A negativizmus-pesszimizmus séma 3.

2015.03.10.

Megosztom
Elküldöm

Köszöntelek benneteket! Isten hozott mindannyiótokat!

Tudom, majd mindjárt lesz hang. Legalább be tudom gombolni az ingem. Hát itt…

Negatívizmus-pesszimizmus. Erről beszélünk, de már nincs hozzá kedvünk. Így jártunk, még egy alkalom, és teljes sötétségbe borulunk. Minden esetre nem akarom ezt több…, a sémát hosszan mondani, de. Amikor a negatívizmus-pesszimizmus sémáról beszéltünk, vagy beszélünk, akkor azt látjuk, hogy ami itt az alap helyzet, az az, hogy valaki szinte minden pozitív élményt, érzést, tartalmat, észrevételt, emléket kizár az életéből, és mereven a negatív élményekre, érzésekre, gondolatokra, összefüggésekre, jövőképre, emlékekre, testi állapotaira figyel. Ennek a hátterében két dolgot láttunk. Az első, saját élmények, és a saját élményeknek a továbbvitele. A másik nagy csoport pedig, amikor tulajdonképpen nem közvetlenül a saját élményeimről van szó, de saját élménnyé válik az, ahogyan a szüleim, valamilyen formában a család, családtörténet, a nagy család, egy kultúra valamilyen formában megtanítja nekem. Na hát a hangom, az, az… Megtanítja nekem, hogy az életben nem sok jót várhatunk. (Köhögni is fogok.) Nem sok jót várhatunk, a katasztrófa a nyakunkon van. (01:55)

De amikor valaki a negatívizmus-pesszimizmus sémával él, akkor számára ez a katasztrófa nem kizárólag, és nem főként valamiféle külső esemény révén lejátszódó katasztrófa, hanem egy belső élményből, vagy a saját cselekvésem által létrejövő… Mi? Hogy mondják? Hát most ez a szó nem jó ide. Nem, most látjátok… Vagyis az attól való rettegés és félelem, hogy minden nap tehetek valami olyasmit, aminek rettenetes következménye… (Ó, te is, így? Egy cukrot? Van? Te mit használsz?) Tehát rettenetes következményei lehetnek annak, amit teszek. Ráadásul nem csak rettenetes következményei… (csúnyán köhög valaki – szerk.) Na, majd erről fogok beszélni. Olyan szépen csúnyán köhögsz. Nem szép ez a csúnya köhögés? Tehát ha azt… Hogyan van, amikor valaki csúnyán köhög, akkor így, így. Majd erről akarok beszélni, hogy milyen, amikor valaki így. Jó. (03:20)

Az a félelmem és szorongásom, hogy bármelyik nap tönkretehetem végérvényesen és teljesen az életem, vagy tönkre mehet végérvényesen és teljesen az életem, és én leszek érte a hibás, és nem is fogom tudni kijavítani, és ha az úgy lesz, akkor viszont nem tudom, hogy hogyan fogok élni, s ezt bármikor meg tudom tenni. Elég sötét.

Miről beszéltünk aztán? Kiemeltük azt, hogy az élethez, amikor a tervezés időszakában vagyunk, bizonyos dolgokkal kapcsolatban, a realitáshoz a leginkább egy enyhe pesszimizmus van közel. A megvalósításhoz azonban egy vaskos optimizmus az, ami a legreálisabban célravezető. Hogyha ennek a realitását összevetjük, akkor az volna a legkívánatosabb, hogy képesek legyünk enyhe pesszimizmussal tervezni, és nagyfokú optimizmussal cselekedni. Hogy mind a kettőre mi magunk egyaránt képesek legyünk. (04:30)

Aztán hoztunk kutatási eredményeket, amelyekből meg gyönyörűen kijött az, hogy hiába, hogy az enyhe pesszimizmus az, ami a realitáshoz a legközelebb visz bennünket, közben pedig az alapvetően fontos cselekvések mégis csak sokkal inkább az optimizmus által jönnek létre. Minél pesszimistább valaki, most már mondjuk a depresszióról nem is beszélek, mert hát ott az egyik tünet a passzivitás, hogy akkor és úgy sem cselekszem magamért, amikor pedig nyilvánvalóan az szükséges lenne. Ez egy tulajdonképpen megdöbbentő dolog, és máris hozza ennek a helyzetnek a fonákságát, vagy irrealitását. Hogy fölfedezhetem én reálisan, hogy tulajdonképpen most ez és ez van, és ez és ez várható. Minél inkább a negatív oldal felé hajlok, annál inkább a saját fölismeréseimből nem fakadnak az annak megfelelő tettek. Ez a megrendítő. És nyilván ettől, ez része is annak, hogy rosszul legyek. Amikor fölismerem, hogy muszáj lenne valamit csinálni, és közben pedig tehetetlennek érzem magam ahhoz képest, amit kellene csinálnom, meg amit úgy gondolom, hogy fölismertem, hogy mi mindenre lenne szükség, és hogy fenyegetettség és a veszély, ahhoz képest pedig megdöbbentően keveset cselekszem. Nem csoda, hogy akkor egy nagyon rossz körbe záródom be. (köhög – szerk.) Hát, nem tudom. Bármelyik pillanatban elmehet a hangom. Most ezzel a fenyegetettséggel élek. Szörnyű. (06:25)

Ez volt még a kettővel ezelőtti alkalom, és aztán pedig próbáltunk egy picit beljebb menni, beljebb nézni. Hogy is van ez? Mi történik velünk a fizikai állapotaink alapján, abból kiindulva, hogyha tudjuk, hogy a sémát négy dolog jellemez? Hát ezt már mindannyian tudjuk. Ugye? „Igen.” Ez jó. Hogy a kérdés így hangzott „Ugye mindannyian tudjuk?”, a válasz: „Igen.”.

Gyerekeknek tartottam misét sok-sok évvel ezelőtt. (köhög – szerk.) Na, hát kacifántos lesz a mai alkalom. Gyerekeknek tartottam sok-sok évvel ezelőtt misét. Egy nagyon egyszerű, nagyon világos történet volt, ami azzal kezdődött, hogy valaki csinált valamit, és én erre rá akartam kérdezni. Az volt a kérdésem, hogy „A mai evangéliumban ez a történet mivel kezdődött?” Akkor vártam, hogy valaki elmondja, hogy mivel kezdődött. Jelentkezett egy gyermek, azt mondja „Az evangélium azzal kezdődött, hogy abban az időben történt.” Ez a tökéletes válasz tulajdonképpen. A másik hasonló élményem, hogy „Meg tudnátok-e mondani…” Azt kérdeztem a gyerekektől „Tudnátok-e válaszolni arra a kérdésre, hogy Jézusnak ki volt az anyukája?” Első gyerek, mentem oda hozzá: „Tudnánk.” Hát most azt kellett megélnem, hogy ez nem életkor függő, tehát ez a gyermeki bölcsesség, hogy egy kérdésre pontos választ adok, ez nekünk felnőtteknek megy csak nehezen. Úgy tűnik, hogy a gyerekkorban és idősebb korban már ezzel a zsenialitással rendelkezünk. (08:35)

