A negativizmus-pesszimizmus séma 8.

2015.04.21.

Megosztom
Elküldöm
 Köszöntlek benneteket! Isten hozott mindannyiótokat!

Éppen szügyig taposunk a negatívizmus-pesszimizmus világában. De tulajdonképpen már túllendültünk rajta abból a szempontból, hogy amit és ahogy beszélünk, azért az már sokkal izgalmasabb számomra, mint hogy negatív dolgokról essék szó folyton-folyvást. De annyi ismétlés mégiscsak, hogy tehát a sémákról beszélünk. Mi az, hogy séma? Gyerekkorban átélt tapasztalatok lenyomatot hagynak bennünk. Ezért a gyerekkorban átélt tapasztalati lenyomatok hatására hiába vagyunk itt és most, 30-40-50-60-70-80-90+ évesek, néha egészen kis dolog is elég ahhoz, hogy megint a gyermekkori tapasztalati világ elevenné váljék bennünk, attól függetlenül, hogy itt és most mi van, az nem számít. És megint csak, ahogyan érzéseink, gondolataink, emlékeink és a hozzájuk fűződő testi állapotaink megjelennek és ezeket tapasztaljuk, ezek nem az ’itt és most’-ról, nem énrólam szólnak, nem a helyzetről, nem a másikról, nem a kapcsolatról, nem az életről és nem a világról, hanem a sérültségemről. Vagyis arról a sémáról és annak a világáról, amit hordozhatok nagyon-nagyon-nagyon régóta. De hogyha én egy sérültséget azóta hordozok, amióta az eszemet tudom, könnyen gondolhatom azt, hogy az én vagyok. Vagy hogy a világ olyan, vagy hogy te ilyen vagy, Isten ilyen és a kapcsolat ilyen, és az összes többi. De nagy dolog, amikor valaki rálát a saját sémájára, s azt mondja, hogy na, ez itt egy séma.

A negatívizmus-pesszimizmus sémának a lényege pedig az - de ezt már kívülről tudjuk, már úgy unom! - hogy egy átható, tartós figyelemmel fixírozom a rosszat, mintha valami szép nő lenne, úgy bámulom, és semmi másról nem tudom levenni a szemem, csak a csúnyáról meg a rosszról. Mint egy szép nőről. Ez egy elég furcsa képzettársítás volt. A jó dolgokat pedig, a szép élményeket, mindent kizárok, nem figyelek rá, vagy pedig, hogyha történik, akkor azt mondom „Ó, csepp a tengerben”. Esetleg, ha már mondjuk 10 perce jól vagyok, a következő gondolat kezd el bennem keringeni: „Mikor lesz meg ennek a böjtje? Ismerem én az életet, jóra rossz jön.” S akkor kialakul egy másodlagos érzés, tulajdonképpen itt és most jól vagyok, ezt meg is állapítom, hogy meglepő módon jól vagyok, utoljára talán a kilencvenes évek elején voltam még ilyen jól, de arra már nem nagyon emlékszem, hiszen ki emlékszik arra a csip-csup valamire. És most tulajdonképpen kezdek jól lenni, de ahogyan ezt kezdem átélni, jön, emlékeztek, a másodlagos érzelemvilág. Mert hiába vagyok jól, egyszer csak megjelenik egy gondolat: ”Meddig lesz ez így? A jóra rossz jön.” Na tessék, ez, ugye? A csöndre krákogás és köhögés. Ez kikerülhetetlenül így van, és már alig várom, és miközben tulajdonképpen már 20 perce vagyok jól, a másodlagos érzelemvilág kezd elborítani. Az aggodalom, a félelem, hogy ez nem sokáig fog tartani. És tudjátok, hogy ebben a világban mi következik be, ez egészen úúáhhh! Aki ebben van, az mmnnnyhhhh… Nem kellenek mindig szavak! Ne várjátok tőlem, hogy mindent szavakba tudok foglalni. Ki tud mindent szavakba foglalni? A szavakat arra találták ki, hogy valaki kiabáljon, hogy „Dől a fa!” És akkor elállunk onnan. Az összes többi az már bűvészkedés. (04:11)

Na szóval. Mikor valaki már fél órája jól van – nagyon brutális annak, aki huszonvalahány éve van rosszul, és kezd egy kicsit szédülni, mintha szerelmes lenne, de nem az, nem, ő nem, s akkor a következő gondolat jut eszébe. Na, ezt most nem mondom, mert ti is biztos tudjátok. Milyen természetes gondolat származik abból a másodlagos érzelemvilágból, hogyha valakinek egy negatívizmus-pesszimizmus sémája – mit sütsz, kis szűcs – pesszimizmus sémája van, és már 30 perce jól van? Igen, de idáig már eljutottunk. Meg kell állapítanom, hogy most közös nevezőn vagyunk. Egy közös térben vagyunk, egy közös gondolat hevít minket… De mi a következő? – Nem érdemlem meg, na ez egy jó irány, csak nem erről akarok beszélni, tehát te se találtad el. Egyébként teljesen így van. Nem érdemlem meg, ez oké, oké,… Hogy? De még nem rossz! De hogy előre tudom, hogy valami rossz van. Na, igen, igen, itt tartunk. Ez csak véletlen – na igen, ez csak véletlen, na ez egy eléggé érdekes, igen, kicsit megvizsgállak téged… Lehet, hogy nem is vagyok jól? Igen, azért ez egy kicsit brutális. Ettől még én is egy pillanatra rosszul lettem, de most uralom a lelki állapotaim. Hát hogy van, hogy van? Hogy? Aha. Hú, azért vannak itt gyakorlók köztünk… Eltölt egy félelem, mi lesz ezzel, ha ez így marad? Ez a rettenetes ismeretlen! Igen, 10 percig bírom ezt a furcsaságot, de erre egyáltalán nem vagyok berendezkedve. Jó, hát nyilván az mind jó, amit mondtok, jó, hát 10 perc után nem foglak leszúrni benneteket, hogy készületlenül jöttetek, hanem talán azt mondanám, hogy amikor már fél órára… fél órája jó, fél órája jó, akkor az egy folyamat, és azt mondom, te jó ég – valószínűleg minél nagyobb ez a jó – ez az! Annál szörnyűbb dolgok várnak rám. Hát tulajdonképpen egy pont után nem is akarom, hogy még most jó legyen, mert hát az élet rossz. Tehát ha most hirtelen valami egészen jót ad, akkor sajnos nem fogom kis rosszal megúszni. (7:30)

