Évad végi kérdések

Utolsó alkalom az iskolaévben, mert hogy mégis csak ezt a logikát is követjük. Hű, hű, hű.

Érkeztek a kérdések, nagyon köszönöm. Az lett most a benyomásom róluk, hogy egyre hosszabb kérdéseket tesztek föl. A körülmények, a belső változások, a folyamatok. Tulajdonképpen nekem ez tetszik, tetszik, hogy nem egyszerűen csak két mondat, hanem sok-sok mindent hozzáírtok. Ez azért is jó, mert így egyre kevésbé tudok rájuk válaszolni. Mert ha csak egy mondatot írtok, akkor elindul a gondolatfüzérem, és valamit mondok rá, de hát így aztán már látom, hogy mennyi mindent nem tudok. Tényleg, amit még akkor érdemes volna tudni. Úgyhogy most a szokásos bevezetőt ki fogom hagyni, csak röviden mondom, hogy tudjátok, kérdésekre sosem szoktam válaszolni, hanem ha tesztek föl kérdéseket, akkor el tudom mondani, hogy mi jutott róla eszembe, és közben pedig tudom nagyon azt, hogy minél inkább valaki egy belső késztetést érez arra, hogy kérdezzen, annál inkább föltételezem, hogy annak van egy személyes jellege, és én pont erre a személyes dimenzióra nem fogok tudni rácsatlakozni nagy valószínűséggel. Lehet, hogy valamit megsejtek belőle, valami, valami éppen eltalálom, de nagy valószínűséggel nem, ezért tehát tulajdonképpen nem is volt érdemes kérdezni. (01:35)

Így, igen. „Menjünk haza!” Tehát azt lehetne mondani, hogy amit tudok, hogy nagyon igyekszem megbecsülni a kérdéseknek a személyes jellegét, nem elfelejtve, hogy a mögött az élet drámaisága, a te személyednek az emberi méltósága, a kapcsolatoknak a titka, és ezer-ezer nagyon lényeges, értékes mi minden van. Mégis csak a válaszok elsősorban a témához kapcsolódnak majd, és a témára vonatkoznak akkor is, hogyha ez csalódást okoz. Mert hát mihez tudnék még. Na tehát! (02:20)

Akkor így, így, így. Ja, és még egy valami, hogy egyrészt nagy tisztelet mindenkinek, aki egyáltalán kérdez, ugye ebben van egy nagy bizalom is, meg még ha nem is olvasom föl, hogy ki írta, azért a kérdés mégis csak ide kerül. Tehát nagy tisztelet és megbecsülés nektek a bizalomért. A másik, engedjétek meg kérlek, hogy nevessünk néha. Hogy a… „Nem!”, hogy amikor valami előkerül, akár a kérdésben, akár a válaszban, hogy megengedjük, hogy az életnek van egy ilyen természete is. És hogy talán kifejezésre juttathatjuk, még mielőtt bármit is mondanék bármelyik kérdéshez, hogy ez sohasem kinevetés, vagy sohasem valamiféle gúny vagy megvetés, hanem sokkal inkább akár egy pillanat szülte valami reakció. Aztán ezzel valamit tudunk kezdeni. (03:15)

Egyébként nagyon bennem van, egy terapeuta, akitől sokat tanultam, Reinhard Krüger, ő azt mondja, hogy az életnek néha vannak olyan elviselhetetlen nehézségei, amelyekben ha képes vagyok együtt nevetni a klienssel, akkor elviselhetővé válik. Hogy van, vannak olyan helyzetek, amelyek tehát vagy agyon nyomnak az összes súlyukkal, vagy pedig meglátok benne valamit, amin keresztül máshogy is látom, és egyszer csak, egyszer csak, és itt nem egyszer akkor a nevetés jön elő. Ó, tehát az élet néha elviselhetetlen nehézségét a nevetés elviselhetővé tudja tenni. Jó, vagy hát nem tudom, hogy jó-e. Jöjjön az első kérdés. (04:10)

2015.05.21. 18:16:25.

Ezt eddig sose mondtam be, de látszik, itt ami van, az van. 18:16. Ez szerdán volt? 21-dike csütörtök… ja, szerdán még nem lehetett biztos elérni. Hmm.

Miért beszélsz egyes sémákról hónapokon át, míg másokról csak 1-2 alkalom erejéig?

Hát azért, mert annyit beszélek, amennyi mondanivalóm van róla, és van, hogy valamiről nincs mondanivalóm. Ilyenkor nem érzek kísértést, hogy mégis tovább beszéljek. Tényleg, utána gondoltam, hogy ilyenkor nem törekszem-e valami egyensúlyra, hogy még más oldalról is egy fél évet, de nem, nem. Nem, kifejezetten bután ülnék itt, és nem, nem, nem. De tényleg, azt hiszem olyan séma nem volt, amiről csak 1-2 alkalom. Talán 3-4 lehetett a minimum, mert azért na mégis csak, mégis csak. Tehát ez egészen szubjektív. Amihez jobban tudok kapcsolódni, arról hosszabban beszélek, vagy amit fontosabbnak tartok. Következő. (05:40)

Mit gondol arról, ha egy lány szűzen akar férjhez menni?

20:32-kor kezdte el foglalkoztatni. De nem, de látjátok, ez is. Hát mit tudom én, mi… lehet, hogy már nagyon régóta foglalkoztatja a kérdezőt, csak akkor jutott el a kérdésig.

Bűn-e házasság előtt szexelni? (Ez a kérdés egyik fele. A másik.) Ha szexuálisan zaklatták a lányt gyerekkorában, de évekig nem mondhatta el senkinek, ezen hogyan legyen túl lelkileg? Hogyan tudjon elfogadni bármilyen férfit is, hogy merje közel engedni magához őket?

A házasságkötés előtti szexualitásról szerintem minden évben föltettetek már 1-2 kérdést. Ebben következetesek vagytok. Két dologra jutottam. Az egyik, hogy a véleményem nem változott meg, tehát ugyanazt gondolom róla, mint tavaly, meg tavalyelőtt. A másik pedig, hogy a házasságkötés előtti szexelésről ugyanazt gondolom, mint a házasságkötés utáni szexelésről. Egy kicsit se gondolok róla mást, pontosan ugyanazt gondolom róla. Talán ez a legépeszűbb válaszom erre a kérdésre, hogy ugyanolyan nagy becsben tartom előtte és utána. Intimitás, őszinteség, önátadás, meghittség, szégyennek az eltűnése, mert hogy elfogadás és befogadás, és kitárulkozás. Hát, ezt gondolom róla. (07:40)

A második részéről hosszabban akarnék. Hogyan tudjon akkor így valaki férfiakhoz kapcsolódni, ha az „így” azt jelenti, hogy szexuálisan bántalmazták? Az első gondolatom, hogy akit bántalmaznak, ez a kérdés nagyon reális, nagyon-nagyon nehéz, nagyon. Tehát máris, máris a tisztelet. Hehh. Érdemes lehet valakivel erről beszélni. Az „erről” nem jelenti azt, hogy magáról pontosan és mindig arról, ami történt, hanem arról, ahogy te vagy, amit ez tett veled, ahogyan érzel, ahogyan viszonyulsz a férfiakhoz. Ahogyan meg van benned a bizalom és a bizalmatlanság. Egyáltalán önmagadról, nem csak a bántalmazásról, magadról, hogy mi is van veled. Mert ugye milyen érdekes, a kérdésben is ez szerepel, hogy évekig nem beszélhetett róla senkivel. Tehát amikor egyáltalán beszélhetek magamról, az már egy nagy dolog. Mert amikor valami titokká vagy tabuvá válik, akkor nem egyszerűen csak arról van szó, hogy nem beszélhetek valamiről, hanem hogy magamról nem beszélhetek, valami nagyon mélyről, ami velem van és bennem van, arról nem beszélhetek. Tehát amikor magamról beszélhetek, az már egy nagyon nagy dolog. Az máris a gyógyulás útja, hogy egyáltalán tudok bizalmat szavazni arra, hogy valakinek beszélhetek magamról. S akkor néha érintem, néha nem, néha nagyon távolról, néha közelebbről. Hónapokon keresztül nem is hozom szóba, hogy mi történt, csak beszélek magamról és a jelenről, s ez egy nagyon értékes folyamat lehet. (09:40)

