Mk 1, 40-45 – Évközi 6. vasárnap

Mk 1, 40-45 – Évközi 6. Vasárnap

"Akarom, tisztulj meg!"

„Abban az időben egy leprás ember ment Jézushoz. Térdre borult előtte, és így kérlelte: „Ha akarod, te meg tudsz tisztítani engem!” Jézusnak megesett rajta a szíve. Kinyújtotta kezét, megérintette, és azt mondta neki: „Akarom! Tisztulj meg!” Erre rögtön elmúlt a leprája, és megtisztult. Jézus szigorúan ráparancsolt,és mindjárt elküldte ezekkel a szavakkal: „Vigyázz, ne szólj senkinek erről egy szót sem, hanem menj, mutasd meg magadat a papnak, és tisztulásodért mutasd be a Mózes  rendelte áldozatot, bizonyságul nekik.” 

Ám ő, alighogy elment, mindenfelé hirdetni és híresztelni kezdte a dolgot. Emiatt Jézus nem mehetett többé nyilvánosan a városba, inkább kint, elhagyatott helyeken tartózkodott. Mégis, mindenünnen özönlöttek hozzá az emberek.”

Biztosan nem értitek félre, főleg ahogy majd egy-két mondattal tovább jutunk, de a mai evangéliumról eszembe jutott a meséknek a világa. Mégpedig abból a szempontból, hogy nem egyszer olvassuk a meséket, egészen hosszú történeteket, a harmadik fiúról, vagy a királyfiról, vagy a királykisasszonyról, vagy bárki másról, és aztán végigizguljuk a történéseket és az eseményeket, és persze, hogy várjuk, hogy legyen valami jó kifejlete. Akár gyerekek vagyunk, akár felnőttek, végül is általában egy mese nem egyszer eljut valahova, és akkor úgy fejeződik be, hogy: És akkor boldogan éltek, míg meg nem haltak! Milyen érdekes, hogy az evangéliumi történetek, miközben egészen rövidre csiszolt, hallatlanul sűrű történések, szinte sosem fejeződnek így be! Mindig van még egy mondat, meg van még egy történés, meg van még egy valami, és sosem itt fejeződik be! Pedig éppenséggel a csodatörténeteknél mondhatnánk azt, hogy hát hol máshol érdemes befejezni egy csodatörténetet, amikor a leprás ember meggyógyult a betegségéből, és mindenkinek mondta, hogy micsoda nagyszerű dolog történt vele! De nem itt van vége a történetnek, hanem még akkor hallunk valamit ezzel kapcsolatban! Egyrészt, hogy Jézus azt mondja, hogy kérlek, ne híreszteld, másrészt, hogy nem mehetett be a városba ezek után, mert mindenki csodatévő, gyógyító embernek látta már, és valami sokkal többet vagy sokkal mást már nem tudott előhozni emiatt, ahogyan szerette volna! De hogyha megnézzük a különböző történeteket, akkor azt látjuk, hogy meggyógyul, a vakságából látni kezd, és elkezdte követni Jézust! Vagy meggyógyul, talpra áll, és Jézus azt mondja neki, hogy: Na akkor most vedd az ágyadat, és menjél haza! Vagy pedig a múlt heti evangélium. Péter anyósa betegen fekszik, szólnak neki az érdekében, majd meggyógyul, és nem itt van vége a történetnek, hanem ott, amikor azt mondja a szent író, hogy: Rögtön nekilátott, és szolgált nekik. Miért akarom ezt hangsúlyozni? Nyilván nem azért, hogy igazoljuk, hogy ez nem mese, hanem azért, mert akkor az evangéliumnak van valami fontos üzenete azzal, hogy nem ott fejeződik be, hogy: Éltek boldogan, amíg meg nem haltak! Hanem, hogy történnek velünk jó dolgok, egy beteg ember meggyógyul, aki nem lát az lát, aki nem hall, az hall, aki nem tudott járni, az járni kezd, de a mi történetünk ezzel nem fejeződik be! Mert a mai evangélium arra kérdez rá, hogy amikor történik velünk valami jó dolog, azután mi történik? Azután mi mit csinálunk? Történik velünk valami jó, akár valami olyan jó, amire azt mondjuk, hogy hát ezt egészen Istenig tudom visszavezetni, hát ez egy kegyelem, ez egy ajándék! Ebből mi következik? A mai evangéliumban, ezzel összefüggésben, ehhez szeretném a gondolataimat kapcsolni. Mert ugyanis, amikor elmegy ez az ember, és mindenfelé hirdeti és híreszteli, hogy mi történt vele, hát én ezt annyira normálisnak tartom, hogy kevés normálisabb dolgot tudok elképzelni! Hogy amikor valaki a leprájából meggyógyul, hát éppen attól emberi és természetes, hogy megy és mutatja magát, és nem a papnak, hanem úton-útfélen mindenkinek! Hát örül neki, mert eddig az volt, hogy bárki, akivel találkozott, már kiabálnia kellett, hogy: Tisztátalan! Tisztátalan! És távolságot kellett tartania, és a szakállát befedni! Most pedig minden emberi találkozás egy örömforrás neki! Hát nem normális, hogy kiabál, és mondja, hogy nézzétek meg, és híreszteli mindenfelé? A mai evangélium azt mondja, és tulajdonképpen ebben az összefüggésben Jézus szigorúan meghagyta neki, hogy fejezze ki az örömét bizonyos formában, de valahogyan múlja fölül azt, ami olyan természetes, normális, emberi, és magától értetődő! Hogy az a jó, amit kapott, és akár így is mondhatnám, hogy az a jó, amit Istentől kapott, az ne csak a maga természetes hullámverésével hasson őrá, és aztán azt fejezze ki, hanem hogy jelenjen meg itt valami több! Valami több, ami több annál, mintsem történt valami jó, és én erre valami természetes, emberi választ adok. Erről szeretnék beszélni. De már két perce is ezt mondtam. Öt pontban szeretném összefoglalni. Gyors leszek! 

