Az 500. alkalom

Köszönöm szépen! De nehéz most megszólalni! Jaj! Hát ezt várjuk ki!

Szóval… látjátok, a legszebb cuccaimba öltöztem, arra gondoltam, hogy szeretném a tiszteletemet kifejezni felétek. Tényleg, ez a legjobb nadrágom, a legjobb cipőm és a legjobb ingem, a többit fedje homály.

Töprengtem ma, hogy kellene akkor az 500. alkalom… Az jutott eszembe, hát nyilván valamit kéne mondani, valami anyagot kéne hozni, de talán nem biztos, hogy az volna igazán az alkalomhoz illő vagy passzoló, hogyha elkezdeném folytatni a pesszimizmus sémát. És akkor oda jutottam, hogy talán szubjektív élményekből mondanék nektek, aztán ha úgy jutok, hogy már ebből elég, akkor abba fogom hagyni, de hogyha nagyon mocorogtok, akkor is.

Itt van ez az 500 alkalom, tényleg 15 év, és mindez, azt lehetne mondani, hogy nektek köszönhető, a barátaimnak, akik meggyőztetek arról, hogy érdemes ezt csinálni. Mert egyébként, talán ezt tudjátok, én újból és újból hangsúlyozom, én arra jutottam, amikor 4 év után elkerültem a Terézvárosból Rákoskeresztúrra, hogy szerintem hülyeség előadásokat tartani. Erre jutottam. És meg is volt a háttere, ez pedig az, hogy azt mondtam, szerintem a kereszténység nem előadások tartása, hanem valamiféle közösségi élet és világ, valamiféle együttlét és összetartozás, egybetartozás és abból fakadó cselekvés, valami ilyesmi. S hogyha kiszakadunk ebből az élő közegből, és csak előadásokat tartunk, akkor ez valami lényegét vesztett dologgá válik. És itt tőletek és általatok tanultam meg valami nagyon fontosat, amit sokkal később olvastam csak. Így fogalmaztam ezt meg, hogy nagyon érdemes azokra hallgatni, akik szeretik Istent, meg szeretik a másik embert. Hogy végül is az életem során többször hallgattam olyanokra, akik szerettek engem, meg szeretitek Istent, és ti sokkal jobban láttatok valamit, mint én, és ezért nagyon hálás vagyok nektek. (02:48)

És aztán, jaj, jaj, esendőnek érzem magam, játszottam szavakkal, hogy tulajdonképpen mi mindent gondolhatnak mások arról, hogy ez mi, és hogy mennyire másképp élem meg. Milyen sokszor hallottam valami ilyesmit, hogy hát, ez egy ilyen forma, meg valami stílus, nem tudom, ilyen előadásmód. Közben pedig számomra nem így van, hanem sokkal inkább arra jöttem rá, hogy elvész a lényeg, hogyha nem találjuk meg hozzá a formát. Eszembe jutott ez a kifejezés, hogy az életutam során, ahogy keresztény emberként hallottam beszédeket. Ugye azt tudjátok, hogy a papnevelő intézetben rettenetesen unalmas beszédeket hallgattam. Nagyon unalmasak voltak, és nagyon sokan. És volt egy pont, ahol már annyira nem tudtam a tehetetlenségemmel mit kezdeni, hogy rájöttem, valamilyen kreatív választ kellene adnom a saját nyomorúságomra. Miután nem voltam sohasem nagyétkű, ezért a reggeli nem tellett sok időbe, ezért gyorsan befejeztem a reggelit, bementem a szobámba, a szobám körülbelül akkora volt, mint ez így, ennyi, ekkora volt a szoba, s amíg a többiek még reggeliztek, addig a fél órával azelőtt elhangzott beszédet megpróbáltam elmondani érdekesen. Így volt, ezt két éven keresztül gyakoroltam. Minden reggel, ha nem volt éppen mondjuk bundás kenyér, mert azt nagyon szerettem, akkor beálltam a szobámba, négy fal, jó közel volt… Olyan kicsi volt a szoba, hogyha kinyújtottam a karomat, akkor el lehetett érni a két falat, s akkor ott a négy fal között, ez persze hat fal, csak négynek szoktuk mondani, megpróbáltam elmondani azt a beszédet érdekesen. Emögött nem valami formai vagy stílusbeli megfontolás állt, hanem arra jutottam, hogy Isten nem unalmas.

