Mk 1, 12-15 – Nagyböjt 1. vasárnapja

2015.02.22.

Megosztom
Elküldöm
Mk 1, 12-15 – Nagyböjt 1. Vasárnapja
"Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban."

„Abban az időben a Lélek kivitte Jézust a pusztába. Negyven napig kint volt a pusztában, és megkísértette a sátán. Vadállatokkal volt együtt, és angyalok szolgáltak neki. Amikor Jánost elfogták, Jézus Galileába ment, és hirdette az Isten evangéliumát: „Betelt az idő, közel van az Isten országa. Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban.”

Néhány sor volt ma ez az evangéliumi történet. De mielőtt belekezdenék, látom, hogy álltok elég sokan, de le tudtok itt telepedni, hogyha az jólesik nektek. Van ott egy dobogó is, és még szőnyeg is! Az lehet, hogy nem is olyan rossz megoldás vagy lehetőség! Gyertek nyugodtan! Ott még van két üres szék is, oda is le lehet ülni! 
Tehát a mai evangélium igazán rövid volt, de tulajdonképpen ebben a rövidségében is egészen nagy ellentétek, ellentmondások, bizonyos értelemben feszültségek jelentek meg benne. Először is, hogy azt halljuk, hogy Jézust a Lélek vitte ki a pusztába, ahol aztán a kísértés történt, vagy legalábbis az a kísértés, amit itt a negyven napos böjttel összefüggésben meg szoktunk említeni. Először is, talán eszünkbe juthat először a Miatyánknak az imádsága is, hogy: Ne vigyél minket a kísértésbe! Most mielőtt ebbe belekezdenénk, a mai evangélium kapcsán, azért csak két mondatot mondanék arról, hogy egészen nyilvánvaló, hogy Isten nem az a valaki, aki – és most nagyon egyszerű szavakkal szeretném ezt elmondani -, szórakozik velünk, aki próbálgat meg kóstolgat bennünket. Nem az a valaki, aki valamiféle bántó szándékkal, de távolságtartó lenézéssel leckéztetne bennünket, és akkor kívülállóként nézi, hogy akkor ez elbukik, nem bukik… Hát egészen elképzelhetetlen ez, Jézusnak a Mennyei Atyjával való összefüggésben! Hát ilyen értelemben nincsen szó arról, hogy Isten bennünket kísértene! A Lélek sem azért viszi ki Jézust a pusztába, hogy ott: Na, nézzük csak, hogy lesz ott neki nehéz! Erről szó sincsen! Valami másról van itt szó, de mégiscsak van valami mondanivalója annak, hogy a Lélek viszi ki Jézust a pusztába! Egy történettel hadd próbáljam meg ezt érzékeltetni. Néhány héttel ezelőtt odajön hozzám egy férfiember, 40 fölött néhánnyal, és azt mondja nekem, hogy: Feri! Képzeld el, megkaptam az első szívinfarktust! Persze, hogy ez először az együttérzésemmel találkozott, és nyilván látta az arcomon, hogy nem esett jól nekem ezt hallani, meg nyilván elkezdtem érte aggódni. Ahogy pedig látta, hogy megváltozik az arcom, egy kicsit hátralépett, és azt mondta, hogy: Nehogy elkezdj sajnálni! Hát engem nem kell ezért sajnálni! Hát én egy 42 éves ember vagyok, és nekiálltam fölfelé menni a ranglétrán, és aztán dolgozom 12-14 órákat, és én ezt a saját erőmből, valószínűleg ezt sosem hagytam volna abba. A legnagyobb áldás ez a szívinfarktus, mert be kellett feküdnöm a kórházba, ott teltek el napok és hetek, és tulajdonképpen ez egy óriási segítség nekem, hogy megálljak és változtassak azon, ahogyan élek! Úgyhogy engem egyáltalán ne sajnálj, mert ez tulajdonképpen áldás, és én ezt már nagyon sokszor megköszöntem Istennek! Tulajdonképpen van itt egy helyzet, amire úgy egyébként azt mondanánk, hogy jaj, jaj, ez de rettenetes, és ezt nem kívánjuk senkinek! Hát senkit nem vinnénk bele ebbe a helyzetbe, hát csak mindenki ússza ezt meg! Hát éljünk egészségesen ameddig csak