Kérdések az előző évad végéről.

2015.09.15.

Megosztom
Elküldöm

Köszönöm szépen! Örülök, hogy itt vagyunk. Hej, de még valahogy meg kell érkezni. Nem tudom, ti hogy vagytok ezzel, az már segítség, hogy itt buliztunk egy párszor. De valahogy, tényleg, Zoli érdekes volt, ahogy ezt mondtad, hogy olyan ez, mint ahogy egy család költözik, és akkor… Buda-Pest, Pest-Buda… Igen, igen. Nagyobb lakásba kellett költözni, több a „györök”. Azért jöttünk el ide, hogy lehetőség szerint ne legyen akadály az, hogy bármelyikőtök szeretne eljönni, és akkor azért nem tudtok, mert nincsen hely. Tehát ez indokolta azt, hogy ide jöttünk. Nagyon jó barátságban költöztünk el a MOM-tól, nagyon kedvesek voltak velünk, a jó barátság megmaradt. Ha majd fele ennyien leszünk, lehet, hogy visszamegyünk. De jó kis lakás volt az ott, Budán! Na! (01:00)

Tényleg, pontosan szoktam kezdeni. Ez most csak azért érdekes, hogy nem így van, és hogy még a végén egy picit hosszabb lesz a hirdetés, hogy… Az utolsó és az első alkalom úgy szokott telni, hogy ti kérdéseket tesztek föl. Ugye ezeket a kérdéseket már föltettétek valamikor május közepén. Elhoztam mindazokat a kérdéseket, amelyekre még nem mondtam semmit se a múltkori záró alkalommal. Tehát abból a szempontból is ez egy rendkívüli alkalom, hogy sosem szoktuk ezt csinálni, csak épp az első meg az utolsó alkalommal, hogy kérdésekre próbálok valamit mondani. És most, hogy begyorsítottam a szavam járását, most ezt nézzétek el nekem, nem fogom így csinálni, csak most azért csinálom így, mert hogy nagyon rövid az idő, és hogy ami nem annyira fontos, de mégis el kell mondani, azt mindenképpen el tudjam nektek mondani. Ezért mondom most azt nektek, hogyha valamelyik válasz éppen nem elégít ki titeket, azt nagyon meg tudom érteni. Azért, mert hogy egy válasz nem arra van, hogy válasz legyen, hanem csak az jutott róla eszembe. (taps – szerk.) (01:55)

Fölmentem a honlapunkra, megnéztem, hogy a múltkori évadnak a legvégén Vinkó Zoli olyan precízen leírta, hogy milyen nehézségekkel nézek szembe, mikor egy kérdésre válaszolni kell – tehát az most is érvényes. Na most akkor! Kérdések. Nem tudok válaszokat, receptjeim egyáltalán nincsenek. El tudom mondani, hogy mi jutott eszembe arról, amit ti kérdeztetek. (02:25)

(Első kérdés. Hol lesz nekem jó fény? Óóó!) Örülnék, ha megosztaná velünk a véleményét az agykontroll, valamint a ThetaHealing technikáról, illetve azok hasznosságáról.

Az agykontroll kifejezést már hallottam, a ThetaHealing-ről a legnagyobb homály verdes. De a kérdező megbecsülése okán fölmentem a netre, és a hálón bolyongtam egy kicsit a ThetaHealing birodalmában. S akkor most nagyon gyorsan, mert sok kérdés, nem akarom hosszan. (03:10)

Három dimenziót különböztetnék meg a kérdésre vonatkozóan. Az első, általában minden ilyen fajta, valamiféle jót ígérő folyamatnak van egy élettani része, ami egyszerűen úgy működik, mert úgy működik. Becsukom a szemem és elkezdek imaginálni, becsukom a szemem, vagy gondolok valamire, vagy bármi – vannak technikai részek, élettani sajátosságokat fölhasználó technikai részek. Hát ezek most vagy működnek, vagy nem, vagy úgy van, vagy nem, attól függetlenül, hogy mi a neve. Ez az egyik. Ezt érdemes megkülönböztetni attól az ideológiától, vagy világnézettől, amibe beágyazódik mondjuk egy technika. Lehet, hogy a technikára azt mondom, ez egy nagyszerű technika, örülök, hogy valaki rájött, vagy kikísérletezte, ez nagyszerű, ezt lehet használni. Kapcsolódhat hozzá valamilyen ideológia, vagy világnézet, amire én mondhatom azt, hogy nekem ez tetszik vagy nem tetszik, helyesnek tartom vagy nem. Ezt a kettőt érdemes lehet megkülönböztetni egymástól. Olyan is lehet, hogy azt mondom, ezt az ideológiát nem fogadom el, de a technika nagyon értékes, esetleg azt átveszem és csinálom. Olyan is lehet, hogy valaki… „Na nem, világnézetileg nem, akkor ezt sem!” Ezt is lehet. Ezt a kettőt megkülönböztetném egymástól, és aztán hoznék be még egy harmadik dimenziót, hogy mi alapján tájékozódom, mondjuk a ThetaHealing technikáról, amiről gőzöm sincs, hogy mi. Hogy megnézem, hogy mit mondanak magukról. Lehet, hogy ebben nagyon sok kincs van. Miután nem tudom, nem tudhatom. Amit láttam ott egy-két honlapon, megjelentek ezek a kifejezések, hogy „Gyorsan, rendkívül gyorsan, egyszerűen és könnyen, de a teljes életed meg fog változni.” (05:15)

Most már a ThetaHealingtől függetlenül, ha nekem valaki azt mondja, hogy nagyon gyorsan, nagyon egyszerűen, az egész életem megváltozik, és boldog is leszek tőle, egészséges is… Igen, tehát gazdag leszek… Mi leszek még? Milyen? Sovány?! Úgy látszik, itt már eltérőek a vágyaink. Most egyetemes dolgokba próbálok kapaszkodni. Én, én, hát, most nem fogyóztam az utóbbi napokban. De tényleg, szokott ez is lenni, ilyesmi. Így van. Így van. Egyszerűen, azonnal, evéssel fogyni. Ugye, ezek. Hát, ilyenkor azért már megvakarom a buksimat. Én… tehát lehet, hogy bizonyos technikák jól működnek, vannak módszerek, ezek működhetnek jól, hathatnak rám, adhatnak nagyon sokat. De ez… megváltás egyszerűen, gyorsan, röviden, hamar. Nem tudom, nem tudom, kételyeket ébreszt bennem még akkor is, hogyha valaki ezt csak azért mondja, mert azt mondja „Így kell mondani, hogy megvegyék.” Akkor is kételyeket ébreszt bennem, mert akkor miért mondom azt, hogy ez így van, hogy megvegyék, ha közben nem is úgy van. Nem tudom, tehát én… nagyszerű dolgokat, rövid, kis energia, épp csak ott vagyok, mindent megold – én ilyesmit nem nagyon ismerek. Hát, ennyit erről. (07:05)

Ahogy kedves ismerősöm mondta: „Feri, amióta veled találkoztam, az életem sokkal bonyolultabb lett.” Lehetetlen, hogy én bonyolítottam volna meg, nem, most csak látja, hogy olyan. Következő! (07:25)

Hogyan lehet kulturáltan kifejezni a haragunkat, amikor a „Jaj, de nagyon haragszom!” nem elég, ordítozni meg nem akarok, mert jól nevelt vagyok?

