Mk 7, 1-8., 14-15., 21-23 – Évközi 22. vasárnap

2015.08.30. vasárnap: ÉVKÖZI 22. VASÁRNAP

Hallgass azokra a rendelkezésekre, amelyekre tanítalak

Olvasmány (MTörv 4,1-2.6-8)

Most pedig, Izrael, hallgass azokra a parancsokra és rendeletekre, amelyekre tanítalak, hogy megtartsd őket, s így élhess és elérhesd és birtokolhasd azt a földet, amelyet az Úr, atyáitok Istene majd nektek ad. Ne tegyetek hozzá semmit se ahhoz az igéhez, amelyet hozzátok intézek, se el ne vegyetek belőle: tartsátok meg az Úrnak, a ti Isteneteknek parancsolatait, amelyeket parancsolok nektek. Tartsátok meg tehát őket, és azok szerint cselekedjetek, mert ez lesz a ti bölcsességtek és értelmességtek bizonysága a népek előtt, hogy amikor meghallják mindezeket a parancsokat, azt mondják: ,,Íme, bölcs és értelmes nép ez a nagy nemzet.'' Nincs is más ilyen nagy nemzet, amelyhez istenei olyan közel lennének, mint amilyen közel mihozzánk van a mi Urunk, Istenünk, valahányszor kérjük. Vagy melyik az a másik ilyen dicső nemzet, amelynek olyan szertartásai, olyan igazságos rendeletei lennének, mint ez az egész törvény, amelyet ma én szemetek elé tárok?

Szentlecke (Jak 1,17-18.21b-22.27)

Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától származik, akinél nincs változás, sem árnyéka a változandóságnak. Szabad akaratból nemzett minket az igazság igéjével, hogy mintegy zsengéje legyünk az ő teremtésének. Azért vessetek el minden tisztátalanságot és a különféle gonoszságokat, és fogadjátok szelídséggel a belétek oltott igét, amely meg tudja menteni lelketeket. Cselekedjetek az ige szerint, s ne csak hallgassátok, önmagatokat ámítva. Mert ez a tiszta és szeplőtlen vallásosság az Isten és Atya előtt: meglátogatni az árvákat és özvegyeket szorongatásukban, és önmagunkat szeplőtelenül megőrizni ettől a világtól.

Evangélium (Mk 7,1-8.14-15.21-23)

Ekkor köréje gyülekeztek a farizeusok, és néhány írástudó, aki Jeruzsálemből jött. Ezek azt látva, hogy tanítványai közül egyesek közönséges, azaz mosdatlan kézzel esznek kenyeret, morgolódtak. Mert a farizeusok és általában a zsidók, hacsak kezüket gyakran nem mossák, nem esznek, követve a régiek hagyományait. Ha a piacról jönnek, nem esznek, amíg meg nem fürdenek; és sok egyéb dolog van, amit hagyományaik szerint meg kell tartaniuk: a poharak és korsók, a rézedények és ágyak mosását. Megkérdezték tehát őt a farizeusok és írástudók: ,,Miért nem élnek tanítványaid a régiek hagyománya szerint, miért esznek kenyeret közönséges kézzel?’’ Ő ezt felelte nekik: ,,Helyesen jövendölt rólatok Izajás, képmutatók, amint írva van: ,,Ez a nép ajkával tisztel engem, de a szíve távol van tőlem. Pedig hiába tisztelnek, ha emberi tudományt és parancsokat tanítanak'' [Iz 29,13]. Mert Isten parancsát elhagyva az emberek hagyományait tartjátok, a korsók és poharak mosását, és sok egyéb ezekhez hasonló dolgot cselekedtek.’’ Ezután ismét magához hívta a tömeget, és azt mondta nekik: ,,Hallgassatok rám mindnyájan és értsétek meg: Semmi, ami kívülről megy be az emberbe, nem teheti őt tisztátalanná, hanem ami az emberből kijön, az szennyezi be az embert. Mert belülről, az emberek szívéből erednek a gonosz gondolatok, paráznaságok, lopások, gyilkosságok, házasságtörések, kapzsiság, gonoszság és csalárdság, kicsapongások, irigység, káromkodás, kevélység és esztelenség. Mindez a rossz belülről származik, és beszennyezi az embert.’’

