cselekvésben, és arra, hogy azt mondjam, hogy nem, hogy mit akarok és mit nem. Hajde érdekes ez!

2. Ezeket a személyeket nagy számban jellemezte az, hogy a kapcsolataikban a kommunikáció elmélyült. Tartalmasabbá vált. Felejthetetlen, ahogy az az asszony elmondta azt a történetet… de most csak éppen csak föl akarom röppenteni, mert túl gyakran mondom. Ahogy a haldokló apjához odaült, és azt mondta „Apa, mondd meg nekem, hogy büszke vagy-e rám!” Hát ez a kommunikáció elmélyülése, mert erről nem esett szó, pedig 50 éves a nő, és 75 az apja. De a halál közelében erről most már akkor beszéljünk. Akkor az apa ahogy mondja, 90 perc után kezdte el mondani. (Egészségedre! Híí! Ja tényleg, influenza járvány van, ugye? S nincs rajtatok maszk, semmi, csak így gátlástalanul szuszogtok. Jó.) Tehát a másik, hogy érdekes módon a halál közelében a kapcsolataim és az arról való kommunikáció nagy eséllyel elmélyül, vagy elmélyülhet. Annak a tartalma gazdagabbá válik, éppen nem szűkösebbé. Hogy jaj, erről nem lehet beszélni, jaj, ha ezt szóba hozom, mi lesz, jaj mit fog szólni, jaj, majd nem szeretsz, jaj, majd nem fogadsz el. Elmélyül a kommunikáció. (20:35)

3. Az ilyen személyeket jellemzi az, ami a filmekben is mindig ott van, hogy írnak egy bakancslistát. Azt muszáj. Bakancslista kell. Akkor a bakancslistán föl vannak a tételek írva, hogy „Elmegyek és táncolok a nem tudom én kivel.” Elmegy, és addig fondorkodik, míg a legjobb táncos fölkéri őt és táncolnak. Ez micsoda? Hogy a halál közelében a pillanatot és a jelennek az örömeit jóval, jóval nagyobbra tudom értékelni, miután azt meg is élem. Tehát a pillanat, és a pillanatnak az öröme értékesebbé válik. Meg is teszem, bele is megyek. Na most! Mondom, még van kettő. Azt mondja… hááá-haaa! Ez az első pont, de mármost nektek a negyedik, tehát… nem t’om, ez aggodalommal tölt el titeket, itt mármost van egy kis zavar, ugye. Tehát a szakirodalomban ez az első helyen volt, most a negyedik. Most hogy van ez? Most ez akkor hiteles vagy nem? Aggódok ezen, mert hogyha nem hiteles, akkor ugye nem biztos, hogy lehet rá hagyatkozni, ugye akkor most húha, azt hittem, itt kapok egy enyhületet, és most ez… most ez a negyedik. Most akkor első vagy a negyedik? Nem t’om, mikor lesz vége ennek a rossz közérzetnek. Most első vagy a negyedik? (22:10)

4. Tehát a halál közelében, végstádiumos rákos betegeknél egyértelműen megváltozik az értéksorrend. Nem az értékrend, mert az még egész kevés, az értéksorrend. Két dolog történik. Főleg személyes dolgok, emberi kapcsolatok, talán így is mondhatnám, szellemi dolgokigazán lényegessé, fontossá válnak. Olyasmi is, ami addig nem volt fontos. Más dolgok, amik addig fontosak voltak, főleg anyagi dolgok kevésbé tűnnek fontosnak. Van egy értéksorrend megfordulás, vagy alapvető átrendeződés. Tulajdonképpen az, amikor valakiben az értéksorrend alapvetően megváltozik, az a megéréshez hasonló állapot. A megtérésnek az egyik jellegzetessége, hogy a személyiség átrendeződik, és egy új fajta értékrend alakul ki. Ezért bizonyos szempontból ez olyan, mint hogyha valaki megtérne. De a megtérést itt most nem kell úgy értenünk, hogy egy Istennel való kapcsolat szerűen, hááá.

Néztem egy filmet, látjátok állandóan filmeket nézek. Afrikában, ha jól emlékszem Gabonban egy francia ember körülbelül négyszáz-valahány napon keresztül ment végig a dzsungelen, négyszáz-valahány nap, több mint egy év. Teherhordó ottani emberek segítették őt az útján. Hihetetlen fontos információkat gyűjtött össze, fotózott és filmezett. Olyan állatokat tucatjával fedezett föl, amelyeket még soha senki nem látott, főleg nem örökített meg. Négyszáz-valahány nap. Átment, kilyukadt a tengernél, és akkor azt mondja, hogy „Utána visszamentem New Yorkba, valami munka. Egészen furcsán éreztem magam, mert rájöttem, hogy végérvényesen megváltoztam a dzsungelben. Hogy mindaz, ami eddig fontos volt, meg ami ott fontos, főleg a tárgyak, szinte semmilyen jelentőséggel nem rendelkeznek számomra.” Ez a nehezebb ugye, négyszáz nap a dzsungelben, hogy ezt összehozzuk, de ez is egy módja. Akkor ott kísérte őt valaki, beöltözve, rendesen, ő meg ott egy rövidgatyában szaladgált az elefántok között. S akkor elmondta „Hát ha jön egy elefánt, akkor a legfontosabb, hogy álljunk meg.” Hát miért futnánk el egy elefánttól, ami akkora, mint egy dömper. Hát a dömper elől se futunk, hogyha 120-szal jön, és 2 m-re vagyunk tőle. Azt mondja „Meg kell állni, hangosan el kell kezdeni kiabálni. Tudja az elefánt, hogy kik vagyunk. Ha 1 m-re megközelít minket, akkor legyünk még határozottabbak.” Egyébként más esélyünk nincs is. „Fejezzük ki, hogy mik is vagyunk valakik itt, s az elefánt a legtöbb esetben szép lassan elmegy. Még akkor is, ha a kicsinyével van. Az elefánt elől ne fussunk.” Ez már akkor a második állat. Ugye, a medve. Medvénél tetessük magunkat halottnak, elefántnál pedig fejezzük ki, hogy kik vagyunk.