Egy jól nevelt személy is ordíthat éppen. Megint csak a szubjektív szösszeneteimet hadd hozzam. Az egyik. Nem emlékszem az elmúlt 30 mondjuk felnőtt évemre, hogy kerültem volna olyan helyzetbe, hogy direktben a helyzetnek a megoldása az lett volna, hogy egy másik felnőtt emberrel ordítok. Én nem kerültem ilyen helyzetbe, pedig vannak konfliktusaim. De hogy ott valahogy ezt így lehetett volna lerendezni, hogy ordítok egy másik felnőttel, aki visszaordít – nem, ilyennel nem találkoztam. (08:25)

A másik, hogy sokan propagálnak ilyesmit, hogy na azért jó ordítani, mert akkor az ember úgy kiadja, és akkor megnyugszunk. Tudjátok, hogy nem ez a legfontosabb következménye annak, ha rászokunk arra, hogy ordítsunk, amikor dühösek vagyunk? A legfontosabb és bombabiztos következménye, hogy rászokunk. És ráadásul az ingerküszöbünk szép lassan elkezd lefelé menni. Tehát először életemben megengedtem magamnak, hogy a feleségemmel ordítsak egy nagyot. „Úgy is… már csináltam úgy is!” És akkor megint, és tik-tik-tik-tik. A probléma tehát, hogy az ingerküszöböm lemegy, egyre többet fogok ordítani, és az az élettani hatása, ami kiváltódik, egyre gyöngébb, hozzászokok az ordításomhoz. Ahhoz, és itt akkor megkülönböztetnék valamit. (09:15)

Vagyis nem csak az a téma, hogy most a haragomat hogyan fejezzem ki. Az az egyik kérdés, hogy a haragomat hogyan fejezzem ki, hogy kitalálok valamit, ami nem a másik ellen irányul, de kifejezi a haragom. (Földhöz vágja a széket. – szerk.) „A nemjóját neki!” Én szoktam ilyet. Miután ezt nem sűrűn csinálom… azért… Mi van? Beleállt a görcs. A haragomat éppenséggel ki tudjuk fejezni, és itt akár alkalmas lehet a harag kifejezésére az, hogy a testemet használom. tehát valóban, hogyha valaki azt mondja, csak így állok, mereven, mert én jól nevelt vagyok „Haragszom…” Ez bennem is kételyeket ébreszt. Első sorban fizikai szinten. Tehát jó, jó… De ez a kifejezés nem muszáj, hogy a másikra irányuljon, hanem csak kifejezem. (10:10)

(telefoncsörgés – szerk.) Nagyon köszönöm! (mutatja a telefonját – szerk.) Megvan a cucc, tőletek kaptam ajándékba. Nagyon jól működik. Onnan tudom, hogy be tudom kapcsolni. Teljesen színes lesz, kis kockák vannak benne, és ezek így jönnek-mennek, nagyon érdekes, nagyon, nagyon, szoktam vele játszani. föl-le, nagyon, tök cuki. (10:45)

A másik tehát. Az egyik téma, akkor a haragomat hogyan fejezem ki. Ezt lehet úgy, hogy ne a másik felé irányuljon, de azért hááá. Ami azonban tulajdonképpen itt nem szokott tudatosításra kerülni, hogy nem csak az a kérdés, hogy a haragomat hogyan közvetítem feléd, hanem hogy magamat hogyan stabilizálom, hogyan szerzem vissza az egyensúlyomat. Hogy leszek én magam jól? A kettőt szinte mindenféle megkülönböztetés nélkül összekötjük. Vagyis azt mondjuk, hogy a harag kifejezése máris abban segít, hogy én jól legyek. Hát nem biztos. Ezért a kettőt megkülönböztetném. Valahogyan kifejezem a haragomat, és közben van egy csomó stratégiám arra, hogy… (hátra megy a nézőtérre – szerk.) Ez jó nektek ott? Mindjárt visszajövök. És egyébként itt annyira (gerjed a mikrofon – szerk.) Most lakjuk be a helyet. Itt meg nem is szól, ugye, itt van… Most ismerkedek a hellyel, nézzétek el. A helyismeret hiánya. Szóval. (11:55)

A másik rész pedig, hogy tudom azt, hogy mi az, ami az egyensúlyomhoz, a stabilitásomhoz nagyon jól tud hozzájárulni akkor, amikor haragos lettem. (lekapcsolták a nézőtéren a reflektort, taps – szerk. „Lekapcsolták a reflektort.”) Lekapcsolták? „Kisütötte a szemünket.” Ja, és ennek ti most örültök. „Igen.” S ezt kifejeztétek. Nagyszerű, nagyszerű. Jó, de annak örülök, hogy van rajtatok fény, mert különben… Ez nem valami előadás, hogy én itt világosban, ti meg sötétben ücsörögjetek. Nem tudtok elrejtőzni. (12:40)

A másik rész, hogyan tudom a stabilitásomat visszanyerni. A haragomat valahogyan kifejezem, de tudom, hogy ilyenkor nekem nagyon jól esik, elmegyek fél órát futni. Vagy ilyenkor jól esik, picit elhúzódok. Csak van otthon egy vackod? A vacok kell. Mindenkinek legyen egy kis vacokja. S a kis vacokba beülsz, és ott… és jól esik, hogy éppen most nem vacakol senki. Ez is lehet, bármi lehet. Van aki azt csinálja, hogy ilyenkor lemegy a pincébe, és dügg-dügg-dügg, de ott van egy homokzsák is. Ez tehát a másik része. Az egyik a harag kifejezése, a másik, hogyan stabilizálom magam, hogy leszek közben jól. A kettő nem föltétlenül egy az egyben így van. Tehát nem a harag kifejezése az egyetlen lehetőségem, hogy stabilizáljam magam. Hát, ez örömteli. Itt tehát nem kell mindent ebbe a reakcióba belegyömöszölnöm. Hahh! (13:50)

Ahhoz, hogy a másik felé valami üzenetet adjak, hogy valami nekem nem esett jól, ehhez általában nem szokott kelleni ordítani. Ez a tapasztalatom. Na. Jópofák a székek, látjátok? Egész olimpiai (piros, sárga, kék, zöld székek – szerk.) Hiányzik a fekete. Azt mondja. Igen… ja, fény. (14:20)

Olyan szakemberre lenne szükségem, aki lelkész és pszichológus ötvözete.

Hííí! Egy tégelyben megötvözzük őket. Igen. Szerintem ez egy jogos igény, jogos, jogos. Ugyanis Magyarországon még a terapeutákat sem képezik hivatalból sem a spiritualitással való megfelelő bánásmódra, ez hiányzik jelenleg a képzésből. Ennek a párhuzama, jelenleg a papokat sem igazán képezik arra, hogy alapvető lélektani ismeretekkel rendelkezzenek. Tehát egymás szemére nem vethetünk semmit, csak ti jártok pórul. Az, hogy ezért nagyon sokakban jelenik meg egy igény, hogy „Na olyan paphoz szeretnék menni, mondjuk így hívőként, aki hát valamit konyít…” Az első év után amikor a Terézvárosban leültem, ott voltam fiatal ember… (elrakja székről a jegyzeteit – szerk.) Nem ültem semmiféle papírokra, így ültem le. Egy év után az volt a tapasztalatom: A hozzám fordulók zöme nem hitéleti kérdéssel jött, hanem életvezetésivel. Az életvezetési kérdések zöme társkapcsolatra vonatkozott, vagy a családi kapcsolatrendszerre. Ezért egy év után a papszenteléssel rájöttem, hogy bizalommal fordultak hozzám, és én nem értek hozzá. Már az is nagy dolog, ha a kérdést értem. Azonban rájöttem, hogy a kérdést se mindig értem. Ez nagyon elindított, hogy… Tehát! Az az igény, hogy legyen ilyen is, olyan is, ez is, az is, nagyon-nagyon jogos, nagyon. (16:10)