Tehát látjuk, aki ezzel a sémával él, nem könnyű neki az élet. Mit élet… Hát ez nem is élet! Így jutottunk el oda, most lóugrásokban megyek – se ló, se kéj, tudjátok – lóugrásokban ha haladunk, akkor eljutottunk oda, hogy természetesen érnek bennünket rossz dolgok, ez realitás, nem tagadjuk őket – egy csomó rossz dolog, amikor ér bennünket, igazságtalanság, fájdalom, és,és, és, és, akkor két lehetőségünk van. Vagy elégtételt veszünk, bosszút állunk, önmagunkat tönkretesszük, önsorsrontó magatartás, vagy örök lázadók leszünk, örök szenvedők leszünk, vagy valami ilyesmi – vagy pozitív jogosultságokat szerzünk az életre. Erről mondtunk vagy 30 pontot. Nagyon izgalmas, de ennek a lényege, hogy nem annak a logikáját követni, emlékeztek, hogy „Én is kaptam, én is adtam. Na, ennyi az élet. Utána már csak… a rög, az hull a koporsófedélre. Jaj, ilyen ez az élet.” Tehát ezt fölülmúljuk, és akkor az történik, hogy azt mondjuk, pozitív jogosultságokat akarok szerezni, és ezáltal erősítem meg magamat a létezésben. Mert ha valaki rosszat kap, és ebből kiindulva romboló-tomboló módon a jogosultságait beváltja, annak mindig van egy igazságos meg egy igazságtalan része. Lehet, hogy én azt mondom, adtam-kaptam, de valaki azt mondja, én meg most kaptam. Ezért itt mindig történik valami fordulat. És akkor így kezdtünk el beszélni arról, hogy ezt a fordulatot olyan sokan olyan zseniálisan írták le. És emlékeztek erre a képre, valahogy azóta is forog ez bennem, hogy pesszimizmus-negatívizmus séma, de mi most nem az optimizmusról meg a mondjuk így, a reménykedésről beszélünk, mert ez lenne ugyanabban a világban. Nem erről beszélünk, hanem ennek a világnak a fölülmúlásáról. Tehát nem arról, hogy félig üres a pohár, meg félig tele van, nem erről beszélünk. Ezt úgy fogalmaztam meg vasárnap, hogy nem az történik, hogy máshonnan nézem, vagy máshogyan nézem, vagy mást nézek, mert amikor félig tele, félig üres, akkor ezt csinálom. Máshonnan nézem, mást nézek, máshogyan nézem, másképpen nézem. Nem ez történik, hanem más szemmel látok. Tehát nem máshogyan nézem, más szemmel látok. Vagyis egy alapvető fordulat történik énbennem. S hogy ez a fordulat megtörténik, más lesz a szemem, és másképpen látok. Nem máshonnan nézek, másképpen látok! De ez persze játék a szavakkal, csak érezzük, hogy van itt valami. Nem tudom. Hát aki negatívizmus-pesszimizmus sémával jött – én nem érzek itt semmit. Hiába, mit érezzek itt? Szavak… Szavakkal semmire sem megyünk. (11:07)

Jó. És így arra gondoltam, hogy már sok mindent említettem még, de összefoglalva azoknak a vallomását, akik megpróbálták megragadni, megfogalmazni ezt a fordulatot, nem egyszerűen csak pesszimizmus helyett optimizmussal nézni, hanem fölülmúlni az optimista-pesszimista nézőpontot, és más szemmel látni. Most erről beszélünk. Na.

Gyors ismétlés, ami már volt, volt. Ahol emlékszem, hogy kitől van, ott mondom is a neveket.

Hamvas Béla. Ha az igazság elhagy is, az ő dolga, én el nem hagyom az igazságot, mert az meg az én dolgom.

Következő. Ezt valaki terapeuta, úgy emlékszem. Ez Frankl. Nem az a fontos, hogy mit várok én az élettől, annál sokkal fontosabb, hogy az élet mit vár tőlem. S főleg az élet közepén ez a fordulat nagyon-nagyon jó, ha megtörténik velünk, és megfordul az ökör.

Következő: nem az a lényeges, hogy mit tettek velem, hanem hogy én mit teszek másokkal. Ez egy terapeuta, ha jól emlékszem.

Negyedik. Olofson Placid. Ilyen nevű ember nincs, de mégis, ez benne a trükk. Kicsiként mutassuk meg a nagyoknak, hogy nagyobb dolgokat tudunk tenni, mint ők. S ebben a zseniális fordulat, ahogy ezt próbáltuk látni, hogy nem kell naggyá válni. 94%-a a fiataloknak 2006-ban az USA-ban azt mondja, hogy sikeres akarok lenni, akkor ők ott tartanak, hogy nagyok akarnak lenni. S ráadásul benne lehet az a gondolat, az a jövőre vonatkozó gondolat, mert ha nagy leszek, akkor leszek majd jól. Egészségedre! Akkor nem fogok többet köhögni, egészséges leszek, és akkor... S a fordulat úgy szól, mikor bármelyikünk megsejti azt, hogy egyáltalán nem kell nagynak lenni. Nem szükséges. S ebben az a gyönyörű, hogy azért, mert nem mindenki lesz nagy. Sem a siker, sem az, hogy valaki nagy lesz valahogy vagy valamitől, vagy valamiért, az nincs a kezünkben. Ezért egy olyan életcélt kitűzni, hogy sikeresnek lenni, meg nagynak – hát a nagyobb része nincs a kezemben! Nem egy túl jó életcél olyasmire törekedni, amit én a magam erejéből még Istennel se tudok megcsinálni, mert vagy így lesz, vagy nem. Na de: kicsiként nagy dolgokat tenni – arra mindenki képes. Kicsiként nagy dolgot. Tudjátok, a hős leírása. Megint nem akarom ezt mondani. Közkeletű téveszme, a hős az a nagy ember, aki nagy dolgot tesz. És közben nem, a hős nem egy rendkívüli ember, aki nagy dolgot tesz, hanem egy átlagember, aki rendkívüli dolgot tesz.

Ez a következő gondolat. Szociálpszichológia. Mondjátok a nevet. Philip Zimbardo. Nem a rendkívüli emberek tesznek rendkívüli dolgokat; az átlagemberek rendkívüli dolgokat tesznek. Oké.

Következő. Azt hiszem, hogy – szóljatok, ha ez már volt. Volt a következő? Érzek valami rezgést… Ki tudná elmondani a következő pontot?

5. pont. Nem az az érdekes, hogy a jó emberekkel miért történnek rossz dolgok. Ez volt már? Nem. Na! Senki nem emlékszik arra, amiről itt beszélek? Nem az az érdekes, hogy jó emberekkel miért történnek rossz dolgok, hanem hogy amikor jó emberekkel rossz dolgok történnek, miért maradnak jók. Nem az az érdekes, hogy igaz emberekkel miért történhetnek meg embertelenségek és gazemberségek. Hanem amikor egy igaz emberrel embertelenség és gazemberség történik, miért marad meg igaznak? Ez az igazán, igazán-igazán izgalmas kérdés.