Aztán a másik. Nyilván, ahogy megyünk, vagy mehetünk időben előre, valakivel beszélgetek, vagy beszélgetünk, vagy valaki beszélget valakivel, akkor annak is nagy jelentősége van, hogy ahogy beszélünk róla, nagyon világossá válik, hogy mi a múlt és mi a jelen. „Akkor történt az, és most nem történik az.” És ezért az a sérülés egyre inkább egy olyan sérülés képét ölti, ami valamikor történt velem, de most nem történik velem. Hordozom a következményeit, de az akkor volt, és meg tudom különböztetni a múltat a jelentől. S akkor egyszer csak, ahogy a múltat megkülönböztetem a jelentől, így el tudom különíteni a múltat, a jelent meg a jövőt. Azt tudom mondani, hogy akkor a jövőben nem kell mindennek úgy lennie, ahogy a múltban volt, vagy ahogy félek, hogy majd a jövőben is úgy lesz. Tehát ez a beszéd, azt lehetne mondani, így szokták ezt kifejezni, hogy a problémát vigyük vissza oda időben és térben, ahol az keletkezett. Vagyis megnevezzük, hogy az ott és akkor történt, és azokkal a személyekkel. Ez egy nagyon hosszú és árnyalt folyamat. S akkor egyszer csak kezd bennem is megváltozni az, ahogyan megkülönböztetem, hogy most nem akar bántani senki. Vagy hogy elhihetem, hogy találhatok valakit, aki nem akar majd szándékosan bántani, főleg nem ilyen témában. Akkor nyilván nem mindegy, hogy milyen személyt választok. Nagyon nem mindegy, hogy olyan valakit keressek, aki megbízható, akinek a morális intelligenciája fejlett. Ilyen személyt érdemes akkor keresni. vagy rálátni arra, hogy valakivel ha szexuális bántalmazás történt, akkor lehet, hogy elment az egyik irányba, ez pedig a szexuális szabadosság. „Mert hiszen úgyse számít, mert úgyse számítok, mert úgyis rossz vagyok.” Az is lehetséges, hogy nem ebbe az irányba, hanem inkább lezárta a mindenféle férfi felé való kapcsolatot, nehogy megint csalódjak, sőt megsérüljek, hogy elevenné váljon mindez. (12:05)

Szóval itt akkor a bizalom fölépülésének is van egy folyamata. Hát szóval, nem szokott 1-2 hónap lenni ez, még csak nem is 1-2 év. Egy komolyabb szexuális bántalmazásból talpra állni úgy, hogy magam számára is elfogadható életminőségben tudjak élni, az sok év, sok év. Tehát nyilvánvalóan ezt a sok évet nem azzal foglalkozzuk, hogy mi történt ott és akkor, hanem mi van veled most, hogy látod a jövőt, és, és, és. Bárki, aki ebbe a munkába belekezd, egy nagyon értékes folyamatot visz, nagyon, nagyon becsületre érdemes és értékeset. Hmm. Igen. (13:00)

Ilyenkor nem csak a bizalom tanulására van szükség, hanem az intimitás tanulására. Hiszen az intimitásunkban sérültünk rettenetesen. Megtanulni az intimitást pedig, megint csak számtalan dimenziója van. Megtanulok például magamról beszélni. Vagyis elkezdem szabályozni azt, hogy mennyire nyitom ki magam, és mennyire tartom magam zárva. Az életnek van számtalan helyzete, ahol gyakorolhatjuk azt, hogy kinyitom magam és bezárom magam. Hogy mikor nyitom meg magam, és mikor zárom be magam. Ez azt jelenti, hogy például a gyógyulás folyamatában megtanulom szabályozni azt, hogy hogyan húzzak határokat, vagy hogyan védjem meg magam. De közben azt is megtanulom, hogy hogyan nyissam ki magam, vagy hogyan vállaljak némi kockázatot. Amikor előjönnek a félelmeim, akkor hogyan tudjam szabályozni magamat, miközben megjelentek a félelmeim, vagy aggodalmaim. Hogy amikor teszek egy lépést, és ebben a nagyobb bizonytalanságban, nagyobb nyitottságban találom magam, akkor ott is elkezdem gyakorolni azt, hogy megnyitom magam és bezárom, hogy ezt én tudom csinálni. Hogy nem más rendelkezik a fölött, hogy mennyire vagyok nyitott, hanem most ezt én szabályozom. Ezért látjátok, ez egy nagyon sok éves tanulási folyamat, ahogyan határokat tartok, nyitok és zárok, beengedek és befogadok, és aztán… Háhh! Érdemes egy olyan társsal tenni mindezt, aki ezt a folyamatot nagyra tudja becsülni, amit én éppen csinálok, ahogy ezt a közelséget-távolságot szabályozom, nyitottságot-zártságot szabályozom. Nagyon értékes munka, nagyon. Hehh. Hát, úgy második kérdésre. (15:05)

A harmadik kérdés nagyon hosszú. 23:15 perckor érkezett. Olyankor már lehet, hogy egy kissé módosult tudatállapotban vagyunk, az időérzékünk nem úgy működik, mint reggel 8-kor, mikor be kell érni 9-re.

Mi a véleményed (de ez ahhoz kapcsolódik) arról a helyzetről vagy magatartásról, amikor valaki ott van a misén, érzi is mi a lényeg, de mégis csak szemlélőként van jelen, nem vesz részt tevékenyen a szentmise menetében?

Előtte nagyon gazdagon leírta ez a kérdező, hogy mi minden folyamaton ment át, és ezt tartom a legfontosabbnak, hogy ez egy folyamat. És hogy megengedhető az, hogy ahogyan ott vagyok a misén, éppen ott tartsak, hogy nem akarok tevékenyen részt venni, mert már az egy nagy dolog a részemről, hogy ott vagyok. Ezzel a szabadsággal érdemes ott ülni, hogy úgy döntöttem, hogy ott vagyok, és ez egy nagyon fontos döntés a részemről, ez kifejez belőlem valamit. Sőt, meg is élek valamit, de miután ambivalencia van bennem, mondjuk azzal, hogy nem mondom el a Hiszekegyet, vagy nem tudom, nem térdelek le, ezzel kifejezem az ambivalencia másik részét, és ez elfogadható. (16:35)

Tehát érdemes szabadon ott lennünk, mindezt egy folyamatnak tartani, de az is biztos, hogy előbb-utóbb érdemes egy döntést hozni. Az is biztos, hogy az elmélyülésnek mindenképpen van egy közösségi része. Tehát érdemes cselekvően bekapcsolódni egy közösségi istentiszteletbe vagy liturgiába, mert lényege szerint közösségi, és azért, mert mi is lényegünk szerint közösségi lények vagyunk. Ezért érdemes azt tudni, hogy előbb-utóbb érdemes lesz egy döntést hozni, hogy már be is kapcsolódom és cselekszem. Mert amikor bekapcsolódom és cselekszem, ott valami több fog velem történni, mint ha ezt nem teszem, ez egészen biztos. Ilyen nagyon-nagyon okos gondolataim lettek. Hehh, nem tudom. Úgy ahogy elmondtam, az jutott eszembe, hogy biztos ti is tudjátok. (17:40)

Elfogadható-e, ha valaki egy könyv által jut közelebb a hithez és Istenhez?