Tehát ez a 4. pont. Hogyha a halálhoz közel kerülök, akkor milyen érdekes, nem az történik, hogy a múltból begyakorlott félelmeim, szorongásaim erősödnek föl a hozzájuk kapcsolódó negatív gondolatokkal, am miatt kialakul egy olyan lelki állapot, ami miatt tulajdonképpen rosszul vagyok. Miközben úgy értelmezem a helyzetet, hogy amiatt vagyok rosszul, és azt még jobban el kell kerülnöm. Akkor kialakul egy lehetetlen kör, mert elkezdek arra figyelni. Akkor elkezdek erre figyelni, akkor fölerősödik a félelmem a haláltól, vagy attól, hogy megcsalnak, vagy attól, hogy megint elkések, vagy attól, hogy lábgombát kapok a strandon. Fölerősödnek a negatív gondolataim. (27:05)

„Az lehetetlen, hogy 80 év alatt ne legyen gombás a lábam valamikor. Hát valamikor biztos gombás lesz majd előbb-utóbb a lábam.” Ugye, tehát ez, ez. Na de hát ez rettenetes, elkezdek szorongani. Most akkor az életemet úgy kell leélnem, hogy nekem a wellness az nem is jön be már többet? Hát de szombaton mi lesz? Akkor én nem megyek el erre a wellness programra. Még az is lehet, hogy elmegyek a templomba, és ott pedig a cipőbe, ahogy sokat ülök ott, és amiatt lesz gombás. Ez rettenetes. Lehet, hogy az kéne, hogy… pl. most is olyan észrevétlenül… Hát hogy miközben tartom az előadást, ilyen nem látványos módon… Tehát, mert sosem lehet tudni. És most ez annyira befészkelte magát az agyamba, hogy ez nem, egyszerűen nem tudom most folytatni. Tehát így, így. Olyan rémülten nézel rám. Rendben vagy, jó? Ez ilyen csizma, ez jó lesz neked? Én nem t’om, nem érzitek egy kicsit felelőtlennek ezt a… (kilépett egyik lábával a cipőből – szerk.) Hű, most egy kicsit megnyugodtam. Csak mi van a másik lábammal, ez a baj. Nem, nem vagyok most jobban, egy kicsit se, mert milyen hülyén veszi ki magát, hogy mindig az egyik lábamat kenem. Szóval, jöjjön az 5-dik pont, amit ha tudnám, akkor mondanám. (28:55)

5. Igyekeznek, ha valamiről úgy döntenek, hogy azt meg akarják csinálni, azt nem halogatni. Nem mondják, hogy holnap, vagy két hét múlva, hanem ha lehet, akkor azt most megcsinálom. Ha ezt meg akarom csinálni, akkor megcsinálom. Ha valakivel akarok beszélni, akkor fölhívom. Ha ezt el akarom intézni, ezt elintézem. Hogyha ezt el akarom rendezni, ezt most elrendezem.

Öt pont, a sorrend nagyon lényeges, de mi már összekevertük. Hogyha a halálfélelem számomra az az érzelem, amire azt mondom, hogy „Csak ezt ne!”, akkor ez eltávolít pontosan attól, hogy magához a halálhoz közelebb merjek merészkedni. Akkor közelebb merészkedtem, akkor egyszer csak megszűnik nagyon sok negatív gondolat, nagyon sok. Ennek kapcsán oldódik a szorongásom, az aggodalmam, a folyamatos feszültségem, bizonytalanságom. Woody Allent megkérdezték a halálról. Ha jól emlékszem, a következőt válaszolta: „A halált továbbra is ellenzem.” Szóval. (30:40)

Az érzésektől való félelem szül negatív gondolatokat. Ebből kialakulnak állandósuló negatív érzelmi állapotok, amelyeket azonban félreértelmezünk és azt gondoljuk, hogy azért van, mert azt az érzést nem sikerült eléggé eltávolítani magunktól. Ezért még jobban aggódunk, még jobban félünk a negatív gondolatoktól és még rosszabbul érezzük magunkat. Háá! Tehát szabad megőrülni például. Szabad meghalni. Hmm. (31:20)