Az a jó hírem, hogy vannak itt is, ott is, mind a két csoportban olyanok, akik fölismerték ezt a hiányt, hogy jó lenne, ha például egy pszichoterapeuta is, valaki, valamilyen a spiritualitásra vonatkozó, de másra nem visszavezethető tartalommal jön, akkor azzal tudjon valamit kezdeni úgy, mint minden más témával. Ez nagyon fontos lenne. Háhh! Mi a válaszom? „Ez jó, ezeket elmondta, és nem válaszolt semmit. Gyanús.” Az a válaszom, hogy ez a nehézség hívta létre, hogy a Semmelweis Egyetemen úgy nevezett lelkigondozó képzés, vagy továbbképzés történjen, ahol hitéleti alapdiplomával lehet jelentkezni, majd pedig egy három vagy két éves mentálhigiénés lélektani mmm…. szakismeretekkel bocsájtódik ki. Ez azt jelenti, hogy tulajdonképpen van két diplomája, a hit részből is, meg a pszichó részből, mondjuk most így egyszerűen, a mentálhigiénés szemléletmódból. Ez a szolgálat létezik, meglepő módon úgy hívják, hogy lelkigondozói szolgálat. Ebben nincs túl sok eredetiség, de legalább pontos. És a lelkigondozói szolgálat elérhető a SOTE Mentálhigiéné Intézet keretén belül-ről-ról. Tehát ha ötvözetet keres valaki, itt talál. De olyan, hogy valaki pap is, pszichológus is, hahh-hahh! Mondjuk Attila, aki itt ül. Egyébként meg mhh… Tehát azt lehet mondani, hogy nincs, és akkor elég pontosan mondtuk. Következő! He-he! (18:05)

Az elmúlt 20 évben nem fejlődtem pozitív irányban, jelenleg 35 éves vagyok. (nevetés – szerk.)

Ugye itt történik az, hogy egész más, mikor hallok egy kérdést, és más amikor én kérdezek. Tehát most a kérdező felé fordítom arcom, gőzöm sincs, hogy ki. Kérlek, ne bántódj meg ezen! Mikor én azt szoktam mondani, hogy anyám a papszentel… mikor elmondtam neki, hogy elmegyek papnövendéknek, akkor azt mondta „Feri, akkor én fölkötöm magam, meg a kutyát is.” (nevetés – szerk.) Az én jó anyám ezt mondta nekem, ez volt a természetes jó anyai reakciója. Ugye, mert minden anya szereti fiát, és a… És látod, ezt most azért csináltam, te drága kérdező, hogy tudd, hogy ez így működik. Tehát nem rólad szól a nevetés. És akkor képzeljétek, ehhez a történethez egy kis farkinca kapcsolódott a múlt hónapokban, mert erre szoktam aztán mondani. Elmentem Erdélybe, s ezt elmondtam, és végül lehetett kérdezni, és a kérdező azt kérdezte „Aha, igen. És mi lett a kutyával?” Ugye, hát ez pláne jó érzésekkel tölt el, hogy legalább egy óra után valamennyi empátiát éreztetek, de nem, ez nem. És tudjátok, mi történt néhány hónappal ezelőtt? Na ezt a történetet elmondtam, de már így a dupla változatot, dedikáltam, odajött hozzám valaki. „Atya, nem mondta el, hogy mi lett a kutyával.” Ez pedig jó hírem azoknak, akik rosszul vannak, mert a realitás az, hogy még rosszabbul is lehetnél. Következő. Hát most folytatom még ezt. (20:10)

Egyre többet értek, de az, amit megértettem, nem tud cselekvésben változást produkálni. A terápián fölmerült, hogy esetleg kipróbálhatnánk másik módszert. Analitikus jellegű terápiában veszek részt.

A kérdéseknek megpróbálom a lényegét kiszedni, mert különben nagyon hosszú lenne. A reális lehet, hogy valaki valamilyen úton jár, önismeretet szerez, mondjuk valamilyen formában, és azt mondja „Most amit itt kaptam, vagy amit ettől megkaphattam, lehet hogy megkaptam, legalábbis itt és most.”, és valami más fajta jellegű segítségre lehet szükségünk. Esetleg valami igazi jó, combos valami, ami úgy megcincálja az érzelmeimet, hogy jaj. Ezért fontos számunkra például a pszichodráma, mert az megcincálja. Ugye az nem csak fej, nem csak megértés, hanem rögtön, rögtön használjuk az érzést, sőt az egész testünket, és akkor hahh, hahh. Van, amire a kognitív terápia, fej-fej, fej, bőven elég, stty, bőven, és van, amire meg nem. Tehát ez az igény reális lehet. Van benne bátorság, bizalom, érdemes valami olyasmit is kipróbálni, ami nem csak első sorban fej, mert hát persze nem tudunk csak fej lenni. Akárhogy is, de nem megy. Következő! A fény. Mhh. (21:45)

Ahogy befejeztük, ott is volt kérdés szexuális bántalmazással kapcsolatban. ez a kérdés is hosszan ír, és akkor azt mondja:

Köszönetet szeretnék mondani. Egy bántalmazott nő, aki mostantól kezdve elmondhatja, semmiben sem különbözik már nőtársaitól, vagyis ugyanolyan, mint bármelyik másikuk, és ezt nem csak fejben tudja, de érzi is.

Most a kettőt összekötve mondanék valamit, amit ti jól tudtok. de most rövid kérdés, rövid válasz. Érdemes abból a szempontból némi önismeretre jutnunk, hogy a tapasztalati tanulás körében hol van az erősségünk, és hol van a gyöngeségünk. Ezt nagyon-nagyon érdemes tudni. Ugyanis a fejlődés és a változás, amiről az előző kérdés szólt, hogy „tudom már 20 éve, de valahogy nem fejlődök” éppen az által jön létre, hogy a tapasztalati tanulás körének a négy lépését egymás után képes vagyok megtenni. S akkor a négy szék – hát ez maga a csoda. (körbe rakja a székeket – szerk.) (22:55)

Fölfedezés, tapasztalás érzékszervek használatán keresztül, élmény. Áhh! Volt egy, sok évvel ezelőtt valaki, aki járt hozzám. Hát az! Óriásiakat beszélgettünk. Én kezdő segítő voltam, ő kezdő kliens, hát egymásra is találtunk hamar. Mondta az életét, hú, micsoda, ó, ilyet nem hallottam, aj, ez de érdekes, utána olvastam, megkérdeztem, jött… Ő is nagyon szívesen mondta, én is, bizalom… háhh! Fejlődés: nulla. (23:35)

A tapasztalati tanulás körének második lépése. Elvonatkoztat… tessék. Most vagyok itt először, és már teszek tönkre mindent. (kis asztalt igazgatja, a telefon leesik – szerk.) Na, a telefon. „Na, na, így becsüli meg az ajándékot? Szép kis pap!” A tapasztalati tanulás körének második lépése. Na, hát erre is mi rágyúrtunk ám, újj, de hogy rágyúrtunk. Elemzés, megértés. Tehát nem csak gondolatok, amik a tapasztalathoz kapcsolódnak, hanem rendszerbe foglalás, összefüggések meglátása. Mhh! Gyökerek. Hát mi ezt a kettőt olyan jól csináltuk együtt. Hú, hát a tíz ujjamat megnyaltam utána. Ez igen, ez segítés! A kliens nem fejlődött semmit. Aztán ücsörögtem. „Mit nem csinálok jól? Hát biztos, hogy valamit nem csinálok jól.” (24:40)

Harmadik lépés. Tapasztalás, fölfedezés, érzékszervek. Elvonatkoztató gondolkozás, összefüggések, mélység és a többi. Igen ám, de ezt nem hagyhatjuk ki: döntés. A döntés. Erről majd még lesz szó ma, döntés. És mi ezt csináltuk: fölfedezés, gondolkozás, fölfedezés, gondolkozás, fölfedezés, gondolkozás. A kliens élete pedig pffff… egy centivel nem ment előre, mert ezt csináltuk tik-tik-tik-tik. Hahh! Döntés. És a döntés utáni részt már pontosan fogjátok tudni. Sárga. (a szék – szerk.) Nem az a jó válasz, hogy sárga. (25:25)

