A kiégés 3.

2015.10.13.

Megosztom
Elküldöm

Köszöntelek benneteket! Isten hozott mindannyiótokat!

Igen, hát én is hallom, hogy nincs hang, drágák vagytok, köszönöm. Köszönöm, köszönöm, mindjárt beáll a rendes hangerő. Nekikezdek, tudjátok, mert hogyha elkezdünk a későkre várni, még akkor is, hogyha nagyfokú megértés van bennünk az eső miatt, ami késlelteti őket, akkor kialakul egy rossz rendszer, amiben egyre többet várunk a későkre, és egyre többet szenvednek a pontosak, és ezt nem szeretnénk. Na most! (00:35)

Ismétlés

Miről van szó? El-haj! A mai alkalommal annyi minden tolul itt a fejemben, hogy nem is tudom, hogy mi lesz. Ilyenkor szoktam gyönge előadásokat tartani. A célom, hogy valamit visszahozzak ebből a helyzetből, de nézzétek el nekem, hogyha valahogy a mai előadásban próbálok valami, valami rendszerszerűt idehozni, valami, valami összefüggéseket. Aztán utána majd még értelmezzük, kibontjuk, és a többi. (01:10)

Honnan indulunk? 18 séma. Eszemben sincs ismételni. Könyörtelen mérték, hiperkritikusság – KöHi. Mi ez a könyörtelen mérték, hiperkritikusság? Belső ideáloknak, de talán inkább így mondjuk, belsővé tett elvárásoknak való megfelelési késztetés és kényszer. Nem külső elvárások, belsők. Az alap élményem: állandó szorítás és nyomás. Muszáj! Munkaalkoholisták figyelmezzetek! Külső önbecsülés emlőin táplálkozók, hallgassatok! Tehát, tehát, tehát! (01:50)

Itt van egy belső késztetés, hogy muszáj. Maximalizmus, perfekcionizmus. Tökéletesen mindent, mindent, tökéletesen. Lehetőség szerint mindent tökéletesen, tökéletesen mindent, mindent tökéletesen, mindent tökéletesen, tökéletesen mindent, és ezt napi 24 órában. Aludni is csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy. Mindent csak így. Ezért állandósuló külső-belső szorítás, nyomás. A maximum a minimum. Ez, ez. Tehát a tökéletesség a minimálisan elvárt, amit én magamtól várok el. Tehát te azt mondod „Feri, nyugodj le! Nyugodj meg!” Attól én nem nyugszom meg, sőt még idegesebb leszek. Nem, mert belülről feszít, nyom valami, belülről, belülről, belülről, és ettől a belső dologtól nehéz magamat függetleníteni. (02:45)

Így jutottunk el oda, hogyha én ipari méretekben élem át ezt a belső késztetést, nyomást, szorítást, hogy gyerünk, gyerünk, gyerünk, hogy akkor nyilván ez elvezethet munkaalkoholizmushoz, és elvezethet a kiégéshez. A kiégésnél pedig azt tartottuk nagyon fontosnak, hogy szó sincs róla, hogy ez csak mondjuk a segítő szakembereket érintené, hanem tulajdonképpen ez egy nagyon általános emberi jelenség, amely megjelenhet az emberi kapcsolatainkban. Barátként, szülőként, anyaként, apaként, nagyszülőként, nyilván való orvosként, tanárként, betegápolóként, mindenféleképpen. De például hihetetlen gyorsasággal meg tud jelenni ott, ahol szó sincsen semmiféle segítésről, meg az összes többiről, hogy mondjuk egy krónikus, vagy egy haldokló beteget kísérek, és egészen nyilvánvaló, hogy nem lehet olyan értelemben sikeres a munkám, hogy ő biztosan meg fog halni. Ott vagyok vele, napi 24 óra, és megint, és megint. Ugye erre azt mondjuk „Na, akkor értem, hogy itt valaki miért ég ki.” (03:50)

De ez a kiégési jelenség hihetetlen sebességgel meg tud jelenni a céges világban, a munkavállalók világában. Annyira, hogy olyan adataink vannak, hogy el se hisszük, hogy ez így van. Egy komoly multinacionális cégnél, a komoly alatt azt értem, ahol úgy jól belehúznak abba, hogy te kiégj. Hát ha úgy minden összeáll, hogy a kiégést segítse, hogy ott körülbelül mit gondoltok, hogy a belépő munkavállaló a belépéstől kezdve mennyi idő után tud úgy már vaskosan a kiégésben leledzkedni? „Fél év.” Hát ez a válaszözön egy kicsit megrendít. „Harminc nap.” „Másfél év.” „Egy év.” Egy hónap.” „Tényleg?” Egy hónap. Tehát a kiégés az tulajdonképpen nagyon is izgalmas, szinte bárkire érvényes lehet akkor, hogyha bizonyos külső-belső körülmények úgy alakulnak. (05:10)

Most akkor szeretném visszahozni, hogy hova jutottunk el eddig. Miféle körülmények összjátéka ez? Külső, belső körülményekről van szó. Külső, belső föltételek, ha adva vannak. Az első így szólt, kiégés háttere, első pont. Mindig úgy mondom, hogy a mondatnak az egyik fele valami értékes dolog. De hogy az a kiégés felé segít vagy visz, vagy sodor engem, ott jön aztán a második része. Az első. (05:40)

1. Általános érvényű ideálok és eszmények kritikátlan alkalmazása

Ideálok. Nagyszerű, hogy van. Általános érvényű ideálok és eszmények. Haj, de jó, hogy vannak! Igen, de ezeknek a kritikátlan alkalmazása. Itt és most, konkrét helyzetekben is, mikor elvárom magamtól, hogy azt az ideált nekem meg kell valósítanom. Nem hogy afelé haladok vagy fejlődök, nem, annak itt most kellene lennie. Tudjátok, mi az érdekes? Nem csak úgy juthatok könnyen a kiégéshez, hogy én magamtól elvárok valamilyen általam kitűzött vagy nagyra tartott eszménynek és ideálnak a megvalósítását. Hogy nekem minden vasárnapi beszédben muszáj pontosan 15 perc alatt befejeznem, nem lehet több. S akkor hallom, hogy zúg a harang, és a 15 perc 5 másodperc, akkor már végem van, végem, végem, nem sikerült, elbuktam. (06:35)

Tehát nem csak az segíthet a kiégéshez, ha én fölállítok egy ilyen ideált magam számára, és persze nem tudom elérni, de azt gondolom, el kellene érnem, ha jól lennék, hanem az is lehetséges, hogy a környezetem felé is fölállítom ezt az ideált. Könyörtelen mérték, hiperkritikusság. Akkor azt mondom, van egy idealizált képem a csoportról, a közösségről, mondjuk a pálferisekről, egy idealizált kép. Azt mondom „Hát egészen nyilvánvaló, hogy ezeknek a fickóknak itt meg kellene felelniük ennek az idealizált képnek. Tehát mindig legyenek kedvesek és előzékenyek, és udvariasak és jófejek, és empatikusak, ez mind legyen.” Nem? Hát… nem? És mikor nem, akkor elkezdem én magam rosszul érezni. „Ez miért nincs így?” Mikor föltolul bennem a kritikus késztetés, akkor elkezdek konfrontálódni, akkor számon kérem, akkor dühöngök, akkor „Ők se ilyenek! De akkor most miért nem ilyenek?” Akkor csalódok, s elkezdek én rosszul lenni azért, mert azokban az intézményekben, csoportokban, bárhol, amelyekben részt veszek, ezt a fajta ideált, amit azt mondom „Ennek lennie kellene!”, elkezdem elvárni. De ezt belső késztetésből teszem. „Úgy érzem, hogy igen, igen, kell lennie egy ilyen csoportnak. Magunk között, lehetetlen, hogy ne legyen egy olyan közösség, amelyik normális. Hát nekem nem nagyok az elvárásaim.” Mondja minden maximalista. „Nekem nem nagyok az elvárásaim, csak legyenek úgy nagyjából tökéletesek, az nekem bőven elég. Tehát ha tulajdonképpen mindig minden szükségletemre pozitívan válaszol egy közösség, az úgy elég jó. Én nem, többet talán nem is várok.” Akkor itt jön, tudjátok, a szeretetmohóság. Nem éhség, mohóság. És akkor szomorúan ülök egy fehér széken, s azt mondom „Én csak egy kis szeretetre vágytam, csak egy kicsi szeretetre…, ezt se kapom meg, pedig azt hittem, a pálferisek mások, de nem, nem. Dehogy mások!” Hahh! (08:45)

