Könyörtelen mérték - hiperkritikusság séma. A kiégés 1.

2015.09.29.

Megosztom
Elküldöm

Köszöntelek benneteket! Üdvözöllek mindannyiótokat!

Igen, igen, fog jönni a hang, csak úgy szokott lenni, hogy be kell még állítani. Haj, csak úgy megnézegetlek titeket, tényleg, tényleg. Megőrülnék, hogyha ezek a keddek másról se szólnának, mint témákról. Nem, nem, nem, nem. Ja, nézlek titeket. Haj-haj, jól van, mégis csak emberek vagyunk, vagy mi a szösz. (00:35)

Emlékeztek, a múltkori alkalommal ott fejeztük be, hogy próbáltam egy rövid összefoglalását adni a sémáknak, mert hogy ebben az évben, de azt gyanítom, hogy mondjuk körülbelül december 31-ig még a sémákkal foglalkoznánk. Ezért az összefoglalás fontos lehet azoknak a számára is, akik esetleg nem voltatok itt négy évvel ezelőtt, mikor elkezdtem ezt mondani. (01:10)

Könyörtelen mérték - hiperkritikusság séma

Most már belemennénk az egyik sémába, ez a könyörtelen mérték - hiperkritikusság séma. Elneveztük KöHi-nek, mert úgy mégis csak egyszerűbb. De most akkor gyorsan nézzük át, hogy mi is ez, hogy séma, miért foglalkozunk ezzel? A sémák gyerekkorban alakulnak ki. Mi negatív sémákkal foglalkozunk most, gyerekkorban kialakuló negatív sémákkal. Van egy jó hírem. Ha valaki igazán egy séma hatása alatt él, a séma egész életen keresztül fejlődik. Gazdagodik, árnyalódik, hogy végül aztán mindent beborítson. Hát akkor alakul ki. És amikor a séma kialakul, ez megint adhat nekünk némi vigaszt, aztán valamiféle önbecsülésnek a forrása is lehet, ott, ott van nektek (szabad hely – szerk.), a férfiak, ugye, kellenek a férfiak. Akkor, amikor a séma kialakul, akkor ott és akkor valamit nagyon jól tapasztalunk, érzékelünk, élünk át, amire lehet, hogy később nem is tudunk visszaemlékezni, de a sémából vissza tudunk következtetni. Valahogy úgy, hogy megkérdezem valamelyikőtöktől, hogy „Na, emlékszel-e gyerekkorodra, de mondjuk négy éves kor előtt? – Dehogy emlékszem. Ki emlékszik rá?” De ha azt kérdezem, hogy a legkorábbi hangulatok, a családnak valahogy a légköre, az milyen volt? Nem kell, hogy egyetlenegy eseményre is vissza tudj emlékezni. „Hát, hát lehangoló. Vagy nagyon feszült. Vagy magányos vagyok.” Érdekes módon így mégis csak valahogyan érzelmileg előhívható valami olyasmi, amire lehet, hogy nem is emlékszünk. Na most! (03:10)

A sémák - ismétlés

A sémák ugye emlékeztek, kialakulhatnak esetleg egy valamilyen, hát traumatikus esemény révén is, de ez nem törvényszerű, mert kialakulhatnak úgy is, ha valami nagyon hosszú ideig tart gyerekkorban, úgy is kialakulhatnak. Gondoljatok John Payne-re! Aki Jakartában, Kambodzsában volt gyerekekkel, akik traumatizálódtak, és figyelte őket, és próbált nekik segíteni. Ott nagyon bedolgozta magát, hogy milyen a traumatizált gyerek. Eltelt húsz év, és átment az Egyesült Királyságba, és ott középosztálybeli gyerekekkel foglalkozott, s megdöbbenve vette észre, hogy kísértetiesen ugyanolyan tüneteket produkálnak az angol gyerekek, mint a kambodzsai, jakartai menekülttáborban lévő gyerekek. Tett egy óriási kérdőjelet: „Hát ez hogy lehet?” S akkor, tulajdonképpen így foglalta ezt össze, úgy, hogy lehetséges, hogy valaki kap egyetlen nagyon erős – most mondjuk így – stressz dózist, és erre már nem tud válaszolni, csak úgy, hogy megsérül, az a válasz rá, hogy megsérül, de az is lehetséges, hogy a túlzott stressz fönnáll 10-20 éven keresztül. Sosem kapunk nagyon sokat, csak mindig többet, mint amennyi elviselhető. Erre mondta „Minden gyerek bogaras. De ezzel nincs is baj. De ha a bogaras gyerekeket stresszhelyzetbe tesszük, és ezt hosszú ideig fönntartjuk, akkor létrejönnek a lelki zavarok.” Különben megmaradunk csak bogarasnak, én már csak tudom. Jó, ez így volt. (04:50)

Mi a nehézségünk a sémákkal? Az a nehézségünk, hogy valóságnak tartjuk a világukat, realitásnak tartjuk, azt gondoljuk, hogy ez így van. Nem reflektálunk arra, hogy a sémáknak a világa, ami bennünk él, és amiben mi élünk, tulajdonképpen az élet gyerekkori élettapasztalatnak a folyton-folyvást tartó lenyomata és annak az ismétlése. Nem látunk erre rá. Azt gondoljuk, hogy ez a valóság. Miközben ez nincsen így. Ezért – fontos mondat – az élet mindig több, mint az élettapasztalataink. (05:25)

Aztán, miből áll a séma? Gondolatok, érzések, szelektált emlékek, amik (Egészségedre!) ennek megfelelnek, és fizikai állapotok. Trüsszentések, vérnyomás ingadozások. Na, tehát fizikai állapotok. Ebből a négyből. Hogyan tartjuk fönn a sémákat? Négyféleképpen. Létrehozzuk a helyzeteket, belelátunk, fölnagyítjuk, kiprovokáljuk. Ezt a négyet erőnek erejével folytatjuk és csináljuk, miközben erre sem látunk általában rá. Hogyan alakulnak ki a sémák? Négy oka van. Egy: gyerekkorban túl sokat kapunk valamiből. Túl keveset kapunk valamiből. Ide jön az összes elhanyagolás, akár a relatív elhanyagolás, vagy az érzelmi elhanyagolás is. Azután egyoldalúan kapunk valamiből, vagy pedig kifejezetten bántalmaznak bennünket. Ötféleképpen bántalmazhatjuk egymást. Gazdasági bántalmazás – ugye ez, ez az, ami. Verbálisan, szexuálisan, fizikailag és on-line. Ötféle bántalmazás. Hogyan tartjuk fönn a sémát? Ugye, mivel tartjuk fönn? Volt négy válaszunk, hogy mivel. Létrehozzuk a helyzeteket, belelátjuk, fölnagyítjuk, kiprovokáljuk. De ezt hogyan csináljuk? Négyféle módon. Gondolatokkal, érzésekkel, az ezeknek megfelelő cselekvéssel, és a hozzájuk kapcsolódó kommunikációval. Tehát amikor egy séma uralma alatt vagyok, és éppen zokogok – emlékeztek múltkor – és a barátnőm ül mellettem, és zokogok, és azt mondom „Nincs egy rohadt barátnőm se!” S a barátnőm ezt hallgatja, akkor látni valóan a kommunikációval, ami a mostani gondolataimat és érzéseimet áthatja, és éppen ezt most mondom, és ez egy cselekvés, fönntartom a sémát, ami egyébként egy realitásvesztés, hogy nincs egy barátnőm, mondom a barátnőmnek. (07:30)