Csoportban a következő gyakorlatot csináltuk, ajánlom nektek is, hogy megírtuk a halotti beszédünket, hogy mi hangozzék el rólam, amikor meghalok. Hát azóta is emlegetik ezt a gyakorlatot. Próbáld meg otthon megírni, hogy mi legyen az a szöveg, ami majd elhangozzon a temetéseden. Fognak jönni nagyon érdekes érzéseid. Ha van elég bátorságod, képes leszel végigcsinálni, és nagy valószínűséggel sírni fogsz. Hmm. És az nagyon reális lesz és természetes. És hogyha igazán akarsz a halállal dolgozni, akkor érdemes ezt nem egyedül csinálni. Leülni egy kiscsoportban, hárman-négyen, de megfelelő közeget biztosítva!!! Nagy felkiáltójelek! Mindenki megírja egy óra alatt, s utána elolvashatjátok egymásnak. Cssz! Az az érdekes, ha valaki ezt életében egyszer megcsinálja, valami alapvető viszonya megváltozik ahhoz, hogy meg fog halni. És nem kell hozzá semmi, csak le kell ülni egy órára és megírni a saját halotti beszéded. Hahh! (33:10)

Tehát a következő pont így volt: Hogyha hatékony akarok lenni, akkor fölismerem, hogy mely érzésektől vagy érzelmektől félek, és ezeket a folyamatokat megállítom. Ez volt a következő pont. Megyek tovább. (33:30)

8. Bárhonnan képes meríteni.

A hatékony személy bárhonnan, bármiből képes meríteni vagy tanulni. Annyira izgalmas, hogy különböző szakterületeken, teljesen más területekről hozott ötletek alapján tudnak újításokat eszközölni. Hogy valamit valahol megfigyelt, hogy a mezőgazdaságban az hogy van, majd pedig abból kiindulva egy lélektani módszert dolgoz ki. Iszonyatosan izgalmas, mikor valaki bárhonnan képes tanulni egy másik területre vonatkozóan. Ferenc pápa ilyen, az a meglátásom. Képes nagyon rugalmasnak lenni, befogadónak, és ilyen értelemben tanulni valamit, vagy valamiből. (34:25)

Két történet jutott eszembe. Az egyik, elment egy buddhista közösséghez, ott volt, és hát ezt mondják a híradások, hogy délután négykor el kellett volna jönnie, de „olyan jól érezte magát”, hogy inkább lemondta a következő programját, valami megbeszélést, fontos, fontos. Ha itt a buddhista testvéreim között most meg tudok valamit élni, akkor ez nagyon, nagyon jelentős. Háhh! Jól hangzik.

Elment valahova beszédet tartani. Megvolt a megírt beszéd. Remélem, nektek is megvan nagyon sok megírt beszéd. (Egészségedre!) És egy kislány elmondott neki egy történetet a híradások szerint. Láttad a tévében, ti is nézitek a tévét, nem láttad, hmm. És elkezdett erről a történetről beszélni, hagyta a megírt verziókat. Elsírta magát. Igen. Tehát a pápa elsírta magát, miközben a kislány a történetet mondta. A kislány sírta el magát, miközben a pápa a történetet mondta. Tehát a kislány elsírta magát, miközben a saját történetét mondta, amitől a pápa nem sírta el magát, de azután arról beszélt. Ez a tutiság. Megint tanultam valamit. (36:20)

Tehát a következő, így szól, hogy bárhonnan, bárkitől, bármiből képesek vagyunk tanulni. Egészségedre! A reflux. Hát, vedd le a cipőd szerintem, hátha, hátha valami összefüggés van a kettő között. A kóla nem jó rá, sajnos, nem, a kóla nem jó rá. Víz, víz, kis víz. (36:50)

Tudtok-e tanulni azoktól, akiket nem szerettek? Igen, nagyszerű! Akkor megyünk is tovább. Emlékszem, egyszer a személyességről kellett előadást tartani, és a következőt kérdezte ott egy pszichológus, hogy igen, ez tényleg nagyon fontos, a személyesség, meg a személyektől való tanulás, de ő arra emlékszik, hogy volt egy tanár, akit egyáltalán nem szeretett, de a tárgyat nagyon megszerette, amit ő tanított. És hogy miközben megszerette a tárgyat, amit tanított, továbbra sem szerette meg a tanárt. Ez szép. Hogy tudni valakitől tanulni, akit nem szeretünk. Most itt próbáljunk ne valami nagyon, nem t’om milyen elvárható keresztény attitűdöket elvárni tőlem. Ez alatt azt értem, hogy lehet valaki antipatikus számunkra, valaki nagyon bosszanthat minket. Valaki az igazságnak képviselheti pont azt a részét, ami minket irritál. Attól az még az igazság minket kiegészítő része. Nagy dolog tanulni azoktól, akikkel szemben negatív érzéseket táplálunk. Az, az nagy, nagy. Tanulni azoktól, akik minket nem szeretnek. És kifejezetten mondjuk piszok módon bánnak velünk. Miért ne tanulhatnánk tőlük? Háhh! Ez volt a következő, bárhonnan képes meríteni és tanulni. Következő! (38:50)

9. A hatékony személy társas lény.

Megéli a társas lénységét, különben nem tud hatékony lenni. Vagyis hatékony az emberi kapcsolataiban. A pozitív pszichológia egyik atyját megkérdezték, hogy miről szól a pozitív pszichológia. A válasz: másokról. Ennél jobbat nem lehet erre, másokról. Na végre ez nem rólad szól. Azért vagy ilyen rosszul, mert azt gondolod, hogy az élet rólad szól. De az élet az életről szól, és nem rólad. Ameddig azt gondolod, hogy az élet rólad szól, rosszul leszel. Ha látod, hogy az élet az életről szól, már nem vagy annyira rosszul. (39:35)