Jean Vanier gondolatai a környezetünkkel szemben megélt csalódottságról

Jean Vanier, a Bárka közösség alapítója azt mondja, hogy ez a fajta sajátos csalódottság és kritikusság, amit a saját környezetünkkel szemben megélünk, és ami miatt mi magunk rosszul leszünk, négy klasszikus lépésen keresztül szokott lezajlódni. Az első, hogy idealizáljuk azt a csoportot vagy közösséget. Azt mondjuk „Hát, hát muszáj, ők biztos mások, és jobbak, és nagyszerűbbek!” A második lépésben elindulok a csalódás felé, mert ezek az eszmények és ideálok, amelyeket a csoportom, vagy közösségem, vagy intézményem, vagy munkahelyem felé támasztok, egyszer csak kezdenek úgy tűnik krónikusan nem megvalósulni, és azt mondom „Nem, nem olyanok, nem olyanok. Hát olyanok? Nem, nem olyanok. Nem olyanok. Hát hogyhogy nem olyanok? Hát akkor miről beszél itt ez a… majom?” Ugye, ez a csalódottság kifejezése egyetlen szóba sűrítve. „Akkor ez itt mi? Ez is egy hazugság? Egy átverés, kamu? Ez az egész is egy kamu? Hát minek jöjjek ide? Ezek is csak ugyanolyanok, sőt, még rosszabbak! Mert akik… legalább ne hirdetnék magukról. De ezek hirdetik, ezek mondják. Akkor gyerünk, gyerünk!” A harmadik pontban azt mondja „Jaj, jó, hát ilyenek. De nem veszik észre, hogy én milyen rendes vagyok. Hogy én egy aranyos fickó vagyok. Hát hogyhogy nem veszik észre? Mert még ha csak nem lennének tökéletesek, el bírom viselni. De hogy engem nem szeretnek eléggé, az már sok. Hát hogyhogy nem becsülnek eléggé? Hogyhogy nem szeretnek eléggé, nem segítenek? Hogyhogy nem fedeznek engem föl? Hát ezért legyek itt? Hát ezért nem, ez a hely nem ér annyit nekem. Otthon is tudok ülni, tudok, és akkor izgulok, hogy a magyar csapat bejut-e az EB-re. Na, ehhez nem kell idejönnöm.” Te tegnap izgultál? És tegnapelőtt? (11:00)

És azt mondja Jean Vanier, aki értelmi fogyatékosokkal, ahogy régen mondták, mindig valahogy trendi módon kell mondani, mindig van valami trend, ahogy mondani kell, most már nem így kell mondani, fogyatékkal élőkről beszélünk. Egyszer egy cigány ismerősöm sóhajtott egyet „Jól van Feri, én még nem hallottam romapecsenyéről.” Körülbelül ennyire vette komolyan, hogy éppen mi a trend, hogy éppen hogy kell valamit mondani, és akkor hogy lehet utálni azokat, akik nem úgy mondják. Na szóval! Szóval a negyedik lépés, ahogy Jean Vanier mondja, aki értelmi fogyatékos fiatalokkal, felnőttekkel alkotott közösséget, filozófus-tengerész. Tényleg, mind a kettő. Tényleg, hát most mit csináljunk? Hát ha az, az. Akkor azt mondja, hogy na, a negyedik lépésben esetleg el tudok oda jutni, hogy a következő fölismerésem támad „Hát, azért én se vagyok egy matyó hímzés. Hát ők se olyanok, meg még engem se értékelnek igazán, ahogy legalábbis kellene, de tulajdonképpen azért én se vagyok tökéletes.” (12:15)

Na ez az, amit a könyörtelen mérték, hiperkritikusság súlya alatt görnyedő nem szívesen mond ki, pont ez a gyengéje, hogy azt merje mondani, hogy „Én se vagyok tökéletes.” Pont ez, ami miatt, és ami elől menekül. Ezért lehetek kritikus mindig az összes csoporttal, intézménnyel, közösséggel, bármivel, és emiatt én vagyok rosszul. Hiába a kritikám kifelé irányul, én vagyok rosszul. Hát a közösség fúj egyet, azt mondja „Jól van, elég kibírhatatlan alak, nem jön többet, nem akkora veszteség.” Na most! Tehát!

Első pont így volt: ideálok, eszmények – nagyszerű. Ami a kiégés felé visz engem, hogy ezeket kritikátlanul alkalmazom és elvárom magammal, vagy másokkal szemben. (13:00)

2. Kimagasló teljesítményre törekvés – töretlenül

Kimagasló teljesítményre törekvés. Hurrá, nagyszerű, igényesség, motiváltság, hajrá! Erről úgy is szeretnék beszélni. Mi itt a probléma? Töretlenül. Töretlenül, hullámvölgyek nélkül, kudarcok nélkül, vereségek nélkül, sikertelenségek nélkül. Mindig, mindig fejlődni, növekedni. Ezt nevezik inflációnak, mikor valaki inflálódik, akkor felfúvódik, mint a béka, s akkor végül kidurran. (13:30)

Tényleg, jut eszembe, a Budapest Maratonon hatalmas sikerélményem volt, elkaptam egy lufit. Komolyan, miközben fölment az adrenalin szintem, sőt a dopamin szintem is fölment. Nem is tudom, hány hormonszintem ment ott föl, teljesen föl voltam ajzva, hogy a mieink milyen nagyszerűen futottak. Aközben egy kisfiú szurkolása közben elengedte a héliummal töltött lufit, ami elkezdett fölfelé szállni. És én hrásshh, ez volt a nagy sikerélményem. Látjátok, nem kell 10 kilométert futni, elég egy lufit elkapni. 50 fele az ember már csak egy-egy lufit elkap, és már attól boldog. „Magasra kellett ugrani?” Tessék? Nem, nem is kellett magasra ugrani, nem, csak így stty! Azt mondja… legyeken gyakoroltam. Nyáron. Jó. Ez nem, nem, hát én a legyet is szeretem. Ó, hát mindig mondom neki, hogy „Légy!” Mondjunk igent a légyre! Na jól van, jól, most már elég, gyerünk! (14:45)

Van is egy… Na jó, nem, nem… De tényleg, van is egy ilyen, úgynevezett erdélyi eredetmítosz. Ugye eredetmítosznak hívják, hogy van egy jelenség most, és akkor a múltba tekintő prófétai látomással elmagyarázzuk, hogy miért lett a légy neve légy. S akkor tényleg így szól, hogy Isten azt mondta „Légy…”, és ebben a pillanatban lett egy csomó légy. De hát már mondta, ugye már nem tudta visszavonni. „De várj, várj, még nem fejeztem be!” De akkor a legyek már ott dongtak mindenfelé. Úgy örülök, hogy igényes, szakmai közönséggel állok szemben, akik várjátok tőlem a komoly szaktudást. De ez tényleg egyébként, egy igazi eredetmonda, úgy, úgy. Hát olvassatok erdélyi szájhagyományt leírva, na! Hát de, hát nem, hát szájhagyományt nem lehet olvasni, csak ha leírják. Jó, gyerünk Ferenc atya! Szedje össze magát! Következő. (15:45)

4. Rutin – tanulás és fejlődés nélkül

Rutin! Ahh! Begyakorlott erények. De… már új tanulása nélkül. A rutin jó, erények jók. De mikor megszűnik az, hogy valami újat tanuljunk… Tanulás és fejlődés nélkül. Na és itt álltunk meg, egy picit Carl Rogerseztünk, emlékeztek, hogy Carl Rogers azt mondja, hogy az a tanulás számít valamit, ami egy mély belső szükségletből fakad, vágyból és motivációból. Ugye, ez gáá-gáá-gáá, ezt most nem ragozom. De itt jön most akkor ez a nagyívűség, amit szeretnék idehozni. Mert hát ez az, amit Carl Rogers is mond, hogy mély belső indíttatásból, szükségletből. Hogy. Most akkor ez hogy is van? (16:25)

Kutatások a magatartástudomány körében

Tulajdonképpen, ugye akik a magatartástudománnyal foglalkoznak, szinte – nem is tudom – hát az 1930-as, ’40-es évekig azt mondták, hogy hát mi az, ami a két legbelsőbb szükséglet, vagy motiváció, ami minket indít? Az egyik valamiféle biológiai motiváltság, ugye életben maradni, Maslow-piramisnak az alja. El nem mondom, mert meghalok az unalomtól. Élni, és akkor ruházat, és nem… túlélni, és ez, ez, ez, ez. És mi a másik? Külső motiváltság, jutalom-büntetés. Jutalom-büntetés, akár lehet ötös jegy, vagy akkor adok több kaját, vagy több fizetést, vagy fizetésemelést. Például hogyha a Volkswagen gyárban sikerül a dízelmotoroknál az emissziós értéket lejjebb vinni, akkor kaptok prémiumot negyedévenként, és akkor mindenki boldog. Erről majd részletesebben szeretnék ma beszélni. Hát nem csak itt belekapunk közéleti kérdésekbe, hanem alaposan kivesézzük őket. jó. (17:35)