Az Istennel kapcsolatos összes tapasztalatom az volt, hogy Isten nagyon izgalmas, nagyon érdekes, nagyon színes, lenyűgöző, érdekfeszítő, egyszerűen fölülmúlhatatlan és vonzó, vágyakozom utána és az összes többi. És az, ahogyan hallottam róla beszélni, gyökeresen ellentéte volt ennek. S arra jutottam, hogy ha Istent úgy próbálom közölni, közvetíteni, valahogyan megjeleníteni, hogy az unalmas, akkor valamit nem közlök belőle, ami pedig lényegi. S akkor ott elhatároztam, hogy megpróbálok soha de soha nem unalmasan beszélni Istenről. És számomra az alkalmaknak is nyilván megvan ez a spirituális mélysége és gyökerezettsége. Ez tehát számomra egyáltalán nem valami stílus vagy forma, főleg nem valami technika vagy módszer, ezekhez nem is nagyon értek. Hanem ennek a tapasztalata és meggyőződése, hogy Isten nagyon érdekes, színes és izgalmas. És ezért aztán számtalanszor fedeztem ezt föl, ahogyan a szülő kiabál a gyerekével, és azt mondja, hogy „Hányszor mondjam már neked, hogy szeretned kell a testvéred!” Számomra ez nem egy formai baki, hanem valami lényegi dolog hiányzik. Megpróbálok valakihez eljuttatni egy üzenetet, hogy szeresd a testvéred, és ezt nem formailag, hanem tartalmilag nem úgy csinálom. Nem egyszer fedeztem azt föl, hogy ami sokak felől vagy sokak számára valami forma, az nekem nem az! Hanem az mélyen tartalmi dolog! És ez a tartalmi rész nagyon-nagyon foglalkoztat, ahogyan valami lényegi tartalmi dolog kifejezésre tud jutni. (07:05)

Ezért például milyen sokat beszélünk az igazságról. S akkor az lett a benyomásom, hogy az igazságot nem lehet valóban valahogyan közvetíteni, elmondani, hogyha azt nem szeretettel csináljuk. Hogyha szeretet nélkül képviseljük az igazságot, az nem az igazság. És akkor ez megint csak nem valami formai dolog, vagy stílusbeli dolog, hanem számomra lényegi. Ezzel játszottam belül néhány nappal ezelőtt, hogy tulajdonképpen értékeket valahogyan meg tudjunk mutatni, vagy valamit be tudjunk abból teljesíteni, azoknál mindig valami többre van szükségünk. Például a megértéshez nem megértésre van szükség, hanem együttérzésre. Együttérzés nélkül nem tudjuk megérteni a másik embert. Az igazsághoz szeretetre van szükség, a megértéshez együttérzésre. Az együttérzéshez nem együttérzésre van szükség, hogy az valóban legyen, hanem hogy átéljem, hogy veled mi van, és szerepet cseréljek veled. Aztán a hithez nem hitre van szükség, hanem reményre. A reményhez nem reményre van szükség, hanem szeretetre. A szeretethez meg nem szeretetre van szükség, hanem Istenre. Mert különben az, amit én szeretetnek nevezek, az nem is tudom mi. A saját gyarlóságom. A békéhez Isten szándékának a fölismerésére van szükségem, nem egyszerűen csak békére vagy a béke szeretetére. (08:55)

Ez nagyon izgat. Hogy tulajdonképpen mindig, mikor valamire rácsodálkozunk, akkor annál valami többre van szükségünk. Valami többre. És ez a több az, ami föltétlenül, hallatlanul izgat. És akkor tulajdonképpen szívbe szokott markolni, mikor esetleg azt hallom, hogy itt semmi mást nem csinálunk, vagy itt nekünk nem fontos semmi, csak valami siker, meg hogy új dolgok legyenek, meg a külcsín, meg a nem tudom mi – ez mindig szívbe markoló számomra. Szerintem mi teljesen másképpen vagyunk. Egyáltalán nem ez foglalkoztat vagy érdekel bennünket, hanem sokkal inkább az, hogy valami, amit csinálunk, annak valami eredménye vagy gyümölcse legyen. Ez nagyon is foglalkoztat bennünket! Hogy ne egyszerűen csak valamit mondjunk, hanem abból szülessen valami. Na ezért is gondoltam azt, hogy csak beszélni nem érdemes. De a barátaim meggyőztek, hogy egy picit igen. (10:05)