1. Amikor történik velünk valami jó, az általában valaminek már egy valahányadik lépése, mert előtte valami hiányzik. Előtte valami bajunk van, vagy nehézségünk van, valami terhel bennünket, mint ebben az estben is, itt éppen hiányzik az egészség, a közösségnek a gyógyító közelsége, van valami hiány! Akkor a kérdés az valahogyan így szól, hogy: Hogyha egy hiányomból Isten ad egy választ, és ezt vagy Istenig vezetem vissza vagy nem, és mondjuk, megszűnik egy hiány, azután mit fogunk csinálni? Keresünk egy újabbat? Mert hiány számtalan van! Tehát, ha van egy hiány, és valami jó fordulat történik, abból az következik-e, hogy hát akkor, bár lehet, hogy még hiányzik jó pár dolog, meg sok minden, és a végtelenségig elő tudom venni a hiányaimat, miután éppen valaminek megörültem, hogy ez most már éppen nincs…Hallgattam egy beszélgetést egy fiatal hölggyel, aki ifjúkori lelkesültségéből kiindulva is, elment, de nemcsak egy-két hétre nyaralni Afrikába, hanem ott dolgozni sokat. Hosszú időt töltött ott Afrikában, nem is jött vissza, és egészen megszokta, hogy milyen is ott az élet, hogy mennyi minden nincs ott, ami meg itt van! Akkor azt mondja, hogy: Nagyon érdekes volt, mert hosszú idő után, amikor hazajöttem, és tudtam, hogy most az életemnek lezártam ezt a szakaszát, akkor a repülőn eszembe jutott, hogy az első dolog, amit meg fogok tenni, hogy még, ott a repülőtéren, iszom egy jó kávét! Egy olyan igazi, jó kávét, amelyet szoktam annak előtte, hogy elmentem volna Afrikába!  Azt mondja, hogy: Igen, leszállt a repülőgép, és még ott, a repülőtéren elment egy helyre, és kért egy jó kávét! Majd pedig ránézett a kisasszony, és azt kérdezte tőle, hogy: Milyet?  Azt mondta, hogy meghallotta ezt a kérdést, hogy milyet, akkor sírva fakadt! Ott éltem hosszú időt, és hát nem az volt a kérdés, hogy milyet, hanem hogy nincs, hogy semmilyen nincs! Nekem pedig nagyon hiányzott az a finom kávé, és arra gondoltam, hogy ha egyszer hazajövök, akkor iszom egy kávét. Egészen el is felejtettem már azt, hogy milyet… Hát csak egy kávét! Azt mondta, hogy ettől, ott a repülőtéren sírva fakadt ettől a kérdéstől, hogy milyet! Azt mondta, hogy elhatározta, ott a repülőtéren, és már úgy ment haza, hogy nem fog visszaállni abba az életbe, ahonnan eljött! Nem akar úgy élni, ahogyan eddig élt! Úgy szíven ütötte ez a végtelenül egyszerű kérdés, hogy milyet! Tehát az első téma így szól, hogy: Valami hiányzik, és akkor történik egy jó fordulat, és ezután mit fogok csinálni? 

