Jn 20, 19-31 – Húsvét 2. vasárnapja

2015.04.12.

Megosztom
Elküldöm
Jn 20, 19-31 – Húsvét 2. Vasárnapja
"Hacsak nem látom...én nem hiszem!"

„Amikor a hét első napján (húsvétvasárnap) beesteledett, Jézus megjelent a tanítványoknak ott, ahol együtt voltak, pedig a zsidóktól való félelmükben zárva tartották az ajtót. Belépett, és így szólt hozzájuk: „Békesség nektek!” Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. Jézus megismételte: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” E szavak után rájuk lehelt, és így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok meg, az nem nyer bocsánatot.” 
A tizenkettő közül az egyik, Tamás, vagy melléknevén Iker, nem volt velük, amikor Jézus megjelent nekik. Később a tanítványok elmondták neki: „Láttuk az Urat.” De ő így szólt: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem érintem ujjaimat a szegek helyéhez, és nem tapintom meg kezemmel oldalát, én nem hiszem!” 
Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványok, Tamás is ott volt velük. Ekkor újra megjelent Jézus, bár az ajtó zárva volt. Belépett és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Tamásnak pedig ezt mondta: „Nyújtsd ide az ujjadat és nézd a kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és érintsd meg oldalamat! Ne légy hitetlen, hanem hívő!” Tamás így válaszolt: „Én Uram, én Istenem!” Jézus ezt mondta neki: „Most már hiszel, Tamás, mert láttál engem. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hisznek!” Jézus még sok más csodajelet is művelt tanítványai szeme láttára, de azok nincsenek megírva ebben a könyvben. Ezeket viszont megírták, hogy higgyétek: Jézus a Messiás, az Isten Fia, és hogy a hit által életetek legyen benne.”

„Hacsak nem látom, és nem tapintom… én nem hiszem!” Tulajdonképpen a hitre vonatkozó kérdés, kimondva vagy kimondatlanul, azokban a kérdésformákban is újból és újból megjelenik bennünk, amikor azt firtatjuk, és arra kérdezünk rá, hogy: Miért történt ez? Miért történhetett ez? Hogyan engedheti meg ezt Isten? Hogyan történhetett az meg, hogy Jézussal így elbánjanak? Hogy lehetséges az, hogy Őt megölhették? Ha Ő az Isten Fia, akkor mi történt itt egyáltalán? Húsvét kapcsán beszéltünk arról, hogy tulajdonképpen leírhatjuk azt, és elmondhatjuk történetszerűen azt, hogyan történtek az események, de nem ez az igazi lényeg! Ez valahogy az út a lényegig, mert a lényeg az, hogy ezt a kérdést tegyük föl, hogy: Mi is történt? Nemcsak, hogy hogyan, hanem, hogy mi! Akkor pedig most megint léphetünk egyet: Mi az, ami segít nekünk abban, hogy meg tudjuk mondani, hogy mi történt ott, ezekben a napokban, és, hogy 2000 évvel később, mi miért vagyunk itt? Hogy amikor valaki a hitünk felől kérdez meg minket, ahogy ezt szoktuk olvasni, akkor mi, mi alapján mondunk bármit is? 
Az első gondolat tehát így szól, hogy: Először föltesszük ezeket a kérdéseket, hogy miért és hogyan, és aztán eljutunk oda, hogy mi is történt. Ami igazán segít nekünk a válaszadásban, az az, hogy ahogy a személytelen kérdéseinket föltesszük, hogy miért engedi Isten, miért hagyja ezt, miért történt ez, és a többi, egyszer csak valami sokkal személyesebbhez jutunk! Ez a sokkal személyesebb pedig az, hogy ahogy Tamás azt mondja, hogy én nem hiszem, és egyszer csak, ahogy megérinti Jézust, azt mondja, hogy: „Én Uram, én Istenem!” Erre Jézus azt mondja, hogy: „Tamás, te már most hiszel!” De az a kérdés itt, hogy Tamásban ott van rengeteg kétely, nem tudja tulajdonképpen, hogy ez itt most hogy és mi is, és mi az értelme,  és mi a jelentése, és mi történt pontosan ott ezekben a napokban. Amikor pedig megérinti Jézust, ez számára válasszá válik, miközben Jézus nem válaszol neki! Nincs semmiféle oktatás, amiben pontról-pontra elmondaná, hogy ez most így történt, és emígy, és amúgy, és akkor ezt most jól véssétek az eszetekbe! Hanem a hit azáltal jelenik meg, hogy ahogy Tamás, valahogy úgy, mint mi, tulajdonképpen újból és újból a hitünkkel, az Istenkapcsolatunkkal összefüggésben ezeket a kérdéseket firtatjuk, hogy miért és hogyan, és miért lehetséges, egyszer csak