Jó, ezt nem is akarnám tovább. Asszem, hogy ez így, így…

Továbbmennék viszont valami fordulathoz, hogy mi is ez a több számomra… Mondjuk hogy az 500 előadás alatt mit értettem meg. Valami olyasmit, hogy van bennem egy naivitás. A naivitás így szól… Mondjuk ez jó lesz. Ez az életcél. 500 előadás. Itt az életcél. Legyen mondjuk itt. S akkor vagyok én, bármelyikünk lehet, s úgy képzelem el az életet, hogy el szeretnék jutni a célomhoz. Nagyon egyszerű, egyszerűen csak menni kell, ha van akadály, azt kikerülöm, itt találok egy utat, ide jutok és megvan. Hát, az élet meg nem ilyen. Arra jutottam, hogy nem ilyen, hanem talán inkább olyan, hogy megyek, beleütközök egy akadályba, és össze kell szednem minden erőmet. Valahogy át kell jutnom ezen az akadályon, erőfeszítéseket kell tennem. És akkor jutok el a célhoz, ha összeszedem magam, az akaratomat használom, döntéseket hozok, és a többi. Aztán rájöttem, hogy ez nem így van. Néha ide jutok: „Merre kell menni?” Mert éppen tudom, hogy van cél, csak nem látom. Nem tudom, merre kell menni. Tudom, hogy mi a célom, de hol van? Nem találom az utat! Az utat keresem, hol van az út? S akkor, hogyha tanulok valamit, valamit megértek vagy fölfogok, akkor rájövök, hogy na, itt van egy út, itt kell átjönni. S akkor egyszer csak, még nem látom a célt, de már látom, hogy valahogy ott domborodik. Aztán rájöttem, hogy ez nem így van. (12:35)

Tegnap megnéztem egy filmet – most iszom egy kicsit – Angelina Jolie játszotta a főszerepet. Tehát nagyon tanulságos volt. Volt benne egy jelenet, amihez azt hiszem, hogy kell nekem két szék, itt ült Angelina Jolie – ha leírnánk magyarul, úgy kellene leírni, hogy Dzsoli? Elég hülyén hangzik, ugye? Dzsoli. Jó. Itt ül Angelina Jolie, vele szemben egy férfi, mennek a vonaton. Ismerős ez a jelenet? Na, van akinek ismerős. Láttátok? Ezt néztétek tegnap. Nem. Hát én ezt néztem. Vele szemben ül a férfi, nagy zavarban, azt mondja „Meghívhatom vacsorázni?” Válasz – ugye persze ő a végzet asszonya, nyilván… (megpróbálja Jolie telt ajkait a közönség számára szemléletessé tenni – a szerk.) azt az ajkat nem tudom… Azt mondja – (még egyszer megpróbálja – a szerk.) Nem fog menni. „Mi fér-…” Ja nem! „Mi nők nem szeretjük a kérdéseket.” A férfi zavarba jön – hát eddig is zavarban volt, de úgy látszik, egy férfi zavarát mindig lehet még fokozni. Zavarba jön, azt mondja, hogy: „Jöjjön velem vacsorázni!” – „Mi nők nem szeretjük, ha utasítanak minket!” Még nagyobb zavar, ugye ilyenkor már azt is elfeledjük, amit eddig tudtunk, összes, szex, szerelem, család meg az összes többi már nem működik, az idősek még emlékeznek erre az egyetlen szakirodalomra… Azt mondja teljes zavarban a férfi: „Elmegyek vacsorázni, velem tart?” – „Ez is egy kérdés!” Itt látszólag vége lenne a jelenetnek, de a dramaturg megkönyörült a férfin, azt mondja: „Megéheztem, elmegyek vacsorázni. Örülnék, ha velem tartana.” Válasz: „Szívesen!” (16:02)

Ez miért érdekes? Azért, mert látszólag egyszerű, de az van benne, amire rájöttem 15 év alatt, hogy mekkora naivitás volt azt gondolni, hogy látom a célt, tudom az utat, és néha egyszerűen csak össze kell szednem magam. Hogy nem így van! Hanem ahogy megyek, egyszer csak fogalmam sincs, merre van az út, nem tudom, merre kell mennem, és ahhoz, hogy tovább tudjak jutni, egy csomó mindent meg kell tanulnom. Valahogyan fejlődnöm kell, vagy növekednem kell. Olyan dolgokra van szükségem, amikről itt és most talán nem is tudom, hogy szükségem van rá, különben nem érek el oda. Aztán – na jó, akkor erre van szükség, akkor ez ilyen. Rájöttem, hogy nem így van.

