Jn 20, 19-23 – Pünkösdvasárnap

Evangélium (Jn 7,37-39)

Az élő víz ígérete.

³⁷Az ünnep utolsó, nagy napján Jézus a templomban volt és fennhangon hirdette: „Aki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék, ³⁸aki hisz bennem: belsejéből, az Írás szava szerint, élő víz folyói fakadnak.” ³⁹Ezt a Lélekről mondta, amelyben a benne hívők részesülnek. A Lélek ugyanis még nem jött el, mert még nem dicsőült meg Jézus.

Beszéd

A Szentlélek át fog bennünket alakítani. A Lélek formál minket, s mondhatjuk azt, hogy a Szentlélek első sorban és alapvetően az által szentel meg minket, hogy az istenismeretnek a mélységeit sokkal inkább mélységgé teszi bennünk, mint ahogyan az addig volt. Elmélyíti bennünk az Isten ismeretét, az Istennel való kapcsolatunkat. Erről szeretnék akkor most beszélni egymás után több gondolatot is kiemelve.

Az Istennel való kapcsolatunk egy folyamat

Mit jelent az, hogy az Istennel való kapcsolatunk a vallástörténet során, de egyébként a saját személyes üdvösségünk történetében is egy folyamat? Amire például nézhetünk úgy, hogy van annak három elég világos jellemző állomása.

A gyermeki hit

Az első állomás úgy ragadható meg, ez a gyermeki hitvilágunk, mikor azt mondjuk: „Istenem, segíts nekem, hogy semmi baj engem ne érjen! Óvj meg engem minden rossztól!” Egy kisgyerektől egészen természetes, hogy így imádkozik. És akkor Istent olyan valakinek látjuk, aki majd megment és megóv bennünket minden rossztól, másfelől pedig csupa jót ad majd az élet, nyilván Isten által.

Az ifjú kori hit

Aztán, ahogy növünk föl, tulajdonképpen egy természetes fejlődési folyamatban egyszer csak ezt a fajta hitet kinőjük, és túl leszünk rajta. Akkor elérünk oda, amit leginkább talán úgy nevezhetnénk, hogy a fiatal embernek a hite. Amikor azt mondom „Hát igen, kétség kívül már van annyi élettapasztalatom, látom, hogy az élet ad vegyesen jót meg rosszat. Uram, akkor mármost nem azt kérem, hogy ne érjen engem rossz, mert látom, hogy az természetes, hogy néha ilyen történik velem, néha meg olyan. Azt szeretném Tőled kérni, hogy legyél velem mindig, hogy erősíts meg a nehézségek idején, hogy bátoríts engem, amikor a megpróbáltatások jönnek, hogy adj nekem kitartást.” Ez az ifjú kori hit.

Az érett hit

S aztán, ahogyan tovább fejlődünk, egyszer csak történik bennünk és velünk egy szemléletváltás éppenséggel a Szentlélek révén. Amit Jézusban nagyon világosan lehet látni, de amit a korabeli emberek nem látnak világosan. Nem is értik. Mondhatjuk most úgy a mai ünneppel összefüggésben, hogy azért, mert még a Szentlélek nem áradt ki rájuk. Ezért az első és a második hitvilágból kiindulva nézik mindazt, ami Jézussal történik, és végül eljutnak oda, hogy „Hát mi ezt nem értjük. Se nem óvta meg, se nem erősítette meg. Hát akkor most ezzel mit kezdjünk?” S a harmadik lépés az, amikor belépünk az érett hitnek a küszöbén.

Ez pedig azt jelenti, hogy egyszer csak ezzel a szemléletváltással már nem az foglalkoztat bennünket, mint az első két állomásnál, hogy: „A rossz. A rossztól mentsen meg az Isten!” Másfelől pedig: „A rosszban valahogyan erősítsen meg, hogy mégis csak bele ne pusztuljak!” Egyszer csak ebben a szemléletváltásban elkezd a jó sokkal inkább foglalkoztatni. És azt mondom: „Uram, kérlek szépen mutasd meg a legnagyobb jót, ami csak lehetséges! A legmélyebb jót, a legigazabb jót, azt a szeretetet, ahogyan érdemes szeretni, ezt mutasd meg nekem! És utána légy szíves mondd meg, mennyibe kerül! És akármennyibe is kerül, én azt ki akarom fizetni, mert én mármost alább nem adom. Kérlek ezért, mutasd meg nekem a te tervedet, a szándékodat, a vágyadat! Mutasd meg, hogy hogyan érdemes élni! És utána ahhoz adjál erőt, hogy én ebben tudjak létezni!”