Cselekvés. Mikor te szilveszterkor megeszel nyolc pár baromfivirslit, és ettől elnehezült állapotban elhatározod, hogy mostantól kezdve… de aztán… és itt helyettesítsétek be. És utána nem csinálsz semmit… Ugye a tapasztalati tanulás köre akkor integet neked, hogy hu-hú, ez nem én vagyok. (26:00)

Tehát a fejlődésünk akkor tud létrejönni: tapasztalás, megértés, mélyebb megértés, döntés, cselekvés, és a cselekvésből tapasztalás. És mit érdemes ezzel kapcsolatban tudni? Azt, hogy hol van az erősségem. Mindig ezzel érdemes kezdeni. Általában azért, mert az önbecsüléssel hiányaink vannak. Nem nekünk, hát nekünk nem. Nekünk speciel nem, de itt van egy-két nyomorult lélek. Szegények! Ugye, mi nagyon megértjük őket, csak úgy kókadozik bennük az önbecsülés. Ezért én azt mondanám, érdemes nektek elkezdeni… Jó, hol, hol, hol…? A mondatot nem fejezem be. Világos, hogy hogyan folytatódik. És amikor megerősödtél abban, hogy „nekem vannak erősségeim”, mindenkinek vannak, mindenkinek. Akkor: „Jó, és hol a gyengém?” Nincs is. Megtalálom a gyöngémet, azt érdemes erősíteni. Az benne a szép, ha a gyöngébbnél erősítek, az összes többi tehetségem, há-háhá, aktívvá válik, működik. (27:20)

Most a bántalmazáshoz visszatérve. Csak talán egy vagy két gondolat. Azért is nehéz, mert hasonlít a folyamat ahhoz, nem egyszer egyébként torkollik is ebbe a hasonlatba, vagy ebbe a párhuzamba, mint a megbocsájtás. A megbocsájtás (Egészségedre!) egy folyamat. Ez egy nagyon fontos kijelentés, miközben közhely szerű. Folyamat. Ha folyamat, akkor fontos lépései lehetnek. Egyik lépés megalapozza a következőt. Nehéz néha, bizonyos lépéseket ki akarunk hagyni, nem biztos, hogy célba fogunk tudni érni. A megbocsájtás folyamatának van egy része… Hát melyik szék legyen? Hát mondjuk talán ez. (piros szék – szerk.) A harag. A harag, hogy nagyon haragszom. Azt mondja a lélektani szakirodalom, harag nélkül nagyon nehéz valódi megbocsájtásra jutni, ami az érzéseimet és az érzelmeimet is eléri. Mert éppen abban tiltok meg magamnak valamit. Tehát a harag a megbocsájtás folyamatának a része. Ezzel párhuzamosan, ha valakit bántalmaznak, akkor lehet, hogy az van a fejemben, hogy szeretnék jól lenni, esetleg megbocsájtani, valahogy tudni élni. És a harag egyáltalán nem úgy tűnik, hogy javamra van, miközben a megbocsájtás folyamatában ez egy hasznos állomás, vagy lépés, hogy megengedjem. (29:15)

Most itt a bántalmazásnál pedig egy picit talán másképpen mondanám. Ez pedig az, hogy valahogy szeretnék valami igenig eljutni. Mondjuk legalább addig az igenig, hogy képes vagyok azzal együtt élni, hogy ez velem megtörtént. Ilyen értelemben igent tudok mondani magamra és az életemre. Ilyen értelemben igent tudok mondani arra a realitásra, hogy ez megtörtént, akikkel és ahogy megtörtént. Nagyon nehéz igen. Hihetetlenül nehéz igen. Minden megbecsülés és tisztelet azoknak, akik küzdenek ezzel, hogy egy igenig eljussanak, igenig magukra. Ebben a „maguk”-ban hát benne van az egész élet. Ahhoz, hogy az igenig el tudjak jutni, itt a folyamatban itt az igen, szükséges, hogy tudjam azt mondani, hogy „Nem!” Hogy „Nem!”, és ez a nem sok mindenre vonatkozhat. „Tiltakozom az ellen, hogy ilyet meg lehet csinálni!” Na, most a haragomat kifejeztem. Ugye, „Nem lett volna szabad, hogy ez megtörténjen. Jogom van azt mondani, hogy sosem akarom látni. Nem! Nem!” És miért van ennek nagy jelentősége, miért mutatom így? Azért, mert amikor a fájdalom történik, éppen a fájdalomnak a része, hogy nem a saját hibámból nem tudok elég hatékony nemet mondani azért, hogy magamat meg tudjam védeni. Ez nem az én hibám. S amikor megélem azt, hogy tudom azt mondani, hogy „NEM!” (odaveri a széket – szerk.) Halljátok, hogy ez mekkora lépés? Micsoda nagy dolog? Ha csak úgy kívülről nézem, azt mondom „Hát… hát az igent akarod, nem? Hát most ez pont az ellenkező irányban van.” És nem, nincs az ellenkező irányban. Mindehhez az segíthet, hogy közben egy egészen pici világosságot fönntartok arra a belátásra, hogy ez egy folyamat, s hogy a folyamatnak van egy iránya. Tehát nem akarok sem a haragban, sem a nemben végérvényesen gyökeret ereszteni.

Leülök a sárgára (sárga székre – szerk.), nem tudom, mit jelent. Hí! Hát de nem! Ennyi az idő? Mikor kezdtük? Negyed? S félig vagyunk. Gyerünk! (32:15)

Mit gondolsz, miért van ebben a közösségben ennyi szingli?

Most körbe nézek. Szingli-vadászat. Hogy-hogy itt ennyi szingli van? Most ha gyorsan, különösebb gondolkozás nélkül mondanék erre valamit, azt mondanám, hogy nem csak itt. Hát sok szingli van, itt is. Most igen, hogy mit gondolok erről. Ajjaj-jaj, mit gondolok erről? Egy megközelítést mondanék. Amm… Igen, ez kettő. Mondjuk az első… ez a nulladik, tehát ezt most csak úgy mondom. Hogy… (33:20)

Minden megbecsülésem azoké, akik valami miatt így vannak, mert úgy nem könnyű az élet. Hát énbennem biztos nincs ilyen ítélkezés meg moralizálás, meg nehogy így, hogy „Na, most jön a pap, és most beszél a szinglikről. Ugyan már! Kihagyhatnánk ezt a részt, ugorjunk, jöjjön a reklám, kimegyek egy kicsit. Visszajövök, mikor a következő van.” Inkább hogy például ez a mai kor egyik nagyon, hát sokaknak húsba-, életbevágó jelensége, amit először inkább érdemes volna megérteni, együttérzéssel. Ha igazán meg akarok valamit érteni, valami együttérzés is nem egyszer szükséges, mert különben a távolságtartó ítélkezésre sosem értem meg. (34:10)

Akkor mondanék itt egy folyton-folyvást megjelenő mondatot. „Hát nincs egy normális pasi se?!” Ezt gyakran hallom. „Hát ez, ez a baj, nincs egy normális pasi se.” Most zárójel: hát nem sok van. Hát… Mondta bárki is, hogy sok van? Azt mondanám, hogy egyre kevesebb van, és ezt lehet tudni. Tehát… de ez most tényleg így van, de ebbe nem akarok belebonyolódni. Hát, ebbe most nem bonyolódok bele. Tehát eleve kevés van. Tehát hogy te lecsúsztál arról a háromról a kerületben… ez már eleve nem a te kudarcod. Mindig vannak olyan nők, értitek, olyan korán kelnek, hát… arról van szó, hogy te egyszerűen csak kialudtad megad, és addigra már azt a hármat elvitték. De az a szál, amit szeretnék mondani. (Egészségedre! Parlagfű allergia? Légkondi allergia! Első sor? Na, tényleg, itt úgy fúj… Én nagyon élvezem, de…) (35:40)