Annyira bennem van, egyszer jött hozzám valaki, és azt mondja, élete nagy könyvélménye volt az a mű, aminek ez a címe „Amikor jó dolgok történnek rossz…” Nem. „Rossz dolgok történnek jó emberekkel”. Hú, na ez! Valaki mondja meg! Szent Lajos király hídja. Én nem tudom, én nem bírtam elolvasni. Nem bírok elolvasni egy tézisregényt, ami arról szól, hogy végül is hogy magyarázzuk meg, hogy miért kellett annak a rossznak ővele megtörténni. Én ezt egyszerűen nem bírom elviselni. De jó, ha nektek tetszett! Nem is! Nekem se tetszett!  (Valaki a közönség soraiból hozzászól:  „Végigolvastam, nagyon nehezen, de végül is nem jöttem rá, hogy mi ez az egész történet.” – a szerk.) Na. Annyi volt a különbség, hogy már az elején tudtam, hogy nem fogom tudni, hogy ez miről szól, illetve elkezdtem gyanítani, hogy ez valami olyasmiről szól, amiről szerintem nem szól az élet. Hát mikor kitalálom, hogy őneki pont azért kellett azon a hídon lennie, mert pont… De miután nem olvastam el, nem tudom, miért van róla véleményem, főleg ennyire megalapozatlan. Kétségkívül egy szilárdan megalapozatlan véleményem van erről a műről, amit nem olvastam el. Szóval, na, akkor idehozok valamit, ami talán most idejön. Az igazi nagy létkérdésekre nincsen válasz. Ha ezt folytatom – az igazi létkérdésekre van válasz, csak nem szavakban. Az igazi nagy létkérdésekre tettekben és személyek által van válasz, sohasem szavakban. A szavak legföljebb azt teszik, hogy valamit, ahogyan válasz volt nekem egy kérdésre az, ahogy valaki mellém állt, vagy a kórházban meglátogatott, vagy a bajban fölhívhattam, vagy a rettenetben megfogta a kezem – hogy ezt aztán később valahogyan szavakba öntöm. De nem a szó a válasz, hanem ahogyan te tettél és cselekedtél értem, az a válasz. Az élet igazi, mély kérdéseire van válasz, de sosem szavakban. (18:20)

Ezért amikor valaki a nagy létkérdésekre választ akar adni szavakban, ez nekem mindig, de mindig ijesztő. Főleg akkor, hogyha az a valaki, aki a kérdést fölteszi, bajban van. Akkor még ijesztőbb. Egy bajban lévő embernek szavakat mondani cselekvés, vagy a személyem átadása, vagy a jelenlét helyett számomra nagyon-nagyon ijesztő. Ez nem jelenti azt, hogy ne próbálhatnánk esetleg szavakkal valamit megfogni abból, ami nem szó. De azt magyarázni meg értelmezni… Nem tudom, ti hogy vagytok azzal, valaki megkérdezné tőletek, papként ezt én nem tudom megúszni, hogy valaki ne jöjjön oda és ne mondja meg, hogy atya, miért halnak meg kicsi gyerekek. Miért hal meg valaki a születés után két nappal, ha nincs semmi, ami miatt… Hát ha én erre elkezdenék válaszolni, minél többet beszélnék, annál rosszabbul lennék. Egészen ijesztőnek tartom, mikor minket papokat elfog valami görcsös igyekezet, hogy Istent megvédjük. Mert nekünk nem az a dolgunk, hogy Istent megvédjük, hanem hogy titeket. Isten nem kérte tőlünk, hogy őt védjük meg. Ezt gyönyörűnek tartom. Ezért nem kell Isten mellé állnunk, mert ő meg tudja magát védeni. Hanem az a gyönyörűség történik, ha egymás mellé állunk, na, abból egyszerre csak megszülethet valami. Tehát az igazi nagy létkérdésekre énszerintem nincs szavakban válasz. Legfeljebb olyan lehet, hogy valamit megéltem már az életemben, és olvasok valamit, és egy gondolat valahogyan kifejezi ezt az élményemet. Amit átéltem, amikor te segítettél nekem. Vagy ahogyan nem hagytál magamra, vagy elérhető voltál, vagy rám néztél. S ez valahogy azt kifejezi. Ezt én gyönyörűnek tartom, mert valahogy az is benne van, hogy ezért nem is adható szavakban, tehát muszáj csinálni valamit. Ezt gyönyörű szépnek tartom. Na. (20:47)

Carl Gustav Jungnak a válasza ugyanerre a fordulatra, hogy nem optimistának lenni, hanem valahogy felülmúlni mindezt, hogy pesszimizmus-optimizmus, ő pedig azt mondja, a kínzó kérdéseinket, amik igazán kínzó kérdések, az életünkbe belemarkoló, kínzó kérdések, azokat nem megválaszoljuk, hanem kinőjük.  Létezik fejlődés, de nem úgy, ahogy naivan gondoltuk, hogy van egy nehézség, és akkor megküzdök vele. Nem így, hanem fölülmúlom a saját kérdésem, túlhaladom és kinövöm a saját kérdésem, már nem lesz érdekes nekem a kérdés. Ezt is fölemelőnek tartom, hogy már nem érdekes ez a kérdés. A lelkiatyám hányszor mondta ezt, mikor az üdvösségről meg a mennyországról kérdezték, hogy azonnal hagyjátok abba! Mit tudom én, hogy van, hát most mit képzeltek rólam? Voltam már ott? Honnan tudjam, hogy hogy lesz? Ennél csak az az ijesztőbb, ha valaki tudja, hogy hogy lesz, és a másik el is hiszi neki. Tyű, na az ijesztő. És közben mind a ketten jól vannak. Na ezt a jóllétet nem kérem, köszönöm szépen. Tehát a következő, Jungnak, ahogy a fordulatot leírja, nem, nem, nem, nem, hanem. Szerintem ez így jó. Tehát nem megválaszoljuk ezeket a kérdéseket, hanem kinőjük őket. Meghaladjuk és túlhaladjuk őket. Hmm.(22:38)