És a könyv itt A viskó című könyv. A válaszom: (iróniával – szerk.) „Szerintem elfogadhatatlan. Hát ha van könyv, aminek kapcsán nem tűröm, hogy Istenhez valaki közelebb kerüljön, az A viskó című alkotás.” Nem ismerek olyan könyvet, aminek a révén ne kerülhetnénk közelebb Istenhez. Vagy azért, mert olvassuk, vagy azért, mert nem. Mint ahogy éjszaka is van módunkban inni és nem, s mind a kettő a javunkra szolgálhat. Tényleg, milyen nagyszerű ez, hogy a Szentlélek ott fúj, ahol akar. Tényleg, hát… jó, igen. (18:35)

…és lehet-e, hogy a könyv írója azt az irányzatot képviseli, ami…

Jaj, én nem olvastam A viskó című könyvet. Azt hallottam róla, hogy sokaknak nagyon-nagyon sokat jelentett, ezt hallottam. Tehát akkor… 5-6 oldalt olvastam egy nyári szünetben, mert arra gondoltam, hogy akkor talán el tudom olvasni, de nem, nem tudtam. 5 oldal után énnekem végem lett. Tényleg, nem, egyszerűen nem tudtam elolvasni, de sok könyvvel vagyok így. Így elég sok a szabadidőm. Nagyon sok könyv elolvasására nem érzek késztetést. De ezt gondoltam, mert annyian dicsértétek, hogy mindenképp. De hát beletört a bicskám. (19:30)

Lehet, hogy a könyv írója azt az irányzatot képviseli, ami azt mondja, hogy nincs szükség közvetítő személyre az egyén és Isten között? És tulajdonképpen engem is ez a történet vitt közelebb Istenhez, és nem a Biblia olvasása?

Van-e szükség Isten és ember között közvetítőre? Tulajdonképpen a kérdésben van egy naivitás, mert a kérdés, hogy van-e szükség közvetítőre Isten és ember között, a válaszunk az, hogy közvetítőkön keresztül jutunk közel Istenhez. Kikerülhetetlenül nem hogy szükségünk van, hanem ez így történik. Tehát mire egyáltalán föltesszük ezt a kérdést, hogy van-e szükségünk közvetítőkre, addigra már rengetegen közvetítették számunkra azt, amiről most azt tételezzük föl, hogy van vagy szükségünk rá vagy nem. És akkor itt, na most fölállok, hogy ezt miért gondolom így, és utána, hogy a kérdés szerintem mire kérdez rá. Hogy itt nem valami katolikus-protestáns vitát szeretnék folytatni, ahhoz nem lenne kedvem. Például hogyha egy ilyen könyv jelenne meg, hogy „Kinek van igaza, a katolikusoknak vagy a protestánsoknak?”, én lennék az első, aki azt nem veszem meg. Rögtön a megjelenés pillanatában döntenék úgy, hogy ezt a könyvet nem fogom megvenni. Szóval. (20:55)

Mivel kezdődik az Isten és az ember közti kapcsolat a természete szerint? A foganásunkkal, és azzal, hogy kapcsolatban vagyunk az édesanyánkkal. Illetve azzal, hogy az édesanyánk kapcsolatban volt az édesapánkkal. Ezért mindaz, ami bennünk az istenkapcsolatnak a kezdete, az két embernek a kapcsolata, majd pedig az édesanyánkkal való kapcsolat magzatként. S hogy ez mennyire így van, tudjuk jól, hogy már az első 9 hónapban, amit az édesanyánk méhében töltünk, lehet összeszedni egy kis cuki kapcsolati zavart. Most ha én a születésem előtt összeszedek egy kapcsolati zavart, még mielőtt szavaim lennének, bármiféle szavam, hogy föltegyem ezt a kérdést, hogy kell-e közvetítő vagy nem, akkor tulajdonképpen a realitás túl van ezen a kérdésen, és messze megelőzi. Egészen combos kapcsolati, kötődési zavarokat is össze lehet szedni már a megszületésünk előtt. És aztán a kutatásokból meg nagyon jól tudjuk, de ezt akkor most tik-tik-tik, így dobálgatom ezeket. (22:05)

Emlékeztek talán erre. Létezik öt speciális megküzdési stratégia, vallási megküzdési stratégia. Imádság, közösségi istentisztelet, közösségnek a megtartó ereje, szentírás olvasás, lelki beszélgetés, speciális szentírás olvasás, speciális megküzdési stratégiák. A kutatók a következőre voltak kíváncsiak. Ha valaki biztonságosan tud kötődni, akkor melyik megküzdési stratégiát tudja eredményesen alkalmazni nehézségek idején. A válasz, a biztonságosan kötődők mind az öt speciális megküzdési stratégiát eredményesen tudják alkalmazni. A bizonytalanul, elkerülő, vagy bármilyen más sebzett módon kötődők melyik speciális vallási megküzdési stratégiát tudják eredményesen alkalmazni? A válasz így szól: egyiket se. Egyiket se. Azért, mert a kötődési zavar meghatározza a megküzdés módját, folyamatát és minőségét. Amit így fejezett ki az a kedves asszony, de ezt minden évben egyszer el szoktam biztosan mondani: „Hát tudja atya, az az én bajom, hiszek én Istenben, csak nem bízok benne.” Szóval, szóval… (23:35)

Magyarországon a felnőtt lakosságnak minimum 50%-a nem tud biztonságosan kötődni. Ez azt jelenti, hogy a felnőtt lakosság minimum 50%-a krónikus istenkapcsolati problémákkal létezik. Akkor az első lépés, hogy egyáltalán rálátok arra, hogy tudok-e kötődni biztonságosan vagy nem. Mert ha nem tudok biztonságosan kötődni, akkor nem Isten nem szól, hanem én vagyok süket. De erről már nagyon sok szó esett. Most vissza szeretnék térni a folyamathoz, hogy akkor most kell-e közvetítő Isten és ember között, vagy nem. Éppenséggel hogyha a kapcsolatban sérültem, akkor strukturális zavaraim lesznek az Istennel való kötődés szempontjából is. (24:25)

Aztán a második lépés a hit fejlődésében, amit most a kapcsolat szempontjából szeretnék kiemelni, és csak egy-egy mondat. Ez a fantázia, és a képzelőerő. Itt a súlypont a képzelőerőn van, nem a fantázián, a kettő nem ugyanaz. A képzelőerő. Mert mi a képzelőerő? Jó kifejezés, hogy erő. El tudok képzelni valami jót, el tudom képzelni, hogy Isten szeret. El tudom képzelni, hogy egy helyzetet jól tudok megoldani. El tudom képzelni, hogy egy nehézségen hogyan tudom túlverekedni magam. El tudom képzelni, hogy ebből a nehézségből is van kiút. El tudom képzelni, hogy Isten majd valahogyan segíteni fog nekem. El tudom képzelni, hogy Isten gondoskodni akar rólam. El tudom képzelni azt a reménybeli jövőt, amit Isten és én együtt megtehetünk. Képzelőerő. És mi kell ahhoz, hogy valakinek jó legyen a képzelő ereje? Például sok mesét kell neki olvasni. Hmm. És ha három évesen egy tabletet néz a 4-es, 6-os villamoson, az nem ugyanaz. (25:30)