2. Magától értetődik, hogyha valami hiányzik, sőt beteg vagyok, és a nyomorúságból, Isten ad valami jót, hát annak persze, hogy örülök! Jaj de jó, bárcsak megélnénk az örömöt, kifejeznénk az örömöt, és együtt örülnénk a másik örömével! Igen ám, de ez még nem több,

mint a természetes válasz valami jóra! A kérdés pedig továbbra is az, hogy van-e valami, akár így is mondhatnám, valamilyen spirituális válaszunk arra, hogyha valami jó ér bennünket? Tulajdonképpen manapság van egy-egy olyan mostani, jó szokás! Például a meglepetés-születésnap. A meglepetés-születésnap azért olyan nagyon izgalmas, mert van valaki, akiért összefogunk, összesúgunk a háta mögött, hogy valami jót tegyünk neki, mert azt szeretnénk, hogy örüljön. Néhány hónappal ezelőtt szerveztünk valakinek egy meglepetés-születésnapot, és ott voltunk, de sötétben, elbújva, és akkor kitaláltunk egy történetet, hogy miért jöjjön oda, ahol mi sötétben, elbújva várunk, és amikor ő kinyitja az ajtót, akkor felkapcsoljuk a villanyt, és: Á! Egyszer 50 éves valaki, na! Tényleg így is történt, felkapcsoltuk a villanyt, és ment ez a nagy ováció, ahogyan kell! Aztán ott teltek a percek, fél óra, egy óra, két óra, és ez az 50 éves ismerősünk tulajdonképpen folyton-folyvást odament valakihez, és azt mondta, hogy: Te tudtad ezt?  Akkor pedig fölidézte az elmúlt hónapoknak az eseményeit, és mindig ezt kérdezte, hogy: Te, és akkor, amikor mi beszéltünk, akkor te ezt már tudtad? – Tudtam. – Hogyhogy nem mondtad? Látszott, hogy az öröm kivirágzik, és egyszerűen elhatalmasodik rajta, hogy az emberek hónapokon keresztül azzal foglalkoztak, hogy őneki hogy okozzanak örömöt! Hát kevés csodásabb dolog van, minthogy ennek örülni! De ez még csak a természetes válaszunk, valami jóra, ami hatalmas örömet hoz nekünk! Milyen elgondolkodtató, hogy Jézus kinézi ebből a beteg emberből, és azt mondja, hogy: Nézd, egyfelől örülj, másfelől meg kérlek, hogy ne beszélj róla! Tulajdonképpen nekem a meglepetés-születésnapban az is mindig meglepetést okoz, hogy tudja úgy 20-40 ember, és senki nem kotyogja el! Ez nagy emberi teljesítmény! Mert az lenne a természetes, hogy amikor már csak egy hét van a születésnapig, akkor nem bírjuk már ki! Egyszerűen már muszáj elmondani! Milyen érdekes ez, ahogy muszáj elmondani, ekkor elkezdjük egymásnak elmondani… Mert valakinek muszáj elmondani, csak pont neki nem lehet, és… De nagy dolog az, amikor fölül tudjuk múlni azt a természetes vágyunkat, és azt a természetes kifejezésmódot, és nem csak örülünk valaminek, aminek érdemes örülni, hanem valami másra is képesek vagyunk! 

3. Amikor valami jó történik velünk, akkor tulajdonképpen azt állapíthatjuk meg, hogy ehhez a jóhoz hozzászokunk. Nagyon gyorsan! A saját elképzeléseinkhez képest is nagyon gyorsan! Rengeteg kutatási eredmény van, hogy rengeteg ember van, akik azt gondolják, hogyha ez a jó lenne, akkor ő mennyire örülne, és az hogy lenne, és mint. Majd pedig eltelik egy hét, és már megszokta! Az emberi természet tulajdonképpen nagyon kegyes hozzánk, mert lépesek vagyunk alkalmazkodni, és ezért a jót és a rosszat is megszokjuk. Ha néha meg kell szoknunk valami rosszat, mert nem tudunk vele mit kezdeni, hát akkor nyilván a jóhoz is hozzászokunk! Ahogyan egy kedves ismerősömet szoktam emlegetni nektek, aki a GULÁG-on töltött el néhány évet. Amikor hazajött, attól kezdve nem fűtött! Azt mondja nekem, hogy: Hát tudod Feri, az úgy van, hogy lakótelepen lakom, körbefűtenek!  Az pont elég nekem, hogy ne fagyjon el a vízvezeték! Mindent kikapcsolok, és eszembe sincs… Pont van annyi hőmérséklet, hogy ez elég legyen! 50 éve nem fűt! Hát jól megszokta! Most akkor mi felén a kérdés az, hogyha megszokunk valamit, valami jót megszokunk, akkor ebből mi fog következni? Következik-e valami, annál a hétköznapi emberi természetünkből adódóan, hogy megszoktuk? Ettől kezdve azt mondjuk, hogy ez a normális, és ennek nyilván így kell lennie! Vagy következik belőle valami más, valami spirituális tartalom. 

