Jn 2, 13-25 – Nagyböjt 3. vasárnapja

2015.03.08.

Megosztom
Elküldöm
Jn 2, 13-25 – Nagyböjt 3. Vasárnapja
"Bontsátok le ezt a templomot, és én három nap alatt fölépítem azt!"

„Abban az időben, mivel közel volt a zsidók Húsvétja, Jézus fölment Jeruzsálembe. A templomban árusokat talált, akik ökröt, juhot és galambot árultak, valamint pénzváltókat, akik ott ültek. Ekkor kötelekből ostort font, és kikergette mindannyiukat a templomból, ugyanígy a juhokat és az ökröket is, a pénzváltók pénzét pedig szétszórta. Az asztalokat felforgatta, a galambárusoknak meg azt mondta: „Vigyétek innét ezeket, ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká!” Tanítványainak eszébe jutott, hogy írva van: „Emészt a házadért való buzgóság.” 
A zsidók erre így szóltak: „Miféle csodajelet mutatsz, hogy ezeket teszed?” Jézus azt válaszolta: „Romboljátok le ezt a templomot, és én három nap alatt fölépítem!” A zsidók ezt felelték: „Negyvenhat esztendeig épült ez a templom, és te három nap alatt fölépíted azt?” Ő azonban testének templomáról beszélt. Amikor Feltámadt a halálból, tanítványainak eszébe jutott, hogy ezt mondta, s hittek az írásnak és Jézus szavainak. És amíg (Jézus) a Húsvét ünnepén Jeruzsálemben volt, sokan hittek az ő nevében, mert látták csodáit, amelyeket tett. Jézus azonban nem bízott bennük, mert ismerte mindannyiukat, és nem szorult rá, hogy bárki is tanúskodjék előtte az emberről. Tudta ő, hogy mi lakik az emberben.”

Jézus, amit tesz itt a templomban, bár ismerős számunkra, de nem mondhatnánk azt, hogy magától értetődő és természetes, ahogyan a korabelieknek sem volt az. Amikor pedig szembeállítják Jézussal a saját elképzeléseiket, akkor tulajdonképpen arra kíváncsiak, hogy Istenre hivatkozva, hogyan lehet ilyesmit csinálni? Végül pedig, tulajdonképpen a mai evangéliumnak az egyik fő kérdése mifelénk az, hogy Istenre hivatkozva teszünk-e valami olyasmit, amire ha Istent kérdeznénk meg, akkor azt mondaná, hogy Énrám ne hivatkozzatok? Tudom, hogy ti Rám szoktatok hivatkozni, és azt mondjátok, hogy Isten nevében, de legjobb lenne, ha ezt abbahagynátok, merthogy Én ebben biztosan nem vagyok úgy benne, ahogyan ti azt gondoljátok! Ezért a mai evangélium is annak a helyzete tulajdonképpen, miközben ők Jézust kérdezik arról, hogy Te Isten nevében teszed, vagy mi alapján teszed ezt, hogy ahogyan Jézus válaszol, tulajdonképpen tükröt tart nekik, hogy akár most, akár később, vagy bármikor, fölfedezzék azt, hogy ezt a kérdést saját maguk felé kellene föltenni! Isten nevében fogjátok ezt tenni? Isten nevében fogjátok elítélni? Isten nevében, ártatlanul bűnösnek fogjátok mondani? Isten nevében, egy bűntelen embert keresztre fogtok feszíteni? Istenre hivatkozva fogjátok ezt tenni? Tulajdonképpen a mai evangélium úgy tart tükröt a korabeli kérdezők felé, és persze mifelénk is, hogy föltéteti velünk ezt a kérdést, hogy amikor mi Istenre hivatkozunk, és azt mondjuk, hogy Isten nevében, akkor abban Isten mennyire van benne, vagy mennyire vagyunk mi benne? Lehet, hogy Isten semennyire nincs benne, mi pedig száz százalékig benne vagyunk, minden nyomorúságunkkal, gyarlóságunkkal, esztelenségünkkel együtt! Amikor meghallom ezt a kifejezést, hogy szent háború, akkor elfog a harctéri idegesség! Mi az, hogy szent háború? Nincsen szent háború! Ilyesmi nem létezik! Ez a kifejezés, hogy szent háború… Hogyan lehetséges az, hogy mondjuk most így laza karmozdulattal azt mondom, hogy 1000 évvel ezelőtt mi is azt mondtuk, hogy szent háború. Most mások azt mondják, hogy szent háború. Akárki, és akármikor mondta ezt, hogy szent háború, akkor is azt mondom, hogy egyszerűen ilyen nincsen! Arra lenne szükségünk, hogy Jézus egy kicsit felforgasson bennünket, hogy jöjjön valaki, és fölforgasson bennünket, és tényleg forduljunk is föl, a szónak abban az értelmében, hogy valamit egészen másképpen lássunk, mint ahogy eddig képesek voltunk látni! Isten nevében vívott szent háború, ez maga a képtelenség! Mégis, mennyien hittek benne! Ez a megrendítő! Milyen érdekes, hogy a mai evangélium pont ezzel fejeződik be, hogy: Hiszünk benned Uram! És mit mond a szent író itt Jézusról? Azt, hogy Jézus meg nem bízott bennük! Az első gondolat tehát ez, hogy ha az emberiség fejére, a saját fejünkre, valami vagy valakik rettenetet zúdítottunk, akkor azt általában Isten nevében tettük, Istenre hivatkozva, Őbelőle vezettük le, és az összes többi. Nem is akarnám ezt hosszabban mondani. Az első kérdés mifelénk így szól, hogy: Amit Isten nevében teszünk vagy tettünk, abban mennyire vagyunk benne mi, és egyáltalán Isten valahogy benne van-e? Ha pedig benne is van, akkor hogy? Hát lehet, hogy szenvedőként! Mint valaki, aki elszenved bennünket, mint akik éppen Istenre hivatkozva teszünk valamit! 
