A negativizmus-pesszimizmus séma 4.

Köszöntelek benneteket! Isten hozott mindannyiótokat!

Talán egy kicsit jobb a hangom. Legalább az legyen jobb, ha a gazdája nem az. Szóval, negativizmus-pesszimizmus séma, erről beszélünk. Valaki egy nagyon határozott, nagyon elkötelezett figyelemmel fordul az élet negatív fele felé. Na, tehát a negatív fele felé fordulunk, s a negatív fele felé fordulva azt gondoljuk, hogy ez a reális. A pozitív részeket eleve megpróbáljuk a figyelmünk homlokteréből kizárni, nem figyelünk rá. De még ha volna is valami pozitív tartalom az életünkben, vagy valamire azt gondolhatnánk, hogy ez talán még pozitív is lehetne, akkor előszeretettel mondjuk rá azt, hogy ez nem reális. Vagy ha azt mondjuk, hogy reális, mindjárt abba fog maradni, s mindjárt megint minden a régi reális keréknyomba és kapavágásba fog bezökkenni. Na.

A negativizmus-pesszimizmus sémával élők két háttérből érkeznek. Az egyik, saját rossz tapasztalataik, amelyek indokolttá teszik, hogy ez a séma kialakult annak idején. Hiszen gyerekként, minél kisebbek vagyunk, annál inkább a szüleink világában élünk. Az egész világ a szüleink világa, hát nem nagyon látunk azon túl. Ezért aztán ha ott rossz dolgok történnek velünk, akkor nem tudjuk még azt mondani „Hát igen, az én édesapám ilyen, édesanyám olyan, de hát még él 3 milliárd ilyen édesanya, meg 2,5 milliárd olyan édesapa, s hát ők egészen másmilyenek, és nagyon sok másfajta család is van, csak én éppen most itt töltök el egy kis időt.” Ilyet gyerekként nem tudunk mondani, hanem számunkra ez maga a valóság, és a világ, és minden. Joggal alakul ki egy séma. A másik csoport pedig, hogy tulajdonképpen engem konkrétan és közvetlenül nem bántalmaznak, nem is hanyagolnak el, hanem a szüleim éppenséggel nagy előszeretettel tanítanak meg arra, hogy a világ ilyen. Már hogy a világtól nem sok jóra számíthatunk, az emberek nem jók, az emberek nem szeretnek senkit, nem érdemes bízni, na bízni egyáltalán nem érdemes. Egyébként bármikor bármilyen rossz fordulat, bárkivel megtörténhet. És ez így is van. Ez a két forrás: saját tapasztalat, vagy átvett tapasztalat. (03:03)

Most az átvett tapasztalatról kezdtünk el beszélni, hogy milyen sokféle átvett tapasztalatunk lehet, amelyet persze saját tapasztalatok meg is tudnak erősíteni. De épp arra csodálkoztunk rá, hogy az átvett tapasztalatok, amelyeket akarva-akaratlanul, tanulva vagy nem tudatosan veszünk át, és őrzünk magunkban egészen a testünkig, nem csak gondolatok formájában, vagy történetek, vagy emlékek formájában, a testi valóságában őrizzük az előző nemzedékek tapasztalatait. Erről beszéltünk, ez nagyon fölemelő és megrendítő, elcsodálkozásra késztet engem mindenképpen, de közben van egy terhe is, egy súlya, hogyha ez így van. Ezért az előző nemzedékeknek családtörténetünk tapasztalatait itt a testünkben hordozva lehetséges, hogy nem is mondták el nekünk, hogy valakivel mi történt. Annak a tapasztalatát is minden további nélkül a testemben, testi szinten, aztán érzések, gondolatok, emlékek, hordozom és hordozhatom. Ugye erről beszéltünk, mert ez igazán a… Ebbe az irányba szeretnék továbbmenni, csak előtte használnám ezt a három széket.

Miért olyan nehéz, hogyha valaki egyébként a negativizmus-pesszimizmus sémával él, és itt ülök a jelenben, hogy hajlandó legyek a múlt felé fordulni abból a szempontból, hogy meg tudnék-e ott látni valamit, tudnék-e esetleg gyógyulni, fölismerni, hogy mi ez az én életemben, ez a negatív örökség? Lehet-e azzal valamit kezdeni? Miért nem természetes, hogy ehhez így álljunk hozzá? Miért nem magától értetődő, hogy ebből ki akarjunk gyógyulni, vagy hogy reálisabbak akarjunk lenni, vagy azt mondjuk, hogy „Hát hiszen én egy séma terhe alatt élek”? Hát láthatnám egész másként a világot, melós lenne, 5-10 évembe biztos belekerül, míg úgy tartósan másképp tudok látni, érezni, gondolkozni. Miért nem értetődik ez magától? Szeretnék erre rávilágítani. Azért, mert mikor valaki a jelenben van, eleve egy negativizmus-pesszimizmus séma világában, akkor őneki nem jó az élet. „Én nem vagyok jól, egyáltalán nem vagyok jól. Pfff, és nem is leszek jól. Az ember nem is lehet jól. Az ember az ép eszénél van, akkor beleőrül abba, ami itt történik. Ha reálisak vagyunk, ebbe csak itt beledögleni lehet. Mitől lehetne az ember jól?” (05:54)

Tehát maga az a gondolat, hogy lehetnék jól, irreálisnak tűnik. Hiszen az a tapasztalatom, és ez a sémának a logikája, hogy az nem lesz reális. Most legyek egy ilyen agyatlan hülye, mosolyogva az USA-ban, nem t’om, güügüügüü… Nem is tudom, onnan jutott ez eszembe, valamelyik filmrendező, talán valamelyik francia nagy filmrendező ment ki az Egyesült Államokba, ott rendezett egy filmet, és mikor hazajött, akkor kérdezték, hogy na, milyen odaát, a tengerentúlon? És azt mondja „Nagyon szép minden, de hát hogy mindenki mosolyog, ez elviselhetetlen. Hát ennél irreálisabb marhaságot el se tudok képzelni.” – mondta egy ilyen jó kis melankolikus francia filmrendező. Na most!

Tehát itt vagyok a séma által jól begyakorolt hiedelem-rendszeremben, és erre valaki azt mondja „Te, hát ez lehetne jobb is. Hát miért nem mész el egy szakemberhez? Hát ez…” És én azt gondolom, hogy ez az egész egy marhaság, hát hiszen én tudom, hogy ez nem így van. Mi, hogy én is legyek egy ilyen agyatlan, mosolygó viaszbábu? Ez, ez, ettől jobb lesz? Attól megváltozik az élet, hogy félig üres, félig tele? Ezt akarod nekem mondani? Ne hülyéskedj már! Hát a könyökömön jön ki. Tudod, hányszor mondták már nekem, Feri, neked az a bajod, mindig az, hogy félig üres. Láthatnád másként. Menjél te a…! Nem mondom hova, mert hova félig üresezzél, meg telizzél.” Nem vagyok ezzel a sémával megverve, csak együtt érző vagyok, átélem, hogy ez milyen. Hát ez első, hogy eleve, mikor valaki azt mondja, hogy jobb is lehetne, én ezt eleve nem hiszem el, mert ez a séma logikája. Na itt kezdődik a másik.