Tehát akkor a négy dolog mi? Gondolatok, érzések, emlékek és testi-fizikai állapotok. Jó. Jaj, de bírom ezt, hogy elkezdtétek mondani. Tényleg, nagyon szeretlek érte titeket. Nem pedig… „Én vagyok a néző. Minek képzeli magát? Hát mondja ő! Hát… ha én mondanám, én ülnék itt.” Hát tényleg, ez a négy dolog, ez a négy dolog. A múltkori alkalommal megpróbáltunk pont egy olyan irányból menni, hogy a testi-fizikai állapotok felől megnézni, hogy ez a rendszer hogyan tud összeállni. És emlékeztek, beszéltünk a fájdalomról, s beszéltünk egy kicsit a depresszióról. És beszéltünk arról, és ez megint milyen megdöbbentő, hogy ha… Az egyik, hogyha valaki valamilyen oknál fogva, például a depresszió kialakulásánál nagyon gyakran láthatjuk azt egészen magzati kortól kezdve, hogy valami súlyos veszteségélmény történik, súlyos veszteség. Veszteség már magzati korban megeshet. Csecsemő korban, kisgyerek korban, serdülő korban – néhány érzékeny kort említsek. Lehetséges, hogy a veszteségélmény után tulajdonképpen nem jön rögtön egy úgy nevezett depressziós állapot, inkább valami veszteség, vagy a veszteségre adott valamilyen válasz. Lehet, hogy inkább csak azt látjuk, hogy a gyerek csöndes lesz és megsérül, inkább ezt látjuk. Mondjuk válás kapcsán, tudjátok, a gyerekek általában két féleképpen reagálnak erre. Az egyik gyerek az a valaki lesz, aki már egy hét múlva három intőt hoz haza. A másik gyerek lehet, hogy ugyanebben a családban az a gyerek, akinek egy picit javul a tanulmányi eredménye. Akkor a szülők nem egyszer nagyon megdicsérik ezt a gyereket, akinek javul a tanulmányi eredménye, mert hát úgyis nagyon nehéz az élethelyzet, és ez tényleg így van. S akkor az a gyerek, aki pedig okozza a problémát, annak azt mondjuk „Hát pont amikor válunk, utána csinálod ezeket a hülyeségeket? Hát nincs nekünk elég bajunk?” S hogyha azt kérdeznénk, hogy tulajdonképpen melyik gyerekért érdemes jobban izgulni, vagy kire kellene jobban figyelni, akkor arra, aki javított a tanulmányi eredményén, mert ő sokkal kevésbé fejezi ki annak a realitását, ami vele történt. Akkor az a gyerek, aki elkezd dühös lenni, és megveri az osztálytársait, vagy sajátos magatartásformákat vesz föl, vagy nem bír aludni, vagy váratlanul bepisil, vagy akármit tesz, ott örülhetünk, mert ő elég jól mutatja azt, hogy mi van vele. És ráadásul a tünetei azok sokat árulnak el abból, hogy mi is történt. S milyen érdekes, hogy éppen fordítva szoktuk értelmezni a helyzetet, félreértjük, hogy mi történt. Azt mondjuk „Ez a gyerek nagyon nehezen viseli, látni valóan, hiszen már a harmadik intőt hozta. Szerencsére a lányunk, a Juli, ő sokkal jobban bírja.” A valóság pedig fordítva van, hogy ő bírja rosszabbul. (12:10)

A köhögésemnél akartam mondani, hogy na, azért majd visszatérek erre az egészséges ronda köhögésre, hogy… Ugye nem bántódsz meg? Hogy például depressziós betegek alig szoktak lázasak lenni. Egy komoly depresszió esetén szinte nincsen láz, és ezt már több mint száz évvel ezelőtt megfigyelték. Mert amikor valaki depressziós lesz, akkor az öngyógyító mechanizmusok, a belső öngyógyító világunk sem működik elég hatékonyan. Egy csomó minden bennünk ki van kapcsolva. Ezért nincsen láz. Amikor például egy depressziós beteg egyszer csak megbetegszik, és lesz egy 40 fokos láza, jó jel. Ú, nagyszerű, akkor örülünk. Az egy nagyon, nagyszerű, nagyszerű csúnya jó láz. Olyan, mint ez a köhögés. Ó, mások is. Hát nem t’om, ezt most magamra veszem. Olyan, olyan mintha együttérzésből csinálnátok. Csak ne erőltessétek meg. Na most! (13:30)

Akkor arról beszéltünk, hogy történik egy sérülés. Mondjuk depresszió esetén nem egyszer valamilyen korai, erőteljes veszteség. Ennek lesz egy lenyomata bennünk, és ez a lenyomat belénk ivódik, ilyesmiket szoktunk sémának nevezni, és aktívvá válhat már nem csak egy ugyanolyan erős veszteség után, hanem egy kevésbé erős veszteség után, és egészen eljuthatunk oda, hogy tulajdonképpen már veszteségre sincsen szükség, mert egy begyakorlott, egy kialakult belső világ áll rendelkezésre, ahol folyamatok maguktól végig tudnak menni, és le tudnak bennünk játszódni. Ez volt az egyik. (14:25)

Aztán a másik. Emlékeztek, ott pedig történeteket hoztam, hogy milyen az, amikor… Az első arról szólt, hogy én magam sérülök meg, s ennek lesz egy fizikai tünete. De ez a fizikai tünet nem jelentkezik mindig. Emlékeztek arra a férfire, egy Németországban élő arab férfire? Ugye, akinek tulajdonképpen semmi baja nincs addig, ameddig egy számára fenyegetőnek föl nem fogott, vagy meg nem élt élménye nem lesz. S akkor egyszer csak aktívvá válnak benne azok a fájdalmas élmények, a testében érzi, amikor több évtizeddel azelőtt őt kínozták. Ez a fájdalom aktív lesz benne. Vagy a pedagógus hölgy, emlékeztek, akit le kell százalékolni, és kényszernyugdíjba akarják vonni azért, mert olyan mértékben fáj a háta, hogy képtelen a munkára. S a pszichoterápián kiderül az, hogy gyerekkorában sokat ütötték a hátát, így fegyelmezték, vagy így bántották őt. Ugye a fegyelmezést rögtön tegyük nagyon nagy idézőjelbe. A szülő mondta azt, hogy fegyelmez, valójában bántalmazott, csak ő azt mondta, hogy nevel, vagy fegyelmez, s ettől elfogadhatóvá tette maga számára. Nagy különbség. És akkor 20-30 évig tulajdonképpen a lenyomat az énbennem van, csak nem válik aktívvá. (16:05)

A sémáim közül is, az is lehetséges, hogy eddig hallgattuk a sémákat, s azt mondtuk „Na, én 2-3-ra ráismerek.” És tulajdonképpen nem elképzelhetetlen, hogy több sémánk is van, de ezek nem aktívak. És történne valamilyen élethelyzet velünk, s egyszer csak ez a séma aktívvá válhatna bennünk. Miközben az a kiváltó ok, vagy az az élethelyzet nem is tűnik túlságosan megterhelőnek. Ez egészen megrendítő tud lenni. Például fiatal férfiak idősödve, ahol az volt az élményük gyerekkorban, hogy van egy nagyon erőteljes, nem egyszer autoriter, vagy bántalmazó, vagy erőszakos apa. S ezek a férfiak egészen ügyesen viszik az életet, s aztán 40-50-akárhány éves korukban valami látszólag nem is túl nagy, de számukra az eredeti élményt fölidéző helyzetben találják magukat, és csurig depressziósok lesznek, de csurig. És tulajdonképpen nem lehet érteni, hogy mi történt velük. Mert a kiváltó okból nem tudjuk levezetni az állapotát, de ha össze tudjuk kötni valami korábbi történéssel, akkor látjuk az összefüggést. (17:45)

