Mk 10, 46-52 – Évközi 30. vasárnap

2015.10.25. vasárnap: ÉVKÖZI 30. VASÁRNAP

Sírva jön népem, van köztük vak és sánta, irgalommal hozom őket vissza

Olvasmány (Jer 31,7-9)

Mert így szól az Úr: Ujjongjatok Jákobnak örömmel, és vigadjatok a nemzetek vezére miatt! Zendítsetek dicsérő dalra, és mondjátok: ,,Szabadítsd meg, Uram, népedet, Izrael maradékát!'' Íme, én elhozom őket észak földjéről, és összegyűjtöm őket a föld pereméről; lesz közöttük vak és sánta, várandós és szülő asszony egyaránt; nagy gyülekezetként térnek vissza ide. Sírva jönnek majd, és könyörgések közepette hozom őket; vízfolyásokhoz vezetem őket, egyenes úton, melyen nem botlanak meg; mert atyja lettem Izraelnek, és Efraim az elsőszülöttem.’’

Szentlecke (Zsid 5,1-6)

Mert minden főpapot az emberek közül választanak, és az emberekért rendelnek az Istennel kapcsolatos dolgokban, hogy Isten elé vigye ügyeiket, hogy ajándékokat és áldozatokat mutasson be a bűnökért. Részvéttel tud lenni a tudatlanok és tévelygők iránt, mert ő maga is körül van véve gyöngeséggel, s így, miként a népért, úgy önmagáért is áldozatot kell bemutatnia a bűnökért. Erre a tisztségre senki sem választja önmagát, hanem akit Isten hív, mint Áront. Így Krisztus sem önmagát dicsőítette meg, hogy főpappá legyen, hanem az, aki azt mondta neki: ,,Fiam vagy te, ma szültelek téged’’ [Zsolt 2,7]. És ahogy más helyen is mondja: ,,Te pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint’’ [Zsolt 110,4].

Evangélium (Mk 10,46-52)

Ezután megérkeztek Jerikóba. Amikor kiment Jerikóból tanítványaival és a nagy sokasággal, a vak Bartímeus, Tímeus fia az útfélen ült és kéregetett. Amint meghallotta, hogy a Názáreti Jézus az, elkezdett kiáltozni: ,,Jézus, Dávid Fia! Könyörülj rajtam!’’ Sokan leintették őt, hogy hallgasson. Ő azonban annál jobban kiáltozott: ,,Dávid Fia! Könyörülj rajtam!’’ Jézus megállt és megparancsolta, hogy hívják őt eléje. Erre odahívták a vakot, ezekkel a szavakkal: ,,Bízzál! Kelj föl, hív téged!’’ Mire az ledobta a felső ruháját, felugrott és odament hozzá. Jézus megszólította és megkérdezte: ,,Mit akarsz, mit cselekedjek neked?’’ A vak azt felelte neki: ,,Mester! Hogy lássak!’’ Jézus erre azt mondta neki: ,,Menj, a hited meggyógyított téged.’’ Erre azonnal látni kezdett, és követte őt az úton.

Vasárnapi beszéd

Azt föltételezem, hogy minden kezünk is kevés volna ahhoz, hogy számba vegyük, hány beszédet hallottunk már a mai evangélium kapcsán arról, hogy Jézus a vak embert arról kérdezi „Mit akarsz, hogy mit tegyek veled?” Azt gyanítom, hogy mi papok, mondjuk leghosszabb időre ha gondolok, legalább háromévenként föllelkesedünk ettől, s elmondjuk azt, hogy „Hát látjátok, milyen érdekes ez! Hogy Jézus megkérdezi ezt a vak embert, hogy <<Mit akarsz, hogy mit tegyek?>>”

Akármennyire is van sok ujjunk ahhoz, hogy megszámlálgassuk, hogy hány efféle beszédet hallottunk, tulajdonképpen én is erről akarok beszélni. De talán egy picit csavarnék, fordítanék ezen a helyzeten. Mégpedig abból a szempontból, hogy mi az, amit nagyon szoktunk hangsúlyozni? Hogy itt van ez az ember, aki nagyon nyomorult, és nagyon szerencsétlen, és nagyon rászorul, és azt mondja „Könyörülj rajtam, Dávid Fia! Mester!” És hogy nyilván előszeretettel ragozzuk ennek az embernek a gyöngeségét és kiszolgáltatottságát, és azt, hogy szinte semmi mása nincs, mint a hite, amire Jézus válaszol.