Mi van ennek a sémának a hátterében? Emlékeztek, két szék volt, akkor vagy saját tapasztalat, vagy átvett tapasztalat. Bármelyikre is nézek, tulajdonképpen veszteségeket találok. Veszteségek, fájdalmak, nem egyszer embertelenségek, igazságtalanságok, rettenetek. Kiszolgáltatottság, gyötrődés, hát… Ezért én a következőt élem meg. „Itt a jelenben is pocsék az élet. A jövőre vonatkozóan… Ugyan már, milyen jövő? Attól csak aggódok és rettegek, hogy mi lesz. Bármikor jöhet egy negatív fordulat.” Még a negatívra, értitek. Hát annak minden esélye megvan, hogy a helyzet még rosszabbra forduljon, ismerve az embereket. Erre valaki azt mondja nekem, most gondoljuk el, ebben a világban élek, s valaki jön kívülről és azt mondja „Hát te, tulajdonképpen azt gondolom, hogy neked nagy segítségedre lehetne, ha a múltbeli fájdalmaidat, veszteségeidet, sérelmeidet jól földolgoznád.” Halljátok ezt, hogy milyen őrületnek hangzik? Azt mondja „Hát figyelj, így is alig élek. Hát az élet úgy pocsék, ahogy van. Ha belegondolok, hogy ezt még 30 évig kell tűrni, semmi kedvem hozzá. Főleg, hogy még olyan rossz is lehet, amire most nem is… még fantáziám sincs. Na azért az van. És te azt mondod nekem, hogy én, aki éppen ettől a rossztól próbálok távolságot tartani, hogy egyáltalán valahogy éljek, hát valahogy azért csak próbálok élni, és te azt mondod, hogy az a rossz, amit én megélek, hogy a világ milyen pocsék, meg én, hogy én még most ezzel foglalkozzak is. Hát megbolondultál? Hát napi 24 órában vagyok benne. Még most a múltnak az összes izéjét vegyem magamra? Hát épp elég veszteségélményem, fájdalmam, szomorúságom van. Hát bolond vagy te?” Hát ez olyan, mint hogyha egy fuldoklónak azt mondanák „Te, fuldokolsz? Engedd meg még a csapot. Tényleg, attól jobb lesz. Jobb lesz, attól jobb lesz, egész biztos. De ne csak úgy kicsit, igazából azt mondja a szakirodalom, hogyha te fuldokolsz, akkor egy óriási zápor, az a legjobb, egy hihetetlen nagy zápor.” Hát erre logikusan, itt ülve azt mondom, hogy „Jó, hát menjen terápiára aki… Hát most vagy öngyilkos leszek, vagy terápiára megyek, a kettő körülbelül ugyanaz.” Érthető ez, hogy a belső logikája alapján miért mondom azt, hogy „Ugyan már!”? (10:41)

Miközben ténylegesen, ha valaki, aki ebben van, és azt mondja „Így pocsék, és rettenetes az egész. A jövőre nézve na hagyjuk! Ezt meg ne bolygassuk (a múlt széke – szerk.), mert van nekem elég bajom.” S az az érdekes, hogyha merné ezt bolygatni, akkor a következő történne. Most itt ugye lehetnek a saját tapasztalataim, lehetnek nemzedékeken átívelő negatív élmények, de ezek itt vannak énbennem. Ugye erre csodálkoztunk rá? Ugyanis az történne, hogyha én beülnék ide, és szembenéznék az örökségemmel, a múltammal, ami velem történt, vagy apával, anyával, nagymamával, nagypapával, a rokonságommal, ha ezzel mernék szembenézni. Emlékeztek, hogy „Ne bolygassuk a múltat!” De a múlt bolygat minket. Hát nincs választási lehetőségünk, hogy ne bolygassuk. A múlt csinálja a magáét, bolygat minket. Ha én most ezzel itt szembenézek, akkor tulajdonképpen az történik, hogy esély nyílik valódi gyászmunkára. Tehát nem egyszerűen csak minden rossz és minden pocsék, és ugyan már, hanem konkrétan megnevezni, hogy most mi az, ami itt a múltadban fájdalmas, mi az, amit ott nem lehetett igazán megélni? Mi történt veletek, mi az, amiről nem lehetett beszélni? Mik a tabuk, a titkok a családban, mi a rettenet, mi az embertelen, mi az?

Hogyha én mindezt tudatosítom, és kézbe veszem, és kezdek vele valamit, akkor egy nagyon érdekes történik itt a jelenben. Mert ha átülök ide, hát nyilván elmegyek, mondjuk egy órát beszélgettem valakivel, visszajövök a jelenbe, egyszer csak egyre tudatosabbá válik számomra, hogy az a rossz, amiről én azt gondoltam, hogy örök érvényű, mindig itt van, megföllebbezhetetlen, az tulajdonképpen itt van (a múltban – szerk.). Hogy itt kevésbé van. Hogy igen, én azt mondom, az élet pocsék, meg tönkretehetek mindent, de hogy ez tulajdonképpen inkább itt van. Tehát ahogyan elkezdem a múltban meglátni azt, hogy mi az, amivel nekem dolgom van, tisztul a jelen. Világosabbá válik, hogy ez itt van és nem ott. Hogy itt volt nagyon nagy fájdalom, és ehhez képest én most itt vagyok, és ehhez képest én most ezzel dolgozom, és most ezzel foglalkozom. Ahogyan a jelen tisztul azért, mert a múltba helyezzük a múltat, oda helyezzük, ahol az, ahova való, hogy az akkor történt. És nem velem történt, hanem az anyámmal történt, azt a nagymamával csinálták meg. Az oroszok a nagymamát erőszakolták meg, nem engem. És ha ezt a múltba tudom helyezni, és azt mondani, igen, ez a nagymamával történt meg, ez a nagymamának az élete, és kétségkívül, én ezt hordozom magamban, ez rettenetes, hogy ez történt. De akkor ez a múlt, és itt vagyok a jelenben. És ha a jelen elkezd tisztulni, akkor egyszer csak a jövőre el tudok kezdeni más szemmel nézni. (14:14)

Ezért van értelme annak, amit nagyon sokan értelmetlennek tartanak, hogy „Minek bolygassuk a múltat, épp elég nehéz az élet. Most minek, minek még ezer szenvedés, amivel szemben próbálok egyáltalán valahogy talpon maradni?” Talán érthető ez, ugye? Tehát annak a világos látása, hogy az igaz, hogy bennem van és hordozom, de ez a nagymamával történt, ez az apukámmal történt, ezt pedig a nagybátyám csinálta, s azt mondom, ez egyik se én vagyok. Ezt ők csinálták, vagy velük történt, ez az ő élettörténetük, az ő sorsuk. És ezért én ehhez most külön-külön mindegyikhez föl fogok venni egy viszonyt. Hát ez történik, ahogy a múlttal dolgozunk. Én fölveszek ezzel egy viszonyt, és először azt mondom „Ami a nagymamával történt, hogy az oroszok megerőszakolták, én hallani se akarom! Hallani se akarom! Hát beleborzongok itt a jelenben, minden ilyenbe, hogy az embert megerőszakolhatják. Na jó, hát akkor jó, beszéljünk, akkor hogy volt?” S akkor valaki elkezdi mondani, az hogy is volt. És ezért egy szabad viszonyt tudok kialakítani a múltnak valamilyen eseményéhez. Először csak egy picit szabadabbat. Hát attól még ugyanúgy fáj, sőt, az történik az első lépésben, ezt biztos ismeritek, hogy amikor elővesszük a múltnak ezeket a fájdalmas dolgait, akkor átmenetileg rosszabbul leszünk, mint voltunk. Mikor átmenetileg rosszabbul leszünk, mint voltunk, akkor a hiedelmünk megerősödik, hogy „Na ugye, ennek semmi értelme! Eddig legalább valahogy elketyegett az élet, valahogy, valahogy. De hát így meg most elviselhetetlen. Hát évek óta nem is sírtam, most meg indokolatlanul bőgök. Hát ezt akartam magamnak csinálni? Hát ez egy őrültség, egy marhaság! Ehh!” (16:27)