Akkor egyszer csak elkezdődtek kutatások, és itt majd egy pici visszatekintés is lenne. Volt-e közületek valaki itt az OpenSky-on? Híí! 1-2-3-4-5-6. Nagyszerű, jó, jó. Szerintem nem, nem volt értelme eljönni, tehát… Hülyéskedek! Azért jó, mert akkor nem lesz ismétlés sokatoknak. Szóval. (18:00)

Emlékeztek-e, hogy miközben azt mondtuk, hát nyilván ez a két dolog van, ez a biológiai motiváltság, és van a külső, hogy a szülők akkor azt mondják „Megdicsérlek.” Adok jutalmat, akkor nem t’om mit, hogy hát ez a kettő, ami bennünket igazán ösztönöz. És akkor egyszer csak – számtalan kutatásról szeretnék beszélni – van egy harmadik tényező. Ez szoros összefüggésben van azzal, hogy valaki kiég-e, vagy nem. Szoros összefüggésben van azzal, hogy valaki belül jól tud-e lenni, vagy nem. Ha csak ez a kettő van, tű-rümm. Ha csak mindig túlélni, és mindig az életföltételek… Azt lehetne mondani, hogy ha az sikerül, akkor nem jól leszünk, hanem nem leszünk annyira rosszul. Ha mindig a külső tényezők, akkor meg megint nem leszünk jól, nem leszünk annyira rosszul. De kiderült, hogy van egy harmadik. A harmadikkal kapcsolatban, most mondjuk így, nevezzük egyszerűen, belső motiváció, belső. Ami nem egyszerűen csak – most így mondanám – valamiféle olyan értelemben biológiai szükségletből származik, hogy az életben maradás, enni, inni, szaporodni, és a többi, hanem valahogy az emberi természet lényegéből. Mert az, hogy enni, inni, szaporodni, barlanghoz jutni, mondjuk a főemlősökre is jellemző. Sőt a patkányokra is. Ugye? De mi az, ami nagyon sajátosan mélyen az ember voltunkat tárja föl, és egy belső motiváció, és nem ilyen értelemben biológiai? (19:40)

1. Belső motiváció

Itt akkor két dologról beszéltünk. Ezt csak ide szeretném hozni, nem akarom hosszan. Az első. Emlékeztek, mondtuk azt, hogy létezik egy neuro-biológiai motivációs rendszerünk. Ami mire irányít bennünket? Hogy együtt legyünk, és együttműködjünk. Erről volt szó, többször ezt előhoztam néhány évvel ezelőtt. Ha akarjátok, nézzétek meg az előző előadásokat! Mit jelent ez a belső motivációs rendszer? Emlékeztek, csak ezt hoztuk például példának, hogy ha – ugye ebben van biológiai is kétség kívül, de nagyon belső, mert arra a fajta együttműködésre, szabad együttműködésre csak az ember képes, amit mi emberek meg tudunk valósítani. Hogy ott mi ennek a lényege. Hogy például meghal egy szerettem, akkor elmegy az életkedvem, nincs kedvem enni. Ez egész megdöbbentő, mert tulajdonképpen fölülírja azt, amiről azt mondjuk, hogy kizárólag a legtermészetesebb biológiai motiváció. Azt mondtuk, hogy egész természetes, hogy úgy vagyunk kitalálva, hogy mindig akarjunk enni. Mikor meghal az édesanyám, nincs kedvem enni, és elkezdek fogyni. Hát van valami mélyebb is, mint hogy mindig enni akarok, és mindig biztonságban lenni, és mindig… Van valami mélyebb, kétség kívül, és pont ezekben a válságos helyzetekben ez megjelenik, hogy nincs kedvem élni. (21:15)

Ezért kiderül az, hogy van bennünk egy nagyon mély belső motiváció, ami arra indít bennünket, hogy együtt legyünk. Ahogy a gyerekek szeretnek a felnőtt társaságában lenni. Nem akarják mindig, hogy a felnőtt velünk játsszon, csak legyen velünk, hadd legyünk mellette, és ez már… még a 8-9 éves gyerekeknél is számtalan élményem van erről. Ha velük vagyok, akkor… és elmegyek, és fölrobban a bomba, és abbahagyják a tevékenységet, és nincs kedvük csinálni, és motiválatlanok lesznek. Ez az első. Tehát van bennünk ez az úgynevezett neuro-biológiai motivációs rendszer, ami két dolog irányába visz: együtt legyünk, és együttműködjünk. Az derül ki ennek a kutatás-sorozatnak a fényében, hogy tulajdonképpen az agresszió akkor jelenik meg, hogyha az együttlét és az együttműködés kudarcot szenved. (22:15)

Nem az agresszió az elsődleges emberi késztetés, amit akkor előszeretettel élünk meg, amikor mondjuk a létföltételeink megkérdőjeleződnek. Ugye, akkor azt mondjuk, akkor nyilvánvaló, hogyha nincs eleget enni, rögtön nekiállok, és lemészárolok mindenkit. De ez se így van. Mert ahol képes vagyok együtt lenni és együttműködni, az utolsó krumplimat odaadom a másik embernek. Sőt, odaadom úgy, hogy én nem is eszek. Ugye, Bandi bácsinak ez a gyönyörű története. Ott van, egész legyengült ott a Gulag-on az a férfi ismerőse, és akkor azt mondja „Én most már egész biztos vagyok, érzem, hogy meg fogok halni.” De mindig odament az ételért, elhozta, de már nem ette meg. Egy hét ételadagját összegyűjtötte, és a halála előtt odaadta a rabtársainak. „Egyétek meg, összegyűjtöttem nektek!” (23:20)

Tehát létezik bennünk, annál a klasszikus biológiai motivációs rendszernél, hogy élni, életben maradni, és akkor aztán ezért küzdeni, harcolni, egy mélyebben lévő, ami akkor tud megnyilatkozni bennünk, ha képesek vagyunk együtt lenni, és együttműködni. Ha ez kudarcot szenved, és eltávolodunk egymástól, akkor elkezdünk embertelenedni, és ez a belső, nagyon mély rendszer nem tud bennünk hatékonyan működni. Háhh, ezt csodálatosnak látom. Ez az első, tehát hogy létezik valami nagyon mély késztetésünk. Első. (24:05)

2. Önjutalmazó rendszer

Emlékeztek, mikor a gyerekekkel itt játszadoztam. Most csak egy villanásra akarom ezt megmutatni. Emlékeztek, hogy itt van egy gyerek, s a gyerek játszadozik, és a felnőttnek meg kellene a papír. Ott van egy felnőtt, s a gyerek játszik. Én most játszom, játszom. A szemem sarkából észreveszem, mhh, hogy a felnőtt nyúlkál a papírért, de nem éri el. Két éves vagyok, vagy három, és abbahagyom ezt az élvezetes dolgot, hogy éppen nem t’om, anyukám adott nekem cumit, cugg-gyugg-gyugg, abbahagyom ezt az élvezetes dolgot, s odaadom neki (a papírt). Két-három éves gyerekek, már másfél éves kortól kiderül, hogy tulajdonképpen megint csak egy nagyon mély belső, emberi késztetésből kiindulva – így lehetne mondani – adunk és segítünk másoknak. Már itt elkezdtem mondani azt nektek, áhh, megint, ezt nagyon izgalmasnak tartom, hogy amikor betették a rendszerbe a jutalmazást, akkor a helyzet egyáltalán nem lett jobb, hanem hosszú távon rosszabb lett. Miért? Mert a kutatók ezt elnevezték úgy, hogy ez egy önjutalmazó rendszer. Az emberi természetnek része, 2-3 évesen ez döbbenetes tisztasággal nyilatkozik meg, hogy jól esik nekem adni, jól esik. Ez a „jól esik”, ez jobb nekem, mint maga a jutalom, vagy a dicséret. (25:45)

A kutatók azt csinálták, hogy a felnőtt, akinek a gyerek mondjuk így adott valamit, még az arca rebbenésével sem köszönte meg. Ugye, ez a nulla jutalom. A gyerekek egy kicsit sem lettek motiválatlanabbak, ugyanúgy ezt folytatták. Miért? Mert a jutalom önmagában van. Amikor elkezdtük „Jaj, nagyon szépen köszönöm! Na, mostantól kezdve egy piros tojás minden segítségért.” Mi lesz a következménye? Az önjutalmazó rendszer tönkremegy. Beiktatunk ebbe a nagyon természetes, egészséges emberi folyamatba valamit, amitől eltávolodunk magunktól, ettől a belső önjutalmazó rendszertől. Tulajdonképpen itt érintjük az ötödik pontot, ezt most csak mondom, és aztán folytatnám tovább. (26:40)