Mert néha meg jön az életnek az igaz fordulatossága, hogy megyek s találkozom valakivel. Az a valaki azt mondja: „Én szeretném az életemben megtalálni ezt és ezt a célt. Segítenél nekem? Nem kísérnél el engem egy darabon?” Na ezek az izgalmas helyzetek! Mert ha én azt mondom: „Hát ne haragudj, nekem is megvan a célom!” A csiga is lassan ért ide. Ha én itt lelassulok azért, mert itt a te céljaiddal tötymörgök meg ötymörgök, ne haragudj, nekem ez nem fér bele.” Akkor valamit éppen nem sajátítok el, ami a saját célom eléréséhez szükséges. Ez az izgalmas, hogy látszólag most megálltam, most azzal foglalkozom, hogy teveled mi van és hogy,  te utad hogy van és mit gondolsz az életed céljáról, szerinted van-e itt út vagy nincsen, és miközben ezzel molyolok és foglalkozom, aközben olyan képességekre teszek szert, ami ahhoz kell, hogy megtaláljam a saját utam meg a célom. Azt gondoltam, az élet ilyen, s rájöttem, hogy nem. (18:17)

Mentem, mentem, hirtelen az jutott eszembe, hogy nem egyszer szükségem van valakire, akihez kapcsolódok, vagy valakikre, akikhez kapcsolódok. Hogy vannak olyan utak, amelyeken egyedül nem lehet végigmenni. Ott nem az a trükk, hogy keskeny az út, hanem hogy kivel mész. Azon a szakaszon akkor tudsz átjutni, hogyha sokakkal mész, másokkal mész. Aztán rájöttem, olyan is van, vannak szakaszok, amikor egyszer csak, na ez nem tudom, tetszeni fog-e nektek, itt van egy folyó. S akkor azt mondhatom, hát kérem szépen, itt már nincsen út. Ebbe az irányba van út, meg ebbe az irányba, de az élet azt kéri tőlem, hogy tanuljak meg úszni. Akkor jutok csak tovább, ha valami teljesen újat tanulok meg. Mert ebbe meg ebbe az irányba igaz, hogy van út, csak az nem visz el a célhoz. Ezért úsznom kell, valami teljesen új dolgot elsajátítani. (19:41)

Azt gondoltam, na, valami ilyesmi az élet, de rájöttem, hogy nem. Nézem, hogy ez kitart-e a mai napra… 500 alkalom, hát csak tanultam valamit! Nemcsak hogy folyók vannak, hát hogy is legyen…(a székeket másképp rendezi – szerk.) Gyere, folyó, odébb! 15 dekát fogyok csak egy alkalommal. Megyek, megyek, megyek, rendben van, megtanultam úszni, eljutok ide - hát ezt most nem tudom, hogy kéne csinálni - leveszem a cipőm. Hát mégis, nem otthon vagyok. Le kell vennem a cipőm, föl kell ide állni, s nem lehet átjutni oda, csak ha ugrok. Tulajdonképpen ez nem is jó, mert körülbelül így van – most ezt nem gyakoroltam, bevallom nektek – hát most itt tartok! Néha az életben meg van egy olyan pont, hogy van út, csak közben van egy szakadék. Az út az úgy vezet, hogy itt van az utolsó része, van egy szakadék, és ott vezet tovább. És hogyha menni akarok, sose jutok át. Ott ugrani kell! Akkor megtanulok ugrani – fény le, ugye nem láttátok, mi volt itt közben, mert csaltam, de ti ne így csináljátok! – szóval ugrani kell, egyébként nem lehet átjutni ide! (21:54)

Most föl kell vennem a cipőm. Azt a tanácsot kaptam néhány nappal ezelőtt, ha nagyon büdös a lábam, akkor szódabikarbónát szórjak bele. Működik, asszonyok? Nem? Igen? Most egyetlen nő sem vállalja be, hogy… Nem, ilyet ne! Hú, te nagyon mondod! Bajom lesz belőle? Eddig legalább volt egy jó téveszmém, most már semmim nincs. Szóval azt hittem, így van, de rájöttem, nem.

