Mt 28, 16-20 – Szentháromság vasárnapja

Mt 28, 16-20 – Szentháromság vasárnapja

"...én veletek vagyok minden nap a világ végéig!"

„Abban az időben: A tizenegy tanítvány elment Galileába, fel arra a hegyre, ahova Jézus rendelte őket. Amikor meglátták őt, leborultak előtte. Egyesek azonban még mindig kételkedtek. Jézus odament hozzájuk, és ezt mondta nekik: „Én kaptam meg minden hatalmat az égen és a földön. Ezért most menjetek el, és tegyetek tanítványommá minden nemzetet! Kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében! Tanítsátok meg őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek! És íme, én veletek vagyok mindennap a világ végéig!”

Ma este párhuzamosan zajlanak a nemzetiségek ünneplései, és tulajdonképpen mi is egy nemzetiség vagyunk, Isten Szent népe, és mi is együtt ünneplünk a magunk módján, és tulajdonképpen két dolgot biztosan mondhatok. Az egyik, hogy én ennél sokkal hangosabb már nem leszek, a másik pedig, hogy odakint az ünneplők halkabbak nem lesznek.  Tehát most ezzel a realitással érdemes együtt élnünk! Hogyha valaki számára reményt keltő, hogy közel jön, és itt telepszik le, mert innen talán majd könnyebben lehet hallani, akkor ezt minden további nélkül megteheti. Lehet, hogy jobb inkább előre jönni, mint hátul bosszankodni!  Tehát, ha akartok, akkor egészen bátran gyertek, és akkor közelebbről talán a szó is könnyebben eljut hozzátok! 

Azt hallottuk a mai evangéliumban, és itt most ez nagyon érdekes, éppen a Szentháromság ünnepe miatt, az összefüggéseket, a folyamatokat is látni és érzékelni, hogy ahogyan az Ószövetségben is, mi az, amit hangsúlyoz az ószövetségi szerző, ahogy Istenről szól? Azt, hogy Isten azt mondja nekünk, hogy tartsuk meg azt, amit Ő kér tőlünk! Aztán pedig Jézus azt mondja, hogy: Meghagyom nekik, hogy jöjjenek el erre és erre a helyre, mert a Föltámadásom után ott találkozhatnak Velem! Azután pedig, azt mondja nekik, hogy: Menjetek, mert küldetést adok nektek azért, hogy majd, akikkel ti találkoztok, megtartsák mindazt, amit nektek is tudtul adtam! Azután pedig a Szentlélek, nemcsak az Egyház 2000 éves története kapcsán, hanem ameddig a világ az világ, éppenséggel föltárja bennünk, és szabaddá tesz minket arra, ahogyan ezt hallottuk, hogy meg tudjuk tartani mindazt, ami az Istennel való kapcsolatunkból fakad. Vagyis, mi ez a kulcsszó számunkra? Hogy megtartani, hogy cselekedni! A megtartás azt jelenti, hogy folyamatában cselekszem, és a cselekvés jelenti számomra elsősorban annak kifejezését, hogy kiben hiszek, hogy mit hiszek, hogy hogyan hiszek. Erről szeretnék beszélni. Hogy mennyire fontos a cselekvésnek ezt a súlyponti jellegét látnunk, ezt húzza alá az is, hogy Jézus tanítványoknak hív bennünket, nem egyszerűen csak diákoknak, vagy tanulóknak. Tanítványoknak hív bennünket! Nem egyszerűen csak megtanulunk valamit, hanem Valakit követünk, és aztán valamit megtartunk! Erről lenne akkor ma este szó. 