Az ötödik pont így szól, hogy… Kiégett, romboló szakmai környezet. A szakmai környezet nagyon fontos. Hát most ki… nem vagyunk nem t’om én mik, ilyen meg nem értett zsenik, hanem hát szakmai környezet. De fontos, hogy van! De egy kiégett, romboló szakmai környezet… (27:00)

Azt lehetne mondani, a gyerek számára a fáradt neurotikus szülei egy romboló szakmai környezetet jelentenek. Hogy éppen fényes arccal és csillogó tekintettel a jutalmazás és büntetés révén teszik tönkre a belső egészséges önjutalmazó rendszert, s nem is tudják, mit csinálnak. Ugyanez lehetséges a cégeknél és vállalatoknál, és az iskolában. Az iskolában nagyon. Az iskolában nagyon, és nagyon, és nagyon, és nagyon. Ezért egy ép lelkű gyerek rosszul van az iskolában, úgy általában vett iskolában. Nyilván vannak kivételek, meg jók, meg zseniális iskolák. Puszi mindenkinek, aki… Egyébként egy ép lelkű gyerek ott nincsen jól. Hát mitől lenne jól, mikor éppen következetesen lenevelődünk arról, hogy a belső örömeink útján haladjunk, és fölfedezzünk, és kutassunk. Hát ezt hogy? Hát ha éppen most nevelnek le róla, és mindenféle jutalom, meg ötös… Mitől lennénk jól? (28:05)

Tulajdonképpen, hát elnézést, hogy ezt most így mondom, a gyöngeségem igazán előnyömre vált, mert én a középiskolában teljesen padlót fogtam. Szóval én ezt egyszerűen úgy éreztem, hogy én elpusztulok a középiskolában, megőrülök ettől, ami itt van. Hát nem is bírtam, és ez volt a szerencsém. Koalíciót kötöttem az osztályfőnök nénivel. Komolyan így volt. Azt mondtam neki. „Tanárnő, én nem fogok bejárni ide egy picit se. De, de az osztálytársaimtól informálódom, mikor lesz dolgozat. Akkor bejövök, megírom, nehogy baj legyen, de énrám ne számítson.” Akkor milyen, szóval ez is érdekes, úgy egyrészt olvastam az ideges emberek című könyvet, amiről múltkor beszéltem, ugye emlékeztek. Ideges emberek, meg Aranyketrec. Másfelől óvó bácsinak készültem. Ez körülbelül megmutatja, hogy úgy egy hány éves gyerekkel kellett törődnöm, hogy ne veszítsem el az ép eszemet. Akkor emlékszem, a Gellért téren leszálltam a villamosról, és összefutottam anyámmal délelőtt, iskolaidőben. Anyukám nagyon kedves volt. „Hova mész, Feri?” Hát tényleg, ilyen nyitottan állt ehhez a kérdéshez. Én meg gondoltam, ilyen épeszű kérdés, erre tudok válaszolni. „Megyek föl a Gellért hegyre a csúszdákhoz. Először csúszdázni fogok…” Komolyan így volt. Magoljak ott az iskolában? Hát hülye vagyok én? Ha nem megyek csúszdázni…, újak voltak a csúszdák, és akkor nagyon jól csúsztak. Volt a kék, az ilyen hosszú egyenes. És délelőtt nem volt konkurencia. Hát nem iskolaidő után, már nem volt érdemes csúszdázni ott, mindenféle gyerekek csúszkáltak, és én meg ott tí-rí-ríí. „Először – mondtam – anyukám megyek csúszdázni, és utána állatokat gyakorlok rajzolni, mert egy óvó bácsinak nagyon jól kell tudnia rajzolni, és most a csibénél tartok.” Hát a legkomolyabban így volt. A testvéremnek van jó rajztehetsége, nekem meg nincs, és ezért én gondoltam, hogy az egyszerűnél kezdek. Először szmájlincsokat rajzolgattam, az még most is megy, és aztán meg csibéket. A malacnál már elakadtam, az már nekem sok volt. Szóval, hát ha valaminek hálás vagyok, akkor az az, hogy a középiskolát nem kellett úgy elvégeznem, mint majdnem mindenkinek. Én valószínű abba beledöglöttem volna. De majd…, na. Tényleg, hát ha énnekem azt… na jó, ezt nem is. (30:55)

Finnországban, Helsinkiben éppen ott tartottam egy előadást. Volt egy szabadnapom, elmentem a Modern Művészetek Múzeumába. Ott, a harmadik emeleten, gyönyörű nagy üvegablakok vannak, ki lehet látni ott Helsinki, és ott egészen a tengerig el lehet látni. Akkor ott néztem a Modern Művészetek Múzeumában egy kiállítást. Egyszer csak valaki „Feri atya, maga itt van?!” És egy középiskolás diák volt, akit tanítottam a középiskolában, úgynevezett hittanra. Szerintem ilyen nincs, de… én se csináltam, csak beírtuk mindig, hogy ez van. „Hát Feri atya, mit keres itt? – Hát annyira érdekel engem a modern művészet, itt vagyok és nézelődök. – Nahát, hát akkor erről tetszett beszélni nekünk. Mert hogy én most azért vagyok itt, mert itt tanulok (akkor már fiatal egyetemista volt), és nekünk az volt a feladatunk, hogy ide el kell jönni. De hogy Ferenc atya mindig arról beszélt (nem is, a tanár úr, tanár úr, ettől is mindig grrr), hogy csak úgy kedvtelésből is lehet ám tanulni, hogy nem csak úgy, és most maga ezt csinálja most. – Nem, nem is tudom. Erre sose gondoltam. Tetszenek a képek, kétség kívül.” (32:25)

Na, hát romboló szakmai környezet. Mikor életem első előadását hallgattam a kiégésről, az se ma volt, akkor azt mondja Dr. Hézser Gábor, ő tartotta. Azt mondja. „Egyik alapvető kijelentésem a kiégésről ez. Kiégni egyedül nem lehet. Hát általában kell hozzá egy környezet.” Vagy aki segít abban, hogy a személyiségünk jó beágyazott legyen a kiégésre, vagy ott és konkrétan legyen egy olyan cég, akik mindent elkövetnek azért, hogy te kiégj, miközben erről nem is tudnak. Ez a cég lehet a családod. Hát nem? Minden további nélkül. Nagyon kedvesek, és aranyosak, és jót akarnak neked, és te jól belepusztulsz. Szoktam optimista lenni, mert az mégis csak az élet motorja. Na most. (33:25)

Martin Seligman – A szubjektív jóllét tényezői – a belső önjutalmazás szempontjából

Tehát eddig emlegettük ezt a két rendszert. Ezt a neuro-biológiai motivációs rendszert, ami mélyebb, mint hogy túlélni, mélyebb, mert adásra ösztönöz. Leteszek, lerakom azt, ami nekem élvezetes, mert nagyobb örömet okoz adni. És a másik pedig, ugye így beszéltük, hogy ez egy önjutalmazó rendszer. Ahogyan adok, jól esik. Akkor emlékeztek, hogy Martin Seligman, aki a jóllétkutatásoknak az atyja, a pozitív pszichológia, szubjektív jóllét. Ott összefoglalta ő maga öt pontban, hogy a szubjektív jóllét mivel van összefüggésben. Semmi másra vissza nem vezethető öt tényezőt talált. Most hallgassátok meg ezt az ötöt. Tudom, hogy ismeritek, mert már a könyökötökön jön ki, de abból a szempontból, hogy mind az ötben ott van ez a nagyon mély belső jutalmazás, belső. (34:35)