Hogyha még pontosabban megpróbálnám leírni, hogy mire jöttem rá 500 alkalom alatt, akkor az valami olyasmi, hogy tulajdonképpen döntően és alapvetően ezekben a helyzetekben nem is csak megtanulok valamit, amit eddig nem tudtam, mondjuk úszni, vagy együtt menni másokkal, vagy mások céljához hozzájárulni, vagy ugrani, vagy döntéseket hozni, a jó utat megtalálni és a többi, hanem bizonyos pontokon a továbbjutás csak akkor lehetséges, ha én magam megváltozok. Mert ha ugyanaz a valaki maradok, aki voltam, nem jutok el oda. A döntő fordulat akkor következett be, amikor rájöttem, hogy mindig a céllal meg az úttal foglalkoztam. Nem a cél meg az út az érdekes ebből a szempontból, hanem én. És az út és a cél akkor járható csak, és akkor található meg, és akkor visz a célba, ez benne az izgalmas, hogyha én magam nem egyszer nagy fordulatokat hozva megváltozom. És amikor én magam megváltozom, akkor van esélyem meglátni a következő utat, hogy az hogy van. (24:16)

Ezért tulajdonképpen ha ábrázolni kéne, azt mondanám, hogy látom ugyan a célt, de az inkább csak lefedve valami árnyék, s át kell mennem egy másik minőségbe, és az út egy másik minőségben folytatódik tovább. Ebben a minőségben nincs tovább. Olyan, mint amikor játszunk, s az ötödik pályán túljutunk, s jön a hatodik. Ezen a minőségen nem lehet továbbjutni. De nem azon múlik, hogy egyre ügyesebb vagy gyorsabb vagyok-e, hanem közben megváltoztam-e vagy nem. S akkor jutok a következő minőségre, ha én magam megváltoztam, nem akkor, ha valamit jobban csinálok. Nem azon múlik, hogy jobban csinálom-e, hanem hogy más lettem-e. És ezt tartom igazából a leglegizgalmasabbnak. Valami olyasmi ez, egy kedves ismerősöm olyan szépen mondta ezt, most is itt ül. Szerintem ezt szabad elmondanom, mert olyan szép volt ez. Azt mondja: „Ott éltem vidéken, Feri, s tele voltam bajjal és problémával, s nem hallottam a madarakat. Bekerültem a lakótelepre, ott élek a lakótelepen, 15 emeletes házban, s egyszer csak, ahogy megváltoztam, elkezdtem hallani a madarakat. Olyan érdekes, hogy vidéken nem hallottam őket, a lakótelepen meg hallom. Pedig vidéken sokkal több madár van, csak én nem hallottam őket. Most meg hallom!” S akkor a változás valami olyasmi, hogy egyszer csak, ahogy van a változás, már most hallom a madarakat. Ezért reggel fölébredek, egyébként nem ébredtem föl, mert nem hallottam a madarakat. De most hallom. S ahogy reggel fölébredek 5 vagy 6 órakor, látom a napfölkeltét is, s valami olyasmi történik velem vagy bennem, ami egyébként nem történne meg. Ezt tartom nagyon izgalmasnak! (26:30)

És most szeretném ezt átkötni a spiritualitáshoz. Leülünk, és akkor az mondjuk: „Jaj, Uram, légy szíves ne hagyj el engem! Legyél velem, legyél mellettem, erősíts meg, látod, milyen nehéz ez az út, egy csomó dimenzió van…” És van egy pont, ahol a továbblépés nem azon múlik, hogy Isten velem van-e vagy nem, hogy azt élem-e meg, hogy elhagyott vagy nem, a következő lépés nem ezen múlik, hanem azon, hogy én elhagyom-e Istent vagy nem. És amikor rájövök erre a fordulatra, hogy a következő lépést már csak úgy tudom megtenni, hogy én nem hagyom el Istent, és nem úgy, hogy Isten megint jön és segít, akkor képes leszek továbbmenni az úton. Különben, ott abban a zárt világban össze-vissza bolyongok. Ez egy nagyon nagy fordulat. És ez a fordulat nem csak a gondolkodásomban jön létre, hanem énbennem lényegileg. Hogy rájövök, a következő lépést már csak akkor tudom megtenni, hogy én nem hagyom el Istent akkor, amikor azt élem meg szubjektív módon, hogy Ő elhagy engem. Az a változás, ami bennem létrejön, ami kell az út folytatásához, csak azáltal jön létre, hogy én nem hagyom el Istent akkor is, ha az az élményem, hogy Ő elhagy engem. (28:07)

Érthető ez még? Nem szoktam ilyen alkalmakat tartani. Most csak úgy beszélek.

