Mk 9, 38-43.45.47-48 – Évközi 26. vasárnap

2015.09.27.

Megosztom
Elküldöm

2015.09.27. vasárnap: ÉVKÖZI 26. VASÁRNAP

Bárcsak az Úr egész népe próféta volna

Olvasmány (Szám 11,25-29)

Ekkor leszállt az Úr a felhőben, szólt hozzá és elvett abból a lélekből, amely Mózesen volt, s odaadta a hetven férfinak. Ezek, amikor megnyugodott rajtuk a Lélek, akkor prófétálni kezdtek, máskor azonban nem. Két férfi azonban a táborban maradt: az egyiket Eldádnak, a másikat Medádnak hívták; ezeken is megnyugodott a Lélek, mert ők is az összeírtak között voltak, csak nem mentek ki a sátorhoz. Amikor ezek prófétálni kezdtek a táborban, elszaladt egy legény, s jelentette Mózesnek: ,,Eldád és Medád prófétálnak a táborban.’’ Nyomban azt mondta Józsue, Nún fia, Mózesnek sokak közül kiválasztott szolgája: ,,Uram, Mózes, tiltsd meg nekik!’’ Ám ő azt mondta: ,,Mit féltékenykedsz miattam? Bárcsak az egész nép prófétálna, s az Úr nekik adná Lelkét!’’

Szentlecke (Jak 5,1-6)

Rajta hát, gazdagok! Sírjatok, jajveszékeljetek a nyomorúságok miatt, amelyek rátok következnek! Gazdagságotok elpusztult, ruháitokat megemésztette a moly. Aranyotok és ezüstötök megrozsdásodott, a rozsdája tanúskodni fog ellenetek, és megemészti testeteket, mint a tűz. Még az utolsó napokban is gyűjtögettetek! Íme, a munkások bére, akik mezőiteket learatták, s amelyet ti megdézsmáltatok, felkiáltott, és az aratók kiáltása eljutott a Seregek Urának fülébe. Lakmároztatok a földön, és bujaságban hizlaltátok szíveteket a leölés napjára! Elítéltétek és megöltétek az igazat, s ő nem állt ellent nektek!

Evangélium (Mk 9,38-43.45.47-48)

Ekkor János azt mondta neki: ,,Mester! Láttunk valakit, aki a te nevedben ördögöt űz, de nem követ minket. Megtiltottuk neki.’’ Jézus azt felelte: ,,Ne tiltsátok meg neki! Mert senki, aki az én nevemben csodát tesz, nem fog engem egyhamar szidalmazni. Hiszen aki nincs ellenetek, veletek van. Mert aki csak egy pohár vizet ad is nektek inni az én nevemben, azért, mert Krisztuséi vagytok, bizony, mondom nektek: nem veszíti el jutalmát. Aki pedig megbotránkoztat egyet e kicsik közül, akik hisznek bennem: jobb volna annak, ha malomkövet kötnének a nyakára és a tengerbe vetnék. Ha a kezed megbotránkoztat téged, vágd le azt: jobb neked csonkán az életre bemenned, mint két kezeddel együtt a gyehennába jutnod, az olthatatlan tűzre. Ha a lábad megbotránkoztat téged, vágd le azt; jobb neked sántán az örök életre bemenned, mint ha két lábaddal együtt a gyehenna olthatatlan tüzére vetnek. Ha a szemed megbotránkoztat téged, vájd ki azt; jobb neked fél szemmel az Isten országába bemenned, mintha két szemmel a gyehenna tüzére vetnek, ahol a férgük el nem pusztul, és a tüzük ki nem alszik [Iz 66,24].

Vasárnapi beszéd

Érdekes elgondolkodtató kettősségek jelennek meg a mai evangéliumban. Ahogyan Jézus azt mondja „Hát ha az én nevemben ördögöt űz, vagy tesz csodát, akkor ne tiltsátok meg neki, hogy ezt megtehesse.” Miközben hát nem jár velünk. Miközben a közösséget velünk a szó szoros értelmében, fizikai személyes valóságában nem is tartja. És mégse tiltsátok meg neki. De még ez a feszültség, vagy kettősség tovább fokozható azzal, hogy éppenséggel Jézusnak két helyen kétféle szavát ismerjük. Az egyik, amit a mai evangéliumban hallottunk „Aki nincsen ellenünk, velünk van.” És ugyancsak Jézusnak tulajdonítják ezt a kijelentést „Aki nincsen velünk, ellenünk van. Aki nem gyűjt velünk, az szétszór.”

Ahogyan a mai evangéliumnak az első részében ezt hallottuk, hogy „Hát velünk van, attól hogy nem jár közénk, hát akkor velünk van.” És utána aztán micsoda éles kijelentések hangoznak el, haj-haj. Hogy van ez a kettősség? „Velünk van… – Na-na-na-na! Hacsak nincs velünk, ellenünk van.”

