Elismerés-hajszolás séma 8.

Köszöntlek benneteket! Isten hozott mindannyiótokat!

Belecsapunk. Köszönöm a tapsot. Ó, hát, nem tudom, hogy (mutatja az ingét – szerk.) mire véljem, de valószínű, hogy az ingemet tapsoltátok. Látjátok, ezzel a lehangoló kapcsolati üzenettel kell elkezdenem a mai alkalmat, hogy megtapsoljátok az ingem. De mi van azzal, aki benne van? Most vettem fel először, így. Többen bólogattok. Patent? Ti választottátok. Leteszteltem délután egy társaságban, azt mondták, hogy nagyszerű. Ezt, ezt mondták. (taps – szerk.) Úgyhogy ki kell fejeznem az elismerésemet felétek. Nagyon. Az ujja meglepően hosszú, derékban slankított, és most kitűröm, csak hogy megmutassam, hogy… nézzétek meg, ehhez nem kell combfix. Egy problémám van vele, szűknek érzem itt (mutatja a hónalját – szerk.) nem szűk, szűknek érzem. Érzitek a különbséget, érzitek, jó, jó. Hát, most, hogy így egymásra hangolódtunk, akkor… nézzük csak a sémánkat! (02:05)

Elismerés-hajszolás séma

Két nagy fő irányt fedeztünk föl. Első fő irány: elfogadás, elismerés, de inkább megbecsülés, szeretet, szeretet, szeretet. szeressetek! Második fő irány: legyek sikeres, legyek híres. Melyik volt a kulcsszó? Ez a másik fő irány. De nem ilyen egyszerű, mert ha ilyen egyszerű lenne, akkor azt mondhatnánk: Ja, ja, ja, hát persze, ezek természetes dolgok. De éppen ennél a sémánál döbbenünk arra rá, hogy ez a séma, amit hogyha csak ennyit mondunk, hogy vannak olyan személyek köztünk, akiknek nagyon fontos, hogy őket szeressék, hát ez normális. Vannak köztünk olyan személyek, akik szeretnének az életükből valamit kihozni, hát ez jó. A társadalom tehát ezt a két irányt, vagy törekvést nagyon megerősíti. Ezért nehezebb önmagunkkal kapcsolatban reflektálni arra, hogy itt egyszerűen csak a belső késztetésekről van-e szó, amik bele vannak írva az emberi természetünkbe. Így, hogy közösségi lények vagyunk, és nem mindegy, hogy hogyan látnak minket. A másik, hogy fontos nekünk, hogy szeressenek és megbecsüljenek. Bele van írva az emberi természetünkbe, hogy erről van-e szó. És mindez segíti éppenséggel azt, amit szeretnénk, mondjuk, ahogy így neveztük, hogy önmegvalósítás. Vagy nem erről van szó, hogy ez itt már egy sebzettségnek a megjelenése és kifejeződése bennünk, amitől már nem vagyunk hatékonyak. Hogy ilyenkor más rugóra jár ez a két tartalom. És hogy mi is ez a rugó? Ez ismétlés. (4:10)

Mert hogy az volt az utolsó pont, amit majd úgyis fogok ismételni, de már most ismétlem, hogy lelassulunk az emberi kapcsolatok tempójára. Ez azt jelenti például, hogy érdemes elmondani valamit négyszer. Még akkor is, hogyha amikor valaki hallja, azt mondja „Ezt most mondja negyedszer.” De ha megkérdezném, hogy mit mondtam már el háromszor, ami nagyon fontos, akkor „Hát… mhh…” Tehát az a tapasztalatom, hogy érdemes lelassulni az emberi kapcsolatok tempójára. Tehát például kereszteléskor. Kifejezetten lassan, a kapcsolatot fölvéve. Jó, nem ismétlem el még egyszer. Hiába azt gondolom három információt meg lehet jegyezni, e-eee, nem így működik. Oké. Tehát! (05:15)

Miért más itt ez, mint amire azt mondnánk, hogy teljesen természetes, becsüljenek meg, szeressenek, törődjenek velünk és legyünk eredményesek, sikeresek, kapjunk néha lájkokat. Bár hogy egy lájk mit fejez ki, azt nem lehet tudni. Nem lehet tudni. Meghalt egy híres valaki, belájkolták egy csomóan. Így volt, így volt. És akkor elkezdődött erről menni egy dialógus, hogy „Most te ezt miért lájkolod meg, hogy ő meghalt? – Gondolod, hogy azért lájkolom, mert hogy örülök neki? Nem. Azért lájkolom, igen, vettem az üzenetet, ez nekem is fontos. – De akkor miért lájkolod?” Tehát most azon túl, hogy nem tudjuk, hogy a lájk mit fejez ki, ezen túl nagyon fontos. És akkor itt rájöttünk valamire, hogy tulajdonképpen ennél a sémánál mint hogyha, mint hogyha állandóan valamiféle téveszmében lennénk, amit a társadalom és a kultúra megerősít.

Hogy mi például az első megközelítésünk az volt, hogy azt mondtuk, hogy mikor valaki arra törekszik, hogy őt szeressék, elismerjék, megbecsüljék, sikeres legyen, nem t’om én, neves és elismert. Akkor azt gondolnánk, hogy ez az ember reggeltől estig az önmegvalósításában van. S kiderült, hogy nincsen. Mert az önkifejezése, az önátadása és az önfelülmúlásából van kifejezés, átadás, felülmúlás, csak ÖN nincsen. Hiszen valójában sehol sem önmagát fejezi ki, hanem egyszer csak eluralkodik rajta valamikor, és ettől kezdve így működik, hogy „Hatni akarok.” Nem valamilyen vagyok, és ezt a valamilyent, aki, ami vagyok, fejezem ki, vagy adom át neked, vagy múlom felül, hanem azon tépelődök és gondolkodok, hogy ez hogy hat. Milyennek kellene lennem, hogy úgy hassak, hogy akkor az sikeres, elismert, szeretetre méltó legyen? Hát akkor hol van az, hogy ÉN? Vagy hogy ÖN, az már aztán sehol sincsen. (07:35)

Tehát az első rácsodálkozásunk az volt, hogy a ma kultúrája ezt nagyon megerősíti. Nagyon bólogatunk, és azt mondjuk „önmegvalósítás, mi más is”, és közben nincs benne szinte semmi ÖN, csak sok szorongás, sok aggodalom. Így jutottunk el a második fölismerésünkre, amit érdemes látni. Ez pedig az, múlt-jelen-jövő. Hát ha az önmegvalósítás, a hatékonyan jelenlét, amit állandóan mondunk az megvalósul-e ennél a sémánál? Pontosan éppen a fordítottja. Mert amikor a séma kialakul, akkor alakulnak ki az ahhoz kapcsolódó gondolatok. „Muszáj, hogy szeressenek. Nem szeretnek eléggé. Muszáj, hogy elfogadjanak. Muszáj, hogy legyek, valakinek fontos legyek. Muszáj, és muszáj, és ha te nem szeretsz, és ő nem szeret, vége van a világnak, az egészen rettenetes. Ha ez nem sikerül, ha nem engem választanak, ha nem leszek ötös, akkor vége a világnak!” Ez a múltbeli érzelemvilág. Ez működik itt, és összekapcsolódik a jövőre vonatkozó gondolatokkal és elképzelésekkel, vagy tervekkel. Hogy „Bár most ez így van, ez nagyon-nagyon rettenetes, de akkor majd elcsábítalak. Egy jó ing… neki megfelelő nadrág, egy kedd este, hajmosás.” Vagy pedig, szóval megyek, muszáj, hogy valahogyan körmönfontan elcsábítsalak. Miért is? Mert – most váltok egyet, ahogy ezt szoktam, minden évben legalább egyszer elmondom – úgy tanultam meg valamelyikőtöktől, aki hozzám jött, és azt mondta „Feri, 30 évig éltem úgy, hogy a pasi hozza a boldogságot. Van pasi, van boldogság. Ezért kell nekem mindenképpen egy pasi, mert pasi nélkül nincs boldogság, (pacsi, pacsi…) pacsival van boldogság, és ha van pacsi-pacsi, akkor végre itt, a jelenben jól tudok lenni.” S akkor egyszer csak rájött, ahogy közelebb került magához, hogy nem, hogy nem a pasi hozza a boldogságot, hanem a boldogság hozza a pasit. Ezt tőletek tanultam. Hát ezért érdemes segítőnek lenni, mert az élet nagy dolgait meg lehet tanulni valahol. Különben ugye csak itt bóklászunk és tankönyvekből próbálunk valamit. Na! (10:15)

