A negativizmus-pesszimizmus séma 6.

Köszöntlek benneteket! Isten hozott mindannyiótokat!

Nagyhét kedd, hej-haj! Fontos napok vannak, várnak ránk és vannak előttünk. De talán éppenséggel ez a séma, és ezzel a sémával kapcsolatos gondolkozásunk, megfontolásaink, töprengésünk, érzéseink, amiket közben átélünk, ezek akár még a nagyhét világához is adhatnak valamit, vagy kapcsolódhatnak hozzá bennünk. Emlékeztek, hogy a negatívizmus-pesszimizmus séma világáról beszélünk. Nem öncélúan sémákról akarunk beszélni, mert mit nekünk sémák, hanem magunkról, az embervoltunkról szeretnénk beszélni, és a sémák nagyon nagy segítséget adnak, hogy rajtuk keresztül valamit önmagunkról, vagy a szeretteinkről, vagy az ellenségeinkről jól megértsünk. (01:00)

Negatívizmus-pesszimizmus séma

Az alapvető logika ez: szinte kizárólag a rosszra figyel, a rosszra fókuszál, a rosszat veszi észre. A rosszal kapcsolatos gondolatok, érzések és érzelmek, a negatív tapasztalatai és élményei, és az ehhez kapcsolódó fizikai érzetek és tapasztalati világ az, ami befolyásolja és meghatározza őt. Mégpedig már olyan mértékben, hogy tulajdonképpen sem a múltban egyébként föllelhető jó, sem a jelenben megélt, vagy észrevehető, vagy megtapasztalható, vagy átélhető jó, sem pedig a jövőre vonatkozó jó szinte egyáltalán nincsen a szemléletmódjának, gondolkozásának a homlokterében, az szinte teljességgel kizárja. Miközben ha nem látja, vagy nem látjuk azt ebben a sémában, hogy hát ez egy séma, akkor minden további nélkül azt mondjuk, mint egyébként a többiben is, na de ebben aztán pláne, hogy „Ez a realitás. Az élet márpedig ilyen.” És mindig fogunk tudni fölhozni olyan példákat, történéseket, eseményeket, amelyeket kiragadunk és azt mondjuk „Na, hát ilyen, mondtam, hogy ilyen. Mondtam, hogy ilyen.” Ez tehát a séma. (02:35)

A séma egyik forrása a saját negatív tapasztalatok. Miután mind a 18 séma gyerekkorban kialakuló séma, ezért nem mondok újat, ha azt mondom, hogy gyerekkorban megtapasztalt rossz élmények. Illetve, s itt kezdődnek az igazán érdekesebb dolgok, átvett rossz tapasztalatok. Az átvett rossz tapasztalatok lehetnek olyan értelemben átvettek, hogy a szüleink megtanítottak bennünket arra, hogy „Az életben nincsen semmi jó, ha pedig van, nincsen semmi ingyen.” Például. Tim Robbinsnak ez volt a családi öröksége, azért mondom szó szerint. Vagy pedig az ő negatív élményeik és tapasztalataik, az ő negatív és pesszimista látásmódjuk, esetleg az általuk átélt szenvedések, igazságtalanságok, megpróbáltatások azok, amelyeket mi gyerekként, unokaként, akár dédunokaként is hordozunk magunkban és magunkkal. Akkor is, ha akarjuk, és akkor is, ha nem, azt hordozzuk magunkban. Ami a legmegrendítőbb, hogy újabb és újabb, és számtalan élményünk és tapasztalatunk lehet arról, hogy miközben a nagypapámmal vagy a nagymamámmal, vagy a dédpapámmal, vagy az édesapámmal történt valami valóban nagyon szörnyű – ez tulajdonképpen az ő tapasztalat – aközben a nélkül, akár a nélkül, hogy bárki is erről beszélt volna, vagy elmondta volna, ennek a tapasztalatát őrzöm magamban. Nagyon sajátos formákban ez előtör és felszínre jut, és magam se értem, hogy mi van velem. (04:25)

Akkor így jutottunk el ehhez a mondathoz, hogy „Nem mi bolygatjuk a múltat, hanem a múlt bolygat bennünket.” Ezért ha már a múlt bolygat bennünket, akkor érdemes azzal valamit kezdeni. Na és! Így jutottunk el Böszörményi-Nagy Ivánig, és emlékeztek, na, hagyom a hármat (három szék – szerk.).

1. Életünk során, ha az igazságosság világát tekintjük, szerezhetünk pozitív jogosultságokat. Aaaááá! Például jót teszünk.

2. Ha a pozitív jogosultságainkat nem veszik figyelembe, vagy pedig kifejezetten bántanak vagy elhanyagolnak, akkor negatív jogosultságaink támadnak, de ezek is jogosultságok.

3. És ha pozitív és negatív jogosultságainkat hosszú távon nem veszik figyelembe, számításba, nem ismerik el, azokat nem méltányolják azokat, s a méltányos igazságosság elve alapján nem kapunk kapcsolati válaszokat, akkor rombolóvá válnak ezek a jogosultságok. Péter, hogy? Tombolóvá. (05:45)

Romboló jogosultságok

Igen, ez Péter szakkifejezése. Rombolóvá és tombolóvá válnak a jogosultságaink. Azt is mondhatnánk, hogy az igazságérzetünknek most már egyszerűen krrrr, már nem nyughat. Mi történik velünk? Most ezt a kettőt (két széket – szerk.) elrakom, mert aztán már csak a romboló jogosultságokról beszéltünk. Hogyha a romboló jogosultságokat nézzük, mi történhet? Tulajdonképpen azt mondanám, hogy klasszikusan három kimenetele lehet. Az egyik: önmagunkat pusztítjuk, önsorsrontás, önbüntetés, bűnhődés. Szemet szemért, fogat fogért, de ezt magunkkal szemben tesszük. Második lehetőség: azt mondjuk „Bosszú! Pusztuljon a bűnös, a vétkes, aki igazságtalanságot követett el! Pusztuljon, dögöljön meg!” Na, minimum ilyet mondunk. Nem kell szépíteni, ha ez tombol bennünk. Harmadik, ez olyan átmenet: se magunkat nem tesszük tönkre, se mások vérét, halálát nem kívánjuk, hanem tulajdonképpen szinte egy folyamatos tiltakozásba merevedünk. Tiltakozunk, protestálunk. Nem nőjük ki ezt a negatív világot, hiszen továbbra is mindenben a rosszat látjuk, a negatívat, a veszélyt, a fenyegetést, az igazságtalanságot, a jogtiprást és az összes többit. Ezekre vagyunk továbbra is érzékenyek, de nem másokat teszünk tönkre, nem is magunkat, hanem valahogy egy folyamatos kiáltássá lesz az életünk. És mi mindennel szemben kiálltunk, és az igazságosság bajnokaivá váltunk, és ezt különböző formákban tesszük. Nem mondhatnám, hogy ebben az esetben túlnőttük a romboló jogosultság belső logikáját. (07:50)

Most letakarom ezt a három dolgot. Ha csak a romboló jogosultság van, ugye erről beszéltünk, akkor azt láttuk, hogy a romboló jogosultságoknak két arca van. Janus arcú romboló jogosultság.