Azonban ha folyamatában nézzük, ahh, akkor azt mondhatjuk, hogyha rosszabbul leszünk, az jó jel. Két okból is. Az egyik, mert ez azt jelenti, hogy elég teherbírók vagyunk ahhoz, hogy a lelkünk is megengedte azt, hogy rosszabbul legyünk. Mert az egy dolog, hogy én szerettem volna valamit kezdeni a múltammal, az meg egy másik, hogy a lelkem mit szól hozzá. És ha én tényleg elkezdek rosszul lenni amiatt, ami valakivel történt, az ezzel való szembenézés, vagy velem, a saját fájdalmammal, az azt jelenti, hogy elég erős vagyok ahhoz, hogy a lelkem úgy döntött, hogy ezt most megélhetem. Ez óriási, hogy a lelkem megengedi most ezt a veszteséget, fájdalmat átélni. Mert eddig ezt nem éltem át, de most át merem élni. Nahát, ez azt jelenti, hogy a lelkem úgy döntött, elég erős vagyok, hogy ezt végig tudjam vinni. A másikat meg elfelejtettem. Mert azzal kezdtem 2 perccel ezelőtt, hogy két dolog miatt is. És most nincs meg a másik. Látjátok, hogy az emberrel bármelyik pillanatban rettenetes dolgok történhetnek. 1 perccel ezelőtt még egy magabiztos előadóként beszéltem, és most romjaimban heverek, lenullázódott ez a mai alkalom, nulla, vereség, kudarc, megszégyenülés, megsemmisülés, végzet. S mindez egy színpadon. Ahh, tehát!

Ha van bennem bátorság, hogy azt mondjam, meg némi előrelátás, hogy az, hogy most a múltat elővettem és rosszabbul lettem, ez jó jel, nagyon jó jel. Mert a másik szempont meg az, hogy éppenséggel egyrészt a lelkem úgy döntött, hogy elég erős ahhoz, hogy ezzel valamit tudjak kezdeni, a másik pedig, hogy most végre tulajdonképpen valóban átélhetővé válik valami szenvedés, vagy fájdalom, amit eddig elkerültem. Átélhetővé válik, át tudok rajta menni. Na, másik! (19:05)

Most három másik széket hozok ide. Ezt látjátok, így sokkal egyszerűbb. Ez pedig, hogy ha elképzeljük, hogy mi történik egy belső párbeszédben magunkkal, akkor tulajdonképpen három szerepünk van: van bennünk egy nyomorult gyerek, aki a maga vagy a családtörténetének a veszteségeit, fájdalmait, negatív eseményeit hordozza. Egy nyomorult gyerek, hát ez ennél feketébb már nem lehet, ugye, hát nyomorult. Van bennük egy szülő, már énbennem, aki ennek a gyereknek azt mondja, hogy „Hát igen, és ez mindig így lesz, bizony, az élettől te nem várhatsz semmi jót. Igen, apád már csak ilyen, igen, ez így is lesz. Nagy a tenyere, bizony, bizony. Hát anyád – ő sem változik, ez egy karakter. Hát a világ – jobb nem is beszélni róla. A XX. században nem volt egyetlen nap sem, hogy a földön béke lett volna, és ez így lesz a XXI.-ben is. Csak a halál lesz nagyobb, igen, így, így.” Mire a gyerek azt mondja: „De anya, ez biztos?” – „Hogyne lenne biztos, örülök, hogy megkérdezed. Biztos, persze hogy biztos. És hogyha kérdezgetsz engem, adok még egy pofont is, megtanulod, hogy mi biztos meg, mi nem. Ne értetlenkedjél itt nekem!”  Tehát van egy negatív élményeket átélő gyerkőc, és van egy szülő, aki mindezt elmélyíti és megerősíti benne, hogy igen, ez így van. Így van, így, így, ki ne lássál ebből a világból.

És van egy harmadik szerepünk, ez az egészséges felnőtt. Az egészséges felnőttnek bennünk két dolgot volna érdemes elkezdenie gyakorolni. Csak milyen szűk itt a hely, mennyit kell rendezkedni! Az egyik – szerintetek mit kéne kezdenie azzal a gyerkőccel, aki szép lassan teljesen megtanulta azt, hogy az élettől nem várhatunk jót. Mit gondoltok? Én itt vagyok, és… Tessék? (valaki bekiabálja: „Ölbe kéne venni!”) Na, az egy jó kezdés! Igen, ölbe venni, hogyha nem hallottátok, ez jó. Ölbe venni, mindig egy jó kezdés, valakit kicsit megszeretgetni.

Képzeljétek el, az élet milyen, ismeritek, talán évekkel ezelőtt beszéltünk heteken keresztül egy történetről, hogy egy kislányt csúfolnak az óvodában, ha erre emlékeztek, és akkor megy, és azt mondja „Csúfolnak engem, mert vörös a hajam. Mit lehet tenni?” Innen is jutott eszembe, hogy a gyereknek nem szavakban kellene válaszolni, hanem először tettekben, tehát akkor megpuszilni, ölbe venni, megsimogatni, utána azt mondani neki, hogy nagyon szép vagy, s esetleg ezt átkötni az Isten világával, s azt mondani, hogy Isten úgy tart téged értékesnek, szépnek, gyönyörűnek, ahogy vagy. Nem kell érte semmit tenned, hogy tudhasd, hogy értékes vagy. Azért tudom mondani, mert Isten így lát téged. De ez a három lépés, emlékeztek, az első, hogy cselekvésben válaszolok egy gyereknek, mert a fájdalma is fizikai, hogy kirekesztik és csúfolják; a második, hogy adok egy jelentést, egy pozitív jelentést a negatív jelentés helyett, és a harmadik, hogy ezt összekötöm Isten világával. Ha ezt három dimenziót csinálom, akkor lehetővé válik, hogy a hitünk élő legyen, eleven, mert különben vagy a jelentésadás, vagy a hitre vonatkozó kijelentések nem ágyazódnak bele a tapasztalatba. Ezért nagyon sok szülőnek nehézséget jelent ez, hogy értékeket szeretnénk átadni, de miközben értékeket akarunk átadni, az alapvető cselekvésben való válaszadás elmarad. Ezért nagyon szépeket mondunk, nem tudom, mindenféle hitigazságokkal megerősítjük. Ha így járunk el, az eredmény negatív. Negatív, miközben igazat mondunk. Ezt nehéz fölfogni – persze nem nehéz, hát ha én fölfogtam, akkor biztos nem olyan nehéz – ez pedig az, hogy hiába mondunk igazat egy gyereknek, az nem elég. Mert ha az apa megáll a maga szigorúságban, és azt mondja: „édes kislányom, a vörös haj az emberiség 3%-át jellemzi, ugyanolyan értékes, mint a többi, csak ritkább.” Minden szava igaz lehet! De az is lehet, hogy nem ezt mondja, hanem ezt „Az Úristen teremtette az eget és a földet. Ő volt az, aki 7 nap alatt, vagy mint az agyagos, a fazekas…” - jó, hát ezt már régen tanultam – elmondja neki, hogy hogy volt. „Nem tudom, azt tudod-e, a Szentírás nem vacakol azzal, hogy vörös haj, vagy nem. Férfi – nő. Így, ennyi. Kivette, fölépítette, fölébresztette, bemutatta egymásnak őket. Na, lányom, ne rinyálj!” Minden szavunk meg mondatunk lehet igaz, teológiailag helyes, jelentésileg helyes, csak a gyerekünk lesz rosszul.