Tehát a másik rácsodálkozásunk az, hogy kívülről úgy látunk egy ilyen személyt, hogy na, ő rajta van a jelenen. Hát ha valaki próbál hatékony lenni, itt és most hatni akar, trendi, pontosan tudja mit hogy kell csinálni, mit kell fölvenni, milyen illatokkal lehet. Ezt ő mind tudja. És valójában, miközben látszólag ő az összes modern, modern?, posztmodern utáni posztmodern csíkon rajta van, aközben valójában a múltban leledzkedik, terveket készít a jövőre vonatkozóan, és az van benne „Igen, most nem szeretnek úgy, ahogy elég lenne. Csomó hiányt élek át. Még nem vagyok elég sikeres, nem vagyok elég híres. De ha a jövőben az lennék, akkor lennék jól, akkor oldódna meg az élet. Akkor jutnék el abba az állapotba, hogy egyáltalán az életet el lehet kezdeni. Mert e nélkül… mi? El se kezdtem. Hát egy nulla vagyok, még senki vagyok így, ha nem én nyerem meg, ha nem én győzök. Úgy még nulla.” Vagyis látszólag ő a legtrendibb, a leg-leg-leg, s valójában nincs a jelenben, nincs. Se magánál nincs, se a jelenben nincs. (11:45)

Erre jutottunk, és aztán a következőre csodálkoztunk még rá. Ezt is érdemes, jó, jó, úúú. Hogy létrejön egy folyamat, a folyamat így néz ki. Csak elveszem ezt, mert nem kell ide, áhh, ki rakta oda? Gonosz ember műve, nem hagy előadni. Folyamat. Aggódok, szorongok amiatt, hogy vajon jól sikerül-e ez a mai alkalom. 140-es pulzus, 150-es vérnyomás, muszáj, hogy jó legyen! Ehhez kapcsolódnak gondolatok. Gondolatom például: Mert ha nem sikerül elég jól, akkor majd nem szerettek. Akkor majd elmentek és azt mondjátok „Na, már a múltkor is gagyi volt, az előző alkalommal csak itt hülyéskedett. Na, azelőtt volt valami, na de hát az is… Még jó, hogy lejár ez a négy alkalom, és akkor… Huhh, na ebből pont elég.” És én ettől most itt, itt rettegek ettől. Itt arra gondolok, hogy ha ez így lenne, abba belepusztulnék. És emiatt kezdem el rosszul érezni magam. Létrehoz egy lelkiállapotot, majd ennél a lelkiállapotnál persze fölerősödik ez az érzés: Hát persze, hogy szorongok. Hát látni valóan van oka a szorongásomnak, hát nagy a tét. Az első randin nem mindegy, miről beszélek. Annyira jó, hogy vannak okos könyvek, leírják. Első randin szóba hozható témák. Első randin kerülendő témák. Első randin kerülendő emberek. Első randin kerülendő helyek. Első randin kerülendő illatok, kerülendő színek, kerülendő méretek. Hát nekem esélyem sincs ilyen mérettel. Oda van írva, 180 fölött már semmi. Menj ki az US-ba, és a kosárlabda csapat. S akkor ezen veszkőök és tépelődök. Még erősebb negatív gondolataim lesznek, ebből jön egy még vacakabb lelkiállapot, és akkor rohanok, és, és, és… (fut körbe, és beleakad egy székbe – szerk.) Te mit keresel itt? Mondtam, hogy minden összeesküszik ellenem ma. Muszáj, hogy ez ma jól sikerüljön, muszáj. Muszáj! Haa? Kialakul ez, dödöm, dödöm. (14:35)

Ezzel összefüggésben mi fog történni? Hát ez megint egy nagyon érdekes dolog. Arról beszéltünk, hogy Rogers is, és a séma-terápia is… (Ez most? Csak úgy van.) Nagyon fontosnak tartják azt, és mind a két irodalomban tulajdonképpen központi helyet foglal el a következő kifejezés: a hatékony személy. Aki jelen tud lenni, hatékony személy, jelen tud lenni. Igen ám, de itt a múltban vagyok, a jövő felé aggódok, tervezek és zzözzöm, nem vagyok a jelenben. Majd a jelenben létrejön egy lehetetlen lelkiállapotom. És közben, ami egy újabb csavar, hogy mindezt elkezdem egyre valóságosabbnak tartani. Azért, mert az érzelmi állapotom megerősíti ezeket a téveszméimet. „Hát látni való, hogyha ez nem sikerül, akkor ennek iszonyú nagy tétje van, hát itt dobog a szívem, hát érzem, hogy nagy tétje van. Ha ez a mai randi nem sikerül, vége! A randinak sikerülnie kell! Muszáj!” Ha valaki nem tud megházasodni? Vége, vége! (magára mutat – szerk.) Ilyen lesz belőle, hát én vagyok az intő példa. Ott üsz, és azt mondod „Na ezt, ezt… ezt nem, ezt nem!” S ezért jössz hétről-hétre, látod, hogy ezért nem, na ezért nem. Te jó ég! És téged ez ösztönöz. Jössz ide, itt elkezdesz félni, aggódni. „Hú de jó! Már kezdtem egy kicsit el… úgy a randiban egy picit… kicsit elkényelmesedni. De hát amikor meglátom, akkor meg: Azt nem, ezt nem, nem, ez nem az!” (16:35)