Az első gondolat így szól, hogy: Ismerjük a cselekvést, mint a hitnek a kifejezését, vagy a hitnek a kifejeződését. Milyen érdekes ez! Itt vannak a tanítványok, akikről azt halljuk, hogy sokan közülük kételkednek, és miközben kételkednek, elméleti kérdéseik és nehézségeik vannak, vagy átélik a bizonytalanságot és a bizalmatlanságot, aközben mi az, ami lehetővé teszi számukra azt, hogy Jézussal találkozzanak, és azután küldetést kapjanak, és a Szentlélek bennük dolgozni tudjon? Az, hogy minden kétellyel együtt Jézus azt mondja nekik, hogy menjetek el ide és ide, és odamennek! Azért, mert kételkednek, ezért nem maradnak otthon, hanem a kételyükkel együtt odamennek, ahova Jézus őket hívja! Milyen érdekes ez aztán, hogy hogyan folytatódik ez. Nem tudjuk pontosan a szövegből, mert az egyik fordítás így hangsúlyozza, a másik inkább úgy, hogy amikor Jézus megjelenik előttük, és leborulnak, hogy akkor a kétellyel a szívükben borulnak-e le? Egyszer csak ott a kétely megszűnik bennük, és ez a megszűnt kétely fejeződik ki ott a leborulásban? Vagy arról van-e szó, hogy miután Jézus megjelent, bár igaz, hogy ők leborultak, de a kétely még megmaradt bennük? Akármelyiket is tartjuk itt igazán üzenetnek, tulajdonképpen a mondanivalója ugyanaz! Éppenséggel a hitünknek és a bizalmunknak valamilyen alapvető kifejeződése, ami aztán segít bennünket, hogy akármennyire is a bizalmatlanság, a bizonytalanság vagy a kételkedés bennünk akár természetes módon is megvan, az nem más, mint hogy cselekszünk. Cselekszünk, és ha Jézus azt mondja, hogy gyertek ide, akkor ott vagyunk, és ha azt mondja, hogy menjetek el, akkor elmegyünk, és ha azt mondja, hogy tegyétek ezt, akkor megtesszük! Ha pedig lehet ezt mondani, a kételkedésnek, a kételyeinknek vagy a bizonytalanságnak nem föltétlenül az az ellenpontja, vagy az ellentétpárja, hogy igen, most kételkedek, és akkor addig meg nem moccanok, amíg bizonyosság nem tölt el, és én addig el nem indulok sehova, ameddig egy mély meggyőződés el nem borít! Éppenséggel tehát itt a mai evangélium azt is mondja, hogy igen, bizonytalan vagyok, bizalmatlan vagyok, kételkedem, és ezért cselekszem! Éppenséggel nem arról van szó, hogy ezért nem cselekszem! Hát nem cselekszem, mert bizonytalan vagyok, bizalmatlan vagyok, és kételkedek… Hát éppen azért, mert bizonytalan vagyok, és éppen azért, mert kételkedek, ezért cselekszem, mert a cselekvés révén születhet meg bennem annak az ellenpontja, hogy eddig kételkedtem, és most már nem, vagy pedig eddig bizonytalan voltam, és most is bizonytalan vagyok, de tudom, hogy mit érdemes csinálni! Az első gondolat tehát így szól, hogy: A cselekvés, e kételynek, a bizalmatlanságnak, a bizonytalanságnak valamiféle ellentétpárja! Nem pedig az, hogy na, bizalomra és biztonságérzetre jutottam, és akkor most nekiállok valamit csinálni! 