Na ez. De ezt miért mondom? Tulajdonképpen ha azt szeretnénk, hogy a gyerekeink hite élő, eleven legyen, akkor tapasztalati választ kellene először adni, a tapasztalati válaszból jön a jelentés, és a jelentés és a tapasztalati válasz kapcsolódik össze a hitvilággal. Különben szöveg, szöveg, szöveg. Ez is milyen egyszerű, nem, Péter? Nem is akartam erről beszélni. (26:04)

De onnan jutottam ide, hogy milyen érdekes az élet, tartottam egy előadást ma, odajött hozzám egy édesanya, és hozta, nem tudom pontosan, de a kislánya úgy nézett ki, mintha indiai lenne az apuka. Gyönyörű szép indiai arc, sötét indiai bőr. Azt mondja az édesanya, a lány körülbelül 4 éves „A lányom akart neked valamit mondani.” S akkor a lány persze úgy odabújt az édesanyához, s akkor én leguggoltam, hogy egy magasságban legyünk, néztem rá és azt mondja „Csúfolnak az óvodában.” S hirtelen ez az egész eszembe jutott, tapasztalati választ kell adni, simi, simi, aztán utána lehet valamit mondani. „Én vagyok a pap bácsi, most elmondom, ez hogy van.”

Jó, tehát onnan indultunk el, ahogy te mondtad, mit csináljunk ezzel a gyerekkel, a világ rossz, szörnyű, rettenetes, az élet pláne, az élet egy kicsit rosszabb, mint a világ… Na, jó irányba indultunk, megnyugtatni ezt a gyerkőcöt. Megnyugtatni, közel lenni hozzá, valami biztonságot teremteni számára, valahol tud egy kicsit pihenni, megnyugodni, esetleg valami jó átélhetővé válik, nem kell őt meggyőzni arról, hogy nem így van, hanem valami jó átélhetővé válik. Mit csináljunk a felnőtt… Itt van egy szülő, ugye, aki elmélyíti a gyerekben, hogy „Márpedig az úgy van! Úgy bizony! Az élet szenvedés! Krisztus is igazságtalanul, méltatlanul szenvedett. Nem szolgált rá, bűn nélkül való, mégis ez történt. Mi sem vagyunk különbek. Tanítvány nem több a mesterénél. Szenvedni kell. Aztán majd üdvözülünk.” Mit csináljunk ezzel a szülővel? (bekiabál valaki: „Hallgattassuk el!”) Nagyon, látszik, egy érett nő! Tényleg, ezt legkomolyabban! Ezzel a szülővel mernünk kellene konfrontálódni. Ütközni. Azt mondani: „Azt azonnal hagyd abba! Nem látod, mi történik vele? Fogd már be a szádat! Mit csinálsz vele?” – Ilyesmire gondoltál? – „Ő egy vétlen fél, egy kis gyerkőc! Hát azonnal… ha eddig jól van dolgod!” (Bár neked sosincs jó dolgod, de…) Ugye, amit most idehoztam, ez tulajdonképpen egy belső dialógus, mert ez az én lelkem idebent, és énbennem – most ezt elveszem innen, mert ezt tulajdonképpen egy valaki csinálja – énbennem van ez a nyomorult kis gyerkőc, aki megtanulja, hogy az élet rossz, és ebből nincs menekvés. És bennem van egy szülő, aki, amikor ez a kis gyerkőc: „Esetleg évente van egy karácsony?” S a szülő azt mondja „Neked nem biztos, hogy van! Meg is kell azt érni!” (30:15)

Jöttem haza tegnap Pécsről és hallgattam a – valamelyik rádiót – nem tudom, miért nem lehet kimondani, lehet, hogy ki lehet, de jobb félni, drágáim, jobb félni. Azt mondja, hogy 25 perc Ingmar Bergman: Laterna magica című önéletrajzi művéből. Hát tudjátok… Olvastad? Mert valaki így bebukott rögtön. Egy kicsi kötet, kicsi, vékony, talán 10 éve jelent meg, nahát, hogy mit lehet egy gyerekkel megtenni úgy, hogy számára az úgy legyen a természetes, olvassátok el. Ingmar Bergman. Ő nem az Ingrid, mert az egy nő. Ő az Ingmar – az már férfi. Ing-már. Innen tudjátok megjegyezni, hogy már férfi. Ingmár férfi.

A nyelvtanuláshoz fontosak a képek. Például mondanék egy angol nyelvtanulási leleményt. Hogyha egy történetbe ágyazzuk egy szónak a megtanulását, az nagyon sokat segít. Érdekel ez benneteket? Képzeljétek el, hogy van egy lovag – ez most túl van az előadás világán, csak hogy kicsit érezzük, nemcsak a negatív pesszimizmus van, teljesen más világokban is lehetnénk, csak ti jöttök el erre, én ezt nem tudom, miért csináljátok. Én meg tudtam, hogy jöttök, hát jó, akkor én is itt leszek, de tudjátok, kinek van kedve erről beszélni.

Képzeljük el, hogy van egy lovag – mit csinál egy lovag? Lovagol, értitek, benne van a szóban, ezért szép a nyelvtanulás, nem mindent kell csak mint egy ismeretlen szókép, hanem ló-vagol a lóval, lovagol. És miért lovagol? Mert el akarja érni az ő Brünhildáját. Mi másért lovagolna a lovag? Szerelmetes az ő Brünhildájának a csodálatos, varázslatos alakjába, meg aztán ami abban az alakban benne van, mindenbe szerelmetes, lovagol, és ahogy így nagyban lovagol, egy patak szeli el az útját. De ő mit sem törődve ezzel – egy szerelmes lovag! Egy kis patak, mi az nekem! De ahogy belemegy, a patak nagyobbnak bizonyul, a ló elesik, ő pedig…. A ló messze illan, a lovag a vízben fürdik, megdöbbenve nézi, milyen sekély ez a patak, s a következő jut eszébe: shallow – sekély (se ló - se kéj) Hát így érdemes nyelvet tanulni, használva a fantáziánkat. (34:02)

Hol tartok? Olyan nehéz nekem visszamennem ebbe a ’rettenetes az élet’ világba – te tudod? Mit mondtam a kislánynak? Konfrontálódtam vele? Igen, ezt mondtam neki: „Ne beszélj hülyeségeket, te kislány!” Nem ezt csináltam, ugye? A mamának mondtam ezt. Jó. Látszik, milyen gazdagon burjánzik az előadás bennetek, mert én ebből semmit nem csináltam. „Milyen volt az előadás?” „Te képzeld, a Feri leüvöltött egy asszonyt az előadás előtt!” Tényleg, hát azért nem mondtam el, most nem akartam elkezdeni ezt, hogy megsimogattam az arcocskáját, valami épeszű viszonyt vettem föl vele, olyan aranyos volt „De szép vagy!” Nem pusziltam meg, mert az már sok! Az apja puszilja! Én egy pap vagyok, simogatom. Lehet, hogy még az is sok, nem? Fölvették videóra, idegen gyereket simogatott a két mancsával.