Mi történik még, amire nagyon érdemes rácsodálkozni? Ez pedig az: hatékonyság, eredményesség. Rogersnél is, séma-terápiánál is. Hogyha beindult ez a három szék: tzzz-zzz-zzz, akkor eddig se voltam magamnál, se a jelenben, de itt egy nagyon furcsa dolog történik. Még kevésbé vagyok magamnál és a jelennél, hanem kizárólag ennél a folyamatnál időzöm. Ebben vagyok benne, de egyre inkább, és szép lassan mindent kizárok, ami ezen kívül van, és már csak ez a folyamatom létezik. Ezért ott ülök, rosszul esne, hogyha félreértenétek egy pillantást a részemről, én egyszerűen csak nézek, ez egy emberi, hétköznapi nézés. Most akkor… most hova nézzek? Jó, üres hely, oda nézek, sőt, két szék közé fogok nézni. „Velem szórakozik itt?” Odanézek, az van bennem, hogy a testtartás jó, a pillák jók, minden jó, most hogy nézhetek ki? Nem kenődött el? De most az első randin nem kérdezhetem meg, hogy elkenődött-e, mert az első randin egyszerűen jónak kell lennie. Az túlzás lenne az első randin megkérdezni. Hát mit gondolnának rólam? Hogy? A kistükör, a kistükör. Ne haragudjatok, most valami fontos történt. Mondd, de… átadnám a te tapasztalataid. „Inkább ne!” Az, az, de úgy, hogy nincs bekapcsolva, csak tükröződik? Úgy? Be van kapcsolva? Jó, tehát. Addig jutottunk el, hogy lehet a kistükröt is használni, de az igazán, igazán profik természetesen az okostelefon tükröződő felületét használják. Sőt, tulajdonképpen most eszembe jutott egy alkalmazás, amit lehet, hogy nem csináltak még meg: tükör. Két gombnyomás, és egy tükröt látsz. Mit szóltok ehhez? Megcsinálta már valaki? Meg? „Igen, van.” Annyira nem vagyok a jelenben. Jó, most akkor mondanék egy komolyat is, nem csak itt hülyéskedünk az élet nehézségein. Nemsokára vége az évnek. Mondom, hogy nem vagyok a jelenben. Tehát május végén annyira jól esne nekem egy szelfi bot, hogyha adnátok egy szelfi botot, és azon én föltölteném a tükör alkalmazást. És úgy csinálnék, kedvesen azt mondom „Csak csinálok egy szelfit, ez nagyszerű este.” És közben magamat nézem. (20:25)

Mi történik? Valójában se ahogy mondani szokták, ha ez egy cselekvés, se a cselekvésnél, a tárgynál, a témánál nem tudok lenni, se a másik embernél nem tudok lenni. Magamnál már eleve nem vagyok. Ugye, tehát a jelenben és magamnál már nem vagyok, ezt láttuk, de nem tudok nálad se lenni, és a témánál, a tárgynál, a cselekvésben sem tudok lenni. Hanem elkezdődik, egy ezzel a folyamattal párhuzamosan, egy kóros önmegfigyelés. S akkor azt hogy… és hogy kellene kinéznem… és hogyha úgy néznék ki, akkor talán úgy hatnék. És ha úgy hatnék, akkor talán majd szeretnél, agy akkor talán majd megbecsülnél, vagy akkor talán odaadnád a telefonszámod. Azért az kell. De ha nem, tgg-dzzz-dzzz. Jó. (21:25)

Lehet, hogy most nem ismétlem akkor a többit, csak elmondom. A jól működő személy ismérvei. Így fog menni. Átéli az érzelmeit. Benne van a tetteiben. Pontosan használja az érzékszerveit. Információkat a teljes szervezetével fogja föl, nem csak a tudatával. A helyzet összetettségére is figyelve cselekszik az adott pillanatban, de nem csak az adott pillanatra vonatkozóan. Megbízik a szervezetében. Kész a változásra, ha téved. Nem fél az érzéseitől. Bárhonnan képes meríteni. Társas lény. Tudatosan tanul a tapasztalataiból, a jelenben él. És ezt kezdtem el akkor még jobban kifejteni, hogy jó, akkor ez a közhelyszerűnek tűnő lista, hogy a jelenben él, ott van a cselekvésében, megéli a pillanatot, hogy ez akkor konkrétan mit jelent. Rögtön mondanék egy történetet, hogy képes tanulni, a jelenben élni.

Ismeritek a székely asszony meg a székely ember beszélgetnek? Azt mondja a székely asszony. „Apjok! Ismered te a parabolikus antennát?” A székely férfi: „Láttam is, ettem is.” Erre az asszony: „Hát apjuk! Hát vasbú’ van!” Székely féri: „Akkor csak láttam.” Milyen rugalmasan a jelenben van, s tanul a feleségétől, és igazán példának állíthatjuk magunk elé. És így most tovább léphetünk. (23:25)

Mondottam volt nektek néhány olyasmit, amivel kapcsolatban nagyon sok téveszménk van, tévedésünk, hiedelmeink, miközben a kutatások az ellenkezőjét bizonyítják. Most az állításaim a helyes állítások lesznek. Ezeket is, csak egy gyors ismétlés.

Az első. A pozitív önértékelésű állítások ronthatják azoknak a lelkiállapotát, akiknek negatív önbecsülésük van. Még pedig azért, mert ahogyan önmagukhoz viszonyulnak, és amit mondanak, köszönő viszonyban sincs egymással, és létrejön egy még nagyobb meghasonlás. Mondhatom én kifelé, hogy sikeresnek tűnjek, hogy én mindenre képes vagyok. Megbolondulok ezektől a mondatoktól. Amikor látom, hogy valaki úgy összeszedi magát, eszébe jut egy amerikai könyv, akkor kihúzza magát, és azt mondja „Bármire képes vagyok.” Ú, te jó ég! Hát ennél ijesztőbb, hülyébb mondatot keveset tudok elképzelni. Mi az, hogy bármire képes vagyok? Az ember egyáltalán nem képes bármire. Nem, nem kell ilyen agyament mondatokat mondani. Milyen izgalmas, ha a jelenben vagyok, akkor kitalálom, hogy mi az a mondat, amit valójában én akarok mondani, ami kifejezi mondjuk a reményemet, vagy az életerőmet. „Amit tudok, meg akarom tenni. Aminek itt az ideje, neki akarok látni. Amire képes vagyok, azt meg akarom csinálni. Amit tudok, nem akarom halogatni. Eldöntöttem, hogyha valamire képes vagyok, akkor azt megcsinálom, ahogyan csak tudom.” Na ezekben van valami… de „Bármire képes vagyok.”, hát… mhh. Hát aki igen, azért nem t’om, tehát… tényleg, nem vagyunk egyformák. Én is láttam Batman-t, olyan pengék voltak, tényleg, Pókemberről nem is beszélve. Ú, ugye, neked is Pókember inkább? Nem, nem. Batman? Jó. Következő. (25:45)

A boldogság idealizálása megnöveli a boldogtalanság esélyét. Tehát a boldogság idealizálása. „Ha boldog lennék, jól lennék. Ha boldog lennék, minden klassz lenne. Ha boldog lennék…” Az az életcél, hogy legyek boldog, mert ha boldog leszek… Ez megnöveli a boldogtalanság esélyét.