Ez pedig az a szál, hogy amióta a társválasztást külső motívumok nem különösebben súlyos mértékben befolyásolják… Ez egy érthető mondat volt? „Hát mindenki azt csinál, amit akar!” Így is mondhatnám, de így ilyen elegáns… Ennek következtében ha külső szempontok nem túl erőteljesen hatnak ránk, hatnak a belsők. Ez azt jelenti, hogy a saját érzelmi nyavalyáinkkal, sebzettségünkkel, éretlenségünkkel, mindennel együtt próbálunk igazit találni, azzal együtt. És ez az összes nyomorúság, sebzettség, elakadás ott van abban is, ahogyan keressük a normális pasit. Ami engem érdekelne ebben a témában, hogy „Miért járok így? Én, énvelem mi van?” Ez, ez. Én ebbe biztos fektetnék bele időt, meg energiát. Ha valaki azt tapasztalja, hogy mindig csak rövid kapcsolatai vannak, valaki azt tapasztalja, hogy „Egyszerűen nem látom, hogy melyik a normális, mindig pórul járok velük.” Nagyon izgatna akkor… Most mi van ennek a hátterében? Itt most elkezdhetnénk lövöldözni, hogy mennyi minden van ennek a hátterében. (37:05)

Apa nélküli világban nőttünk föl. Többé-kevésbé, ugye? Sok nő, mi nők, ugye… csak tudok veletek azonosulni. Mi nők azt kellett megéljük, hogy anya van, apa nincs. Apa néha van, apa csak vasárnap van, apa kéthetente vasárnap van, apa havonta vasárnap van, apa öt évig nincs, aztán egyszer csak előkerül és hoz egy pöttyös labdát, mert azt hiszi, hogy fiú vagyok. De akkor… „Bocs, bocs, bocs, bocs, hozok majd rózsaszín izét. Mit is? Azt nem t’om.” Vagyis óriási mértékben és méretekben nincs is nagyon sok nőnek tapasztalata arról, hogy milyen egy férfi, mi van azzal, mit lehet vele csinálni, milyen, ha dühös, milyen, ha nem, hogy kell megédesgetni, hogy kell tőle távolságot tartani. Nincs is tapasztalat, csak a távolság. Hát… akkor mitől lenne könnyű rátalálni egy normális igazira, ha ennek a legalapvetőbb tapasztalatával sem rendelkezem? Hát ez így kezdődik például. (38:25)

Egy nő, aki apa mellett tud fölnőni, és az fizikailag, érzelmileg elérhető, akkor egy csomó mindent megtanulok akaratlanul is. Milyen, amikor jó napja van, rossz napja van? Hogy néha büdös. Tényleg, most a szinglikhez szólok. Tudjátok, hogy a férfiak néha büdösek? Ott van egy férfi, akire fölnézek, aki fontos nekem, és tapasztalom azt, hogy kifejezetten büdös. Jó, most ezt nem mélyítem el, ezt a… legközelebb itt… Ebben a pillanatban szavak nélkül is van egy tapasztalatom arról, hogy mondjuk az igazi is büdös néha. Itt már nem akadok fönn. Miért nincs egy jó szagú férfi itt? Hát egy ideig őneki is van jó szaga, aztán megbüdösödik. Hát ilyenek, ilyenek ezek. Most… de ugye, értitek, miért beszélek így, vagy mit mondok. Legalább én értsem. (39:40)

Aztán ami, ugye hát mindig vannak, nyilván mindenkinek vannak olyan bevésődött dolgai. Nekem az a fájdalmas tapasztalat, hogy amikor nők nem is hogy ezer, meg tízezer, meg százezer számra, milliószámra, egy-két generáció növünk föl úgy, hogy nincs apa, apa csak hétvégén van, apa így van, úgy van. Hát ez, hogy mondjam, meghívás a szeretői státuszhoz. Hát ez az alap tapasztalatom. Kéthetente van csak, hétvégén van, hiteget, csak nem érhető el. Hát én ezt ismerem, ezzel tudok mit kezdeni. Hát akkor elmegy mondjuk 5-10 évem, hogy itt egy szerető, ott egy valami. Ezt persze mondom, mikor azt mondom „Miért nincs egy normális pasi?”, de ezzel elmegy 10 év. És ez az például, az a lelki-érzelmi sebzettség és nyomorúság, amit hordozok, és ami meghatároz akkor, amikor keresem azt a normális pasit. Ez nagyon meghatároz. A külső dolgok nem, ez viszont nagyon. De nem látok rá, hogy mi is ez a vesszőfutás bennem. (40:45)

Ha nincs az a tapasztatom, hogy a férfi néha büdös, akkor minden további nélkül olyan elvárásokat támasztok, amik lehetnek irreálisak, a mi kultúránkban egyre irreálisabbak, miközben a férfiak egyre gyöngébbek. Jó kis ellentmondás. Ez az, de most nem akarok belemenni, majd, majd valahogy becsempészem. Tartottam egy előadást néhány napja, valami nem t’om, illusztris helyen. „Miről beszélt?” – kérdezték. „Hát ami érdekli.” Ebben van igazság. Na, tehát. (41:20)

Most jutottam el arra a pontra, hogy eszembe jusson az, hogy én úgy beszélek hozzátok, hogy bízok bennetek, és abban, hogy ti hogy hallgattok engem. Tehát ha mindig mindent alaposan körbeírnék, és nagyon pontosan, akkor minden időnk elmenne. Ezért föltételezem a jó szándékotokat. Azt a jó szándékot, amivel úgy hallgattok, hogy én is jó szándékkal mondom. Tehát valószínű ezt nem akarom, azt se, és… Áhh, tehát nektek is melós dolog itt lenni. Hát biztos. Hát ezért… hmm. Sz’al tud fájni a női nyomorúság, na hogyne tudna fájni. És az, hogyha ez a nyomorúság együtt jár azzal, hogy nem látom, hogy honnan van ez a nyomorúság, és csak abban a kifejezésben ölt testet, hogy „Nincs egy normális pasi.”, akkor azt duplán, duplán érzem nyomorúságnak. (42:40)

Most a pasikat nem tudjuk megváltoztatni. Én még egy pasit se változtattam meg. Hát egyszer jött hozzám valaki, egy kedves… Hát tudjátok, szenvedélybeteg volt. Azt mondta „Voltam analízisen, pszichoterápián, elvonókúrán, ilyen helyen, olyan helyen. Nekem semmi nem segített, semmi, semmi, 20 éve iszok, semmi nem segít. Most olvastam, Anonim Alkoholisták, minden… hogy talán az Isten. Nem vagyok hívő, s azért jöttem, téríts meg.” Gondoljátok, hogy sikerült? Életemben egyetlen egy valaki csöngetett be azzal, hogy térítsem meg, azt se bírtam. Nem bírtam, hát miért, hogy tudnék én bárkit is megtéríteni? „Aztán ide figyelj! Hát megkeresztelhetlek, beszélgethetünk, ezt tudom. De megtéríteni? Hogy, azt se tudom… engem nem képeztek ki erre.” De ha kiképeztek volna, gyorsan próbálnám elfelejteni. Hát… ahh. Na, most aztán egyre több jó szándékra van szükségem. „Miket mond?” Következő! Igen, igen. (43:55)

Azt szeretném kérdezni, hogy véleményed szerint mennyi ideig érdemes küzdeni egy kapcsolatért, várni valakire? Öt év párkapcsolat, több szakításon vagyunk túl. Ezek után lehetséges-e az, hogy újrakezdjük, ha mindkét fél belevágna? (Na, ha mindkét fél belevágna. Tényleg, ha mindkét fél belevágna. Ez, talán ez, ez a válasz, igen. Ehh!) A kapcsolatban nagyon ritkán tudunk nyugodt légkörben lenni, küzdünk folyamatosan egymással. Az élményem az (ezt a kifejezést használja), hogy (hogy… azt a… azt a fontos kifejezést használja…, hogy…) „se vele, se nélküle”.

