A kiégés 5.

2015.10.27.

Megosztom
Elküldöm

Köszöntelek benneteket! Isten hozott mindannyiótokat!

Örülök, hogy itt vagytok, és tudjuk folytatni ezt a fontos témát. Sémákról beszélünk. De nem is érdekes ez a kifejezés. Olyan belső mintázatokról, amelyek valamikor kialakultak bennünk, ott és akkor jogosan és érthetően. Igen ám, de ezek a sémák valahogy az életünknek oly mértékben a részeivé váltak, hogy mármost akadályoznak bennünket. Erről van szó, és akkor így jutottunk el a Könyörtelen mérték, hiperkritikusság-hoz. (00:35)

Ismétlés

Miért válhat belsővé ez a séma? Könyörtelen mérték, túlzó kritikusság. Mert mikor pici gyerekek vagyunk, és a szüleink, akiktől a szeretet érkezik, apa és anya, akik nélkül nem tudunk létezni – mondjuk így nagyon egyszerűen. Hát ha ők mindenféle mértékeket állítanak elénk, persze hogy érzünk egy belső késztetést, hogy annak megfeleljünk. Gyerekként ez a döbbenetes tulajdonképpen, hogy az evolúciónak van egy bölcsessége, ami ott és akkor nagyon hasznos, hosszú távon azonban gyógyulásra szorulunk emiatt. Érdemes nekünk ezekben a helyzetekben, mikor a szüleinktől egyébként valamit nem kapunk jól – túl sokat kapunk valamiből, túl keveset kapunk, esetleg bántalmaznak, esetleg valamiből nagyon egyoldalúan kapunk – arra a nem tudatos következtetésre jutnunk, hogy a szüleinknek van igaza. Hogy ők látják és gondolják jól, és mi nem. Miért? (01:40)

Mi ebben az evolúciós gyakorlatias bölcsesség? Hát ha a szüleimre, a fizikai-érzelmi életben maradáshoz szükségem van, akkor jobban megéri nekem ebben a nagyon kiszolgáltatott helyzetben arra a nem tudatos következtetésre jutni, hogy őnekik igazuk van. Ezért a velük való kapcsolatot itt belül fönn tudom tartani. „Hiszen ők jók. Apa méltán mondja, hogy „Ez nulla.”, anya méltán mondja, hogy nem ad puszit, hogyha nem leszek ötös. Nekik igazul van.” Ez belül lehetővé teszi azt számomra, hogy velük kapcsolatban tudjak maradni, mert rajtuk keresztül jön sok minden, amire nem tudatosan azt gondolom „Na ez az élet, nekem erre szükségem van.” Kicsiként tényleg így van. De milyen árat kell érte megfizetnem? El kell távolodnom saját magamtól, ez az ár. Ezért alakulhat ki nagyon sokakban az az elképzelés, hogy apa-anya jó, később pedig mások jók, mások sokkal ügyesebbek, sokkal jóképűbbek, meg sokkal tehetségesebbek, meg minden, míg én hát, én egy nyomorult vakarék vagyok. Ez történik aztán később. (02:50)

Látjátok, hogy ez is, amire azt mondjuk, hogy ez milyen szörnyű, és mennyire terheli az életet, hogy ennek is megvan a gyakorlatiassága. Megvan az értelme, és az értéke, hogy miért lépünk el magunktól, és miért tartjuk fönn a kapcsolatot olyanokkal, akik túlzott elvárásokat támasztanak felénk, esetleg nem szeretnek, vagy a szeretetüket az elvárásoknak való megfeleléshez kapcsolják. Sosem derül az ki, hogy hülyék vagyunk, ez soha. Soha, a leglehetetlenebb dolog mögött is meglátjuk azt, hogy a lélek semmit nem tesz cél nélkül. Hogy hogyan próbál a lelkünk a segítségünkre sietni, állandóan ezt fedezhetjük föl. Ennél a témánál, ennél a sérülésnél, sebzettségnél, amiből aztán egy séma tud kikristályosodni, azt látjuk, hogy ettől a belső motivációs rendszerünktől is nagyon könnyen eltávolodunk, ami most a nagy témánk, mégpedig a jutalmazás-büntetésre való fogékonyságunk megnő, és akkor is a jutalmazás-büntetés, neked megfelelni belső logikája irányít bennünket, amikor sokkal-sokkal jobban járnánk, ha a belső motivációs rendszerünk, annak az önjutalmazó részével lenne aktív. (04:15)