megérintjük Istent, és hirtelen valami válasszá válik! De itt szeretném ezt a mondatot pontosítani. Nemcsak az történik, hogy tulajdonképpen a kérdések során már nem azt tesszük föl, hogy miért, és nem is azt, hogy hogyan történt, már nem is csak azt, hogy mi is történt ott, hanem, hogy Kivel, és hogy: Ki vagy Te? Kivel történt ez? Amikor pedig történik egy élményszerű fölismerésem Jézussal kapcsolatban, hogy tudom, hogy Te ki vagy, akkor egyszer csak a megelőző kérdésekre, látszólag választ kapok. Valójában sokkal több történik! Mégpedig az, hogy felülmúlom a saját kérdéseimet! Tulajdonképpen egy minőségi ugrás történik, egy óriási fordulat és változás, bennem! Valójában Jézus itt, ebben a történetben, semmilyen választ nem ad Tamásnak a kételyire, a kérdéseire, a miértjeire, a hogyanjaira, és a mi történtre! Egyszerűen csak azt mondja, hogy: „Gyere Tamás, és fedezz föl Engem, hogy ki vagyok Én!” Amikor pedig Tamás azt tudja mondani, hogy tudom ki vagy, akkor ebben a pillanatban fölülmúlta az összes addigi kérdését, amire tulajdonképpen, magunk között szólva, szerintem nincs is válasz! Ezért a kereszténységünkben a kulcs mégiscsak Valaki, egy Személy, és a Személlyel lévő kapcsolat révén valami történik velünk és bennünk, és mi elkezdünk megváltozni, és ebben az átalakulásban és megváltozásban felülmúljuk az addigi kérdéseinket! Tulajdonképpen ennek vagyunk itt a részesei, szem és föltanúi. Hiszen nem válaszokat ad Jézus, hanem csak egyszerűen lehetővé teszi Tamásnak, hogy fölismerje, hogy Ő kicsoda! Ezért a kereszténységünknek tulajdonképpen az alapkérdése mégiscsak az, hogy: Jézus, ki vagy Te? Ki vagy Te nekem? Mi is van köztünk? Ameddig azt mondjuk, hogy hát ez nem olyan fontos kérdés, hanem a lényeg az, hogy Isten válaszoljon a sokkal lényegre törőbb kérdéseinkre, akkor tulajdonképpen azokra a kérdésekre, sosem kapunk választ, és marad bennünk egy elégedetlenség, egy hiányérzet, egy éhség, egy csalódottság, és megmarad bennünk nagyon sok kételkedés. Aztán így eljutunk még valahova, ezt pedig úgy mondhatnánk, hogy az az út, amit bejárunk, hogy miért történt ez, és hogyan történt ez, és mi történt, egészen odáig, hogy Kivel történt ez, és Ki is vagy Te, és Ki vagy Te nekem, addig tulajdonképpen megpróbáltatásokon megyünk keresztül! Éppenséggel pedig a megpróbáltatásokon keresztül menve jutunk el oda, hogy már ne azt kérdezzük, hogy miért, hanem azt, hogy: Ki vagy Te? Sőt, hogy ne is kérdezzük azt, hogy Ki vagy Te, hanem, hogy fölfedezzük, hogy Ki vagy Te! Egyszer csak Valaki válik válasszá az összes kimondott kérdésünkre, de nem azért, mert az válasz lenne, hanem mert általa felülmúljuk az összes addigi kérdésünket! Hadd hozzam erre egy egész konkrét élményemet! Volt egy kedves, ismerős pár, várták a babájukat, és kiderült, hogy beteg lesz. Úgy döntöttek, hogy hát azt akarják, hogy éljen! Hát ők szerettek volna egy babát, és most ha így van akkor így, ha úgy van, akkor úgy! Azt mondta a férfi, hogy tulajdonképpen, ahogy a feleségem várta, ő valahogy hamarabb megbékélt azzal, hogy beteg lesz a pici baba. A férfi azt mondta, hogy: Nem, én nem békéltem meg vele. Nem is tudtam, és nem is akartam a felségemnek mondani, hogy én erre nem vagyok kész, és nem tudom, hogy miért pont velünk történt ez, és hogyan történhetett ez meg, és most mit kezdjek majd ezzel… Akkor pedig azt mondta nekem, hogy: Képzeld Feri, az történt, hogy amikor ott voltam a kisbaba születésénél, és a kezembe adták azt a pici babát, úgy, hogy lehetett tudni, hogy beteg lesz, egyszer csak minden kétely eloszlott bennem, és azt éltem meg, hogy ő az én gyerekem! A legvilágosabb élményem az volt, hogy ő a kisfiam! Amikor valakibe ez a változás végbemegy, és ahogy fogom azt a pici babát, és azt mondom, hogy ő a kisfiam, akkor ezáltal fölülmúltam az összes addigi kérdést, amire nem tudtam, hogy van-e egyáltalán válasz! Tulajdonképpen a hitünk az a folyamat, ahogyan mi magunk, megpróbáltatásokon keresztül eljutunk oda, hogy a személyre tudjunk rákérdezni, és tulajdonképpen személykánt fedezzük föl Istent! Végre-valahára Istent, személynek lássuk! Ne pedig valami személytelen erőnek, valakinek, aki a szükségleteinket betölti, aki gyógyít és csodát tesz, aki megvalósítja Isten Országát, aki elhozza a Paradicsomot, aki üdvözít minket, hanem, hogy Személynek lássuk!  