Egyik arca, a jogos igazság. Egy pozitív arc. Hogy igenis, ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Fölháborító, hogy így volt, igazságtalan, jogtalan, piszok, szemét dolog. Hát, de van egy másik része. Hogy amikor a jogosultságainkat romboló jogosultságon keresztül igyekszünk érvényre juttatni, akkor nem csak az igazság részét jelenítjük meg a világban, hanem létrehozunk egy igazságtalanságot is. Emlékeztek, erről hoztam nagyon sok példát. (08:55)

Édesanyám nem szeretett eléggé, ezért én kritikusan, ellenségesen, maró gúnnyal, megvetően fordulok a saját feleségem felé. „Ugyan már, a nők! Ugyan már! Szeretet, meg anyaság – ugyan már, ugyan már! Milyen szeretet?” S tulajdonképpen amit visszafele kellene önmagamban, vagy a kapcsolatban elrendezni, azt nem ott rendezem el, hanem továbbviszem, s az anyámmal, vagy itt ebben az esetben a feleségemmel szembeni kritikussággal, megvetéssel, elítéléssel, lenézéssel és a többivel tulajdonképpen egyrészt kifejezem, hogy negatív jogosultságaim támadtak, amelyeket nem tartottak tiszteletben, elhanyagoltak, pedig szükségem lett volna szeretetre, ez a jogos részünk, és van egy jogtalan rész, amit a feleségem minden nap megkap tőlem. Amikor konfliktusaink támadnak, na akkor pláne. (10:00)

Mindez minden további nélkül megtörténik úgy is, ha megkérdezünk egy ilyen embert „És milyen volt a gyerekkorod?” Azt mondja „Ó, nagyszerű gyerekkorom volt.” Megkérdezhetnénk a feleséget, hogy ő hogyan látja, hogy mit kap tőlünk.

S akkor beszéltünk még egyről, csak hogy… És az is minden nehézség nélkül megtörténik, hogy itt az igazságosság rendje alapján azt mondhatjuk, hogy valamit nem kaptunk meg, pedig kellett volna, és mindezt kinek adjuk tovább, ha nem a feleségünknek, nem a férjünknek, nem a mellérendelő viszonyokban bárkinek? Hát a következő nemzedéknek. Megkapják a gyerekeink, és sokszor érthetetlen, döbbenetes módon vesszük azt észre, hogy egy szülő, aki egyébként munkatársként, barátként, ismerősként, bárhogy egy normális jó fej valaki hogyan bánik férfiként a saját fiával, nőként a saját lányával, nőként a saját fiával, férfiként a lányával. Egyszerűen nem értjük, hogy ez a viszony hogy állhatott fönn. Hát levezethetetlen a gyerekből, de nem levezethetetlen a múltból. És teljesen tudatlanul és tudattalanul, tulajdonképpen a saját gyerekünkön verjük le és nála váltjuk be a romboló jogosultságainkat, amelyeket a szüleinknél szereztünk. Ez mondjuk akkor egy családi összefüggés. De nagyobb társadalmi összefüggésekben is beszélhetünk. „A mi családunkkal ez és ez történt.” Akkor átvesszük a családi történetet, hogy kik csinálták velünk ezt, majd pedig a jelenben megkeressük az utódaikat 2-3-4 nemzedékkel később, és őrajtuk töltjük ki a haragunkat, és náluk váltjuk be a romboló jogosultságfainkat. (12:25)

Beszélgetés Törőcsik Marival

Olyan… Decemberben beszélgettem pár percet Törőcsik Marival. Meséltem ezt nektek? De, meséltem, meséltem, meséltem. „De nem a beszélgetést.” Nem, a beszélgetést nem. Teljesen összezavartatok. Eddig voltam jó 60-as pulzussal, de most fölszökött 70-re. Tele lettem, na. Azt a történetet biztos meséltem, ahogy egy szabad öregasszony… Azt mesélte, ugye? Azt, azt, azt, a Vajnásat, a Vajnás történetet. Jó, akkor ezt most már nem mondom el. De nem ezért… egy másik történetet akartam mondani, és azt meg nem. Azt is? „Nem.” Nem. „Azt most.” Jó, ez jó, te nagyon konstruktív vagy. „Most már mondja, ne szórakozzon, 1 percet elvett az időnkből.” Egy ilyen hatékony lady vagy. Nehogy valaki megbántódjon, ha mondok valamit! Szóval. Tényleg, lesz egy csomó romboló jogosultságotok majd. Megyek kifelé, és akkor egymást rugdossátok, én meg mosom kezeim, nem én voltam. Micsoda társaság! Szóval. (14:05)

Álltunk ott egy helyen, és akkor elkezdtünk egymással beszélgetni. „Na, tudom, maga pap…” Egyszer csak, úgy 2-3 mondat után azt mondja, hogy „Jaj, hát én nagyon tisztelem a Várszegi Asztrik főapát urat.” Na, bólogattam „Én is, én is, én is…” Máris közös nevezőn vagyunk. Utána azt mondja. „Ajj, hát én hívő ember vagyok. De az egyház, jaj-jaj-jaj!” Na, ezzel is egyetértettem. De hagytam őt kibontakozni, hadd mondja, hogy ő hogy van vele. Úgy hirtelen tudjátok, hát elkezdte mondani mindazt, amit már olyan sokszor hallottam, hogy már szinte meg se hallom. „Na azért a boszorkány pörök, Meg Galileo Galilei, meg a, meg a…” És ezek, tik-tik-tik. Beszélt két percig erről, és így hirtelen rám néz, mint aki fölébred, és azt mondja „De hát ezt most magának mondom? Hát ott se volt.” Na, ez szép, látjátok. Hogy 500 évre visszamenően például nálunk egy csomó romboló jogosultságot akartok beváltani. Nem így van? 500-1000 évre, 2000 évre. Ott állok, és ha reverenda lenne rajtam, egy csomó tojással megdobáltatok volna. Ezért nem is hordom. Hogy 2000 évre visszamenően. „Hát te ugyanaz a fajta vagy. Na gyere csak ide! Az én nagyapám kapott egy körmöst. Na most…! Tudod mikor gyónok?!” (16:15)