Ugye ez érthető, amiről beszélek? Azt föltételezem, hogy hát itt vagytok, és akkor… Na, de most akkor! Arról beszélünk, hogy ha valakit egy könyörtelen mérték, túlzó kritikusság belső világa sanyargat, szorongat, nyomás és szorítás alatt tart, ő előszeretettel lesz az a valaki, aki azt mondja „Önmagamban nem vagyok szerethető, de ha esetleg teljesítek, akkor igen.” Ez egy nagyon-nagyon fájdalmas belső logika. Önmagamban nem érek sokat, de ha ötös lesz a bizonyítványom, akkor talán anya-apa megdicsér, esetleg apa büszke lesz rám. Azt persze nem mondja, majd csak 50 év múlva. Addig csak kibírom valahogy. Sok-sok-sok ötöst kell hozni, és ha majd apa azt mondja, hogy „Büszke vagyok rád.”, na akkor talán majd jól leszek. Tssz! (05:10)

Ezért is lehetséges az, amire megint azt mondjuk „Ezt miért csináljuk?” Ahogy Adler mondja, a legtöbb ember reggel fölkel, és elindul a pofonjáért, és addig megy, míg meg nem kapja. Pff! S azt mondja „Na, mondtam én, tudtam én!” Hogy nem egyszer 30-40-50-60-70 évesen odamegyünk a szüleinkhez, és még tőlük várjuk, hogy na az apám 80 évesen azt mondja nekem, miközben én 60 vagyok, hogy „Feri, na, na…!” Mert ez már dicséret, érted. Ez a „Na…!” És hogy képesek vagyunk évtizedeken keresztül odamenni a szüleinkhez, és hogyha ők nem változtak, mi meg szeretnénk változni, megkapjuk a pofont, és nem is értem, ezt miért csinálom… Háhh! (06:00)

Így aztán könnyen munkaalkoholisták lehetünk, aminek a hátterében nem az van, hogy igényesen szeretnénk dolgozni, hanem űzötten hajtjuk magunkat azért, mert azt gondoljuk, ha majd azt megcsináljuk és teljesítjük, majd akkor valaki szeret. És ha valaki szeret, akkor majd azt gondolhatom magamról, hogy talán én is szeretetre méltó vagyok. Tudjátok, hogy ebben mi a, mi a fájdalmas csavar? Hogy hiába gondolom azt, hogy szerethető vagyok, ha nem szeretem magam. Érzékelhető a kettő közti különbség? Ezért van különbség az önértékelés és az önbecsülés között. Mert az önértékelés az, hogy elolvasok egy nagyon okos könyvet, és azt mondja „Feri, te szeresd magad!” Ja, hát erre vágytam, tényleg. Leülök, és azt mondom „Feri! Hát én szeretlek! Mostantól szeretlek.” S akkor hallom ezt, hogy mostantól szeretlek, és azt mondom „Na de milyen alapon? Mi, egy hülyét? Egy ilyen szerencsétlen majmot? Te miért szeretsz?” Elkezdek zavarba jönni. „Hát engem nem lehet szeretni. Hát jó, hát te szeretsz, te nagyon rendes vagy, de mi közöm nekem ehhez?” Az önértékelés racionális dolog. Az önbecsülés egy alapvető érzelmi viszony saját magunkhoz. Háá! Az egy másik minőség. Például én szeretek magammal lenni, jól esik találkozni magammal, nem untatom magam, biztonságban vagyok magammal. Ezek jó dolgok. (07:35)

Így jutottunk el a kiégés hátterének a fölvázolásához. Hogyan, miképpen vagyunk veszélyeztetettek? Kik azok, hogy ismerjük föl? Egy gyors ismétlés. Pikk-pukk-pakk. Nektek is melegetek van? Neked nem, nem, igen, nem… Most akkor hagynék tíz percet, hogy közös nevezőre jussatok. Az emberekkel mindig csak a baj van. Szóval, a kiégés háttere. Mondom egymás után. Mindig van benne valami értékes dolog, de látjuk hogy hogyan fordul át valami túlzásba, amitől nem lesz jó nekünk. (08:15)

A kiégés háttere

1. Érvényes ideálok itt és most való kritikátlan számonkérése és alkalmazása. Saját magunkon első sorban, mert most a kiégésről beszélünk.

2. Kimagasló teljesítményre törekvés - töretlenül.

3. Hivatásszerep eluralkodása ott is, ahol az ember is megnyilatkozhatna. De azt háttérbe rakjuk, nem, mindig csak hivatásszerep.