Tulajdonképpen az életutunkon egésze odáig igyekszünk eljutni, hogy az egymással való kapcsolatban fölfedezzük egymást személyként! Mert, amikor egymást fölfedezzük személyként, az összes addigi kínzó kérdésünket képesek vagyunk meghaladni! Valahogy úgy, ahogyan az a férfi és az a nő, a férj és a feleség, ahogy tele vannak konfliktussal, nehézséggel, ütközéssel, csalódással, elégedetlenséggel, és amikor elhangzik az a kérdés, hogy akkor miért vagytok együtt, akkor a férfi azt mondja, hogy: Hogyhogy miért? Mert ő a feleségem! Ez pedig tulajdonképpen egy válasz, de a válasz azáltal válik válasszá, hogy énbennem vagy őbenne létrejön egy változás, és ebben a változásban egyszer csak fölfedezem őt személyként, és ezzel meghaladom az addigi kínzó kérdéseimet, amelyeket ezután is természeten föl lehet tenni, lehet rá valamit mondani, vagy esetleg nem lehet valamit rá mondani, de történik valami lényegi dolog, bennem! Ez válik válasszá az életre, és nem a kérdésre, hanem az életre! Ezért mi nem kérdésekre keressük a választ, hanem az életre! Ha pedig az életre keressük a választ, akkor arra személyek a válaszok, nem pedig mondatok és igazságok! Valahogy úgy, ahogy tologatja az édesanya a babakocsiban a picit, és akkor már a számtalanodik történet, hogy megállnak, és akkor: Jaj, megszületett! Hadd nézzem! Akkor az édesanya már egy begyakorlott mondattal azt mondja, hogy: Nehogy azt mondd, hogy szép! Hát látom én is, hogy ronda! De az enyém!  Amikor valaki eljut oda, hogy a kicsi babájára úgy tudjon nézni, hogy személy! Nem az az érdekes, hogy szép-e vagy nem, hogy fiú-e vagy lány, ilyen vagy olyan, mérnök lesz-e vagy orvos, hanem hogy ő a fiam, meg a kislányom! Amikor ide eljutok, hogy valakit személynek tudok látni, akkor túlhaladom az összes addigi kínzó kérdésemet. Vagy amikor odamegy a fiatal barát az idős baráthoz, és azt mondja, hogy én ezt fogom csinálni, mire az idős azt mondja erre, hogy őrültség, nehogy megtedd! Akkor erre a fiatal azt mondja, hogy akkor is megcsinálom! Mire az idős azt mondja, hogy egyáltalán nem értek vele egyet, de ha bajod lesz, akkor én legyek az első ember, akihez fordulsz! Annak a meghaladása, hogy mi az igaz, és mi nem, és hogy a helyes, és hogyan nem: Eljutok valakihez, mint egy személyhez! Tulajdonképpen az a gyönyörű, hogy azt látjuk a Megtestesüléstől a Föltámadásig, hogy Jézus ugyanezt az utat járta be! Eljött ide a földre, és talán a legnagyobb kísértése az volt, hogy hallgasson ránk, akik rá akartuk Őt venni, hogy egyeseket ne tartson személynek, hanem azt mondja, hogy: Isten Országa sokkal fontosabb, minthogy a bűnösök is itt legyenek! Isten Országa sokkal fontosabb, minthogy a szamaritánusokkal is bajlódjunk! Isten Országa sokkal fontosabb, minthogy a nők is ott legyenek! Mert hát, ugye… Isten Országa sokkal fontosabb, minthogy a zsidókon kívül bárki bekerüljön oda! Isten Országa sokkal fontosabb, minthogy ott bűnösök is legyenek! Legyenek csak az Írástudók meg a Farizeusok! Tulajdonképpen mi, az emberek folyton-folyvást rá akartuk venni Jézust, hogy valakiket ne tartson embernek, és mondja azt, hogy nélkülük sokkal szebb lenne az Isten Országa, fényesebb lenne és igazabb! Ezért tulajdonképpen Isten azt teszi meg Jézusban, hogy következetesen bejárja az utat addig, amíg minket, mint személyeket fölfedezzen! Nem tágít, és nem és nem, egészen a végsőkig, hogy minket személynek és embernek lásson és tartson! Tulajdonképpen az Isten bejárja ezt az utat, és megmutatja, hogy mit jelent az, hogy van ezer kínzó kérdés, hogy miért csináljátok ezt Velem, most miért ütsz engem? Jézus ne tehette volna föl ugyanezeket a kérdéseket, mint amelyeket mi? Hát dehogynem! Még sokkal inkább, mint mi! Ezért az Ő útja az, ahogyan azt mondja, hogy igen, ezeket a kérdéseket mind föltehetném, de én inkább szeretnék eljutni hozzátok, mint személyekig! 