Vasárnapi beszéd

Szokások és hagyományok. Hozzátehetjük akár ezt is, akár 2000-2500 évvel ezelőttre utalva, akár a mi kultúránkra vonatkoztatva. Szent szokások, áldott és megszentelt hagyomány. Hogy ne volna számunkra sok minden értékes, ami a hagyománynak, a kultúrának a mi féltve őrzött kincse. Természetesen így van, és azt, hogy egyáltalán itt vagyunk ezen a vasárnap délután, vagy estefelé, és azt tesszük, amit teszünk, és úgy tesszük, ahogy tesszük, és, és, és… Számtalan szokás és hagyomány, megszentelt rítus és törvény.

Éppenséggel nem mondhatnánk erre, hogy önmagában itt valami káros, vagy rossz dologról lenne szó. Erről szó sincsen. Igen ám, de mégis a mai evangélium elkezd bennünket piszkálni. Jó értelemben talán nyugtalanná is tesz ma bennünket. Mégpedig azért, mert a törvények, szokás és hagyomány, még a megszentelt és áldott is nem több, mint törvény, szokás és hagyomány. És jó arra, amire jó, pontosan a természete szerint. Ezért miközben a hagyomány és a szokás, mindez lehet megszentelt és áldott, aközben éppenséggel a jó oldala az, hogy megerősít bennünket, hogy az önazonosságunkhoz is hozzájárul.

Hogy éppenséggel, ahogyan rátok néztem most a szentmise elején, hirtelen az a gondolat jutott eszembe, együtt könnyebb jónak is lenni. Hogy tényleg így van, hogy egyedül… De hogyha együtt vagyunk, éppenséggel mikor szokásokat és hagyományokat tartunk meg, akkor azok megtartanak bennünket, ahogy az ősi bölcsesség mondja. Áldott szokások és hagyományok. Hogy ne kelljen külön-külön minden döntésükért megharcolni, és megküzdeni. Ez van az egyik oldalon.

Igen ám, de a szokások, és a hagyományok elrejtenek valamit. Most elsősorban elrejtik a szívünknek a sötétjét. Megtartjuk a szokásokat és a hagyományokat, jó szokásokat, áldott és megszentelt hagyományt, és közben pedig mindaz, ami épít bennünket, és segít előrejutni, az éppenséggel nem engedi, hogy meglássuk a szívünkben lévő sötétet, és fölismerjük azt, amiről Jézus azután úgy beszél, hogy úgy mikor vége van a mai evangéliumnak, nem tudom, nektek mi az érzésetek, lesz egy rossz érzésünk a végére. Hogy úgy mondhatott volna valami szebben kikerekedőt. A végén ez a hosszú fölsorolás, ajjaj-jajjaj. És amikor megtartjuk a jó szokásainkat, áldott és szent hagyományainkat, ez nagy segítség abban, hogy ne kelljen szembenézni a szívünkben ott élő mindazzal, ami a mai evangélium végén szerepel.

Ezért egymás után hadd hozzak nektek olyasmit, ami az emberi természetben egészen magától értetődő szent és áldott, igaz és jó, és mégis a mai evangélium nyomán azt mondhatjuk, hogy a kereszténység arra hív bennünket, hogy azt fölülmúljuk. Hogy azt mondjuk, hogy ez értékes és jó, de van valami jobb. Ahogy a misének a kezdő könyörgésében azt mondtuk „Istenünk, Te vagy a legfőbb jó.” És minket izgat a legfőbb jó, minket érdekel ez a legfőbb jó. Aztán az Alleluja versben meg azt énekeltük, hogy hadd legyünk mi az emberiség legáldottabb része. Hát ez is érdekel bennünket, azt hogyan lehetne megtenni.