1. Pozitív érzések

Máris beszélhetünk a flow-ról. Pozitív érzések és élmények, amelyek az önjutalmazásnak az eredményei. Nem hogy túráztatom magam, mint a kis Jawa-mat 13 évesen, hanem hogy „Háhh, áhh…!” Csíkszentmihályi Mihály tíz éves gyerek 1944-ben, és állnak a vasúti pályaudvarnál, és menekülnek el a háború elől, valahova, valahova, ahol nem fogják őket megölni. Egy pár hónap múlva ő maga ezt írja, hogy pár hónap múlva azok, akik engem kikísértek a pályaudvarra, már a felük nem is élt. Ez nem egy szép magyar mondat, de hát értjük. Akkor azt mondja, ott vagyok, és akkor bombázás, és ahogy megyek… Ahogy ott állok a pályaudvaron, 10 éves kisgyerek, azt mondja. „Lehetetlen, hogy másképp ne lehessen élni. A felnőtteknek fogalmuk sincs, hogy kellene élni.” Ezt mondja a 10 éves kisfiú. „A felnőtteknek gőzük sincs, hogy volna érdemes élni.” Ez a kissrác 13 évesen úgy dönt, hogy abbahagyta a középiskolát. Nem, 17 évesen úgy dönt, hogy abbahagyta a középiskolai tanulmányait. Harmadikban azt mondja, hogy na neki ebből teljesen elege van. Mert itt is a felnőttek csinálnak neki egy világot, ami pont az, ami majd oda vezet, hogy. Neki ebből elege van. 10 évet csavarog Európában 17 éves korától, csavarog. Neki ebből elege van, ő csak úgy csavarog, alkalmi munkákból él. Tudjátok, mi történik? Csavarog, egyszer mit csinál? Mi az, hogy csavarog? Tanul, tanul, s engedi, hogy a belső késztetései alapján tanuljon. Egy okos kissrác. Azt mondja „Hát biztos lehet másképpen élni, mint ahogy a felnőttek csinálják, mert ahogy ők csinálják, az szörnyű. Akkor miért akarnám tőlük megtanulni, hogy kell élni? Mit tudnak megtanítani nekem?” És azt mondja, hogy így csavarog, és tapasztal, és… egyszer csak elvetődik Carl Gustav Jung egy előadására. Mm-hmm, Jung apó. És Jung apónak egy előadásán úgy megérinti őt ez, hogy… „Na ez az, amit keresek!” Hogy érettségi nélkül elmegy az USA-ba. „Pszichológiát akarok tanulni.” Csak nem tud angolul, és nincs érettségije. Hát valamit kell csinálni, elég jól tud németül, jól tud latinul, s akkor képregényeket olvas, és az ottani magyar közösség, nem egy romboló, egy építő közösség segít neki úgy leérettségizni angolul, hogy nem tud angolul, de a képregények nagy segítségére vannak. Beiratkozik, nem telik bele tíz év, doktorál pszichológiából. Utána, ugye milyen (Egészségedre!) érdekes ez, hogy valaki, aki 10 évesen azt, egy ilyen mély benyomása, hogy a felnőtteknek fogalmuk sincs, hogy kell élni, és még hordoz valamit ebből a 2-3 éves gyereknek ebből az eredetiségéből, hogy mi az, ami belülről hajtja az életet. „Az izgat engem, hogy mi van a… a flow izgat engem, hogy hogyan vannak ezek a pozitív érzések, az élmények, amitől kedvünk van élni, és ami tovább motivál bennünket, ez hogy van.” Hát nem gyönyörű ez? Hát számomra az, tyúú, nagyon tetszik, tetszik, nekem nagyon tetszik. Mit érdekel, hogy ti mit gondoltok róla. (38:35)

Tehát a következő, de most csak gyorsan végig akartam nézni az érzéseket. Most akkor hadarok, meg elfogott ez a hév, és akkor mondtam, hogy nem lesz jó. Az első, tehát hogy pozitív érzések, pozitív érzések. De nem azoknak, mint valami célratörő, hát ennél… Tudjátok, hogy mi van a boldogtalansággal szoros összefüggésben? Folyamatos önkontroll, folyamatos önmegfigyelés, és görcsös önmegvalósítás. Hát ha ezt kiterjesztjük az érzelmekre… „Értitek, itt ülök, jól kell lennem, jól kell éreznem magam! Hát ha még ezen se vagyok jól, akkor hol legyek jól? Ezen még két hónapja jól voltam. Akkor még nem is volt, de most… talán azért voltam jól. Hát muszáj, tulajdonképpen eddig még itt akkor egészen el tudtam felejtkezni arról, hogy milyen rosszul vagyok, de most állandóan, itt is eszembe jut tíz percenként, hogy rosszul vagyok.” Hát ez egyenes út ahhoz, hogy nagyon rosszul legyek. Tehát, pozitív érzések. (39:45)

2. Az értelmes élet

Hát erről is beszéltünk sokat. Mikor az… és emlékeztek, hogy Frankl milyen zseniálisan mondja „Az élet értelmét kívülről nem lehet megadni.” Hát ez a lényeg, kívülről nem lehet megadni. Mondhatok akármit, nem számít, mert attól, attól jövök rá, hogy ez az életem értelme, hogy az ott belül, egy fölfedezés révén rátalálok. Kinek ez, és kinek az, és kinek így, és kinek úgy, és nem lehet kívülről odaadni. Hiába csoki, meg madártej, meg prémium. Akármilyen prémiumot kaphat valaki a Volkswagennél, nem lesz tőle jól. Több lesz a pénze, de jól nem lesz tőle. De majd erről később részletesebben is fogok beszélni. Szóval, az élet értelme. Az élet értelme milyen izgalmasan kiegészíti az első gondolatot. Pozitív érzések és érzelmek, amelyek mint valami belső jutalom jelennek meg például az által, hogy együtt vagyunk, vagy az által, hogy adunk valakinek, az által, hogy együttműködünk. Nem akarjuk ezeket a pozitív érzéseket, célokat, amiket állandóan kergetünk, mint az őrült, ugye, jelesül például a boldogságot. Na hát az aztán a legnagyobb őrültség, hogy amikor valaki „Életem célja, boldognak lenni.” Hát ha valaki rosszul akar lenni, ezt jó erősen (Egészségedre!), ezt érdemes leírni minden este. Jó, írd le tízszer, hogy „Célom, hogy boldog ember legyek.” Hát ha valahogy rosszul lehet lenni, az ez. (41:25)

Az élet értelméhez, annak a megtalálásához mi is hozzátartozik? Amikor megtalálom adott helyzetekben a szenvedésben az életem értelmét. Azt mondom, hogy ezt a szenvedést valakiért, vagy valamiért hihetetlen egyértelmű, hogy érdemes vállalni. Képzeljétek el, lélektani, magatartástudományi kutatási eredmények ilyen, ilyen mondatokra vetemednek a XXI. század elején, hogy tulajdonképpen hogyha valaki eredményes akar lenni, akkor jó viszonyban kell lennie a fájdalommal. Most ez egészen, mint hogyha teljesen ellent mondana mindennek, hogy mindig jól kell lenni, meg hogy kell lenni. Háá. (42:15)

Nem öncélúan, hanem az élet értelmére ahogy rátalálok, és akkor egyszer csak belülről kialakul egy késztetés, belülről megjelenik egy cél. Ahogy megyek ott az úton, azt mondom „Miért ne volna érdemes ezért küzdeni?” Pszichiáter ismerősöm azt mondja „Honnan tudom, hogy valaki férfi? Hegek vannak a testén. Nincs, ha egy férfinek nincsenek sebesülései, akkor még híjján van valamivel.” Ez azt jeleni, hogy nem tudott csörtetni, mint egy vaddisznó a makkért. Mit számít, most megkaristolja a hátamat, nem, az élet? Hát ott hrrr-grrr. Ne harcoljatok vaddisznókkal, ez a jó tanácsom. (43:05)

Második, hogy értelmesnek találom az életem, és ha van valami, amit kívülről nem lehet, se jutalommal, se büntetéssel, se semmi… „Ide figyelj! Ha nem találod meg az élet értelmét két hónap múlva, akkor nagy bünti lesz!” Hát ez… jutalomra meg se nyekken. (43:25)

3. Elmélyültség, önátadottság

Vagyis az önfeledtség, pont amikor saját magamról felejtkezem meg. Alapvető része a szubjektív jóllétnek, másra nem is vezethető vissza. Csak úgy csinálom, azt se tudom, mennyi az idő. Tényleg, egy kicsit elment. Elmélyültség, önátadottság. (43:50)

4. Megteszem azért, mert belső örömöt okot

Ugye, nem a siker, mert az már kívülről jön. Ezért látjuk világosan, hogy a siker nem lehet a legmélyebb. Nem a siker, hanem… És itt máris mondanék valamit. Már a patkányokkal is úgy van, hogy egy patkány, a kis patkányketrecében megcsinál bizonyos – mondjuk így, hogy – feladatokat pusztán csak azért, mert meg tudja csinálni. Ha ez a két dolog lenne, tehát egy patkány megcsinál bizonyos dolgokat, nem azért, mert az bármilyen módon segítené közvetlenül az életben maradását. Tehát nem azért, mert hogyha azon átjut, akkor eljut az élelemhez. Ha azon átjut, akkor nem t’om, kijut a vízből, nem ezért. És még csak nem is azért, mert akkor ott jutalmaznák, hanem csak azért az élményért, hogy meg tudja csinálni. Ez már a patkánnyal is így van. Ezért a negyedik összetevője a szubjektív jóllétnek, hogy megteszem azért mert ez belső örömet és élményt okoz. Egyszerűen az a kompetencia, hogy képes vagyok rá, önjutalmazó, önjutalmazó. Rátalálni az élet értelmére, elfelejtkezni magunkról, ez áhh, önjutalmazó. (45:20)