Ezért a zárógondolat így szól, hogy: Ezért Jézus sokkal több, mint a legnagyszerűbb ember, aki élt a földön, de annál sokkal több! Mi pedig emberek, mi nem a legnagyobb értékek vagyunk a földön, hanem mi a legnagyobb értékek vagyunk a földön, és annál sokkal többek! Tönkretesz bennünket az a látásmód, ha azt gondoljuk, hogy a világon értékek vannak, és a legnagyobb érték az ember! Nem! Az ember nem a legnagyobb érték, hanem egyrészt a legnagyobb érték, másrészt, annál annyival több, mint amennyivel Jézus sokkal több, mint a legnagyszerűbb ember! Mi annál vagyunk sokkal-sokkal többek, minthogy egyszerűen csak az értékek hierarchiájában mi legyünk a csúcson, már ami az emberi világot illeti! Mi annál sokkal többek vagyunk! Az életben, amikor a megpróbáltatások érnek, akkor tulajdonképpen ezek a megpróbáltatások hozhatják meg azt a világosságot bennünk, hogy a másik ember nem egyszerűen csak egy érték, hanem annál sokkal több! Amikor pedig egymást fölfedezzük, akkor nem, mint valami értéket! Abbahagyjuk ezt, hogy mi értékek alapján élünk, mert az nagyon szomorú lenne, ha egy keresztény ember értékek alapján élne! Mi személyek alapján élünk, és személyekkel való kapcsolat alapján élünk! Ezért az ember nem csak valami nagyszerű érték, hanem annál sokkal több, és Jézus nem a legnagyszerűbb ember, hanem annál sokkal több! Amikor pedig ehhez a sokkal többhöz eljutunk egymással való kapcsolatban, a sokkal többhöz eljutunk a Jézussal való kapcsolatban, akkor egyszer csak élhető lesz az élet, még akkor is, ha rengeteg kérdésünkre nem kapunk választ! 
A mai evangéliumban történik tulajdonképpen egy váratlan, szinte megmagyarázhatatlan fordulat. Valaki azt mondja, hogy én nem hiszem, és amikor azt tudja mondani, hogy: Én Uram, én Istenem, akkor egyszer csak megtörténik valami, amiért érdemes embernek lenni! 
Talán mondhatom így, hogy utálni szoktuk a sebeinket, nem szeretjük a tökéletlenségünket, a gyarlóságunkat, a sebzettségünket, de ennél jobban talán a másikét utáljuk jobban. Mindent el is követünk, hogy megváltozzon, hogy megváltoztassuk, hogy most már gyógyuljon meg, hogy ne zavarjon minket, magunkat pedig, hogyha tükörbe nézünk, akkor úgy látjuk, hogy: Mi ez a rondaság? Majd pedig elkezdjük magunkat, vagy egymást nem személynek látni, és nem emberszámba venni! A Megváltás azt is jelenti, hogy belenézek a tükörbe, és látom a sebzettségem, ránézek valakire, és látom a sérülését, és éppen a sérülésen keresztül fölismerhetem azt, hogy hát ki is ő, hogy ő egy személy! És hogy én ezzel a sérüléssel, és gyöngeséggel, és gyarlósággal együtt személy vagyok, Istennek egy nagyon fontos valakije! De nagy dolog, hogy éppen, ahogy a sebekhez nyúlunk, legyen ez a miénk vagy bárki másé, így fedezhetünk föl valami sokkal többet, és fölismerhetjük éppen ezen keresztül azt, hogy kik is vagyunk mi. 

Lejegyezte: Ujhelyi Balázs