Emlékeztek, volt egy harmadik történetünk, amikor még tovább mentünk, és majd még ebbe az irányba szeretnék menni. Szívpanasza van valakinek, miközben ő sosem volt szívbeteg. És ha megyünk a saját története nyomán, akkor nem látunk egyetlen epizódot sem, amiben őneki annak előtte szívpanaszai lettek volna. Csakhogy találunk egy olyan élményt, hogy együtt fut az édesapjával, s az édesapja szívinfarktust kap, és ő megéli az apjával együtt az apjának a halálát. És amikor meghal az édesanyja, akkor ez az élmény aktívvá válik benne. S ami a megrendítő, és láttátok itt akkor most tettünk még egy lépést, hogy aktívvá válhat énbennem egy olyan élmény, amit tulajdonképpen nem én éltem át, hiszen én nem kaptam szívinfarktust, hanem az apukám élte át, és nekem fáj a szívem. Apukám kapott szívinfarktust, és az én szívem fáj. (18:55)

Jung mond egy történetet, ezekről majd szeretnék most beszélni, hogy rémálmai vannak egy kisfiúnak, és el kell vinni őt az orvoshoz, a pszichiáterhez, mert egyszerűen már az egészségét konkrétan veszélyezteti az, hogy nem tud aludni. Akármit is néznek, semmilyen nyoma nincs annak, hogy mi problémája lehetne ennek a kisfiúnak, vagy hogy érte őt valami, ami indokolná a rémálmait. S akkor, ha jól emlékszem, Jung az, aki fölfedezi azt, hogy tulajdonképpen a kisfiú az apjának a problémáit álmodja. (19:35)

Mondanék egy kifejezést, aminek a nyomán szeretnék majd továbbmenni, amit itt is emlegettünk már, és egy nagyon szép magyar kifejezés. Transzgenerációs örökség. Mondhatjuk úgy, hogy nemzedékeken átívelő örökségek. Erről szeretnék egy picit beszélni, kapcsolódva az előző alkalmakhoz. (kapott egy cukrot – szerk.) Vagyis, nagyon köszönöm. Te ezt használod? Mert van nekem is cukrom, csak az a bajom, hogy nem tudok egyszerre egy cukrot szopogatni, meg előadást tartani. Nagyon hálás vagyok érte. Te úgy csinálnád, a mozdulatodból az derül ki, hogy azért én ezt csak vegyem be. Vegyem be, és úgy tartsam itt, és ez megteszi a magáét. Így, így? Így. Nem merem, mert… köszönöm szépen, mert amilyen heves vagyok, egyszer csak lenyelem, és ez a fenyegetettség élmény, ami most bennem van fantázia szinten, ez elviselhetetlen volna, hogy egy cukrot lenyeljek, és ez itt megakad. Azt semmiképp. Na. (21:05)

Amikor – még egy kicsit a matchbox-ot tologatjuk, és akkor utána a transzgenerációs örökség. Rosszul lehetek akkor is, és attól is, hogyha nem konkrétan velem történt valami rossz. De ezt átvehetem, megtanulhatom, s ezt hordozhatom magamban. Hogy… Mikor valaki gyerekkorban megsérül, akkor ennek a sérülésnek lehet az a következménye, és ezt gyakran emlegetem, hogy kénytelen eltávolodni magától. A léleknek valami túlélési trükkje, hogy azt mondja bennem a lelkem, hogyha ezt most minden fájdalmával a gazdinak meg kellene élnie, abba belepusztulna. Ezért a legjobb, hogyha eltávolítom őt attól az élménytől, ami éppen most az övé. Ennek persze nagy ára van, az, hogy eltávolodok magamtól. Emlékeztek, a múltkori sémával kapcsolatban, hogy itt benn lenni, a mostban lenni, jelen lenni, ugye. Most képzeljük el, ha valaki megsérül, ezzel a sérültséggel, de már a sémákkal összefüggésben is mindig mondhatjuk azt, hogy pont az az egyik nehézsége, hogy nem tud az „itt és most”-ban lenni, mert az „ott és akkor”-ban van. Akkor is az „ott és akkor”-ban van, hogyha ő (Egészségedre!) az „itt és most”-ban szeretne lenni. De hát, ha aktívvá válik benne ennek az élményben a világa, akkor az „ott és akkor”-ban van, hiába ül itt. Úgyhogy a gyógyulás első lépése, hogy fölismerem azt, hogy „itt és most” nem bánt senki. Hogy én most is az „ott és akkor”-ban vagyok, az érzéseimben, a gondolataimban, az emlékeimben, a fizikai állapotaimban. De ez az „ott és akkor” mi is lehet? Hát az „ott és akkor” lehet az, ahogyan éppen eltávolodtam magamtól, és éppen le vagyok fagyva. Mikor valaki lefagy, lemegy a főkapcsoló, vagy legalábbis jó pár biztosíték, az is az „ott és akkor”. (23:25)

Ugye valakit bántalmaznak, és újból és újból és újból, milyen megdöbbentő, hogyha nem írná le valaki saját élményként, nem hinnénk el, hogy ilyen van. Súlyosan bántalmazott gyerekek, de felnőttek is beszámolnak arról, hogy miközben verik őket, elalszanak. Azt mondanánk, hogy teljesen lehetetlen, de itt már arról van szó, hogy valakiben a főkapcsoló lekapcsolódik. Vagy például házastársaknál valamelyik fél provokál valamilyen konfliktust, azt lehet, hogy joggal teszi persze, mert itt a konfliktus ideje, s a másik fél elkezd ásít… olyan álmos lesz, hogy elalszik. Ez… ugye azt mondják… derültök ezen, hogy ilyen nincs is, de van. Tuti biztos, ül itt legalább öt olyan ember „Hát az én férjem pont ilyen, nem lehet igaz. Ráadásul ezek mind röhögtek rajta, ide se jövök többet. Milyen egy hülye társaság.” Így van. Tehát pont, amikor az volna a logikus, ugye emlékeztek, a férfiak stressz-hormonszintje meredeken emelkedik. Na de ha valakinek van valami előtörténete ebből, akkor ő el fog aludni, vagy elálmosodik, vagy kikapcsol. (24:55)