Csaba testvérnek szombaton volt a születésnapja, és a következőt mondta. Meghívták őt egy nagy egészséges életmód táborba, ahol mindenféle gyógynövények és gyógyfüvek, és mindenféle egyebek. És akkor megkérdezte a meghívót, hogy miután egy előadást kellett tartania, hogy beszélhet-e a leghatékonyabb orvosságról. Hát mindenki megörült neki, a leghatékonyabb orvosságról, Csaba testvér ilyeneket is tud? Hogyne beszélhetne! Most az a kérdésem, hogy szerintetek miről beszélt? Miről? „A szeretetről.” Jó, a szeretetről. Most két választ sosem fogadok el, gyerekmisén sem. Tehát itt akkor pláne. Emberszámba veszlek titeket. Az egyik a szeretet, tehát ezt a választ nem fogadom el, a másik: Jézus. Tehát ezt a két… szeretet meg Jézus. „A hitről.” Hit? Nem. Tehát nem, de jó, jó, „hit, remény, szeretet” nem. „Humor.” Nem. Imádság? Nem. „A kapcsolatok.” Kapcsolatok. Megbocsájtás: nem, öröm: nem. De egyébként valaki már mondta. Gyerek puszi? Itt a kezem, nem disznóláb! Ez már… Egyébként akkor most már nem froclizlak benneteket tovább, mert a gyerekekről beszélt, a gyerekekről. Hát a legjobb orvosság. S akkor, most nyilván, nem az anyának. Ilyen univerzális orvosság, de… De az anyának. Elmondta egy élményét, hogy… Beszélt valami egy órán keresztül, s akkor mindenki ilyen nagyon szigorúan nézett. Megpróbált humoros lenni, mondott jó történeteket. Egyszer csak valaki bejött egy gyerekkel, mindenki jajj, ueee… Mindenki hirtelen jól lett. (42:45)

Valamelyik olimpián volt, hogy a dobogóra a második vagy a harmadik helyezett fölvitte a gyerekét, s abban a pillanatban mindenki őt fotózta, és nem a győztest. Ez így volt, és akkor erről cikkeztek heteken keresztül, hogy lehet hogy nagyon jópofa ötlet volt, de tilos. Megnyered az olimpiát, négy év meló, meg ami előtte van, és egy másik valaki odaviszi a gyerekét, és tgg-tgg, mindenki csak vele törődik. Na. Tehát a pozitív pszichológia végre nem rólunk szól, hanem másokról, ettől elkezdünk jól lenni. Jó. Utolsó előtti. (43:35)

10. Tudatosan tanul a tapasztalataiból.

Nem csak bárkitől, bármilyen helyzetben képes tanulni, hanem tudatosan tanul. Most a tapasztalati tanulás körét szerintem ha, ha azt nem tudjuk, akkor, hát… Muszáj tudni. Úgyhogy csak azért mondom el, hogyha valaki nem tudná véletlenül. Fölfedezés, gondolkozás, döntés, cselekvés. (Körben mutatja ezeket a fázisokat. – szerk.) Fölfedezés, elemzés-értelmezés, döntés, cselekvés. Cselekvésből fölfedezés, gondolkozás-elemzés, döntés, cselekvés. Ez a tapasztalati tanulás köre. (44:30)

Mindannyian, akik itt ülünk, valahol gyöngék vagyunk, valahol. Ez azt jelenti, hogy a gyönge ponton elakad a tapasztalati tanulás folyamata. Hiába elemez valaki zseniálisan, ha nem dönt. Hiába dönt valaki, mint egy politikus reggeltől estig, ha nem gondolkozik. Hiába cselekszik valaki, mindig csinál és csinál, és csinál, ha előtte nem döntötte el, hogy mit fog csinálni, hanem csak úgy nyomja és csinálja, és fölkel és mondja, éa csinálja, és belekezd és kics…. zöö… zsáá… zsíí…. Hiába fedez föl valaki, élhetsz te 25 országban is rövidke életed során. Ma már akárhány kontinensen élhetünk 4-5 éveket, azért az már egész tisztes, ha nem gondolkozol el azon, ami veled történt, soha nem ülsz le, hogy igen, itt ez volt, ott az volt, és hogy ebből valami tanulságom van-e. Soha nem vonsz le tanulságokat, mert te átélsz. Nagyon jó, de néha megállok, és igen, most megéltem, és ebből mi jön ebből? (45:55)

Tehát például gyilkos galócát ettem, kórházba kerültem, kimosták a gyomrom, nincsen többé gondom. Ez egy sírvers is lehetne, amit a kedvetekért szültem meg itt, mert hogy a jelenben élni ugye, itt lenni. Most ha a gyilkos galócát megéve, amit nem tudom, hogy kell magyarul mondani. Tehát miután megetted a gyilkos galócát és megmenekültél, érdemes egy picit elgondolkozni, egy némi elemző gondolati folyamatban eljutni oda, hogy ha nagyon piros kalapú, fehér pöttyös gombákat találok az erdőben… Tessék? Az a légyölő galóca. Nem tudom, mi lenne velem nélkületek. Még jó, hogy ilyen tanulási helyzetbe hoztam magam, az a légyölő galóca. Az is mérgező, na! Van egyáltalán olyan, hogy per natura, gyilkos galóca? Van. És az hogy néz ki? Fehér. Nem fehér, hanem halvány fehér. (megy az ötletelés – szerk.) Na várjál, ez fontos, mert most kimegyünk az erdőbe… Fehér, és mi van a tejeskávéval? Fehér, de néha egy… Ha öregszik, ha öregszik a gyilkos galóca, akkor tejeskávé színűvé válik a kalapja. Jól? És a gallérja alul van. Azt úgy hívják, hogy bocskor. Úúú, úúú! Jó, tehát se légyölő galócát, se gyilkos galócát nem érdemes kétszer fogyasztani. Az összes többinek a megtanulását rátok bízom. De kétszer nem érdemes. Hogy egyszer nem jött be, de… Jó. Tényleg, hát, ha most nem szóltok, légyölő galóca, gyilkos galóca. Most tudatosult bennem a kettő között a különbség, fantasztikus. Igen. Jó. (49:00)