5. Emberi kapcsolatok

Az ötödik pedig az emberi kapcsolatok voltak, de az emberi kapcsolatok, és ez volt Seligman-nek az izgalmas leírása, hogy a kutatások szerint nem azok az emberi kapcsolatok, ahol mi számíthatunk másokra, hanem ahol azt élhetjük meg, hogy olyan kölcsönös kapcsolatokban vagyunk, ahol ránk lehet számítani. Lásd 2-3 éves gyerek nagyon mély, belső világából, hogy tudok adni, s ilyennek tarthatom magam. Képes vagyok adni, s ez valami jó, és ebben látok értelmet, és ez jó érzéseket is kelt. Ez az öt. (45:50)

Nézzétek meg, miért soroltam el ezt az ötöt! Azért, mert minden, ami a szubjektív jólléthez kapcsolódik, tulajdonképpen önjutalmazó rendszer, egy önjutalmazó rendszernek a része. Ha úgy törekszem rá, hogy „Boldognak kell lennem!”, és ez cél, elérhetetlen. De mind az öt valami olyasmi, ami háhh, háhh, legmélyebben kifejezi az emberi természetet. Az emberi természetet, hogy kapcsolódni, és együtt működni, és adni, és önátadni, és önmagamról megfelejtkezni, és értelmes életet élni akkor is, hogyha az néha fáj, vagy szenvedést jelent. A legmélyebb része az emberi természetnek. Nem csak a túlélés, és nem a jutalmazás-büntetés, hanem ez. Ez a legmélyebb része az emberi természetnek. De mindegy, most legmélyebb vagy nem, ott van az emberi természetben. (46:45)

Majomkísérlet - önjutalmazás

Akkor most beszélnék majmokról. Ahh, most eddig… a patkányoktól eljutunk a majmokig. Ez már több, mint 50 éves kísérlet, hogy majmoknak egyszerű feladatokat adnak. Hát a majom nem tudja, hogy az egy feladat, ugye, hanem az történik, hogy egy nagyon egyszerű zárat tesznek be a ketrecbe. Valami, egy kis pöcköt föl kell húzni, azt el kell tolni, és a zár kinyílik. Három mozdulatból áll. A majmokat ez érdekli. Érdekli őket. „Hogy van ez?” És akkor cskk-cskk. Rövid időn belül az efféle dolgokat egy percen belül meg tudják oldani, miközben nem kapcsolódik sem biológiai szükséglethez, sem jutalmazáshoz, büntetéshez. Tehát miután megcsinálja, nincs banán, nincs egy kis nem t’om, térdmelegítő télire. Most hallottam, hogy mikor ez trend volt, képzeljétek el, Magyarországon is az állatkertben a majmokat kvarclámpa elé ültették. Ebben… komolyan, ezt most hallottam, és hogy a legnagyobb nehézség ebben az volt, hogy a szemüveget hogy rakják föl neki. „Gyere pici majmócám, gyere, majd kapsz egy kis meleget.” (48:20)

Tehát a majmok, látjátok, hogy nem a siker, hanem – ezt a gondolatot nem is mondtam tovább – az, ahogyan megélem azt, hogy valamire képes vagyok, s annak a gyümölcsei. Valamire képes vagyok, ezt meg tudom csinálni, s ez valami háhh, ez egy önjutalmazó rendszer. Már a patkánynál és a majomnál egészen egyértelműen. Ezt már több, mint 50 éve tudjuk. Tyűű! Ez, ez nem, de jó? Na most, hol vannak a jegyzeteim? Hova kell eljutnom a majmoktól? Jó, következő. (49:05)

Óvodások – rajzolás

Hát ez a következő lépés. Óvodásokkal a következő volt. A kutatás résztvevői nézték az ovisokat, és kiválasztották kizárólag azokat az óvodásokat, akik rajzoltak a szünetekben. Mert akkor azt lehetett mondani, hogy egy olyan csoportunk van, akik szeretnek rajzolni, még pedig belső késztetésből, mert szünetben rajzolnak, nem kérte őket erre senki. Nincs jutalom, nincs büntetés, nincs… rajzolnak, mert kedvük van hozzá. A rajzoló gyerekeket három csoportba osztották. (49:50)

Első csoportba kerültek azok a gyerekek, akiknek azt mondták. „Nézzétek, ha szépen, ügyesen rajzoltok, akkor egy érmet fogtok kapni. Egy gyönyörű érmet, és oklevelet, és a nevetek is rajta lesz.” És mutattak ilyen okleveleket, hogy lássák, hogy nem kamu. A második csoportba azok a gyerekek tartoztak, akik – miután a felnőttek később megnézték a rajzaikat – szintén kaptak érmet vagy oklevelet. A harmadik csoport nem kapott kutyatejet se. Mi az, hogy kutyatej? Hogy mondják azt a növényt? Pitypang. Magyarul, gyermekláncfű. Mi köze ennek a kutyatejhez? Az egy másik. Az nem ugyanaz? De. Bölcs asszonyok azt mondják, hogy DE. „Tejszerű váladék jön ki a szárából.” Hogy? „A szárából tejszerű váladék jön.” Az a kutyatej, köszönöm. Hát most akkor fölvilágosult lettem. (51:00)

Itt a három csoport, tovább rajzolnak. A kérdésem az, hogy újból és újból a felnőttek megteszik azt, amit mondanak, mind a három csoporttal. Az egyikben érem van, és dicséret van, és kitüntetés van, és nevük van, és oklevél van – ez a siker. A második csoportban váratlanul kapnak ilyet, nem is tudták, hogy kapnak. A harmadik csoport semmi. Ahogy telnek a hetek, mit gondoltok, hogy a gyerekek milyen százalékban folytatják a rajzolást maguktól a szünetben? Az derült ki, hogy akiknek adnak díjat, és a nevük rajta van az oklevélen, pff-pff-pff, egyre kevesebben, és kevesebbet rajzolnak. Akik váratlanul kapnak valami jutalmat, ők tovább rajzolnak, majdnem pontosan ugyanolyan mennyiségben és hosszban, mint azok, akik semmilyen jutalomban nem részesülnek. (52:05)

Tehát az óvodásokat egy romboló szakmai környezet tovább tudja rontani. Hihi. Tehát elronthatom őt 2-3 évesen, és aztán óvodás korban meg már intézményes formában. Ez a belső világ, ami ott egészséges és gyönyörű, krr-rrr. És már ahhoz se lesz kedve, amihez kedve volt, legalább amihez kedve volt. Nem megrendítő ez? Sikerül valakit lenevelnünk arról, hogy ne csinálja azt, amihez legalább kedve volt valamikor. Óóó! De nem akar ez egy negatív valami lenni, most mindjárt valahova eljutok. Jönnek… hát kik? (52:50)

Gyertya, doboz gyufa, rajzszögek – feladat

Ismeritek azt a feladatot, egy pszichológus találta ki, ha jól emlékszem az ’50-es években, hogy van néhány rajzszög, van egy doboz gyufa, és egy gyertya. A gyertyának úgy kell leégnie, hogy az asztalon, ott a faházban, aminek fa oldala van, a viasz nem csöpöghet le. Érthető? Tehát van egy gyertya, egy doboz gyufa, és néhány rajzszög. Hogy oldod meg, hogy a gyertya úgy égjen le, hogy nem fog csöpögni a viasz? (53:45)

Most hogy elsőre valaki nem ismerte még ezt, ugye akkor elkezdi… Valahogy megpróbáljuk a rajszöggel, valahogy odanyomkodni a ház falához, és akkor az fából van, és akkor valahogy… nem megy, na. Körülbelül 5 és 10 perc között van az átlag megfejtési idő. Az átlag megfejtési idő arra kell, hogy valaki rájöjjön, hogy a gyufásdobozt másra is lehet használni, mint a gyufa tartására. A gyufásdobozt kell a rajzszöggel a falhoz erősíteni, és abba kell belerakni a gyertyát. Ez azonban kreatív gondolkozást igényel. Nem valami egyenes vonal, gyerünk, tudom mi a cél, tudom, hogy mit kell csinálni, és akkor nyomom és nyomom, és nyomom. Ez így nem megy, mert akkor a gyufásdoboz csak gyufásdoboz marad. A kreatív gondolkozás, hogy hátralépek, és azt mondom, hogy valami, valamire itt rá kell jönnöm, van itt valami, valami trükk, ami ott van, csak… grhhh. (54:50)