A cselekvés nem része a sémának, de a cselekvés révén fönntartom a sémát. Érthető a finomság? Nem része, de a fönntartásban már szerepet játszik, ahogyan a helyzeteket létrehozom, belelátom, és annak alapján kommunikálom. Ahh. A cselekvésben háromféle választ adhatok a sémára. Most ebből lenne majd egy röpdolgozatunk. Csak azért, azért, hogy nekem ne mondjátok, hogy nem mondtam el, tehát majd a végén öt percet szánunk rá. Ha valaki nem hozott tollat, kérjen a társától. Szóval. Háromféle cselekvésben adott válasz lehetséges. Az egyik, hogy idáig, így elborít engem a séma, és én a séma logikája alapján élek, miközben nem látom, hogy ez nem reális. És azt se látom, hogy reális volt valamikor, amikor a séma kialakult. (08:20)

A KöHi-nél, könyörtelen mérték - hiperkritikusság, azt jelenti, hogy hiperkritikus vagyok, és magamat ütöm-vágom, ami csak belefér, és mindez alól nem látok ki, és azt gondolom, hogy ez így normális. Sőt, még idealizálhatom is magam. „Én igényes vagyok.” Valaki ezt úgy fogalmazta meg, hogy „Tettem egy halvány kísérletet, hogy esetleg lehetne talán nem napi 24 órát dolgozni. – azt mondta – Akkor mi motiválna?” Hát ugye… tehát idáig elborít bennünket a séma logikája. (09:00)

Második, hogy nagyon is – nem biztos, hogy rálátunk a sémára, de – átéljük, hogy valami nem jó nekünk, ezért megpróbáljuk elkerülni az összes olyan helyzetet, ahol valamiféle teljesítményt kellene, vagy valahol minket megítélhetnének, minősíthetnének. Inkább elkerüljük az egészet, mert tudjuk, hogy akkor egy ilyen végeláthatatlan verembe kezdünk el zuhanni, és az nem jó. Na de így? (09:25)

A harmadik, hogy túlkompenzáljuk a séma logikáját. Nem egyszer egy ember mind a hármat is csinálhatja. Lehet egy fő irány, de mondjuk valaki, aki napi 24 órát dolgozik, s utána egyszer csak leül, és azt mondja „Na most itt pusztuljon meg minden körülöttem, ahogy van!” S egy hétig ugyanabban a pizsamában fekszik otthon. Beteget jelent, és abban a pillanatban… Pffff! Ezt nevezhetnénk túlkompenzálásnak. (09:55)

Hogyha valaki előszeretettel adja magát pszichoszomatikus válaszreakciókra, akkor te mindig valahogy megbetegszel. Öhhö-öhhö-öhhö. Lehet komolyabb ÖHHÖ-ÖHHÖ-ÖHHÖ, és hát aztán ezt bármeddig tudjuk fokozni. S akkor, „Hát… betegség, ez egy betegség, ezért nem tudok most, sajnos, sajnos…” Magadban pedig egy kósza gondolat „Bárcsak egy jó kis betegség leterítene!” (10:25)

Tehát ez a három cselekvésmód létezik válaszként magára a sémára. Jó, hát ennél többet nem gondolnám, hogy ismételjünk. Ugye? Ez, ez… Egyébként 18 séma van, és 5 alcsoportba osztják őket. Na most! Ez lesz majd a plusz kérdés. Tudod, valaki azt gondolja, tudom mindegyiket. „Igen, és hány alcsoport van?” Na. (10:55)

Könyörtelen mérték - hiperkritikusság

Mi a kulcs itt? Az, hogy nem elvárásnak akarok megfelelni ebben a sémában, hanem belsővé tettem már a könyörtelen mértéket és kritikusságot, már belül élem azt meg, hogy van egy erő itt benn, és csináld, és jobban, és tökéletesebben. Előszobája a maximalizmusnak és a perfekcionizmusnak. Tehát itt nem elvárásnak felelek meg, hanem egy belső ideál alakult már ki arról, hogy milyennek kell lennem, hogyan kell csinálnom, mit kell tennem, mennyit kell tennem, milyen minőségben kell tennem. És tudjátok, a maximalizmus nem ugyanaz, mint a perfekcionizmus. Mert a maximalistának a fejében van 20 pont, amit el kell végeznie még majd az alkalom után, a perfekcionista meg azt mondja „Na, na, na, na! Addig nem léphetsz a következőre, amíg ez nem tökéletes, amit most csinálsz. Ha valaki egyszerre maximalista és perfekcionista…, valószínű nincs itt. De az is lehet, hogy a keddi alkalmak látogatását is beleszőtte a maximalizmus-perfekcionizmus belső sebzett világába, és ezért ő például mindent jegyzetel, mindent. Föl se néz, mindennek ott kell lennie. De tényleg, nehogy valakit megbántsak. Egy igényes ember volt köztünk, aki jegyzetelt, és most abba is beletapostam. (12:35)

Hát milyen egy kritikátlan… – ahogy apukám mondaná – muki vagyok én. Használjátok ti ezt a kifejezést, hogy „muki”? Nem. Te, Te! Nem te, te nem, te ismersz valakit, aki már… Jó, ez… kedvesen kikérted magadnak… muki. Apukám mindig ezt mondta, muki, na. Áhh! Ez is egy családi örökség. (13:00)

Mi a két kulcsszavunk? Ha esetleg visszaem… Nem, nem, mondom inkább. Két kulcsszavunk: nyomás, szorítás. És ezt mindenfélével össze tudjuk kötni. Érzelmi nyomás alatt éli meg magát, teljesítmény-nyomás, időnyomás, belső szorítás. Tulajdonképpen a realitás nyomja és szorítja. De ő ezt így éli meg, mindent nyomásként és szorításként, és máris fizikai állapotoknál vagyunk: nyomás, szorítás. Mi az alap gyöngéje? Az alap gyöngéje a mindent vagy semmit logikája, tehát a maximum az a minimum, az alatt pedig minden nulla. És mi van a hátterében? A gyöngeségnek a szerethetetlenségének a tévhite, vagyis minden, ami gyönge, vagy esendő, gyarló, bűnös, kicsi, nyomorult, beteg, az mind szerethetetlen és rossz. Ezért ő ezt nem engedheti meg magának. Tehát minden ami sebzett, és gyarló, és kicsi, és bűnös, és esendő, és nyomorult, és büdös, az NEM! Hát van büdös, és erről tettem említést assz’em két alkalommal ezelőtt ugye, hogy a férfiak büdösödnek. Kétség kívül nem mindig kezdjük büdösen, tehát a reggeli zuhanyzás után általában nem, és utána valahogy az idővel arányosan történik ez. Én erről tudok beszámolni. Hát hogy… ezt figyeltem meg magamon, és azt is, hogy a saját büdösségemre kevésbé vagyok érzékeny. Ezt a két jelenséget tudnám idehozni, mint törzsanyagot. Tehát akkor: könyörtelen mérték, hiperkritikusság. (15:05)

És, hát ha valaki így van, akkor maga számára is egyébként teljesíthetetlen, elviselhetetlen mércéket állíthat föl. Ezeket persze tudjuk nagyon önkényesen csinálni. Azok a mércék, amiket fölállítunk, tulajdonképpen ez már az életben maradásunknak a nem tudatos stratégiája. Hogy azt mondom például ettől a sémától sújtva, hogy „Én nem tarthatok előadást úgy, hogyha előtte nem pucolom ki a cipőm. Hát úgy nem! Ember… Hogy állhatnék emberek elé, mikor pont szemmagasságban van a cipőm orra? Hát az a minimum, a megtisztelése a hallgatóságnak, hogy tű-tűrű-rűrüm.” Ha tudtok egy jó cipőpucolót, akkor szóljatok. Nem szoktam kipucolni egyébként, nagyon ritkán. Na most! De most éppen egy pár hete. Tényleg, hát komolyan. (16:10)

De mondhatnék mondjuk a vallásos világból is, abból az esendőségből vagy esetlegességből, hogy valaki fölállít mindenféle mértékeket. Mondjuk hogy ő minden roráte misén ott kell, hogy legyen. S ha beledöglik is! Aztán ha az anyja beledöglik, a gyerekei beledöglenek, a férje, mindegy, ő akkor is ott van. Ideges, feszült, hrrsss-krr-krr, de a roráte misének meg kell lennie, mert ő azt, azt tűzte ki, és akkor azt behajtja, bevasalja magán. És ha egy elmarad, rosszul van. Aha. (16:45)