Azért nézek rátok, elkezdtem azon ötletelni, hogy eszetekbe jutnak-e az életetekből ilyen fordulatok, ahogy egy saját kérdést túlhaladtatok vagy meghaladtatok. Mondok egy kínzó állapotot, ez fönt van a listán, amit én tőletek tanultam.  Ez nem Carl Gustav Jung, nem Verena Kast, sőt még csak nem is Böszörményi-Nagy Iván, hanem egy nő köztetek, akiben megtörtént egy fordulat, nem az, hogy máshonnan nézett, hanem más szemmel látott, és ő azt mondta: „30 évet éltem úgy, abban a félelemben, rettegésben, hogy a pasi hozza a boldogságot. Rájöttem, hogy a boldogság hozza a pasit.” Ez azt jelenti, hogy ő más szemmel lát már. Nem máshonnan néz! Ha máshonnan néz, akkor mi történik? Akkor azt mondja, hogy nem is vagyok olyan reménytelen eset. Tulajdonképpen eddig gyerekkoromból azt hozom, hogy én nem vagyok szép, de most nézem máshonnan, hát én tulajdonképpen oldalról, ahogy a legvékonyabb részem nézem, nem is annyira ciki. Na, ez a máshonnan. Apám mindig… „Te nem bírsz semmit megcsinálni!” De most kétségkívül vettem egy Amo szappant az Azúrban. Képes vagyok egy szappant megvenni. És most, ahogy itt megállok, látom, hogy ezt meg tudtam csinálni. Ha ez van, akkor máshogyan látom. Mosakodtatok ti egyáltalán Amo szappannal? Igen? Hát az egy lenyűgöző élmény! Tényleg, hát annál csak a mosószappan jobb. Kedves pap barátomat most megidézem nektek. Hát mi történt? Első évesek voltunk, elküldték Rómába. De ő egy nagyon puritán pap bácsi lett. De akkor is az volt, és ez nekem nagyon, nagyon, nem tudom… Annyira puritán volt, hogy nagyon, és elmentünk együtt, hogy bevásároljon a római hat évére. Komolyan így volt, hát hat évre ment! És akkor elmentünk egy illatszerboltba. Miért, hát valahogy el kell kezdeni. Bementünk, betette a kosárba a mosószappant, jó sárgás, tudjátok, pont olyan színe volt, mint egy gombás körömnek. S én nem tudtam, hogy ez miért van, talán, nem tudom… S kérdeztem: „A mosószappan minek?” Hát mégiscsak ugye a poggyász súlya meg valami. „Hát hogy azzal fogok, ez a legolcsóbb, majd azzal.” – „Nem!” Nem engedélyeztem neki a mosószappan használatát Rómában. Nem, hát egy ilyen kultúrhelyen nem mosakodhat mosószappannal akkor se, ha papnövendék. De ezután történt a fordulat. Tessék? Amo? Nem! Igen, s amikor először megjelent a zöldalma szappan. Megvan az élmény? Hallom, a zöldalma, és minden nőnek zöldalma illata volt! Hát ez volt egy nehéz időszak, tényleg, mindent áthatott a zöldalma illat, és mi férfiak, akik próbáltunk volna feromonokon keresztül valahogy társat találni, mindig csak ilyen almákra cuppantunk rá, fényes, kemény felületekre, ugyanaz volt a szaga minden nőnek – így nem lehet társat választani! Szóval, a fordulat az volt, azt mondtam ennek a kedves papnövendék barátomnak:  ”Ide figyelj, Rómában hány fok van?” Egy nagyon okos fiú volt, tehát gondoltam, egy ilyen lépésről lépésre való szillogisztikus gondolatfonállal próbálom valahogy a józan eszét megragadni. „Hány fok szokott lenni Rómában?” „Hát, úgy 10-15 fokkal melegebb.” „Hány fok az, mondjuk vizsgaidőszak, amikor te papi civilben ott állsz, zakó, öltöny, hány fok van?” - „Olyan 35-40.” - „Akkor dezodort is rakjál be.” S így gondoskodtam az én nagyszerű papnövendék barátomról. Hát nekem nem vettünk semmit. De nekem volt, énnekem a fehérneműk között volt az Amo szappan. Dehogyis, gondoljátok? Úgy nézek én ki, mint aki becsúsztat egy szappant a gatyája közé? De volt még egy fajta szappan, az a kék, mi volt az? Melyik? Várjál, egy ember mondja, össze vagyok zavarodva. Atlantik! Hát hogy ezt a szót 25 éve nem mondtam ki, neked megvan az Atlantik. Hát azért közelharc ment. Hát azért az Atlantik egy fokkal jobb volt, mint az Amo. Ugye? Hullám alakú, ezt a kórust, hullám alakú volt… De tényleg az volt. Mentem Kijevbe, ukrán fedett pályás bajnokság. Tudjátok, mekkora ázsiója volt az Atlantik szappannak? Fúúú! Az Atlantik szappanért hihetetlen szovjet csodákat lehetett beszerezni. Komolyan! Csak már nem emlékszem semmire, hogy mit… 50 felé a történetnek nem kell, hogy vége legyen, csak úgy elkezdem… (29:18)

Mi történt velem néhány nappal ezelőtt… Beszélgetek valakivel, és valahogy feledékenység, nem feledékenység, nekem a feledékenységről a legjobb történet, hogy most mit akarok mondani? Inni akarok, mert az mindig visszahozza. A feledékenységről a legmegrendítőbb történetem – hatodéves papnövendékek voltunk. Van egy nagyon okos fiú köztünk, már doktorált háromszor Rómában, meg tanított Afrikában az egyetemen, meg Indiában, na. Ővele történt, hogy az első beszédét megtartotta az egyetemi templomban. Ez komoly dolog, mindenhol ilyen puttók meg angyalok leselkednek a szegény papnövendékekre – ez nagyon ijesztő! Egy barokk templomban nem tudom, ti jól érzitek magatokat? Akárhova nézel, mindenütt… Hát nem tudom, énnekem… Nemcsak ez az ijesztő, hogy mindegyik úgy… A legváratlanabb helyekről néznek rád! Nem ez a legijesztőbb, hát nekem nem ez a legijesztőbb, hanem hogy tulajdonképpen úgy valahol végük van, tehát olyan váratlanul fejeződnek be. Ott a fej, ott a nyak, még van egy szárnya, hát erre nem tudok mást mondani, mint egy propagandaművészet. Mindennek van eleje, de a hátulja, az már nem számít. Olyan, mint a szocializmus. Na jó. (30:59)

Ott áll a hatodéves papnövendék az összes eszével együtt, és mondja, ahogy a beszéd van, papírt nem visz föl, hülye vagy, hat nyelven beszél. Mondja, mondja, mondja, egyszer csak, mert hogy egy beszédbe kell egy történet, mondja a történetet, ott ministráltam, egy történet, nem rossz, nem rossz, nem rossz, egyszer csak ott vagyunk a csattanónál, már mindenki így, így – s elfelejtette a csattanót. A csattanót elfelejtette a történetben, és nem is jutott neki eszébe. Szegény, de tényleg így volt. Szegény – nem szegény, csak feledékeny. Elfelejtette, és annyira bántotta, hogy az áldás előtt azt mondja, „Testvérek, végig azon imádkoztam, hogy jusson eszembe a csattanó. Nem, egyszerűen nem dobta ki a tudattalan egy picit sem, nem tudom elmondani, hát esetleg, ha vasárnap jöttök, akkor keressetek meg. Majd leírom egy papírra, előveszem.” Na de nem ez a történet, hanem az, hogy valakivel beszélgetve ezt elmondtam. Elsápadt, az mondja „Te, velem ugyanez történt! Tanítottam, és akkor mondtam, na ide pont jó lesz egy történet, belekezdtem, na, jó, de mi a vége, mi a vége… S akkor mondtam, 20 kopasz kukac megy a sivatagban, 21 kopasz kukac megy, és már érezte, hogy már sehova se megyünk.. Na. Találjunk vissza a komoly témákhoz. Feleim! Hogy sodródhattunk el a sivatagi kopasz kukacokhoz egy ilyen komoly műsoron, –ban, –nál. Mondom, hogy szavakkal nincs igazi válasz a kérdésre.(33:01)

Jó. Onnan ágaztam el, most tudom, visszafejtettem a fonalat, Thészeusz, nagyon-nagyon mozog ez bennem. Próbálom érzékeltetni még egyszer. Ahogy Krisztust nézzük a kereszten, és milyen az, ha optimistán nézzük. Annyira foglalkoztat ez! Ó legalább nem szenvedett sokat, tényleg, ezt mondhatjuk, hamar meghalt, mert azért meg is lepődtek, hogy ilyen hamar meghalt, legalább az édesanyja ott volt, legalább a János ott volt, legalább nem kellett teljesen magányosan. Mennyire nem arról van szó, hogy valamit optimistán látok, vagy azt mondom, hogy tele van a pohár, hanem valamit egészen más szemmel látok. Ez.