Tehát a képzelőerőnek a fejlődése olyan személyeken múlik, akik nekem mesélnek, vagy akik meghallgatnak. Vagy olyan személyeken, akik képesek elterelni a figyelmemet, s bele tudnak mesélni, és bele tudnak látni az életbe sok-sok olyasmit, amit én egyedül nem fedeznék föl. És amikor én rettenetesen félek, vagy rettenetesen dühös vagyok, vagy rettenetesen bepisiltem, akkor ők valahogy máshova, és másfelé, és egy másik világot képesek közvetíteni, és ez később bennem egy pszichés funkcióvá válik. A képzelőerőm combos lesz, ami a hitnek az egyik erőforrása. (26:25)

Aztán a következő lépés a hit fejlődése szempontjából: a szavaknak a becsülete. Akkor tehát olyan személyekre van szükségem, akik amikor ígérnek valamit, azt megtartják. Ha valamit mondanak, azt komolyan veszik. Ugye az alap pedagógiai mondat így szól: ne mondjunk olyat a gyerekeinknek, amit felnőttként vissza kell vonnunk. Nem kell mindent mondani, hanem ahhoz alkalmazkodva, ahogy és amit kérdez, mondok valamit, de ne kelljen visszavonni. Például az ember nem lesz angyal a mennyben, nem, nagyon nem. Angyal angyal, ember ember. Tehát amikor a nagymama meghal, akkor ne mondjuk neki azt, hogy most a mennyben angyal, mert ember. Ilyen egyszerűen csináljuk ezt. (27:20)

Emlékeztek erre a történetre, édesanya nagyon készült arra, hogy amikor a kislánya először a szexualitásról kérdezi. Hogy is volt a kérdés? A szexelésről. Hogy akkor ő nagyon pontos, kimerítő választ tudjon adni a szexelésről. Vendégségben voltak, és egyszer csak odaállt a legalább 4 éves kislány az édesanya elé, és az éppen akkor frissen megérkezett unokatestvérével kapcsolatban a következő kérdést tette föl. Az unokatestvér egy újszülött pici baba volt, akit a szülei mózeskosárban hoztak, és a kislány azt kérdezte „Anya, anya, hogy kerül ide ez a gyerek?” S az édesanya egyszer csak úgy érezte, hogy itt az alkalmas szent idő, hogy most elérkezett a pillanat, és elkezdte mondani. „Jaj, pici lányom, gyere foglalj helyet, mert ez hosszú lesz.” És elkezdett beszélni petesejtekről és hímivarsejtekről, és méhnyaknyákról, és mindenről, ami ehhez a folyamathoz elengedhetetlen. PH értékekről, és a többiről. A kislánya jól nevelt volt, és két bepisilés után bátorkodott megszólamlani, és azt mondta „Anya, engem csak az érdekelt, hogy autóval jöttek-e, vagy nem.” (28:45)

Igen. Tehát a szavahihetőség, szavahihetőség. Mert amikor megbízható személyekkel van kapcsolatunk, akkor nem csak a bizalmunk nem sérül meg egy korai, érzékeny szakaszban, hanem megtanuljuk a szavak becsületét. Ez például nagyon nagy erőforrás akkor, amikor 30 év múlva kinyitom a szentírást, egy krízisben, és ott Jézus mond valamit. Azt mondja például, hogy „Ne féljetek! Én legyőztem a világot.” És számodra ennek a mondatnak ereje és üzenet értéke lehet. Azért, mert te megtanultad gyerekkorban egy kapcsolat révén, hogy a szavaknak van tartalma, és van súlya, és hogy azok valami fontosat jelentenek és képviselnek. Aminek lehet, hogy a tapasztalati világát még nem értem, és nem élem, vagy nem érzem, de van, mert valaki olyan mondta, aki nem csapott még be, vagy aki elismerte, hogyha valamit nem mondott jól. Emlékeztek arra a gyerkőcre, amikor hirdettem többször egymás után a templomban, hogy „Gyerekek! Szombaton, Pünkösd előtt, amikor gyönyörűen esik az eső, el fogunk menni kirándulni!” S volt egy négyéves gyerek, aki a szüleit, akik egyáltalán nem szerettek esőben kirándulni, rávette, hogy mindenképpen menjenek el kirándulni, mert a Feri atya azt mondta, hogy „Ki-rán-dul-ni!” És ahogy halálos fáradtan, csurom vizesen, kapaszkodva az 56-os busz fogantyújába, jöttünk lefelé a budai hegyekből, akkor a kislány szomorúan, könnyáztatta arccal kérdezte tőlem ”Feri atya, mikor jön már az a kirándulás, mert eddig csak mentünk?” Szóval, tehát ahhoz, hogy később mondjuk a számomra a Szentírásnak, és ez lehet bármelyik vallásban meglévő szent irat, lehessen valami súlya, vagy tartalma, ami egy megküzdésemet segíti, ahhoz olyan személyekre van szükségem, hogy. (31:25)

Aztán a következő szakasz, a serdülő kor, ott kétszeresen is igaz ez, mert ott jön a példaképek világa. Szükségem van valakire, aki nem az apám. A haveromnak az apám a példaképe, énnekem nem, nekem viszont a haverom apja, neki meg őneki nem, és akkor így jól elvagyunk. Szükségünk van olyan személyekre, akik hitelesítik a hitet. Személyekre van szükségünk éppenséggel, a hit fejlődésének serdülő korában erre nagy szükségünk van. Jaj nekünk, ha nem találunk ebben az érzékeny korszakban senkit, akire föl tudnánk nézni. Serdülő korban erre nagy szükség van. Ez az egyik, és a másik. (32:15)

Kortárs csoport. Hogy a hit hogyan erősödik meg. Rájövök arra 16, meg 17, meg – most a serdülő kor tart 30 éves korig – tehát mondjuk 28 éves koromban megérzem a közösség erejét. Hogy együtt csinálunk valamit, hogy együtt elmegyünk, és valakiknek segítünk. Áááá, ááá! Tehát hogy a hit nem egy szóló műsor. És hogy a hitemet hogyan erősíti az, hogy te is hiszel. Meglepődve figyelem meg, hogy az, ahogyan az Istennel való kapcsolatom eddig alakult, az valakinek érdekes lehet, vagy erőforrás lehet, vagy kiegészítheti az ő történetét. Hogy a Szentlélek az én életemben másképp volt jelen, mint az ő életében, miközben ugyanazt képviselte. Tehát ez csodaszép! S hogy együtt, együtt valami, valami többlet történik. (33:10)

Aztán itt jön egy nagyon fontos szakasz, ami tévedésekre adhat okot. Hogy a felnőttkori hitnek van egy visszahúzódása abból a szempontból, hogy rá kell találnom saját magamra. Mert eddig olyan nagyon másokon keresztül tanultam meg hinni, hogy 30-40 éves koromra tényleg arra van szükségem, hogy rátaláljak a saját hitemre. De nem azért, mert hogy ez most a hitnek a csúcsa, hogy mindenkitől leszakítom magam, hanem azért, mert eddig annyira másokon keresztül, és másokkal összefüggésben alakult a hitem. Ezért kell egy picit eltávolodnom másoktól. De közben pedig, közben pedig itt is történik valami. Ez pedig az, hogy ahogy rájövök egyáltalán, hogy én hogyan is hiszek, énnekem mi is a fontos, én miért tudok élni-halni. Hogy ezzel párhuzamosan óriási nagy jelentőséggé válik a hit fejlődésében a másokért való cselekvés. Azt mondja „Nem imádkozni kell, hanem tenni a dolgunkat!” Ez egy klasszikus mondat, amikor valaki az individuális hit fázisában tart. Itt akkor már nem ott van a hangsúly, hogy mit kapok másoktól a hitem szempontjából, az istenkapcsolat összefüggésében, hanem én mit adok másoknak. És már most az kezd el engem növeszteni az istenkapcsolatban, amit én teszek másokért, és nem az, amit mások tesznek értem. Kihagyhatatlan szakasz, amikor rátalálok magamra, és arra, hogy hogyan tudok cselekvő és hatékony lenni másokért. Na, hát hogyne erősítené a hitet, és ad valamit, amit serdülő korban, vagy gyerekként nem élhettem még így meg. (35:00)