De például azt mondják, a szerzetesek evangéliumi tanácsokra is a fejüket adják. Ugye például: szegénység. És akkor tesznek egy szegénységi fogadalmat. A szerzetesek szívesen tesznek a három fogadalom mellé még egy negyediket. És akkor ő mondjuk, mondjuk a jezsuiták, hogy „Pápa, számíthatsz ránk.” Ugye, ez a negyedik fogadalom. Valami, valami, valami specialitás. Vagy árva gyerekek segítése, szegények gondozása, betegek… valami negyedik, ami a specialitás. Erre mondta egy kedves teológia tanárom: Azért ahogy a szentírást ismerem, nem minden evangéliumi tanácsra alakult szerzetesi közösség. Például „hogyha megbotránkoztat a kezed, vágd le”. Épp most vasárnap volt ez az evangélium. Például nem nagyon ismerünk félkezű szerzetesrendet, ahol mindenkinek csak fél keze van. Vagy hát egy, de ugye az is félnek számít. Vagy csak félszeműek lennének, pedig ez is egy evangéliumi tanács. Ez azt jelenti, hogy ami kedves, maximalista, perfekcionista barátunk nem következetes, mert nem tart meg minden evangéliumi tanácsot, szemezget. Szóval. (18:10)

Van tehát valamiféle esetlegesség és esendőség abban, ahogyan valaki, tulajdonképpen maga számára, mindenféle mértékeket állít föl, és aztán azokat megpróbálja teljesíteni, és na… Hát ez már sok is, ezt nem is mondom tovább.

Még egy valamit akartam mondani, amivel át tudjuk vezetni most, hogy miről szeretnék akkor beszélni, a kiégés, hogy innen nyilván… Fölcsillant a szemed. Akkor te még jól vagy. Egy tisztességesen kiégett ember „Úaa, kiégés… mit érdekel engem?” Vagyis hogy a könyörtelen mérték, hiperkritikusság alatt vergődők előszeretettel lesznek például munkaalkoholisták. Érthető módon, hogy miért. Ezért gondoltam, hogy na, akkor egy picit szeretnék beszélni a kiégésről. (19:15)

A kiégés

Ha a kiégés szak… és akkor most elkezdem. Ez már most az, tehát már most csinálom. A kiégés szakirodalmát ahogy böngésszük, szoktak ilyet – én is csináltam, emlékeztek – férfiak vagy nők veszélyeztetettebbek? „Nők.” Nők, ez az, ezt is csak nők tudják. Mind, mind…! Tényleg így van. S ha nézzük, hogy kik, akkor elkezdik fölsorolni: pedagógusok, szociális munkások, papok, lelkészek, betegeket-, krónikus betegeket ápolók, nővérek. Tessék? „Lelkészfeleségek.” Így van. Lelkészek, és a feleségük, lelkésznők és a férjeik. Hmm-hmm-hmm. Azután, ügyfélszolgálati munkatársak, informatikusok. Ha életkorokat nézünk, akkor a következő döbbenetes dolgok jönnek ki a kutatási eredményekből. Fiatalok, főképpen főiskolások, egyetemisták, pályakezdők, középkorúak, idősödők, nyugdíj előtt állók. Most már kezdünk eljutni oda, ahova szerettem volna eljutni. (20:35)

Legutóbbi szakirodalmi rácsodálkozásaim arra vonatkoznak, hogy egyszer csak megjelent ez a kifejezés, hogy kiégés, hogy feleségként kiégni, anyaként kiégni. Hahh, nem tűnik butaságnak, hogy ez lehetséges. Most mondanék a nők, timiattatok valamit. Olyan kedveset mondott valaki, azt mondta „Én szeretnék jó feleség lenni, jó anya, és jó háziasszony!” Hát én utoljára ilyet nem is tudom, mikor hallottam. Hogy él még valakinek a fejében egy ilyen vágy, hogy ő jó háziasszony akar lenni. Akkor ez azt jelenti, hogy ki tudok égni feleségként, ki tudok égni anyaként, és ki tudok égni háziasszonyként. Mikor nem t’om, 20 éves házassági évforduló körül megsütöd a 8447-dik rántott csirkédet, miután alaposan kitakarítottál, főleg a WC-t ugye. Hát ebben is ki lehet égni, egész tutiság, főleg, hogy a környezeted nem támogat téged. Buzdít, csak nem támogat. (22:00)

Szóval, tulajdonképpen az a kósza gondolat jutott eszembe, ahogy olvasom, egyik kutatás, második, harmadik, negyedik, hogy tulajdonképpen nyilván lehetnek különbségek, de igazából azokról derül ki, hogy veszélyeztetettek a kiégésben, akiket vizsgálnak. Úgy körülbelül, körülbelül. Most nyilván, hogyha nagyon nagy megterhelés, emberek között, úgy hogy például nyilván most értjük, hogy egy szociális munkás miért veszélyeztetettebb, vagy valaki, aki éveken keresztül egy fekvő beteget ápol. Hát nyilván azért vannak árnyalati különbségek, de… phú, tulajdonképpen nem dőlhetünk nyugodtan hátra, hogy „Ja, én nem!” Mondjatok egy foglalkozást! „Ja, hát én méhész vagyok. A méhész nem ég ki. Leég néha, meg megcsípik, de kiégni, azt nem.” Szóval. (23:00)

Ez a téma sokkal inkább érinthet bármelyikünket, és akkor van egy jó hírem, mert van sok minden olyan, amit az életben egyszer tudunk csinálni. Na kiégni többször is lehet. Tehát ha valaki korán elkezdi, akkor tulajdonképpen még egy csomószor kiéghet az életútja során, és mindegyik lehet egy kicsit máshogy izgalmas. Éppen ma beszélgettem egy fiatal hölggyel, azt mondja „Képzeld Feri, hogy fiatalon végeztem az egyetemet, de már az egyetemi évek alatt is… Tehetséges voltam, hívtak, csináltam, minden… 25 évesen mentem dolgozni, már akkor elegem volt az egészből, már untam és fáradt voltam, és ideges voltam és feszült, és mentem. Tulajdonképpen azzal töltöttem az időt – így mondja – 25 évesen, hogy kiszámoltam a munkámért járó pénz és a súlyom arányát, hogy tulajdonképpen a mai nap kilónként mennyiért vett meg a szakma. Mikor már nem t’om hányadik alkalommal, tulajdonképpen ezzel töltöttem az időmet, mielőtt nekiálltam volna dolgozni, hogy hány kilóért vesznek meg, akkor jöttem rá, hogy váltanom kell.” 25 éves. (24:30)

Erről beszéltem nektek, hogy már valóban, főiskolások, egyetemisták kifejezetten nagy százalékokban, ilyen 20-30-40-50%-okat mérnek, hogy már a kiégésnek valamelyik komolyabb lépcsőfokán áll. Még el se kezdték. Háhh. Hogy ez miért lehetséges, arról majd most bőven lesz szó. Na szóval! (24:50)

A kiégés hátterében felfedezhető alapvető jelenségek

Pontokba szedtem, hogy milyen, hát hogy mondjuk ezt, assz’ongya… Milyen alapvető jelenségeket fedezhetünk föl a kiégés hátterében. Nem lesz sok pont, ez most tényleg nem, csak hét. Tehát egész olyan gagyi, gagyin nyomom ezt.