Mikor van egy ilyen se vele, se nélküle, akkor például párhuzamként érdemes fölelevenítenetek a kölcsönös neurotikus allergia ismérveit. Minden bimbózó kapcsolat, ami azt mondhatnánk, hogy… Hogy is… egy hormonális bumm-mal indul. Már megvan neked ez a hormonális bumm, fiatalon egész oda tudunk lenni ezért a hormonális bummért. Áj, most jó az élet! S a hormonális bumm az itt van, jó, hát mégis csak bumm, tehát a hormonális bumm törvényszerűen milyen irányba megy? A hormonális puff irányába. (feldönti a széket – szerk.) Ez törvényszerűen így van. Hormonális bumm – hormonális puff. „Ki ez a nő? Hova raktam a józan eszem?” Ja, ez a szemem. Nem t’om, látjátok, most melyik a szemem meg az eszem. De ez törvényszerű, és valaki, akit szeretünk, úgy idegesít, hogy megőrülünk tőle. Jó. Előző előadásokban beszéltem erről, ez egy normális jelenség. Éppen azt jelenti, hogy elég komoly közelség alakult ki, sok minden megy köztünk. Ilyenkor azonban, emlékeztek, talán két dolog. Most aki nem emlékszik rá, akkor „Jó, most ne mondja, hogy emlékeztek! Most vagyok itt először. Menjen a búbánatba!” (46:30)

Tehát az egyik, mindig van önrész. Akkor el tudok ezen gondolkozni, hogy tulajdonképpen miért kezdek el én harcolni vele? Tudjátok, mint a kedves ismerős pár, jött hozzám. Ádáz csatát folytattak úgy, hogy én ott csak úgy néztem. Nem küldtek ki éppen, de kétség kívül lehetett látni, hogy jól megvannak nélkülem. 50 perc után valahogy úgy föl is néztek. „Ja, Feri, te is itt vagy? Na, erre mondjál valamit!” Én meg már 50 perce azon gondolkodom, na most erre mit lehet mondani. S akkor azt találtam kérdezni. „Figyeljetek, azt mondjátok meg nekem, most 50 percig csináltátok ezt. Ez nekem jó forrása annak, hogy mi van veletek, mert hasznos, hasznos. De hogy, hogy… Azt mondjátok meg nekem, mikor vált számotokra világossá az, hogy ez sehova se vezet?” A feleség, szinte gondolkozás nélkül azt mondja „Hát, 5 perc után tudtam. Hát mindig ezt csináljuk. Néztem, hogy te nem szólsz, hát akkor…! – De ha te tudtad 5 perc után, hogy ennek semmi értelme, miért csináltad?” Így rám néz: na ezt a kérdést még sose tette föl magának, hogy miért csináltam 45 percig valamit, amiről azt gondolom, hogy sehova se vezet. „Azért, mert akkor legalább nyomatom.” Áhhhrr! Áhhhrr! Ott haraplak el, ahol a legvastagabb vagy! S ez egy ilyen pillanatnyi érzelmi élményt-kielégülést hoz. „Legalább…!” Sehova se vezet, de legalább… legalább ástam. Ja, hogy a sírom? Nem baj! De legalább ásunk! Ez is valami! (48:30)

Tehát az első, hogy igen, ez rettenetes szörnyű, kicsináljuk egymást, pedig szeretem, pedig… Amikor gmm, gmm. Én hogy vagyok benne, hogy veszek részt? És az az érdekes, itt megint egy nagyon fontos dolog. Ilyenkor sosem derül ki az, hogy „Jaj, azért nem szeretem ezt a kérdést föltenni, mert kiderül hogy hülye vagyok.”, sosem ez derül ki. Soha, soha nem az derül ki ilyenkor, hogy azért, mert hülye vagyok. Ilyenkor mindig valami olyasmi derül ki, hogy itt van valami fontos, valami érzékeny, valami sebzettség, valami nyomorúság, valami, valami elrendezetlenség, és ezért vagyok ilyen. Egyébként sokkal normálisabb vagyok, csak pont vele, pont ilyenkor minden talaj kimegy a lábam alól. Hát ez egy sebzettség. Ilyenkor sosem az derül ki „Tehát hogy azért, mert ILYEN vagy!”, nem, hanem valami nyomorúság, amire érdemes rálátni, mert ha én kezdek ezzel a nyomorúsággal valamit, utána már nem akarom őt legyőzni. De ezt most csak… na, jól van. Megy az idő, nem, megy az idő. Ne csináljátok ezt velem! Kifejezetten úgy érzem, hogy viszitek az időmet. Na most! (49:40)

Saját lelki problémáiról nem szívesen beszélő férfiről van szó, aki más emberek gondjáról szívesen beszél. Sokszor nem lehet tudni, miért feszült. Ha szerencsém van, néhány hét múlva megtudom. Elvált szülők gyereke. Rá kell időnként pirítani.

Vannak férfiak, akikkel nagyon nehéz. Ez, biztos, hogy így van. És hogy megbecsülésem a nők felé. Mi nők, akarva-akaratlanul is, ha csak egy pici egészséges női lelkünk van, dolgozunk a kapcsolatért. Dolgozunk vagy így, vagy úgy. Dolgozunk, hogy ott legyen még valami. Egyáltalán történjen valami, egyáltalán még most, egyáltalán még beszéljünk egymáshoz, hogy valahogy tudjam, hogy mi van benned, tudjam, hogy mi van veled, hogy a közös belső világunk épüljön, idebent tudjam, hogy még összetartozunk. Ezt etetem, a kapcsolatot idebenn, a közös belső világhoz gyűjtöm a muníciót. Ez nagyon értékes dolog. Mi férfiak ezt nem becsüljük meg eléggé. Ez nagyon értékes tevékenység, akármilyen formában is jön elő. Mert néha… ilyen sodrófa, de a kapcsolatért. Ez értékes, értékes tevékenység. Tehát ha egy nő úgy érzi, hogy kevés, kevés jön neki, ez… lehet nagyon jogos a panasz. A másik, hogy ez a „20 éve így van”. Most ha én férfi lennék, nem nyitna meg a rám pirítás, nem lenne jobban kedvem hozzá. (51:40)

Moreno, a pszichodráma atyja azt mondja. Látom a kollégáimat. Látják, hogy valahogy… el kellene jutni, be a házba. Ilyenkor nekiállnak Hiltivel, dudu-dudu-dudzu, szétverik a falat. Moreno azt mondja: én ilyenkor körbejárok, és megkeresem a bejáratot. Akkor tudom megkeresni a bejáratot, ha egy picit el tudok távolodni saját magamtól, attól, hogy mit akarok, és mmm….! Akkor, és a házra figyelek, hogy mi is van ezzel a házzal. Hol van a te bejáratod, te házacska? „Én be akarok menni!!”, ugye, nem találom meg az ajtót, hanem azt, hogy hol a kalapács, ütöm-vágom. Körbenézek, „Hol a ház?” Megtörtént-ez, képzeljétek el… vagy hol a bejárat, nem a ház… a házat látom. (52:45)