4. Rutin, jó szokások, sőt erények – tanulás és fejlődés nélkül. Prr.

5. Kiégett, romboló szakmai környezet. (08:55)

Hány és hány olyan fiatalemberrel beszéltem, akik vagy akkor, vagy visszaemlékeztek és azt mondják, például most eszembe jut egy pszichiáter, aki elmesélte, hogy élete első helyén bekerült ott a klinikára. Ez nagyon nagy dolog volt, ő egy tehetséges ifjú pszichiáter volt, és hogyan ütötték-vágták a kollégái. Hogy hogyan szorították őt be egy hierarchikus rendszerbe, ami rendben van, beszorították. De hogy közben hogyan irritálta őket a lelkesedése. Hogy hogyan érezték az, hogy ennek a fiatal kollégának az ötletei, a lelkesedése, a rászánt ideje és kedvessége, és minden, az őket hogyan bántja, hogy az nekik mennyire nem esik jól. Hogy az milyen fényt vet majd most őrájuk. Igenis létezik olyan, hogy kiégett szakmai környezet, amiben nem jó lenni, ahol a te nagyon jó, természetes belső késztetéseid, minden, az ötleteid egyszerűen krrrhh, mennek a kukába. Ez még az egyházban is így lehet egyes helyeken, nagyon elvétve, nagyon-nagyon elvétve. Na jó, igen. És akkor! (10:25)

Elkezdtünk beszélni arról, hogy háromféle motivációt ismerünk, egyszerűen. Biológiai motiváció. Élni, túlélni, enni, inni, szaporodni, melegben lenni. Másik, külső motiváció. Így jellemeztük: jutalmazás-büntetés, jutalmazás-büntetés, büntetés-jutalmazás, sok-sok büntetés, kevés jutalmazás. Az a biztos. Nem dicsérlek a szemedbe, mert elbízod magad, szörnyű! Jót nem szabad embertársainknak mondani, mert rettenetes lélektani következményei vannak. Azért a bölcsesség ezt mondja, ugye semmi jót nem mondunk a másiknak, mert megzavarodik tőle. Viszont érdemes mindenkiből embert faragni. Tehát ne tartsuk őt még embernek, még faragni kell őt. És hogy érdemes faragni? Sok büntetéssel, nagyon sok büntetés, az, az, s akkor ember lesz a végén. Csak milyen? Szörnyű! Tehát, második motiváció, külső motiváció, jutalmazás-büntetés. És amiről elkezdtünk sokat beszélni, belső motivációs rendszer, ami egy önjutalmazó rendszer. Elkezdünk belül jól lenni, belül érezzük a késztetést, és ahogyan csináljuk, közben jól vagyunk. (11:45)

Emlékeztek Carl Rogersre? Hát csak emlékszünk. Hát annyira hülyék nem lehetünk, hogy ne emlékezzünk Carl Rogersre, aki azt mondja, hogy „A boldogság nem cél, hanem folyamat. Nem állapot, hanem valamiféle irányultság.” Tyí, ez zseniális, ennél jobban ezt nem is lehet összefoglalni. Jó. És akkor! (12:15)

Mi okozza a nehézséget? Nem az, hogy van biológiai motiváció, van belső motiváció és külső motiváció, hanem ha nem az működik éppen, amelyiknek érdemes volna működnie, vagy mindig az egyik működik. Hadd hozzak erre egy példát. Mondjuk az alkoholbeteg, aki azt mondja, hogy „Akkor teszem le az italt, ha majd egy belső késztetést érzek, egy mély belső vágyat.” Hát, akkor… érdemes melléd egy közértet rakni, mert csak belőled is meg fognak élni. Milyen mély belső vágy? Hát lehet, hogy annyira tönkre van a személyiség… Tudjátok, egy kedves ismerősöm, alkoholbetegekkel foglalkozik több mint 40 éve. Azt mondja, egy alkoholbeteg ember két ok miatt hagyja abba. Mondjuk az egyik, hogy halálfélelme van. Az, hogy szétesik a család? „Hát mit, hát szétesik! Hát ha ilyen hülyék, hogy nem szeretnek…!” Halálfélelem. Egy kedves ismerősöm ezt mondja mindig: „Féltem a tyúkszaros életem.” Mi segít neked, hogy ne igyál? „Féltem a tyúkszaros életem.” (Egészségedre!) Szerintem ez egy nagyon hiteles válasz. A másik, amiről szoktunk beszélni, annak a réme és fenyegetettsége, hogy kibukok az emberi méltóságomból, és hogy úgy már tényleg nem tudok élni. Mert részegen tudok élni, fetrengve tudok élni, összehányva magam tudok élni, ki-be… grr-grr, úgy is tudok élni. De az emberi méltóságommal… ahh, hogyha az elvész, úgy nem. Érdekes, hogy tulajdonképpen ez a két nagyon mély motiváció, akármennyire is esetleg nem tetszik nekünk, de mind a kettő valami negatívumból indul ki. „Meg fogok halni. Elvesztem az emberi méltóságom.” (14:20)