Első pont. Mindig megpróbálom ezeket a pontokat úgy megfogalmazni, hogy érzékelhető legyen benne az értékes rész, és az, hogy hogyan hajlik ez át, vagy hogyan deformálódik úgy, hogy az a kiégésnek valamiféle összetevőjévé, hátterévé legyen. Ez akkor így szól. (25:45)

1. Általános érvényű ideálok és eszmények kritikátlan alkalmazása

Általános érvényű ideálok és eszmények – ez idáig rendben van. Vannak ideálok és eszmények. Vannak olyan általánosan elfogadott ideálok és eszmények, amelyekre azt mondjuk, hogy nagyszerű, ez klassz, ez remek hogy van – kritikátlan alkalmazása. Tehát általános érvényű eszmények és ideálok kritikátlan alkalmazása. Mi ez, hogy kritikátlan alkalmazása? Nagyon egyszerűen azt mondhatnánk, kritikátlanul viszonyulok egy ideálhoz vagy egy eszményhez akkor, ha nem veszem tudomásul, hogy az ideál és eszmény. Nagyon egyszerűen. (26:25)

Vagyis ha azt mondom: Van bennem az ideális nőről alkotott kép. Hát én ezt minden nap dédelgetem, aztán kicsit… De hogyha én azt várom, hogy egy ilyen nő létezzen a földön, akkor ez egy kritikátlan ideál, mert olyan nő meg nincs. Ugye? Vártam, hogy megerősítetek, de valaki majd szóljon.

Mindig mindenkivel jót tenni. Nem tudunk mindig mindenkivel jót tenni, de ez egy jó eszmény, egy jó valami, hogy próbálok mindig mindenkivel jót tenni. És akkor egyszer csak jön egy élethelyzet, ahol két rossz között kell választani, és beleőrülök, hogy mind a két választással csinálok valami rosszat, és most csak ahhoz van esélyem és lehetőségem, hogy a kisebbik rosszat válasszam. Mikor először találkozik valaki, vagy először tudatosul bennem, hogy na most egy ilyen helyzetbe kerültem, az például, ha a könyörtelen mérték, hiperkritikusság sémában van, elviselhetetlen. Márpedig sok ilyen élethelyzet van. Még az erkölcsteológia is nagyon világosan beszél arról, hogy léteznek olyan helyzetek, amelyekben a morális jó mellett való döntés azt jelenti, hogy a kisebbik rossz mellett döntöttem. Nem tudunk mindig a jó és a rossz közti választási helyzeteket látni, mert ez nem reális. Néha… na. Nem ragozom. (28:05)

Mi segít, hogy ne legyen kritikátlan bennünk az eszmény, vagy az ideál, miközben eszményekre és ideálokra bizonyos életszakaszokban hihetetlen nagy szükség van? Jelesül a serdülőkorban, nagyon. Hát ha egy serdülő nem lát maga előtt semmit, amit álmodhatna, ami valami több, mint ami az ő környezete, valami, ami… hát akkor mit fog csinálni? Üljünk a tévé előtt, vagy netezzünk? Uáhh! Ú, na erről majd akarnék beszélni. Tehát ideálok és eszmények: nagyszerű. Második gondolat ide. (28:45)

Az ideálok és eszmények az élet realitásának részei, mint ideálok és eszmények. Tehát nem tehetjük ki az ideálokat és eszményeket, mert azok a realitáshoz hozzá tartoznak, hogy ilyenek léteznek, s jó is, hogy vannak. Bizonyos életszakaszban például a realitást nagyon segíti. Emlékeztek, mikor beszéltünk, még kiskölyök voltam. Hát csak így gyorsan kiteszem ide, hogy milyen, amikor kiskölyök vagyok. Ugye, és rengeteget szorongtam, hú, de sokat, rengeteget. Körömrágás, hát ezeket már meséltem. Ja, én nem csak a körmömet rágtam, úgy egyébként, hanem a bőrömet is. Ha a körmömmel végeztem, akkor már jól hozzáfértem a húshoz. Na. És mi az, amivel tudtam ellensúlyozni ezt a szorongó, nyomorult kis kölyköt, illetve annak a nyomorúságát, hogy egyáltalán élni tudjak, valahogy ne vesszek bele a szorongásba meg a bepisilésbe? Mert hogy be is pisiltem, na. De hát ezt már sokszor elmeséltem, meg annyira nem érdekes. Szóval. Hét évesen, sitty-sutty, az utcán, az utcán. Szóval. De mi az, ami segített a nyomorult kis vergődő, körömhús rágó és emésztő Ferin? Az ideálok. Olvastam a képes sportot, és fölrajzszögeztem az olimpiai bajnokokat ábrázoló belső kétoldalas képet. Ezen álmodoztam, egyszer olimpiai bajnok leszek. (30:40)

Mi az, amitől az eszmények és ideálok segítségére voltak a személyiségfejlődésemnek? Hogy közben, közben van egy én, aki össze tudja kötni ezt a kettőt, a szorongó kisgyerkőc, meg a nagyot álmodó grandiózus fantáziákat dédelgetőt? Azért kell valaki, aki ezt összeköti, hogy ne csak vagy csak ez, vagy csak az, valaki, s akkor ebből jön ki a cselekvés, vagyis hogy elmegyek minden nap edzeni. Mert ahhoz, hogy elérjem, minden nap edzeni kell. És miközben edzek, tulajdonképpen a szorongásom csökken. Ugye, mozgok, sikerélményem lesz, pozitív visszajelzéseket kapok, van egy közeg, ahol szeretnek. Látni való, ideálok, eszmények, hát pici kortól kezdve fontos része a realitásnak. Ahh, jó. Nem t’om, elpakoljak, vagy hogy? Most ha rendes lennék, akkor mindig elpak… Visszapakolok magam után, így. Este az legyen bennem, hogy én mindig olyan szépen, rendesen… És most van fekete szék, látjátok? Múltkor nem volt, de most van. (31:55)

Tehát ideálok és eszmények kritikátlan alkalmazása. Amikor elkezdem az ideálokat és eszményeket vagy magamon, vagy a környezetemen számon kérni, és azt gondolom, akkor vagyok elfogadható, hogyha ezt az eszményt a szó szoros értelmében meg is valósítom. Ezért a következő fontos gondolat így szól. (32:20)

Az ideálok és eszmények nem megvalósítandó állapotok, hanem irányok. Irányok, ami felé törekszem, ahonnan ösztönzést merítek. Képek, sokszor nagyon nagy erejű képek, amelyekből motiváció jön. Valami világosság és erő, de nem azért, hogy nekem olyannak kell is lennem. Ahh, na! Rendetlenség! Uááh! Jó, hmm, hmm, hmm-hmm.

Kedves ismerősömet szoktam nektek idézgetni. A közéletben magasra vitte, vagy hova, és akkor mindig volt benne egy oo-ooo… és tényleg, nagyon sok jót tett. Akkor egyszer azt mondja „Feri, képzeld el, mi történt velem, elmentem gyónni.” De nem ez volt a nagy szám, mert szokott. Hanem azt mondja „Képzeld, hát elmondtam, hogy ezt se csináltam jól, és azt is lehetett volna jobban, és ez se volt tökéletes, és arra se figyeltem eléggé…” Mondta, mondta, s akkor az öreg gyóntatópap, mint Yoda mester…

Azt tudjátok, kiszámolták Yoda mester súlyát, az űrhajó fölemelése közben. Egy egyetemi tanár kiszámolta, és most elmondom nektek a drámai valóságot, amit a hetedik rész előtt mindenképpen érdemes tudnotok, hogy amikor Yoda mester fölemeli az űrhajót, akkor a súlya negatív. Ezt gondoltam mindenképp, mint az előadás egyik kulcs momentuma, amiért érdemes ide jönni kedd esténként.

Tehát a kedves ismerősöm azt mondja „Képzeld, mi történt. Gyóntam, és hát persze én gyónni is tökéletesen akarok, tehát én aztán minden bűnt magamra vettem, ahogy kell. Én ott mondtam, hogy így-úgy…”, mint a gyerekek, akik kérnek egy-két bűnt a szomszédjuktól, te mondjál már, mert kell valami anyag.