Erőszakos téeszesítés volt, és volt a Kovács bácsi. Kovács bácsi azt mondta „Nem lépek be!” Na, akkor próbálkoztak vele így-úgy. Kovács bácsi: „Akkor inkább megdöglök!” Ugye, akkor kicsit hagyták. Elment egy év, és kiderült, hogy Kovács bácsinál, aki minden technikai modern eszköz nélkül művelte a földjét, nagyobb volt a termés, vagy több – hogy van a szakkifejezés? – bőségesebb. Hogy? „Szebb.” Ez egy női válasz. Szebb, ez milyen aranyos, szebb volt a termés. Köszönöm. Bőségesebb. Ah, jó, na, gyerünk! (csönd – szerk.) De nem, nem, tudom, hol tartok, kedvesek vagytok. „Na, most vesztette el a fonalat…”, és már mondjátok is, így megy a családban, ugye. Apa megint félrebeszél, és akkor mondjuk neki „Apa, most már…” Szóval. Az illetékes elvtárs szólt a téeszben egy-két embernek, aki úgy tűnt, hogy szót ért majd Kovács bácsival. Kovács bácsi volt az előbb is? Jó, mert ez fontos, tehát Kovács bácsi. Hogy menjenek el hozzá, és valahogy olyan per tangenten tudakolják meg, hogy mi a bőséges termés oka. Mert mi a legmodernebb módszerekkel is nem olyan szép almákat termesztünk. S akkor bekopogtak hozzá, reggel volt, Kovács bácsi éppen evett. Gondolhatjátok, hogy nem kólát ivott. (Feri kólát iszik – szerk.) Evett-ivott, beengedte őket. „Gyertek, üljetek le! Mit akartok?” Egyszerű ember, egyenesen kell beszélni. „Mitől nagy a termés, Kovács úr?” Azt mondja „Menjetek ki az előszobába, fogjátok meg a kabátom, nézzétek meg!” Megbolondult? Mentek, megfogták a kabátot. Ő ült ott, közben ette a szalonnát. „Na, milyen? – Hát nyirkos. – Ez az!” Most ez hogy válasz a kérdésre? „Ide figyeljetek! Én reggel, mert még mielőtt egyetlen falatot is a számba vennék, kimegyek a földre, és körbejárom. Mi kéne a földnek? Mire lenne szüksége? Hogy lehetne szép az alma? Ezért több nálam a termés.” Ez jutott eszembe kósza gondolatként. (55:35)

Hí, gyerünk Feri! Kéne nekem egy nő, aki rám pirít. Nem is, valami… majd kitalálok mindig… tényleg, ez egy jó szerep: pirítónő. Valahogy, valahogy kiképezünk valakit keddre pirítónői szerepbe. Itt ülsz elől, és pirítasz. És akkor úúúá, gyorsan, gyerünk vissza, téma, nem lehet locsogni! Nem, nem jó ötlet? De. Kéne egy pirítónő! Következő. (56:10)

Mit tehetek annak érdekében, hogy fejlődjön az istenkapcsolatom? Biztos vagyok benne, hogy amikor imádkozom, akkor Isten válaszol, csak egyszerűen nem veszem észre, vagy talán nem vagyok elég érzékeny a közelségére?

Hú, hát erről nagyon sokat beszéltünk. Akkor csak ilyen mazsolák. Mazsola az jó? Ez egy ilyen… jó. Én nem szeretem. Mazsola, az első. Ha én, még mielőtt egyáltalán elkezdenék imádkozni, a következő kérdést biztos föltenném magamnak, amolyan pszicho-spiritu együttlátással. Hogyan tudok én kötődni? Ugyanis ha kötődési zavarom van… Az itt ülőknek, ha a magyar átlagot hozzuk, akkor pont a fele kötődési zavarral ülsz itt. Ki nagyobb, ki combosabb, ki soványabb kötődési zavarral. Tehát valami érzelmileg nehéz helyzet, bizonytalan leszel magadban, vagy a társadban, vagy a kapcsolatban, vagy mind a háromban. Ugye van, aki ad magára, és akkor „Gyerünk, ha már… Ha már csinálom ezt a zavart, na akkor legyen az!” Hát akkor ezt most képzeljük el, hogy… Hát az nem kevés, a fele. Most nem t’om… (nézi, a hallgatóság melyik fele legyen – szerk.) Melyik legyen, melyik legyen. Most a… (57:40)

Kötődési zavar. Ez azt jelenti a kutatások alapján. Ha nekünk a struktúránkat, belső lelki struktúránkat érintő kötődési zavarral élünk… Ez nem volt egy értelmes mondat, mert úgy kezdtem, hogy „nekünk”. Ugye? Ugye meg volt nektek? Nyelvtanilag nem volt helyes. Akkor ez azt jelenti, hogy ez a zavar az istenkapcsolatot is ugyanúgy érinti, mint az emberekkel való kapcsolatunkat. Hát ilyenkor szólok hozzá, nem válaszol, pont ahogy az a néhány sor adja. Az első kérdés számomra az, van-e kötődési zavarom. Mert ha van, húú, megörülhetek, hogy nincs velem olyan nagy baj. Isten szeret, nem hallom – ennyi. Előbb is megsimogatott, nem érzem – ennyi. S akkor érdemes a kötődési zavarral valamit kezdeni. De már az is megnyugtató, hogy egy ima során, amikor semmit nem érzek, azt mondom „Na, ez nálam így normális.” (58:40)

A második. Jó, hát csak nem akarok így maradni. Tudatosítom magammal azt a tapasztalatomat és élményemet, amiben mégis csak éreztem, hallottam, láttam, szagoltam, nyalogattam valami istenélményt. Áhh! És akkor ahhoz az Istenhez fordulok az imádságomban, esetleg fölidézve az élményt, akiről van a tapasztalatom. Ha nem csak valami névtelen valami szó így Isten, most éppen Istenhez… Hát ez mi? Hogy tudom, hogy ő ki. Mint amikor megyek haza, éppen nagyon dühös vagyok a férjemre, s azt mondom „Hát úgy nem lépek be, hogy ezzel a káosszal menjek be!” S akkor fölidézem magamban, mikor volt, amikor még tudtam szeretni. Jó, hát ez egy kicsi időbe telik, teát nem mondom, hogy ez rögtön, rögtön jön. Zöö, zöö, megyek, megyek… Na, hátha ez olyan, mint amikor az oltárnál álltunk, akkor egész normális volt. Na, hát ő a férjem. Most… utálom, utálom – ő a férjem. Az istenkapcsolat, az imádság is, hogy de egyáltalán kihez beszélek? Te most ki vagy te? Ja, te az a valaki vagy! Ó, aki amikor én a tengerparton feküdtem most nyáron a homokban, áhh, á, te vagy az! Á, megvan! Ugye nem kell ezt kifejtenem? Képzelőerő. Há, te vagy az, aki ott, ott sejtettem valamit, hogy hát, az élet szép, és te vagy a főnök. Mhh. Ez lehet mondjuk egy nagyon fontos második lépés.

A harmadik, ha ilyen zavarom van. Milyen imamódot használsz? Akkor lehet olyan imamódot használni, ami segítségemre van akkor, hogyha kötődési zavarral küzdök. Jó, gyerünk, gyerünk! Ajj… hat perc! Mhh! Igen. (60:50)

Van-e olyan, hogy összeérnek a sémákhoz tartozó viselkedési formák? Úgy értem, lehet-e olyan viselkedés, ami egy séma logikáját követi, és egy másik sémának a túlkompenzálása egyben?