Így jön akkor a következő. Nem arról van szó, hogy nem szabad rosszat tennem, hanem hogy szabad nem rosszat tennem. Nem arról van szó, hogy nem szabad innom, hanem hogy szabad nem innom. Az alkoholbeteg fordulata. Rájöttem, hogy szabad nem innom. 50 évig azt magyarázta nekem mindenki, hogy nem szabad innod. Na de ha nem szabad, akkor nem vagyok szabad. Szabad nem innom. Hű, miért nem mondta ezt senki eddig?

Következő. Aha. Erről sokat beszéltünk. Nemcsak sebzettségekből adhatunk választ az életre, hanem a sebzettségekre is adhatunk választ. Emlékeztek talán arra a sebészre. Gyönyörű Yalomnak a története. Hogy is van, hívjátok a rendőrt, vagy szóljatok a rendőrnek! Szóljatok a rendőrnek. Valaki, aki zsidó fiúként átéli azt, hogy mellőle két idős embert elhurcol a csendőr, és ő magát menti, nyilván érthetően, fiatal emberként. Tulajdonképpen ha kívülről vagy reálisan nézzük, akkor legföljebb őt is lelőtték vagy belőtték volna a Dunába, hát nem is volt esélye megmenteni ezt a két idős embert. De azt mondja, egy életre belém sebződött az, hogy mentettem az irhám, és hagytam, hogy elvigye ezt a két embert nem a csendőr, hanem a nyilas, és hát nem láttam, hogy belövi a Dunába, de nyilván lehetett tudni, hogy azért viszi. És ugye ha én a sebzettségből adok ezután életválaszokat, akkor vagy egy életen keresztül azt mondom, hogy hagyhatta ezt Isten, vagy azt mondom, egyszerűen így nem lehet élni, a világban nincs biztonság, nincs rend, nincs gondviselés és semminek semmi értelme. Vagy én magam is gonosszá válok, mert hogy én is kaptam, én is adok, lehetek kiábrándult, most ezeket nem mondom. És ő milyen választ adott erre? Elment szívsebésznek. És tulajdonképpen újból és újból döntött élet és halál fölött. Tulajdonképpen újból és újból, több, mint 50 éven keresztül megismételte azt az eseményt, amiben megsérült. És újból és újból fölülmúlta a saját sérültségét azzal, hogy azt az embert is megmentette, és azt is, és azt is. Irvin Yalom pedig azt mondja, annyira zseniális szívsebész volt, hogy egymás után hozta be az orvoslásba a legzseniálisabb gyógymódokat, sebészeti eljárásokat, eszközöket. Ezeket fejlesztette ki, ment a világba mindenfelé és tanította ezt. És tulajdonképpen nem jött rá, hogy ezt miért csinálja. Azt mondta a barátjának hetvenvalahány évesen, hogy egész megdöbbentő, de tulajdonképpen igazán mindig műtét közben éreztem jól magam, akkor éreztem, hogy na most csinálok valamit. S több mint 50 évvel később döbbent rá, hogy hogy függ össze az, ami vele történt, velük történt, amit csinált vagy nem csinált, s az egész életpályája. Ezt tudom elmondani, mit jelent az, hogy valaki nem a sebzettségéből éli az életét, hanem ad egy szabad, kreatív választ a sérültségére. Tehát nem arról van szó, hogy tagadja a rosszat, meg szépeleg, meg mosolyog, amikor semmi kedve hozzá. (38:10)

Jó. Következő. Milyen hálás voltam Sándor Györgynek! Emlékeztek, itt volt egy évvel ezelőtt. Azt tudjátok, hogy Sándor György dadog? Dadog. És dadogó emberként színész lett. És hogyha valami érzelmileg nagyon-nagyon megrendíti őt, akkor most is dadog. Bizonyos szempontból például az ő egész életútja válasz a dadogásra. Kiállok emberek elé, bármelyik pillanatban erőt vehet rajtam a dadogás. Bármikor. Nem uralom. Nem uralom! S hogyha az előadás közben valami nagyon megérinti, akkor most is kifejezési nehézségei vannak. Kossuth-díjas, Nemzet Színésze. Ilyen az, amikor valaki választ ad egy sebzettségre.

Következő. Aha. Dalai láma válasza. Ő azt mondja: Az emberiségnek összesen két problémája van – ez olyan jó hír nekünk, akinek van olyan két és fél. Az egyik: nem tartjuk valóságnak azt, ami az. A másik: valóságnak tartjuk, ami nem az. Ennél több bajunk nincs. Az amerikai terapeuta meg azt mondta: az összes kliensben egy közös vonást látok: sebzett viszonyt a realitáshoz.

Nietzschének a válasza ugyanerre, hogy ő ezt a fordulatot hogy fogalmazza meg. Ő azt mondja, hogy a legtöbb ember a saját korlátait a világ határainak tartja. Nincs különbségtétel. Megvan bennem, 15-16 éves voltam, mentem a Margit-hídon, Margit-sziget, s úgy hirtelen, egy színházi előadás után voltam, hirtelen az jutott eszembe, nahát, most én gondolok valamit erről a darabról, és azt gondolom, hogy így-úgy, és lehet, hogy jön mögöttem valaki, aki szintén ott volt, és kétszer annyit ért ebből a darabból, mint én. S hirtelen úgy beleborsóztam ebbe, hogy én most azt gondolom, hogy látom és értem és tudom, és valakinek elmondanám, fú, te mennyi mindent nem látsz. Valahogy beleborsóztam ebbe, hogy te jó ég! Nem is látom a határaimat. Szóval sétálgassatok a Margit-hídon, ilyesmik tudnak ott történni. (41:17)