Erről szeretnék beszélni, mégpedig a templombúcsúnk ünnepéhez kapcsolódóan. Ami azt jelenti, és eszembe jutnak a kedves ministráns gyerekek, akik ilyenkor, mert általában a könyörgésben szerepel ilyen, hogy „Egyházközségünk ünnepén.” A gyerekek ezt a szót következetesen rosszul olvassák. Talán nem is emlékszem, hogy gyerek ezt jól olvasta volna, mert ugye ez egy érthetetlen valami, egyházközség. „Egyházközösség.” Azt szokták mondani, egyházközösségünk ünnepén. Tulajdonképpen most, nem akarok a szavakkal játszani, de olyan, hogy egyházközösség, nincsen. Mert egyházközség van, meg plébánia van, meg van közösség, de ezt a szót tulajdonképpen nem használjuk, hogy „egyházközösség”. Miért hozom ezt most ide? Mert akkor ezt a kérdést szeretném magunkhoz intézni, hogy mi most egyházközség vagyunk, vagy közösség vagyunk, vagy csoport vagyunk, vagy intézmény vagyunk, vagy Isten népe vagyunk, vagy egy tömeg vagyunk, vagy kik vagyunk mi? Tulajdonképpen mik vagyunk mi, amikor összejövünk vasárnap este közös ünneplésre, főleg este 8-kor? Mik vagyunk mi így együtt, ki van velünk, és ki nincs velünk, és ki hogy tartozik egymáshoz? Hogy van tulajdonképpen ez?

Itt megint csak, hogy a kettősségekről még egy gondolatot hozzak, hát mennyire természetesen éltük azt meg az Egyház évszázadain keresztül, hogy azt mondtuk „Mi vagyunk így keresztények.” Esetleg még jobban szűkítettük „Mi vagyunk így Katolikusok.” És velünk szemben állnak – így képzeltük el, ez is egy gondolkozási modell – velünk szemben vannak ők, meg ők, meg ők. Esetleg meg ők, meg ők. Attól függ, hogy melyik korszakban voltunk, tudtunk sok ilyet mondani. Akkor a II. vatikáni zsinatnak az ihletettségéből is kialakult egy másfajta képe annak, hogy hogyan is vagyunk mi Egyház, vagy Isten népe, hogyan tartozunk mi Krisztushoz. Akkor azt mondták, Krisztus van középen, és mi tulajdonképpen koncentrikus körökben elképzelhető módon kapcsolódunk Krisztushoz. Vagyis tulajdonképpen valamilyen formában mindenki Krisztushoz kapcsolódik. Van, aki intézményes formában is, vallásgyakorló formában, hívő formában, és, és, és. De hát hogyha egy Isten van, és Krisztus mindenkit megváltott, akkor valamiképpen ez a modell sokat kifejez abból, hogy mit is értünk az alatt, hogy Isten népe, vagy hogy Isten mindenkit meghív az üdvösségre. Két eléggé, egymást kiegészítő modellnek nevezhetnénk ezt. Hogy vagyunk akkor, mi most közösség vagyunk, vagy nem? És ha már Jézus ezt a kettősséget hozza, akkor engedjétek meg nekem, hogy a beszédben is – nem lesz hosszú, bár ezt nem mondom biztosra – ezt a kettősséget ne oldjam föl, hanem ugyanúgy hozzam.

Vagyis például azt mondhatnánk: Mitől közösség a közösség? Hát a közösség attól közösség, hogy közös célok, vagy közös nagyon fontos cél az, ami a közösséget összetartja és jellemzi. Hát nekünk van közös célunk. Isten szeretete, emberek szolgálata, az evangélium megélése – közös célunk. Az üdvösség közös célunk. Ezt azt hiszem, egyszerűen mondhatjuk. Igen ám, de a közösséget nem csak az jellemzi, hogy nagyon egyszerűen kimondhatjuk azt, hogy nagyon egyszerű és világos, határozott közös célok alapján jövünk össze, hanem az is, hogy együtt valósítjuk meg azt, ahogyan szeretnénk a célhoz elérni. Na ide tennék óriási kérdőjeleket.

Mennyire nevezhetjük magunkat olyannak, akik együtt, a többiekkel…? Éppenséggel mondjuk a XX. század, XXI. század eleje, nagyon dívik köztünk az individuális üdvösség elérésére tett erőfeszítés. Amikor tulajdonképpen a templomban is csak úgy érintőlegesen ülünk egymás mellett. Jobb is, ha van azért egy kis köz kettőnk között. Innen is látom, hogy kik házaspárok, mert ők még össze mernek érni egymással, de aztán mindenki más ódzkodik ettől. Nem is érünk össze, természetesen egy célra törekszünk, de hogy ezt mennyire együtt csináljuk, óriási kérdőjel. Sőt, mintha inkább gyóntató papként, gyakran hallom azt, hogy „egymást inkább zavarjuk az üdvösség felé vezető nemes célunk elérésében”. Hogy minthogyha éppen a keresztény testvéreink akadályoznának a leginkább minket a maguk lehetetlen magatartásával és emberi gyöngeségeivel.