De most nézhetjük ezt másfelől is. Mégpedig onnan, hogy tulajdonképpen ez a férfi nagyon sok erénnyel, jó tulajdonsággal, adottsággal, készséggel rendelkezik. Például nagyon jól ismeri föl a helyzetet. A helyzetfölismerő képessége egészen kitűnő. Azután elég jól informált is. Tudja, hogy ki az a Jézus, és mit érdemes neki kiabálni. Azután kétség kívül nem csak fölismeri azt, hogy ebben a helyzetben mit tehetne ő, azt meg is teszi. Hát magunk között szólva, hogyha valaki nem csak azt mondja, hogy mit kellene tennem, vagy mit volna érdemes tennem, vagy utólag hogy mit tehettem volna, hát akkor azt mondhatjuk, eléggé cselekvőképes ez a valaki. Sőt, azt mondhatnánk, hogy ahhoz képest, amit ő képes tenni, a maximumot nyújtja. Cselekvőképes, aztán tudja, hogy mikor érdemes kiengednie a hangját. Nem mondhatnánk azt, hogy a szorongástól elmegy az összes hangja és ereje.

Aztán amikor le akarják őt beszélni, akkor ott megint csak mennyi és mennyi lehetőség nyílik számára, azt mondja „Jaj, most minek vállalni itt ezt a konfliktust? Főleg azokkal, akik esetleg majd segítenek nekem. Hát Jézus jött, aztán elmegy, én meg itt maradok ezekkel.” Úgyhogy de nagy dolog, el tudja azt is dönteni, mikor érdemes konfliktusba kerülni, még úgy is egyébként, hogy ő nagyon kiszolgáltatott, és ezt mégis meri vállalni. Mikor érdemes a köpenyt őrizni, és mikor szabad azt eldobni? Szóval tulajdonképpen mondhatnánk még egymás után, megint csak mind a két kezünk is kevés lenne, hogy ez az ember minden nyomorúságával együtt, tulajdonképpen mennyiféle képességnek, készségnek, erénynek a birtokában teszi azt, amit igazán meg tud tenni.

Aztán hogy megint csak a történetnek a befejezéseként azt halljuk, hogy ő nem úgy, mint nagyon sokan mások a csoda után, a gyógyulása után képes hálás lenni, követi a Mestert. Egész másfajta magatartás ez, mint sokak részéről az evangéliumi történetekben.

Ha ez így van, akkor tulajdonképpen az a kérdés merülhet föl bennünk, biztos ismerős számunkra is az a helyzet, mikor kívülről azt mondjuk másokra, vagy akár saját magunkra, ahogyan megítéljük magunkat, hogy „Jaah, énnekem annyi bajom van!” Ismerős ez nektek? Mikor nagyot sóhajtunk, és azt mondjuk „Már levegőt se kapok, nekem annyi bajom van. Nem látom már, mit lehetne csinálni.” És akkor, és akkor ebben a helyzetben érdekes és elgondolkodtató az, hogy Jézus egy olyan valakinek, aki nemcsak a nyomorultságát hozza, hanem azt is, hogy mennyi mindenre képes, és alkalmas, kérdezi meg, hogy „Mit akarsz, mit tegyek?”

Ez a kérdés tulajdonképpen nagyon világossá teheti Bartimeus számára azt, hogy tulajdonképpen énnekem mire is van szükségem. Főleg Isten előtt, most akkor mi az, amire nekem igazán szükségem van. És azt mondhatná, ha kiegészítenénk azt, ahogy ő ott áll a mester előtt, tulajdonképpen őneki mindene megvan, csak látni nem lát. Hogy egyébként teljességgel alkalmas az életre, hogy olyan sok jó tulajdonsággal rendelkezik. Végül is pont azt kéri Jézustól, pont azt az egyet, amire neki valóban szüksége van. Erről szeretnék beszélni, hogy milyen nagy dolog az, Isten előtt állva, a vele való kapcsoltunkban egyszer csak valahogy egyre inkább letisztulni onnan, hogy „Ezer bajom van! Nem bírom az életet!” Vagy „Túl sok már nekem. Megint egy hétfő kezdődik holnap.” Ahogy szűkítjük le, és végül marad egy-két végtelenül egyszerű kijelentésünk. „Uram, én azt hiszem, talán, talán erre lenne igazán szükségem.”

Most mondanék egy-két történetet, élményt. Nem olyan régen megálltam a piros lámpánál, autóban ültem, odajött valaki. Nyilván el tudjuk képzelni, hogy miért, letekertem az ablakot, behajolt, és elmondott nekem egy viccet. Ezen igazán meglepődtem, és meglepődtem ezen, ráadásul jó vicc volt. De már elfelejtettem, és nem tudom elmondani. De egy jót nevettem, és egy hirtelen jött ötlettől én is mondtam neki egyet. Végül is elég gyors vicc volt mind a kettő, még mindig piros volt. Tudjátok, ahogy befejeztem a viccet, ő is nevetett egy nagyot, de én zavarba jöttem. Hát most nyilván, nyilván ő most nem egyszerűen csak kért tőlem valamit, még egy viccel is megajándékozott. Most én – elnézést a kifejezésért – szúrjam ki a szemét egy viccel? Hát, hát ez nem esne nekem jól. Nyúltam a pénztárcámért, rám nézett ez az ember, azt mondja „Magától nem kérek pénzt. Hát maga már adott egy viccet. Majd a többiektől kérek pénzt, nem, magától nem, köszönöm szépen.” Hát most tulajdonképpen egy rászoruló, vagy hajléktalan ember, valaki, akire azt mondanánk, hát van őneki annyi nyomorúsága, hogy… Pont egy vicc kellett neki. Magamról se gondoltam, hogy énnekem is milyen jól esett az a vicc.