Aztán a második. Itt kétség kívül, valamilyen élményből, tapasztalatból fakadó cselekvésről van szó. „Menjetek el az egész világra, és tanítsátok meg, tegyetek tanúságot arról minden népnek, hogy tartsák meg azt, amit nektek mondtam, és amit általatok nekik üzenek!” Na igen, de mind emögött ott van az élmény, ott van a tapasztalat! Amikor pedig, mi nem egyszerűen csak tanítunk diákokat, hanem tanítványként tanúságot teszünk, akkor ez messze túlmutat a szavakon! Azon, hogy én mindenféle tapasztalati élmény, háttér nélkül, egyszerűen csak közlöm veletek, hogy van Atya, Fiú és Szentlélek, akkor ez senkire semmi különlegesebb hatást nem fog gyakorolni! Itt arról van szó, hogy amikor én tanúságot teszek tanítványként, akkor én mindig visszatérek ahhoz az élményhez, ahhoz a tapasztalathoz, ami az Istennel való kapcsolatomból származik, és ebből az élményből és tapasztalatból osztok meg valamit! Ezért, amikor mi elmegyünk, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében kereszteljünk, és tanítsunk meg mindenkit, tanúságot téve, hogy hogyan lehetnek tanítványok, akkor ez nem egyszerűen csak azt jelenti, hogy végezzünk el egy liturgiát, és nem csak annyit jelent, hogy mondjunk el szavakat, vagy tanítsuk meg a Hitvallásnak a mondataira azokat, akikkel találkozunk. Hanem sokkal inkább jelenti azt, hogy teremtsük meg annak a közegét, annak a föltételét, annak a lehetőségét, a világát, hogy valakinek Istentapasztalata lehessen! Mi máshogyan lehetne valakinek általunk Istentapasztalata, minthogy mi tevékenyen cselekszünk valakiért? Ezért tehát a tanúságtétel az nem egyszerűen csak valakiről szól, mondjuk Istenről, hanem arról, hogy hogyan cselekszem valakiért, akinek ezáltal tapasztalata lesz arról, hogy amikor azt mondom, hogy Isten szeret, akkor ő azt mondja erre, hogy: Hát én nem tudom, hogy szeret-e, de kétség kívül rendes voltál velem! Nem tudom, hogy Isten jó-e, de te már többször is jó voltál velem! Ezért pedig, amikor te azt mondod, hogy Isten szeret, vagy Isten jó, akkor van egy biztos tapasztalati alap! Ez pedig az, amire én azért hivatkozhatom, mert én azt megtettem érted! Tehát a második gondolat így szól, hogy: Tanítványként tanúságot tenni, és elmenni az egész világra, ez azt jelenti, hogy nem szavakat mondunk, és nem is csak egyszerűen csak valami szertartást végzünk, - miközben ezek nagyon fontosak, és természetesen itt nem állítom szembe a két kijelentést egymással -, hanem döntően és alapvetően mégiscsak arról van szó, hogy cselekszem a másik emberért! Ezért számára, ha eddig nem is, hát majd most ezután tapasztalható, és élményszerűvé válik valami. Ezt pedig megpróbálom addig-addig tenni, amíg az számára egy valódi, olyan tapasztalattá nem válik, amiből ő el tud rugaszkodni, és ki tud indulni! Tegnap egy előadást tartottam a családról és a házasságról. Valaki a végén megkérdezte tőlem, hogy: Miért érdemes megházasodni?  Azt találtam neki mondani, hogy: Én erre a kérdésre nem akarok válaszolni! Nem azért nem akarok válaszolni, mert nem tudok szavakat mondani, mert tudok szavakat mondani, és tudok olyan szavakat is mondani, amely szavakat olyanok mondtak, akik azt mondják, hogy érdemes megházasodni, tehát tudom őket idézni. De hogy ezt nem akarom megtenni, mert a válasz, az nem csak egyszerűen a szavak, hanem az az élményből, tapasztalatból fakadó meggyőződés, ahova egy házasember eljuthat, és azt tudja mondani, hogy: Ezért érdemes!  Akkor nem a szavak jelentik a választ, hanem az az élmény, az a tapasztalat, amiből kiindulva ő végül azt mondja, hogy ezért érdemes! Nem a szavak! Tudjátok, milyen érdekes ez, ott voltunk egy templomban, természetesen a többség hívő ember volt, és mit gondoltok, hogy ezután mi történt? Természetesen egymás után felállt három ember, és elmondta, hogy miért érdemes megházasodni!  Ahogyan mondták, hogy miért érdemes megházasodni, nekem az összes kijelentéssel kapcsolatban rengeteg fönntartásom lett… Hát ezért? Hát, nem tudom. Például valaki azt mondta, amit gyönyörű szépnek tartok egyébként, hogy: Jaj, hát Ferenc atya, hát ezt mindenképpen el kell mondanom, mert hát magának ezt tudnia kell!  Megházasodni azért érdemes, mert akkor mindig van valaki, aki hazavár, és mindig van valaki, akit hazavárok! Ennyi! Atya, hát azért ennyit már tudhatna!  Tudjátok, ez egy gyönyörű dolog, de neki! De például, eszembe jutott valaki, aki azt mondta, hogy: Nekem a legszebb a házasságomban az, hogy a házastársam olyan szabadságot ad nekem, hogy elenged! Ő nem hazavár, hanem azt mondja, hogy: Hát menjél! Menj, ahova akarsz! Megengedi, hogy én menjek! Én egy ilyen nőhöz egy életen keresztül szívesen visszatérek, és azért, mert megengedi, hogy menjek! Hát éppenséggel valakinek ez jelent választ, valakinek meg az. De mi a közös bennük? Az a tapasztalat, az élmény, azok az érzések a közös pont, amit a szavak csak valahogyan megpróbálnak kifejezni és leírni! Ezért, amikor azt halljuk, hogy menjünk el az egész világra, és… akkor elsősorban nem szavakat kell ismételnünk és mondanunk, hanem annak a tapasztalati föltételeit és lehetőségét, sőt magát azt a cselekvést kézzel foghatóvá tenni, amiből kiindulva ő majd megfogalmazza a maga személyes hitvallását, ami nyilván összefüggésben és egységben van az Egyház tanításával. Ez a második. De ide még ennyit mondanék, hogy… Hát 15 perc múlva majd itt, az oltár mögött, amikor Jézus az utolsó vacsorán azt mondja, hogy ezt cselekedjétek az Én emlékezetemre, akkor itt is milyen egyoldalúak tudunk lenni, és azt gondoljuk, hogy itt semmi másra nem is gondolhatunk, minthogy Jézus azt mondja, hogy végezzünk egy közös liturgiát, és jöjjünk össze egy templomnak nevezett helyen, és ott mondjuk el, hogy Jézus mit mondott 2000 évvel ezelőtt. De hát abban az összefüggésben, amikor Jézus a halálára készült, és azt mondta, hogy ez az Én Testem, hát ez vagyok Én, ilyen vagyok Én, most Én odaadom magamat nektek, akkor holnap ez egészen világos lesz, hogy ez mit jelent, hogy az életemet is odaadom nektek, és ezt cselekedjétek most az Én emlékezetemre! Tehát ha Én fontos vagyok nektek, akkor ti adjátok oda az életeteket másokért, és ezt cselekedjétek az Én emlékezetemre! Ebből pedig mi kikristályosítottunk egy liturgiát, ami nagyon szép és gyönyörű, és rendben van, hogy így van, és helyes, és gyönyörűséges, és föl ne adjuk semmi pénzért! De ennél többről van szó, minthogy összejöjjünk vasárnap, és ezt cselekedjük az Ő emlékezetére! Cselekedjük az Ő emlékezetére azt, ahogyan Ő cselekedett értünk! Ez a meghagyás! Ennek egy gyönyörű, szentségi megnyilatkozása és megvalósulása a Szent Liturgia! Egy fajtája. De nem maga a visszaemlékezés, és megemlékezés! A valódi megemlékezés és visszaemlékezés arról, hogy Jézus mit cselekedett értünk, az, ahogyan mi cselekszünk másokért! Az egy valódi visszaemlékezés! Itt pedig erőt gyűjtünk ehhez, és találkozunk valakivel… Nem akarom már hosszabban mondani. 