Következő, ááá, kedvenceim egyike. Fila Béla, dogmatika professzor. Egy éve halt meg körülbelül. Ennek semmi köze ehhez, amit mond, de így van. Hat félév dogmatika. Tudjátok, mi az, hogy dogmatika? Hitigazságtan! Mondjuk a katolikus egyházban van belőle néhány. Van néhány hitigazságunk. Hat féléven keresztül mondta a hitigazságokat, mondta és meg kellett tanulni egy csomó mindent. Hatodik félév vége, utolsó előadás. Akkor már ötödév végén vagyunk, néhány hét múlva diakónussá szentelnek, és azt gondoljuk, hogy na, na.. Megállt, ősz haja volt, pici, szívbeteg ember volt pacemakerrel, elég halkan beszélt, hogy még éljen. Tényleg, és ügyesen csinálta, még élt 20 évet utána. Érdemes halkan beszélni, majd én is rátérek. Azt mondja: „Most, hogy utolsó előadáshoz elérkeztünk, 3 év dogmatika tanulása, tulajdonképpen ez a teológiának a szíve-lelke, most szeretném önöknek elmondani, hogy én egyetlen hitigazságban sem hiszek.” Képzeljétek el, ott ültünk, volt, aki dobott egy hátast, mások egymásra néztek, volt, aki gyorsan lejegyzetelte, ugye, jó kislány, mert anélkül jegyzetelt, hogy gondolkodott volna… majd a vizsgára meg is érti. Mindenesetre nagy csend lett. Volt, aki azt gondolta, na, a pacemaker egy kicsit megállt, agyi vérellátás egy kis pauza, de nem ez történt, mert ugyanúgy fénylett a fehér haja, azt mondja: „Kedves növendékek! Ha maguk nem tudják értelmezni maguknak ezt a mondatomat, miután én maguknak hat féléven keresztül beszéltem, az az én kudarcom.” Mindenki besunnyadt a padba, nem akartuk megbántani az ősz, galamblelkű tanárunkat, de nem értettük, amit mond. S akkor azt mondja: „Hát három évig mondtam és mondtam és mondtam, hát csak megértették, amiről beszéltem? Mi nem hitigazságokban hiszünk, hanem abban, amit egy hitigazság ki akar fejezni. Nem szavakat imádunk, meg mondatokat, meg gondolatokat, meg filozofikus megfogalmazásokat, hanem azt, ami mögötte van, amit egy hitigazság a maga esendő módján megpróbál megragadni. Ezért én egyetlen mondatban, ezekben mért is hinnék, ki kért föl engem arra, hogy én szavakban higgyek, meg mondatokban. Mögötte van valami, na abban nagyon hiszek. (44:48)

Emlékeztek a teherfuvarozó kisiparos ismerősömre, aki – ha nem voltál itt hat évvel ezelőtt, akkor muszáj egy picit fölemlegetnem. Azt mondja, tulajdonképpen teherfuvarozással foglalkozom, és egyébként pedig hétvégeken költöztetek. Költöztetek, és akkor abból van egy kis… A költöztetés az egy igazi, nagyon-nagyon fontos szolgálat. Ugyanis, amikor valakit költöztetek, lehet, hogy 20-30-40 évig élt egy helyen, és most mint egy 30 éves fát, kivesszük gyökerestül, és megpróbáljuk átültetni valahová máshova. Hát milyen nehéz az! Ez az ember egy nagyon egyszerű ember volt. Azt mondja: hát milyen nehéz úgy – és akkor rám nézett, és látszott, hogy eltölti őt a büszkeség, hogy ő van az IFÁval, ha ez mond nektek valamit. Aki tudta az Amo szappant, az IFÁt is tudja. Az a büszkeség, ahogy rám nézett! „És tudod, ebben a nehéz helyzetben, ahogy ő éppen az életében egy óriásit vált innen oda, mi vagyunk ott. Mi vagyunk ott!” Ez micsoda zseniális. Most kicsit belelkesedtem. „Ezért én vagyok ott, mikor ő költözik, és ezért, mikor a böhöm nagy, háromajtós szekrényt – látszik, hogy tudjátok, nem kell nektek szavak, tudjuk, hogy szekrény. Böhöm, háromajtós, magas fényű, irgalmatlanul megfoghatatlan szerényt fölvisszük hárman hevederrel, lerakjuk, akkor azt gondoljuk, vége, de mikor a következő irgalmatlan nagy négyajtós szekrényt lerakjuk, akkor azt mondja a tulaj: ne haragudjon, Jóska, most ahogy nézem, nem áll olyan jól itt ez a háromajtós szekrény, vigye át a másik szobába, és akkor a négyajtóst meg hozza ide. Na ilyenkor a munkatársaim egymásra néznek, és én tudom, hogy nagyon csúnyákat mondanak magukban. És akkor, mikor a tulaj nem hallja, oda szoktak hozzám fordulni, és azt mondja „Ide figyeljetek! Hát mi vagyunk velük ebben a rendkívüli élethelyzetben! Micsoda nagy segítség nekik, amikor onnan ide, innen oda visszük! Hát ti nem tudjátok, hogy nem az számít, ami itt van, hanem a möge.” A möge! Hát én ennél zseniálisabb szót nem tudom, hogy életemben hallottam-e. A möge!

Amikor mentálhigiénés szakembereknek beszélek a mentálhigiénéről, ezt a történetet szoktam elmondani. Ő egy mentálhigiénés teherszállító kisiparos. Ha az orvosok Magyarországon ezzel a szemlélettel orvosolnának, nagyon sok nő sokkal szabadabban ülne itt. Nem olyan sérülésekkel, fájdalmakkal, szégyenkezéssel, megaláztatással, ahogyan egy orvos tud valakivel bánni. Ennek a teherszállító fuvarosnak kéne odaadni, ugye? Mert ő látja, hogy mi a möge. (48:48)

Ott állt a galambősz Fila Béla teológiai professzor, s azt mondta, hát a mögében hiszek én! Egy Isten meg három személy, ez mi? A möge, na, az igen!

No. Gyerünk! Vagy nem tudom… Mentek, vagy mi? Magamat… Most már nem lehet a lovikat! Nem lehet, nincsen ilyen! Már biolóverseny van. Hát biolóverseny. Tényleg! Most malacokkal csinálják. A zsoké nem esik olyan nagyot. Tényleg! Meg csípőt is nyújtja, szülés előtt nem rossz az. Főleg a férfiaknak.

Ott tartunk tehát – ez nem volt a törzsanyag része, ebből nem lesz zh. Következő – hát ezt emlegettük, emlékeztek, John Payne kapcsán. Nem tudjuk, ki az a John Payne, de írt egy könyvet, s emiatt már tudjuk. Az ő kapcsán fogalmaztunk így, nem a gyerekkel van a baj, hanem a baj van a gyerekkel. Nem a gyerekkel van a baj, hanem a baj odaszegődött a gyerek mellé. Ehhez ez egy valódi fordulat. Más szemmel nézem az otthoni történéseket, a gyerekemmel nincsen baj, hanem a baj társult a gyerekemhez. De milyen jópofán! Igen, ma délelőtt is azt gondoltam, hogy nők nélkül sokkal sanyarúbb lenne a világ, és most megerősödtem ebben a hipotézisemben.