Na, szóval ez a dialógus bennünk van, és ténylegesen, amit tehetünk magunkért, hogy először is megnyugtatjuk a gyerkőcöt. Próbálunk neki teremteni egy érzelmileg másik világot, ami nem azzal kezdődik, hogy hülye vagy, fiam, félreérted az életet, hanem ahogy te mondtad, azzal kezdődik „Gyere, nem tudom, van-e kedved idejönni, de azért jöhetsz.” „Jól van. Palacsinta van?” Ez az egyik. És közben bele fog szólni majd ez a szülő, fújja a maga nótáját. S őrá pedig rászólhatok jó határozottan, erősen, hogy azonnal hagyja abba. Mert egyébként nem hagyja abba, hát neki ez a lemeze, ő ezt tudja mondani. Rá kell szólni: „Fogd be a …t!” A szád, igen, megmentettetek valami csúnyaságtól. (36:46)

Jó. Ez a másik, amit gondoltam, hogy megmutatok. Ővele így, ővele úgy. Azért, mert különben ez a szülő kiver bennünket ebből a világból. Idejön és „Te, azt hiszed, hogy segítesz neki? Ha hazaviszed, én nem látom a lábát, hirtelen látom, megrebbentetek. Eszembe jut a vicc: a metróban „Kérjük, hagyja el a biztonsági sávot!” „De ne arra!”

Harmadik. Ehhez kell nekem négy szék, látjátok, bonyolódik az élet. Nem is érdekel titeket. Itt meleg van, nálatok már kikapcsolták. Szóval mi történik akkor… Képzeljük el, én vagyok egy… Így akkor nem látjátok. Nem vagyok színpadképes. Egy negativizmus-pesszimizmus sémával élő ember vagyok: „Nincs értelme ennek az egésznek, vacak úgy, ahogy van. Attól félek, hogy összeomlik minden. Ez a mai nap is…” Erre te azt mondod: „Jaj, Feri, hát az nem úgy van, gondolj a pohárra!” Ezt ne, valami mást kell ilyenkor. „Tudod, most mondtad, hogy találkoztál egy édes 4 éves kislánnyal. Nagy barna szemei voltak és olyan bizalommal fordult hozzád. Te 4 éves korodban tudtál volna ilyet kérdezni? Elmondani egy felnőtt bácsinak, hogy csúfolnak az óvodában, s ilyen bizalommal fordulni? Hát micsoda egy tünemény volt ez a kislány! Mit szólsz ehhez a kis tüneményhez?” - „Hát nem az enyém, úgyhogy mit szóljak. Hát erről beszélek, tünemény… Másnak tünemény, nem nekem. Jobb is így. Ez a génállomány ne menjen tovább.”

 Na most, mi történik gyakran? Mondom is, hogy mi. Tehát két dolog történik gyakran, hogyha negativizmus-pesszimizmus sémával élő emberekkel beszélgetünk: az egyik, teljesen lefáradunk, lepusztulunk, nekünk is elmegy az életkedvünk, menekülhetnékünk támad, energiaszintünk egy olyan február végi teljes vashiányos, D-vitamin hiányos rettenetre emlékeztet, szinte már semmi mást nem tudsz mondani magadnak, mint a fuldokló, ahogy kijön a vízből „Supradyn” – utána visszacsuklasz a teljes energiavesztettségbe. Na most ezt kimondtam. Ezt sem tudom, hogy lehet-e. Ebből nagy baj lesz. Ebből tuti nagy baj lesz. Tehát egyrészt mi magunk is lepusztulunk. Ha már ő telefonál, ugye nézed a telefont, kiírja, hogy rosszazélet-Jóska hív – hát így írtad be, Jóska, rossz, a rosszról rögtön eszedbe jut, húú, én most nem veszem fel. Nem veszem föl, de azért van benned egy dialógus „De, vedd föl, tudod, milyen rossz neki az élet, legyen benned pici empátia.” „Jól van, fölveszem, de megmondom neki, hogy… Egyszerűen nem igaz, hogy az embernek két karja van, csak a bajnak van így, összevisszaság, összekavarodik, még jó, hogy nem három. Na jó, de megmondom neki, hogy 10 perc. Ne haragudj, Józsikám, hú, majdnem kimondtam, hogy ’rossz az élet’ Jóska, de most tudatosítom.”

 Mi történik a 10 perc alatt? Te ugye próbálsz távolságot tartani ettől a rettenetes világtól, mert nem esik jól. Hát kinek esik jól? Hát látni való, neki se esik jól. Hát akkor neked miért esne jól? Nem, te próbálsz távolságot tartani, és ezért kialakul egy nagyon furcsa dinamika. A dinamika így szól: „hát téged is csak azért hívtalak föl, mert még ingyen van. Más okom nem is volt, ha nem lennék flottában, én biztos nem hívlak. Mindegy, tulajdonképpen úgy hívtalak föl, valaki. Ugye mert csak flottások vannak, én mást nem hívok, az biztos, minek.” S akkor te azt mondod, 10 perc, én megpróbálom megőrizni az életörömöm. Nem? Mert lerakom 10 perc múlva, s az egész estém ilyen lesz, azt nem. „Hallom, Jóska, hogy hogy mondod, hallom. Jóska!” – Milyen jó a hangom! Tudok kiabálni. Na még most este, majd holnap nézzétek meg, küldök nektek hangüzenetet (suttogva - szerk.) Kár volt kiabálni ennyire. Mégiscsak nagy izé az élet. – Tehát 10 percig megpróbálod összeszedni magad, mondod, de nem, az élet szép, az élet jó, te tévedsz, Jóskám, nézd meg...” Ez mit vált ki belőle? Hát azt mondja „Te tulajdonképpen nem értesz engem meg. Most nem olyan valakit akartam fölhívni a flottán belül, aki azt mondja, hogy hülye vagyok. Hát éppen ettől szenvedek, hogy hülye vagyok. Hát ezt ne mondd meg, hogy hülye vagyok, mert ez a legrosszabb. Ha azt mondod, az élet jó, ezzel azt mondod, hogy hülye vagyok. Ne mondd, hogy hülye vagyok, azt hittem, legalább mondasz valamit, hogy nem vagy hülye…”