Erről eszembe jut, aztán vannak, akik túlkompenzálják ezt, és mikor olimpia volt, hát az mondjuk 12 éve. Ugye, hát mínusz egy, mert most egy, akkor 13… 11 éve, ugye, mínusz egy, ezt jól csináltam. Jó. Szóval mikor, akkor éppen Rákoskeresztúron voltam káplány, és a gyerekek poénból olimpiai versenyt csináltak a gyónásból, a magasabbra… azt nem tudták alkalmazni, a „gyorsabban” viszont igen. Ezért képzeljétek el, ezek a büdös kölykök stopperes kvarcórával, ez még az a világ, nincsen mobil, meg stropp… nem, stropperes, hanem stopperes kvarcórával mérték a gyónási időt, s fogadtak, hogy ki lesz az olimpiai bajnok. De lebuktak. És én attól kezdve elkezdtem életvezetési tanácsokat adni. Ez nem segítette a népszerűségemet az osztályban. Na. Tehát!

Ja, tehát a barátomnál tartottam, aki miután természetesen a lehető legszebben gyónt, ahogy csak ember gyónhat, akkor az öreg Yoda atya azt mondja neki: „Hát fiam! Most a föloldozás után csak annyit mondanék magának, hogy tudja, hogy az egyház meglesz maga nélkül is?” És mi történik egy ilyen könyörtelen mérték, hiperkritikusság alatt görnyedő emberrel? Úgy megbántódott, mint a csuda. „Hogyhogy nélküle akkor az egyház…! Hát milyen pap ez?!” és aztán, ahogy ment haza, szép lassan tisztult a kép, de idáig azért el kellett jutnia. Jó. (36:45)

Az jutott eszembe, tulajdonképpen itt vannak az ideálok és az eszmények, ez szuper. De hogy lesz ebből realitás? Lehet hogy, lehet, hogy úgy érdemes, hogy nagyot álmodni, de kicsiben kezdeni. Akármilyen történet jutott ezzel kapcsolatban eszembe, ez tűnt föl, hogy emberek mernek nagyot álmodni, ez az egyik része, de hogy ez reális maradjon, és kicsiben kezdeni. Nagyot álmodni, kicsiben kezdeni. Ugye Tony Robbins, a motivációs tréner. Több földrészre kiterjedő segélyszervezetet hozott létre, de hogy kezdte? Úgy, hogy a két szomszédjának sütött süteményt, így kezdte. Elvitte a két szomszédnak a sütit ariságból, rendességből. Ariság. Jó. Na igen. (37:55)

Utazgattam hazafelé. Mostanában sokat utazok hazafelé. Persze előtte el is megyek, de… S akkor rádiót szoktam hallgatni. A múltkori adásban régi Brezsnyeves vicceket hallottam. Ebből szeretnék – majd megnézzük, mennyi fér bele, de… Próbáltam őket memorizálni, mert valahogy az ismerősség kedves ízével telt meg a szám. Na most! Azt mondja, hogy…

A szocializmus alatt is föltették az alapvető kérdéseket, hogy mi volt korábban, a tyúk, vagy a tojás? A válasz: korábban volt tyúk is, meg tojás is (de mostanában már nincs). (38:50)

Úhh, jöjjön a második pont. Az így szól.

2. Kimagasló teljesítményre törekvés – töretlenül

Kimagasló teljesítményre törekvés – ez idáig megint rendben van. Hát miért ne törekednénk kimagasló teljesítményre. Hogyan válik ez a kiégésnek a melegágyává? Olyan rémülten nézel rám. Ez a melegágy ez neked nem hoz jó emlékeket? Pedig annak idején volt egy punk szám is, és ott az volt a refrén, hogy „Sátor, sátor, fóliasátor!” Nekem mindig ez jut eszembe, nagyon mély tartalmú szám volt. „Sátor, sátor, fóliasátor!” Ez, amikor én fiatal voltam, mi erre nyomtuk. Na jól van. Úgy látom, ti nem voltatok akkor ott a Kassák Klubban. (39:55)

Kimagasló teljesítményre törekvés – és most ugrik a majom a vízbe – töretlenül. Tehát amikor valakinek a – mondjuk így – az eszményeiben az él, hogy „Akkor csinálom jól, ha semmilyen hullámzás nincs a teljesítményemben.” Vagy a fejlődésemben, növekedésemben nincs hullámzás, töretlenül növekszem és fejlődök. Ez teljességgel irreális. A természetben semmi nincs, ami töretlenül növekedne és fejlődne. Ha így lenne, mondjuk akkor az egész világ már egy óriási medve lenne, aki töretlenül fejlődik nem t’om mióta. A fizikusok azt mondják, tulajdonképpen az egész világ a szétesés felé halad. Tényleg. Tehát ez a töretlen fejlődés, ez egy egészen irreális képzete annak, hogy mit jelent fejlődni, törekedni valamire. (40:55)

Sportolóként, sportolóként úgy van, hát ti is sportoltatok, biztos, hát lehetetlen, hogy nem. Mit t’om én, roliztatok… Tehát sportolóként, ahogy nő az izomtömeg, tulajdonképpen gyerekként általában évről évre fejlődünk, szinte edzés nélkül is. Valaki még edz is, pláne. Tehát egyszerűen ahogy növekszünk, magasabbak leszünk, erősebbek, izomtömeg… Töretlenül fejlődtem 18 éves koromig. Minden évben jobb voltam, mint előtte. Hát miért ne lenne ez így? Hát minden évben jobb vagyok, mint előtte. És akkor az történt, hogy jelentkeztem bútorasztalos szakmunkásnak, és elkezdtem 6-7-8 órákat állni a gyalupad mellett. De közben edzés, edzés, edzés, edzés. Ezt elkezdtem szeptemberben, és februárban kaptam egy részleges vádliszakadást, ami egy fáradásos szakadás volt. Mert nem edzettem sokkal többet, mint az előző évben, csak más volt az, amikor ültem az iskolapadban, és más volt 7 órán keresztül állni, és taszajtani a gyalut. Emiatt részlegesen elszakadt a vádlim. A következő évben ugrottam… 18 évesen ugrottam 218-at, 19 évesen 208-at. Egyszer csak lett egy alapvető élményem arról, hogy olyan nincs, hogy töretlen fejlődés, hogy ilyen nincsen. (42:35)

Most egész döbbenetesen fölgyorsult az élettempó. Akik cégekkel foglalkoznak, azt mondják, hogy még 30-40-50 évvel ezelőtt is, most ne is mondjuk még a régi nagy cégeket, 100-200 éves múltra visszatekintő cégeket, hogy a cégeknek ez a fönn lévő időszaka egyre rövidebb. Már nem úgy, hogy 200 évig, már nem úgy, hogy 100, már nem úgy, hogy 50, szinte néhány éve van egy cégnek, hogy úgy igazán valami nagyot durrantson, és utána már kezd lefelé menni, és jön egy újabb és újabb… Tehát nem csak az egyes ember életében van ez ma nagyon így, hanem cégek életében is. Szóval. (43:20)

Ott lett egyszer csak egy élményem arról, hogy há!, töretlen fejlődés, ilyen nincsen. Azért mondtam a szakadt vádlimat, hogy… Látjátok, ilyenkor derül az ki, mikor egyszer csak mondjuk bukunk egyet… (majdnem leesik a színpadról – szerk.) Azért nem akartam teljesen. Látjátok, puha vagyok. Hogy akkor jövünk rá, hogy jé, mennyi mindent nem vettünk számításba. Egyáltalán nem a realitás teljességével számoltunk, nem is láttuk. Hát kinek jutott eszébe, hogy ha én ott állok, akkor majd lesz egy fáradásos szakadásom? Az is lehet, hogy más valakinek nem lett volna. Nekem meg érzékeny az izomzatom, nekem lett. Utólag látjuk ezt. (44:05)