Beszéltem nektek egyszer, megrázó élmény volt, mikor létrejött egy kölcsönös neurotikus allergia – ezt most nem magyarázom el, mindenki tudja – s azt történt, hogy a feleség próbálta a szavát eljuttatni a férjének. Ugye amikor nem volt köztük probléma, akkor az történt, hogy a férje mindig hallotta, amit mond neki. Minél nagyobb volt a probléma, a nő annál határozottabban próbálta a maga természetes módján… akkor fölemelte a hangját. „Ez most nagyon fontos lesz, kérlek ezt most… Hallgass meg!” s ezzel párhuzamosabban a férfi egyre süketebb lett. De a szó szoros értelmében. Olyan értelemben lett süket, hogy a feleség visszakérdezett „Hallod, amit mondok?” és nem hallotta. Egyszerűen fizikailag nem hallotta. És emiatt kialakult egy lehetetlen kör, mert a nő azt gondolta „Biztos nem, hát akkor kiabálnom kell, vagy háromszor elmondani, vagy közel menni hozzá.” Minél inkább így járt el, a férfi annál süketebb lett. Miért? Mert amikor gyerekkorban őt bántalmazták, akkor nála lement a kapcsoló, és úgy védekezett, azzal. Az édesanyja nem verte őt meg, ezért ő nem menekült. Emlékeztek, amikor erről beszéltünk, a neurotikus allergiáról, akkor ott a férfi menekült, mert őt fizikailag bántalmazták. De ez a férfi fizikailag nem szenvedett bántalmazást, mert őt az anyja szidta. Ordított vele, kiabált vele, szidta, és mondta, és szidta, és szidta, és szidta. Ez verbális bántalmazás. Akkor is, ha az anya azt mondja, hogy nevel. (26:45)

Ezért a fiú nem szándékosan és nem tudatosan a lelke azzal segített rajta, hogy tulajdonképpen megsüketült. Szelektív hallásvesztés. És az a…, tulajdonképpen zseniális az emberi lélek. Tudjátok, hogy a lélek semmit sem csinál cél nélkül. Hát ennél zseniálisabb, mint hogy tényleg nem hallom. Mert sokkal problémásabb, hogy hallom, és utána valamit kell vele csinálni. De hogy nem is hallom. Tehát egész megrendítő tud lenni, azt mondjuk, hogy ilyen nincsen. Hogy minél inkább kiabál valaki, annál inkább nem hallja a másik? Minél inkább püfölök valakit, annál jobban alszik? Hát ne, ne vicceljünk már, ne szórakozz velünk. Csak hogy így van, így van azoknál, akiknél már valami kialakult, valahogy a lélek elkezdte célirányosan lehetővé tenni számára azt, hogy valahogyan túléljen. (27:45)

Tulajdonképpen a depresszióban is olyan gyönyörű, hát megint. Ez a… olyan gyönyörűen csúnyán köhögsz, hogy… meg végre valaki lázas. Hogy valaki, de nem mi…? Valaki mikor depressziós, egy depressziós személy általában állandóan folyamatos dilemmában van, és majdnem mindig ott van benne az a késztetés, hogy megfeleljen, hogy segítsen, hogy jót tegyen, elvárások, és a többi. De amikor tehetetlen vagyok, és fekszem otthon, köhögök, bár nincs lázam, semmi kedvem semmit se csinálni, negatív gondolatok, negatív érzések, negatív testi állapot, és passzivitás. Mikor ez van bennem, ez tulajdonképpen a léleknek egy célirányos öngyógyító manővere is. Mert ebben a pillanatban, ha akarnék se tudnék megfelelni. Nem tudok az elvárásaidnak megfelelni, mert tehetetlenül fekszem itt. És tulajdonképpen maga a depresszió létrehozza azt, hogy ne működhessen tovább úgy a rendszer, ahogyan addig, vagyis hogy életemet, véremet, mindenemet megpróbálom valakinek odaadni azért, hogy engem szeressen. Mert ha nem szeret, akkor mi lesz velem? Nagyon érdekes. (29:25)

A másik. Most képzeljük azt el, valaki megsérül, eltávolodik magától. Ez tulajdonképpen a belső folyamat, hogy életben tudjon maradni. S utána ezek a fiatalok, lányok például, elkezdik magukat vagdosni. Megint azt mondjuk, milyen őrültség ez, hogy magát vagdossa. Hát nem fáj neki? Hogy lehet az, hogy valaki vagdossa magát? Hát ez biztos egy teljesen céltalan, értelmetlen dolog. Csakhogy nem az. Mert valaki, akinél megtörtént a sérülés, eltávolodás magától, ő egy nagy ürességben él, hiszen eltávolodott magától. Te hiába mondod, hogy „Hallod a madarakat, hogy csiripelnek?” hát nem is hallja, hát nincsen jelen. „Érzed, hogy 16 fok volt ma, hogy hogyan sütött a nap? – Észre se vettem.” Mikor valaki egy ennyire ürességben él, akkor megtörténhet vele, hogy elkezdi magát vagdosni két oknál fogva. Az egyik, mert azzal, ahogy vagdossa magát, még mindig elemibb és érzékelhetőbb, és visszahozza őt az „itt és most”-ba, és még mindig elviselhetőbbé teszi az életet, mint az az üresség, amit átél, az az elviselhetetlen üresség, amiben van. S milyen érdekes és megdöbbentő ez, hogy miközben egy fizikai érzetet állít magának elő, hogy valahogyan a jelenben, a saját testéhez vissza tudjon térni, ezt csak azon az áron teszi meg, hogy magát bántja, hogy a saját testébe vissza tudjon jönni. És közben pedig nyilván azért képes ilyen sajátos, hát szinte brutalitással magával ezt tenni, mert közben egy csomó biztosíték nem működik nála. Tehát nem is érzi azt, amit valaki érezne akkor, hogyha az „itt és most”-ban átélné annak a fájdalmát, hogy mit jelent az, hogy vágom magam. (31:30)

Ezért van az, hogy például nők nagyobb százalékban vágják magukat. A férfiak pedig ugyanezt, hogy valahogy, valahogy visszakerülni az „itt és most”-ba, valahogy, valahogy a testemben lenni, valahogy, valahogy nem ezt a rettenetes, kínzó ürességet megélni, ő akkor inkább agresszív lesz. Mondjuk vezetés közben, aztán bárhol. Nagyon sok férfi bűnelkövető, nagyon sok, hát… irgalmatlan százalékokat mondhatnánk, tulajdonképpen ebben a világban él. Hmm.

Nőknél: kényszer falás. Elég meglepő statisztikák vannak. A kényszer falásnak megint az a nagyon érdekes része, hogy ha én magamnál lennék, egyrészt nem bírnék annyit enni, nem bírnék olyan gyorsan annyit enni, nem bírnék olyan gyorsan, annyit, abból enni. Ráadásul utána kifejezetten rosszul lennék, közben pedig, és ez megint a mi logikánk, (Ó, egészségedre!) hát ha valaki eszik, biztos élvezi. Ha valaki épp egy nagy ürességben van, akkor az az érdekes, hogy amikor valaki kényszer fal, nem is élvezi. Mhh-mhh-mhh. (33:15)

Próbáltam néhány dolgot mondani, hogy milyen lehet az, valaki megsérül, és utána a testében őriz valamit, ami aztán egy cselekvésben nagyon sajátosan megjelenik. És hogyan próbálja a lélek önmagát gyógyítani. Mi kívülről azt mondjuk, hogy ez szinte lehetetlen, ebben semmi öngyógyítás nincs. Na most! (33:40)

Szeretnék akkor beszélni arról a szálról, amit elkezdtünk, hogy nem csak velem történhet valami olyasmi, aminek a következményeit magamban hordozom, hanem az is lehetséges, hogy az apukámmal történt valami, vagy az anyukámmal, vagy a nagyszüleimmel, vagy valakivel a családból, és még nyilván az is számít, hogy hol éltem, az a tágabb kulturális emberi környezet. Hogy például a hazánkban, velünk magyarokkal mi történik? Ezt ugyanúgy tudjuk magunkban hordozni. Nyilván a közelebbi rokonaink és családtagjainkkal kapcsolatos élményez azok, amiket mi a testünkben elemi és alapvető módon hordunk. Nem csak az, ami velünk történik. Na erről szeretnék. De akkor onnan… Hogy is? Igen. (34:50)