Aztán a második. Volt az életemnek néhány nehéz időszaka. Emlékszem egyszer valahogy egy pap barátommal együtt megbeszéltük, hogy az élet nagyon nehéz. Ezt már máskor is megbeszéltük, csak akkor azt gondoltuk, hogy hát de tényleg nagyon nehéz. Akkor ő elmondta „Én éppen megyek a lelki atyámhoz, Feri gyere el velem!” És akkor én, soha nem láttam még ezt a lelki atyát, elmentem, mert hát hogy az élet nehéz. És akkor ott beszélgettünk erről, arról, amarról, az élet nehézségeiről, és végül emlékszem, ott fölálltunk, ez a pap odanyúlt a pénztárcájához, azt mondta „Feri, neked ez biztos most jól fog jönni.” S adott nekem 20.000 Forintot. Tulajdonképpen ez már több, mint tíz évvel ezelőtt volt, sok pénz volt a 20.000 Forint. Abban a pillanatban, ahogy kérés nélkül ez a pap adott nekem 20.000 Forintot, egyszer csak rájöttem, hogy tulajdonképpen nekem pont erre volt szükségem. A hittel jól álltam, a reménységgel is jól álltam, nagyon sok mindennel jól álltam, megvolt a lelkierőm is, csak éppen éreztem én, hogy az élet nehéz. De tulajdonképpen ezekre mind nem volt szükségem. Arra a 20.000-re meg igen. Azóta is csodálkozom ezen, hogy pap létére hogy volt ilyen jó érzéke ahhoz, hogy ezt megsejtse, hogy nekem tulajdonképpen pont erre van szükségem.

Aztán eszembe jut az a történet, egy nagy földrengés. A nagy földrengésben néhányan túlélik a katasztrófát, de nem lehet róluk tudni, élnek-e, halnak-e. Egy iskolaépületben, diákokról van szó, és telnek a napok, míg végül élve ki tudják őket szabadítani a romok közül. Megkérdezi ott a túlélőktől a riporter, hogy „Hát hogy tudták túlélni?” S akkor mindegyik fiú azt mondja „Volt egy osztálytársunk, ő tartotta bennünk a lelket.” Hát persze, hogy odamentek ehhez a fiúhoz, megkérdezték „Hát te mivel tudtad a lelket tartani a többiekben?” S akkor ő azt mondja „Hát azt én nem tudom, hogy én tartottam a lelket a többiekben, de arra emlékszem, én mondtam nekik, ide figyeljetek, nekem az apukám azt mondta, nincs olyan helyzet, hogy te rám ne számíthatnál. Hát gondoltam, a földrengés is ilyen, és én akkor mondtam az osztálytársaimnak, ide figyeljetek, apukám ide fog jönni. Nincs olyan helyzet. Mi a nagy részét megtettük, túléltük. Most már apa jön.” Most van egy helyzet, amire azt mondanánk, hát itt szükség van vízre, élelemre, melegre, fényre, mindenre. Éppenséggel ez a kisfiú, és az osztálytársai mibe kapaszkodtak? Egy fontos mondatba. Egy olyan mondatba, ami mögött persze egy egész világ ott van, de ez a mondat még is csak képes volt arra, hogy bennük a lelket tartsa.

Tulajdonképpen oly sok helyzet van, amiben könnyen azt mondjuk „Ó, hát nyomorult, biztos erre van szüksége.” Beleértve akár magunkat is. És ahogy megyünk egy picit beljebb és mélyebben, tulajdonképpen rácsodálkozunk arra, hogy mi bírjuk az életet. Nem mondom, hogy könnyen, de azért bírjuk. Mennyi mindent meg tudunk mi is csinálni. S akkor ott van talán egy-két dolog. Eszembe jut az, mert mondhatnátok azt „Igen, igen, na én is így vagyok ezzel. Hát ezért térdepelek már tíz éve az Úr előtt, és mondom „Csak ezt az egyet add meg nekem!”, és nem adja. Ugye volt már ilyen velünk?