Mi ebben a kutatásban az érdekes fordulat? Hogy azt mondják a résztvevőknek: „Ha ti ennyi és ennyi időn belül megcsináljátok, akkor jutalmat fogtok kapni.” Másoknak meg egyszerűen csak azt mondják, hogy csináljad, találjátok ki, hogy mi a dolognak a megoldása. Emlékeztek, hogy 5 és 10 perc között oldja meg az átlag ezt a feladatot. Mit gondoltok, hogyha beígérjük a jutalmat, akkor az mennyivel gyorsítja meg a folyamatot? „Semennyivel.” Milyen… már nem lehet titeket becsapni. Az jött ki ezekből a kutatásokból, hogy 3,5 fél perccel rosszabb idő alatt végezték el a feladatot, amihez már kreativitás is kellett, ha volt jutalom. (55:50)

A szerző, akitől ezt a kutatást olvastam azt mondja, hogy amikor cégeknél elmondom ezt, föl szoktak hördülni a vezetők, ami jól mutatja a romboló szakmai környezetre való reflexió hiányát. Életükben először hallanak valamiről, hogy az embernek van egy belső természete, ami egészen jól tud működni, ha nem csapjuk agyon. Na, következő. Itt akkor még! (56:20)

Szerelem, szülői szerep (sárga és kék szék)

Az derült ki, hogy ez az „Akkor, ha…” jutalmazás tönkreteszi a belső jutalmazó rendszerünket. „Jutalmat kapsz akkor, ha… ezt és ezt, így és így csinálod.” Mondanék erre most egy drámai, drámai… egészen máshonnan. Férfiak és nők figyeljetek! Aki nem férfi és nem nő, ti egy picit lazítsatok. Ez pedig a következő. Hát tényleg, most már nem lehet tudni. Most én is mindjárt eldöntöm, hogy hova tartozok. Hogy… hogy… (56:55)

Emlékeztek-e, hogy amikor a férfiak és a nők egymásba szerelembe esnek… De ne a fehér a sárgával essen szerelembe, mégis csak (fehér és sárga szék – szerk.). Kék, kék? Kék-sárga. Nahát, ez milyen érdekes! Ennek így kell lennie. Na jó. Ugye ők ne essenek egymásba, ezt meg is tiltjuk nekik. Ők is jók? És a fehér a sárgával az nem. Az nem, ők ne! S a kék a feketével? Azok se! Hú, azta! Nem vagytok egy kicsit boldogtalanok? „Rasszista.” De hát ebbe nem is merek belemenni. Hát most már csak azért is, ne is haragudjatok. (Fehér és sárga széket vesz elő – szerk.) Tiltakoztok. Hát ez jó. Nem is gondoltam, hogy ma ilyen sok mindent megtanulok. Hát jól van. Jól van, köszönöm, hát most jöttem utoljára. Hát csak ezek a kapcsolatok engedélyezettek? (58:00)

Na képzeljük el, hogy ők mély szerelembe esnek, a kék és a sárga, vágynak valami zöldre, és… Hát ez egy mély motivációjuk, mind a ketten zöldről álmodnak. A társkapcsolati elégedettség, az tudjátok, amikor még ők csak kékek és sárgák, nagyon magas. Ugye, az első években a kék és a sárga roppantul boldog. És hogy mikor lesznek 80-90% között elégedettlenek? A 80-90-et azért mondom így, mert sok kutatási eredmény van. Egyesült Államok, és Európa, és Magyarország. A kettő között vannak az eredmények. Minimum 80, maximum 90, ezt már tudjátok, mert 25-ször elmondtam, amikor megszületik a kis zöld. Hát kérem, nem tudom… (kér egy zöld széket – szerk.) Nem, nem adod oda! (toporzékol – szerk.) Nem adja oda! Hát most mit csináljak? Ha zöld lenne az alsógatyám, komolyan, valahogy kibányásznám. (kap egy zöld pulcsit – szerk.) Köszönöm. A zöld! Visszaadom. Megszületik a kis zöld. Nagyon egészséges motivációs rendszerrel, nem találja még rögtön a helyét. Látszik, hogy nagyon fontos neki, hogy apa és anya együtt legyenek. Igen, tartja őket a sárga meg a kék. Édes, nézzétek meg, ahogy alszik, itt rögtön eldobta a kis kezét. Nem akarok olyan hangosan beszélni, nehogy fölébredjen. (60:00)

Mikor megszületik a kis zöld, 80-90% elégedettség meredeken zuhan lefelé. Emlékeztek, mindez fönnmarad ennél a 80-90%-nál nagy valószínűséggel addig, ameddig az utolsó zöld is föl nem nő, és ilyen nagy nem lesz, és el nem hagyja a mamahotelt, ami egyre később történik meg. De most jön a trükk. Ugye látjátok, próbálok most már összefüggéseket. Azt mondja. Egészségedre! Köhögés volt. Akkor nem, akkor nem. Hát tévedtem, most tévedtem, na akkor… csinálj, amit akarsz. (60:50)

Emlékeztek, hogy John Gottman kutatásai mit bizonyítottak. Hogy – az is köhögés volt, nem is figyelek rá. Ne zavard meg légy szíves az előadást! – Hogy… Az a 10-20% mit tud másképpen jól, hogy továbbra is fönnmarad a társkapcsolattal való elégedettség? Első lépésben azt, hogy a férfi bedolgozza magát az apa szerepbe. Ahogy ő rátalál, magára talál, fölfedezi, hogy ő egy apa, ez egyrészt egy belső öröm, másrészt egyszer csak – nem ülünk rá a gyerekre (a zöld pulcsira a sárga és kék széken – szerk.). Így, ahogy a feleségével együtt van, a feleségével együtt szülőtársként kibontakoznak, megnyeri a feleségét társnak, szülőtársnak, együttműködnek, s valami új közös szál jelenik meg az ő szeretetkapcsolatukban. Ez ugye így nagyon szép? És most szívesen megkérdezném a nőket, hogy tetszik nektek ez, hogy John Gottman rájött erre, hogy az apáknak az a dolga, hogy a férfiak apásodjanak. Hogy legyenek társaitok, és menjenek, fürösszenek, és etessenek, és büfiztessenek, és ezt élvezzék – belső késztetésből. Ugye-ugye! Nem ám, hogy azért, mert mondtam neki. Nem, lássam rajta! Én lássam a két szememmel, azzal a két csillogó pöttyel, hogy ő azt élvezi. Ez, és akkor milyen boldogok vagyunk, és akkor együtt… Az is kiderült, hogy amikor a nő látja, hogy a férje mosogat, az szexi. Tényleg, tényleg, na, na. Az otthon melege ott fröcsköl, és az… Na most! (62:55)

Most mondanám, kedves nőtársaim a savanyú szőlőt, a savanya részét. Mert eddig azt mondjuk, hogy milyen szuper, hogy itt van valami gyönyörű történés, és mi az, amit mi nők – már nem hogy… – előszeretettel elrontunk, és létrehozzuk a romboló szakmai környezetet? Itt a családban, ahogy neveljük a gyerekeket, mi létrehozzuk a romboló szakmai környezetet. A következőképpen. „Gyere kis zöldikém, édesem! Ajj, hát apa lettem. – Hogy fogod azt a gyereket? Ne úgy fogd! Alulról, a nyakát támaszd meg! A lábát nem látod? Csúszik ki! – Jól van, jól van, megetetem. – Jaj, ne úgy! Lecsöpög! – Jó, akkor tisztába rakom. – Jaj, ne legyél olyan lassú, nem úgy kell csinálni.” Értitek ezt? Ott van egy pasi, aki rászánja magát jó esetben ilyen belső késztetésből, hogy…, és elkezdjük neki megmondani, s adunk neki jutalmat-büntetést. Úgy, dögivel, főleg büntetést. „Ne úgy fogd! Ne-nye-nye! Anyám jobban csinálja, pedig az már nagy dolog.” Tehát a családban minden további nélkül létrehozunk egy olyan romboló szakmai környezetet, amiből az egyébként belülről motivált férfinek elmegy az egésztől a kedve. Híí! S hogy milyen gyönyörű, mikor egy férfi mikor ezt teszi, hát ebben valami önjutalmazás van. Teszi, és azt mondja „Hát én nem gondoltam volna, hogy az élet ilyet, ilyesmit ad!” Hát nem azért teszi, mert a felesége megsimogatja az arcát „Olyan aranyos vagy! – Hát tudom én, hogy aranyos vagyok.” Hahh! Na. Apa vár, s akkor… úgy, hogy ne ébredjen föl. Jó, nem, nem… (visszaadja a pulcsit – szerk.) Jól van, jól van, nem okoztam benne kárt, én úgy érzem. Következő. (65:25)