Tudatosan tanul. Egy fiatal nő, 40 év körül, az egész életét arra tette föl, hogy cápákat mentsen. Azt mondja, hogy a cápauszony leves olyannyira közkedvelt Kínában, hogy valami döbbenetes mértékben fogynak a tengerekből, az óceánokból a cápák. Ökoszisztéma ezt nagyon megsínyli. Mészárolják a cápákat is. Ezért a következőt találta ki. Nem elég harcosan nekiállni és erről beszélni, hogy ne öljétek meg a cápákat, hanem elment a halászokhoz, azokra a helyekre, amelyek közel vannak a cápa szaporodási helyéhez. És ott sem csak azt csinálta, hogy elmondta ékesszólóan, hogyha megölitek a cápákat, akkor nem tudom én, elszaporodnak a tintahalak, és ha a tintahalak elszaporodnak, lezabálják a többi halat, és ti éhen haltok, hanem azt mondta, „Szívesen elvinném valamelyiküket, akármelyiküket merülni. Jöjjenek le velem, nézzék meg a cápákat a természetes közegükben.” S akkor a halászok elmentek vele, s lemerültek a tengerben ott az ívási helyre, vagy szaporodási helyre, és amikor följöttek, ez a tapasztalat megváltoztatta a viszonyukat. „Hát egyszerűen gyönyörű!” – mondták a halászok – „Ez lenyűgöző! Sosem gondoltuk volna. Mi a cápát általában halottan látjuk, amikor húzzuk ki. S akkor fogjuk, levágjuk az uszonyát, és sokszor még úgy élő módon visszadobjuk a tengerbe. Most, hogy láttam, nem, szólok a többieknek, hogy magának igaza van.” Hej, ez szép tanulás. Tanulás a tapasztalatból. (51:15)

A hatékony személy képes a jelenben lenni – hiedelmek

Jó, ez volt Rogers, ftty… és most! Ide jön még egy pont, amit szeretnék bővebben kifejteni. Ez pedig az, amiről tulajdonképpen elkezdtünk beszélni, hogy a hatékony személy képes a jelenben lenni, a jelenben. A döntéseit a jelenben meg tudja hozni, de azok nem csak a jelenre vonatkoznak, hanem az életére. Ezért hatékony. Tehát a jelenben képes lenni, ott hozza meg a döntést, de az nem csak a jelenre szól. Szeretnék nektek hiedelmeket mondani, ami ezzel összefüggésben sokakra jellemző lehet.

1. Azt gondoljuk, hogyha pozitívan értékeljük magunkat, attól függetlenül, hogy pozitív énképpel, vagy pozitív önbecsüléssel rendelkezünk-e, ez mindenképpen jó nekünk. Tehát csak mint valami pozitív szuggesztiót kell mondani, hogy „Én jó vagyok. Énnekem semmi akadály az életben nincsen. Én bármit, amit eltervezek, végig tudok vinni. Az ötleteimet meg tudom csinálni. Semmi sem lehetetlen nekem, csak akarnom kell.” Aki így jár el, két dolog történhet vele. Az egyik, ha pozitív önbecsülése van, ez még akár jó is lehet. Ha azonban az önbecsülése negatív, akkor negatív következményekkel számolhat. Mert belül meghasonlás fog létrejönni a között, amivel, ahogyan magához viszonyul, meg a között, amit mond. És belül, mert hogy a viszonya önmagához nem jó, hiába mondja hogy „jó vagyok, és szép vagyok, és ügyes vagyok”, elkezd szorongani. (Feri szorong, mutatja. – szerk.) Már a gyomrom is fáj. Szóval. (53:35)