(Fölgyulladt egy reflektor, Ferire – szerk.) Ezt a jelenséget nem tulajdonítom direkt a Szentléleknek. Olybá veszem, hogy a kreatív munkatársak tréfát űznek velünk. Na szóval. Ugye, hogy akkor egyáltalán nem bolondság, mikor arról beszélünk, hogy 2000-1500-1000 éves sérelmeket minden probléma nélkül elkezdünk valakin számon kérni. Mi a megrendítő, hogy az emberi lélek ahogy működik? Hogyha én azt mondom, hogy… Most magunk között szólva, nem valószínű, hogy valaki egészen visszavezette a családfáját odáig, hogy valakit boszorkányként, nem t’om én. Azért az ritka, nem? „Azért mondom ezt magának, mert 600 évvel ezelőtt az én… Na, őrá azt mondták, hogy boszorkány.” Tehát már az is elég lehet, hogy nő vagyok. Nőként odaállok egy pap elé, és azt mondom „Ti a nőkkel így bántatok. Most hogy most hogy, azt hagyjuk, mert abban én is benne vagyok. Így bántatok 600-500-300 évvel ezelőtt a nőkkel. Ti, ti!” És ahogy az emberi lélek, mert erre szeretném kihegyezni, és ha én azt mondom, hogy „Nagyon nagy baj, hogy ezt tettük. Nagyon nagy baj. Szörnyű, hogy így volt. Nagyon sajnálom.” És ha, most tapasztalható ez, nem egyszerűen csak egy szöveg, hanem valóban így gondolom, akkor az a megrendítő, hogy a XXI. században valaki megnyugszik. „Jó, fúú, na, na.” Ilyen az, amikor egy jogosultságot valaki elismer.

Ezért például nekünk, most az egyházban olyan, hogy is mondjam, úgy mélyen begyökeresedett alakoknak nagyon-nagyon el kellene fogadnunk minden jogosultságot, amivel felénk fordulnak. Mert lehet, hogy nem én csináltam, csak hogy a valóság így működik. Az a realitás, hogy 500-1000 évvel később megtalálom azt a valakit, akinél ezt a jogosultságomat be akarom váltani. Nem voltam ott, de nem mindenki olyan, mint Törőcsik Mari, hogy azt mondja, hogy „De minek mondom magának? Maga nem volt ott.” „Te is olyan vagy, mint ők. Akkor te kérjél bocsánatot, vagy te mondd azt, hogy…!” És a másik része is gyönyörű, hogy én unokája vagyok valakinek vagy valakiknek, és miközben nem voltam ott, elmegyek valakikhez, és azt mondom „Nagyon sajnálom, hogy valakik, hasonlóak, mint én – mert mondjuk a nagyapám – ezt tették veletek.” Ezzel pozitív jogosultságokat nyerhetünk. Megerősíthetjük magunkat a létezésben. Ugye érthető ez? Most már tényleg… (19:45)

Tehát a romboló jogosultságainknak ezt a két arcát akartam mondani. Van egy jogos arc, és van egy jogtalan. Ugye itt is milyen érdekes. Mikor valaki nálam akar beváltani egy romboló jogosultságot, akkor könnyen azt mondom, hogy „Hát nekem ezt ne mondja! Ott voltam?” És ezzel valamit figyelmen kívül hagyok. Ezért van az, ha én vállalom, hogy ő engem olyannak lát, mint azokat, akkor azt mondom „Igen, én nagyon sajnálom, hogy így volt.” Ez által pozitív jogosultságokat nyerek, és valami pozitív jön létre a világban. Olyan pozitívum jön létre azzal, hogy én ezt elismerem, ami egyébként nem volna benne. Ez a pozitívum nagyon nagy erő. Érezhető, hogy itt egy realitás ez? Hogy mit jelent, hogy pozitív jogosultságot nyerni? Itt egy valóságosan pozitív realitás jön létre, amit esetleg látok azon a valakin, aki elmegy és azt mondja „Végre valaki elismerte.” Hát az egy pozitív realitás, az ott elhangzott, őbenne az egy változást hoz létre. Hányszor és hányszor van az, ezért is olyan bajos, mikor járom az országot, és lehet kérdezni, mondjuk egy előadás után. Hát a kérdésekben előbb-utóbb biztos, hogy valaki jogosultságokat akar beváltani. Örül, hogy végre ott van, és akkor tetemre lehet engem hívni, nagy reflektor rám jön, és akkor „Na, ez…? Ebből szedje ki magát!” Oké. (21:25)

Így jutottunk el oda, hogy ha tehát a romboló jogosultságaink realitások, akkor két dolgot tehetünk. Mindig egyszerűen mondom. Az egyik, a romboló jogosultságot, mint romboló jogosultságot használom, és igyekszem beváltani. És akkor jöhet a férjem, a feleségem, a gyerekem, tödödö-dödöm, és újabb igazságtalanságok születnek. Nem értjük, hogy honnan van az a rossz, amit utálunk, miközben jogos volt. A másik pedig, há…, és tulajdonképpen ezt akár a spiritualitással is összehozhatnám, mert itt valami, valaminek a fölülmúlása szükséges, hogy azt mondom, a romboló jogosultságaimat nem romboló jogosultságként váltom be, hanem azt mondom, nem csak romboló, hanem jogosultság. És ezért a jogosultságaimat pozitív jogosultságokkal juttatom érvényre. Háhh! Mert az emberi lélek nem csak úgy tud működni „Ezt csináltad velem? Puff neked! S akkor aztán kvittek vagyunk. Én is kaptam, én is adtam, ennyi volt az élet.” Hanem azt is megtehetem „Igen, van bennem egy csomó sérelem, és fájdalom, és igazságtalanságok történtek velem. Sokan úgy néznek rám…” A Szentírás jut eszembe, nyilván, nagyhét, hogy micsoda döbbenetes irodalmi drámaisága van annak, ahogyan Jézusról beszélnek akár az előtörténetében. Hogy „tépdesték az arcom, semminek vettek, senkinek, az utolsónak”. És amikor valakinek vannak romboló jogosultságai, azt mondhatom, hogy én most mégis meg fogom szilárdítani magamat a létezésben. Abban az értékességben, amit mások valamilyen oknál fogva nem vettek figyelembe. Vagy nem adtak meg nekem valamit, amit kellett volna, vagy bántottak, vagy bármi negatív dolgot tettek velem. Ezzel megkérdőjeleztek engem. Azt, hogy értékes vagyok, hogy jó vagyok. Hogy az értékességem okán megvan az emberi méltóságom, és az értékességem a létezéshez kapcsolódik. Ezt vonták kétségbe. És amikor én nem romboló módon szerzem vissza jogosultságok révén a tartásomat, hanem pozitív jogosultságok szerzése által, akkor megerősítem magam a létezésben, és kihúzott gerinccel élhetek. (24:10)