Onnan kezdeném, hogy milyen az, amikor saját élményeink támadnak, amelyek valamiféle negatívizmusra, vagy pesszimizmusra vezetnek bennünket. Gyakran mondom nektek, hogy a gyerekkornak van nagyon nagy jelentősége, főleg a kisgyerekkornak, első 3 év hihetetlenül fontos, és a serdülőkornak van még aztán egy kitüntetett nagy jelentősége. Emlékszem, hogy a serdülőkorom végén ért engem három dolog, ami tulajdonképpen gyökeresen megváltoztatta az életem. Ez a három dolog az, hogy 1984-ben nem mentünk el az olimpiára. Lehet, hogy ti csak nem t’om én, egy három hetes olimpiai közvetítésből maradtatok ki, csakhogy én élsportoló voltam. Az egész életem arról szólt, hogy sportolok. Ez milyen hihetetlenül szuper dolog, sportolni. Arra gondoltam én 30-35 éves koromig leszek atléta, utána meg leszek edző, és az életem nagyszerű lesz így. 1984-ben 18 éves srác voltam. Akkor, miközben magántanuló voltam, mindent rátettem a sportra tulajdonképpen, hát reggeltől estig edzettem, ott voltam a pályán. Akkor annak a megrendítő élménye, hogy teljesen mindegy, hogy én mit csinálok, hogy én mennyit edzek, hogy kijuthatnék vagy nem juthatnék ki. Nyilván nem juthattam volna ki ’84-ben, de az élmény az, hogy hát ez megrendítő, megrázó módon nem rajtam múlik, nem csak rajtam múlik.

De mikor… nem tudom, ti szoktatok-e néha rádiót hallgatni? Én sokat vezetek, járom az országot, és jövök oda-vissza, nagyon szeretem hallgatni az egyik rádió… Tessék? Ja, a Mária Rádiót… nem, azt nem tudom fogni. Nem, valahogy az a hullámhossz nekem nem jön be. De az… mindenféle portréműsorokat nagyon szeretek hallgatni, nagyon, hogy emberek beszélnek. Sportolókat hallgatunk, hogy most van 2015 van, az harminc… 84-94-2004, 31 év. Hogy ez 31 éve történt, s a sportolók, ugye idősebb emberek beszélnek erről, az döbbenetes, hogy ahogyan elkezdik ezt mondani. „És akkor nem mentünk ki az olimpiára. Tudja, hogy az nem… hogy mit jelent négy évig gürizni, és akkor fölépíteni valamit, és akkor egyszer csak azt mondják valakik, hogy nem is leszünk ott?” S akkor tudjátok, hogy valami olyasmi volt, hogy előtte fél évvel jött a hivatalos szöveg. (telefoncsörgés – szerk.) Ezt még, hívd föl, hogy még! Milyen drámai ellenpontja volt ez annak, amit mondtam. Éppen életem egy tragédiájáról beszélek, látjátok, ilyen az élet. Valaki beledöglik, a másik… éppen hívják, hogy „Szeretlek, anya!”

Ez az egyik, hogy fiatalként, ahogyan nagyon-nagyon markánsan megélem, hogy… S ez azért is, mondom a másik élményemet, hogy azért is volt olyan szívbemarkoló, mert egy éven belül történt ez a három dolog. A második pedig, hogy volt a ’84-es év, és kifejezetten nagyszerű évem volt, de fantasztikusan jó évem volt. Ugrottam két ifi magyar csúcsot, és ráadásul ezt augusztus elején, aminek volt egy olyan érdekes következménye, hogy az országos bajnokságon a felnőtt már régen lement, 18-at ugrottam ott, 18 évesen, az jó volt akkor. Azt jelentette, európai ranglistán harmadik voltam 18 évesen, ott, a korosztályos Európa ranglistán. Egyszer csak, ahogy visszajöttem, ott ez egy nagy nemzetközi verseny volt, visszajöttem, hát tulajdonképpen vége lett volna az évnek, augusztus közepe. Akkor szóltak a szövetségből, Atlétikai Szövetség, hogy „Feri, hát már két dolog is van. Az egyik, hogy te tulajdonképpen most csúcsformában vagy, vagy ahhoz közel. A többiek már régen abbahagyták az edzést, mert már három hete lement a magyar bajnokság, és már nincsen komoly verseny. És augusztus legvégén lesz a Világkupa. Tulajdonképpen ott minden nemzetből, minden sportszámban 1-1 valakit vittek ki, tehát egy magasugrót, egy távolugrót, egy 100 méter… és hogy te maradjál edzésben, mert úgy fest, hogy tulajdonképpen több oknál fogva is, akkor te elmész a világkupára.” Japánban volt a Világkupa, felnőtt világkupa, felnőtt. Hát ez micsoda remek, és vízum, meg nem t’om mi kell, és edzettem mint egy bolond. Körülbelül az utazás előtt egy héttel szóltak, hogy „Hát, végül is nem viszünk el.” És nem értettem, nem azt, hogy miért nem visznek el, hanem hogy tulajdonképpen akkor ki fog ugrani? Mert hogy mindenki leállt az edzéssel. Hát akkor kit visznek ki? Képzeljétek el, ezt persze csak az antik szocialista világban fordulhatott elő, hogy kivittek két távolugrót, és hát az egyik távolugró indult távolba’, a másik indult magasba’. Hát valakinek el kellett indulnia magasba’, de éppen az akkori szakvezető azt mondta, ezt komolyan így mondta, hogy „Hát ez a távolugró olyan nagyszerű évet produkált, hogy megérdemli.” Hát megérdemli, hogy őt, ő elmenjen Japánba, és akkor ugrott 195-öt. Így, tehát fölvette a magyar címeres mezt, s ugrott ott, a Világkupán 195 centit. Egy pontot kapott érte, tök utolsó lett nyilvánvaló, de lehet, hogy az utolsó nulla pontot kapott, de nem hiszem mert egy ilyen nagyon… Tehát kapott érte egy pontot, és ez se számított. (42:10)

Akkor lett egy ilyen megrendítő élményem, hogy azt gondoltam, s emlékszem, ilyen fiatal fejjel, ahogy beszéltünk, hogy „Milyen jó, hogy mi nem tornászunk, meg mondjuk nem vagyok… „ Mi is az? A nők csinálják a víz alatt, az mi? Szinkronúszás, na ez az. Hogy… hát most… szülni is lehet úgy, meg tudom, sok mindent. Most látni való, hogy közös nevezőn vagyunk, mert rögtön mondtátok, hogy. Persze valaki azt mondta, hogy sssszzzz…, mások meg szinkronúszás, az nem egyforma sssszzz volt, de szinkronúszás. Hogy beszéltünk sokat a barátaimmal, hogy milyen egy mázlisták vagyunk mi, hogy mi egy mérhető sportágat csinálunk. Stopperóra, centik, tizedek, kilók, és a többi. Akkor 18 éves fiatal srácként megéltem azt, hogy teljesen mindegy, hogy mérhető, meg hogy… Milyen döbbenetesen más dolgok is kihatással vannak, hogy nem számít. (43:25)

