Mk 10, 2-16 – Évközi 27. vasárnap

2015.10.04.

Megosztom
Elküldöm

2015.10.04. vasárnap: ÉVKÖZI 27. VASÁRNAP

A férfi ragaszkodik feleségéhez, és lesznek egy testté

Olvasmány (Ter 2,18-24)

Azt mondta továbbá az Úr Isten: ,,Nem jó, hogy az ember egyedül van: alkossunk hozzá illő segítőt is!’’ Az Úr Isten ugyanis megalkotta a földből a föld minden állatát és az ég összes madarát, és odavezette őket az emberhez, hogy lássa, minek nevezi el őket -- mert minden élőlénynek az lett a neve, aminek az ember elnevezte. -- Meg is adta az ember a maga nevét minden állatnak és az ég összes madarának és a föld minden vadjának, de az embernek nem akadt magához illő segítője. Ezért az Úr Isten mély álmot bocsátott az emberre, s amikor elaludt, kivette egyik bordáját, és hússal töltötte ki a helyét. Azután az Úr Isten asszonnyá formálta a bordát, amelyet az emberből kivett, és odavezette az emberhez. Az ember ekkor azt mondta: ,,Ez végre csont az én csontomból, és hús az én húsomból! Legyen a neve feleség, mert a férfiből vétetett!’’ Ezért elhagyja a férfi apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és egy testté lesznek.

Szentlecke (Zsid 2,9-11)

Láttuk azonban, hogy Jézust, aki kevéssel lett kisebb az angyaloknál, a halál elszenvedéséért dicsőséggel és tisztelettel koronázta [Zsolt 8,5-7G], hogy Isten kegyelme szerint mindenkiért megízlelje a halált. Mert illett ahhoz, akiért és aki által minden van, s aki sok fiat akart a dicsőségbe vezetni, hogy üdvösségük szerzőjét szenvedés által vezesse el a teljességre. Mert aki megszentel és akik megszentelődnek, egytől vannak mindnyájan. Ezért nem szégyelli őket testvéreinek nevezni.

Evangélium (Mk 10,2-16)

A farizeusok odajárultak hozzá, s hogy próbára tegyék, megkérdezték tőle: ,,Szabad-e a férfinak elbocsátani a feleségét?’’ Ő így felelt nekik: ,,Mit parancsolt nektek Mózes?’’ Erre azt mondták: ,,Mózes megengedte, hogy válólevelet írjunk és elbocsássuk’’ [MTörv 24,1]. Erre Jézus azt válaszolta nekik: ,,A ti szívetek keménysége miatt írta nektek e parancsot. A teremtés kezdetén azonban Isten férfivá és nővé alkotta őket [Ter 1,27]. Ezért az ember elhagyja apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és a kettő egy testté lesz [Ter 2,24]. Így már nem ketten vannak, hanem egy test. Amit tehát Isten egybekötött, azt ember szét ne válassza!’’ Odahaza a tanítványai ismét megkérdezték őt erről a dologról. Azt felelte nekik: ,,Aki elbocsátja a feleségét és másikat vesz, házasságtöréssel vét ellene. És ha az asszony elhagyja férjét és máshoz megy, házasságot tör.’’ Ekkor kisgyermekeket vittek hozzá, hogy érintse meg őket; de a tanítványok elkergették azokat, akik hozták őket. Ezt látva Jézus haragra gerjedt, és azt mondta nekik: ,,Hagyjátok a kisgyerekeket, hadd jöjjenek hozzám, és ne akadályozzátok őket, mert ilyeneké az Isten országa. Bizony, mondom nektek: aki nem fogadja Isten országát úgy, mint a kisgyermek, nem megy be oda.’’ Azután karjaiba vette őket, rájuk tette a kezét, és megáldotta őket.