Ez ugyanúgy realitás, az emberi lélek erre is képes. Ezt nagyszerűnek tarom, nagyszerűnek. Ha most ebben az összefüggésben nézzük, hát ha van valaki, aki ezt így csinálta, nyilván a Mester az. Most Jézusra gondolok. S hogy milyen nehezen megy emberek fejébe az… Hát az Ószövetség mit gondolt? Az Ószövetség azt mondta, most akkor ide ülök, az Ószövetség világa így szól: „Hát, mi azért pár ezer éven keresztül gyűjtöttünk némi romboló jogosultságot. Hogy ezek meg ezek meg ezek ezt meg ezt meg ezt tették. A rosszak, a rosszak, a rosszak. A mások, a mások, a mások.” S akkor a elképzelés az eljövendő Messiásról, hogy majd jön, a kezében kard isteni erővel, és az összes romboló jogosultságnak érvényt szerez, mindent be fog váltani, az összes rosszat le fogja kaszabolni. Így gondolták, hogy az igazságosság rendje a földön helyre fog állni, az igazak végül győznek a rosszak fölött úgy, hogy a rosszakat tkk-tkk-tkk egy szálig. Jézus azt mondta, nem, nem csak így lehet az igazságosság rendjét helyreállítani. Mert úgy is lehet, hogy következetesen pozitív jogosultságokat szerzünk. Akkor milyen döbbenetes, mondjuk a Szentírás ezt így fejezi ki – elnézést, ha valakit sért ez az összekapcsolás vagy párhuzamba állítás – mindez Isten dicsőségére fog szolgálni. Hogy Jézusnál olyan sok pozitív jogosultság van, amit úgy nevezhetnénk, hogy az Isten dicsősége. Na ez igen, hát szóval ez előtt meghajtom a fejem, vagy itt akkor letérdelek. Azt mondom „Hej, ha te ilyen Isten vagy, a te szolgád szívesen leszek.” (26:15)

Nem történik meg a romboló jogosultság beváltása, hanem pozitív jogosultságok révén Isten megerősíti magát a létezésben, és azt mondja „Ezért vagyok én Isten, mert így tudok szeretni. Ha kevésbé szeretnék, mint ti, biztos nem lennék Isten.” S amikor Isten megmutatja, hogy hogyan tud ő szeretni, na, azt mondjuk „Isten dicsősége”. Háhh! Viszont most a nadrágom kezd lecsúszni. Előbb, mint szokott. A nagyböjt, ó! Meg a te jóindulatod. De ez szép volt, ez jól esett. S akkor elraktuk a romboló jogosultságok világát, és azt néztük meg… (27:25)

Milyen lehetőségeink vannak a pozitív jogosultságok szerzésére?

Itt az az izgalmas, hogy abban az összefüggésben beszélünk most a pozitív jogosultságokról, hogy nem vagyunk egy tiszta lap, egy fehér lap, hanem a romboló jogosultságok beváltása helyett is tehetjük ezt, ez a gyönyörűséges. S akkor egy gyors ismétlés.

• -          Bizalomra megbízható magatartás.
• -          Megbízhatatlanság esetén hitelesség, őszinteség, másokat ért kár elismerése, beismerése, jóvátétel adása.
• -          Romboló és negatív jogosultságok elismerése a családban, a házastárs esetén különösen is.
• -          Saját negatív és romboló jogosultságaim fölismerése és kezelése.
• -          Szüleink, felmenőnk felé megértés, fölmentés. Emlékeztek, itt kitértünk arra, hogy nem megbocsájtás. Rájövök, hogy az anyám nem tudott többet adni. Nálam negatív jogosultságok támadtak, mert nem szeretett, ahogyan szükségem lett volna rá. De nem is tudott volna, mert ismerem a nagymamámat is. Ezért őt fölmentem.
• -          Általunk okozott károkért felelősséget vállalunk. Ugye itt a két szék miatt van ez így. Mert én úgy érzem, ez az igazságos, miközben éppen téged bántalak, de én úgy élem meg, hogy ez az igazságos. Ezért ezt sosem gyónom meg, mert te kezdted. Olyat nem gyónok meg, amit te kezdtél. Na. „Nagy az én bánatom, atya! Jöttem bűnbánatot tartani. Olyan piszok volt a menyem, hogy attól fáj, már három hete fáj már…. Ez az én nagy bűnbánatom. Én bánkódom a menyem gonoszsága miatt. Na atya, erre mondjon valamit!” Hát erre mondok is, így aztán nem szaporodnak föl a gyónók nálam. Kell a jó szó a nemzedékeknek. Azt mondja.
• -          Okozott kár – ja igen, ezt mondtam.
• -          Szülőként ne a gyerekeinktől várjuk, amit gyerekként nem kaptunk meg a szüleinktől. Tehát szülőként nem a gyerekeinktől várjuk azt, amit gyerekként nem kaptunk meg a szüleinktől. Ezért van egy érzékenység a fülemben. Mikor édesanyáktól, vagy édesapáktól azt hallom, hogy „Hát, olyan édes volt a kis Rozika, vagy a kis Petikém! Mikor két évesen a kis talpával úgy rugdalózott. Meg aztán hát ez a Rozika, mikor először a kis pörgős szoknyájában ott forgott. Hát, ő volt az én tüneményem, az én szemem fénye, drágaságom, csillagom. De hát már most kilenc éves, kilenc. Már nem szalad úgy oda hozzám, hanem már most a barátnőihez szalad. Hát ez már nem az a kor.” És még csak kilenc éves, értitek ezt? Nem tizenkilenc, kilenc. Már kilenc évesen siratom magamat. Az volt ugyanis a reményem, hogy a kislányomtól kapok majd annyi figyelmet, szeretetet, törődést, zanzi-manzit, hogy az kitart. S akkor kilenc évesen már nem.

Akkor átélem azt, amit gyerekkorban kellett átélnem, ahogyan az anyám nem törődött velem. Ezért a lányomon számon kérem az anyám vétkét. „Hát ezt csinálod anyáddal? Hát tudod, hogy hogyan szoptattalak téged?” Hát honnan tudná? Hát… kicsi volt, nem emlékszik rá. Köszönte szépen, jóllakott. „Hát az én dolgom volt az, hogy én mennyi mindent kiálltam.” Hát azért vagy anya. Vagyis, amikor mindezt megtetted, pozitív jogosultságokat szereztél. De a pozitív jogosultságok nem arra szolgálnak, hogy azokkal zsaroljál engem, nem arra vannak. Mert abban a pillanatban, ahogyan ezt valaki zsarolásnak használja… „Hát jobban szereted a te piszkos körmű barátnőidet, mint az anyádat?” A lánynál máris megjelentek a negatív jogosultságok, elkezdtük őt kihasználni és kizsákmányolni a saját érdekünkben. Csakhogy anyaként, miután hozok egy csomó sérelmet, ezek a sérelmek már rombolóvá váltak nálam, én ebből semmit nem érzek. Így működik, én nem élek meg belőle semmit. Én a pozitív részénél ülök, és azt mondom „Hát kitől kapjak szeretetet, ha nem a gyerekemtől? Hát az anyámtól már megtapasztaltam, milyen hogy nem szeret valaki. Hát azt gondoltam, legalább akkor a gyerekem. Mert ha az anyám nem is szeretett, majd szeret a lányom, és én akkor nullán vagyok.” A pozitív székben ez a logika működik. „Hát valaki kellene hogy szeressen engem. Hát ha az anyám nem, akkor biztos a lányom.” Arra is hivatkozhatok, hát mennyi mindent tettem érte. Hát akkor vissza kéne adnia. Hát ez lenne akkor a minimum. És ha így járok el, a lányomnál egy csomó romboló jogosultság fel fog halmozódni. (33:50)