És akkor mondok még ilyeneket. Akkor tudok továbbmenni, ha Isten ad nekem ezt, meg azt, meg amazt. Az élet, a sors, ha kapok ilyesmit és olyasmit, mert arra mind szükségem van, alapvető dolgok. De a lényegi fordulat az akkor következik be, ha arra jövök rá, ez nem így van! Akkor tudok mit kezdeni azzal, amit Isten ad, ha én átadom magam. Hogy mire van szükségem? Az önátadásra van szükségem! Énnekem, hogy továbbjussak, arra van szükségem, hogy átadjam magam, nem pedig arra, hogy Isten bármit adjon nekem. Van egy pont, ahol Isten már bármit adhat nekem, azzal nem jutok tovább. Akármit adhatna, nem jutok tovább. Lázárt föltámasztja a halálból, és mondjuk képzeljük el, hogy még 25-ször föltámasztja Lázárt a halálból, és már senki nem él…Már mindenkinek a dédunokáival focizik… Hányszor támassza föl még Jézus Lázárt a halálból? Még ha valakinek az életét újból meg újból így odaadjuk, akkor se jut tovább. De a továbblépés lehetséges az önátadásom révén. Tehát nem arra van már szükségem, amit Istentől kapok, hanem arra, hogy az önátadásom megjelenjen. (29:53)

Aztán – érdekes volt a tegnapi mise. Elfelejtették meggyújtani a drága sekrestyések a húsvéti gyertyát. Ez így Húsvét hétfőn nem elhanyagolható momentum, a föltámadt Krisztust jelképezi, de nálunk nem égett. Hát, ilyen kacska Húsvét. Van egy nagyon kedves sekrestyés fiú, nem pont úgy működik, mint bármelyikünk. Tényleg! Ő például észrevette, mondjuk ez volt a dolga, hogy nem ég a húsvéti gyertya. De már közben ment a mise. A húsvéti gyertya mellettem áll, 2 méter magas, de egy másfél méter magas tartón van. Ezért úgy szoktuk meggyújtani, hogy levesszük a húsvéti gyertyát, meggyújtjuk és égve visszahelyezzük, mert nagy. Ment már a liturgia, észrevette, hogy nem ég a gyertya, kijött, hozott egy széket, én meg közben mondtam: „Az Úr legyen veletek!” És ő fölállt a székre - a cipőjét nem vette le, teszem hozzá - hát magas a gyertya, meggyújtotta, ott állt, ott magasodott, 3 méter 50, leszállt és rám mosolygott, hogy na, most ég. Én nagyon örültem neki, szerintem is szebb így.

Na, ez a következő gondolatom, olyan érdekes ez! Megint csak, ahogy megyünk az úton, van egy gondolatunk, hogy mikor elakadunk és nagyon nehézzé válik az élet, na akkor kéne, hogy valaki cselekedjék értünk. Cselekedjen valaki, főleg Isten, cselekedjen értem! Mentsen meg, szabadítson meg. A fordulat akkor következik be, ahogyan egyáltalán tovább lehet jutni, hogy rájövök, hogy nem arra van szükségem, amit Isten megtesz értem, hanem arra van nekem szükségem, amit én megteszek Istenért. Nem Istennek van szüksége arra, amit én megteszek neki, hanem nekem. És ha én azt nem teszem meg őérte, akkor énbennem valami nem történik meg, és nem változom meg, és ezért nem fogom látni, hogy hogy van a következő lépés. Nekem van erre szükségem, nem őneki. A fordulat, amikor rájövök, hogy erre nekem van szükségem. S az egész, valahogy az élet, a világ  így van kitalálva, és ezt nagyon szépnek látom. (32:53)

És aztán azt mondjuk, hogy Uram, itt most elakadtam, itt és most légy szíves csinálj valamit, itt és most! Az ’itt és most’-hoz nem az ’itt és most’-ra van szükség, hanem arra, hogy folyamatban legyek. Hogy egy folyamatban, egy folyamatos úton levésben legyek Istennel. Erre jutottam. Amikor itt és most, akkor az itt és most-ban semmi nincsen. Ugye az ’itt és most’ az olyan, ugye emlékeztek erre a történetre, hogy valaki kapaszkodik a szakadékban egy kilógó gyökérbe, rettenetesen, élet-halál között lebegve, s akkor fölkiált, hogy „Uram, segíts!” Akkor azt mondja neki a hang: „Engedd el!” Némi csönd, következő a válasz: „Nincs még itt valaki?”