Itt már nem a rossz, és a szenvedés, az áldozat és a fájdalom az, ami a középpontban van. De természetesen ezt nem is tagadjuk, hanem egyszerűen csak azt mondjuk „Hát van itt valami, van itt valaki, valami, ami annyira értékes és jó, hogy ezért ezt el fogom tudni viselni, vagy hordozni.” Mégpedig azért is, mert erről a jóról le nem veszem a tekintetemet. Mint ahogyan Szent István diakónus, az első vértanú ahogyan éppen megölik, azt mondja „Hát én továbbra is látom a megnyílt eget, és ott van Jézus.” És ez erőt tud adni valakinek, hogy azt mondja „Jó, akkor most ezt is megtehetitek.”

Ez az első gondolat, hogy a hit és az istenismeret a Szentlélek által hogyan hoz egy fordulatot, és hogyan mélyül el. Aztán a második.

Bizalom magunkban, egymásban és Istenben

Éppenséggel akár most az olvasmányhoz is kapcsolódva mondhatjuk, milyen érdekes ez, ahogyan ott vannak emberek, és nagyon is van bennük bizalom. Bíznak magukban és elkezdenek egy várost építeni, és bíznak egymásban. És ahogyan ismerik egymás nyelvét, hát azt mondják „Építsünk egy hatalmas tornyot!” Bíznak egymásban és bíznak magukban. A történet a maga ószövetségi, ókori, archaikus szemléletmódján azt mondja, hogy Isten mint hogyha arra akarná segíteni el ezeket az embereket – mindezt persze az Ószövetség világában – hogy hiába bízunk magunkban, vagy hiába bízunk egymásban, hogyha nem bízunk Istenben. Nem azért, mert Istent ez sérti, vagy bántja, vagy kikéri magának. Dehogy ezért! Hanem azért, mert nekünk, embereknek, nekünk szükségünk van arra a bizalomra, amit nem magunk, vagy a másik ember felé irányítunk, hanem ami Istenhez kapcsol bennünket. Nekünk erre a bizalomra szükségünk van.

Ezért a második gondolat így szól. Éppenséggel, ahogyan a hitünk fejlődik, és az istenismeret egyre világosabbá lesz a Szentlélek által, fölismerjük azt, hogy milyen nagy dolog bízni magunkban. De hát közben pedig hogyha ez nem kapcsolódik össze azzal, hogy egymásban is bízunk, akkor hogyan alkotjuk meg az egyházat és a közösségeinket? Hogyha csak magunkban, vagy Istenben bízunk, akkor a közösség, éppenséggel az „Egyház születése napja”, ezt mondjuk Pünkösdre hivatkozva, akkor az Egyház és a közösség hogyan tudja majd az Isten ismeretet fölragyogtatni, hogyha csak magunkban bízunk, meg Istenben?

Tehát itt akkor van ez a három nagyon fontos terület: bízni magunkban, bízni egymásban és bízni Istenben. Ahogyan nézzük a személyes üdvösségtörténetünket, vagy az Egyház történetét, nem egyszer azt látjuk, hogy feszültségek támadnak. Valaki nagyon tud bízni magában és a másikban, de nem bízik Istenben. Van, aki nagyon bízik magában és Istenben, de nem bízik a többiekben, ezért köszöni szépen, ő az Egyházból nem kér, majd ő meg Isten. Aztán olyan is van, aki nagyon bízik másokban meg Istenben, csak magában nem. S akkor szép lassan igyekszik az életét elrendeztetni másokkal „Hát ti sokkal ügyesebbek vagytok, légy szíves segítsetek nekem!” És aztán, és aztán mondhatjuk össze-vissza mindegyik formát.