Azokkal az anyákkal, vagy apákkal. Hát apák is, haj-haj! Dehogy csak, ne csak az anyákról beszéljünk. Gyertek apák! Hogy apák hogyan akarják az életüket megvalósíttatni a saját gyerekeikkel, a fiaikkal. Ahh! „Amíg az én kenyeremet eszed…” Nem is eszik kenyeret már, kiflit eszik reggel. Tehát látjátok, milyen faramuci, hogy a romboló jogosultságnak minden további nélkül a pozitív igazság részében vagyok, és semmit nem látok abból, ami ebből következik a lányom vagy a fiam felé, semmit nem látok. Hej-haj! Jó, menjünk tovább, ezek mind el fognak hangozni. Nézem az időt. Ahh, gyerünk!

Következő:

• -          Megengedem, hogy a gyerekeim ne visszaadják, hanem továbbadják azokat a pozitívumokat, amelyeket tőlem kaptak.

Ugye erről már volt szó. Ezt a legszívesebben így hívom, hogy az életnek látványosan van egy iránya. Hát az élet iránya az a következő nemzedék felé mutat. Nehezen látnám be, hogy nem így van. Hát az élet iránya a következő nemzedék felé mutat, mert mi meghalunk és elmegyünk innen, és a következő nemzedék marad. Hát ez az élet iránya akkor. S akkor itt, ez egy rettenetes… nehéz, nehéz. (35:35)

Apám bántalmazott engem, ezért én bántalmazott gyerekként a saját gyerekemtől várom, hogy legalább ő szeressen a világban, legalább egy picit higgyek abban, hogy a család az jó, hogy legalább egy picit kapjak vissza. Mert egyrészt mi történt? Elszenvedtem az apám brutalitását, másrészt meg el kell szenvednem, hogy a gyerekem meg elmegy? Hát kétszeres veszteség. Legalább a gyerekem akkor maradjon itt, szeressen engem! Ezért a gyerekemet akarva-akaratlanul ráveszem, hogy mindent, amit adtam neki, adja nekem vissza. De mi lesz az ú gyerekeivel? Az ő gyerekeivel meg fog történni az, ami velem megtörtént. Lehet, hogy nem bántalmazás formájában, hanem elhanyagolás formájában. Mert a gyereke meg az én gyerekemnek azt mondja, aki az ő apja, hogy „Apa, apa! Ne menj el most a nagyiékhoz, hanem most húsvétkor mi menjünk, nem t’om. Másoknál mindig van olyan, hogy elrejtenek mindenféle tojásokat, meg lehet keresni, és nálunk meg sosincs ilyen.” S akkor apa azt mondja „Igen, mert az én anyám még mindig rejt nekem tojást, és énnekem oda kell mennem. Keresem a tojásaim.” Tehát felnőttként már ne a saját tojásodat keresd, ezt lehetne mondani, hanem segíts a gyereked tojásait megtalálni. Rátaláljon a saját tojásaira. Hú, ezt lehetne mondani úgy összefoglalva a mai nap mottóját. Látjátok, nem kell ezt annyira bonyolítani. (37:30)

Ez érdekes lehet nektek:

• -          Engedjük meg, hogy mások hozzájáruljanak a saját életünkhöz.

Hogy az által pozitív jogosultságokat szerezhetek, hogy másoknak megengedem, hogy velem egy kölcsönös, igazságos, méltányos viszonyban lehessenek. Hogy nem kezdek fölvenni egy áldozat szerepet. „Nem, ezt ingyen, én mindent csak szeretetből.” Ezzel tulajdonképpen nem tartom tiszteletben a te méltóságodat, a cselekvőképességedet, a rátermettségedet, az alkalmasságodat. Hogy valamit hozzátegyél ahhoz, ami kettőnk között van. Hogy itt ne egy egyoldalú viszony jöjjön létre, hanem egy kölcsönösség. Mikor megengedem valakinek azt, hogy ott kölcsönösség legyen, az egy érdem, érdem. Háhh! (38:45)

Bizonyos szempontból a gyerekvilágban tarthatok egy felnőttet akkor, ha azt mondom „Majd én megcsinálom helyetted. Majd én megcsinálom neked. Majd én megcsinálom érted.” Nem ismerem el, hogy felnőtt. Nem segítem azt, hogy ő felnőttként lehessen velem egy kapcsolatban, felnőtt a felnőttel. Ezért tudom milyen, például milyen nehéz, mikor valaki valamilyen lelki nehézséggel van, s akkor jön, nem ő, hanem a férje, a felesége, gyereke, apukája, anyukája, keresztanyja, vagy bárki, hogy mentsük őt meg. Na ez nagyon nehéz. Általában a következőt szoktam mondani. „Nagyon szívesen látom, hogy pár percben minimum megbeszéljük, hogy mit lehetne tenni. Jöjjön el!” És azt gondolom, amikor valaki eljön, hogy segítséget kérjen, hozzájárult a saját életéhez, és kifejezte azt, hogy felnőtt, Ezt én nagyra értékelem, mikor valaki eljön, és ő maga azt mondja, hogy „Szeretnék segítséget kérni!”, ez egy nagyon értékes dolog, nagyon. Sokak nagyon megharagudtak már rám, hogy nem vettem föl a nem t’om mit, a papi cipőmet. Nincs ilyen, de mondjuk. S nem mentem el valakit megmenteni. Nem megyek el valakit megmenteni, ha el tudna hozzám jönni, nem megyek el. Ez lehet, hogy kíméletlenül hangzik. Nagyon szívesen látom, eljöhet, s ezzel hozzájárult a saját életéhez, és azt én meg fogom becsülni. (40:55)

9. Méltányos igazságosságra törekedve pozitív jogosultságokat szerezhetünk

Erről már annyi szó esett, nem akarnám ezt. Csak egy valamit, mert hogy újabb és újabb nemzedékek ülnek itt. Annyit azért mégis csak. Mondjuk egy társkapcsolatban nem ugyanazzal az örökséggel érkezünk, mert van, aki többet hoz, van, aki kevesebbet. Ezért egy társkapcsolatban, ha azt akarjuk, hogy ott az igazságosság megvalósuljon, aki többet hozott, neki többet kellene beletennie. Mert aki kevesebbet hozott, a kevesebből arányosan, ha ugyanannyit tesz be, mint én a többől, az ott nyilvánvaló csak 40% lesz. Ezért az egyenlőség elve a családban az igazságosság rendjéhez nem elegendő. Nem és nem és nem.