Vasárnapi beszéd

Elgondolkodtató, ahogyan Jézus válaszol, és azt mondja a kérdezőknek, hogy az Isten tervében nem így volt. „Mózes ezt a ti keményszívűségetek miatt rendelte így.” S akkor elkezdünk ezen gondolkodni, hogyhogy? Hát mint hogyha itt egy könnyebbségről lenne szó, hogy Mózes azt mondja, hogy „Hát megengedem, hogy így lehessen.” Hát nem éppen ez a szeretetnek a megnyilatkozása? Nem az, amikor azt halljuk, hogy „Jaj, hát ez de milyen irgalmas!”? Ó, ház ez így sokkal könnyebb, vagy emberibb, vagy élhetőbb, vagy természetesebb. Tényleg, hát ha már valami nem megy, akkor adjunk válólevelet. Milyen érdekes, hogy Jézus nem azt mondja, hogy igen, igen, hát ez az irgalmas Istennek a terve, ami kinyilatkozik, hanem azt mondja, hát ez azért volt, mert kemény a szívetek. Hát ha valamire nem gondolnék ezzel összefüggésben, pont arra, hogy Jézus ezzel indokolja. Az embernek a keményszívűsége miatt.

Mit kezdjünk a keményszívűségünkkel? Erről szeretnék elsősorban beszélni. Hogy miért lehetséges ez, hogy Jézus itt a kapcsolatra vonatkozóan a keményszívűségünkről beszél? Az emberi kapcsolatokban, a társkapcsolatban is tulajdonképpen akarva-akaratlanul, sőt kikerülhetetlenül, megúszhatatlanul megjelenik a keményszívűségünk, ha akarjuk, ha nem. Ha szeretnénk, ha nem, az ember keményszívűsége ott föltárul. Milyen értelemben? Nehogy úgy vegyétek ezt kérlek, hogy most én bárkinek a bántásába, szidásába, vagy kritikájába akarnék fulladni. Majd talán a beszéd vége felé világos is lesz, hogy mennyire nem erről van szó.

Miért jelenik meg az emberi kapcsolatokban természetesen és kikerülhetetlenül a keményszívűségünk? Azért, mert ha akarjuk, ha nem, éppen a kapcsolatokban, főleg a társkapcsolatban, annak a szorossága, intimitása, közelsége és sok mindene miatt föltárul a sebzettségünk. Az összes emberi gyöngeségünk, az öröklött nyavalyáink és nyomorúságaink, amelyek nem csak genetikus módon öröklődhetnek, hanem mindenféle más természetű örökséget jelentenek. Az emberi szívnek a sérültsége a kapcsolatokban föltárul. Pont a legszorosabb kapcsolatokban, a legfontosabb kapcsolatokban, ahol leginkább akarjuk és mondjuk azt, hogy „Szeretlek!”, és ahol halljuk, hogy valaki azt mondja nekem „Szeretlek!”. Ahogyan az emberi sérültség, vagy sebzettség megjelenik a legfontosabb kapcsolatainkban, azzal együtt megjelenik a keménységünk is.

Aztán hogyan jelenik még meg az emberi szívnek a keménysége akarva-akaratlanul? Úgy, hogy éppen az emberi kapcsolatainkban, amelyekben úgy szánnánk magunkat oda, hogy szeretnénk úgy is megélni az életet, hogy MI, ott előbb-utóbb az ÉN benyújtja a számlát, és azt mondja „És énvelem mi lesz? Nagyon tetszik nekem, hogy MI, meg kapcsolat, meg egy test, hát ez tényleg gyönyörű. És énvelem mi lesz? Az én céljaim, az én szükségleteim, az ÉN?” …és minden, ami így kezdődik, hogy ÉN. Éppen azért, mert egy kapcsolatra szánjuk magunkat, egyszer csak az ÉN megjelenik, és kéri a jussát. Ahogy kéri a jussát, tulajdonképpen ezzel együtt valamiféle keménység is megjelenik.