A harmadik. Sokat beszéltünk már arról, hogy az élet legfontosabb kérdéseire szavakban nem lehet választ adni! De ez nem azt jelenti, hogy nincsen válasz, hanem, hogy szavakban nincsen, de cselekvésben azonban van! Itt pedig megint az, hogy menjünk el az egész világra, a tanúságtétel és tanítványság, itt két irányba is gondolkodhatunk. Az egyik. Nem csak arról van szó, hogy valaki megkérdezi tőlünk, hogy de akkor miért szenvednek sokan, miért éheznek sokan, vagy miért halnak meg, vagy miért lesznek betegek, és miért van az igazságtalanság, és hogy mi talán szavakban nem is érdemes, hogy megpróbáljunk választ adni. Tettekben viszont ne próbáljuk, hanem csináljuk! A tetteinkkel tudunk ezekre a kérdésekre válaszolni, ahogyan ott mi vagyunk, ahogyan cselekszünk valakiért, aki ezt a kérdést föltette. A mi cselekvésben adott válaszunk, Őbenne, szavakban megfogalmazható válaszokká lehetnek! Tehát akkor a cselekvés a válasz. De most itt valami mást szeretnék hangsúlyozni, amit eddig kevésbé emeltünk ki, ez pedig az, hogy hát mi sem vagyunk mentek az élet megpróbáltatásaitól! Ezért tehát, amikor az életnek a nehézségei jönnek, akkor mi a tetteinkkel adunk választ, és fejezzük ki a hitünket, mindazokra a nehézségekre, amelyek a mi életünkben vannak, és ez maga tanúságtétellé válik! Amíg az egyik ember egy nehézségbe beleszorul és beleragad, addig a másik ember képes abból a nehézségből valahogy az Isten Országa felé túllépni és túllendülni. Ilyen értelemben pedig a saját életem lesz válasz, föltett és föl nem tett kérdésekre. Egyszerűen azáltal, ahogy én a nehézségekhez vagy a megpróbáltatásokhoz viszonyulok, és ahogy azokban cselekszem. Amikor Jézus találkozik sokakkal, akik közül még jó néhányan kétellyel vannak, akkor milyen gyönyörű az, hogy kételkedő embereknek azt mondja, hogy: Legyetek itt! Utána pedig Ő is ott van, mert bízik abban, hogy el fognak jönni, minden kétellyel együtt! Majd pedig, a kételkedő embereknek ad küldetést! Először nincs egy vizsga kételkedőknek meg nem kételkedőknek, nem osztja ketté őket, hogy ti igen, ti meg nem… hanem azt mondja, hogy: Menjetek, és csináljátok! Ebben a tevékenységben és cselekvésben születhet meg valami! Tehát, amikor Jézus azt mondja, hogy higgyetek, akkor tulajdonképpen ennek mi az előzménye? Az, hogy Ő bízik bennünk! Nem egyszerűen csak elküld bennünket, hogy terjesszük a hitet, ahogy ezt szokták mondani, hanem élményszerűvé teszi ezeknek a tanítványoknak, hogy Ő újból és újból bízik bennük! Akkor is, amikor ez kockázatos, és akkor is, amikor ők még kételkednek! Tehát valódi bizalmat kell szavazni nekik! Ennek az élménye vélik hitté a tanítványokban! Bennem Isten bízott! Jézus hitt nekem! Hát hogy is lehetséges ez? Ámulok, és bámulok! Hát szavakat sem találok ehhez! 