Itt és most! Itt és most nekem tele a gatyám. Ez itt és most van, és itt és most valaki nekem azt mondja, hogy engedjem el, akkor ezzel nem tudok mit csinálni. S a történet úgy folytatódik, hogy véget ér az éjszaka, följön a nap, és fél méterre van a földtől. Csak a sötétben nem látszik. S ahhoz, hogy én azt mondjam: „Hát ha Ő mondja, elengedem.” Ez egy folyamatnak az eredménye, hogy van köztünk egy folyamat – Ő mondja, ez nekem számít. Nem azért, mert látom. (34:57)

S akkor az utolsó dolog, hogy olyan gyakran hallom ezt, hogy Isten szeretetére vágyom, hogy az tapasztalható, átélhető legyen. És itt egy pont után megint nem erre van szükség, hogy Isten még így vagy úgy, vagy nem tudom, hogy szeressen engem, hanem hogy én válaszoljak rá. Isten szeretete nem tapasztalható meg egy ponton túl akkor, ha meg akarom tapasztalni Isten szeretetét. Nincs, már ott nincs út, nincs tovább, már ott vagyok a falnál, nincs, nincs! Hanem az van - Isten szeretete akkor tapasztalható meg, ha én szeretem őt és szeretek másokat. És már csak ezen az úton tudok továbbjutni, már más úton nem. Ezt is szépnek tartom! Ez az egész valahogy olyan gyönyörű, de olyan, az egésznek, az egésznek a lényege, hogy nem a cél az érdekes, nem az út, most ebből a szempontból, hanem hogy rájövök, hogy ha én meg nem változom, akkor nem találom meg se az utat, se a célba nem jutok el. Hmm. Úgy is mondhatnám tehát, énnekem van arra szükségem, amiről eddig azt gondoltam, hogy esetleg azt Isten kéri tőlem. Ez jutott eszembe. (36:46)

500 alkalom, s mennyit változtunk 500 alkalom alatt, nem? Rengeteget! A legpontosabb kifejezés talán az, hogy egyáltalán nem vagyunk ugyanazok az emberek, mint voltunk, és ez a legjobb hír! Hogy nem vagyunk ugyanolyanok. Dehogy, nem! Mások vagyunk már! Nemcsak jobban látunk, vagy értünk vagy tudunk valamit, hanem ennél sokkal több történt. Mi megváltoztunk, s ezért tudjuk folytatni az utat. Különben legfeljebb ugyanazon az úton járkálnánk. Jaj, de komoly ez, de komoly!

Mennyi az idő? Híj, hét perc… Nézek rátok. Tudom, hogy ti nem ezért jöttetek, hogy nézzelek titeket. Azt mondta valaki egyszer: „Figyelj, Feri! Azt az alkalmat szerettem a legjobban, amikor 20 percen keresztül beszéltél a cseresznyéről.” Abban volt valami, az összes többiben nem. Az jut erről eszembe, most visszakanyarodva, hogy tartalom vagy forma, vagy ez hogy is van. Az lett a benyomásom vagy 20 évvel ezelőtt, hogy abban a kifejezésben, hogy örömhír, nagyon sokan kizárólag a hírt hallják, s azt mondják, nekünk egy hírt kell továbbadni. S ezt mondani kell, mondani. S az örömre sokan úgy tekintettek, mint valami lényegtelen dologra. Az nem számít, a lényeg, hogy mondjuk a hírt. S rájöttem, hogy az örömhírben az öröm nem egy lényegtelen dolog, hanem tartalmi és fontos. Csakhogy nem mindig örülök neki. Akkor az a kérdés, hogyan kellene változnom, alakulnom ahhoz, hogy az az öröm az öröm legyen bennem, hogy meg tudjam látni, hogy abban hogy és mint van öröm. Hogy ez már nem azon múlik, hogy öröm-e vagy nem, hanem rajtam. (39:31)

Hálás vagyok azért, hogy 500 alkalom együtt. Hogy mennyi minden született. Tulajdonképpen fölfoghatatlan számomra, hogy ti mennyi mindent csináltatok ez alatt az 500 alkalom alatt meg közben. Fölfoghatatlan! Én ezt nem tudom! Ez tulajdonképpen lenyűgöző, hogy ti mennyi mindent csináltatok 500 alkalom, 15 év alatt! Lenyűgöző! Ezért tulajdonképpen, például ezt is hallottam nem egyszer, hogy hát, biztos az a cél, hogy minél több emberhez valami eljusson. Nekem biztos nem! Azért nem, mert a minőség nekem sokkal fontosabb, hogy valami lényegi, tartalmi dolog meg tudjon jelenni. És ez egészen biztos, hogy én ezt nem tudom mindenhova – mindenhova? Hát… De ti már egy csomó helyre eljutottatok. Ez zseniális! (40:51)