Aztán hogyan jelenik meg az emberi szívnek a keménysége? Nem azért, mert rosszak vagyunk, és nem azért, mert ha jók lennénk, ez elkerülhető lenne, hanem egyszerűen az emberi természet okán. Hát úgy, hogy akarva-akaratlanul nem csak a sebzettség, és nem csak az ÉN jelenik meg, hanem megjelenik az azzal való küzdelmünk, hogy valami igazságtalan. Az emberi kapcsolatokban előbb-utóbb ha akarjuk, ha nem, megjelenik az, hogy ez igazságtalan, hogy ez így nem igazságos, hogy ez valamiért nekem sok, vagy valamiért ez több, mint ami. Hogy ez már valahogy nem egyenlő, vagy nem méltányos, vagy valahogy ez már, ez már nem igazságos. És ha akarjuk, ha nem, ez mindenképpen megtörténik. Amikor valahogy a szívünkbe markol ez, hogy „De ez mármost így nem igazságos!”, ott megjelenik az emberi szívnek a keménysége is.

Végül a negyedik, biztos hosszabban is lehetne mondani, én most csak négyet akarok kiemelni, ki ne ismerné azt, hogy éppen a legfontosabb kapcsolatainkban egyszer csak szinte már levegőt se tudunk venni, és azt mondjuk, hogy „Na, hát ez nekem már sok! Na most lett elegem!” Akkor lehet, hogy még ordítok, lehet hogy már nem is ordítok, lehet hogy elmegyek egy fél napra, vagy ki tudja, mennyi időre, és azt élem meg, hogy „Na ez nekem már sok, ezt én nem bírom, nekem ez elég már!” Ha akarjuk, ha nem, ez megtörténik. És ha éppen nem a férjem miatt, vagy a feleségem miatt, akkor a gyerekek miatt. És ha nem a gyerekek miatt, hát az anyukám és az apukám miatt. És ha nem miattuk, a testvérem miatt, és ha nem miattuk, ki tudja, mi miatt. De egyszer csak, egyszer csak nem hívjuk és nem várjuk, nem akarjuk és nem szeretjük, és egyszer csak az életnek a terhei úgy ránk, úgy ránk nehezednek, ott a legfontosabb kapcsolatainkban, ki se látunk alóluk. Ezzel összefüggésben megjelenik az emberi szív keménysége.

Az első gondolatsornak a végén, csak szeretném még egyszer hangsúlyozni, nem azért jelenik meg a keményszívűségünk, mert rosszak vagyunk, és nem is volna elkerülhető, ha jobbak lennénk. Egyszerűen az emberi természetből adódik az, hogy megjelenik az emberi szív keménysége. És akkor most mit lehetne tenni? Hogy van akkor ez tovább?

Tudjátok, bár miért kellene tudnotok, nyilván ahogy reggel fölkelek, és még hajnal van, és elkezdek elmélkedni az evangéliumon, először eszembe jut nagyon sok teológiai gondolat. De jó lesz, a mai vasárnapon majd a házasság szentségének a teológiájából hozok sok minden szépet, persze próbálom majd érthetően. S aztán ahogy megírom itt a fejemben a beszédet, végül kimondom az Amen-t, amit sose mondok ki, de úgy magamban azért lezárom, és azt mondom „Ú, ez így nem lesz jó.” S akkor hagyom az egészet, és egyszer csak hát igen, miről is kellene beszélni? Az érzésekről, érzelmekről, elköteleződésről, összetartozásról. A lélektani dolgokról, hát ez az, ez az. Akkor megírom a fejemben a beszédet, kirakom az Amen-t, és utána azt mondom, ez ugyanolyan rossz, mint az előző.

Akkor ezt most hadd hozzam ide, hogy mi kelti bennem a rossz érzést, mikor azt halljuk, hogy valaki azt mondja „Igen, igen, a házasság sírig tartó hűség, szenvedni kell. Áldozatot hozni, keményen odarakni magadat, kit érdekel, hogy érzed magad.” Hát én ebbe beleborzongok. Aztán jönnek mások, és olyan ártatlan, látszólag gyermeki tekintettel azt mondják „Nem, nem, hát Istennek az a terve, hogy boldogok legyünk. Hogy mi boldognak érezzük magunkat, és hát ha egy kapcsolatban éppen nem tudjuk, hát akkor megyünk egy másikba, mert Istennek ez a terve, hogy az ember boldognak érezze magát itt, az ég alatt.” Hát ettől kiráz a hideg.