Tehát ez a kép, hogy akkor vagyok jó, akkor vagyok szerethető, akkor vagyok rendes, akkor teszem jól a dolgom, ha töretlenül fejlődök, ez egészen irreális, irreális. Az, hogy a fejlődésben mindig vannak ciklusok, vagy hullámzások, visszaesések, krízisek, ez éppenséggel a fejlődéssel egészen természetesen együtt jár. Na, most elérkeztünk oda, amit nélkülem is tudtok, és mégis érdemes egy picit megnéznünk, hogy ez hogy is van bennem. Oké. Olyan jól nyikorog (színpad – szerk.) ez, azért van itt egy kis élet. Hát hogy ti is halljátok, ne csak én kapjak. Igen. Háá. (45:00)

Akik az eredményességről beszélnek, most csak hogy töretlen fejlődés nincs, hogy… Milyen nagy jelentősége van annak, hogy nem csak valami ideális végső célunk van, hanem rész célok. S ha vannak rész célok, akkor vannak részeredmények, s a részeredményeknek is tudunk örülni. Akkor ott megállunk, és ünneplünk. Emlékszem például, egy alapozó időszakban, hát már annak örültem, hogy izomlázam van. Nem tudtam másnap fölkelni, azt mondtam „Na, ezt akkor biztos, hogy tutira odaraktam magam a pályán. Hát akkor ezt ennél jobban nem kellett csinálni.” Hát milyen eredmény? Semmi eredmény, mert dobáltam föl a medicinlabdát, meg guggoltam 200 kilóval. Tényleg. Jó. (45:45)

Tehát van forma-ingadozás, hullámzás, és ez teljesen normális. Hát igen. Például Brezsnyev elvtársról is tudnék valamit mondani a témával kapcsolatban. Nem tudom tudjátok e, hogy Brezsnyev elvtárs sem kapta meg az összes kitüntetést, ami létezett a volt Szovjetunióban. Az a két kitüntetés, amit a legnagyobb erőfeszítései ellenére sem kapott meg Brezsnyev elvtárs, a kiváló város, és a kiváló anya. Ezt még neki se sikerült. Hát akkor! Jó. Igen, igen, ahh! Háhh! (46:50)

Olyan fölemelő élményem volt, Almási Kittinek megjelent az új könyve, és beszélgettem vele erről. Miután el is olvastam a könyvet, ez nem kis dolog. Itt ült Kitti, ez a sárga…, s mondom neki. Te, tulajdonképpen a legszebb, tényleg a leg-leg, szóval az a rész a könyvben, ami nekem a legjobban tetszett, amikor egyszer csak változott bennem valami, és már nem egy pszichológusnak a könyvét olvastam, hanem egy emberét. Ugye a segítő három szerepe: grandiózus segítő, az ember, és a szakértő. Hogy olvastam száz oldalon keresztül a könyvet, egy szakértő ezt mondja, a szakértő azt mondja, s egyszer csak az ember kezdett el beszélni. Az az volt, amikor azt írta, hogy 17 éves koráig tulajdonképpen ő egy relatív, hát Magyarországon meg kifejezetten szinte több is, mint jólétben élt. Hogy 17 évesen volt jogsija, és Hondával ment iskolába, itt huszonvalahány éve… Ja, nem! Tehát egy pár éve. És azt mondja, hogy „18 éves koromban hirtelen egy tragikus fordulat miatt a család nem csak, hogy elszegényedett, hanem súlyos adósságaink lettek. Ettől kezdve tulajdonképpen tejbegríz és margarinos kenyér, de egyszerre soha, hanem egyik nap tejbegríz, és másik nap margarinos kenyér. Az történt, hogy fölvettek az egyetemre, és a szüleim gondolták, hogy mindenüket, valahogy hiába adósság, meg hiába padló, meg minden, fizettek nekem egy albérletet. Az albérlet olyan volt, hogy két szoba volt, volt a házinéni, aki mindig otthon volt, és egy bejáróhoz két szoba volt. A házinéninek az volt a kikötése, hogy az ajtót, amin keresztül be lehetett menni a másik szobába, azt nyitva kellett hagyni. Tulajdonképpen aztán már annyira nem volt pénzük, hogy ezt a csodás albérletet sem tudták fizetni, aminek annyira nem…” Mondjuk annyira nem bánta. Ahogy erről beszélgetünk, egyszer csak azt mondja „Te Feri, tulajdonképpen, most hogy visszagondolok, én mindaddig, ameddig ez a nagy zuhanása a családunknak nem történt meg, egy buta liba voltam.” Na ez volt az a pont, ahol a legközelebb éreztem magamat hozzá. Nem azért, mert… vegetáriánus vagyok… nem… (50:05)

Ismeritek ugye, hogy a Rabbi megkérdezi Józsefet. „József, szereted te a halat? – Jaj, hát hogy kérdezhetsz ilyet? Hát, hogy nem szeretem a halat…? Heti háromszor eszem. – Na József, akkor te nem szereted a halat. Mert ha szeretnéd, akkor nem ennéd meg. József, te magadat szereted, mikor szereted a halat, nem, magadat szereted.” A hal meg… hát igen… szóval! (50:40)

Mikor valaki azt mondja… Látom az élettörténetemet, s az élettörténetemben egyszer csak így visszanézve azt mondom, hogy „Fogalmam se volt az életről. Gőzöm sem volt. Milyen töretlen fejlődés?” Ahhoz képest, hát 17-18 éves koromban voltam… Hol jártam én akkor? „Ha ez a törés nem lett volna a családtörténetemben, amiben én is nagyon benne voltam, lehet, hogy ma is semmit nem értenék az életből, s ennek köszönhetem, pedig ez egy rettenetes törés. Ahh, na! Igen. Na most! Következő. Nézem az órát. Ahh, jól van. Innék egy kicsit. Olyan gyarlónak érzem magam. Egy igazi előadónak nem szárad ki a szája. Egy igazi-igazi az állandó nyálbőségben van. Legalább háromféle technikát ismer a nyáltermelés fokozására. Látni való, hogy itt gondok vannak. A harmadik pont így szól. (52:00)

3. A hivatásszerep eluralkodása – mindenre segítőként reagál

A hivatásszerep eluralkodása – na még idáig oké – mindenre segítőként reagál. Vagy a hivatásszerep által diktált logika alapján reagál mindenre. Hát például valakit beszippant az anyaszerep, és mindig, mindenre egy gondoskodó anyaként reagál. Az orvos-anya mindig mindenre orvos-anyaként reagál, ez már még súlyosabb. A pedagógus otthon mindenre pedagógusként reagál. Na az már durva. Mikor elkezdjük otthon kiigazítani az összes családtagunk mindenféle mondatát, hogyha az nem felel meg az általános iskolai tananyagnak. Minden. „Ez nem így, az ott van, az nem azt mondta, az nem, az Kossuth volt, nem Petőfi… Nem, az ’48 áprilisa volt, az…” A hivatásszerep eluralkodása olyan formán is, hogy mindenre ebből a hivatásszerepből válaszol. Mi akkor ennek az árnyéka? Nincsenek emberi megnyilatkozások, csak ebből a profi székből, mindent a profi székből. (53:50)

Ugye, grandiózus segítő, ez az egyik. Gyorsan kirakom. Grandiózus segítő, az ember, a szakértő. Most amikor valaki mindig itt ül (a szakértő székében – szerk.), és azért úgy fél kézzel mindig a grandiózus segítővel parolázik, és az ember az tűnjön el. Nincsenek emberi reakciók, csak mindig ez a grandiózus segítős szakmaiság, és szakmai… Elviselhetetlen. Képzeljétek, mikor valaki mondjuk egy továbbképzésen részt vesz, például (csilingelés – szerk.) De szép volt ez a hang! Kiből jön ki ilyen szép hang? Tessék? „Messenger.” Messenger? Messenger. Ez úgy hangzik számomra, mint a Pirx pilóta kalandjaiban az űrhajó neve. Messenger-II. Meg is nézem, volt-e ott ilyen űrhajó. Te miket tudsz! Messenger? Ez másnak is ismerős? Én vagyok… Másn… hát ezt nem tehetitek velem! Legalább egy kicsit lettetek volna lojálisak. „Ne! Messenger? Sose hallottam.” Akkor visszatérek oda, amit nagyon jól tudok.  (55:25)