A második. Milyen megrendítő az is, hogy összeegyeztethetőnek tartunk az Evangéliummal, Isten Országával, annak előtte Istennel olyasmit, ami megrendítően összeegyeztethetetlen vele! Hogy amikor előkerül, mondjuk a 2000 éves történetünk, hát akkor abban vannak olyasmik, amik egyszerűen nem egyeztethetők össze a kereszténységgel! Akkor se, hogyha a kereszténységre hivatkozva történt! Nem egyeztethető vele össze! Sem az öldöklés, sem a háború, sem a gyűlölködés! Erre szoktuk azt mondani, hogy jó-jó, de minden korszakot, a maga kultúrájának az összefüggésében kell vizsgálnunk, hogy ahhoz képest, hogy az a korszak hogy volt, hát ahhoz képest még azt látjuk, hogy hát az ott elfogadott volt! Ezen csak mosolyogni tudok, mert persze, hogy ez így van, hogy mindent vizsgáljunk meg a maga összefüggésében! Csakhogy 2000 évvel ezelőtt az Evangélium ugyanúgy nem volt a korszaknak a gyermeke! Ugyanúgy nem volt a korszaknak a gyermeke! Mondhatjuk, hogy 1000 évvel ezelőtt azért vívtunk szent háborúkat, mert hát az egy olyan világ volt. És 2000 évvel ezelőtt, amikor Jézus eljött, akkor az milyen világ volt? Hát éppen Jézus története mutatja azt, hogy az se egy olyan világ volt, amire azt mondhatnánk, hogy ó, hát pont egy ilyen világba, egy történeti pillanat volt, és az egész emberiség megértette, hogy Jézus mit is hozott a világba! Hát éppen, hogy fordítva történt! Ezért, ha bármi is van, amire mi, akár a történelmi vagy a kulturális hagyományaink vagy múltunk miatt azt mondjuk, hogy hát igen, azt akkor mégiscsak úgy láttuk, akkor az első mondat az, hogy ez összeegyeztethetetlen a kereszténységgel! Ezután pedig még el lehet mondani sok mindent, de ez volna az első mondat! Az is olyan megrendítő számomra, hogy vannak bizonyos jelenségek, amelyek ma is összeegyeztethetetlenek a kereszténységgel, és közben pedig megy egyik nap a másik után, és így élünk! Például, a gyerekek családon belüli bántalmazása. Levezethetetlen a Kinyilatkoztatásból vagy az Evangéliumból! Hiába hivatkozunk akármire, az onnan levezethetetlen! Jelenleg keresztény családokban, a nőknek a pénzügyi, gazdasági, anyagi kiszolgáltatottsága, levezethetetlen az evangéliumból! Egyszerűen nem onnan való! Hát valahonnan biztosan van: az emberi természetünkből van, de nem az evangéliumból! Mégis, minden további nélkül oly sok mindent tudunk folytatni és folytatni, és tulajdonképpen tényleg, mi magunk rászorulunk arra, hogy valaki vagy valami forgasson fel bennünket, vagy valaki üvöltsön egy akkorát, hogy azt végre meghalljuk! Olyan sok minden van az egyházunkon belül is, amihez talán tényleg egy óriásit kellene üvölteni, hogy mi magunk fölébredjünk, és azt mondjuk, hogy hát ez tulajdonképpen, hogy kapcsolódik Jézushoz? Lehet, hogy nagyon szubjektív leszek most, amit és ahogyan mondom, de amikor meghallom megint azt, hogy megint hány millió forintért szenteltek föl egy harangot, hát az összes idegszálam fölborzolódik! Nyilván a szentelés nem került sokba… A harang kerül sokba! Ennél csak az orgonáink kerülnek sokkal többe! Miklósnak most biztos nem tetszik, hogy ezt mondom! Amikor ezt a két dolgot hallom, hogy egy püspök egy új orgonát, meg egy új harangot szentelt föl, ami ennyi és ennyi pénzbe került, akkor én egyszerűen rosszul vagyok tőle! Miközben az a tapasztalatom, hogyha gyűjtést rendeznénk egy új orgonára, vagy egy új harangra, akkor adnátok rá pénzt! Ez pedig még elszomorítóbb! Mert nektek ezt ki kellene kérnetek magatoknak, és azt mondani, hogy: Meg vagytok bolondulva? Hát orgonára nem adunk pénzt! Harangra? Van három! Hát nem kell ide negyedik harang! És tényleg nem kell! De három se! Ha például itt nincs harang, akkor innen leakasztunk egyet, aztán odavisszük!  