Eszembe jut Viktor Franklnak a gondolata, aki azt mondja „Minden kétségbeesés mögött valaminek az istenítése rejlik.” Mikor eljutunk oda, hogy csak ez az egy… „Muszáj, hogy valaki elvegyen engem!” Hát nem engem… Most ez hogy hangzott volna, hogy „…téged”? Hát… „Muszáj, hogy csak ez az egy legyen! Muszáj, hogy azt megkapjam! Muszáj, hogy ő szeressen! Muszáj, hogy…” És tulajdonképpen egészen el tudunk jutni a kétségbeesésig. S a kétségbeesés mögött valaminek az istenítése rejlik.

Ezért van olyan nagy jelentősége annak, hogy Jézus ennek a Bartimeusnak a hitére utal. „A hited, a hited megmentett. Azért, mert te nem estél kétségbe, hanem kértél tőlem valamit.” A kettő között nagyon nagy különbség van. Kérni szabadon, ahogyan csak tudunk, és kétségbeesettnek lenni. A kétségbeesés valamiképpen a hitnek egy nagyon sajátos ellentétpárja, vagy pontja.

Akkor még egy záró történet. 1956. november 4-e után nagyon heves harcok dúlnak a belváros bizonyos helyein. Egy fiatal pap, akkor szentelték föl őt, abban az évben. Elmegy a kórházba, mert azt mondja „Szeretnék segíteni ott a sebesülteknek.” Papként. És ott van, és segít a sebesülteknek. Nem érdekli őt, hogy melyik oldalról hozták be, azt mondja sebesült ember, én segítek. Ahogy eltelik néhány nap, a heves harcok miatt nem tud hazamenni. Tulajdonképpen ott rekedt a kórházban. Eltelt körülbelül már öt-hat nap, és akkor egyszer csak jön a sebész orvos, aki szinte reggeltől éjszakáig műt, és azt mondja „Képzeld el, elfogyott a fájdalomcsillapító, nincsen, nem tudunk szerezni, de nekem műtenem kell. Ezért arra gondoltam, te gyere be a műtőbe, és fogd azoknak a kezét, akiket műtünk.” Erre a pap azt mondja „Fájdalomcsillapító helyett?” S az orvos azt mondja „Te csak gyere be, és fogd a kezüket, én tudom, hogy ez számít.” A pap attól kezdve ott van minden műtéten, és fogja azoknak a kezét, akiket műtenek. És ma már tudjuk, hogy amikor akár egy ilyen helyzetben is egy másik ember megfogja az embertársának a kezét, annak biológiai értelemben is fájdalomcsillapító hatása van. Azt mondanánk „Na, hát ebben a helyzetben aztán mindenre nagyobb szükség van, mint hogy valaki a kezemet fogja.” S ahogy elmélyülünk ennek a helyzetnek a drámaiságban, rácsodálkozunk arra, lehet hogy talán pont erre van a legnagyobb szüksége. Hogy ez a kézfogás az, ami majd eldönti, hogy él-e, vagy hal-e.

Tehát a mai evangéliumban tulajdonképpen ott Jézus közelében nem csak arra csodálkozhatunk rá, hogy milyen nyomorultak is tudunk lenni, de az Úr segít rajtunk, hanem arra, hogy mennyi mindenre vagyunk képesek. Rengeteg mindenre minden nehézségünkben. Rácsodálkozhatunk arra, hogy egyszerre csak nagyon egyszerűvé és világossá lehet… Na, tulajdonképpen talán csak egy-két dolog, amire igazán szükségem van. Aztán a hitünk segíthet, hogy ebben a kérésben megszabaduljunk a kétségbeeséstől. Hogy ezért bennünk történhessen valami áldott dolog. Akkor is, ha megkapjuk, és akkor is, hogyha nem.

De nagy dolog az, ahogyan ez a pap végül valami egészen mélyen emberit tett. És milyen nagy dolog, hogyha ti tudtok valami igazán mélyen papit tenni. De nagy dolog! Ha semmi másra nem gondolok, mondjuk a szentmisének a papi karakterében, hogy mikor fölfedezzük, fölfedezitek – most ezt így mondanám – a ti saját papságotokat, fölfedezitek azt, hogy na, most itt van a felajánlás ideje, itt van az áldozathozatal ideje, vagy itt van az ünneplés ideje, vagy itt van a közösség összetartozásának és tartásának az ideje. Vagy éppenséggel itt van annak az ideje, hogy áldást adjak azoknak, akikkel találkozom. Hogy kibéküljek. Ezek mind papi funkciók, s milyen óriási lehetőségünk az, hogy mi erre képesek vagyunk. Tehát amikor Jézus megkérdezi „Na mit tegyek?”, akkor ez egy valódi kérdés.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.osb.hu)

Lejegyezte: vinkozoli