Utána jön az úgynevezett összekötő hitfázis, háá, amikor egyszer csak olyan emberekkel is közösséget tudok vállalni, mondjuk protestánsként egy katolikussal. Lehet, hogy pont mindig valamikor egy év végi kérdezés nyomán jut eszembe ez a történet. Amikor egy hetes, napi 24 órás önismereti csoportnak vége lett, és hihetetlen mélységek, és bizalmi légkör, és mindenféle, s végül volt egy záró kör, hogy kinek mi volt a legfontosabb. Akkor emlékszem, egy református hittestvérem azt mondta, neki a legnagyobb élmény egy hét alatt az volt, hogy egy katolikus is lehet normális. Én mondjuk… igen, magammal kapcsolatban nem tudom, hogy ez a szó jutna-e először eszembe, de nagyon megtisztelő volt. Valószínű, hogy… Na jó, tehát a hozott anyaghoz képest tűntem normálisnak. (36:10)

Tehát a kérdés, hogy szükségünk van-e közvetítőre egy, hát… Nem az, hogy szükségünk van… hanem… Tehát így épülünk föl, így növünk föl, így növünk bele. Nem ez, hogy szükségünk van. Jaj nekünk, ha nincsenek, jaj nekünk. És ezt nem érdemes összetévesztenünk a hit fejlődésének azzal a szakaszával, amikor rátalálok saját magamra. A saját hitemre, a saját meggyőződésemre, a saját döntéseimre, a saját… Na. De ez nem azt jelenti, hogy nincs szükségem közvetítőkre, vagy másokra. S akkor elkezdem becsülni azt, ahogyan én az Istennel ebben a nagyon személyes találkozásban tudok lenni. Most lehet, hogy nincs ott egy pap, vagy nincs ott senki, de az az út, ahogyan én az Istennel most ebben a nagyon személyes találkozásban vagyok és azt mondom, hogy „most mi ketten”, ezt az utat nagyon sokan építették rajtam kívül. Hogy éppen ott most nincs senki… Érthető ez, amit próbálok mondani? Hát, jól van. Oké. Néha érdemes bizonyos kérdésekből kigyógyulni. Tényleg. Ugyanazokra a kérdésekre nagy előszeretettel adjuk ugyanazokat a sematikus válaszokat. Jó. Következő. (37:40)

Kedves Feri! (De hol a kérdés? Ez jól esik. 09:38. Hmm, reggel. Azt mondja.) Mi a véleményed a katolikus egyház által propagált természetes családtervezésről? Hosszú hónapok alatt már a kívánt gyerekszám elérése után imádkoztam át a témát, és belső békére jutottam abban, hogy a nem abortív fogamzásgátló eszközök, például óvszer használata belefér, a természetes módszer meg sok mindennek tűnik, csak természetesnek nem, legalábbis egy nő számára. Ehhez képest a gyóntató papom nem akar feloldozni, ha így állok a kérdéshez. Köszönöm, ha mondasz erről néhány gondolatot.

Ez nagyon megtisztelő, hogy nem kell válaszolnom. Ez nagyon, nagyon, lehet, hogy régi, régi baráti… Mondok róla néhány gondolatot. Nagyon értékesnek tartom, hogy valaki fontosnak tartja az egyház álláspontját ebben a kérdésben, mert hogy erre utal, hogy mi a véleményem, hogy az egyházzal hogy van. Ez egy nagyon értékes dolog, hogy engem érdekel, hogy az egyház, vagy az egyházam mit mond. (39:05)

A második, azt is nagyon értékesnek tartom, hogy azt mondja „Én belső békére jutottam.” Ezt is nagyon értékesnek tartom. Most a harmadik, ami itt nagyon elgondolkodtatott engem, hogy mi lenne, hogyha ezt a folyamatot tovább vinnénk, mert most őbenne… Hú, ilyenkor szoktam összekeverni a lapokat. Őbenne van egy harmónia, vagy egy megbékéltség azzal, ahogyan a döntése nyomán elhatározta, hogy hogyan fog ehhez a kérdéshez viszonyulni. De ahogyan a gyóntató papjáról beszélt, ott úgy tűnik, hogy ez a harmónia még nincs meg. Mrrhh! A gyóntató pap azt gyanítom önmagán túl is valamit képvisel. Most a következő lépés számomra, hogy önmagammal békében vagyok a válaszom nyomán, de mondjuk a gyóntató pap mond erre valamit, vagy az egyháznak van valamilyen álláspontja erről, és ebben a viszonyban még nincsen békém. (40:30)

Mert a kérdés így szólt: „A gyóntató papom nem oldoz föl.” Ez ugyanúgy egy nagyon nagy kérdés, mint az, hogy én önmagammal hogy vagyok. A következő nagy lépés ebben a történetben, hogy elkezdem valahogy tisztázni azt, hogy ebben a viszonyban hogy vagyok. Nem egyszerűen csak egy pappal, hanem azzal, amit ez a pap képvisel. Ezt egy nagyon értékes folyamatnak látom. Tulajdonképpen még odáig is elmerészkednék, hogy azt mondjam, hogy az életünkben vannak olyan helyzetek, amikor a személyes meggyőződésünk ellentétben áll egy általunk nagyra értékelt intézményes válasszal. Hmm. S akkor ennek lesz egy feszültsége. Ez a feszültség egy értékes dolog. Ha valamilyen választ adnék erre a kérdésre, akkor a válaszom így szól, hogy ezt a feszültséget nem akarnám föloldani. Mert hogy ez a feszültség bizonyos szempontból fönnáll, és ez a feszültség egy realitást képvisel. (41:50)

Ha föl akarom oldani ezt a feszültséget, akkor a realitás veszíteni fog. Ez pedig azt jelenti, hogy én is egy vesztes leszek. Mert csak azon az áron tudom megtenni, hogy valamit jónak és valamit rossznak tartok. Tehát itt ez egy értékes folyamat, hogy hogyan vagyok én azzal, mondjuk elvált vagyok, egyházjogi értelemben azonban szentségi házasságban élek, vagyok 30 éves, és az egyház jelenlegi tanítása szerint nem gyónhatok, nem áldozhatok. De nekem az egyház fontos. Akkor most mi van? Engem az foglalkoztatna, hogy erre a helyzetre milyen válaszokat adunk. Nem csak konkrétan a helyzetre, amiből a kérdés fakad. Mert ilyen helyzet számtalan adódik, számtalan, számtalan. És azt látom, hogy hosszú távon azok tudnak igazán növekedni, akik bizonyos dilemmákat és feszültségeket képesek elhordozni a nélkül, hogy elkezdenénk sarkítani. (43:10)