Viktor Frankl azt mondja, hogy minden kétségbeesés mögött valaminek az idealizálása áll. Na ez pengeéles. Minden kétségbeesés mögött valaminek az idealizálása áll. Idealizálhatom a boldogságot, vagy azt, hogy a boldogságtól mit kaphatok meg, a sikertől mit kaphatok meg. És még hogyha boldog is vagyok, nem kapom meg tőle azt, amit idealizáltam. A társkapcsolataimban nem egyszer az elégedetlenségnek az egyik, egyébként természetes oka, hogy tudjátok, természetes regresszióban vagyunk, idealizáljuk a társunkat, mint gyerekkorban a szüleinket, majd ezt az idealizált képet mindennél erősebben fönntartjuk. Azt gondoljuk, hogy „Akkor lennék igazán jól, a kapcsolatra akkor mondhatnám, hogy az jó, és boldog akkor lehetnék, ha te megadnád nekem mindazt, amire szükségem van.” Ez a másik idealizálása, majd ezt jól bebetonozzuk, és azt mondjuk „Ne lehetek addig boldog, amíg nem kapok meg tőled mindent. Addig nem jó a kapcsolat, ameddig te nem szeretsz úgy, ahogyan nekem arra szükségem lenne.” Ez ugyanaz a világ. Idealizáljuk a társunkat, idealizáljuk a szeretetet, idealizáljuk a boldogságot, s ahogyan ez nem érkezik, téves következtetésekre jutunk. (27:55)

Nem tudom, ez mennyire tűnik filozofálásnak nektek. Ú, hát ez… Most pont úgy vagyok, mint a XXI. század embere a lájkkal. Vannak, akik bólogatnak, de mire? Ugye most… De mit gondolt, hogy ezt most csak egy ilyen szómenésnek érzitek, vagy ennek a velejét? Ümm-hmm. Most elkezdtem szorongani. De az idealizálás. Jaj, mondok nektek egy idealizálást széttörő viccet. Ehhez föl kell állnom, mert ez egy komoly dolog. Az ember a viccet ne vicceskedje el. Azt mondja.

Él valahol Magyarországon egy özvegyasszony. Az özvegyasszony amiatt özvegyasszony, hogy nem él a férje. A férje azonban a mennyországban tölti az idejét – amennyiben ott van idő. Minden esetre ott egzisztál. Eltelik 20 év – az asszony szempontjából, mert a férj szempontjából nem tudjuk, hogy van. De az asszony szempontjából lepereg a 20 év, és ő is egyszer csak a mennyország kapujában találja magát. Bebocsájtást nyer oda, s az első ember a férje. Ott áll a férje, Ede, ő pedig megörül az ő drága Edéjének, és azt mondja „Edém! Hát 20 évet vártam erre a pillanatra, hogy megint együtt legyünk, egymáséi, egymásnak.” (Miért gondoljátok, hogy itt még folytatódik a vicc? Ez nagyon komoly dolog, itt a vége.) Ede azonban, nem tudjuk, hogy van-e karja, de fölemeli. (Ez egy antropomorf képzet, fölemeli.) Azt mondja: „Nana asszony! Emlékezz! Holtomiglan, holtodiglan.” (taps – szerk.) (30:20)

Az előbb elmondott néhány mondatot legyetek szívesek a szövegösszefüggésbe ágyazottan értelmezni. Jó. Mint ahogy… nem tudom, emlékeztek arra a gyönyörűséges történetre, ahogyan Karácsony előtt részt vettem a nyugdíjas karácsony műsorán. Gyönyörűségesen szép volt. Meghívtak egy színész házaspárt. De lehet, hogy nem házaspár volt, de ezt jelenítették meg. Táncoltak és énekeltek. Nem tudom, emlékeztek-e erre? Ahogy táncoltak és énekeltek, volt abban egy rész, amikor a férfinek föl kellett kapnia a nőt, és úgy hussantva tovább énekelni. És ahogy alányúlt az ő partnerének, olyan ügyesen-ügyetlenül nyúlt, hogy az egész szoknyáját fölsodorta nyakközépig, majd pedig mint egy igazán szakképzett színész, ő persze rezzenéstelenül tovább vitte a műsort. A nő pedig, miután ezzel a fölkapással együtt a kezét is odakapták, próbálta lehúzni a szoknyáját nyakközépről mindenféle remény nélkül. Elénekelték a számot így, majd pedig letette a hölgyet azzal a gáláns mozdulattal, ahogy csak urak teszik a színpadon. Hát a nők a botránkozástól a vakságig mutatták az összes jelet. Volt egy férfi, aki pedig látni valóan L alakban meghajolt, és kétség kívül ő végig követte az eseménysort, és ez tükröződött is rajta. Odalépett hozzá a színésznő teljes természetességgel. „A bácsit hogy hívják?” Ugye az emberi tempót föl kell venni. A bácsi kicsit zavarba jött, de hát azért az hogy mégis csak ez a személyes kapcsolat kezd kibontakozni, jól esett neki látni valóan. „Hát Pista bácsi vagyok.” S akkor a színésznő azt mondja: „Pista bácsi, az előző néhány pillanatot önnek ajándékozom.” (taps – szerk.) (33:15)

Szóval ha idealizáljuk a társunkat, a boldogságot, a kapcsolatot, miegymást, akkor megnő az esélyünk arra, hogy boldogtalanok legyünk, vagy hogy rossz lelkiállapotokba kerüljünk. Ez volt a második. Harmadik! (33:30)

Emlékeztek, 30 év alatt 350%-kal nőtt a fogyasztott információ mennyisége. Ez nagy hatást gyakorol arra, hogy tudunk-e jelen lenni, vagy az információknál vagyunk, vagy a monitornál, a laptopnál, az okostelefonnál. Ott vagyunk-e, vagy magunknál vagyunk? Itt jön az újabb csavar a csavarok sorozatában. Milyen érdekes, hogy önmegvalósításról beszélünk, és azt gondoljuk, hogy a ma embere egészen ennek a bűvöletében él, és valakinek sikerül, szegényeknek, másoknak nem. Miközben általában jellemző ezekre az úgy nevezett sikeres önmegvalósítókra, hogy nem tudnak egyedül lenni. Hogy amiről ő azt mondja, hogy „egyedül voltam otthon” azt jelenti, hogy ment a tévé, az internet és a zene. Ezt nevezte ő egyedüllétnek, hogy folyamatosan több felől állandóan információkat kellett habzsolnia, hogy egyáltalán elviselje saját magát. És e mögött megint ott lehet egy kezdeti félelem, hogy önmagamban senki vagyok, nulla vagyok, nem maradhatok magammal. „Csendben? Hát ki lesz akkor ott? Mi tör akkor rám? Mi lesz akkor velem?” ÉS annak az idealizálása, hogy „Hát cselekedni kell! Reggeltől estig hatékonyan nyomni az életet, mert akkor leszek majd jól.” Közben pedig csak egy picit egyedül vagyok, 15 perc, és már azt se tudom, hova legyek. Nagyon furcsa, hogy önmegvalósításról beszélünk. Mikor egyedül maradok 10 percre, akkor az összes bajom előjön. Magammal, az élettel, a világgal, mindennel. Akkor hogyan? Oké. Megyünk akkor tovább. Azt mondja. (35:40)

A hiedelem így szól, hogyha több dolgot egyszerre csinálunk, akkor hatékonyabbak vagyunk. A pontos mondat így szól: Ha több dolgot egyszerre csinálunk, akkor hatékonyabbnak érezzük magunkat. De valójában az eredményesség szempontjából nem vagyunk hatékonyabbak. (telefoncsörgés – szerk.) Következő. (36:05)