Az ilyen személyeket ki kell tiltani az előadásról! (taps – szerk.) Megzavarnak bennünket. Ugye egy éve, most assz’em ötödik éve beszélünk a sémákról, és most valaki a sémáról kérdez? Hát gondold meg ötször is, hogy mit csinálsz! Te vakmerő! Tehát, lehetséges. Például: KöHi. Könyörtelen mérték, hiperkritikusság. Aki megéli ezt a sémát „Csak a tökéletes jó!” Maximalizmus, perfekcionizmus, esetleg mind a kettő ötvözete. Ez nagyon-nagyon hasonló magatartásmód, mint amikor valaki a csökkentértékűség-szégyen sémát túlkompenzálja. „Semmi áron nem derülhet ki, hogy gyönge vagyok, béna vagyok! Nem, én, én…! Ki más, ha nem én! Úgy kiállok ide, hütty-hütty! MOM Park? Mi van, ugyan már, ugyan már?! Dürer!” De belül, ugye van valaki „Ú, kicsi vagyok… csak ki ne derüljön. Nem derülhet ki. Ezért hárrrhh! Ezért muszáj, muszáj, így kell lenni, úgy kell lenni!” Ez ugyanaz, mint a KöHi. „Muszáj, muszáj!” És nem elvárásnak akarok megfelelni egyik sémánál sem, hanem belső késztetést élek meg. (62:50)

Na most! Mi lenne, ha megpróbálnám lezúzni a maradék kérdéseket? Jó. Hetes oldal, ezt kihagyom… Na, akkor erre, erre még. „Olyan hivatást választottál…” Nem, ja én választottam olyat. De most kiről van szó? Ugye ezt „Olyan hivatást választottam…” ugye, és ezt rögtön magamra vettem, de én nem, nem. (63:25)

Olyan hivatást választottam, amit itthon csak egy rosszul működő egészségügyi rendszer keretében lehet megélni. Munkám során a számomra tolerálható mértéknél gyakrabban találkozom frusztrált emberek rosszindulatával, törtető emberek lekezelésével. Ezek miatt a másoknak segítés örömét alig tudom megélni. Hosszú ideje gyötrődöm azon, hogy amit csinálok, csak egy értelmetlen önfeláldozás. (Utána a kérdés így szól…) Te ezt hogy csinálod, hogy elviselhetetlen emberek között kell lenned, és mégis normális maradsz?

Tartottam egy előadást néhány hete. Odajött hozzám valaki: „Feri, te aztán föl vagy húzva!” Ilyen az, amikor kipihenem magam, és éppenséggel semmi dolgom úgy egyébként. Ah, minden, minden megbecsülésem azoké, akik konkrétan az egészségügyben dolgoznak. Na, hát ha ott szépen le lehet térdelni, azt lehet mondani, hogy úúú, hogy ott vagyok egy kórházi ágyon, hogy az milyen, hogy valaki emberséggel odajön hozzám, miközben a rendszer működik, ahogy működik. Aj-haj-haj! Minden megbecsülésem! Az, hogy valaki egy agyonterhelt rendszerben erőn fölül teljesít, persze, hogy nincsen utána jól. Hát az a normális, hogy tiltakozik benne valami: „Sok, sok, sok, sok!” Éppenséggel jól reagál arra a helyzetre, ami őt túlterheli. Hát első, örüljön neki, hogy normális. Azt mondja, hogy sok. (65:10)

Erről a témáról szeretnék aztán most több héten keresztül beszélni: kiégés. Kiégés, a kiégés lélektana, mondjuk így. Jó, és szeretnék továbbmenni annál, hogy közhelyszerű egy-két dolgot mondjunk. Valami, mi van a mélyén, ez hogy van. Erről is talán ide is, ide is. Most amit… de ezt most csak úgy idepöttyintem, hogy… Már az nagy dolog, hogy magamat tudatosan megbecsülöm, és azt mondom, hogy „Na, mi az, ami nekem erőforrás?” Most elmegyek, és havonta egyszer beülök egy moziba. És akkor azt tudatosan megengedem magamnak akkor is, ha nővér vagyok, ha pap – főleg. Beülök, és nézem. Csillagok háborúja 7. Minden hónapban beülök, és még mindig nem adják. Kicsit most már a türelmem fogytán van. Mégis csak, ennyi jár. Szóval. Akkor elmegyek futni, akkor szóval, szóval… Talán az egyetlen, ha valamit mondhatok, az első, hogy amiért ezek a tüneteim fölerősödnek, hogy ingerült vagyok, hogy dühös vagyok, hogy elegem van, hogy nem bírom, hogy szidhatnékom van, na ezért nem szidom magam. Egész normális reakciót adok a túlterheltségre, még jó, hogy a testem jól működik. Ezért valamit, egy picit megetetgetem, megitatgatom. Hát te szegény, hát mit tehetnék érted? Hát látszik, hogy a végedet járod. Ah, tehát akkor mi, mi, az erőforrás hol van. Mert attól nem leszek igazán erősebb, hogy bárkit szidok, vagy hogy tönkremegyek, ezeket nem. (67:10)

De most bátorításodra elmondom az én sanyarú helyzetem. Hosszú lesz, de… Nyár eleji élmény. Elmentem egy művelődési házba, hogy ott előadás nevezetű dolgot tegyek. Tehát ezt csináltam, de hogy ez mi, azt nem tudom. Elmentem, beléptem, nagyon sokan voltak, nagyon. Mert utána a széket haza lehetett vinni, ez volt a csali. Mentem, hirtelen eszembe jutott, hogy nem beszéltem meg a szervezőkkel, hogy nekem legalább négy szék kell, tehát én olyan nyomorult vagyok, nem tudok csak úgy, nekem négy szék minimum, és fönn volt egy asztal, meg egy szék. Odaálltam a szervezőhöz „Ne haragudj, most látom, már mindenki csőre van töltve, de nekem kellene még három szék a színpadra, ez része az előadásnak.” Így rám néz. „Hát ne is haragudj, hát látod, hogy minden széken ülnek, hát nincs több szék.” Na, szerintem ez hasonló, mint amikor nővérként hogy… „Hát de most jöttem, hogy előadjak, és nincs injekciós tű, meg nincs orvosság, mert a beteg nem hozta be magával… Most ezt hogy fogom csinálni?” Hogy hát ezt úgy tudom elmondani, hogy a négy szék, négy szék nélkül nem tudom, négy székre van hangszerelve. És hogy pont az az ember, aki azért van, hogy nekem segítsen, az „De ne haragudj, hát látni való, hogy nem tudok neked segíteni. Hát ez egy ilyen előadás lesz, ilyen egy székes.” És, hát, én nem tudom… tudjátok, néha kegyelemszerű élményeim vannak. Egyszer csak valami eszembe jutott. „Ne haragudj! Látom, hogy nincs több szék. Valahol, nincs egy-két dugi szék?” S tudjátok, mi történt? Azt mondja „Dugi szék? Hát hogyne lenne.” És fél perc múlva fönn volt a négy szék a színpadon. Ugye, megtartottam az előadást, jöttem haza, vezettem. Honnan értette ezt a kifejezést, hogy dugi szék? Hirtelen rájöttem, nem t’om, így a gyerekkoromban mondtuk ezt, hogy dugi pénz, meg dugi nem t’om mi. Úgy látszik, akkor nem tudom én, Baranyában is van dugi pénz, meg dugi szék. Ez nem Baranyában volt, tudhatjátok. (69:50)

Most vége. Nagyszerű emberek fognak most ide sorakozni, és megbeszéltük, hogy rövidek legyenek. Azt, hogy meg tudják-e csinálni, nem tudom, hogy… gyanús, hogy egy picit mondjanak, mutassák magukat, hogy önismereti csoportokból mit tudunk nektek ajánlani. Ami viszont az – gyertek addig, jó, és én addig beszélek – ami közös az összes önismereti csoportvezetőben, az, hogy nagyon rövid idő alatt, nagyon gyorsan, nagyon-nagyon egyszerűen, energia befektetés nélkül képesek eredményeket elérni. (taps – szerk.)

Lejegyezte: vinkozoli