Ezért az első gondolat így szól, ott van bennünk a természetes igazságérzet, és Isten fölszólít bennünket, hogy a természetes igazságérzetünket múljuk felül, és adjunk akkor is, amikor valaki arra nem szolgált rá. Hogy cselekedjünk másokért akkor is, amikor esetleg a saját magatartása révén került nehéz helyzetbe. A kereszténység fölszólít, hogy valami ösztönösen természetesen jó szokásunkat, ami itt lakik a szív mélyén, az ösztönös igazságérzetünket, felülmúljuk. Amikor Jézus jön, azt mondja „Én nem az egészségesekhez jöttem, a betegekhez, a nyomorultakhoz. Jöttem a bűnösökhöz. Azokhoz, akik sötétségben vannak, mert nekik kell a világosság.”

Aztán a második, éppenséggel a szívünkben ott van az az áldott szokás és hagyomány, hogy törekszünk az egyenlőségre. De nagy dolog, egyenlőség lenne a földön! Az evangélium pedig fölhív bennünket arra, hogy múljuk felül az egyenlőséget, és azt mondjuk, nekik adunk többet, mert nekik kevesebb van. Nekik adunk többet azért, mert létezik olyan, hogy valakinek egyszer, kétszer, háromszor többet kell adni azért, hogy Istennek a bőségét és a jóindulatát megtapasztalhassa. Hogy megérezhesse azt, hogy ő kivételes és rendkívüli, és most ő kapta a legtöbbet, most ő van a középpontban. Ez túlmutat azon, hogy egyenlőség és egyenlőség, ami az emberi szívben egy áldott és megszentelt szokás és hagyomány.

Aztán ott van például az, ahogyan azt mondjuk mi jogos és mi nem, mi jogos és mi jogtalan. Amikor megbocsájtunk egy embertársunknak, az mindig túl van a jogoson, mindig túl van, mert a bosszú jogos, a megbocsájtás pedig túl van a jogoson. Isten fölszólít bennünket arra, hogy az emberi szívnek ezt a természetes és magától értetődő egészséges természetét képesek legyünk felülmúlni.

Aztán közösségeinkhez, a csoportjainkhoz, a felekezetünkhöz, a vallásunkhoz való tartozás micsoda áldott és megszentelt, természetes törekvése, öröme az emberi szívnek. A kereszténység mégis fölszólít bennünket arra, hogy képesek legyünk túllátni rajta, és azt fölülmúlni anélkül, hogy azt mondanánk, hogy rossz, anélkül, hogy azt mondanánk, hogy nem megfelelő. Nagyszerű, áldott és szép, megszentelt és igaz, és mégis túl tudunk rajta látni.

Aztán ott van bennünk, igazán Isten ültethette ezt belénk, az életvágy, és az életösztön. Hogy élni akarunk, és aztán persze ehhez kapcsolódik az is, hogy azt szeretnénk, hogy a többiek is éljenek. Aztán mégis csak ott van bennünk az a készség és az a nyitottság, hogy nem egyszerűen a saját életösztönünket is felülmúljuk. Végül ott van az emberi szívben az a természetes szokás és hagyomány, valami megszentelt dolog, amivel keressük azt, hogy biztonságban lehessünk. Közben a kereszténység fölszólít arra, hogy kockáztassunk Istenért. Hogy néha ne a biztonság felé induljunk, hanem a félelmeink felé. Hogy ott is vár ránk valami több, valami, ami nem a jó és a rossz ellentétéből születik, hanem valami, ami felülmúlja azt, ami jó.

Tulajdonképpen a kereszténységnek a színe-java, a só, a fény, meg minden, amitől a kereszténységnek van értelme ezen a világon, az túl van a jón. Túl van azon az áldott szokáson, hagyományon, törvényen és igazságon, ami egyébként az emberi szívben olyan magától értetődően megalapozást nyert, és aztán az emberi közösségeinkben ahogyan azt megéljük.