Olyan is lehet, hogy valaki nagyon mélyen megél valamit, hogy háááá, ilyen is van. Ezt nevezzük mondjuk kegyelemnek. Az kegyelemszerű, amikor valaki egy nagyon mély belső indíttatást él meg, az kegyelemszerű. Ahh! És akkor… na! Tehát nagyon jó, hogy van biológiai motiváció. Egy alkoholbeteg ember esetében az a probléma, hogyha még az sem működik. Akkor halálra issza magát, és nem érti, hogy képes…, hogy nem működik benne valami alapvető biológiai életösztön? Vagy hogy van ez? Az is nagyon jó, hogy van a jutalmazás-büntetés. Emlékeztek, erről beszéltünk, hogy az eredményes emberek, az eredményesek között is a legeredményesebbek két dologgal jellemezhetők. Szenvedélyesek. Na, az azért valami belső dolog, általában. A második, hogy kitartóak. (15:20)

Azt lehetne mondani, hogy egy eredményes személy mind a három motivációt eredményesen használja. Vagyis valami olyan irányba tudom vinni az életem, ami kapcsolódik a belső indíttatásaimhoz. Akkor is, ha az a kötelességem. És mi fog előbb-utóbb megtörténni? Éppen nem lesz hozzá kedvem. Ez mindig megtörténi. Hát hosszú távon? Egész biztos, hogy egyszer csak már nem lesz hozzá kedvem. És akkor itt képes vagyok magamat jutalmazni. (15:55)

Az érzelmi intelligencia része, képes vagyok önmagamat motiválni. Simán magam, jutalmazás-büntetés, magammal. Az is lehetséges, hogy van egy pillanat, mikor azt mondom „Hú, hát most nagy baj lesz, ha ezt nem csinálom.” Egy eredményes ember mind a hárommal él. A nehézség az, mikor a belső motiváció, ami egy önjutalmazó rendszer részeként működik, mikor ennek a helyét átveszi például a jutalmazás-büntetés, a külső motiválás. Ilyenkor van a nehézség. (16:35)

A külső motivációs rendszer negatív következményei

Akkor erre hoztunk néhány pontot, hogy ha átveszi a belső motiváltság helyét a külső, jutalmazás-büntetés, már elszakadtam saját magamtól, akkor ez milyen következményekkel jár. S akkor itt volt hét pont. (16:50)

Még jobban elnyomja a belső késztetéseimet és motiváltságomat. Csökkenti a teljesítményt, rombolja a kreativitást. Háttérbe szorítja a jóra való törekvésemet. Csalásra és erkölcstelenségre ösztönöz. Függővé tesz, és támogatja a rövidtávú gondolkozásmódot. Azért elég súlyos következményei vannak. (17:20)

Belső motiváció

Akkor elkezdtük leírni a belső motivációt, van három pontja.

1. Önállóság

A belső motiváció támogatja, erősíti, fölszínre hozza az önállóságot. Hát hiszen belülről indul. Nem egyszer az is történik, hogy mindenki más azt gondolja, hogy ez egy marhaság, de te csinálod és csinálod. Azt gondolod „Na, de miért ne, miért ne? Ez egy jó ötlet.” S egyszer csak khrrr, valami beérik. Önállóság. (17:50)

2. Szakmai igényesség

A belső motivációból nem csak az önállóság fakad, hanem egy szakmai igényesség. Vagyis jól akarom csinálni. Nem azért, mert megjutalmaznak érte, nem azért mert megdicsérnek, egyszerűen belülről így van. Rosszul érzem magam, ha nem jó. Zavar, egyszerűen nem tudok úgy elk… foglalkoztat éjszaka, fölkelek, hogy ez miért nem volt jó, hogy lehetne jó. De nem szidom magam, mert az nem segít. „Hogy lehetne, mit kellene… kifundálni?” Ez egy szép magyar szó. Ki kellene itt valamit fundálni. Mhh. (18:35)