 Milyen izgalmas ennek a belső logikája? Tényleg, megrendítő, hogy nem tudsz semmi jót csinálni. S kialakul egy feszültség. Én állítom a rosszat, és vágyom arra, hogy valami, a kisgyerek, hogy jöjjön a felnőtt és megsimogassa és jöjjön valami jó, de amikor te mondod, úgy érzem, nem vagy elég megértő velem, vagy együtt érző. Meg nem is veszel engem komolyan. Csak úgy mondod. Eltölt a szégyen, hogy miért nem tudom én ezt így látni. Ez az én bajom. Fölhívlak téged, és mondasz három olyan dolgot, ami nekem eszembe se jut. Miért vagyok ilyen szerencsétlen, hogy még eszembe se jut, hogy tényleg lehetne örülni annak a kislánynak. Ez eszembe se jutott! Én azzal foglalkoztam, hogy csúfolják ezt a kislányt. Hát csúfolják, nem ez a történet lényege? És te azt mondod, hogy azt is észrevehettem volna, hogy ez a lány milyen bizalommal van, miközben csúfolják őt? Milyen szép az emberi léleknek ez az egészsége, hogy tud jót várni egy idegen embertől, még ha pap is? Ezért vagyok menthetetlen! És teneked gondolkodás nélkül… Jól van, hagyjuk is abba, köszönöm, látom, hogy akartál segíteni, köszönöm szépen. Így kell, ezt sem tudom, hogy kell, mindenki tudja..Ezt sem tudom! Kólával csinálom, mint egy hülye. Így, így, jó, rakjuk le. Jól van, köszönöm, tudom. Hát nézd. Rád se lehet számítani.” (45:50)

Hát ez a dinamika nem nagy segítség, úgy tűnik. Ezért, ami igazán segít, ha a következőt tesszük. Valaki elkezdi mondani, miért rossz az élet. Akkor én egyszerre képviselem azt, ami a realitás. Mert mi a realitás? Hogy az élet jó és rossz. Ugye ez a realitás? Tudom azt mondani, hogy „Nem csodálom, hogy ez fájdalmat okozott neked. Borzasztó, ha egy kislányt 4 évesen bántanak, és annyira fáj neki, hogy még egy idegenhez is odamegy, hogy valami segítséget kérjen. Hogy fájhat ez neki, mennyire ezzel van tele a kis bucija! Szörnyű hallani, hogy egy kislánnyal ez megtörténik egy magyar óvodában.” S utána én magam átülök ide, hogy igen, igen, szörnyű volt hallani, de közben eszembe jutott, hogy milyen édes ez a kislány, így odamegy és vár valami jót tőled. Hát ez a nyitottság ez engem elvarázsol. És tényleg, mit szólt, hát kíváncsi vagyok, mit csinált erre, hogy te megsimogattad őt? Mi lett akkor?” És azzal, hogy én képviselem… sose szoktam így ülni. (lovaglóülésben ül a széken – a szerk.) Mert ez egy ilyen izé, elég domináns ülés így. Tényleg, most ezt megérzem, hogy milyen. (nagyképűen – szerk.) Jöttetek előadásra?

Szóval, egyszerre képviselem azt, hogy én is tudom, hogy az életnek van csapnivaló, pocsék része. Van, hogy a szenvedés reális, a fájdalom reális, a veszteség reális, az örökségben rettenetes dolgok vannak. Vannak titkok, és a többi. Ez rettenetes. És én magam képviselem azt – nem bírok már így ülni  – De érdekes volt ez a hang! Fölkeltette az érdeklődésem. Trüsszentés volt vagy csuklás? Ti közel voltatok, hogy hallottátok? – Tehát tudom képviselni azt, hogy az életben rossz dolgok vannak, és én magam képviselem azt, hogy az életben jó dolgok vannak. Mind a kettőt tudom képviselni elég szabadon. És ezzel lehetőséget teremtek arra, hogy ő is mind a kettőt képviselje. Hogy ő is lehessen néha itt és lehessen néha ott. Hogy eldönthesse. Egy olyan teret biztosítsunk, amiben ő eldönti, most itt akar lenni, vagy itt akar lenni. Mert én is szabadon néha itt vagyok, néha ott vagyok. Ott is hitelesen mondom, itt is hitelesen mondom, itt is érzek, ott is érzek, itt is látok, ott is.

Ez mit jelent? Hogy tulajdonképpen létrejön egy párbeszéd saját maga között. Nem velem kell megbeszélnie elsősorban, hogy az élet szörnyű-e vagy nem, hanem magával. Mert énvelem hiába beszéli meg. Én egy… ki vagyok én? Magával! És ez a magával való megbeszélés úgy zajlik, hogy itt van a gyerek, itt van a szülő, aki azt mondja, semmi jót nem lehet várni, el tudnak kezdeni egymással beszélgetni. Tehát ezért nem egyszer hasztalan az, ahogyan kívülről megpróbálunk valakit meggyőzni arról, hogy az élet mégiscsak jó. Hogy a pohár félig tele van, még ha iszom belőle, akkor is majdnem félig van tele… de közben ittál is. Mert akkor ő még inkább a negatív oldalra fog állni. Ezért a kettőnk közti konfliktust áthelyezzük egy saját magával való párbeszédre. De ezt úgy tudjuk megcsinálni, hogy mi is elég jól beszélgetünk a két részünk között, és néha az egyik ezt mondja, a másik ezt mondja – nem hazudtoljuk meg egyiket se. Csak mind a kettőt képviseljük. Van itt egy szabad beszélgetés. Hát erről ennyit. (50:50)

És akkor – ajj, muszáj innom egy kicsit. Mi ez a rendetlenség itt? Ennyi szék… Most szeretnék visszatérni oda – emlékeztek, beszéltem Böszörményi-Nagy Ivánról. Mondtam róla 3 percet, aztán néztem az órámat, hú, a mese, s akkor mese. Ő nagyon izgalmas dolgokat mond az örökségekről. Transzgenerációs örökségről, transzgenerációs negatív örökségekről. Mit lehet tenni a transzgenerációs negatív örökségekkel? Fantasztikus módon kidolgozta azt, hogy mi mindent lehet itt tenni. Na, ebből szeretnék pár dolgot elmondani nektek.

 Azt mondja, hogy mindegyikükben elevenen él az emberi természet okán az igazságosság világa és rendje Ez az emberi természetbe bele van oltva, és ezért mi mindannyian jogosultságokat szerzünk és kapunk. Mégpedig háromféle jogosultság létezik.

Az első jogosultság, amikor például valakinek segítek. Édesanya vagyok, és gondoskodom a pici babáról. Férj vagyok, és hallgatom a feleségem, ahogy mondja, hogy mitől olyan nem jó az élet, majd pedig elmondom neki, hogy ilyen is, meg olyan is. Tehát pozitív jogosultságokat szerezhetünk azzal például, ha hozzájárulunk mások életéhez. Pozitív jogosultságokat! És ez bennünk átélhetően eleven erőforrássá válik. Ki tudjuk húzni magunkat, és azt mondjuk: hát nem vagyok egy nulla! Ma is segítettem három embernek. Nekem szabad élni itt a földön. Jogos a létezésem, értelmes és értékes. Pozitív jogosultságok.