Talán nem értitek félre a szavamat, mert most mind a kettőt idehoztam, és tulajdonképpen ezt az irányt szeretném továbbvinni. Mikor valaki egyoldalúan csak hozza a teológiai dolgokat, nem elég, nem elég. Mikor valaki hozza a lélektaniakat, akármilyen igaz is lehet, nem elég. Mikor valaki a szenvedésről, és áldozatról beszél, nagyon igaz, de nem elég. Mikor valaki az örömről és a boldogságról, igen, de nem elég. Na de akkor meg hova tudunk menni? Tulajdonképpen ezért eljutottunk oda, hogy a társkapcsolat, a házasság és a család kikerülhetetlenül szembesít bennünket az élet drámai természetével. Kikerülhetetlenül, és akkor belefulladhatunk a tragédiába, vagy megpróbálhatjuk felszínesen valamiféle komédiának fölfogni. A társkapcsolat szembesít bennünket az élet drámai természetével, az emberi sors drámaiságával. Tulajdonképpen ez az, ami előtt érdemes volna egy picit megállnunk, és akkor azt mondani „Hát igen, nézhetjük Krisztus halálát pesszimistán, hogy micsoda szenvedés és fájdalom, és megpróbáltatás, és igazságtalanság, és belefulladunk.

Akkor mondhatjuk, nem, nem, hát nézzük optimistán. Hát azért Mária csak ott volt, az anyukája. Hát néhány asszony csak siratta. Azért az a János is csak ott volt. Az a József elkérte a testét. Hát a százados azt mondta, hogy tényleg, hát igaz ember, Isten fia volt. Hát azért valami, valami értékes csak volt ott. S érezzük, ahogyan nézzük Krisztus keresztáldozatát, hát ha ezt pesszimistán nézzük, ez egyszerűen szörnyű, és ha optimistán, ugyanúgy. Lehetetlen, hogy ne legyen valami másfajta nézésünk, ahogyan egészen másképpen látunk. Most nézzük meg ugyanúgy, látjuk Krisztust ott a kereszten, és akkor mit mondunk erre? Azt mondjuk, hogy „csak szenvedés”? Hát ha csak szenvedés lett volna, akkor Jézus azt mondta volna ott, az utolsó leheletével, hogy „Nem bírom tovább.”, és úgy halt volna meg, ha ez csak szenvedés. De nem ezt mondta, hanem azt mondta, hogy „Beteljesedett.” De hát azt is milyen abszurdum lenne állítani, hogy Krisztus a kereszten azt kereste, hogyan érezhetné magát egy kicsit boldogabban. Hát akármelyik irányba megyünk, tulajdonképpen az az, amivel találkozunk, hogy az életnek van egy drámai természete, és ahogy akárhogy próbálunk ügyeskedni, jó szándékkal, naivul, vagy bárhogyan, hogy kicsit kicselezzük ezt, és adjunk egy kicsit ilyen választ, kicsit olyat kicsit, nem elég. Úgy érezzük, hogy elégtelen, vagy értelmetlen, fölszínes, vagy csak valami nagyon magas, vagy csak valami rettenetesen mély, nem igazán emberi. Ezért nem igazán isteni.

Milyen érdekes, ahogyan összekapcsolódnak itt a vasárnapi evangéliumok! Mikor azt mondja Péter Jézusnak „Uram, te nem szenvedhetsz!”, akkor Jézus azt mondja neki „Hogy gondolkozol te? Nem az a baj, hogy meg akarsz engem kímélni a szenvedéstől, hanem hogy valamit nem látsz, valamit egyáltalán nem értesz. Ez pedig valahogy Istennek a terve, abban, ahogyan az élet mindenképpen, kikerülhetetlenül drámai természetű.

Akkor most szeretnék eljutni a beszéd végére. Mit jelent ez, hogy az élet drámai természetű, és hogyha van olyan helyzet, amiben ez a drámaiság kikerülhetetlen, az a házasság. Mert ott aztán ennek mindenféle színe és fonákja megjelenik, mindenféle. Az ember szívének a keménysége föltárul, és akkor mit tehetünk? Vannak, akik azt mondják, „Talán megúszhatjuk azzal, hogy szidjuk a másikat. Lehet, hogy megúszhatjuk az élet drámaiságát, hogy akkor megyünk egyik embertől a másikig. Vagy megúszhatjuk az élet drámaiságát, hogy inkább mindent magunkra veszünk, és azt mondjuk „Tényleg, lehet, hogy én vagyok a rossz, vagy még több áldozatot kell hoznom.” Ezek nem elegendő válaszok.