Hát az első gondolat így szól. Mondhatjuk, hogy közösség vagyunk, van egy nagyon világos közös célunk. De abban az értelemben kevésbé mondhatnánk, hogy közösség vagyunk, hogy ezt mennyire együtt valósítjuk. Hát persze, mondjuk, hogy „együtt”, de a szó szoros értelmében hol van az a vállat vállnak vetve, együtt-együtt?

Aztán a második. Mitől nevezhetnénk magunkat közösségnek? Például attól, hogy nem csak közös célunk van, hanem közös értékeink, és közös értékrendünk. Hát erre mondhatjuk „Hát hogyne lenne közös értékrendünk? Tízparancsolat.” Éppen elég közös. De hogyha egy kicsit valláslélektani szakemberek, vagy bármely társadalomtudósok rákérdeznek, hogy úgy egyébként mondjuk az értékeink alapján hogy élünk, meg mint élünk, hej-haj, döbbenetes különbségek vannak köztünk. Életmódban, életformában, értéksorrend fölállításában, még olyan értelemben is.

Hadd kérdezzek egy személyeset, nem kell rá válaszolni. Elvileg mondjuk, ha azt mondjuk, hogy a keresztény ember értéksorrendje, akkor ebben az értéksorrendben elöl Isten szerepel. Most hogy a gyakorlati életvitelünkben mennyire mondhatjuk azt, hogy a gyakorlati életvitelünk kifejezi, hogy számunkra Isten a legfontosabb? Hát, hát! És ezzel nem akarok kritikus lenni. Egyszerűen csak azt gondolom, hogy 2.-3.-4.-8-10… valahányadik. Egyfelől mondhatjuk „Igen, igen, közösség.” Másfelől meg, hát hogyha úgy megnézzük a gyakorlatot, az életformát és a többit…

Most hadd mondjak valamit, ami talán egy picit bosszantani is fog. Mondjuk elképzelünk egy csoportot, akik egy közös cél érdekében jönnek össze, bélyeget gyűjtenek. Hát ott lehet látni, hogy mindenki nagyon szereti a bélyeggyűjtést, mindenki lelkes arccal csereberél. Mondjuk egy vasárnapi misén nem mindig látok lelkes arcokat, egy bélyeggyűjtő, vagy kutyafuttató csoportban azonban, mikor előkerül a fő téma, a bélyeggyűjtés és a kutyafuttatás, hát ott mindenki egyszerre kezd el lelkesedni. Nem akarom ezt tovább mondani. Egyfelől egész mondhatjuk, közösség, nyilván való, közös értékrend. Másfelől, amikor a gyakorlathoz érünk, hogy azt hogyan valósítjuk, ez hogyan szövi át az életünket, hejj, nagy különbségeket láthatunk.

Aztán a következő. Mitől közösség a közösség? Attól… hadd mondjak egy adatot is, egy tényszerűséget. Vallásszociológusok kiszámolták, ne kérdezzétek, hogy hogyan, hogy egy plébániának, egy egyházközségnek maximum 800 méter a hatásköre. Addig még valamiféle valódi hatást képes kiváltani egy templom, és annak a közössége. 800 méter. Húznánk itt egy körvonalat, na hát, ez itt… Attól közösség egy közösség, hogy abban személyes kapcsolatok vannak, és személyes kapcsolatokat tartunk. Azt élhetjük meg a személyes kapcsolatokban, hogy ismerjük egymást. Hát mitől személyes egy kapcsolat? Attól, hogy ismerjük egymást, hogy tudjuk egymás nevét, nagyjából, hogy hol lakik, nagyjából, hogy mi van vele, úgy mondjuk legalább úgy évről évre, nagyjából sejtjük, hogy mi van vele. Most könnyebb neki, vagy nehezebb az az egy-két dolog, ami őt jellemzi? Hát, kétség kívül, térben újból és újból, hétről hétre összejövünk. Azt mondjuk, hát ennél már közelebb nem kell. Hááá, legyőztük a 800 métert, idejöttünk.

Igen ám, de ha abból a szempontból nézzük, hogy személyes kapcsolatok, hát nem is ismerlek titeket. Ha most el kellene mondanom egymás után, hogy hogyan hívnak benneteket, nagy bajban lennék, nagyon nagy bajban. Nem hogy személyes kapcsolatokat… Hát egyfelől mondhatjuk, na igen, igen, itt vagyunk, együtt vagyunk, közös ünneplésben veszünk részt. Másrészt mindezt megtehetjük jelenleg mindenféle személyes kapcsolat nélkül. Aztán a következő.