Az a törekvés, hogy a legtöbb pozitív érzést és érzelmet éljük át, s a lehető legkevesebb negatív érzés legyen bennünk, ez állandósítja a rossz közérzetet. Miért is? Azért, mert a következő történik. Elkezdek egy kicsit szomorú lenni, hogy lehet, hogy tényleg a Szulejmánt leveszik a T2V2 műsoráról, és nem lesz többet. Ettől elkezdek egy kicsit szorongani és aggódni, mert magamat eddig úgy kerültem el, hogy ezt néztem. Azt a gondolatot kötöttem hozzá, hogy ameddig Szulejmán van, minden van, addig az élet tud, tud, megy előre. De most, hogy nincsen, és úgy gondolom, hogy nem fogom tudni ezt a helyzetet jól kezelni, most elkezdek egyre rosszabbul lenni. Azt mondja: „Nem élhetem át ezt a szomorúságot, ezt a veszteséget, sem a félelmet, sem az aggodalmat, sem a haragot, bármit, amit ti rossznak tartotok. Ezt nem engedhetem közel magamhoz, mert nagyon rosszul leszek akkor. És ha nagyon rosszul leszek, akkor nem leszek boldog. Ha rossz érzéseim, negatív érzéseim lesznek, avval az a baj, hogy akkor egyszer csak pont messze leszek attól, amit szeretnék. Ezt nem, nem! Nem szabad szomorúnak lenni, félni, aggódni! Ezt nem szabad, ezt nem engedhetem közel, mert nem leszek jól.” És létrejön az ezt kísérő lelkiállapot. vagyis egyre szorongóbbá válok. Nem attól szorongok, amit tévesen úgy gondolok, hogy ez az oka, hogy azért, mert lehet, hogy leveszik a Szulejmánt a TV2 műsoráról, hanem azért szorongok, mert létrejött ez a folyamat és ez a rendszer beindult bennem.

Ezt úgy hívják, hogy van egy elsődleges érzés, ez most nem a hiteles meg nem hiteles érzés, meg parazita érzés, ez egy másik kör. Van egy elsődleges érzésem, ez itt mondjuk a félelem, vagy az aggodalom, vagy a harag, vagy a szomorúság, vagy a veszteség érzés. De azt gondolom, hogy ezt az érzést mindenképpen el kell kerülnöm, mert nem leszek akkor jól. Akkor rosszul leszek, boldogtalan leszek, nyomorult leszek. Ez a gondolat hozzá, és emiatt létrejön a másodlagos érzés, mondjuk egy állandósuló rossz közérzet, rossz hangulat, szorongó lelkiállapot. Hahh! Ilyenkor valójában a másodlagos érzés körül forgunk és keringünk, ebben vagyunk benne, aminek az oka, hogy lett volna egy egyszerű érzés, amit akár meg is élhettünk volna, ha a jelenben tudnánk lenni. De el akartuk kerülni, mert az volt a gondolatunk, hogy akkor nagyon rosszul leszünk. Ezért létrejön egy másodlagos érzés, amitől tényleg kifejezetten állandósul a rosszullétünk. Hahh! Ezt a gondolatot szeretném kiegészíten valamivel, hogy valahogy árnyaltan lássuk ezt, hogy most a jelenben lenni, érzésben lnni mit jelent. (39:50)

Közhelyszerűen azt mondjuk: „Igen, igen, benne lenni egy érzésben, átélni – akkor vagyok jelen.” Haha! De ez nem így van. Amikor ugyanis átélek egy érzést, akkor az érzésben vagyok. Hehh! Mennyire vagyok magamnál, és mennyire vagyok a jelenben, ezt még nem tudjuk, csak azt tudjuk, hogy most átélek egy érzést, és az érzésnél vagyok. Például hogyha az a félelem, ami a sémából jön, hogy muszáj, hogy sikeres legyek, vagy szeressenek, ezt a félelmet én azzal a fölkiáltással, hogy „Igen, most akkor tudatosan, a jelenben leszek, akkor most félek.” Akkor nem magamnál leszek, hanem a félelmemnél. Ha? Vagy a sebzett önmagamnál. Ez még nem jelenti azt, hogy teljesen magamnál lennék. Ha azt akarnám, hogy ezzel a félelemmel együtt igazán magamnál legyek, akkor szükségem van a tudatosan előhívott egészséges részemre. Akkor azt mondom: „Kétség kívül most félek. Félek, hogyha ez nem sikerül, akkor nagyon rosszul fogom érezni magam. Akkor az kudarcélmény lesz, sikertelenség, és akkor nem szeretnek, s ebbe bele fogok pusztulni. Azt élem most meg, hogy egyre fokozódóan szorongok és félek ettől.” Most az érzésnél vagyok, s ennél a folyamatnál. De hogyha azt mondom: „Minderről tudom, hogy ez a múltból jövő érzés. Ez nem egyszerűen tény, amit most itt közlök magammal, hogy akkor rosszul leszek, hogy abba bele fogok pusztulni, hogy nem lehet élni, hanem ezek a sémával, az érzéssel kapcsolatos gondolatok, amik hozzáfűződtek. Ezért most elviselem ennek az érzésnek a súlyát. Egyrészt az eredetiét, hogy félek, hogy nem leszek jó, vagy nem fogsz szeretni. Elviselem ott a szorongást is, amit eben a folyamatban átélek. És közben pedig nem adom át magam egy egyre fokozódó, őrjítő önmegfigyelésnek, hanem cselekszem, cselekvésben maradok. Maradok a tárgynál, vagy maradok nálad. Megpróbállak figyelni, megérteni. S egyszerűen csak ezt a folyamatot, ami esetleg elkezdődött, vagy az érzéseket, amiket közvetített, elfogadom, hogy vannak. De én nem vagyok egy velük, hanem elfogadom, hogy bennem vannak, s ezért képes vagyok közel kerülni magamhoz.” (42:45)

Ezért ha csak ennyit hallunk valakitől, hogy „Éld át az érzést! – De melyiket? Honnan kövőt? Mit kifejezőt?” Itt látjátok, tulajdonképpen ahhoz, hogy a jelenben tudjak lenni – most kell a két szék, hehe (az egyik széket a másik mögé viszi – szerk.) – tulajdonképpen szükségem van itt valakire. Azt is mondhatnám, ő az egészséges részem, aki egy teljes természetességgel, elfogadással, megértéssel ezt az egészet képes látni, s el tudja nekem mondani, hogy „Nyugi Feri, nyugi! Semmi más dolgod nincs, mint hogy csináljad. Igen, most elkezdtél félni, persze, ez a sémád, rendben van. Hát ismered, nem? Persze, hogy ismered. Ó, most jöttek a hozzá kapcsolódó negatív gondolatok. Ha ez nem lesz, akkor az nem lesz, és akkor én… Jó, hát ismered ezeket, nem? Hát maradhatnak nyugodtan.” És ahogyan ezt mondom magamnak, ez a szorongás kezd enyhülni, vagy ki sem alakul. Megengedem, hogy ez itt legyen. És közben fönntartom a hatékony cselekvésemet, vagy a hatékony jelenlétemet. Na most ehhez mondanék valamit. (44:05)

Látjátok, mindent egy kicsit kavarok, keverek, de most inkább így van, mint hogy te vagy a hibás, nem? Azt könnyebb mondani, csak nem úgy van. Hogy akkor most képzeljük el, hogy – elvesztettem a fonalat. Igen, mert azon töprengtem, hogy elmondjak-e egy történetet közben vagy ne. De úgy döntöttem, hogy NE, de ettől elfelejtettem, hogy mit akarok mondani. Látjátok, ez rettenetes, rettenetes. Most meg még izzadni is kezdtem. A jegyzeteimhez fordulok, és ha a tudatalattim jóságos hozzám, akkor eszembe fog jutni. Ha nem jóságos hozzám, akkor nem fog eszembe jutni. De ha jóságos, vagy nem, akkor is megvagyok. Mondom akkor a következőt. Háhh, itt több fény van. Azt mondja. (45:10)

Emberi kapcsolatok lassúságához lassulok.