A szakmai igényesség jellemzői

A szakmai igényességnek van három jellemzője. Tehát volt három pont, a három pontból a másodiknál vagyunk, és annak van három alpontja. Remélem fejben van, jó. Az egyik…

1. Belső célok

Nem ötöst akarok az iskolában az angol dolgozatomra, hanem szeretnék jól megtanulni angolul. Vagyis a céljaim nem külső célok, hanem belsők. Az igényesség, mert… Azt mondta egy… hú, egy… Egy zenész a következőt mondta. Tudod Feri, ez úgy van velem, eljátszom a darabokat. Önálló est, egyedül ott vagyok a színpadon. Ha én tudom, hogy jó volt, akkor én már mindenképp jól vagyok. Ha a közönség elég jó, és nekik is tetszik, akkor nagyon megtapsolnak, na az a csúcs. De ha nem tapsolnak meg nagyon, én akkor is jól vagyok, mert tudom, hogy jó volt. Ha én tudom, hogy nem volt jó, és nem tapsolnak meg, attól nem érzem jól magam, de ez teljesen rendben van. Azt gondolom, műértő közönség között voltam. Jó, ez így van, és akkor elkezdek töprengeni, hogy hogyan lehetne ez jó. A legrosszabb az, amikor én tudom, hogy nem volt jó, de nagyon megtapsolnak. Na akkor nem tudok aludni. Mert akkor az jut eszembe, egyrészt ez szörnyű, hát ez egy igazságtalanság. Hát nem volt jó, hát miért nem mondták, hogy nem volt jó? Vagy a másik. Hát kiknek zenélek? Hát ha nekik ez is jó, hát ez szörnyű. Ez nem lehet nekik jó. Miért nem tiltakoznak, hogy nem jó? (20:30)

Ez valahogy nagyon jól mutatja azt, mit jelent az, hogy valakiben van egy szakmai igényesség, és nem azt mondja hogy… Itt akkor érdemes megkülönböztetni a siker vagy eredmény orientált hozzáállást. A siker orientált: külső. Az eredmény orientált: belső. Ha ez jó, akkor ez jó, és ez nekem örömet tud okozni ha tapsolnak érte, ha nem. Az szokott eszembe jutni erről, van köztetek néhány édesanya, néhány. Most a Facebook profilotokon vannak-e csodás följegyzéseitek, hogy „Anya vagyok, lájkolj!” Szokott ilyen lenni? „Anya vagyok, lájkolj!” És akkor eltelik egy nap, és kaptál négy lájkot. Hát egyet a fiadtól, egyet a lányodtól, egy kicsit később a férjedtől, de azért, mert a lányod fölhívta az apját „Figyelj, képzeld az anya fölrakta, légy szíves lájkold!”, és kaptál egy negyedik lájkot is érte, az meg azért volt, mert véletlenül valaki belájkolt. Hát ki lájkol be valakit azért, mert kirakta, hogy „Anya vagyok.”? Nem? Fütyülünk rá, hogy valaki anya-e vagy nem. Ezt nem mondom, hogy ez jó, de ki… ezért nem kaptok lájk özönt. Most belülről motivált, vagy kívülről vagyok motivált, ööö-ööö. (22:05)

Milyen nehéz egy neurotikus anyának. Tényleg, gyújtsunk egy gyertyát minden neurotikus anyáért! Ez komoly, ez komoly, mert a neurotikus anyákban ez a belső önjutalmazó rendszer hézagosan működik. Ő megszoptatja a pici babáját, és az… „Hú, ez elég volt, vagy nem volt elég? Most jól csináltam? Nem csináltam jól? Elaludt? Most biztos azért nem alszik, mert nem csináltam jól.” Ez a belső önjutalmazás, hogy „Na…, na…! Húú, tőlem hízik.” Hogy ez nem működik, csak az aggodalom. Szorongva kérem a visszajelzést a babucitól. Túú-dúú-dúú. S mindent magamra veszek, ugye az a lényeg, mindent magamra kell vennem. Hehh! Tehát a szakmai igényességnek az első része, hogy a célkitűzésem nem sikerorientált, hanem eredmény-. „Legyen jó!” Nem külső mérték felé irányul, hanem belső mérték felé. Nem az ötös, hanem szeretnék jól beszélni angolul. Áhh! (23:15)