Mitől közösség a közösség? Attól, hogy nem csak ezek a személyes kapcsolatok léteznek benne, hanem hogy érzelmileg részt veszünk egymás életében éppen a személyes kapcsolatok miatt. Vagyis hogyha neked valami gondod van, az általában bennem érzésszerűen megjelenik. Nekem is fáj, nekem is föltűnik. Hogyha te örülsz, az valahogyan az én örömömmé is lesz. Egyszerűen már csak azért is, mert hírt kapok róla, mert te azt szívesen megmutatod nekem, megosztod velem, és ezért tulajdonképpen valami közös érzelmi világ is összeköt bennünket.

Mondhatjuk azt, hogy hogyne, hát azért érzünk mi, vannak kapcsolataink, és azokban hatunk egymásra. Másfelől, most bármelyikünk idejött, te egy nagy szomorúsággal jöttél ide. Valószínű, hogy a szentmise nem lesz az a hely, vagy az az alkalom, az a terület, ahol a te szomorúságodról bárki más is tudomást venne. Legföljebb úgy észlelem, hogy nem énekelsz. De hogy azt mondjuk szomorúságodban teszed-e, vagy nem, azt nem is tudom. Csak úgy látom, hogy lehajtod a fejed. Hát tulajdonképpen mindenféle nyomorúságunkkal idejöhetünk, majd el is mehetünk. Tehát akkor mondhatjuk, na igen, azért közösség, közösség, hát csak érzünk, csak egymásra pillantunk, csak esetleg megfogjuk egymás kezét. Másfelől pedig, háhhh, hát a minimumát sem teljesítjük annak, amitől egy közösség közösség.

Aztán az utolsó gondolat. Mitől közösség a közösség? Attól, hogy a közös cél, közös értékrend, és aztán a személyes kapcsolódás, és egy közös érzelmi világból mi fog következni? Nem csak az, hogy közösen cselekszünk a közös célért, hanem az, hogy cselekszünk egymásért egészen természetes módon. Részt veszünk ilyen értelemben is egymás életében. Hát, egyfelől természetesen. Mondjuk jön egy hirdetés, hogy kérlek jelentkezzetek zsíros kenyér kenésre a gyerekeknek. Lehet, hogy egy valaki jelentkezik. Hát mondhatjuk, hogy na, itt akkor valami van. De úgy általában hallunk egy ilyesmit, akkor inkább tömegszerűen működünk, nem is csoportszerűen, és azt mondjuk „Hát kenje a kenyeret, akinek ez a dolga. De énnekem biztos nem dolgom.” Hát az ötödik ismérv tehát ez, hogy tulajdonképpen akkor nevezhetnénk magunkat a szó teljes értelmében közösségnek, hogyha a kapcsolatokból egész magától értetődően adódna az egymásért való közös cselekvés.

Hát, azt mondhatnánk a mai ünnepen, közösség is vagyunk, meg nem is. Kétség kívül Isten népe vagyunk, de hogy ez az istennépiség hogyan formálódik, hogyan jelenik meg, és aztán hogyan éljük meg mi, ebben óriási kérdőjeleket rakhatunk. Azért gondoltam, hogy érdemes erről szólni, mert tulajdonképpen hogyha a kereszténység valamiből nyeri az erejét, az az, hogy Isten hat a közösségre. Az egyes ember nagyon-nagyon gyönge. Ezért egy olyan kereszténység, amiben nincsen meg ez az öt ismerve a közösségnek, akármekkora hősies teljesítménye is van az egyes embernek, valamit nem él meg. Valamit nem mutat föl, valami nem születik meg, ami egyébként a kereszténységnek lényege lenne. Ezért tehát ne mondjuk azt, hogy „egyházközösség”, mert néha úgy működünk, mint a tömeg, néha úgy, mint valamilyen csoport. Kétség kívül mondhatjuk magunkról, hogy Isten népe. Néha kifejezetten intézményesült formában tudunk működni, annak minden ismérvével. De hogy közösségként legyünk keresztények, ahogyan tulajdonképpen Jézus összehív 12 tanítványt, mert azt mondja „Tizenkettővel mindezt meg tudom élni.” Hát 47-tel már kevésbé, de 12-vel meg tudom. És lehet sok 12, s akkor…

Tehát a mai ünnepen tulajdonképpen Isten nem csak arra hív, vagy szólít bennünket, hogy egyéni módon törekedjünk az üdvösségünk elérésre, hanem arra is, hogy ahogyan az üdvösség valahogyan minket, mint Isten népét és közösséget szólít meg és ér el, hogy erre is tudjunk és akarjunk válaszolni.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.osb.hu)

Lejegyezte: vinkozoli