8. A szenvedést okozó lelkiállapotok elkerülésének stratégiája érzelmi problémákhoz vezet. Ezt mutattam meg itt az előbb. El akarom kerülni a félelmet, az aggodalmat, s emiatt, ehhez kapcsolódóan negatív gondolataim lesznek. Muszáj elkerülnöm, mert ha megélem, akkor nagy baj van. S létrejön egy másodlagos érzelmi állapot, s ez állandósulhat, és akkor nem vagyok jól. Most valami földerengett, de még nem adta teljesen. Csak mindig beszámolok róla, hogy mi játszódik idebenn. Következő. Jaj, ezt fogjátok szeretni és utálni. (46:05)

Amikor valaki bent van ebben az őrlődésben – ez egy őrlődés, vívódás, tusakodás. „Muszáj, hogy ilyen legyek, és ne olyan, mint múltkor, és akkor remélem, hogy akkor el fogod fogadni, és fogsz szeretni, és ez tetszeni fog neked. Mert ha nem fog tetszeni, akkor is, múltkor azt rontottam el, hogy amikor meg akartam igazítani a sminkemet, akkor az volt a baj, hogy túl hosszan kerestem a kistükröt a táskámban, az már kicsit idegesítő lett. Na ettől persze elkezdtem aggódni, hogyha ezt már sokáig csinálom, az nagyon béna lesz. Ettől elkezdtem még jobban szorongani, akkor leesett a kistükör… akkor fölvet… Rettenetes! Hogy lehetek ennyire hülye? Pont ezzel a férfivel! Mert volt előtte három randi, de azoknál egyáltalán nem éreztem azt, amit most éreztem. Hát lehet, hogy ezért ejtettem el a kistükröt. De akkor miért ilyen az emberi természet? Ezt mondjátok meg! Hogy pont, amikor van egy férfi, akinél úgy érzem, hogy most lehetne, akkor esik le a kistükör. Hát a kistükörrel muszáj, mert hogyha nem… értitek, ha ez így van, akkor nem tudom, akkor már teljesen kész vagyok ettől, nem bírom. S közben ez a férfi meg mondja, de most már nem hallom, hogy mit mond. Most ha kérdezni fog, nem fogok tudni válaszolni. Ez rettenetes! Hülyének fog nézni. El van kenve a szeme, nem tud rám figyelni, azt se tudja miről volt szó, és az asztal alatt kaparászik. Hát ez egyszerűen rettenetes! Miért történik velem mindig ez? Mindig ez történik. És mikor történik mindig ez? Amikor végre egy potenciális férfivel randizok. Ez nem lehet igaz. Hogy miért történik, és miért pont velem történik?! Másokkal ilyen nem történik. Hát mások még januárban is megházasodnak, én meg itt szenvedek. Hogy vannak emberek, nem is csak nyáron házasodnak, amikor jó az idő, hanem fütyülnek rá. Mikor vesz el? Hát de így nem is vesz el. Így? Így? Egy olyan nt, akinek el van kenve az első randin a cucc? Nem, hát… hát hogy nézhetek ki? Most ezt mondjátok meg, hogy nézhetek ki? De most nem állhatok föl, mert látszik, hogy belehevült. Még talán van esélyem, még talán nem vette észre, hogy tulajdonképpen mennyire hülye vagyok. Lehet, hogy nem vette észre. Huhhhsss. Mély levegő, mély levegő, Brünhilda, vegyél mély levegőt, hátha még, még menthető. Most nem mehetsz ki a toalettre, nem mehetsz ki. Azt meg kell… majd egy kicsit lecseng, vagy… Kezdene el enni! Miért nem eszik? Hát ott a tányér, egy csomó dolog. Ha elkezdene enni, akkor mondhatnám, akkor én is akkor jó… A férfi eszik, az jó, ez jó, anyám mondta, eszik, jó, eszik, jó, eszik, nincs baj. De nem eszik, beszél! S az a baj, hogy beszél, azt akarja, hogy én értsem, de nekem nem… És arról nem is beszélve, hogy ma reggel kijött két pattanás jött ki. Persze, akkor nekiálltam alapozó, tükk-tükk-tükk. Lemosni. Ez nem jó. Hát hogy nézek én ki? Mi vagyok én? Festett malaszt?” (49:20)

Gyerekek imádkoznak a családban. Most a festett malasztról jutott eszembe. S akkor azt mondja. „A mi gyerekeink picik, egész picik, de már imádkoznak, mert ők is tudják. A következőképp mondják: Mi atyánk, aki a meggyekben vagy…” Mert annak van értelme. Ez a mennyek? Ezt nem tudjuk mi. Hogy menjek, vagy maradjak? Ezt nem tudjuk. Meggyekben. Amikor beindul ez az őrjítő tépelődés, és utána mondjuk valahogy véget ér a randi, csak benned a történet nem ér véget. Mész haza. „Te jó ég! Ez hogy volt? Ez nem igaz, nem fogok tudni elaludni.” Most erre nem szánok rá még egy 10 percet. Hogy az egészet megint fölidézed, hogy az hogy volt, és hogy akkor hogy nyúltál, és ez nem… és pont akkor… akkor nem volt elég diszkrét, ahogy lehajoltál. „De lehet, hogy pont az jött be neki, de hát nem, akkor meg az ételt nézte, ott másnál volt. Akkor beszélt az atomenergiáról. Ehh!” Ez a tépelődés. És a tépelődéshez hozzákapcsolódik egy gondolat. A gondolat így szól: „Azért muszáj tépelődni, vívódni, rágódni, ruminálni, azért érdemes, mert rá kell jönnöm, hogy hogyan kell csinálni. Meg kell értenem, hogy mi volt az oka.” Na ez, ez, Európában ezt muszáj. Rá kell jönnöm, mi volt az oka. Nem… Ó-KA. Ha nincs meg az Ó-KA, akkor úgy nem lehet élni. Rá kell jönnöm. Ettől persze, ettől az egész folyamattól állandósul egy lehetetlen állapot, de ez nem önmagam vagyok, ez nem a jelen, hanem phhh. Mhhh, mhhh. (51:20)

Ezért ha érzéseket, vagy gondolatokat, érzéseket és hozzájuk kapcsolódó gondolatokat, gondolatokat és hozzájuk kapcsolódó érzéseket el akarunk kerülni, mert az a gondolatunk róla, hogy rossz lesz nekünk, attól kerülünk rossz érzelmi állapotba. Ha megengedjük, hogy ezek legyenek, de közben az egészséges részünkhöz ragaszkodunk. Hát aki tud valamit… nem ejt le semmit, és normálisan elhúzza… hozzá ragaszkodunk. Mert ő jelen van. Ő el tudja mondani, hogy „Ez így van. Nyugalom, ez történik most.” Maradhatsz nyugodtan a cselekvésben, és ez az, amit most a tudatalattim jó szándékúan visszaadott, mert tudom, mit akartam mondani. (52:20)