A harmadik élményem, ugye ’84-ben egy jó év volt, és akkor korosztályos Európa ranglista 3. hely. A következő évben azok, akiket én ott rendre megvertem, egyszer csak nálam tíz centivel jobb ugrók lettek, de legalább hárman-négyen. Mentem ki továbbra is a válogatott versenyekre, hát jóban voltunk egymással. Annyira emlékszem, biztos nem mondom el a nevét, de tudom pedig, hogy egyszerűen nem értettem, hogy hogyan van az, hogy fejlődtek 15 centit egy év alatt. 18-19… hát hogy csinálták? Odamentem az egyik román-cseh-lengyel-német fiúhoz, na most találjátok ki, hogy melyik. Megkérdeztem tőle „Te figyelj, mondd meg nekem légy szíves, hogy tulajdonképpen ez hogy… szerinted mi van?” Milyen érdekes volt, 1984 volt ez, ott voltunk 18-19 éves srácok, és ez a fiú minden kertelés nélkül elmondta, hogy ő eredményeket akart, és pontosan lehetett tudni, hogy Bukarestben, Berlinben, Prágában hol van az a hely és az az edző, aki olyan szereket tud adni, amitől jobban fog ugrani. Ő azt mondta, osztott-szorzott, most 18 éves,s akkor elment oda, s fejlődött tizenvalahány centit egy év alatt. Na ez volt a harmadik, és ez lejátszódott mondjuk fél éven belül, vagy háromnegyed éven belül. (45:05)

Akkor lett egy nagyon határozott élményem, hogy egész biztos, hogy a mérhetőnél valami biztosabb dologra van szükségem. Érdekes ez, ugye? Hogy eddig azt hittem, ilyen naiv fiú voltam, hogy ami mérhető, meg a centi, meg a súly, meg nem t’om mi, oda le van írva, egy szám. Hát ezt most… hogy lesz az kisebb, vagy nagyobb? És hogy lesz, ezt ki lehet húzni, ezt el lehet tüntetni, ezt ki lehet tépni, mintha nem is lett volna. Ezzel azt akartam mondani, hogy egész fiatalon érhetnek bennünket, akár nem csak bántalmazásból adódóan olyan élmények, vagy elhanyagolásból adódó élmények, amelyek vezethetnek bennünket valamiféle negatívista-pesszimista látásmódra. A spiritualitásnak itt számomra óriási jelentősége volt. Mert a spiritualitásra rátaláltam, mint valami szilárdabb talajra a lábam alatt, mint a föld. Rájöttem, hogy ez számomra biztosabb és szilárdabb. És a spiritualitás az nem engedhette meg, hogy egy negatívista-pesszimista irányba menjek. Ezért ennek nagyon-nagyon sokat köszönhetek, nagyon, hogy ott és akkor… Ahh! Ennyi. Akkor na, gyerünk, gyerünk! (46:45)

Transzgenerációs örökségek, kultúra

1. Vicc, ölumenikus lelkigyakorlat

Elmondok egy viccet, de fölállok hozzá. (köhög – szerk.) Hősies vagyok, ugye? Hősies. Ha már úgyis benne vagyok itt a történelmi nem is tudom miben. Rendszerváltáskor a szerzetesrendek újraélednek. 1989, apáca főnöknő ismét ott van a visszakapott rendházban, és hát most derül ki, hogy egyáltalán maradtak. Megérkezik az első asszony, hölgy, vagy nő. Azt mondja „Hát kérem szépen, 40 évvel ezelőtt oszlatták föl a rendet, és én azóta az összes fogadalmamat megtartottam. Mindent úgy csináltam, minthogyha én apáca lennék. Nagyon szeretnék, hát erre vártam, szinte nem is reméltem, hogy ez megtörténhet, szeretnék visszajönni.” Boldog lesz a főnöknő. „Társam, gyere, máris ketten vagyunk!” Jön egy másik, azt mondja „Igen, én is innen mentem el, hát milyen nagyszerű, itt a rendházban vagyok. De hát én egy idő után szerelmes lettem, megházasodtam, lett férjem, négy gyerekem, őket neveltem föl. Hát tulajdonképpen most már az unokáim vannak, nagymama vagyok, hát én mármost nyilván nem jövök vissza.” Erre azt mondja a főnöknő. „Hát az Isten éltessen téged! Hát ez nagyszerű, hát te milyen csodálatos életet éltél, így szolgáltad az Urat, na ez szuper.” Jön egy harmadik, azt mondja „Ó, hát anyám, hát énvelem az történt, hogy annyira rettenetesen hatott rám az, hogy kirúgtak, úgy éreztem, hogy minden elment a lábam alól. Hirtelen nem tudtam megélni, hát én bizony prostituált lettem.” Puff, elájul a főnöknő. Úgy elájul, úúú-úúú, na, valahogy fölmossák. Hát amikor ránéz a társára, a rendtársára, a volt rendtársára, azt mondja „Hogy mondtad, mi történt?” S hát akkor lesüti a szemét, milyen rettenetes, kétszer is kell mondania, pont egy ilyen szentéletű nő előtt. „Hát én prostituált lettem.” Mire azt mondja a főnöknő „Jaj, jaj de jó, hogy ezt mondod. Hát hirtelen, mintha azt hallottam volna, hogy protestáns.”

Remélem, megvan az összefüggés, amibe ágyaztam ezt a történetet. Kulturális örökség. Hogy milyen döbbenetesen megtanulható egy negatívista-pesszimista látásmód, bárki és bármi felé. A vérünkké válik, miközben lehet, hogy minekünk egyetlen személyes élményünk sem volt egyetlen gaz protestánsról sem. De meghalljuk ezt… úúú-ááá! És nyilván itt keresztül-kasul mindent mondhatnánk, hát tudjátok, hogy… Katolikusok, ó, ó, ó! Szoborimádók! Most nyilván végig lehetne mindenkit mondani, hogy hogyan tud belénk gyökeresedni egy negatívista-pesszimista látásmód személyes tapasztalat nélkül. (50:55)

A legkedvesebb történetem ezzel kapcsolatban. Egy hét továbbképzésen vettem részt, saját élménnyel dolgoztunk, ökumenikus csoportban. De egy hétig úgy kiraktuk az életünket, a belső dolgaink, az érzéseink, minden. Föltártuk a lelkünket. Hát már akinek ami volt, hát… azért nem kell nagyképűsködni. Egy ilyen, tényleg egy ilyen kézzel fogható, építő-gyógyító bizalmi légkörben ott dolgoztunk. Lement az egy hét, az egy hét végén mindenki elmondta, hogy mi volt számára a legjobb élmény, hát vagy az egyik-másik legjobb. Azt mondja egy protestáns lelkésznő „Nekem tulajdonképpen a legpozitívabb élményem az volt egy hét után – akkor rám nézett – hogy vannak olyan egész normális katolikusok is.” Ez tulajdonképpen egy óriási nagy dolog, nem? Hát micsoda kulturális örökség formálódott itt át hét nap alatt. Ez elég hatékony dolog, hát sok nemzedék beivódott, előítélete és mindene hét nap alatt megváltozik, ez jó. Jó. (52:25)