Önmagában azt mondogatni, hogy „Én vagyok a legjobb. Mindenre képes vagyok.” azoknál, akik egyébként magukkal nincsenek jóban, inkább negatív eredményt hoz, mint pozitívat. Mert a kérdés, hogy milyen viszonyban vagyok saját magammal. Az első lépés, hogy a magamhoz fűződő viszonyt változtatom meg, nem pedig azt, amilyen mondatokat mondok magamnak, vagy magamról. Mert különben nem hiszek magamnak, és egy meghasonlás fogja egy kezdetét venni bennem. Ezt mondom, és belül a következő jön. „Csak ki ne derüljön, hogy nem is hiszem el! Vajon ez tényleg használ, vagy nem? Te jó ég, ettől jobb lesz, vagy nem?” De hát nyilvánvaló, hogy minden nekem se fog sikerülni.” De akkor elkezdesz rettegni ettől az érzéstől, mert azt gondolod, hogy ha ezeket a remek mondatokat nem hiszed el, akkor végül rosszul leszel, emiatt viszont elkezdesz szorongani. He? Mikor valaki olyan tanácsokat ad, hogy mondjunk ilyen mondatokat, hogy „Énnekem minden sikerülni fog.” egészen ijesztőnek tartom, mert irreális. Miért sikerülne nekünk minden? Miért tudnánk elérni bármit, amit el akarunk érni? Miért jutnánk el oda, ahova el akarunk jutni? Vagy eljutunk, vagy nem, vagy elérjük, vagy nem, vagy lesz, vagy nem. Logikus, hogyha belemegyünk ebbe az egyoldalú, így pozitívan, úgy pozitívan, a realitással szemben, akkor rosszul leszünk. Hmm. (55:25)

2. A boldogság idealizálása megnöveli a boldogtalanság esélyét. Minél inkább idealizálom azt, hogy „Ha… boldog lehetnék… akkor emberi élet az emberi élet, ha mindig boldognak érzem magam. Akkor érdemes élni, hogyha jól vagyok. 40 év fölött már nem sok esélyem van erre.” Itt gondolhatjátok, hogy ezt hogyan mondom, miután én is elmúltam 40 éves. Hát ez egy hiedelem. „Úgy már akkor nem nagyon érdemes, úgy már akkor rettenetes. 40 fölött az embernek már olyan szervei is vannak, amelyek addig nem voltak.” Egészen rettenetes. 40 éves kor alatt egyszerűen csak mint hogyha így egyben lettem volna, most pedig különálló szerveim lesznek, s mindegyikkel van valami. Már nem látok olyan jól, plusz aranyerem is van, a refluxról nem is beszélve. S a kettő között lesz egy összefüggés, az nagyon szörnyű. A rossz látás, a reflux és az aranyér között. Jó, tehát a boldogság idealizálása nagy eséllyel boldogtalanabbá tesz bennünket. (57:00)

Szenvedélybetegekkel kapcsolatos kutatási eredmény, hogy alkoholbetegek egészen irreálisan mondják azt, hogy szerintük mennyire boldog általában egy ember, és hogy nekik általában mennyit kellene boldognak érezniük magukat ahhoz, hogy normálisak legyenek. Ez teljesen irreális. Körülbelül ilyen adatok jönnek ki, hogy „Az ébren töltött idő mondjuk 30-40%-ában minimum boldognak kell éreznem magam ahhoz, hogy azt mondjam, hogy boldog vagyok.” Akkor egy száraz alkoholista erre a következőt mondta „Ha naponta egy-két pillanatra boldognak érzed magad, az már jó.” De ha én idealizálom a boldogságot, és azt gondolom, hogy legalább 30-40%-ot minden nap boldognak kell éreznem magam, és ez nincs, akkor hajlamosabb leszek… Egyrészt mi jön akkor? Jönnek a negatív gondolatok. Ez rettenetes, hogyha én nem vagyok annyira boldog, mint mások, vagy amennyire lehetnék, vagy amennyire lennem kellene. Emiatt ehhez jön egy lelkiállapot, elkezdek szorongani, aggódni. „Na tessék, mindenki más jól van, csak én nem. Másnak biztos nincs refluxa, csak nekem van, az tuti biztos. Mások tudnak aludni, s jól vannak. Bezzeg nekem lábgomba, reflux.” Tehát lábgomba, aranyér, reflux – hát ha így, így ezekkel nem emberi élet az emberi élet. Szóval a következő pont így szól, hogy a boldogság idealizálása nagy eséllyel boldogtalanabbá tesz bennünket. Háhh! Következő. (59:00)

3. Nagyon sok információra van szükségünk ahhoz, hogy jól legyünk. 1980 és 2008 között 350%-kal nőtt az elfogyasztott információ. Tehát 1980 és 2008 között 350%-kal nőtt az elfogyasztott információ. Ezzel kapcsolatban az a gondolatunk támadhat, kettő. Muszáj nagyon sok információt fogyasztani, hogy életben maradjunk. Ez egy téveszme. A nagyon sok elfogyasztott információnak lesz aztán egy következménye arra, amikor egyedül maradunk. Mégpedig, elkezdünk unatkozni, és az egyedülléttel kapcsolatban megjelenik egy érzés. „Csak egyedül ne maradjak, mert nem tudom, hogy akkor mihez kezdjek. Akkor mi lesz velem? Na akkor mit fogok csinálni? Na akkor hogyan fogom érezni magam, ha egyedül leszek? Na akkor mi lesz, hogyha egyedül leszek?” Ehhez jönnek a negatív gondolatok. „Nem, egyedül semmiképp se! Ezért kell az okostelefon. Okos… muszáj! Hol vagy? Egész elfelejtkeztem rólad. Jaj, most kezdek megnyugodni, itt az én kis okos telefonom. Édes, jól van, ne haragudj, hogy elhanyagoltalak!” Okos telefon. Annyira okos, ki is kapcsolt. El van törve, mert leejtettem. Jól van, jól, szeretlek. Tehát okostelefon, és wifi nélkül nem tudunk emberi életet élni. Főleg a wifi. Én úgy érzem, hogy a wifi kell. „Jaj ne!” De, de. Hát, nem véletlen, hogy itt vagy. Szóval. Rengeteg információra van szükségem, és hogyha ezektől megfosztana az élet, tehát például egyedül töltenék egy napot, az maga lenne a borzalom. Ettől létrejön egy lelkiállapot. „Csak ezt ne! Csak ezt ne! Csak áramszünet ne legyen! Áramszünet ne, ne! Az a legkegyetlenebb dolog, egy brutális áramszünet.”