Ugye az egyik sarkítás mi? Hogy ide ülök, és azt mondom „Hát kétség kívül az egyház amit mond, az egyszerűen utolsó betűig, pontig úgy van. Minden, pont úgy van. Nem is kell értelmezni, gondolkodni, és az úgy van és kész. Az, hogy én mit tartok helyesnek vagy jónak, vagy mit érzek, az nem számít, mert én rendes hívő akarok lenni.” Ez az egyik véglet. A másik: „Én az utolsó mondatig, vesszőig, pontig azt tartom helyesnek, ahogy ezt a helyzetet megélem, és ahogy ezt magamban elrendeztem, és a harmóniára jutottam. És ez pedig egyáltalán nem számít.” Mind a két esetben történik egy meghasonlás, és ez a meghasonlás árt nekünk. Ezért nekem a következő lépésem ezekben a helyzetekben mindig az, hogy azt a dilemmát, ami köztem és egy gyóntató pap között van, ezt a dilemmát megnézem, hogy mi ez a dilemma akkor, hogyha ez egy belső dilemma. S a gyóntató pap képvisel valami belső tartalmat. És akkor ezzel kezdenék el dolgozni, vagy foglalkozni. (44:35)

Akkor ide még valami. Az, hogy valaki valamilyen oknál fogva – nem mindegy, hogy milyen oknál fogva – úgy dönt, hogy több babát nem akar vállalni, és ezért a családtervezésnek más módjaihoz folyamodik, az nem föltétlenül van ellentétben a katolikus egyház tanításával. Tehát a helyzet ennél árnyaltabb, mint hogy „Ha valaki másképpen jár el, akkor biztos, hogy nem oldozható föl.” Ez egyáltalán nem biztos, hogy ő nem oldozható föl, mert lehet több oka annak, hogy valaki más fajta családtervezési módszert használ, és nem a természeteset. Például valakinek volt négy császármetszéses szülése, s az orvos azt mondja, hogy az ötödiknél mondjuk már nem lesz összevarrható. Prr. Súlyosan veszélyezteti az egészségét, a már megszületett gyerekeknek a jóllétét, azt a felelősséget, hogy gondoskodni róluk. Ebben az esetben például minden további nélkül egy belső küzdelem után dönthet valaki úgy, hogy nem a természetes családtervezésnek a lehetőségével él. Ez azt jelenti, hogy ebben az esetben nem mondhatjuk azt, hogy valaki, aki nem a természetes családtervezés módszerével élt, ő eleve nem oldozható föl. Itt tehát meg kellene jobban ismerni azt, hogy miért jutott valaki arra a döntésre, hogy óvszert használ. Pl. De ezt elméletben nem tudom, mert lehet ezért is használni, meg azért is, és a helyzet nem ugyanaz. Ez a válasz. Tehát az is lehet, hogy van olyan pap, aki őt föloldozná. (47:00)

(09:54) Kedves Feri! (Most meg is nézem, hogy… Érdekes, az éjszakaiaknál nincsen „kedves Feri!”. Látszik, hogy reggel mentálisan egy kicsit jobb a térkép.) Annyira tetszik, hogy nagy tisztelettel beszélsz más vallásokról, látható… (Jó, igen, igen.) Miért… (Igen, de ebbe nem bonyolódnék bele.) Miért lettél akkor pont katolikus és nem például buddhista?

Ez jó. Hát erről én már beszéltem, ez már unalmas. Mondok szempontokat. Meg voltam keresztelve, és az számított nekem. Aztán bekerültem egy közösségbe, akik engem elfogadtak, sőt befogadtak, sőt kifejezetten normálisak voltak, nem úgy, mint… Aztán találkoztam hiteje… hitejes, hitejes. Képzeljétek el, találkoztam hiteles férfiakkal. Igen. Nem ismertem még őket akkor eléggé, mert még csak találkoztam velük, de ez elég volt, hogy lenyűgözzön engem, hogy férfiak katolikusok, és vallásgyakorlók – ez engem lenyűgözött. Mert volt bennem egy aggodalom, hogy a kereszténység egy öregasszony vallás, ez volt az aggodalmam, úgy messziről. Elnézést, hogy ezt ilyen egyszerűen mondom. Hát én akárhányszor bementem mondjuk Bélapátfalván a templomba… Egyszer sem voltam ott, de mondjuk, ha bementem volna. Voltam, hát különben miért pont ez jutott volna eszembe. Hogy általában mégis csak az volt az élményem, hogy idős asszonyok vannak ott, fekete ruhában, esetleg kendő is van rajtuk, kezükben valami imakönyv, és ehhez nehezen kapcsolódtam. Ámde azokhoz a férfiakhoz, akikkel találkoztam, s mindegyik… phúú. Hirtelen arra jutottam, hogy a kereszténység az egy férfinak is megfelel. (49:45)

Aztán a legfontosabb: más vallásban nincsen Jézus. Ha Jézus buddhista lenne, lehet, hogy kacérkodnék a buddhizmussal. De Jézus nem, nem… Jelenlegi tudásunk szerint nem, nem volt buddhista. Tehát Jézus személye. Nem tudjuk, hogy Buddha mikor élt. Mondják, hogy Krisztus előtt 500, de hmm, ki tudja ezt, Indiában nincsen történetírás. Hát nincs, nem úgy számolják az időt. Asóka király uralkodása. Hát mit tudjuk mi, mikor uralkodott Asóka király? Tényleg, olyan… olvasol egy könyvet: „Mikor élt Buddha? – Asóka király uralkodása idején.” Csak azt nem tudjuk, ő mikor élt. Na jó. Igen. Miért pont katolikus lettem? Nézem az időt. Híí! (50:55)

Szerinted hogyan járulhatnék ahhoz hozzá, hogy a párom, akivel hat éve együtt élünk, jobban megnyíljon előttem? Ő nem mindig partner ebben, sohasem kezdeményez mélyebb témákban. Szerintem nem tart partnernek, és ez nagyon rosszul esik, mert szerintem sokat tudnánk beszélgetni, és én nem vagyok hülye. Igényem is volna rá, és mégis csak az élettársam. Hát kivel osszam meg ezeket, ha nem vele? Ő viszont nem osztja meg velem a gondolatait, esetleg nem tart igazi társnak, és ez lehet a gond? Hogyan tudnék neki segíteni, hogy megnyíljon felém?

A kérdés nagyon reálisan hat rám, hogy reálisnak tűnik. Mert hogy a kérdező legalább három vagy négy hipotézisét írja, hogy mit gondolhat a férje. Tehát az lett a hipotézisem, hogy azért nem tudja, hogy a férje partnernek tartja-e őt, mert nem beszél a férje arról, hogy partnernek tartja-e őt. Érdemes lehetne megkérdezni, amiről a férje lehet, hogy nem fog semmit se mondani, és… De most komolyan, komolyan. Ez reális nehézség, ez egy igazi reális nehézség. Akár úgy is láthatnám, hogy az intimitás szükségletben különbségek vannak. Nem biztos, hogy erről van szó, de lehet szó erről is. (52:35)