lehet, ez nyilvánvaló! Mégis van egy olyan helyzet, amit senkinek nem kívánnánk, nem akarunk, és nem járulunk hozzá, egy olyan helyzet, ami egyébként sokak számára kísértést is jelenthetne, ott a kórházi ágyon: Uram, miért teszed ezt velem? Miért nem segítettél? Miért pont énvelem van ez így? Most már nem élhetek úgy, mint eddig… és a többi. Azt lehetne mondani összefoglalva, hogy tulajdonképpen itt egy lehetőség is megjelenik, és akkor megint rátalálunk egy feszültségre és egy ellentmondásosságra, amit nem akarunk föloldani, hanem egyszerűen csak megnevezni. Ez pedig az, hogy ennek az embernek az életében ez a megpróbáltatás, a szívinfarktusa, nem-e kísértés volt, hanem egy óriási lehetőség! Egy lehetőség arra, hogy ott történjen vele valami, amire lehet, hogy a saját ereje kevés lett volna! Valami, amiben több születik, mint ahogy azt maga gondolni tudná, vagy meg tudná valósítani! Tulajdonképpen a kísértés helyzeteiben is megszülethet valami olyasmi, ami túlmutat a saját erőnkön! Mert nemcsak arról van szó, hogy ellenálltunk a kísértésnek, hanem abban a folyamatban valahogyan úgy találkoztunk Istennel, mint ahogyan egyébként nem tudnánk vele találkozni, vagy, ahogy mi nem tudnánk Őt befogadni! Az ellentmondásosság pedig azt is jelenti, hogy egyszerre fölismerem azt, hogy mekkora lehetőség lehet ez az Istennel való kapcsolatom elmélyülése szempontjából. Másrészt pedig, a másik része, hogy ma egy olyan kultúrában élünk, és mi hozzuk létre ezt a kultúrát, ahol szinte ezt a kifejezést, hogy kísértés, már nem is használjuk. Ma azt mondjuk, hogy egy lehetőség! Él a házasságban a férfi és a nő, és megjelenik egy harmadik személy, akkor ez egy lehetőség! Aztán ezt a sort nem akarom folytatni akármeddig… Szinte kikopik ez a megközelítés, hogy azt mondjam, egy különösebb gondolkozás nélkül, hogy ez egy kísértés, és kész, és így is állok neki! Nem! Ez egy lehetőség, hogy az életem teljesebb legyen! Ez egy jó nagy ellentmondás! Úgyhogy talán ezt lehetne mondani, nem föloldva ezt az ellentmondást, hogyha nagyon tisztán és világosan meg tudjuk mondani, hogy ez egy kísértés, akkor az egy lehetőséggé is válik. Ez az első gondolat. A Lélek viszi ki Jézust a pusztába, hogy ott történhessen közte és Isten között valami olyan, ami ott a pusztában történhet. 
A pusztában való 40 nap nem a Sátán és Jézus közti történés, hanem Jézus és a Mennyei Atya közti történésnek az egyik nagyon fontos része! A Sátán nem főszereplő, hanem mellékszereplő itt! 
A második. Azt mondja a szent író, hogy vadállatok között volt Jézus és angyalok szolgáltak neki. Hát micsoda feszültség ebben a képben! Nyilván azt is mondhatnánk, hogy ez egész konkrétan így volt. Ott, a júdeai sivatagban, ott lehettek azok a vadak, nyilván ez megtörténhetett így, és találkozhatott ott angyalokkal. Vehetjük konkrétan, vehetjük jelképesen, szimbolikusan, abból a szempontból, hogy az emberi lélekben is vannak vadak! Vadállatokkal élünk idebent! Mert vannak elvadult érzéseink, elvadult gondolataink, elvadult szokásaink! Elvadultak, nincsenek háziasítva, a kultúrától messze vannak! Mi az, hogy elvadult érzés vagy gondolat? Képzeljünk el egy fiatal valakit, aki nap, nap után tulajdonképpen a belső párbeszédében mást se mondjon, minthogy béna vagyok, szerencsétlen vagyok, nekem úgyse sikerül semmi, engem nem szeret senki, úgyse számítok, ugyan már, miért pont én lennék erre alkalmas. Ezek elvadult gondolatok! Elvadult, megkergült gondolatok, hozzájuk