Szóval. A következő hiedelmünk, hogy nagyon sok információra van szükségünk ahhoz, hogy jól legyünk. Miközben itt megjelenik egy félelem, hogy sok információ nélkül egyedül leszek, ami viszont rettenetes és elviselhetetlen, ezért ezt el akarom kerülni. Így akkor hogyan leszek ÖN, meg JELEN, hogyha mindenhol merek lenni, csak magamnál nem merek lenni, mert elviselhetetlennek tűnik? Az a képzetem, hogyha magamnál vagyok, az a legunalmasabb, elviselhetetlenebb állapot. Háhh! Milyen önmegvalósítás? Na jó. Következő. (62:35)

4. Ha több dolgot egyszerre csinálunk, akkor hatékonyabbak leszünk. A valóság, ha több dolgot egyszerre csinálunk, akkor kevésbé vagyunk hatékonynak. Elsősorban és főleg nem pusztán csak azért, mert nem tudunk több dologra egyszerre hatékonyan figyelni, mert vagy tudunk, vagy nem, általában persze nem, hanem azért, mert ha több dolgot egyszerre csinálunk, az a képességünk, hogy kiszűrjük, hogy mi a fontos és mi nem, az kevésbé érhető el. Szétterül a figyelem. Sok minden, és a mélységre való odafigyelés – nem marad rá figyelem és energia. Ezért hosszú távon, ha több dolgot csinálunk egyszerre, akkor általában kevésbé vagyunk hatékonyak. Következő. (63:35)

5. Maximális pozitív érzelmek, minimális mennyiségű negatív érzelmekre való törekvésből rosszabb közérzet származik. Ez a valóság. Amikor valaki azt mondja „Semmiképp se jöjjenek negatív érzések, mert attól nem leszek jól. Pozitív érzéseket kell élnem, mert attól leszek jól. Ezért arra törekszem, hogy mindig pozitívan érezzem magam, és semmiképp se érezzem magam negatívan.” Így fölerősödnek azok a gondolatok, hogy bizonyos érzéseket el kell kerülni. Mert ha ezek a negatív érzések megjelennek, akkor nem leszek jól. Ezzel kapcsolatban azonban, mert hogy a negatív érzések megjelennek, mert az az élettel együtt jár, elkezdek szorongani, aggódni és rosszul lenni. Tehát ha valaki maximalizálni akarja a pozitív érzelmeket, és minimalizálni a negatívakat, bombabiztosan rosszabbul lesz. Puszi a közgondolkozás homlokára! (64:40)

Most ezek mind kutatási eredmények. (Orrfújás – szerk.) Hát, szóval…! Nehéz az emberi sors. Ugye, ide jövök, és azt mondom „Jaj, csak ne kelljen kifújni az orrom! Jaj, csak ne tüsszentsek!” S azt mond lehet csinálni. Következő. (65:05)

6. Az emberi kapcsolatok lassúságához érdemes lelassulni, ha jól akarok lenni. Mindaddig nem leszek jól, ameddig nem vagyok képes az emberi kapcsolatok lassúságára lelassulni. Márpedig az emberi kapcsolatokban nagyon sok minden lassú. Rád nézek, és fogalmam sincs, hogy mi van veled, ezért meg kell kérdeznem. Tulajdonképpen hogy vagy? Azt mondod „Te, ettem egy gombát délután. Fehér volt, ahogy ettem egy picit kávésbarna lett, és ha jól emlékszem, alul volt a bocskora, és most kezdem egy kicsit furcsán érezni magam. Láttam, hogy talán ez a gomba nem jó, és gondoltam, hogy azért egyek egy picit mást is, akkor ettem hozzá olyat, aminek piros volt a kalapja, és akkor voltak rajta fehér pöttyök. És hogy hát ezeket ettem meg, és kezdek egy picit olyan szédelgős lenni, meg fáj a gyomrom, meg pici hányingerem van. – Hmm. Hát, lehet, hogy érdemes volna a mentőt akkor kihívni. – Ugyan már, ne, ez biztos… – De, de, szerintem igen.” Az emberi kapcsolatok lassúak. Hát az a természetük a ma világához képest, hogy ahhoz képest lassúak. Semmi nem történik gombnyomásra bennük. (66:50)

Volt már veletek olyan, ült valaki az anyósülésen, miközben vezettetek, halkan beszélt, és föl akartátok hangosítani? Velem ez többször megtörtént már. Egyedül egy csomót rádiózok, megyek egyedül, egyedül, és akkor hallom, hogy halk, és már nyúlok, hogy egy kicsit fölerősítsem. Rájövök, hogy egy ember, s hogy ezzel a mozdulattal nem, tehát hogy szólni kell neki, hogy ezt most mondhatod hangosabban. (67:25)