Nem kell harangra gyűjteni, vagy orgonára! Hát hogyhogy nem kiáltunk egy nagyot, hogy ez hogy lehetséges, hogy erre gyűjtünk? De mi adjuk rá a pénzt!  Mi összegyűjtjük rá a pénzt! Hogy lehetséges az, hogy van egy feszület, és… Juj, a feszület, az egy szent tárgy! Hogyha pedig látunk egy embert szenvedni, akkor meg… De a feszülettel nem lehet akármit tenni, mert az pontosan megvan, hogy egy feszülettel mit kezdek! Egy szenvedő emberrel meg akármit meg lehet csinálni! Tulajdonképpen az a megrendültség, amire rászorulunk, azt is mondhatnám, hogy az evangéliumnak az a fénye, amire szükségünk van, az egészen elemi! Tudjátok, volt egy fiatal pap, itt Budapesten, lelkesült volt és provokatív, és akkor azt tette december 24-én, a pásztorjáték után, hogy a kedves rokonát, aki a 8. hónapban volt, áldott állapotban, beállította az ajtóba, hogy mondja azt, hogy vidékről jött, de lekéste a vonatot, már most nem fog tudni hazamenni, mert hát így van, és hogy hát valaki be tudná-e fogadni egy éjszakára, és akkor majd 25-én hazamegy? Képzeljétek el, hogy mi, akik átszellemülten, foncsoros érzésekkel mentünk a karácsonyfa közelébe, senki nem fogadta be azt a 8. hónapban lévő édesanyát! Miközben meg voltunk hatódva és rendülve attól, hogy mit tettek Máriával meg Józseffel! Ebben a megrendültségünkben sem fogadtuk őt be! Hogyan lehetséges ez? Hát tudjuk, hogyan, az emberi természet nagyon ágas-bogas! Olyan dolgok férnek meg együtt, amik tulajdonképpen nem egyeztethetőek össze! Most rólunk is szeretnék valamit mondani. Tudjátok, majd halljátok a hirdetéseket, és a hirdetésekben majd megint fogunk, és joggal fogunk mondani olyat, hogy szegény embereknek Nagyböjtben gyűjtsünk tartós élelmiszert, és hogy Kárpátalján ez hogy van, és hogy a jövő vasárnap gyűjtés lesz nekik. De közben meg látom magunkat, papokat, hogy tulajdonképpen hogyan is vagyunk jelen az Egyházban, hogy szinte mindent ingyen várunk tőletek? Ti ingyen adjátok nekünk, mert egyrészt mi papok vagyunk, mi képviseljük az Egyházat, így ti adjátok ingyen! Hát, ha ti rendes keresztények vagytok, akkor ingyen kérjük tőletek! Közben pedig, amit mi nyújtunk, az gyakran annyira lapos és színvonaltalan, hogy az egyszerűen fájdalmas! Azt nem értem, hogy miért nem szóltok?  Hogy lehetséges, hogy ezt ti tűritek? Hát lehet, hogy először a papokat kellene kizavarni a templomból! Nem a pénzváltók pénzét fölforgatni! Hogy tűrhetjük el, hogy ez így legyen? Tudjátok, papokkal beszélgettem néhány héttel ezelőtt vidéken. Akkor ott azt mondta az egyik, hogy volt egy fiatal paptársa, - és ez megrendítő -, azt mondja, hogy karácsonykor, 48 óra alatt, 14 misét tartott! Hát abba csak belepusztulni lehet! Azt kérdezetem tőlük, hogy nem lehetséges-e az, hogy egyszer ti egy vasárnapi beszédnek a végén, a hirdetések után elmondjátok, hogy: Drágáim, nem tudok 14 misét elmondani ép ésszel, meg lelkülettel, meg szívinfarktus nélkül, nem tudok 14 misét 48 óra alatt elvégezni, úgyhogy ezen változtatni kell! Lesz, hogy tudok majd jönni, de olyan is lesz, hogy nem. Mit szólnának ehhez az emberek? A paptársaim azt mondták, hogy náluk ez nem szokás! Tehát nem szokás elmondani, hogy vagyok! Azt kérdeztem, és olyan volt, mintha az ószövetség egyik történetébe kerültem volna, hogy nem lehetséges-e, hogyha erről a templomban nem lehet beszélni, hogy akkor valahol van a faluban 5 ember, akinek ezt el tudod mondani, és még meg is érti? Hát a zöme azt mondta, hogy 5-5, az nincs!  