kapcsolódó érzésekkel! Ezek a mi vadállataink, és ott jönnek-mennek ők, ahol akarnak, és mi pedig egyre inkább beszorulunk, mert ezek a vadak akadályoznak bennünket. Reggel beszélgettem a gyerekekkel, és mondtam nekik, hogy: Figyeljetek, elmondok nektek néhány kísértést az életemből! Segítsetek nekem! Például az egy kísértés, hogy amikor reggel fölkelek, akkor nem kelek föl rögtön, hanem még ott fetrengek az ágyban, és húzom az időt, és azt mondom, hogy: Olyan jó lenne még 5 percet! Na, ez egy kísértés! Segítsetek nekem! A kisfiú kihúzza magát, és ezt mondja, hogy: Pofozd föl magad!  Hát én nem kérek belőle… Milyen egy elvadult gondolat ez! Egy pillanat alatt egy vadállat előjött belőle! Tele vagyunk elvadult érzésekkel, gondolatokkal, szokásokkal. Ez van az egyik oldalon, az elvadultság. A másik oldalon pedig az van, hogy minden elvadultságunk közepette egyébként, azzal együtt, éppen akkor megjelennek néha az angyalaink, az idebent élő angyalaink. Most hogyha akarnék egy lépést tenni az idebent élő, meg a valóságos angyalok között, akkor eszembe jut egy kisfiú. A kisfiú, 15 évvel ezelőtt odaállt elém, akkor volt 8 éves, és a 8 éves kisfiú minden komolyságával azt mondta, hogy: Feri atya, én az uszodában, vasárnap, láttam egy angyalt! Ez lehet? Erre én bólintotta egyet, és azt mondtam, hogy: Ez lehet! Bólintott egyet ő is, mivel ezt gondolta, hogy ezt fogom mondani, és ezt mondta, hogy: Akkor azt szeretném kérdezni, hogy ennek mi a jelentése? Mit akart az angyal? – Hát nézd, ez a te angyalod volt. – mondtam én. Én nem tudom, hogy a te angyalod tőled mit akart, de olyan is van, hogy egy angyal egyszerűen csak megjelenik, hogy tudjuk, hogy van! Ez lehet? Erre rám nézett, ugyanazzal a komolysággal, és ezt mondta, hogy: Ez lehet! Szóval miközben idebent vadakkal élünk, aközben meglátogatnak bennünket az angyalaink. Mondok erre két történetet is. Az első. Egy édesanya. Náluk az a szokás, hogy nyáron a Balatonnál, a nagy rokonságnak van egy háza, és akkor egy hétig mindenki együtt van. Ebben a nyári együttlétben mindig csinálnak egy olyan beszélgetést, amikor arról van szó, hogy kivel, mi jó történt abban az évben. Igen ám, csakhogy ez az édesanya abban az évben elvesztette egy pici babáját. Áldott állapotban volt, és egy spontán vetélés következtében ezt a pici babát nem tudta a világra szülni. Ahogy pedig ott a többiek, a verőfényes, nyári Balaton parton mesélték az örömeiket, hogy milyen jó történt velük, és beszámoltak ezekről, ő egyre rosszabbul lett, már csak azért is mert amióta ez megtörtént, azóta őbenne megerősödtek a vadak. A vadak pedig marcangolták a szívét! Tele volt szomorúsággal és szégyennel, és bűntudattal és önváddal, és félelemmel, és aggodalommal, és az összes többivel. Ezek pedig már egyre inkább marcangolták őt! Ahogy ment ott közöttük, és egymás után a családtagok beszéltek, akkor ő egyszer csak valahogyan, mert megjelent egy angyal, a következőt mondta, hogy: Én egy háromgyerekes édesanya vagyok, kettőt megszültem, ők itt vannak a földön, egyet nem, ő ott van az Istennél. Amikor pedig kimondta ezt a mondatot, hogy én egy háromgyerekes édesanya vagyok, két gyerekem itt van, egy pedig odaát, akkor azt mondta, hogy egy olyan belső béke fogta el, amit elképzelni se tudott! Egyszer csak jött egy gondolat, és jött aztán egy érzés, ami valami olyasmi, mint amikor valaki vadállatok között él már hónapok óta, és megjelenik egy angyal, és a szolgálatára van! 