Aztán pedig az utolsó gondolat, hogy: Amikor azt mondja, hogy menjetek, és tanítsátok a népeket annak megtartására, amit parancsoltam nektek, akkor megint, sokszor milyen egyoldalúan azt gondoljuk, hogy a tanítsátok őket, az azt jelenti, hogy szavakat mondunk. Miért jelentené azt? Tanítani leginkább azzal lehet, ahogyan cselekszünk, ahogyan élünk! Tehát tulajdonképpen, amikor azt mondja, hogy menjetek el, és tanítsátok az embereket annak megtartására, amit én mondtam nektek, akkor itt az alap az, hogy én keresztény emberként élek! Én magam elmegyek bárhova, és ott keresztény emberként élek! Ez maga a tanítás! Ez maga a tanúságtétel! Legfeljebb ezt szavakkal is kifejezem. De az alap mégiscsak az, hogy keresztényként élek! Milyen érdekes ez, hogy mit szoktunk mi, keresztények jóízűen tenni? Szidjuk a világot! Mert valahogy ez olyan jóízűen hat ránk! Így az emberek, és úgy az emberek, és így a mai fiatalok, és úgy… Hát tulajdonképpen ez egy óriási lehetőség! Mégpedig azért, mert minél inkább igaz az, amit mondunk, mi annál inkább különbözni fogunk tőlük! Ez pedig nagyon látványos kell, hogy legyen! Mert minél inkább igaz a mi kritikánk, mi annál inkább föl tudjuk ragyogtatni azt, hogy keresztény emberként lehet másképpen is! Ez pedig azt fogja jelenteni, hogy a puszta létezésünk, ahogyan úgy egyáltalán éljük az életet, az már egy akkora fölkiáltó jel lesz és lehet, hogy szinte meg se kell szólalnunk! Ezért tehát, amikor mi elveszünk abban, hogy ki, mikor, és miért még nem elég keresztény, ez valójában az egyik legnagyobb lehetőségünk! Hogy velünk egyszerűen csak találkozni kelljen, és azt mondani, hogy: Nahát, itt valami egészen másról van szó, mint amivel eddig én találkoztam! Hát ez miért van veled így? 

A záró élményem az, hogy valaki azt mondta nekem, hogy ő onnan jött rá, hogy egy évfolyamtársa keresztény, hogy amikor leültek négyesével a menzán ebédelni, akkor ő sose szidott másokat. Amikor pedig egy év, két év és három év eltelt, mert ennyi idő azért kellett, mert nem jött rögtön, de kéthárom év után azt mondta, hogy: Nahát, az a különbség közte meg a többiek között, hogy miközben eszünk, ő sosem vesz részt mások bántásában! Nem kellett neki semmi mást tenni, csak egyszerűen keresztényként ebédelnie! Ez pedig bőven elég volt! Ezért tehát, amikor Jézus azt mondja, hogy akkor most menjetek, tegyetek tanúságot Rólam, ti a tanítványaim vagytok, és tegyetek tanítvánnyá másokat, megtartva mindazt, amit parancsoltam nektek, akkor itt döntően, alapvetően és elsősorban, ahogyan Ő bízik bennünk, és cselekszik értünk, ebbe a világba akar meghívni minket. Hogy ebben a bizalommal, cselekvéssel teli világban a puszta létezésünkkel tudjunk tanúságot tenni arról, akik vagyunk, és Akihez tartozunk! 

Lejegyezte: Ujhelyi Balázs