A természetes reakciók elmaradása. Hát az hányszor történik meg, valaki beiratkozik mondjuk, mondjuk a SOTE Mentálhigiénés továbbképzésére, és elkezdi megsegítőzni a családtagjait, amitől a családtagok rémségesen kiakadnak, és tulajdonképpen a reakciójuk nagyon normális. Tehát mondjuk minden szakembernek, aki véletlenül mentálhigiénés végzettséget szerez, én azt ajánlanám, hogy otthon minden szakértelmedet használd, de ne úgy reagálj. Tehát anyaként, meg feleségként, meg háziasszonyként, de ne mentálhigiénés szakemberként, egészen ijesztő. Na úgy történt, az anya elvégezte a mentálhigiénés szakirányú szakképzést, és ezzel az attitűddel válaszolgatott a lányának, aki éppen iszonyatosan dühös volt. Mire ezzel a dühvel úgy odavágta az anyjának „Ne segítőzz engem!” és ez nagyon reális, reális. Ezzel például magunkat is egy picit nézhetjük, hogy képesek vagyunk-e még egyszerűen hétköznapi, természetes emberi reakciókra a nélkül, hogy valamiféle hivatásszerep eluralkodna rajtunk. Látjátok, ez nem csak papság lehet, lehet anyaság is, rengeteg-féleség lehet. Kereszténység, mint hivatás-valami, mindenre csak így tudsz reagálni, mint hogyha egy ilyen két lábon járó erkölcsi kódex lennél. (57:15)

Na, erről elmondok egy papi, papos történetet. Nem papi, de papis történet. Volt egy kedves atya. Na, de ez a kedves atya nem véletlen, nagyon ügyesen értett a gazdasági ügyekhez. Akkor megbízták őt, hogy valahol legyen gazdasági vezető, és ott nagyon tisztességesen csinálta. Tulajdonképpen, tulajdonképpen bekebelezte őt ez a gazdasági vezetői szerep, szinte mindent ezen keresztül látott, más alig is volt. Hát aztán, ahogy telt-múlt az idő, nagyon beteg lett, haldokolt. Hmm. Ezt nem kellett volna, azt hittétek, de csak… Na most! Ezt nem mutatom be olyan nagyon, de ahogy haldokolt, és annyira nem lehetett tudni, hogy melyik perc, melyik óra. Meg hát már nem tudott magáról gondoskodni, egy kedves apáca ült mellette, onnan lehet tudni a történetet. Ült mellette, hogy hátha valami baj van, vagy egyáltalán valami, akkor ott a segítségére legyen. Ez az atya, aki – mint említettem volt – gazdasági igazgatóként tengette papi életét, egyszer csak fölült az ágyon. De akkor már napok óta semmi. Azt mondja „Szent István…!” S erre az apáca, jaj, valami jelenés…! Vagy most, és hogy ő, pont ő van itt, és hogy egészen-egészen háá…! És a pap pedig így folytatta: „Szent István Társulat még nem fizetett!” Valamelyik templom aljában raktár volt, és abba beköltözött a Szent István Társulat is, ott tartottak könyveket. Ennek az atyának ez volt a fejében a haldoklása közben is, ki fizetett már és ki nem. „Szent István… Társulat még nem fizetett.” Mondhatnánk, hogy itt valamiféle hivatásszerep eluralkodását is észlelhetjük. Jó. (59:40)

És mi lehet még itt? Akármit is néz, akárhova pillant, mindig a hivatásával kapcsolatos dolgokat vesz csak észre, de azokat nagyon. Azokat bele is látja. Hát ő mindig, mindig mindennek, valaminek, az általa fontos szakterületnek a tüneteit, ismérveit, jelenségeit látja. Emberi jelenségeket már nem is lát, csak a szakterület jelenségeit. Na. Igen. Hmm. Ehh. Negyedik pont. (60:25)

4. Rutin – tanulás és fejlődés nélkül

Tehát mi az, ami a kiégésnek melegágya? Hogy már elsajátítottam egy rutint, de már nem tanulok, nem fejlődök, csak nyomom rutinból. Ehh! Ránk papokra gyakorta jellemző, hogy rutinból nyomjuk. Nem fejlődünk, nem tanulunk, rutinból toljuk. Azt lehetne mondani, olyan is. Errhh!

Van egy kedves ismerősöm. Mindig, mikor valami nagyon szépet akar mondani, akkor a következőt mondja „Na, na, hát most akkor a következő, amit megtanulhatsz, az ez…” Én ettől ilyen ideges leszek. Nem értettem, hogy miért mondja nekem ilyen lelkesülten, hogy „Na, Feri, most akkor azt tanulhatod meg, hogy…” Rájöttem, ez volt a gyanúm, és kiderült, hogy így van, hogy ő jó tanuló volt, jó diák. Neki ez, hogy úgy megtanulni valamit, ez egy ilyen állandó örömforrása volt. Na ne már! Hát alig végeztem el a gimnáziumot. És hogy ezért de szeretem Carl Rogersnek a könyvét, aki arról ír, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem hiszek abban a fajta tanulásban, abban a fajta tanulási folyamatban, amikor valaki úgy leültet minket, és akkor úgy jól megtanít valamire. Hogy az élményszerű tanulás, hogy csak úgy szinte ránk ragad valami. Hogy fölfedezés által tanulni, hogy tulajdonképpen az élet legfontosabb dolgait tanítani nem is lehet, hanem csak valahogy fölfedezni, rácsodálkozni, benne lenni, élni, így… Na ezt, ezt szívesen. De hogy ghhm-gkk-gmm, ezt ne! (62:45)

Egy konferenciáról jövök. Teljesen lényegtelen, hogy honnan jövök, de új dolgokat tanultam. Most elmondanék nektek egy új dolgot. Hogy mennyire nem csak az számít, hogy valami milyen jó érzéseket kelt bennünk, a tanulás szempontjából, illetve a fejlődés-növekedés szempontjából. Tudjátok, az Egyesült Államokban van a Super Bowl. Ahh, amerikai focidöntő, tehát a legnagyobb sportesemény. Ilyenkor semmi nincs, csak a Super Bowl van, és abban vannak nagyon híres reklámok. Mindenki ezt a… Milyen reklám lesz? És mi? Ti ezt jobban ismeritek, mint én. A kutatás arra irányult, hogy mely reklámok nyerték el a legnagyobb tetszést – teljesen mindegy, melyik évben. Kiderült, hogy volt egy reklám, egyébként egy sörreklám, ami toronymagasan nyert, zseniális volt. Volt egy másik reklám, ami a három legrosszabb reklám közé tartozott, azt mondák szörnyű, ez nem… Most mondhatnánk azt, hogy akkor olyan reklámokat kell készíteni, mint ez a sörreklám, és ez a szörnyű, na olyat pont nem. De a kutatók egy picit ennél okosabbak voltak, s a következőre is rákérdeztek. Az rendben van, hogy melyik reklám tetszik, s melyikről beszélnek. „Láttad ezt a reklámot? Fú, de zseniális volt!” A kérdés azonban az, hogy mondjuk egy hónap múlva, vagy három hónap múlva vesznek-e több sört? A másik reklám egyébként azért volt szörnyű a nézők számára, mert a reklám közepén egy kisfiú meghalt. A reklám egy életbiztosítást reklámozott, és a legnagyobb sportesemény, mindenki föl van ajzva, Madonna ott énekel. Miért jó? De nem azt csinálja. És akkor egy ilyen reklám, amiben egy gyerek meghal, és akkor kössön biztosítást. Na ett… De ahogy megnézték, hogy mi történt, az derült ki, hogy egy hónap és három hónap múlva kevesebb sör fogyott. Mert mindenki arról beszélt, hogy milyen zseniális a reklám, de nem vették a sört. A gyerekekre kötött biztosításnak a mennyisége meg tik-tik-tik-tik. (65:30)