Minden esetre a második gondolat így szól. A Szentlélek föltárja számunkra azt, hogy bízzunk magunkban, hogy bízzunk egymásban, és bízzunk Istenben. És hogy ezt a hármat megpróbáljuk egységbe fogni. Ez a második gondolat.

Van ideje a bizalomnak és van ideje a bizalmatlanságnak

A harmadik gondolat így szól. Igen, de a Szentlélek Isten nem valami naiv hitet képvisel. Istent nem valami idealizált formában mutatja be számunkra, hanem elmélyíti bennünk az istenismeretet. Ami pedig gyökerében mit is jelent? Hogy sokkal mélyebben megértjük egymást, elkezdjük megtanulni egymás nyelvét, megértjük a saját lelkünket, a másik ember szívének a mélységeit, az élet drámaiságát.

Ezért a harmadik gondolat így szól. A Szentlélek nagy segítségünkre van abban, hogy az élet realitását megértve és elfogadva azt mondjuk: „Van ideje a bizalomnak és van ideje a bizalmatlanságnak.” Például saját magam felé, és azt mondom „Na, én ebben a kérdésben nem hiszek magamnak. Ebben a kérdésben nem hallgatok magamra.” Ebben a kérdésben egy bölcs egyszerűséggel azt mondom „Bizony én ebben a dologban néha megbízhatatlannak bizonyultam.” És elkezdjük elfogadni az emberi természetünknek mindenféle szélességét és mélységét. Ezért már nem vagyunk naivak, ezért azt tudjuk mondani „Igen, néha megbízható vagyok, és néha megbízhatatlan.” És mindez nem kezdi ki az önbizalmunkat, hanem elmélyít bennünket abban a törekvésünkben, hogy hogyan akarunk emberebb emberré válni.

Aztán a Szentlélek segít nekünk abban, hogy néha bízzunk a másikban, és néha ne bízzunk benne. Hogy azt tudjuk mondani, hogy „Ebben a kérdésben már ismerlek annyira, hogy…” De hogyan? Úgy, hogy közben nem leszünk csalódottak és kiábrándultak. Nem leszünk cinikusak és kritikusak. Hogy úgy tudunk néha bízni és néha nem, hogy közben nem adjuk föl azt az alapállásunkat, ahogy emberek felé fordulunk, és hajlandóak vagyunk fölismerni mindig azt az áldott pillanatot, amikor érdemes bizalmat szavazni. Beleértve azokat a pillanatokat is, amikor még meg is sérülhetünk. De mindez már azzal a tudománnyal, bölcsességgel, értelemmel és jó tanáccsal együtt van, hogy látjuk annak a realitását, hogy mikor érdemes bízni valakiben, és mikor nem.

A Szentlélek Isten megengedi, hogy néha ne bízzunk Istenben

Aztán itt jön a harmadik, talán legkényesebb téma. Hogy közben pedig nem egyszer elvesztjük a bizalmunkat Isten iránt. A Szentlélek Isten megengedi, hogy néha ne bízzunk Istenben. És mit jelent ez számunkra? Hogy mindig, amikor valahogyan bizalmunkat veszítjük Istenben, ezt elkezdjük úgy fölfogni és fölismerni, hogy valaki mást istenítettünk az Isten helyett. Hogy valahogyan a saját korlátainkig és gyengeségeinkig jutunk mindig, amikor elvesztjük a hitünket vagy bizalmunkat Istenben.

Mikor valaki a bizalmát elveszti Istenben, vagy a bizalma megrendül Istenben, ez – most már tudhatjuk a Szentlélek által – soha nem Istenről szól, hanem rólunk. Ezért mindig, amikor bizalomvesztettségben vagyunk Istennel, akkor ez mármost bennünket nem tesz tönkre, nem ijeszt meg, nem rémülünk meg, nem gondoljuk azt, hogy vége a világnak, hanem fölismerjük annak az áldását, hogy éppen most fogjuk Istent sokkal mélyebben megismerni és megérteni. És hála Istennek, elvesztettük a bizalmunkat valakiben, akit istenítettünk, miközben nem ő az.