Például ha van két gyerek, és az egyik jobb képességekkel van és a másik rosszabbakkal, akkor többet foglalkozom azzal, akinek nehezebb az öröksége nem tudni, hogy miért, mert ő jogosult erre, és kevesebbet azzal, akinek jobb képességei vannak. Ez nem egyenlőség, hanem méltányosság. (42:40)

Nagyon tudom, például az én édesanyám is, miután ikergyerekek vagyunk, ezért mindent 50-50%-ban akart. De én ezt nem igényeltem néha. Néha azt gondoltam, nem kell nekem 50%, és az édesanyám ezt egyszerűen nem értette meg. Nem volt szükségem 50%-ra, néha meg szükségem lett volna 80-ra. Cskk! S ezért milyen problémás, mikor valaki azt mondja „50. Se több, se kevesebb.” Tegnap voltam hentesnél. Tényleg. Nem húst vettem. A jó hentesnél van rántott sajt. Meg hús szag. De akkor ezt… eltekintek a szagtól. Egyébként kólát vettem, de… Van azért élményünk nem? Rácsapja a mérlegre, zsírpapírra. „20 dekát kért? – Igen, húszat.” Ugye mert hát nem vagyok tudatos vásárló, csak éhes. „27 maradhat?!” S úgy a kezében forog a kés. „Ne, rakjon még rá egy kicsit!” Szóval az milyen szép, mikor nem az egyenlőségnek a mániája van bennünk. Szükségletek-szükségletek, méltányosság. Az egyenlőség egy olyan, hogy mondjam, nagyon durva kiindulópont. Ha nincs jobb, akkor… Oké. Következő. (44:35)

10. A gyerekeink másik szülőhöz, testvérhez, nagyszülőhöz való lojalitását elfogadjuk és támogatjuk

Ezzel pozitív jogosultságokat szerzünk. Főleg akkor, hogyha elváltunk, és a lányunk vagy a fiam, aki 10 éves, vagy 20 vagy 30, nem azt hallja minden alkalommal, amikor nálam ebédel vasárnap „Még mindig jársz apádhoz? Ahhoz a gazemberhez, aki elhagyott minket? Téged is elhagyott, nem t’om miért jársz hozzá.”

Elismerni a gyerekeink valódi kötelékét, megmásíthatatlan összetartozását szülőkhöz, nagyszülőkhöz. Milyen problémás, amikor például egy anyós konfliktus odáig – nem mondanám, hogy eszkalálódik, mert az nem magyar kifejezés. Odáig „fajul”. Fajul. Ezt, mint ezt a szót találtátok: fajul. És ha mérgesedik? Tehát odáig fajul, odáig fajul, hogy azt mondja az anya vagy az apa „Na, kismarosi nagyszüleidhez nem megyünk. Ott húsvétozzanak, ahol akarnak.” Tulajdonképpen ezzel nem ismerjük el az unokák jogosultságát a nagymamához és a nagypapához. De nagy dolog nagyszülőként nem kihasználni ezt a helyzetet. Olyan nagymamának és nagypapának lenni, hogy a gyerekeknek könnyebb legyen az unokák jogosultságát elismerni. Mert természetesen a nagyszülői szerepet is jól ki lehet használni, ki lehet. Szóljatok, ha rám vonatkozik, nehogy valamiből kimaradjak. Jó. (46:55)

Néha milyen, tényleg hősiességet igényel egy sértett nőnek elismerni a saját gyerekei jogosultságát az apához, aki vele szemben esetleg rettenetes dolgokat követett el folytatólagosan. Nagyon-nagyon nagy dolog. Őnála annyi romboló jogosultság lehet, hogy azt mondhatja, hogy „Én az apádhoz nem engedlek.” És kijönni abból, hogy a romboló jogosultság székéből oldjam meg ezt a helyzetet. És természetesen megteremteni annak a föltételét, hogy a gyerekemet ne lehessen bántani, de közben elismerni a jogosultságát az apjához. Így nagyon sok pozitív jogosultságot lehet szerezni. Nagy emberi teljesítmény. Következő. (48:05)

11. Bosszú általi igazságosságról lemondani

Hmm, ezt már nem is ragozom. Következő. (48:15)

12. Mások bizalmával nem visszaélni, hanem azt megbecsülni

Böszörményi-Nagy Iván mond egy olyan szépet. Amikor 26-27 évesen hallottam először, több mint 20 éve. Amikor ezt először hallottam, lenyűgözve néztem. Aszta, de érdekes!

Mikor egy pici baba megszületik, itt van a kisbaba, kis puha. Most ide ülök, elnézést! Vonatkoztassatok el! Mikor egy pici baba megszületik, akkor nem csak úgy lép be a világba, hogy ő semmit sem ad, és mindent a szüleitől vár, hanem a szüleinek föl kellene fedeznie két dolgot. Az egyik, hogy egy pici baba a létezésével a szülőket megajándékozta. A szülők valamit kapnak pusztán az által, hogy a gyerek megérkezett abba a családba. Nem arról van szó, hogy a gyerek egyszerűen csak eszik, iszik, meg ránk van szorulva és mindent nekünk kell tenni, miközben ő nem csinál semmit. Éppenséggel létezik, a létezését egész biztosan csinálja, és ezzel nagyon sokat ad nekünk. A létezésével ad nekünk. Hát nehéz kétségbe vonni azt, hogy valaki a létezésével hozzájárul az életünkhöz pusztán az által, hogy van. Hát az életünk keresztül-kasul van olyan személyekkel, akik pusztán az által adtak nekünk valamit, hogy vannak. A létezésével adott nekünk valamit. Ezért a szülő azt mondhatja, tulajdonképpen itt sincs szó arról, hogy én egyoldalúan adok egy pici csecsemőnek, hiszen ő a létezését adja nekem. Azért ez nem kevés dolog. Jaj, és még hasonlít is… az apára. Mindig tegyük hozzá. Az anya biztos, az apa hmm-hmm. (50:35)

Ismeritek a kutatást? Ha már ezt mondtam, ismeritek? Arra voltak kíváncsiak, azt nézték a kórházban, ahol szültek az asszonyok – nem csak ott lehet szülni, de a kutatás ott könnyebb volt – azt nézték, hogy a rokonság, a barátok, az ismerősök mikor megérkeznek, hány százalékban mondják azt, hogy „tiszta apja”, hány százalékban mondják azt, hogy „tiszta anyja”? Kiderült, hogy több mint 90%-ban az hangzik el, hogy „Tiszta apja!” Az apát meg kell erősíteni. Amiről eddig beszéltünk, ezt így is vegye. Itt létezik egy pici baba, és közöm van hozzá. Akkor is, ha nincs. Hát akkor is meg kell erősíteni, hát oda született, most ott van. Hát… naná! (51:45)