Hát, tudjátok, most elmesélek nektek valamit. A papnevelő intézetben olyasmit csináltam, hogy elővettem Montágh Imre Nyelvművesség könyvét, és én abból gyakoroltam. Ezt képzeljétek el. Mindenki hülyének nézett. Hogy miért olyan fontos, hogy a szóvégi mássalhangzókat kimondjuk? Nem fontos, de érdemes úgy. Mer’ az úgy akkor egy magyar nyelv. Na jó. Tényleg, nagyon izgalmas. Hány szót tudsz elmondani egy levegővétellel? Én ezt gyakoroltam. Nem mondom, hogy… jó, hát… mindegy, gyakoroltam, és kész, gyakoroltam. Oké. (24:10)

2. Kitartás és szenvedély

A szakmai igényességhez tartozik az is hozzá, hogy akkor is folytatom a munkámat, vagy a törekvésemet, ha fáj. Ehh. Cathy Freemant szeretem idehozni. Tudjátok, Cathy Freeman olimpiai bajnok 400m-es síkfutó nő. Ő gyújtja meg a Sidney-i olimpiai lángot. Emlékeztek arra, mikor ott… Hát ezt muszáj elmondanom. Ketté osztott képernyő. Az egyik képernyő félen azt lehet látni, hogy Cathy Freeman 10 évvel a riport készítése előtt éppen ott van a Sidney-i Olimpián, 400m-es síkfutás döntője. S azt mondják, hogy „Rajthoz!”, s akkor fogja, leveszi a melegítő cuccát, és beáll a rajtgépbe, és ott van. „Vigyázz! Tyíí!” Ezt lehet látni, és utána fut mint az őrült. Jó, ezt most nem, jó. Fut, fut, fut. 350-nél, mint minden épeszű 400-as, kezd belehalni. Beöntik az ólmot. Ghhh-dzzss… Ez olyan, mint a Terminátorban, tudjátok. Krrr-ghrrr, csak futópályán van. Na, és ahogy befut és beér, mit csinál minden épeszű 400-as? Haldoklik. Tehát khhh-hhh. Ha néztétek a VB-t, 44 alatt futottak többen a döntőben, a győztes meg 43,6… nem t’om mennyivel nyert. Hordágyon kellett levinni a győztest. Ez nem úgy van „Győztem, gyerekek!” Aha! Grrrr-hhhh. A máj az, hát szóval… Nem szeretnék egy 400 m-es síkfutónak a mája lenni. Ezt szeretném elkerülni, mindenképpen. Nem, tehát azt ne, azt ne! De miért akarom ezt mondani? Mert amikor ott van, és nem kap levegőt… Ilyenkor… nem tud… Ugye futottatok valaha 400 métert? Nem. Aki nem, neked 200 méter is elég, te ott is ezt meg fogod élni, ez egész biztos, csak nyomjad. Az olyan, hogy azt gondolod, hogy valamit tudsz tenni magadért, és ez nincs így. Azt gondolod, ha lefekszel, jobb lesz, de nem, ugyanolyan rossz. Akkor fölkelsz, az ugyanolyan rossz. Föltérdelsz, akkor így szorul. Kihúzod magad, azt nem bírod elviselni. Nem tudsz magadért valami olyasmit tenni, amitől jó, mert nem tud jó lenni. Na de miért kezdtem el ezt mondani? (26:55)

Az egyik képernyőn ezt látjuk. A legszívesebben mi, kényszeres segítők odamennénk hozzá „Na de Cathy, Cathy! No, no! Ne folytasd! Hát hogy szenvedsz. Ezt ne csináld!” De mi történik a másik részen? Tíz évvel a döntő után készül a riport, és azt mondja „Tudtam, hogy én, mint ausztráliai őslakos, hát én az egész nemzetemért is futok, de közben az összes őslakosért futok. Hogy én, hát olyan vagyok, mint Magyarországon Balczó, Papp Laci, és nem t’om, Puskás Öcsi együtt, hogy ez vagyok én. Hát ez hihetetlenül, hihetetlenül motivált engem. Akkor megnyertem, és tudtam, igen, igen, igen. Én nem boldog voltam, az nem jó kifejezés, eufórikus.” Ghhh-grrrr-ghhh. Most akkor fölteszünk néhány kérdést. Hazudik? Hát most miért hazudna? Hát látja magát a másik… csak odanéz… Nem hazudik, nem hazudik. Megszépül a múlt? Dehogy szépül, mi szépül meg? 400 méter után ez nem tud megszépülni, hát tudom milyen. Jó. Miért mondja mégis ezt? Azért, mert emlékeztek Carl Rogersre. Folyamat, és irány. És ezért ő, aki szenvedélyesen, kitartóan nyomja végig a 400 métert, meg előtte a 4 évet, meg a 14 évet, ő azt mondja „Hát persze, hogy van benne egy olyan fázis, amikor beledöglök, de attól ez még jó.” Nem a beledöglés jó, hanem az irány jó, meg a folyamat jó. S ezért ezt minden további nélkül. Ez a szakmai igényesség része. Képzeljünk el egy 400 méteres síkfutót, aki azt mondja 300-nál. „Ne haragudjatok gyerekek, már kicsit fáradok. Hát… most a sport nem szólhat arról, hogy csak fáj.” (29:15)