Következő. Igen. Lehet, hogy valami nem válasz egy kérdésre, de válasz az életre. Ez ugyanaz, amit egy órával ezelőtt kavartunk. Nem válasz a kérdésre, de válasz az életre. (51:19)

Jó, megyek tovább. Amit az önbecsülés kapcsán emlegettünk, tudjátok, hogy mi a fordulat, mikor negatívizmus – ne, megint a harcom az ingeimmel. Mert nem longított, az a baj. Ha longított lenne, nem volna ilyen… Tessék? Slankított-longított, az volna itt a helyénvaló. Hát tudom én, csak… Ne haragudj, a héten vettem egy Amo szappant, nagyon szédülök azóta, nem bírok slankított-longított…

Hol tartok?  Aha. Az önbecsülés kapcsán emlékeztek, hogy onnan indulunk nagyon sokan, ha nincsen önbecsülés, hogy nem bízok magamban – hát ez egy alap kijelentés, ha nincs önbecsülés, negatívizmus-pesszimizmus – nem bízok magamban, és ennek kapcsán a bennem lévő narrátornak, vőfélynek az összes szövegét elhiszem. Mindent, amit mond nekem. Ugye ezt nem kell, nem kell… Megy bennem a monológ. Hát ezt nem…

Most is voltam esküvőn, eskettem, azért úgy ott álltam. Az szép. Szép. Igen. Sudár menyasszony. Mostanában elmondtam az alapélményemet? Van két alapélményem, ezt elmondom akkor. Együtt eskettem valakivel, ott állt a menyasszony, a vőlegény. De ha mostanában mondtam, szóljatok. „Itt van egy gyönyörű, sudár menyasszony, s mellette áll egy nyalánk vőlegény. Ahogy kibuggyant a száján ez a kifejezés, valami visszajelzés verődött a tihanyi templom faláról, asszem, nem ez a jó kifejezés, de rábízta a sorsra a helyesbítést, és meg nagyobb elánnal azt mondta: „nyalánk!” Továbbra is érezte a tihanyi visszhangként visszaverődő realitásnak a hullámait az agyában fodrozódni, de nem ez keltette benne a legnagyobb hatást, hanem az elpiruló menyasszony orcája, ahogy kétszer is elhangzott a nyalánk vőlegény kifejezés. Így aztán fölhagyott a további kísérletezéssel, és inkább az esketésre koncentrált. Végül, most megyek egy kört, mert eltelt egy óra, vége lett az órának, azt mondja „kedves fiatalok, tudom, tudom, nem nyalánk, hova tettem az eszem – hát ezt nem tudta senki, de ő se – hát nyalka!” Kétségkívül más szó! Nyalánk, nyalka – hogy mondjam, sok cukorral elmegy, de azért mégse ugyanaz. (54:50)

Másik alapélményem a papi lélekjelenlét. Esküvő – első esküvője ebben a vidéki templomban. Mindenki a régi atyát sírja vissza – hát ez így szokott lenni. Már ahol olyan. Mások vagy sírnak, vagy imádkoznak. Visszasírják a régi atyát – hálát adunk, hogy végre elment. Na és ő jött, de ő sajnos egy nehéz helyre került, mert ott egy jó fej atya volt, aki aztán… Az emberek meg tömegestül utálták. „Mit keres ez itt”, „Nem a mi jó papunk”. Érezte ezt a negatívizmus-pesszimizmus aurát. Ott az esküvőn egyszer csak húzta volna fel a vőlegény a menyasszony ujjára a gyűrűt, ámde a gyűrű elgurult. Kiesett a kezéből… Nyilván gyorsan próbálták menteni a helyzetet, néztek körbe, gyűrű sehol. A vőlegény is elkezdte nézni, a pap is elkezdte nézni – a menyasszony még kitartott, az ő esküvőjén ilyen nem történik – hát azzal a dekoltázzsal hajolgasson ott a násznép előtt? Így buggyantotta magát, és… Hát de a gyűrű meg csak nem lett, mégiscsak egy vidéki tradicionális közeg, azért  gyűrű nélkül befejezni a szertartást nem jelent jót! Ugye, negatívizmus-pesszimizmus. Képzeljétek el, a férfin már van gyűrű, úgyhogy neki annyi, a menyasszony meg türürürü. Nahát akkor egyszer csak a tanúk is elkezdték keresni. Aztán az első sorból az emberek is. Nem értenek hozzá, majd mi megtaláljuk. Addig-addig keresték, hogy nem találták. Egyszer csak a pap észrevette megcsillanni a gyűrűt. Hogy? (valaki bekiabál a közönségből: „A dekoltázsban?” – szerk.) Ez egy fordulatos lenne, nem tudom, hallottátok? Azt mondta, az arcodat nem tudom, de próbálom: „A dekoltázsban?”  Hát – nem. De ha már így jártunk, mit gondoltok, hol volt a gyűrű? Hol? A szoknyája alatt? Hát most kezdek azért már egy kicsit… Hova kerültem? A szoknyája alatt? Ja, hogy így? Nagy abronccsal elfedte a gyűrűt. Senki nem mert alábújni. Lehetséges tulajdonképpen. Egyébként… Képeljétek el, ez megtörtént. Szentkirály-templom, jöttem ki az esküvőről, nagy abroncsban, hatalmas abroncs volt, kis koszorúslány, 3 éves, puff… Hát kívülről látja, de mi az a sok minden ott alatta? Hát ezt nem mondta neki senki! És azt gondolta, hát, ha őt fölkérték, hogy koszorúslány legyen, csak van joga egy kicsit ott ismerkedni ezzel az esettel. Akárkinek nem, de ő… Mit tesz éppen, a konfettit elszórta, most meg. Na! Hol volt? Nem, én tudom, hol tartunk, hol volt a gyűrű? Ja, ti is ezt kérditek? A papon? Tudom, most hülyéskedek. Nem hallottam jól. A pap ruháján. Nem.  A papi ruhának nincsen zsebe. Az ujjában. Kinek az ujjában? A menyasszony u… Ez ahhoz hasonlít, mint amikor egyik szórakozott pillanatomban kerestem a tollat, amivel írni szerettem volna, és nem találtam. És tudod, hol volt? Nem, a számban! Kellett mind a két kezem, a tollat bevettem a számba „Hol a toll, hol a toll?” De ugye nem beszélek magamban, ezért nem esett ki. Jöttem-mentem tollal a számban… a hülye lakásban eltűnnek a tollak. (60:16)