A kedves ismerőseim jutnak eszembe, akik eljöttek, és az volt a problémájuk, hogy az intimitás szükségletük merőben és gyökeresen eltér egymástól. A feleség azt mondta „Ha a férjem kétszer annyit van velem különböző meghitt cselevésekben, ami nem csak a szexet jelenti, nekem az is kevés. Pedig kétszer annyit van velem, mint amennyi neki jól esik.” A férfi azt mondja „Ha a feleségem negyedére csökkenti az igényeit, nekem az is sok.” Ez is reális, és ez az asszony mesélte el a történetet, miközben elmerengett a sorsán, és hogy az élet nem ad meg mindent. Ezt nem ő mondta, hanem én. Azt mondja „És tudod Feri, én ezt a házasságkötés előtt már tudtam. Nem azt, hogy milyen lesz ezzel együtt élni, hanem hogy így van.” S akkor elmesélte, hogy gyönyörű tavaszi nap, és ő utazott a villamoson, és mellette ült a párja, és ő volt a világ legboldogabb menyasszonya, és annyira boldog volt, hogy igazi, ilyen női pezsdülettel arra a gondolatra jutott gondolkozás nélkül, hogy mennyire jó lenne valahogy ezt az egyébként is tökéletes pillanatot még tökéletesebbé tenni. S akkor odafordult a vőlegényéhez, és azt mondta „Te, Dezső! Te mire vágysz?” S gondolta, hogy egy közös vágyban fognak egyesülni ott a villamoson, és a férfi, az ő vőlegénye azt kérdezte tőle, hogy „Őszintén?” Mire ő minden menyasszonyi eufórikus hevületétől vakon és aléltan tartott egy rövid kiselőadást arról, hogy hogyan másképp, ha nem őszintén, mikor egy életet fognak együtt leélni. „Holtodiglan, holtáiglan.” (54:40)

Ahogy ezt egy kedves menyasszony mondta néhány évvel ezelőtt. Hát ezt mondta: „Holtodiglan, holtáiglan.” Az volt benne a szép, hogy őneki nem tűnt föl. De a násznép ugyanúgy reagált, mint ti. Annyira nem figyeltek oda erre, hogy „Na, ööö…” Tehát az üres helyeket kiegészítjük. Hogy mi történik, nem olyan fontos. Tehát ő ezt mondta „Holtodiglan, holtáiglan, nem hagylak el.” Ez egy ilyen bevállalós eskü. Tessék? Jaj, nem felejtettem el. Ugye, hogy fogtam a papírt, az megzavart titeket. Azt hitted, hogy elszálltam. Nem, kifejezetten az eszemnél vagyok, tényleg. Ugye ez is igaz, hogy nem ültem át, ugye, és annyira benne vagytok ebben, hogy át kell ülnöm. Csakhogy még a nő nem fejezte be, azért maradtam itt. (56:00)

Olyan hosszan mondta, mondta, hogy egy életen… Értitek, még csak a holtodiglan, holtáiglannál vagyok. Akkor mondta és mondta, és mondta. A férfi végighallgatta, mert látta, hogy a nőnek fontos. Végül is még, még bírta. S végül, ahogy a nő ránézett, a férfi azt mondta „Hát, hagynál békén.” Hát arra vágyott, ez volt az őszinte verzió. Kicsit kevesebbet, vagy… „…békén!” A férfi egy introvertált, a nő meg extrovertált, ennyi. Intimitás szükséglet nagy, alacsony, ennyi. Értékes, klassz emberek, de hát… Hát ettől nem kell még tönkremenni. Nem? Hát ettől tönkre kell menni? Nem. Tényleg, nem, nem úgy van, hogy most nem veszem komolyan, mert persze, hogy komolyan veszem. (57:10)

Mi mást lehet tenni, mint hogyha valami alapvető szükségletben nagy különbségek vannak, hogy azt elfogadom? Ne, most mi? Kipasszírozom belőle, vagy hogy lesz? Vagy addig gyömöszölöm, míg megnő az intimitás szükséglete? Vagy a másikat addig, addig lapogatom, míg őneki kevesebb lesz? Hogy, hogyan bántok el ezzel? Hát a másik megváltoztatására irányuló szorgos kísérleteink a probléma. A nehézség azzal van, hogy még mindig azt gondolom, hogy valamit kéne vele csinálni. De hát mit csinálsz vele? Én nem, nem, egyszerűen nem látok olyan módszert, hogy hogyan lehet valakiben az intimitás szükségletet növelni. Nem, nem látok ilyet. Az lehetséges, hogy egyengetem az útját, hogy a minimális szükséglete felszínre tudjon törni. Hát hogy ezt segítem, ilyen lehet, de hogy ez neki most több lesz vagy nem, vagy… (58:25)

Tudjátok, hogy a szerelem… De hát ezt muszáj, egyszer ezt minden… Nem is baj, ha idén ezt még egyszer elmondom. Ezt nem, ami még most jön, azt nem lesz baj, nem. Hogy. A szerelem révén aktívvá válik bennünk a csecsemő kor, az anya-csecsemő dinamika. Ennek kapcsán, amikor nehézségeink vannak, szinte kizárólag azokat az eszközöket használjuk, amik egy csecsemőnek rendelkezésre állnak. Vagyis meg akarom változtatni a környezetem, hogy ő megadjon nekem valamit, amire szükségem van. Ez a csecsemő eszköztár. És a társkapcsolatban a szerelem dinamikája révén a végtelenségig erőltetjük egy csecsemő eszköztárának a hiábavalóságát. Ennek aztán ott vannak ezek a „furimányos…” (59:20)

Nem tudom, hogy erről beszéltem-e nektek múltkor, hogy szinte nincs olyan hét, hogy ne jönne hozzám valaki, mondjuk egy nő. Azt mondja „Feri atya! Tulajdonképpen gyorsan kell mondanom, azért, mert a férjemmel voltunk együtt a misén, tudod mindig együtt vagyunk. Már nagyon unja, de azért eljön. És most mondtam neki, hogy olvassa el a hirdető táblán, hogy ott állok-e. Hát most van egy pár percem…

Képzeljétek el, velem hat évesen megcsinálta az óvónéni, hogy elküldött, az édesanyámnak akart valamit mondani, és azt mondta „Feri! Menj el a sarokra, nézd meg, hogy ott vagyok-e!” Ezt, az óvónéni ezt velem megcsinálta. És én annyira bíztam az ő szép szavában, bár megcsalt, hogy elmentem a sarokra. Nem mondom, hogy nem volt bennem némi kétely, de kétellyel együtt is, ez a gyermeki bizalom útnak eresztett, és elmentem a sarokra, és onnan láttam, hogy az óvónő az anyámmal beszél, megbizonyosodtam erről. Szóval. (60:35)