Nem csak azt mondhatja itt ez a valaki (az egészséges részünk – szerk.) „Te csak nyugodtan randizz tovább! Nem történt semmi, randizz tovább! Ettél már abból valamit? Ne azon agyalsz, hogy most hogy néz ki a hajad görbülete. Élvezd a kaját. Hát eszel, hahó, étel…” S akkor itt van valami, ami nagyon nagy segítségünkre lehet. Ha beindul ez a kör, két gondolatunk lesz. Az egyik, hogy muszáj rájönnöm, hogy mit rontottam el, muszáj rájönnöm, ki kell találnom, mert addig nem lehetek jól. A másik pedig: ezért aztán muszáj valamit csinálnom. De értitek, nem a randit folytatni a jelenben, vagy egy tevékenységet, vagy a munkát, nem ezt, hanem „Valamit muszáj, hogy enyhítsem ezt a lehetetlen állapotot, hogy el ne rontsam.” Áhh! Ezzel szemben az egészséges jelenlévő részünk a következőt is mondhatja. Mondja is rengetegszer. Azt mondja „Tulajdonképpen most ezzel a helyzettel semmit nem kell csinálnod. Egyszerűen bőven elég, hogy szemléled is, hogy itt ez hogy van. Csak szemlélődj! Csak legyél benne! Úgy cselekedj, hogy közben tulajdonképpen egyszerűen csak megfigyeled, hogy ez itt hogy történik.” Van bennünk tehát egy túlzott idealizálása annak, hogy akkor minden problémát és nehézséget azzal tudunk megoldani, hogy cselekszünk. Miközben hogyha jön egy félelem, aggodalom, harag, indulat és féltékenység, akkor lehet, hogy sokkal bölcsebb, és akkor tudunk a jelenben maradni, ha az, aki itt ezt mind érti, azt mondja „Nem kell vele semmit se csinálnod. Ez a jó hírem, semmit nem kell csinálnod. Azt mondom, nyugodtan, jó, most itt a félelem, és kész. Te pedig ezzel együtt csak éld és csináld, amit éppen csinálsz. Fáj valami? Akkor a fájdalommal együtt te csak csináld tovább. Nem állhatsz le mindig, ha fáj valami, csak nyugodtan, csak csináld. Figyeld meg, hogy most szép lassan ez az érzés majd eltávozik tőled, vagy hogy hogyan alakul át. Egyszer csak a tevékenység vagy a cselekvés során valami jó érzésed támad. Azzal se kell semmit se csinálni, hogy <<Maradj légy szi’, mert megbolondulok, ha elmész!>> Megengedem, hogy ez így legyen.”

De nehéz átváltani a mi kultúránkban a szemlélődő lelkiállapotra, hogyha egyébként 10 percet se bírunk egyedül maradni. Hát ha az egésszel kapcsolatban mindig az  stratégiánk, hogy valamit csinálni kell, lehetőség szerint rengeteg információt kell befogadni és több dolgot egyszerre csinálni. Most amikor az érzéseink jönnek, ezek az elsődleges érzések, akkor ezekkel általában semmit nem kell csinálni. Csak ezt nem gyakoroltuk be, hogy milyen az, amikor egy érzéssel nem teszek semmit. Mert én az érzéseimmel azt csinálom, hogy az érzésekhez kötök gondolatokat, hogy „Ez rettenetes, ameddig félek, nem lehetek boldog. Ameddig féltékeny vagyok, nem lehetek boldog. Ameddig fáj, nem lehetek boldog, addig nem.” Ezek gondolatok, s nem szemlélem csak ezeket, hanem gyorsan akarok ezzel valamit csinálni. Miközben ő nem egyszer azt a tanácsot adja, aki a jelenben van „Nem kell semmit sem csinálni, hanem engedd meg, hogy most az életedben, a létezésedben ez így legyen.” (56:50)

Emiatt ez az állandósuló rossz közérzet nem alakul ki, mert egyszerűen megengedtem, hogy ez legyen. Hóóó. Ezért van nagy jelentősége annak, hogy úgy egyébként és általában érdemes. S ez megrendítő tapasztalatom. Vannak olyanok, akik annyira instabil lelkiállapotban vannak, hogy akármit is csinálnak, valahogy nem lesznek igazán jól. Egy valami segít nekik, ha csöndben vannak, ha megtanulnak mondjuk meditálni, szemlélődő imádságban lenni. Az az, ami őket igazán stabilizálni tudja. Ezt nem egyszer, nem kétszer, nem ötször figyeltem meg. Azért, mert ha nem így járunk l, akkor beindul mindenféle összevissza csinálom ezt, csinálom azt, közben rágódok, tépelődök. Tudjátok, kérődzök. (58:05)

Hát a kérődzésről eszembe jutott a zsiráf. Mi történik azzal, aki nem tud a jelenben lenni. A zsiráf nagyokat iszik a folyóból. Ezt víznek hívjuk, de… a folyóból. Iszik, és így… Arra jön a kisegér. A zsiráf, ilyen lekezelő módon „Jaj, de sajnállak én téged, kisegér, szörnyű lehet neked. Mi zsiráfok ugyanis, amikor iszunk, akkor az a finom friss víz így végigcsorog így, a nyelőcsövünkön. Végig az egész hosszú nyakunkon. Mire a gyomrunkig ér, mennyi élvezet az a friss hideg víz. Hát, szegény kisegér, nincs is nyakad.” A kisegér azt mondja „Cin-cin. Te zsiráf, hánytál már?” (59:30)

na ehhez már kell képzelőerő, hát ez már túlmutat a vicc pőre keretein. Azt mondja. Jó, tehát ami megnehezíti az életet, a tépelődés, a rágódás. Ezért is van kétszer annyi depressziós nő. Nem a smink miatt van kétszer annyi depressziós nő, nem a smink bakik miatt van kétszer annyi depressziós nő, hanem a rágódás miatt. Következő. Jó. (60:05)

Azt nézték, hogyha valaki képes megtanulni szemlélni a saját érzelmi állapotait a nélkül, hogy a negatív gondolatokat kapcsolná, és akkor kialakul egy krónikus rossz lelkiállapot, és akkor ez lehetetlenné tenné. Ha képes vagyok szemlélni, azt, hogy éppen ez zajlik bennem, és közben a megfelelő cselekvésnél maradni. Nem annál a cselekvésnél, ami ezt az egészet megpróbálja valahogy, hogy ne érezzem azt, hogy félek. Akkor az történik, hogy a stressz válaszunk az nem lesz ránk negatív következményekkel. Mert ugyanis ha a kör beindul, ezzel együtt a stressz hormon szint minden nehézség nélkül megnő. Hiszen éppen egy katasztrófa felé haladunk. Most megy tönkre az életünk, most randizunk az egyetlen férfivel, akivel lehetne, és most toljuk el, és ezen múlik az élet. Naná, hogy a stressz hormon szintem megemelkedik. Úgy mondják, hogy ezzel összefüggésben van két ösztönös cselekvési módunk. Harcolj vgy menekülj. És egyik se jó, itt egyik se jó, ugyanis éppen vacsorázok egy férfivel, aki akár a férjem is lehetne. Aki egyébként teljes önfeledtséggel beszél az atomenergiáról. Most a kvarkoknál tart, és látni valóan nem csak lelkesíti a téma, még érti is. Az a legcsodálatosabb, hogy nem kéri rajtam számon, hogy én értem-e. Látni valóan sem az értetlenségem, sem a sminkem nem zavarja őt. Ebből tehát jó dolgok is kijöhetnek. Na ja. Jó. (62:05)