Egy ismerősöm dolgozik reggeltől-estig, aggódik, hogy a családban is rendben legyen minden, a pénz is legyen elég, a megélhetés rendben legyen, az állása is meglegyen… Ismeritek, nem? Aztán egyszer úgy érezte már, hogy összeroskad a sok minden alatt. Éppen valahonnan valahova rohannia kellett, de tele volt ezzel a feszült és ingerült aggodalommal, tele azzal a frusztrált és dühöngő mindennel, amit ismerünk itt Budapesten is. Tele volt ezzel, hogy rohanjon egyik helyről a másikra, és még ezer dolog van, és akkor beült az autóba, elfordította a slusszkulcsot, és nem történt semmi! Akkor még egyszer, és akkor sem történt semmi! Az akkumulátor mindenféle előjelzés nélkül bemondta az unalmast. Ahogy harmadszor is elfordította a kulcsot, és látta, hogy… hirtelen maga sem érti, hogy hogyan, lehiggadt, lenyugodott, és a következő jutott az eszébe, hogy: Na, a életem körülbelül annyira van a kezemben, mint ez az autó itt! Ennyi! Hátha nem indul, akkor nem indul! Lemerültem, és már hiába! Ahogy pedig megjött neki ez a fölismerés, hogy lemerültem, és hogy nincs minden az én kezemben, hogy azért élek már a belső vadakkal, nem is tudom mióta, mert azt gondolom, hogy mindent a kezemben kell tartani, minden rajtam múlik, mindent nekem kell csinálni! Ahogy ott elfordította a slusszkulcsot, és látnivaló volt, hogy semmit nem tud tenni, egyszer csak megjött egy gondolat, egy érzés, és valami vele együtt. Olyan, minthogyha egy angyal látogatta volna meg! Ebben a második gondolatban azonban a jelentősége annak van, hogy vagyunk-e úgy, mint a kisfiú, hogy azt mondjuk, hogy: Na, ez itt egy angyal! Vagy azt mondjuk, hogy: Ó, ez csak egy múló érzés, csak egy pillanatnyi gondolat, és utána visszatérünk-e a vadállataink szorításába? Engedjük-e, hogy az angyalok szolgáljanak nekünk, hogy ott legyenek, és mi újból, és újból találkozzunk velük, és éljünk a velük való együttlétből? 
A záró-dilemma. Ellentmondás és feszültség. Azt mondja a szent író, hogy: Jézus meghirdette, hogy közel van az idő, betelt az idő, itt az Isten Országa! Mikor mondja ezt? Egyrészt a megkísértése után, másrészt Keresztelő János tragédiája után hirdeti meg azt, hogy: Itt a beteljesülés, higgyetek az Örömhírben, az Evangélium Jóhírében! Micsoda feszültség, micsoda ellentmondás ez! Egy kedves ismerősömmel találkoztunk sok hónappal ezelőtt, és azt mondta nekem, hogy: Feri, hoztam egy nagy döntést! 30 éve élek házasságban, és eldöntöttem, hogy megint szeretni akarom a feleségemet! Na, ez egy igazi, nagy döntés! Hát ez a 30 év, úgy kikopott belőlem valami, hogy már csak a vadak maradtak! Azt mondta, hogy: Eldöntöttem, hogy szeretni akarom a feleségemet! Hát akkor együtt örültünk ennek a programnak!  Találkoztam vele néhány napja, és azt mondta, hogy: Feri! Visszaestem!  Amikor megéljük a kísértésnek a világát és a helyzeteit, akkor nemde éppen úgy van, hogy a kísértésben jelenhet meg valami a kegyelemből, hogy itt az idő! És nem egyszer, ahogyan elkezdünk egy áldott időt, egy megszentelt időt, lehet, hogy éppen akkor tapasztaljuk és éljük meg a vereségünket, a gyöngeségünket, vagy a kiszolgáltatottságunkat! Hogyha pedig ezt nem értitek félre, akkor szívem szerint azt mondaná, hogy: Na, és aztán? Hogy Isten nem ígérte meg azt nekünk, hogy mi töretlenül fejlődjünk, hogy azért, mert elhatároztuk, hoztunk egy jó döntést, akkor azt most már mindenen keresztül, csak úgy, szárnyalva csináljuk! Dehogy is! Vissza fogunk esni! Egyszer-kétszer, vagy akárhányszor, de ott lesz az életünkben a hullámzás! De nem ez az érdekes, hogy van hullámzás, és néha megy, és néha nem, és néha ellenállunk, és néha elbukunk, hanem az, hogy jó irányba van-e az élet bennünk! Meg tudjuk-e mondani, hogy ezek a vadállataim, és ők az angyalaim? Ez a jó irány, az nem! Ez kísértés, az meg egy jó lehetőség! 
Ezért tehát, ha egy kegyelmi időszakot élünk meg, az nem azt jelenti, hogy majd minden sikerülni fog! A nagyböjt sem arról szól, hogy elég ügyesek vagyunk-e vagy nem!  Hanem sokkal inkább arról, hogy az Istennel való kapcsolatukban megengedjük-e, hogy ott történjen valami? Mi pedig, amit meg tudunk tenni azért, hogy ott történjen valami, azt megtesszük-e? 

Lejegyezte: Ujhelyi Balázs