2. Szülés kapcsán előjövő élményvilág

Emlékeztek-e, hogy mikor valaki, egy ifjú hölgy szül, akkor a szüléssel kapcsolatban, a kutatások szerint elevenné válik, vagy elevenné válhat benne két dolog. Az egyik, például hogyha egy szülő nőt előtte szexuálisan bántalmaztak. A szexuális bántalmazás élménye a szüléskor elevenné válhat. S ugye, itt ahogyan erről beszéltünk, hogy nyilván a szülés kapcsán, vagy nyomán nem él át olyan szexuális bántalmazást, mint amit átélhetett akkor, nade, nade, na de. Azért azt hiszem, ti nők tudnátok egymásnak néhány történetet elmondani, meg teszitek is, hogy mi minden történhet kis hazánkban, amikor ti szültök. Hogy nem egyszer nem is csodálkozunk rajta, hogy szexuális erőszak-élmény egy szülés kapcsán elevenné válik. Hát ha úgy bánnak veletek, ahogy sokakkal bánnak, akkor… De hogy ez akkor is megtörténhet, pusztán a kiszolgáltatottság okán, hogyha tulajdonképpen kedvesen, emberi módon bánnak velünk, akkor is elevenné válhat annak az élményvilága. Ez az egyik. A másik… (54:15)

Szülés kapcsán, erős élmény. A szülő nőnél elevenné válik nem csak az az élményvilág, ami az ő saját élettörténetéből jön, hanem az az élményvilág, ami az ő édesanyjának az élményvilága. Beleértve azt, hogy az édesanyja hogyan várta őt, hogy az édesanyja mit gondolt, és mit érzett róla, amikor ő született. Egyszer csak három nemzedéknek az élményvilága ott találkozik és egyesül. Egész megdöbbentő a beszámolók, mélyinterjúk és a kutatások alapján az, hogy miközben valaki szül, ezt a szülést befolyásolja az, hogy az anyám hogyan szült engem. Nem csak az az élmény válik elevenné, amit én magzatként, meg újszülöttként éltem át, hanem az az élmény is, ahogyan az anyám engem megszült. Hahh! Akkor még egy. (55:30)

3. Az igazságosság dimenziója

Arról is… nézem. Juj, mese! Még a mesét kell! Mesét, mesét! Majd azzal, azzal fejezzük be. Hogy… Böszörményi-Nagy Iván nyomán, Nagyiván-nyomán, ez jó. Nagyon jól láthatjuk már, hogy az emberi lélekben létezik egy semmi másra vissza nem vezethető dimenzió, az igazságosság dimenziója, az igazságosság rendje. A családokkal aki foglalkozik, nagyon fontos, hogy ezt ne veszítsük szem elől, az igazságosság rendje, az egyensúly, a kölcsönösség, a méltányosság. Igen ám, de ez nem úgy van, hogy énbennem csak az a fajta igazságosság eleven, az a fajta méltányosság, és a jogosultságnak az a világa, ami az én személyes élettörténetemre vonatkozik, hanem az is eleven bennem, ahogyan én a szüleim élettörténetét megtapasztaltam és átvettem tőlük. Sőt azok az élettörténetek is hatnak rám a jogosultságokkal összefüggésben, amely történetekről tulajdonképpen nem is hallottam. Tehát a szüleim és a nagyszüleim élettörténete énbennem egy olyan dimenzióban is elevenek, vagy elevenné válhatnak, amit így nevezhetnénk, hogy a jogosultság és az igazságosság. Ezért is lehetséges az, hogy miközben mondjuk azt mondom, hogy „Tulajdonképpen a diktatúra alatt velem nem is történtek olyan nagy visszaélések – ha valaki ezt mondja – ezért én tulajdonképpen ebből a szempontból jól is lehetnék. Ebből a szempontból a megbékélés emberévé válhatnék különösebb belső erőfeszítés nélkül. Hiszen nincs is különösebben mit megbocsájtanom. Igen ám, csak az emberi lélek nem áll ott meg, ami velem történt, hanem őrzöm azt, ami az apával történt, meg az anyával, meg a nagypapával, meg a nagymamával. Ami a testvérével történt apukámnak, anyukámnak. A közvetlen rokonság élettörténete énbennem van. Ezért lehet, hogy engem nem bántott senki, és mégis szinte indokolatlan érzéseket, indulatokat tapasztalok magamban. Nem is értem, hogy ennek mi az oka. (58:30)

Ezért lehetséges az, hogy valaki unokaként, dédunokaként – unokaként pláne, unokák, unokák. Ugye ezt tudjátok, unokák, unokák? Mert hogy ha a nagyszüleinkkel történt valami rettenetes dolog, akkor az már nagy dolog volt, hogy ők azt túlélték, hogy egyáltalán élnek, ha túlélték. A gyerekeiknél általában az nagy emberi teljesítmény, és az erejük nagy része arra ment, hogy valahogy gyökeret eresszenek a világban, s képesek legyenek élni azzal együtt, ami a szüleikkel és velük történt valamilyen formában. Ezért az szokott történni, hogy az unokák azok, akik a szüleik és a nagyszüleiknek a súlyos történeteinek a terhét a nyakukba kapják nagyon eleven módon, hogyha őnekik vagy minekünk a hétköznapi életben maradás már nem okoz akkora terhet. Ez nagyon párhuzamos azzal, mondom pici lépéstől a messziig… (59:50)

Sok-sok évvel ezelőtt még csodálkoztam azon, hogy miért van az úgy, hogy általában, ha valamikor megbetegszem, az szerdára esik. Volt veletek…? Ugye nálatok az a hétvége. Volt veletek olyan, hogy húztátok, egyik hét, másik hónap, harmadik hónap, negyedik, és egyszer csak azt mondod „Hú de jó lesz! Lesz még egy nagyon durva hét, akkor a nagyon durva hét után március 15!” S akkor mondjuk a hosszú hétvégével – most pont nem, nagy pech – akkor olyan beteg lettél. S akkor ültél, feküdtél, és azt mondtad „Na ez is csak velem történik. Hogy mikor végre először lenne három napom egyben, és gyönyörűen szikrázik a nap, és tessék, tessék!” Ez mit jelent? Hogy nagyon árnyalt kölcsönhatás van a fizikai állapot, az immunrendszer, az idegrendszer, a hormonok, a gének, az érzések, a gondolatok, minden között, ahogy így vagyunk. Ezért ha te azt mondod, hogy „Most nem engedhetem meg a betegséget.” akkor szerdán leszel beteg. Már én. Te nem, te szombaton, vagy vasárnap. Ezt lehet nem csak így, egy hét, egy hónap.