Úgy is szerezhetek pozitív jogosultságot, hogy azt mondom, valaki elmondja, tudod, én azért látom ilyen rettenetesen negatívan az életet, mert engem bántalmaztak gyerekkoromban. Amikor én időt és energiát szánok arra, hogy őt megértsem, hogy vele legyek, hogy elfogadjam és együttérző legyek vele és azt mondjam, hogy ennek nem lett volna szabad így történnie, hogy rossz hallani! Akkor is szerzek pozitív jogosultságokat és nyugodtan alhatok. Átélhetem azt, hogy én rendben vagyok, hogy jó így lenni, hogy az emberségemet dolgozom ki, és ez számít nekünk.

 Igen ám, de például hogyha mindaz, amivel én hozzájárulok mások jólétéhez vagy jóllétéhez, azt a környezetem egy kicsit sem köszöni meg. Fütyül rá. Még ki is használ. Mi történik ilyenkor? Mi történik velem akkor, ha én vagyok például egy gyerek, s a szüleim nem gondoskodnak rólam, elhanyagolnak, bántalmaznak, nem törődnek velem. Pozitív jogosultságaim voltak a gondoskodásra vonatkozóan, és a szüleim, ha gondoskodtak volna, ők is pozitív jogosultságokhoz jutottak volna. Igen ám, de ha a szüleim nem törődnek velem, akkor negatív jogosultságaim fognak támadni, hiszen én jogosult vagyok arra, hogy velem törődjenek. Ha elmegyek egy hivatalba és ott velem emberi módon beszélnek, akkor a jogosultságomnak megfelelő bánásmódban részesülök. De hogyha egy hivatalnok úgy beszél velem, mintha én nem tudom, mi lennék, egy robot, akkor negatív jogosultságaim támadnak. Ha valaki index nélkül bevág elém, negatív jogosultságaim támadnak. Ha megyek ki a Váci úton, ez a vesszőparipám, és te a belső sávban 50-nel tötymörögsz, nagyon sok negatív jogosultságom támad! Nagyon-nagyon sok! Ha a hátsó ködlámpád is ég, majd pedig, ha index nélkül váltasz sávot – számtalan negatív jogosultságom támad, amit valakinek el kellene ismernie. (56:13)

Ha a pozitív jogosultságaimat vagy a negatív jogosultságaimat nem ismerik el, mind a két fajta jogosultság rombolóvá válik vagy válhat.  Rombolóvá. Amikor a harmadik ember tötymörög és nem indexel, és nem tudom, mit csinál, akkor egyszer csak elönti a vér a fejemet és azt mondom, na ebből elég - csinálsz valamit ott az úton, ami teljesen értelmetlen őrültség, és megcsinálod, némi kis szégyennel meg bűntudattal, de azért ez így megérte. Több volt a soknál! Most ezt jól ledudáltam innen! Jól lefénykürtöztem. Csak úgy szikrázott a retináján a fénykürtöm… Hogyha egy gyereknek nincsenek szülei, akik róla gondoskodjanak, neki hihetetlenül sok romboló jogosultsága támad. Egy nő, akit a férje nem becsül meg, romboló jogosultságai támadnak. Egy férfi, akit megvet a felesége, romboló jogosultságai támadnak. Egy nő, aki rengeteget dolgozik a gyerekek mellett, és a férfi nem becsüli, romboló jogosultságai támadhatnak. Egy férfi, aki 16 órát dolgozik naponta, és a felesége azt mondja, hogy kevés a pénz, romboló jogosultságai támadnak. Ezért az igazságosság rendje bennük kéri a maga jussát, és joggal kéri a maga jussát. Igen ám, de az igazságosság rendje nem szűkíthető le pusztán azzal, hogy mivelünk mi történik itt és most, a feleségem vagy a férjem hogy van. Hanem itt megjelennek a nemzedékek. Ezért lehetséges az, hogy énbennem rengeteg romboló jogosultság dúl amiatt, amit a családommal csináltak. Mert ezt senki nem ismerte el. Senki nem tette jóvá, senki nem kért bocsánatot, senki semmilyen szóval nem is ismerte el. Nem is, hogy jóvátenni, egy mondatot valaki mondott volna erről. De semmi, akkor nálam romboló jogosultságok vannak. Mi ezzel a hihetetlenül nehéz? Az, hogyha énbennem van rengeteg romboló jogosultság, akkor nem tudok odamenni 1944 decemberében az orosz katonához, hogy azt mondjam neki, ha nem teszed le azt a géppisztolyt, olyat csinálok, hogy magam is megbánom. Nem tudom ezt megcsinálni. Hanem akkor mi történik? Például amikor a férjem nyeglén vagy csúnyán, ítélkezően szól, na, megkapja, amit az orosz katonának kellene. És a romboló jogosultságaimat beváltom.

Amikor a romboló jogosultságaimat beváltom, az a nehézség, hogy előző nemzedékekből származó romboló jogosultságokat őrzök magamban, de a jelenben váltom őket be. Ezért amikor egy romboló jogosultságot beváltok, tulajdonképpen annak mindig van egy igazság része, meg van egy igazságtalanság része. Mert az igazság része az, ezt ki is jelölöm itt, az igazság része az, hogy ez egy fölháborító bűncselekmény, hogy az erősebb megteheti a gyöngébbel, amit akar. Hogy a nők hogy lesznek ennek kárvallottjai. Ez az igazság része. Az igazságtalanság része meg az, amit a férjemmel most csinálok. Ez az igazságtalanság része. De ha ezt a kettőt nem látom így, akkor én azt élem meg, ahogy amikor úgy jól beszóltam a férjemnek, hogy én tulajdonképpen most megnyugodtam. Valami egy nagyobb egyensúlyba került bennem. És tényleg így van. Valami nagyobb egyensúlyban van bennem. Csak mi van a férjemmel meg a kapcsolattal? Ez az igazságtalanság része. A férje azt mondja, hát ezt nem is értem, a feleségemmel egyszerűen nem is lehet beszélni. Nem értem, hogy ezt miért csinálta. Most ezt zúdította itt a nyakamba? S ő mondja, hogy menjünk el párterápiára? Hát menjen el ő! Legalább párterápiára, mert akkora a baj. Egyedül ő, mind a két helyen üljön, itt is valamit, meg ott is. Tényleg, ez egy jó ötlet, eddig eszembe se jutott, egy ember elmegy párterápiára. Igazi igényes kliens. (61:06)

Tehát a romboló jogosultságainknak, amikor azokat beváltjuk, a jelenben mindig van egy igazság meg egy igazságtalanság része. És pontosan így adódik tovább, hogy én egy kicsit fújok, és azt mondom, hú, és közben pedig a másik kezemmel elindítottam egy görgeteget. Mert őneki negatív és romboló jogosultságai támadtak, amiket szintén előszeretettel vált be majd valahol. Így mennek a görgetegek nemzedékről nemzedékre.