Elmélyül bennünk az Isten ismerete

Így eljutunk a záró gondolatig. Éppen ezért, ahogyan elmélyül bennünk az istenismeret, a bennünk lakó Isten ismerete is egészen világosan elmélyül. Egyszer csak világosan meg tudjuk különböztetni, hogy azt gondoltuk eddig „Hiszünk!”, de az nem hit volt, hanem vágyakozás. Mikor vágyakozom valami szép után, és igaz és értékes után, az nem hit, hanem vágyakozás. Megértjük a vágyakozásnak és a hitnek a különbözőségeit. Aztán utána megértjük, hogy mi a különbség a között, hogy hiszek, és a között, hogy hiányérzetem támadt, és a hiányérzetből valami sóvárgásom lett, és a hiányérzet hatalmassá nőtt bennem, és megjelent bennem valamiféle indíttatás, ami nem hit, hanem hiányérzet. Aztán meg tudjuk különböztetni azt, hogy mi a hit és mi az, amikor valakit elkezdünk idealizálni, és elkezdjük őt „Hááá…!” még akkor is, hogyha őrá azt mondjuk, hogy „Isten”.

Istent is előszeretettel idealizáljuk a nélkül, hogy a hitünk tapasztalati gyökereihez fordulnánk, és aztán azon keresztül jelenne meg bennünk valamiféle gyönyörű. Valami – hogyha képzavarral akarnék élni, azt mondanám az evangélium kapcsán, hogy – az élő víz egyszer csak onnan föl tudna törni a szívünkből. De az a víz nagyon mélyről forrásozik. S akkor megértjük ezeket a különbségeket, hogy mi a hit, s hogy a hit nem egyenlő Isten idealizálásával, sem a hiányainkkal, sem a vágyainkkal, hanem annál valami sokkal mélyebb dolog.

És akkor így, most a záró gondolat, a negyedik ponthoz… Így aztán azt is megértjük, hogy nagyon sokszor, mikor azt mondtuk „Én Istenben hiszek.”, valójában nem Istenben hittem, hanem valamiben, amit Istentől vártam. És ezért meg tudom különböztetni azt, hogy például azt várom-e Istentől, hogy adjon-e gyógyulást, vagy pedig Benne hiszek-e, s nagyon világossá lesz a kettő közti különbség. És az, hogy mindaddig, ameddig nem valakiben hiszek, hanem csak valamiben remélek és hiszek, az sosem hozza azt a mélységet, amiből az élő víz forrásai az emberi szívből föl tudnának fakadni. Ezért van nagy különbség a között, hogy én valamit várok az Istentől, és hiszek ebben, ebben a valamiben, vagy hiszek Valakinek. Akkor is, hogyha az történik, és akkor is, hogyha nem.

Pünkösdkor a Szentlélek Isten eljön azért, hogy az istenismeretet bennünk elmélyítse, és hogy ebben az elmélyültségben ne egyszerűen csak többet értsünk, lássunk és tudjunk, hanem hogy a szívünk is alakuljon. És akárhogyan is történik valami, elérhető legyen számunkra a szívnek a békéje. Akárhogyan is történik valami, képesek legyünk egyfajta bölcs szemlélődéssel látni a saját egész élettörténetünket, a hitünkkel és a hitetlenségünkkel, a bizalmunkkal és a bizalomvesztésünkkel. Hogy minderre egészen másképpen, más szívvel és más érzülettel tudjunk tekinteni.

Jézus egyáltalán nem szokott olyan kijelentéseket tenni, ami mögött Isten nem áll. Ezért tehát amikor azt mondja „Amikor elérkezik a Szentlélek, s megtörténik bennünk ez a változás és fordulat, az élő víz forrásai fakadnak belőlünk.” És milyen nagy dolog az, mikor átadjuk a szívünket Istennek azért, hogy abból mások számára, de bennünket is felüdítve és éltetve az élő víz forrásai törhessenek elő.

Lejegyezte: vinkozoli