Jön hozzám akkor ez az asszony. Nem beszéltem nektek erről mostanában, nem? Tehát ezt há… ezt minden… Most jövök. „Feri atya! Most akkor, most hát tudod, hogy a férjemmel nem mennek zökkenőmentesen a dolgok. De a férjemet hétökrös szekérrel sem lehetne semmiféle pszichoterápiára elrángatni, pedig rászorulna, de ez lehetetlen. Most én már háromszor fölvetettem neki, hogy esetleg családterápia, de ha nem, akkor legalább párterápiára menjünk el végre. De ő azt mondja, hogy <<A problémákat mi csináljuk, nekünk kell megoldani, ez a mi problémánk, a mi dolgunk. Nem megyek senki hülyéhez!>> Te Feri! Rájöttem, most ahogy tavaszodik, most már biztos nem fog esni, majd szombaton már jön a jó idő, már mondják, mondják. Feri! A férjem nagyon szeret tüzelni. Hát már hogy rakja a tüzet, és akkor úgyis… akkor szalonnát sütünk, és olyan jó idő lesz. Arra gondoltam, hogy igaz, hogy mondjuk Sátoraljaújhelyen van egy kis víkendházunk, de hogy te mondjuk egészen véletlenül arra felé járhatnál. Miért? Hát te járod az országot, és egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy véletlenül éppen Sátoraljaújhelyen flangálj, és legyen ott másfél óra szabadidőd. És akkor én persze megmondanám a címet, hát nem úgy, hogy… Megmondanám a címet, és te a kerítésen át lehet látni, a férjem most megnyeste, és egyszer csak… <<Hát csak nem a Dezső?>> És akkor így… mindent úgy fogok intézni, hogy lobogjon a tűz, tehát semmiképp se tudod elvéteni. S akkor hát mondd azt, hogy <<Jaj, hát ez micsoda meglepetés!>> Érted! Tudom, de hát ez kegyes hazugság a jó cél érdekében. És akkor, jó, de ha nem, akkor mondjál mást! Elismerem, te egy pap vagy, minden, mondom. Csak úgy lazán gyere be, hát tudod, ahogy szoktad. Gyere be, és akkor az lenne, tudod, ő ott fogja rakni a nyársat, azt nagyon szereti. Persze, hogy kapsz. Tudom, hogy vegetáriánus vagy, direkt fogok csinálni. De nem úgy, hogy neked, hanem… mintha más is nem enne húst. Akkor, ahogy ott te, szerintem csak úgy, hát… Tudod, úgy… Kóla is lesz, igen, lesz kóla. Fogod a kólát, ott leücsörögsz, hagyod, hogy ő csinálja, az megnyugtatja, tudod, hát annyira ismerem már, 20 év, az megnyugszik, ahogy rakosgatja. És te egyszer csak, tényleg, mint hogyha úgy ott hirtelen eszedbe jutna, de érted, csak úgy per tangentem, mondod neki azt, hogy <<Te, Dezsőkém! Hogy állsz te az érzelmi intelligenciával?>> Na és itt kellene neki elmondani. De ne úgy, hogy lebukjunk, mi ketten, hanem csak olyan nagyon finoman, úgy, úgy. S ha érzed, hogy sok neki, akkor nyugodtan egy picit hagyd abba, kicsit izé…” (63:50)

Ezzel csak azt szeretném mondani, hogy a csecsemőkori megoldási repertoár egészen színessé válik felnőtt korban, a lényegi elemeit azonban nem veszti el. A cél arra vonatkozik, hogy változzon meg, és mi semmit nem tartunk elég drágának ahhoz, hogy ő végre megváltozzon. Tehát nem tudom, hogy van ez, nem tudom, de ha ez mondjuk nagy intimitásbeli szükségletbeli különbség, akkor ez nem fog megváltozni. Hogy, hogy… Hogy mind a két fél értékes. Hogy értékes ember valaki, aki itt ül, és ő például nem akar mindig beszélgetni. Ő egy értékes lény. Ez nehezíti a kapcsolatot. A feleségének igaza van, igaza van. Nehéz így, nem lehet tudni, hogy mi van vele, nehéz. Valaki, aki meg a kapcsolatért szívesen tesz, őneki meg ez a nehéz, és neki is igaza van. Az a kérdés, hogy szeretem-e, vagy nem. Mhh. Mert ha szeretem, „Hát ilyen fajta. Székely vér. Csak az én Dezsőm.” Akkor érdemes bölcs legitim formákat találni. Elmenni mondjuk a csacsogó női csoportba, s akkor ott mindenféle intimitás szükségleteket jól megélni, úgy, úgy. Akkor hazamész, akkor „Á, jól van már…!” Igen. Hí! (66:00)

Olyan helyzetben vagyok, amit az ellenségemnek se kívánnék. Kevés számú társkapcsolat után, ahol nem szerettek úgy, ahogy szerelmes fél szeret, egy évvel ezelőtt egymásba szerettünk egy nős férfivel, akinek vannak kisgyerekei. Mit csináljak, hogy jól tudjak dönteni?

Milyen… az érzéseiteket kifejeztétek. Egy 50 évvel ezelőtt élt pannonhalmi főapát bölcsessége jutott eszembe, akihez az újonnan kinevezett főapát érkezett, és azt mondta. „Mondd kérlek, te volt főapát, mit gondolsz te arról, hogy hogyan érdemes főapátnak lenni?” S akkor erre a volt főapát azt mondta „Főapátnak úgy érdemes lenni, hogy ha vágod, akkor nyissz.” Itt megjelenítette a jelenlegi főapát előtt a macska képét, s azt találta mondani „A macska farkát ne részletekben vágjuk le, ha úgy döntöttünk, hogy levágjuk, hanem nyissz!” A macskának jobb, ha már elveszti a farkát, hogy egy nyisszantással veszítse el, mintsem hogy 28 darabban. (67:30)

Most így válaszoltam erre, de ezt komolyan, komolyan. Az volt a benyomásom, és tulajdonképpen a kérdés nagyon-nagyon pontos. „Mit csináljak, hogy jól tudjak dönteni?” Hogy nem, az illető még nem hozott döntést, tulajdonképpen még sodródik. Ezt én sodródásnak érzem. Ami itt van, egy fél oldal, csak ezt nem olvastam el, ez egy sodródás. „Most hátha elhagyja, hátha elvesz, hátha…” ez egy sodródás. Érdemes volna dönteni, és nem centinként vágni a macska farkát, mert úgy jobban fáj, jobban. Ilyenkor szoktuk becsapni magunkat, hogy a nyissz alatt azt értem, hogy először fontos, hogy eljussak a döntésig. Mert ha nem döntök, csak úgy „Majd lesz valahogy…” akkor úgy lesz, hogy nem lesz vége, csak a zűrzavar nő. Úgy tud ennek vége lenni, hogy valaki nyissz. (68:40)

Ilyenkor igyekszünk a veszteségeket, miután azt utáljuk, elkerülni. S miután nem hozunk döntést, érzelmileg benne vagyunk, s akkor az történik, hogy egyszer csak a másik ír egy SMS-t. „Láttam egy macskát átfutni az úton. Gyönyörű hosszú farkincája volt.” S akkor ez előhozza belőled az érzelmi választ, s akkor te is írsz egy SMS-t. Persze azzal áltatjuk… „Most nem találkozunk, ez nem találkozás, csak egy SMS.” Tehát a nyissz az azt jelenti, hogy nem írok SMS-t, nem csetelek, nem email-ezek, semmilyen formában – nyissz, nyissz. Ezt lehet vele csinálni. Különben a helyzet csak rosszabb lesz, és hosszabb ideig fáj. Ha nem nekem fáj hosszabb ideig, akkor másoknak, és ők is emberek. Amondó lennék, hogy nyissz. Utolsó. Hí! Utolsó kérdés. Jaj. Azt mondja. (70:00)

Feri atya! (Hú, ez milyen hivatalos, megnézzük, hogy mikor érkezett. 17:49. Hát még ez így a munkaidő vége, akkor még…) Feri atya! Helyesnek tartod-e, ha valamilyen több napos kikapcsolódás program keretén belül a szervezők az alvást férfiak és nők számára egy légtérben, tornateremben oldják meg? Miért?

Vagyis hogy miért tartom… Hogy volt? Miért tartom ezt helyesnek. Az is itt van, hogy „Köszönöm.” Férfiak és nők közös alvását egy légtérben azért tartom helyesnek… De ez volt a kérdés… Igen, ez volt a kérdés: „Miért tartom…” és erre én válaszolok rendesen. Ne zavarjatok össze mindenféle ilyen érzelem-megnyilatkozással. Férfi vagyok, én nem tudok többfelé figyelni. Férfiak és nők! Most nem tudom, miért itt a férfiak és nők. Férfiak és nők. De nem gúny akar ez lenni, csak hangolódnom kell a válaszra. Férfiak és nők, nők és férfiak, egy tornateremben, vagyis egy közös légtérben való alvását azért tartom helyesnek, mert alvás közben a bűnelkövetés esélye minimális. (taps – szerk.) (71:40)

Lejegyezte: vinkozoli