Tehát amit a pici baba ad… Nem, most azt a statisztikákat nem mondom el, hogy körülbelül hány százalékot mondanak, hogy megszületik egy baba a családban és nem az apa az, aki ott él. „30!” 30? Nem, nem, az durva lenne. Mennyi?! Ne haragudjatok, most futok egy kört. Hát ezért jártok ti ide. Ó, mennyi jogosultság van nálatok. Sokkal kedvesebben kellene bánnom veletek. Na ne, hát azért ne, azért annyira nem. Nem, ezt nem mondom el. Nem, nézzetek utána! „Hát ne már!” Tehát az egyik, amit ad… Azt mondják egyébként, hogy minden tíz és húszadik közötti gyerek, ez valószínűsíthető. 10 és 20 között. Na az se kevés. „Mi volt a kérdés?” Mutatom. (mutatja – szerk.) Itt van egy férfi és egy nő. Life. Férfi-nő. Születik egy baba. Ez biztos. Ez a kérdés. (az apára mutat – szerk.) És erre azt a becslést olvastam, hogy minden 10-11-12-13-15…20-adik gyerek valószínű hogy (nem az apára mutat – szerk.) Ez a válasz. Ez se kis szám. Hmm. Ne magunkból induljunk ki. Persze hát ha valaki magából, hát az… Itt is egy pár történetet el tudnék mondani, de ezt most nem. (54:35)

Tehát az egyik, hogy a pici baba a létezésével nagyon sokat ad a szüleinek. Második. A pici baba nem csak a létezésével ajándékozza meg a szüleit, hanem azzal, hogy bizalmat ad a szüleinek, hogy bízik bennük, nem is akárhogy. Úgy bízik egy pici baba a szüleiben, ahogy felnőttek már nem tudnak és nem is kell, hogy bízzanak. Egy pici baba olyan döbbenetesen ráhagyatkozva, kiszolgáltatva önmagát, teljességgel megnyitva, mindent befogadva és elviselve bízik a szüleiben, hogy az nem hogy nem kevés, hanem valami lenyűgözően rengeteg és sok. Erre mondta Böszörményi-Nagy Iván, hogy attól is megrendülhetünk, hogy nm egyszer pusztán a baba létezése és érkezése, és az a bizalom, amit ő a szülei felé mutat… Nem az, hogy „Bízok benned anyám.” Az a ráhagyatkozás, ami a létezéséből fakad, hogy az hogyan tudja kiváltani a szülőkből a megbízható szülői magatartást. Hát ha ekkora változást idéz elő valaki, aki látszólag semmit se csinál, elég gyanús. Hogy egy pici babáról azt mondjuk, hogy semmit sem csinál, csak jön a családba, hogy kapjon. Aha! És a szülők meg teljesen megváltoznak. Egy férfi, aki nem t’om, minden kedden sörözött, minden szerdán floorball-ozott, minden csütörtökön sörözött, minden pénteken bulizott, minden szombaton meg sörözött, egyszer csak megy haza és fürdet. Akkor nem mondhatjuk, hogy nem ad semmit, nekünk kell mindent adni. Hí! Tehát egy pici baba a puszta létezésével, és azzal a bizalommal, amit ad a szülőknek, nagyon sokat ad. Tulajdonképpen a szülők, azt is mondhatnánk, hogy erre válaszolnak. Ezt nevezzük FELEL-ősségnek. Tehát szülőként felelek a gyerek létezésére, és arra a bizalomra, amivel hozzám érkezik. (57:20)

Most ha valaki megállít minket az utcán, kiszolgáltatottan, bajban, és bennünk bízva azt mondja, hogy „Segíts kérlek!”, akkor nem mondhatom, hogy nem történt semmi, hogy ez itt semmi. Hát akkor rengeteget kapok tőle. Engem vesz észre, engem lát, tőlem kér segítséget. Ad nekem valamit. Nem csak arról van szó, hogy nekem kell adnom valamit, és miért pont engem talált meg, nem igaz, 5 perccel később jövök, akkor… Akkor valami nagyon… Na, nem ragozom. Gyerünk! Miért van itt három szék? Össze vagyok zavarodva. „Há-há-há!” (egy néző – szerk.) Ahh! Fáj az oldalam. Azt mondja. Igen. Hát, ez egy egyszerű pont. (58:25)

13. Pozitív jogosultságokat szerezhetünk, ha hozzájárulunk mások jólétéhez, jóllétéhez

Háá, hát ez nyilvánvaló. Jót teszünk, és este jól vagyunk. Ilyen egyszerű. Következő.

14. A jövő nemzedék jogosultságainak elsőbbséget adunk

Emlékeztek a történetre, amit most csak utalásszerűen mondok. Előbb-utóbb a személyiségfejlődésünkben akkor jutottunk tovább, ha megfordult nálunk az ökör. A „megfordult nálunk az ökör” azt jelenti, hogy már nem a saját pecsenyémet sütögetem, hanem a gyerekeimét. Mikor megfordul az ökör, és már az a része sül, ami a gyerekeimé, na, akkor a gyerekeim jogosultságainak elsőbbséget adok a saját, vagy esetleg a szüleim jogosultságai előtt. (59:35)

Ide tennék még valamit. Miközben a szüleink, ahogyan fölnevelnek bennünket, gondoskodnak rólunk ahogyan tudnak, reálisan pozitív jogosultságokat szereznek, és joggal várják el azt, hogy mi ezt méltányoljuk, ne hanyagoljuk el őket idős korukra, hogy törődjünk velük, hiszen ők pozitív jogosultságokat is szereztek. De nem azért, mert énnekem vissza kell adnom, hanem mert elismerem azt, amit ők tettek. Ha a szüleink nem tettek sok jót velünk, és mi mégis gondoskodunk róluk, akkor nyilvánvaló, nagyon sok pozitív jogosultságot szerzünk.