Igen ám, de mi történik velünk? Mikor egyszer csak valamelyik pillanatban, sokszor nem is várjuk, egy kihívást intéz az élet hozzánk, és megsejtjük azt, hogy ami eddig szokásunk volt, helyesnek tartottuk és jónak, áldottnak – és igaznak és az úgy is van –, hogy annál van több. Egyszer csak történik ilyenkor valami nagyon megrendítő, ami félelmet is hozhat. Ez pedig az, „Hát eddig tudtam, mi jó és mi rossz, és most ami jó, azt rossznak kellene tartanom?” És egyszer csak a hagyományon túl hirtelen, ami a mai evangéliumnak a vége, megjelennek ezek a kifejezések. Lehet, hogy ameddig azt mondtam, hogy a családom szeretete, ez önzés? Hogy amire azt mondtam természetes és normális, az tulajdonképpen csak valami énközpontúság? Hogy valami, amire azt mondtam, hogy az nekem jól esik így, az önösség? Egyszer csak, hogy valami, amire azt mondtam, hogy szeretném a békességet, az hazugság? Hogy egyszer csak valami, ami eddig nem úgy tűnt föl, hogy kapzsiság, és paráznaság, házasságtörés, és irigység, és az összes többi, egyszer csak mellbe vág bennünket. Lehet, hogy mégis csak az?

Amikor ez a megrendülés megtörténik velünk, akkor egy pillanatra el tudunk bizonytalanodni, és azt mondjuk „Na, akkor ezután hogy fogunk élni?” Hát már a jót se tudtuk megtenni, hát az is sok volt nem egyszer. Vagy mikor tettük a jót, legalább abban egy picit megkapaszkodtunk. Legalább egy-két dolgon nem kellett gondolkozni. Mondjuk eljöttünk vasárnap, ezt legalább jól eltöltjük itt. Hát most akkor minden a feje tetejére fog állni? És végül a kereszténységnek, a bennünk lakozó kereszténységnek éppen ez a nagy kihívása, hogy ilyenkor ne futamodjunk meg.

Valahogy ahhoz tudnám ezt hasonlítani, mint amikor van egy férfi vagy egy nő, aki azt mondja „Ja, hát én nagyon értékes vagyok, tele életcélokkal. Jaj, nagyszerű!” Igen ám, de elsodorja őt a szerelem, és ő aztán igent mond rá, és úgy meghozná a döntését a házasság első heteiben vagy hónapjaiban, és hirtelen eszébe jut „Háá, de már van feleségem. Hát pedig elég jó ötletnek tűnt, amit kitaláltam, nincs abban semmi rossz, és semmi baj, az nagyon klassz és jó, eddig is így csináltam. Az rendben van, nagyon sokszor ellenőriztem, az rendben van.” S akkor egyszer csak megjelenik ez a gondolat „Igen, de van feleségem is.” És aztán „De van férjem is.” „Háá, most már vannak gyerekeim is.”

Valahogy így vagyunk az istenkapcsolattal. Itt van bennünk az emberi természetünk, hagyományok, szokások, rend és törvény, és az összes többi, és de nagy dolog, mikor elevenen tartjuk magunkban azt, hogy „De van Istenünk is.” És amikor, talán a szentírás ilyenkor hozza ezt a kifejezést, hogy éberség. Nem tudunk mindig abban a lángolásban élni, amit meg-meg sejtünk, vagy ami egyszer-kétszer a maga gyönyörűségével elvarázsol bennünket, de meg tudjuk őrizni az éberségünket, hogy Isten mikor szólít föl bennünket, hogy túlnőjünk valamin, ami jó. Ezt nevezhetnénk talán éberségnek, hogy mindig ott van a fejemben „Igen, de… van feleségem. Igen, de vannak gyerekeim.” S akkor egyszer csak őrzöm magamban azt, hogy igen, élem az életet, szokás, hagyomány, törvény, rend, és minden, ami jó, de azért ott van bennem folyton-folyvást, éberen és elevenen, hogy Isten éppen nem most akar-e fölszólítani arra, hogy valami annál jobbra adjam magam. Miközben mindaz, ahogy élek, nem mondom, hogy rossz, vagy áldatlan, vagy helytelen, csak van nála jobb.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.osb.hu)

Lejegyezte: vinkozoli