Akkor itt jött, tudjátok, hogy amikor megy a párbeszéd Istennel, hogy és ha 3 lenne? Hát 3? Nincs! Na, egy van-e? Egy ember, ott, abban a közösségben, akinek te el tudnád mondani, hogy tulajdonképpen hogyan sok ez neked, és hogyan kellene együtt valamit másképpen tenni, azért, hogy élhető legyen a kereszténység! Hát talán egy, az van! Szerintetek ezen nem kellene egy nagyot ordítanunk? Hogyan jutottunk ide? Mit csinálunk akkor? Ez hogy történik? Nem mondhatom el, hogy valamit nem bírok, és ti meg, ha valamit nem bírtok, ti nem mondhatjátok ezt el? Hogy lett ez? Jaj, de sok mondanivalóm lenne! De azt gyanítom, hogy nektek is! Jönnétek ide, és elmondanátok, hogy hogyan is látjátok! Szóval, tulajdonképpen egy dolgot akartam csak nagyon mondani, beleértve magamat, magunkat, és senkit nem szidni vagy bántani: Milyen megrendítő az, hogy 2000 évvel ezelőtt, Jézus asztalokat fölforgat, pénzt szétszór, állatokat kikerget! Erre hatalmas fölháborodás lesz, és ebben a hatalmas fölháborodásban megkérdezik Jézustól hogy: Na, te ezt milyen alapon teszed? Jézus pedig erre azt mondja, hogy: Nézzétek, ti fölháborodtok azon, hogy a templomban most mi történik! Az Istennel való találkozás helye az ember. Elsődlegesen az Istennel való szentségi egyesülés helye az az élő ember, és az élő embernek a teste! Ti számon kéritek raktam azt, hogy az asztallal, a pénzzel, meg a borjúval, meg a galambbal mi történt! Nem fog beletelni rövid idő, és ti, az Istennek való találkozás szent helyét, vagyis az Én Testemet, le fogjátok rombolni! De teljesen leromboljátok! Nemcsak szétszórjátok egy kicsit a pénzt, meg elkergetitek az állatokat, hanem Engem teljesen le fogtok rombolni! Ti mit szóltok ehhez? Az a megrendítő, hogy Jézus ezt hiába mondja el, semmit nem hallanak meg belőle! De annyira nem hallanak meg belőle semmit, hogy majd amikor Húsvét lesz, és olvassuk a Passióban, hogy azon a címen ítélik el, hogy azt mondta, hogy le fogja rombolni a templomot! Jézus ellen az a vád, hogy azt mondta, hogy lerombolja a templomot, és erre hivatkozva lerombolják a templomot! Nem megrendítő ez? Az egészből pedig észre sem vesznek semmit! 
A mai evangélium olyan, mint egy ordítás, vagy valami, ami fölforgat bennünket. Néha egész biztos, hogy arra van szükségünk, hogy valaki vagy valami fölforgasson bennünket! Az evangéliumnak a zárása pedig az, és ez megint csak fölforgat bennünket, hogy nem arra történik itt utalás, hogy hát igen, sok a mi nehézségünk, de higgyünk! Pont fordítva! Jézus azt mondta, hogy na, nem hiszek! Nem a Mennyei Atyában nem hisz, hanem abban, hogy itt változik majd valami anélkül, hogy mi valamit csinálnánk! Nem, anélkül nem változik! A Szentlélek és az ember együtt tud valamit tenni! Nem, itt ez nem bizalom kérdése, hogy majd Isten megoldja! De nagy dolog, hogy éppen Jézustól jön el hozzánk ez, hogy nem, én ebben nem bízok! Hogy itt valami másra van szükség! Nyilván a hitnek azon az alapján, amelyen Jézus áll. Ezért tehát éppenséggel arra gondoltam a mai este, egy hétig, hogy milyen érdekes lenne föltenni magunknak egyszer-egyszer ezt a kérdést, hogy: Van-e valami, amit én az Isten nevében teszek? De Isten, hogyha hallgatnám Őt, akkor azt mondaná, hogy hát, én meg nem vagyok benne. Van-e valami, amit csinálhatnánk másképpen? 

Lejegyezte: Ujhelyi Balázs