Óriási jelentősége van ezért annak, hogy látom a nemzedékeket, vagyis nem mondom azt, hogy minek még a múlt fájdalmát firtatni, ne bolygassuk azt, hanem bolygassuk csak, mert én meg a férjemet bolygatom, a gyerekeket meg az összes többit. A családtörténetekből ugyanis az derül ki, hogy amikor valakit gyerekként a szülei bántanak, bántalmaznak, valami nem jót tesznek vele, elhanyagolják, akkor szülőként hajlamos vagyok ezt a saját gyerekemen leverni. Nagyon sok esetben történik így. Az én apám súlyosan bántalmazott, akkor én az első fiúnak adok apait-anyait, nincs abban köszönet. Megdöbbentő dolgok történhetnek, például éppen Bergman jut eszembe. Az apja súlyosan bántalmazta őket, megszégyenítette őket, megalázta őket, rettenetes hallgatni is. S azt mondja: mindig a bátyám kapta a többet. Nem egyszer egész irreálisnak tűnik, hogy egy apa súlyosan bántalmazza a fiát, és a lányával jóban van. Az egyik gyereket bántalmazza, a többit nem. Azért, mert az egyik gyereket kinevezi annak a valakinek, akin az itt átélt sérelmeit leveri. S emlékeztek, mikor ez volt a jelen, ez a múlt, a jövő, mennyivel jobban járna, ha átélné, hogy a múltban mi is történt vele, ez milyen rettenetes volt, annak a teljes veszteségét. Mert ha ő ezt átélné és elsiratná, akkor nem kellene a gyerekének bántalmazást szenvednie.

Ezért tulajdonképpen felnőttként egy valódi döntéshelyzetben vagyunk, ez pedig az, hogy amikor egy csomó romboló jogosultság van nálunk, akkor az igazságosság rendjét hogyan akarjuk helyreállítani. Mondhatom azt, kérem szépen, ezek romboló jogosultságok, ütöm-vágom, mit érdekel engem, hogy ők nem azok? Ütöm-vágom, s ezért énbennem valami egyensúly létrejön. Ennek ugye az emblematikus megoldása a bosszú. Legszebb, ha így nemzedékről nemzedékre, már rég nem tudja senki, hogy mikor hogy… Tehát az egyik megoldás, hogy a romboló jogosultságaimat beváltom romboló módon, s mindez hógörgetegként, lavinaként megy tovább. A másik azonban nem ez, hanem az, hogy azt mondom, tulajdonképpen a jogosultságot arra, hogy emberi méltósággal élni, hogy azt mondani a világnak, hogy vegyétek észre, hogy velem ezt nem lehet megcsinálni. Hogy én nem az a valaki vagyok, én értékes vagyok, ezt kikérem magamnak! Hogyan is tehetem ezt meg? Úgy, hogy pozitív jogosultságokat szerzek. Mert amikor pozitív jogosultságokat szerezek, ugyanúgy megerősítem magam, mintha a romboló jogosultságaimat beváltanám. És ki tudom magam húzni és azt mondom: „Nem! Nem vagyok úgy! Én más vagyok!” Ez egy hihetetlen, hihetetlen nagy lehetőség.

Igen ám, de valamire szükség van, ez pedig az, hogy amikor valaki a romboló jogosultságának a világában él, ez egy beszűkült világ. S akkor tudok pozitív jogosultságok szerzése által talpon lenni, hogyha egy picit a világot tágítom magam körül, s ezért ezt is lehetőségnek látom. Ezt a helyzetet úgy fogalmaztuk meg pár évvel ezelőtt, itt a sebeimből adok választ az életre – bántottál – bántalak. Megsérültem – hát akkor tessék, akkor ilyen vagyok. Itt azonban azt teszem, hogy nem a sebzettségből adok választ az életre, hanem a sebzettségre adok egy választ. Vagyis egyik helyen sem tagadom a nyomorúságomat, az igazságtalanságot és a többit. Például valakit bántalmaznak. Most ő ezt visszaadhatja, továbbadhatja a következő nemzedéknek. Azt mondja: kaptam – adtam.

Emlékszem, hogy ezt mondtam, de közben olyan színesek vagyunk, hát ki volt itt 7 évvel ezelőtt. Emlékszem, Óbudán voltam pap, ott is pap voltam, akárhová megyek, mindenhol ez van, ez valahogy követ engem árnyékként. Elmentem egy nénihez, ő életgyónást akar végezni. A gyónási titkot nem szegem meg, mert nem ismeritek, elmondom, mit mondott. Azt mondja: „Hát, atya, úgy egy mondatban össze tudom foglalni az életem. Kaptam is, adtam is.” Hát azért ennél szomorúbb gyónást nem sokat hallottam! Így összegezte az életét. Most, hogy végignézem, sok minden rossz történt velem, hát én meg továbbadtam. Ez volt 80 év. Ennél szívbemarkolóbbat keveset hallottam.  Hát ha elkezdi mondani, még jobban vagyok. De így… Ez az egyik megoldás, a romboló jogosultságokat beváltottam, ennyi volt az élet. A másik azt mondja, nem, én akkor elkezdek azon dolgozni, hogy ami velem megtörtént, az mással ne történhessen meg. Hogy többet ez ne fordulhasson elő. Elkezdek keresni olyan embereket, akik ugyanebben a cipőben járnak. Gyere, próbálok neked segíteni, mert én most már egész jól vagyok, de látom, hogy te pocsékul vagy. Gyere, leülök, beszélgessünk erről. Létrehozunk egy kisközösséget, egy csoportot, létrehozunk egy szervezetet, csinálunk egy valamit, ez ne lehessen meg. Tulajdonképpen bizonyos szempontból ugyanoda jutok, mintha ott voltam. Csak nem a negatív jogosultságok beváltásával jön létre az egyensúly, hanem pozitív jogosultságok szerzése révén. Kihúzom magam és azt mondom: hol vagyok én már attól, egy nyomorult valakitől! Látod, apa és anya?! Látod, hogy már nem történhet az meg! Nagymama, hallod ezt, már más világ van! Ebben az esetben is azt mondom, hogy na, nagymama! És itt is ezt mondom, csak amit csinálok, egész más. (69:34)

A nagy fordulat, amikor innen átjövünk ide. De amikor itt vagyok, akkor az mindig nagyon fontos, hogy a romboló jogosultságaimat nem tagadom. Nem tagadom, nem kenem el. Nem arról van szó, hogy az egyik a sebzettségből ad választ, a másik azt mondja, nem, én nem is sebesültem meg, nincs is semmi baj, félig tele van a pohár, sőt már kicsit több is van benne, mert beleköptem az előbb. Nem, nem, nem! Nézzük csak, hogy van az? Félig üres. A fene egye meg, hogy a fele üres, mert a felét más valaki itta meg. Én töltöttem ki, más valaki meg megitta, nekem ne mondja, hogy a fele tele van…. Megitta valaki a felét! Ezeket nem tüntetjük el. Hanem abból az erőből, amivel ott rombolok, itt valamit építek, s éppen nem felejtem el, ami miatt ott dühös vagyok. Hát ez nagy lehetőség! Az igazságosság rendje így is helyreállítható énbennem, és ráadásul körülöttem is, mert hiszen nem adtam át. Nincs meg a romboló jogosultságnak a másik része, az igazságtalan része. Jó.

Hát ezt én tudom, hogy ti értitek. Úgy örülök, hogy ilyen elégséges eszet kaptam az Istentől, ha több lenne, zavarna, azt sem tudnám, mit csináljak vele.

Akkor befejeztem. (71:27)