Emlékszem, önkéntesként dolgoztam szociális munkát, és volt ott egy asszony, elvesztette a lakhatását, s én beszélgettem vele. Mondja, hogy hát ez olyan döbbenetes neki, hogy volt egy nagyon-nagyon nehéz időszaka, több év. Több évig ő hihetetlen keményen bírta, és helyt állt, és a gyerekek és minden. És azt mondja, hogy amikor tulajdonképpen minden elrendeződött, akkor kapott egy idegösszeroppanást. Miért van az, hogy szívinfarktust nem csak akkor kapunk, amikor éppen a terhelés csúcsán vagyunk, hanem amikor elmész szabira? Hallottatok már ilyen történetet, hogy megy-megy-megy, és amikor fhhúúú. Tehát valami ott van, csak még nem jelenik meg. Valamit tudunk késleltetni. Az egyes ember is tud, akár fizikai betegségeket képesek vagyunk késleltetni, annak a kitörését, vagy megjelenését, és, az egyes ember. Ez egészen elmehet oda, hogy az a valaki, aki nem engedheti meg magának, hogy gyönge legyen, mert akkor fizikailag meghal, ő egy életen keresztül azt nem engedi meg magának, hogy lelkileg összeomoljon, mert nem engedheti meg magának. A gyerekei érzik, hogy nehéz az élet, de ők azzal töltik az időt, és ez megerősíti őket, hogy valahogy, valahogy… megint talpra kell állni, kell valahol lakni, kell valahol élni, szeretnénk gyerekeket, továbbvinni az életet. Tehát minden további nélkül megtörténik, hogy valaminek a belső földolgozása és gyógyulása a harmadik nemzedéknél landoljon a nélkül, hogy mi ezt akarnánk, hogy kérnénk, vagy nekünk ez lenne a nem t’om én, a mániánk, vagy a fixa ideánk, hogy mi szeretnénk földolgozni a családtörténetünket. Ez minden további nélkül megtörténik. Ezért, mikor béke időben… Hogyan szokták ezt…? „Na, amikor háború van, nincs annyi depressziós.” Naná, hogy nincs. Háború alatt több fiú születik, tényleg így van. (63:50)

Az az örökség, ami ilyenkor ott van, nem csinált…, nem jött elő, nem vált aktívvá, az nálunk megjelenik, és nem értjük – most csak mondok pár dolgot. Valaki, aki azt mondja, hogy „Egyszerűen nem értem, de nincs kedvem élni. Nincs kedvem semmit se csinálni. Folyamatosan az van bennem, hogy nem t’om, talán jobb lenne meghalni. Énbennem nem értem, hogy ez hogyan van, de tulajdonképpen én a haláltól nem az, hogy nem félek, hanem az van bennem, hogy szerintem az lenne az igazán jó. Sokkal jobb lenne, mint itt szenvedni.” Érzek egy vágyat odafelé. Nem értem, hogy miért nem tudok semminek sem örülni. Nem értem, minden megvan az életemben, és nem vagyok elégedett. És ennek nem csak a személyes élettörténetem lehet a hátterében, hanem egy többgenerációs történet. Hűha! Hmm. A negatívizmus-pesszimizmus, ez a séma messze túlnövi annak a kereteit, hogy énvelem mi történt, miközben az is… Hűha! Ú! Mese, gyerünk, mese! Ez a kedvencem. Jaj, becsuktam! Tényleg. Ki olvasná föl? Fölolvasod. (lemegy a színpadról – szerk.) Jaj, jaj! (66:00)

A sors, meg a szegény ember

Élt volt hajdanában, nagy szegénységben egy öreganyó. Egyszer útnak indult az erdőbe fáért. Ahogy ment, mendegélt, szembe találkozott egy öreg emberrel, aki csendben így szólt hozzá:

- Merre vetted utadat, anyóka?

- Mit is kérdezett tőlem, szegény öregasszonytól. Szerencsétlen vagyok én, nagy szegénységen élek, betevő falatom sincsen.

Az öregember akkor adott neki egy zsákot, s azt mondotta:

- Amíg haza nem érsz, ki ne nyissad, meg ne nézzed! – azzal eltűnt a fák között.

Az öregasszony hazafelé indult. Nem bírta türtőztetni magát, és fölbontotta a zsákot. Hát látja ám, hogy fehér gombával van az teli. Elkezdte szidni az erőbéli öregembert, a gombát mind kiszórta, s azt mondotta:

- Mi hasznom van ebből énnékem? Ilyen minékünk is sok van az erdőben. – S azzal hazament.

Arra ment azon az úton egy másik öregember. Szegény volt az is, nagyon. Észrevette a kiszórt gombát, s azt mondotta:

- Valaki elhányta itt az Isten gombáját. Azzal összeszedegette, s elvitte haza. Nekifogott, hogy megfőzze. Akkor beállított hozzá az erdőbéli öregember, s azt kérdezte tőle:

- Mit művelsz?

- Nézd-e, valaki elhányta az úton ezt a gombát, én meg összeszedtem, s megfőzöm. Gombaleves lesz belőle, majd kettesben megesszük.

Főzte az öregember a gombát, főzte, hanem az csak nem akart megpuhulni. Mondja is az erdőbéli öregnek:

- Főztem a gombát, főztem, de csak nem akar megpuhulni.

- Na nézzed csak meg! – Mondja amaz. – Mi lett belőle?

Az öregember megnézte. Hát csupa arany gomba lett abból. Mondja is az erdőbéli öregnek:

- Nézzed már, milyen csoda történt! Gombát raktam a kondérba, s arany lett belőle. Téged meg mostan nem tudlak megkínálni gombalevessel.

- Sebaj -  mondta amaz – nézzed csak, itt van egy darab kenyér. Gyere, együk meg!

- Hát az a darab kenyér csak megvolna – felelte a másik – de gombaleves kellett volna minékünk, nem pediglen arany. Magunk fajta vénembernek többet ér egy kis gombaleves az aranynál. Az arannyal nem tudok mihez kezdeni.

Azt mondotta akkor az erdőbéli öregember:

- Eridj csak oda, hátha mégis kikerül abból egy kis gombaleves!

Az öregember odament a kondérhoz, hát olyan jóízű gombaleves kerekedett abból, hogy soha életében nem evett olyat. Belaktak a gombalevesből, s akkor az erdőbéli öregember kiment, s eltűnt. (69:15)

„Ennyi. Kalauz.” Köszönöm. Köszönöm szépen a fölolvasást. Jó hangod van ehhez az olvasáshoz. Ugye, jó, jó. Kicsit erősebbnek kellett volna lennie. J De szép volt.

Ez a történet talán a négy mese között a kedvencem, azért, mert olyan gyönyörűen mutatja azt, hogy idős korban hogyan lehet az életnek örülni. S milyen izgalmas ez, ahogyan lehet szétszórni „Á, csak ez?!”. Aranyat talál, azt mondja „Arany? Nekem nem kell arany. Semmi szükségem az aranyra. Nem kell gazdagság, nem. Egy finom gombaleves elég az élethez.” S akkor, amikor ott abból finom leves lesz, ugye ezt mondta a mese, hogy „Nem is evett még talán soha ilyen finom levest.” S ezért annak az értékelése, ami itt és most elég, na ez az idős kornak egy nagy gyönyörűsége. Annak a megbecsülése, értékelése, és az a fölött érzett öröm, hogy tudom, hogy itt és most mire van szükségem, és hogy többre nincs szükségem, és én azzal már nem is kell, hogy foglalkozzam, a több már nem érdekes nekem. Ez milyen izgalmas, hát ott az arany, akkor megint élhetett volna így vagy úgy. De ez már nem fontos, hogy hogyan élhetnék így meg úgy, hanem hogy ma tudok enni egy finom gombalevest. Haj, kedvem is lett egy gombalevest enni. (71:10)

Köszönöm a figyelmeteket! (taps – szerk.)

Lejegyezte: vinkozoli