Na, most. Tehát hol a gyűrű, még mindig nincs meg a gyűrű, itt matatunk, keresünk, az egész templomot feltúrjuk… mennyi az idő? Hát még 10 percig keressük. Elfogyott a mondanivalóm. Nem, nem fogyott el, gondoljátok, hogy készületlenül jövök? Dehogy is! Szó se… Hogy? Ez jó! A menyasszonyi csokorba pottyant. Nem. De ez eredeti! Hát ne, meleg, hideg, meleg, langyos… Tessék? Egy szarka elvitte. Ez egy ilyen történelmi fityfiritty. Nem. Hát akkor elmondom. Bár nem voltam ott, de magától a paptól hallottam. A pap a következőt mondta: „Álljanak meg, emberek! Testvérek! Itt már csak Isten segíthet. Most arra kérek mindenkit, üljenek le a templompadba, imádkozzunk, hogy legyen meg a gyűrű.” A helyzetnek az volt a pikantériája, hogy ő tudta, hogy hol van. A nép azonban nem. Imádkoztak, húúú! Mindent bevetettek, már esni kezdett az eső. Volt, aki suttyomban, ugye nagy aszály volt… Emberek gyógyultak meg, gyűrű meg sehol… Látni való, volt értelme ennek a papi szónak… Hát, mi történt? A pap észrevette, hogy – és azért mondhatjuk, hogy langyos, langyos, meleg! – (a közönségből valaki bekiabálja: „ő rakta el a gyűrűt.” – szerk.) Jaj, nem rakta el. Nem, nem. Leesett a gyűrű, de a vőlegénynek ilyen fölhajtott volt a nadrágja. Ebbe a hajtásba beleesett a gyűrű, értitek, de megcsillant egy pillanatra és ő ezt észrevette. Imádkozott az egész templom, soha ilyen buzgón nem – hát persze, már a pécsi gyors ment, nem akarták lekésni – egyszer csak: „Stop! Tudom, hol van!” Gondolhatjátok, az egész násznép meg az összes szája kinyílt, és a pap, mintha a Szentlélek vezérelné, odanyúlt – hah! Attól kezdve nem sírták vissza a régi plébánost, hanem büszkén, büszkén, ilyen a mi papunk! Ilyen! Komolyan, egy pillanat alatt megfordult minden. Ez az atya kell nekünk! Miért vártunk ennyi ideig egy ilyenre? Később elárulta magát. Elmondta. (63:45)

Na, most. Aha. A végére hagytam pont, nem véletlenül, ez a spirituális szál, hogy emlékeztek, a Mária és Márta történet, amit annyit emlegetek, mert oly, oly, oly… A mondat így szól: „Isten nem az én életem része, hanem én vagyok Isten életének a része.” Isten nem az én életem része, hanem én vagyok Isten életének a része.

Most az jutott eszembe, képzeljétek el, valamelyik misén ugyanúgy elmondtam egy mondatot kétszer. Valaki azt mondja. „Atya, rosszul lett?” – „Én nem.” „Csak azért, mert úgy megállt, és még egyszer ugyanazt mondta. Lement a roló?” Nesze neked, hatásszünet! Szóval emlékeztem, hogy ezt már elmondtam egyszer. Ezt azért tartom nagyon frappáns megragadásának valaminek, amire azt mondhatjuk, hogy ez valaminek  a möge, mert ebben az van benne, hogy amíg én vagyok a középpontban, most egy picit szólok hozzá három szót, amíg én vagyok a középpontban, addig Isten az én életem része, akkor én vagyok a főnök, magamhoz rendelten látom őt. Ez pedig teljesen irreális. De ha én magamhoz rendelten látom Istent, akkor én jó szándékkal, becsülettel, a bizalmammal, a hitemmel eldöntöm, hogy Istennek milyennek kéne lennie. Hogy miben kéne segíteni, hogy kellene jót tennie, hogy kellene a világon egy kicsit igazítani, egy kicsit slankítani ott, longítani itt – hát én akkor ezt pontosan tudom, mert hát én látom, hol az ínség, ezt nem tudom, Isten miért nem látja. Ezért mindaddig, amíg valaki az Istennel való kapcsolatát úgy képzeli el, hogy Isten az ő életének a része, törvényszerűen érthetetlen helyzetekben fogjuk találni magunkat. Nem értjük, mit csinál Isten? Miért nem csinál már valamit? Hogy hagyhatja ezt? S amikor más szemmel látok, akkor fedezem fel, hogy az pont fordítva van, nem Isten az életem része, hanem én vagyok az ő életének a része. És ez az, amire ott a Szentírásban Jézus azt mondja, aki ezt így látja, ezt a látásmódot, és mindazt, amit ez a látásmód közvetít, ami a möge, nem veszti el soha. Ez elveszíthetetlen. Ha azt gondolom, Isten az életem része, és imádkozom, hogy így legyen és úgy legyen, akkor állandóan veszteségeim lesznek. Mert nem lesz úgy, másképp lesz, máshogy lesz, és a többi. Tehát persze, láthatom úgy, hogy Isten az életem része, de akkor ez egy nagyon korlátolt látásmód. Ha azt mondom, én vagyok Isten életének a része, kicsit tágabb. (67:04)

Következő. Éppen ma mondta valaki azt, hogy na, Feri, ez érdekes volt, egyszer hallottam tőled. Megint csak a naivitás, emlékeztek, itt az 500. alkalommal rohangásztam, hogy vannak céljaink, és megyünk, és legföljebb az akadályokat legyűrjük, és akkor itt vagyunk. Nahát hogy ez mennyire nem így van. Az első naivitásunk az úgy szól, hogy megy nekem egyedül is (már az élet). Miért ne menne, vagyok én olyan legény! Vagyok én olyan tűzrőlpattant! Hát, és akkor jönnek az első kudarcok, vereségek, első bukásaim… hát ez bizony nekem nem megy. Ilyenkor történhet egy fordulat, a fordulat így szól – úú, nem megy, de talán Istennel igen. Éppen egy megtérés-élményben is lehet ez a tapasztalatom, Isten nélkül éltem, és azt éltem meg, hogy ez sem ment meg az sem, és most, valahogy ebben a megtérés-élményemben, lelkesültségben úgy látom, hogy egészen másképpen nézek most – hiszen Istennel megy! Isten nélkül nem, Istennel igen. De törvényszerűen ezt is kinövöm. Mert ha elég tisztességes vagyok, papként is azt tudom mondani, hogy nekem Istennel együtt sem megy. Sok minden nem megy Istennel együtt sem, pedig nagyon szeretném, s nem megy! Se egyedül nem megy, se Istennel nem megy. Ha becsületes vagyok, ezt kell mondanom. Ha Istennel menne, akkor a gyóntatószékeket szépen eltüzelhetnénk. Hát akkor minek az? Isten nélkül nem megy, Istennel megy. Hogy van itt a fordulat? Arra jutottam, hogy, Feri, Feri, éppen erről van szó, hogy nekem nem megy Istennel se, Istennek viszont megy velem. Hát ha nekem sorba kellett volna állni ott, hogy ki tartja magát alkalmasnak papnak, hát én biztos nem állok be a sorba. Hát azóta is ez bizonyosodik be. Na de ez az! Az a szép mondjuk a tanítványok meghívástörténetében, hogy nem látjuk azt, hogy ők nem tudom én milyen ügyesebbek vagy zseniálisabbak lennének bárkinél, mert hogy nem is azok. És ez a zseniális, ahogy ők megértik vagy megérzik, hogy nem arról van szó, hogy ők jobbak, mint a többiek és ezért Isten őket választotta. Hanem azt, hogy egyáltalán nem jobbak, mint a többiek. Ezért akkor tudják azt a küldetést bejárni, amit kaptak, ha teret adnak Istennek és azt mondják, na Istennek megy még velem is. Nekem nem megy Istennel. Istennek megy még velem is. Ez nagyon fölemelő! Annyira, hogy be is fejezem. És most ez annyira fölemelő, hogy fölemeltem a… (70:42)                                                                                                                                                         
                                                                                                                                                           Lejegyezte: Hartmann Erika