Önállóság és szabadság

Mi történik itt, hogyha most valahogy megpróbáljuk megfogalmazni? Hogy amitől ez a belső önjutalmazó rendszerünk elégedetté tesz minket, és motiválttá tesz arra, hogy na… ennek része az önállóság és a szabadság. Amikor te elkezded nekem megmondani, nem is csak, hogy mit csináljak, hanem hogyan. Fűzhetsz hozzá akármilyen jutalmat és büntetést, pontosan az a folyamat kezd el akadályokba ütközni, amitől az egészet jó csinálni. Én közben azt gondolom, milyen jó fej vagyok, hogy akkor megdicsérem, meg szex is lesz. Hát az nagy jutalom, ugye? Na, gyere! Ezt nem folytatnám. Következő. (66:20)

Véradás Svédországban

Ezt az alcímet adhatnánk neki. Az Egyesült Államokban, mikor a véradási rendszert kidolgozták… Nem, Angliában. Akkor ott volt egy szakértő, aki azt mondta, hogy ő megkutatta ezt a kérdést, és azt tanácsolja, hogy a véradásért ne adjanak pénzt. Ami teljesen szembe ment azzal, ami logikusnak tűnik, főleg akkor, hogyha azt mondjuk, hogy muszáj, hogy legyen vér. Hát nem bukhatunk ezzel, mert muszáj, hogy legyen. Két svéd közgazdász Svédországban csinált egy kutatást nőkkel először, aztán férfiakkal, hogy hogyan hat rájuk a véradás szempontjából a jutalmazás. Volt, hogy kis jutalom, volt hogy nagy jutalom. A végét mondom. Amikor nem adtak jutalmat, akkor az arra egyébként készséget mutatóknak 50%-a adott vért. 52, egész pontosan. Ennél egy csoport volt egyetlen százalékkal jobb, 53%, akiknél azt mondták, hogy tulajdonképpen szívesen adunk érte valamit, és ott rögtön az ezért adott pénzt egy segélyszervezetnek odaadhatják. Értitek a trükköt? Két jót lehet tenni egy véradással. Náluk volt 53%, 53, akik aztán adtak vért. Tehát nagyobb élmény volt az azért kapott pénzt odaadni egy segélyszervezetnek. Akiknél csak annyi volt, hogy „Akkor kaptok érte pénzt.”, 30%, az majdnem a fele. Mert a jutalommal pont valaki átbillent onnan, hogy ez a belső önjutalmazó rendszer működjön, oda, hogy prrr, benyomtuk a féket, és na hát akkor már csak a pénz van ott. Megyek tovább. Ú, jó, fél van, fél van. Nem baj. Legalább eljutottunk a Volkswagenig. (68:45)

Pontos rövid távú célok, prémium - Volkswagen

Ha rövidtávú célokat tűzünk ki, elég pontosan megmondjuk, hogy hogyan kell csinálni, és milyen célokat kell elérni, és jó pontosan szabályozzuk, és negyedévre pontosan lebontjuk, majd ezekhez vaskos jutalmakat penderítünk, az nagy valószínűséggel a csalás és azt erkölcstelenség irányába fog bennünket vinni. Ahogyan ismerjük az emberi természetet, ha létrehozzuk ezeket a rendszereket, akkor 10 emberből 9 előszeretettel el fog bukni. Aki egyébként ezt nem tenné meg, ha nem lenne egy romboló szakmai környezet. Hirtelen – most ez olyan érdekes, 2015-ben így kapkodunk a levegő után – „Hííee… a Volkswagennél?” Ezt azért érdemes pontosan idehozni. Csináljuk azt, hogy legyenek nagyon rövid távú célok, nagy jutalmakat oda, jól megmondjuk, hogy, legyen ennyi, annyit kell, tzz-tzz, s az emberek elkezdenek csalni, és az erkölcstelenség felé visszük őket, miközben a jóllét pont a másik irányban van. Ugye, képes vagyok adni, rám számíthatnak a többiek, önfeledten tudok valamit csinálni, önmagamról megfelejtkezve. De létrehozzuk ezt a sajátosan romboló szakmai környezetet. Elkezdünk erkölcstelenek lenni, amitől egyrészt mi magunk se leszünk jól, és aztán az a világ meg pláne, amiben ezt csináljuk. (70:20)

Ez megjelenik már az osztályban is, amikor olyanok, akik egyébként nem csalnak semmi másban, de a feleletnél igen, minden további nélkül. Tudjátok, gyóntatópapként „Teológiai hallgató vagyok, és puskáztam. Ugye, erkölcsteológiából volt a vizsga, és hát… De hát atya, kellett az ötös a jeles végbizonyítványhoz.” Értitek. Ötös a jeles végbizonyítványhoz, ezért morálteológiából… (71:00)

Hát az, hogy erkölcstelenségekre vetemedünk, ugye azt mondjátok, hogy ez tulajdonképpen már minden józan ésszel is ellentmond. Hát lehetetlen, hogy egy ilyen csalásra előbb-utóbb ne derüljön fény. Ugye, egy ennyire ellenőrizhető csalásra. Hát lehetetlen, hogy ebből ne legyen bukás. Igen ám, de mikor ezt a belső jó rendszert tönkretesszük rossz szakmai környezet, a rövid távú célok, hozzá fűződő jutalmak, ilyen prémium, eladási izé…, beszűkíti a gondolkozásmódot. Ezért vagy nem jut eszembe, vagy egyszerűen kívül marad a figyelmem körén, nem tulajdonítok neki jelentőséget. Egyszer csak úgy hirtelen, mikor úgy kinyílik a világ, rájövők, hogy „Te jó ég! Hát ebben én is benne voltam. Ezt hogy tudtam én megcsinálni? Hát tulajdonképpen én rendes ember vagyok, akkor ez hogy lehetett, hogy lehetett innentől onnan, onnan, onnan, ezt… Mindenki részt vesz benne. Ezt hogy volt lehetséges?” Ilyen a romboló szakmai környezet. (72:10)

Érthető ez? Át tudom adni? Valahogy ezt az egészet egy rendszerbe akartam foglalni. Nyilván való, tulajdonképpen talán soha életemben nem beszéltem konkrétan valami ilyen ügyről, mert nem ez, nem az ügyről akarok beszélni, hát most mit, nem akarok semmihez hozzászólni, ilyen aktuális hacacáréhoz. De hogy most annyira jól meg lehet ragadni, hogy tulajdonképpen mi történik ilyenkor. Zimbardo kutatásai. 10 emberből 9 fogékony lesz a csalásra, és az erkölcstelenségre, csak hozzuk létre ezt a rendszert, ami blokkolja a belső egészséges rendszerünket, amiben önjutalmazás van. (72:55)

Amikor olyanoknak, akik működtetik a világot, valaki beszél erről, akkor olyan, mint hogyha… És ezeket a dolgokat több mint 50 éve tudjuk. Jó, egy részét 40, egy másik részét 30, 20. Tyú, most el-el… ezt én nagyon izgalmasnak tartom, nagyon. Ahogyan mindez aztán összefügg a szubjektív rosszullétünkkel. Ugye a kiégéssel, hogy ott vagyunk, és akkor van a prémium, meg a negyedév, meg a kutyafüle, meg a ijjeejee, és nem vagyunk jól. De az igazi nehézségünk szerintem nem is az, hogy nem vagyunk jól, hanem ha nem tudjuk, hogy miért nem vagyunk jól. Ugye, az. Csak úgy dülöngélünk „De akkor legalább érteném, hogy mi ez.” Ezért, látjátok, van bennem egy ilyen, tényleg, ez egy ilyen késztetés, hogy hú, legalább tudjuk, hogy mi van, aztán utána mindenki szabadon csinál, amit akar, de legalább tudjuk. (74:05)

Erről az esetről pontosan tudjuk, hogy mi történt. Nem az, hogy ki, meg mit, meg hogyan – hát kit érdekel? Hanem hogy mi vezet ide, hogy… Ahh! Na! Következő alkalommal akkor innen folytatnám, és akkor tudjátok, mindig arra törekszünk, hogy rendben van, egy jelenséget valahogy fölhozunk, vagy valahogy látunk, és akkor utána pozitív részét mondjuk. Az izgat engem nagyon, és akkor a pozitív részeket szeretném majd hozni. „Jó, akkor viszont mit és hogyan érdemes?” Ahh, köszönöm a figyelmet! (taps – szerk.) (74:45)

Lejegyezte: vinkozoli