Feri atya keresztel

Vagy például keresztelő papként mondanám az élményem. Keresztelek, sokat, sokat, az jó dolog. Velem szemben ott vannak édesanyák, édesapák, keresztanyák és keresztapák, és első gyerekük keresztelésekor nem tudják, hogy mit kell csinálni, hogy a szertartás hogyan van. Én tudom. De ez nem a szellemi képességem miatt van, hanem mert olyan sokat csináltam. Elmondanám, hogy három dolgot szoktam ilyenkor mondani. Az első. Az első kérdés arra fog vonatkozni, hogy mi a gyermek neve. Ilyenkor a keresztnevet kell mondani, a vezetéknevet egyáltalán nem, ha több keresztnév van, akkor mindegyiket. A második kérdés így szól: Mit kérsz Isten egyházától? A válasz így szól, hogy: „A keresztséget.” Értelem szerűen. És a harmadik kérdés pedig így szól: Vállalod-e a keresztséggel együtt járókat? És akkor nagyon egyszerű módon, a kérdésben benne van a válasz, hogy: „Vállalom.”

Hogy szokott ez menni a szertartáson? Elmegyek, fölveszem a palástot, kimegyek. Ünnepélyesen kérdezem, Isten egyházának nevében, mi a gyermek neve? – Kovács József. – „Mit kérsz Isten egyházától? – A kereszténységet. – Vállalod-e a kereszténységgel együtt járókat? – Igen.” Most ez roppant bosszantó volna, ha fiatal pap lennék, mert még esetleg negatív gondolataim támadnának az emberiség szellemi képességeire vonatkozóan. De visszaülök ide, s rájövök, hogy nem így van, hanem. Ha az első babát keresztelik, azért az egy stresszes dolog. Hát nagyon, kifejezetten az. Ráadásul most három dolgot kell majd csinálnom, azt sem tudom, hogy mi. Elkezdi ilyen gyorsan mondani: „Tehát a keresztnevet kell mondani, ha több keresztnév van, akkor mindegyiket, a vezetéknevet nem. – Mi van?” Hát akkor le kell lassulni az emberi kapcsolatok tempójára. „A keresztnév alatt azt értem, hogy Józsi, Péter, vagy Margit, tehát ezt kell mondani. És ha a keresztségben kap még nevet, azt hozzá lehet tenni. Tehát akkor… Jolán, Margit. Rendben van így?” S akkor ha bólintanak, tudom, hogy még nem, mert ez egy ilyen begyakorlott, és akkor… „Akkor hogy is lenne? – Jolán, Margit. – Jó, mehetünk tovább.” A második kérdés így szól: Mit kértek Isten egyházától? Na itt „A keresztséget.” válasz van. Mert tulajdonképpen miért is jöttetek? S akkor valahogy… „Hát hogy megkereszteljük a babát. – Na ezért, ezért mondjuk ezt, hogy a keresztséget, pont ezért. Mert ha valami más miatt jöttetek volna, itt más válaszok is elfogadhatóak lennének, de most egészen nyilvánvaló lett, hogy miért vagyunk itt. És ezért mondjuk azt, itt és most kifejezetten ezt a választ gondolnám jónak, hogy a keresztséget. És akkor jön egy harmadik kérdés, de az első kettő még megvan. Megvan, harmadik. „Vállaljátok-e…” Hát erre mondhatnám, hogy „Igen”, de érdemesebb azt mondani, hogy „Vállalom.”, mert az egy kicsit szebb, olyan elegánsabb, hogy „Vállalom.” S akkor itt érdemes azt mondani, hogy „Vállalom.” S akkor… hmm.

Ez körülbelül háromszor olyan lassan megy. Hát mindent akkor még egyszer elismétlek, elmondom, hogy így, s akkor úgy, s akkor vállalom, vállalom. Hát szóból ért az ember. (A vállát mutatja – szerk.) Vállalom, vállalom. Jó, tényleg, itt az idő. Ha például azt szeretném, hogy egy kereszteléskor azok, akik ott vannak szülőkként ne agyon izgulva mondjanak rossz válaszokat, le kell lassulni az emberi kapcsolatok tempójára. Kifejezettem lassan. S akkor ezt még egyszer, és akkor azt még egyszer, és akkor azt úgy, és akkor mm-hmm. Hehh.

Záró történetem a keresztelésről. Terézvárosban voltam, bejött hozzám egy kedves pár. „Hát mi még nem döntöttük el, mi legyen a baba neve. Hát van neki neve, de hogy a keresztségben ki legyen a védőszentje. – Hát bárkit választhatnak. Miután kislány az illető, érdemes nőt választani. De lehet, férfi is lehet, de abból csak a bonyodalom van, érdemes akkor egy nőt választani. – Ó, ez jó, jó.” És akkor ott megérkeztünk egymáshoz, közelebb húzta a széket. „Magunk között szólva, atya kit ajánl?” És hát én vettem a lapot, már amennyire képes vagyok rá, én is közelebb húzódtam. „A Szűzanyában nem fognak csalódni.” S akkor ő, mint hogyha ez az ő gondolata lett volna, így hátradőlt, azt mondja „Akkor legyen a Szűzanya!” És én, mint a jó feleség, aki a férj szájába adta a szavakat, hogy úgy tűnjék a férfinek, hogy ő döntött, azt mondtam „Mekkora remek ötlet! Ez az! Be is írom, Mária.” S akkor még jobban hátra dőlt, ránézett a párjára „Na, elintéztem?” (taps – szerk.)

Lejegyezte: vinkozoli