Mikor belefulladunk abba, hogy tulajdonképpen azt gondoljuk, arról van itt szó, hogy a másik tesz engem boldogtalanná, vagy azért olyan jó az élet, mert ő nem változik meg. Ezek rettenetesen felszínes válaszok valamire, ami lényegileg drámai. S nem válaszolható csak meg azzal, hogy „Igen, ha megváltoznál…” De akkor, de akkor? És végül is talán eljutunk oda, ahogyan hozunk egy döntést arra vonatkozóan, hogyha az életnek a drámai természete pont a társkapcsolatban tárul föl talán leginkább, ha valahol, akkor ott, hogy akkor abbahagyjuk a fölszínes válaszoknak az adását, és keresését.

Ez például azt jelentheti, hogy többé nem egymás szidásával próbáljuk az élet drámaiságát megválaszolni, mert úgy megválaszolhatatlan, sem a drámaiság elkerülésével, sem annak a valahogy megpróbálni való föloldásával, vagy bagatellizálásával, vagy tragikussá mondásával, hanem például ott áll akkor a férfi és a nő egymás mellett, és azt mondják „Most abbahagyjuk, hogy egymást szidjuk azért, mert az életnek drámai a természete. Most ezt abbahagyjuk.” Mi lenne, hogyha együtt megállnánk az élet drámai természete előtt, és azt szemlélnénk? Mint ahogyan néha föltekintünk Krisztus keresztjére, és azt nem pesszimistán nézzük, vagy optimistán. És tudjuk, mennyire értelmetlen ott bárkire a vizes lepedőt ráhúzni, hogy „Ez emiatt volt. Mert a Pilátus miatt volt. Egy kicsit lett volna másmilyenebb, nem történt volna meg.”

Egyszerűen csak, egyszerűen csak valami fordulatra van szükség idebent. Például arra a fordulatra, hogy együtt szemléljük, valahogyan egy megszentelt közösséget vállalva egymással az élet drámaiságát. Nem hibáztatva azért, mert az éppen a kapcsolatban tárul föl olyan nyilvánvalóan. És végül is valahogyan, elfogadva a keményszívűségünket, amit ha akarunk, ha nem, meg fog jelenni. S valahogyan igyekszünk egy igazán mélyen emberi, és szent választ adni arra, hogy mi következik abból, hogy megjelent az én és a te keményszívűséged. Hogy mit tehetnénk együtt azzal, hogy föltárult a keményszívűségünk. Istennek nem az a terve, hogy szenvedjünk, de az se, hogy csak úgy boldogok legyünk. Nem, Isten terve túl van ezen, hogy most szenvedni kell, vagy boldognak lenni, túl. És ha ezt a túl-t egy kicsit se érintjük meg, akkor hasztalanul és fölöslegesen, hihetetlen sokat beszélhetünk és vitatkozhatunk a házasságról, hogy most elavult vagy nem. Most a hűségről, meg minden egyébről. Értelmetlen, mert pontosan azt akarjuk vele elkerülni, ami elkerülhetetlen, a szembenézést az élet drámai természetével.

Amikor az élet drámai természete egyszer csak megjelenik, és mi megjelenünk a drámai természet előtt, akkor ott bennünk, velünk és köztünk történhet valami sokkal több és mélyebb, valami fontosabb, emberibb, és megszenteltebb, mint hogy egyszerűen csak vitatkozzunk, vagy ujjal mutogassunk bárkire. Tulajdonképpen azt keressük, ahogyan az élet mélysége és az élet magassága bennünk és köztünk találkozik, ezt keressük. De nagy dolog, ha van bennünk annyi nyitottság, hogy ezt együtt keressük.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.osb.hu)

Lejegyezte: vinkozoli