Hogy miért nem a siker az érdekes – tudjátok, mi a tapasztalatom? Ezt még úgysem mondtam el soha. Amikor mondjuk nagyon nehéz élethelyzetekbe kerültem, és rosszul voltam, azok az élethelyzetek hasonlítanak leginkább ahhoz, amikor nagy sikereim voltak. Mind a két állapotban nagyon beszűkültnek éltem meg magam. Nagyon beszűkültnek! Hangulatilag volt a kettő közt különbség, de valahogy mintha tartalmilag, lényegileg meg alig lett volna. És amikor valami nagy siker, vagy valami nagy fájdalom, akkor mind a kettőben egy beszűkültséget éltem meg. Úgy éreztem, hogy ebből ki kell jönnöm, mert egyszerűen ez megfojt engem. Akkor nem egyszer hónapok, évek kellettek, míg valamiből kijöttem, ami túl szűkös volt.

Ezért is lett a vesszőparipám az, hogy a siker, az egészség vagy a boldogság tulajdonképpen életcélként katasztrofálisan lapos. Annyira nulla – nulla, most ezt így provokatívan, nulla! A csiga gondolja ezt! A csiga 15 évvel ezelőtt elindult, mert szeretett volna sikeres lenni, boldog meg egészséges. De az a fantáziám, hogy mire ideért, rájött, hogy nem így van. Hogy például a siker, a boldogság, az egészség, amiért az emberiség nagy része vesződik, az gyümölcsként jó, de célként nem! Célként ez a három dolog annyira szűkös és lapos, egyszerűen annyira kevés az embernek, hogy azt el nem tudom mondani. Ha valaki egy beszűkült, lapos, felszínes életet akar élni, akkor legyen az a célja ott, hogy siker, egészség meg boldogság. Most ezt föl is rakom így. Ijesztő!! A siker, az egészség meg a boldogság nagyszerű, hogyha valaminek a gyümölcse vagy következménye. Na, akkor finom tud lenni. De célként – jaj! Ha célként csináljuk, előbb-utóbb ugyanazon az úton megyünk. Ugyanaz és ugyanaz, és ugyanaz… Jaj! De jó, hogy ennél több az élet! (43:57)

Hogy tud több lenni az élet? Hogyha több, mint mi. Ha csak valami olyasmire törekszem, ami énvelem van – hát, akkor megkapom magam csőstül. Tiveletek ez hogy van? Ha nagyon sokat foglalkozunk magunkkal, akkor annyira szűk lesz az élet! Egészen… Ezért nagyon bírom, amikor valaki megkérdezi tőletek, na hogy vagy – hát tulajdonképpen nem tudom. Ezen nem szoktam annyira gondolkodni. Más fontosabb dolgom is van.

Hogy legyen ennek szép vége? Tessék? Mese? Hááát… Mesét nem tudok, egy történet jut eszembe. Ezt a történetet már mondtam, de valahogy az 500 alkalom 500 alkalom… talán két történet. (45:27)

Az egyik, hogy olyan 270. alkalomnál, ha még emlékeztek rá, akkor egy éven keresztül hallottuk ugyanannak a komolyzenei darabnak a próbáját. Egészen elviselhetetlen volt. Tessék? Emlékeztek. S akkor a záró alkalomra Zsolt megszervezte, hogy az egész zenekar eljött, s eljátszották ott élőben. Az volt az élményem erről, hogy na, hát ezt már a temetésemre teszi. Tényleg, hogy ennél többet én nem kérek, nem kaphatok, én már mindent megkaptam az élettől, ami nekem kellett. Már többet nem kell kapnom. Most is ez van bennem, hogy nekem már többet nem kell kapnom. Na, ez az egyik.

A másik – azért mégiscsak! - ahogy mentem föl az áldoztatásból, meséltem ezt nektek, és a kis srác, aki tartotta az áldoztató tálcát, rám néz, de úgy mise közben ám, nagy áhítat közben, mindenki csinálta a dolgát, csak mi nem, rám néz, azt mondja: „Feri atya, szeretlek!” S akkor megy a maga útjára. Hát én ezt nem bírtam ki. Mert ő ott balra állt, nekem jobbra kellett volna kimennem, de tettem egy kis kunkort egy ilyen liturgikus vonulás keretében, mentem, tudtam, hogy nem menekülhet el, kitértem balra: „Én is!”

Szóval – köszönöm! (nagy taps) Azt hiszem, hogy akkor most befejeztem. (47:45)

                                                                                                                                                           Lejegyezte: Hartmann Erika