Olyan, de tényleg, olyan… Hú, láttam egy bokszdöntőt. Eléggé megverte az egyik a másikat. De mikor leléptették, technikai K.O. volt, akkor a győztes odaszaladt a veszteshez, aki elment a sarokba, és ölelte át. Hogy „Jól vagy, haver?” Jó. Ez volt a másik, hogy a belső motiváltságból, ami önmagából következik az önállóság, annak a kibontakozása, gyakorlása. A második, a gondolkozásnak a sajátossága, nem siker, hanem eredmény orientáltság, kitartás és szenvedély. És a harmadik… (30:10)

3. Olyasmi ösztönöz bennünket, amiről tudjuk, hogy soha nem fogjuk elérni.

Ez nem okoz nekünk nehézséget, mert nem azt gondoljuk, például mint sokan a boldogságról, hogy az egy állapot, amire mint célra törekszem, és hogyha megvan, akkor jól vagyok. Tudjátok, ettől vagyunk rosszul. Tehát mindenki, aki két dologra törekszik az életében… „Mi az életcélod? – Szeretnék boldog és sikeres lenni.” Neked annyi. Ezt lehet mondani. Tehát most kimondtad magadról a pusztító ítéletet, mert aki a sikerre meg boldogságra, mint célra irányul, és az van a fejedben, hogy ez egy állapot, amit egyszer elérek, és akkor attól kezdve jó… Neked véged van. Ezek pusztító téveszmék. Most elképzelem ezt, most képzeljük el, te azt mondod „Igen, hát a boldogság cél, és én törekszem rá, és már van hozzá egy férjem is. Nem idomul, az a baj, nem idomul. Pedig már majdnem ott van, 80%-os már, nagyon csavarom, facsarom…” Na most. Képzeljük el, hogy elérted a boldogságot. „Híí! Híí!” A férjed napokon keresztül pont olyan, mint a te összes elvárásod. „Hííí, júúúj!” S képzeld el, hogy ott ülsz így este, egy kedd este van. Ugye ilyenkor már nem járunk Pálferire, mert hát… „Hát ilyet? Hülye vagy? Boldogan? Dehogy járok! Jöjjenek a nyomorultak!” Ott vagy így boldogan, a férjed pont olyan, mint minden elvárásodban. Mindent úgy néz, úgy nem néz, ugye, mert néha ne nézzen, ne akarjon mindent tudni. S egyszer csak jön mondjuk egy szúnyog. tűűűööö…, beléd csíp. „Áááá! Oda a boldogság! Pedig most megvolt az állapot!” Nem egy, nem egy, nem egy állapot, amire, mint célra lehetne törekedni, egyszerűen nem az, hanem valami irány, és egy folyamat, és akkor… Nemde? (32:25)

Hát a szülés is. Nem, ezt nem folytatom. Nem, ez jó, ez jó. De elmondom az élettani szépségét. Na hát én, én tudom, erről tapasztalatból beszélek. Vicceltek? Én olyanról nem beszélek, amit én magam ne éltem volna át. Csak úgy, úgy… A kutatók arra kíváncsiak… Nem, ezt most be kéne fejeznem. Na, most érzek egy disszonanciát magamban, kétség kívül. Most… hogy… nem, ezt nem, ezt nem, nem, nem! Tessék? „Befogjuk az összes kismama fülét.” Édesek. Még föltették a kérdést itt is, hogy a szülés után átlagban körülbelül, átlagban 3 napig azt mondják a frissen szült édesanyák, hogy ezt soha többet. Ez körülbelül 3 napig tart ki, és akkor utána körülbelül – ilyen kutatások vannak – egy héttel a szülés után, ha megint megkérdezik, hogy „Na, lesz-e még egy? – Nem zárom ki.” S akkor erre voltak kíváncsiak, hogy tulajdonképpen van-e ennek valamilyen biológiai háttere, és van, van. Jótékony felejtés. Tényleg, tényleg, tényleg, tényleg. Jaj, hát szóval az evolúció sok mindent megtesz értünk. Oké. (34:05)

Önállóság, első pont. szakmai igényesség, második pont, ennek volt három alpontja. Belső motivációnak a leírásánál tartunk, harmadik pont.