4. Ha megszoktuk, elkezdjük természetesnek tartani. Azt mondjuk, hogy: Ez magától értetődő, ez így van, ez természetes! Már most, több, mint 50 éve kérdeznek meg bennünket arról, hogy a boldogsághoz körülbelül mennyi mindenre van szükségünk? Tulajdonképpen azt mondhatjuk, hogy a válasz egyfelől ugyanaz: Boldogtalanok vagyunk addig, ameddig az alapvető szükségleteink kielégítése nehézségekbe ütközik, folyton-folyvást! Egy hajléktalan embernek nehéz derűsnek lennie! És ez így van Kalkuttában, New Yorkban, vagy így van Budapesten is! Igen ám, de miközben azt mondjuk, hogyha az alapvető szükségleteinkben szenvedünk, és ha azt megkapjuk, akkor tulajdonképpen már, ami erre épül, nem is ad olyan sokat hozzá a boldogsághoz! Igen ám, de az emberi természetből az adódik, hogyha a kutatók rákérdeztek 50 éve, meg 30, meg 10, meg tavaly is, hogy mi neked az alapvető szükségleted, akkor az már nem ugyanaz! Hogy 50 évvel ezelőtt, sokkal kevesebb mindenre mondtuk azt, hogy hát azért van egy-két alapvető dolog, és ha az megvan, akkor tulajdonképpen már tudok szabad lenni! Ma az, amire azt mondjuk, hogy hát ez alapvető szükséglet, az sokkal több! Akkor a kérdés továbbra is így hangzik, hogyha már természetesnek tartjuk azt a jót, ami az életünket jellemzi, és megszokjuk, és az mondjuk, hogy ez most már magától értetődő, akkor fakad-e ebből számunkra valami más válasz is, mint a természetes válasz, hogy azt mondjuk, hogy ez így természetes? 

5. Végül pedig, ami számomra mindig a legmegdöbbentőbb, hogy a folyamatnak a végén, pedig a jót elvárjuk. Nemcsak, hogy természetes, merthogy hozzászoktunk, hanem azt mondjuk, hogy ez elvárható! Éppen néhány nappal ezelőtt is hallom azt, amit egyszerűen nem tudok mosolygás nélkül hallani, hogy amikor az időjárás jelentéskor, az időjárás jelentő meteorológus azt mondja, hogy: Kérem szépen, most február közepe van, és az elvárható hőmérséklethez képest, éjszakánként hidegebb van. És akkor látom magunkat, ilyen pirinyó embereket az univerzumhoz képest, amikor kimegyünk, és ránézünk a csillagos égre, és mi, emberek azt mondjuk, hogy elvárható hőmérséklet! Kitől várjuk el? Meg mire hivatkozva várjuk el, hogy a föld nevű bolygón hány fok legyen február 15-én? Hogyha pedig nincs meg az elvárható hőmérséklet, akkor bosszúsak vagyunk!  Itt is a kérdés továbbra is ugyanaz! Természetesnek tartjuk, már megszoktuk, és ha már elvárjuk a jót, - ez is az emberi természetnek a része, kétség kívül, mivel látnivaló, hogy még a hőmérsékletet is elvárjuk -, hogy következik-e valami több abból, hogy mondjuk süt a nap, érezzük a melegét, és 9-8 fok van? Egyszerűen csak élvezzük, vagy ebből következik-e valami több? Vagy csak ez: Hát nappal van, hát ez az elvárható! Éjszaka egy kicsit alatta vagyunk, de… 

A mai evangélium tulajdonképpen arra is rákérdez, hogy amikor történik velünk valami jó, vagy az a jó ott van az életünkben, erre a jóra csak egyszerűen azt mondjuk, hogy hát ez jó, esetleg Istennek össze is kötjük, de mégis mit teszek ezután? Lehet, hogy én most egy bosszantó hiányérzetet hagyok bennetek, mert nem akarok egyetlen történetet se mondani arról, hogy mi következhet azután, hogy történt velünk valami jó. 

Lejegyezte: Ujhelyi Balázs