Tehát nem csak az a kérdés, hogy most valami „Áhh!”, hanem, s ez nagyon egybevág a Semmelweis Egyetem kutatásával. Arra voltak kíváncsiak, hogy mely előadások tetszenek a legjobban, és mely előadásokat tartják a leghasznosabbnak? A kettő nem ugyanaz. És ebben a kutatásban derült ki valami nagyon izgalmas. Az sem mindegy, hogy mikor kérdezünk rá egy előadásra. Ugyanis hogyha valaki az előadásában egy csomó érzelmez kelt, és az előadás után rögtön rákérdezünk, akkor sokan azt fogják mondani „Fú, na ez jó volt! Hú, de izgalmas volt! Hú, de szórakoztató…” De ha megkérdezzük három hónap múlva, vagy fél év múlva „Phú, de nem is emlékszem rá. Mi volt? Emlékszem, olyan jól éreztük magunkat, de hogy most miről volt szó?” S egy másik előadás: „Jó, hát ez közepes.” S megkérdezzük fél év múlva. „Hú, máig emlékszem, hogy azt mondta, hogy… Sőt, annak kapcsán tulajdonképpen meg is változtattam valamit.” Háá, ez izgalmas. (66:50)

Nagyon jól mutatja, nagyon jól mutatja, hogy tulajdonképpen például egy ilyen helyzetben, amikor most én ezt, beszélek, beszélek, ti meg itt vagytok, hogy nem igazán bölcs dolog úgy ülni, hogy azt várom, hogy szórakoztassanak, hogy ez nem a leghatékonyabb ittlét. Hanem érdemes, hogy bennem van valamennyi erőfeszítés arra, hogy ami elhangzik, azt elkezdjem magamban arr-grr, és az meg fárasztó, az munkás. Tulajdonképpen tehát itt ülve, hogyha nem akarok erőfeszítést tenni abba, hogy itt vagyok, akkor valószínű sokkal kevésbé van értelme itt lenni, mert akkor valahogy itt egy szórakozásszerű valamivé válik, nem hatékony. Áh, ezt izgalmasnak tartom. Ezt tanultam ma. Hát, igen. (67:55)

Automatizmusok, gépiesedés. Amikor rutinból teszünk valamit, nem egyszer a hátterében az is ott van, hogy félünk az újtól, vagy félünk attól, hogy kiderül, hogy ahogy csináltuk, annál lehet jobban. Ezért inkább bezárkózunk egy világba, és azt mondjuk, hogy ezt nem lehet ennél jobban. Ehhez kapcsolódóan tulajdonképpen nagy segítség, hogyha másokat szidunk, az nagyon hasznos. Mert látni valóan mi mindent megteszünk, és ezek a nyomorultak meg… Jaj, híí! (68:35)

Képzeljétek el, hogy nyaraltam idén. Nagyon jó volt, nem csináltam semmit, bambán bámultam ki a fejemből. Néha megnéztem az oszlopos tiszafát, amit tőletek kaptam, megsimogattam, majd megint egy fél napot bámultam ki a fejemből. Két nagy örömöm volt a nyáron, már a szabadság alatt. Az egyik, valamikor a szabadságom közepén, egyszer csak nagyot sóhajtottam, és azt mondtam „Ahh, jaj de jó! Ma sem megyek el Toscanába!” Ez volt az egyik nagy örömöm. Majd pedig valamikor, úgy augusztus vége felé nagyot sóhajtottam, és azt mondtam „Jaj de jó! Idén se megyek el Velencébe!” Tehát nem voltam se Toscanában, se Velencében, nagyon jól kipihentem magam, és ezt onnan tudom, hogy minden látszat ellenére képes vagyok normális emberi reakciókra. Nem mondom, hogy mindig, de néha. És ezt onnan szűrtem le, hogy ma odajött hozzám egy fiatalember, miután tartottam délelőtt egy előadást ezen a konferencián, és azt mondta. „Atya, egy esküvői példát mondott. Én nyáron fogok házasodni. Az lenne akkor a kérdésem, hogy mi az, amit mindenképp érdemes belerakni az esküvőbe, hogy jó legyen?” Valószínű, hogyha ezt mondjuk Karácsony előtt két nappal hallom, vagy valamikor május végén, nehezebb emberi reakciót adnom, mert sokkal egyszerűbb: „Hogy lehet ilyet kérdezni? Ezt a…!” De hirtelen arra gondoltam, lehet, hogy ez a valaki soha életében egy papot nem kérdezett még semmiről, most éppen én vagyok ez a pap, az egyetlen pap, akit megkérdez erről – ez milyen iszonyatosan jó helyzet. Azt találtam mondani, hogy „Szerintem amit semmiképp se érdemes kihagyni, az a lényeg.” Ekkor rám nézett, ugye hagytam, hogy hadd dolgozzon ezzel a válasszal, tegye az erőfeszítést, hiszen éppen megtanultam, hogy nem csak az élvezet, hanem az erőfeszítés… Azt mondja „Én azt hiszem, hogy ezt értem.” (71:15)

Tudjátok, mentem, eszembe jutott az a történet, amit mesélgetek nektek. Mikor a Terézvárosban voltam, és keresztelésre került a sor, és mindig megtörtént a megbeszélés. Akkor szóba került ez, hogy megkérdeztem, ott ült a férfi, meg ott ült a nő, meg ott ült az egész család. Akkor megkérdezte azt tőlem a férfi, de olyan cinkosan, csak úgy, hogy mi ketten halljuk „Atya, védőszentnek kit ajánl?” Most ha a kiégésnek valami súlyos, borzasztó állapotában vagyunk, akkor értitek… Tehát akkor meg lehet őrülni egy ilyen kérdéstől. De amikor tisztességesen kialudtuk, kipihentük magunkat, egyszer csak ez a kérdés egy inspiráló erővel hat. Közelebb fordultam, úgy, hogy a többiek ne hallják, ez a mi cinkos beszélgetésünk. „Nézze, a Szűzanyában nem fog csalódni.” És ő, továbbra is ezzel a cinkossággal. (Lájkolta – szerk.) Két férfi lezsírozta a védőszentjét, az asszonyok meg ott hátul. (72:55)

Szóval az lett az élményem most ősszel, hogy tulajdonképpen két dolog, hogy 40 éves korom után kezdtem el egy picit normálisabb lenni. Tényleg. És a… kicsit. Például, hogy elhatároztam, hogy naponta egyszer eszek meleget, majdnem mindig, és hogy éjfél és egy között lefekszem. Mert úgy határoztam, hogy éjfélkor eljövök, akárhol is vagyok, és akkor éjfél és egy között le tudok feküdni. Ezt a kettőt egész tűrhetően csinálom. De 40 éves korom után jöttem ezekre rá. És hogy most, hogy túl vagyok egy jó pár hét szabin, érzem azt, hogy milyen szörnyű, hogyha ezt valaki nem teszi, hogy szörnyű, szörnyű. Kiég. Hát ez egy jó végszó, ez úgy hasított itt be a közös térbe, mint Kill Billnek a… jól van. Hú, elment az idő, és látom, már rajtra kész vagy. Nem, nem, lazulsz. Szóval, köszönöm a figyelmeteket, és a kiégésnek a hátterével folytatnánk a következő héten. (taps – szerk.) (74:30)

Lejegyezte: vinkozoli