Annyira bennem van ez, egy asszony éveken keresztül mondta, hogy az anyósa hogyan bántja verbálisan, mindennek elhordja, legszívesebben szétzúzná, tönkre tenné a kapcsolatát a fiával. Már hogy az… értitek. Egyszer csak az anyós beteg lett, és hirtelen fölmerült a kérdés, hogy most otthonba adják-e, az otthont tegyük idézőjelbe, vagy pedig hát magukhoz odaveszik. És akkor ki fogja ápolni? Na, nyilván nem a fia. Akkor hánykolódott, hánykolódott ez a meny, és azt mondja „Most menj vagy maradj, vagy hogy lesz ez?” Jó, ezt még egyszer nem csinálom. Akkor azt mondta „Hát én látom, hogy teneked milyen fontos az anyád. Rettenetes sérelmeim vannak, de miattad legyen úgy, hogy jöjjön ide.” Akkor néhány évig éltek úgy együtt, és aztán meghalt az anyós. Képzeljétek el, ahogyan gondoskodott a meny az anyósról, volt egy pont, amikor valóban minden nap átélhette az anyós, hogy mennyire kiszolgáltatott és rászorul a menyére, és hogy a menye mennyire semmit nem vált be a romboló jogosultságokból. Nincs az, hogy „Én is kaptam, én is adtam.” Én sok negatívumot kaptam, és nem váltom be. És akkor azt mondja, döbbenetes dolog történt. „Az utolsó egy évben az anyósom minden nap megköszönte nekem, amit érte tettem. Minden, minden nap, és minden nap és minden nap. Az anyósom azt kérte tőlem – mondta ez az asszony, ugye a meny – hogy hadd csókoljon kezet nekem.” Ez is milyen gyönyörű. Emlékeztek, most erről beszéltem, hogy engedhetjük hozzájárulni az életünkhöz azokat, akikkel kapcsolatunk van. Képzeljük el, hogy ez az anyós azt mondja „Én nem tudom visszafizetni. Már nem tudom se jóvátenni, se visszafizetni, köztünk az igazságosság már egyenlőség alapon sosem fog helyreállni. Hadd csókoljam meg érte a kezed!” S most képzeljük el, hogy ez a meny a nélkül, hogy „Én nem… zzz….!” megengedi az anyósának, hogy megcsókolja a kezét. Látjátok ennek a szépségét? Mert az anyós ezzel megélhet valamit, amit talán sehogy másképpen. Valamit kifejezésre juttat, és a meny ezt elfogadja. És ami ebben a gyönyörű, hogy abban, ahogyan ezt elfogadja, újabb pozitív jogosultságokat szerez. Mert mondhatná „Nem, nem! Az én kezemet nem!”

Ugye, mikor Jézus lábára az olaj… s mindenki le akarja beszélni az asszonyt. „Mit csinál azzal a sok drága olajjal? – Hagyjátok, hadd tegye. Ő most hozzájárul az életemhez.” Nagy dolog, ahogy Jézus megengedi, hogy hozzájáruljanak az életéhez. Annál nagyobb, hogy olvassuk az evangéliumban, egyetlen sor: s akkor Jézus ment, a különböző városokban és falvakban tanított, és az asszonyok tartották őt el. Képzeljük el, 2000 évvel ezelőtt egy ilyen férfi világ, ahol Jézust asszonyok tartják el a pénzükből. Ez lenyűgöző. Jézus megengedi, hogy az életéhez hozzájáruljanak. Amikor Zakeusnak azt mondja „Te Zakeus, gyere le a fáról, mert nálad szeretnék vacsorázni!”, akkor megengedi Zakeusnak, hogy tegyen vele valami jót. Ez nagyon nagy dolog, hogy megengedem, hogy jót tehess velem. Furcsán hangzik, de hogy így van. S hogy mennyire így van, hogy mennyire egy pozitív tartalom, Zakeus fordul kettőt, és azt mondja „Bárkit megkárosítottam, négyszer annyit adok!” Azt hiszem. Nem t’om hányszor annyit. A kakast is összetévesztem, meg a… Kétszer van a kakas, vagy háromszor? Tudom, hogy kétszer van, de akkor is össze szoktam téveszteni. A kakas háromszor szól kétszer, vagy kétszer szól háromszor? Agyamban itt viszonylag kevesebb anyag van szerintem, ahol ezek, a kettő meg a három van. Hí! Ezt be akartam fejezni Húsvét előtt, de most elrejtek még néhány tojást Húsvét keddre. Asszongya… Jó. (65:50)

15. Elismerni mások pozitív jogosultságait

„Nagyon köszönöm, hogy te ezt megtetted. Nagyon hálás vagyok érte.” Milyen egyszerűnek tűnik, hogy megköszönöm. Hogy megköszönöm, és azzal rendben is van, de annyit teszek. Jó. Következő. Hahh! Igen, ez is szép, hogy azzal is jogosultságokat szerezhetek, hogyha… (66:20)

16. Bizalmat adok másoknak

Mert lehetnék bizalmatlan is, esetleg éppen a romboló jogosultságaim okán. Nyilván ésszel, tanulva a bizalomból, bizalmatlanságból, az emberek megbízhatatlanságából, mégis az emberi kapcsolatokhoz tartozó bizalmat adok és kapok. Nem eszetlenül, nem nem t’om mit kockáztatva, csak… Bizalomban persze mindig van kockázat, mindig. Lehetetlen, hogy ne legyen. És amikor valaki önmagát földobja, már hogy a bizalom révén, hát azzal jogosultságokat szerez. Bízni értékes dolog. Utolsó ponty. Aha. Hőő! (67:25)

17. Elérhető szülői célokat támasztani a gyerekeink felé

Ha annyit várok el a gyerekeimtől, ami reális, számukra elérhető. És nem zsákmányolni ki a gyerekeim. Ez azért egy nagyon pozitív dolog, mert a késztetés bennünk van. A mi kultúránk a XXI. században is nagyon arra a logikára épül, hogy a gyerekek álljanak rendelkezésre a szüleiknek. Hö-hő! Ez még ma is nagyon jellemző ránk. Ezért nem kihasználni, vagy kizsákmányolni a gyerekeinket, visszaélni mindazzal, ami az ő létezésükből és bizalmukból fakad. Hű, ez nagyon nagy emberi teljesítmény. Ide tennék egy záró dolgot. (68:25)

Ebbe értsük bele azt is, hogy nem a gyerekeimmel, vagy a gyerekeimen keresztül akarok valamit megvalósítani, ami az én életemből kimaradt. Ez nagyon nagy dolog. Van egy kedves ismerősöm, férj és feleség, mind a ketten egyetemet végeztek, igazi értelmiségiek, több generációs értelmiségiek. Megengedték az egyik gyereküknek, hogy csak érettségije legyen, megengedték neki. Nem volt ez könnyű nekik, mert ők szívesen gondoltak volna a gyerekükre úgy, az összesre, hogy PhD-Dr-Dr-PhD, de ő történetesen autószerelő. Kipufogó klinikán dolgozik. Ez nagyon nagy dolog, megengedni a gyerekeimnek, hogy bennük ne én akarjak megvalósulni. Hogy hadd valósuljanak meg a saját életükben ők maguk, óriási teljesítmény. Tisztelet apukámnak, aki azt mondta „Fiam, ne legyél pilóta!” S tessék, nem is lettem. Köszönöm a figyelmet! (taps – szerk.) (69:55)

Lejegyezte: vinkozoli