Igen, tehát ezt a pontot így fogalmazhatnánk meg, hogy az érzelmi egyensúlyunk szempontjából káros lehet a túl sok cselekvés akkor, amikor szemlélődnünk kellene a saját lelkiállapotaink fölött Ami nem azt jelenti, hogy nem csinálunk semmit, hanem megengedjük és elfogadjuk, hogy ez legyen, és közben abban a cselekvésben maradunk, amiről itt, az, aki a jelenben tud lenni, azt tudja mondani, hogy hosszútávon ettől leszel jól. Ettől, hát itt te nyugodtan tarts ki ebben, és te csak ezt csináld. Ne kezdjél el beleszívódni ebbe, meg rágódni, tépelődni. Ahh. Oké. Tehát látjátok, egyszerre történik egy szemlélődés, és egy cselekvés. De a cselekvés a jó irányban van, és a szemlélődés is a jó irányban van. Különben fordítva van. Ugye elkezdünk … valamit, akkor meg kell mentenünk magunkat, menekülünk vagy támadunk. Na jó. Juj, nézem az időt. Híí! A hosszú ujjú ingem nem engedi meg ezt a laza mozdulatot. Ha! Letátok, mindennek van másik oldala. Következő. (63:25)

Az elutasított gondolatok fölerősödnek. Ugye nem csak arról van szó, megint egy… ez csak egy picit árnyaltabb, mint ahogy szoktuk látni. Hogy van egy gondolatom. „Ha ez a randi nem sikerül, akkor oda a 2015-ös évnek. Mert ennyi idő alatt már nem lehet ezt visszahozni.” Erre, mert tanultál egy csomó pszichológiát, a következő jut eszedbe. „Hát hiszen ez a gondolat egy nagyon nem jó gondolat. Nem szabad olyat gondolnom, hogy nekem már nincs esélyem a 2015-ös évben, ezt nem szabad gondolnom, mert ez egy negatív gondolat, amit ha gondolok, akkor beindul majd egy rettenetes folyamat, amitől rossz lelkiállapotba kerülök, és ettől rosszul leszek. Ezt nem szabad gondolnom!” S ettől beindul az a folyamat, amit el akarok kerülni. Ezért a gondolatokkal is lehetünk úgy, mint az érzelmekkel. Amikor valaki bekerül ebbe az ördögi körbe, akkor játszódik az le, amit lehet, hogy ti is ismertek. Amikor kényszergondolataink támadnak pl.

Gyónásban nem egyszer hallom, általánosságban mondom. És amikor próbálok innen beszélni, akkor aki benne van, majdnem mindig azt gondolja, hogy én nem értem őt meg, vagy a helyzet komolyságát és súlyosságát. Akkor azt mondja „Feri atya! Én azt nem értem, miért van akkor az velem, hogy amikor bemegyek a templomba, hogy akkor jönnek a kísértő gondolatok Hogy egyébként nem jönnek kísértő gondolatok. Tehát amikor például itt vagyok, akkor nem kísértő gondolatok jönnek, hanem egész jól vagyok. És pont, én hívő keresztényként, hogy pont a templomban, amikor megérkezek, ott rohannak meg ezek a gondolatok. Atya, ez ugye a sátán?” És hogy mi játszódik le pontosan, azt jól lehet tudni, mert nem ennyit mond „Kísértő gondolataim vannak. Kész.” Aha, épp az a problémája, hogy akkor azt tovább mondja. Mert nem csak…”Atya, nem tudom, hogy erről szabad-e beszélnem. Nagyon nem esik jól beszélnem róla, de muszáj róla beszélni, mert ilyenkor az van, hogy énnekem ezek a kísértő gondolatok, atya… Ezek a kísértő gondolatok nekem még a papokra is vonatkoznak Pont a papokra, atya, akiket én annyira tisztelek, annyira! S ott, pont, pont, és… De a legrosszabb…” Most nehogy úgy vegyétek, hogy valakit ki akarok gúnyolni. De ennek az őrületét, hogy mit jelent az, hogy rágódni, és beleőrülni valamibe, amibe nem kell beleőrülni. „Az a legszörnyűbb, hogy akkor jön ez a gondolatom, a papra vonatkozóan, pont ez a kínzó, kísértő, lehetetlen, elviselhetetlen gondolat, ami sose jön, amikor áldozok. És akkor én nem áldozhatok a kegyelem állapotában, mert pont akkor jön.” S ha én azt mondom „Hát én azt ajánlanám, hogy ne kerítsünk ennek oly nagy feneket. Jön a gondolat, jön. Ami jött, elmegy. A gondolat még élethosszig nem maradt. Értés élethosszig nem maradt. Gondolatok jönnek, mennek. Mi meg szemléljük, nem ítélkezünk fölötte, nem minősítjük. Ezért érzéseket se kapcsolunk hozzá, hiedelmeket se, hogy ez nagyon rettenetes gondolat, ez kétszer olyan rettenetes gondolat, ez meg már négyszer olyan rettenetes gondolat. – Hát atya, létezik olyan lelki tükör, ahol ez le van pontosan írva, hogy melyik gondolat mennyire rettenetes gondolat? Mert akkor tudnám jól meggyónni, ha tudnám pontosan mennyire rettenetes gondolat. Hogy osztják föl a rettenetes gondolatokat? Kicsit rettenetes, közepesen rettenetes, nagyon-nagyon nagyon rettenetes gondolat.” S ha én innen azt mondom, hogy „Tulajdonképpen szemlélődni kellene, és egyszerűen csak megengedni, hogy ez a gondolat legyen. Mint az érzésnél, nem kell vele semmit csinálni. Mert úgy van, hogyha jön egy gondolat, vagy egy érzés, és én el akarom kerülni, és azt mondom, hogy ameddig ez van, addig a jövőben nagyon rosszul leszek, és úgy rossz lesz az élet, addig ez az érzés és gondolat föl fog erősödni. Ha azt mondom, hogy nyugodtan maradhatsz, akkor el fog menni.” Hmm, s ezért ezt csak szemlélem, és azt a cselekvést pedig tovább folytatom, ami a jó irányban van. Ez például, hogy következetesen kijövök áldozni. S akkor ő bent van ebben a beszorult lelkiállapotban, akkor úgy érti, hogy én őt nem értem meg. Nem igaz, hogy ennyire… hát kívülről csak mondom ezeket a hülyeségeket, hogy-hogy nem fogom föl ennek a tragédiáját, amiben ő él? Miközben ő pont (Egészségedre!) az ellenkezőjét akarja. Érthetőek a párhuzamok? (69:50)

Hogy mondjuk kívülről, hogyha valakiről ezt hallom, azt mondom, hú de nehéz lehet neki. Tyú, hát ez milyen irreális, és őrjítő. De a magunk világában a boldogságról az igaziról, a házasságról, az életről ugyanezt megcsináljuk. Csinálunk listákat, és ilyen gondolat, és olyan érzése, és akkor ettől… A, ez azért, ez van, ugye van ilyen? Van. Híí! Eltelt az idő! Ahogy a hosszú ujjú ingem alól kivillanó órámon látom.

Nagyon köszönöm a figyelmeteket! Nem tudom, a sminkem hogy áll? (taps – szerk.)

Lejegyezte: vinkozoli