3. Céltudatosság

Hú, de itt, na itt aztán az összes, összes bestsellert tűzre! Miért mondom ezt? Azért, mert ha van valami, amit minden könyvbe beleírnak nagy betűkkel: „Tűzz ki célokat!” Ugye hogy így van? Ez minden könyvben. „A célokat tűzd ki!” Hát, khmm. De milyeneket? Emlékeztek, itt, na itt egy picit. Háhh! Két dolog. (35:00)

1. Hosszú távú célok

Az egyik, hogy kiderül a boldogságkutatásokból, hogy milyen célokat érdemes kitűzni, hogyha jól is akarok lenni, nem csak célba akarok érni, hanem valahogy jól is. Első: hosszú távú életcélok. Ne csak rövid távúak. Ugye, például ha 400 méteres síkfutó vagyok, ne akarjam mindig jól érezni magam, mert az a rövid távú cél, hogy ahogy futok, az mindig úgy legyen… Mindig érezzem, hogy na, nem véletlen kezdtem ebbe bele. Még mindig nagyon jól esik. Jaj, de jól esik. Azért fut, mindig jól essen, mindig, mindig. Hogyha vannak hosszú távú célok, akkor elfogadhatóak és elhordozhatóak lesznek menet közben teljesen természetes nehézségek. Hosszú távú célok, akár halálon túlmutató életcélok. Ha csak rövid távú életcélok vannak, mindent bezabál a biológiai motiváltság, enni-inni, itt és most. Hrr-hrr-hrr! Az egy hatalmas Pacman. Hrrpp-hrppp! Hosszú távú célok nélkül egyszerűen lehetetlen jól lenni, lehetetlenség. Második. Ne csak hosszú távú céljaink legyenek, közép- és rövid távúak legyenek, de hosszú távú is köll. (36:30)

2. Belső életcélok

Ne csak külső életcélok, hanem belsők. Na, erről már beszéltünk eleget. Belső. Belső életcél. Egészség, harmónia, erények, és a többi. Ez jó. Ne csak külső, belső. De most jön a szépe. A belső életcélokból is van két fajta. Énközpontú, és nem énközpontú. Nem elég, hogy valakinek belső életcélja van, mert ha az énközpontú, én legyek boldog, én legyek harmonikus, én legyek…, én, én, én. Akkor ott minden arról szól, hogy én. Hát én meg… na. (37:10)

3. Nem énközpontú belső életcélok

Senki se elég önmagának. Tehát ha mindig csak énközpontú belső életcéljaim vannak, nem leszek hosszú távon jól. A kutatások azt mondják, azok vannak jól, akiknek vannak nem énközpontú belső életcéljaik. Áhh, ez tetszik! (37:30)

4. Spirituális célok

A derült ki, hogy akik igazán jól vannak, nekik vannak hosszú távú, belső, nem énközpontú életcéljaik, plusz az is jellemzi őket, hogy a saját belső késztetéseik összefüggésbe kerülnek valami, náluk nagyobbal, valami náluk többel. Ezt nevezhetjük akár valamiféle spirituális célnak. Ők vannak a legjobban. (38:05)

Ma délelőtt tartottam egy előadást egy óvodában. Hát… miért, hol? Ott értő közönség van. Tényleg. Ott nem kell bíbelődni szakirodalommal, ott… Az óvónőknek tartottam. Szakmai nap. Hú, hát ez nagyon izgalmas. Az óvoda vezetője a következőt mondta az előadás előtt. „Tudod Feri, arra gondoltunk, hogy milyen jó lenne, hogyha itt az óvónők…” Óvópedagógusok, ugye úgy kell… óvópedagógusok. Ez olyan rossz, mint a mentálhigiénés szakember. Az óvópedagógusok – lelki egészség. Ez jó. Azt mondja ez az igazgatónő. „Igen, de ahogy arra gondoltam, hogy jó, hát akkor elhívunk téged ide, és mi hát vagyunk 18-an, ez nem rossz, nem rossz, de hát mikor jössz te a mi városunkba legközelebb? – Ki tudja. – Most mi lenne, hogyha azért a szülőket is meghívnánk? Nem lenne jobb? Akkor legyenek a szülők is itt, akkor ugyanazt hallják, s akkor ez milyen jó lenne.” Meghívták a szülőket. Azt mondja „De hát tulajdonképpen nem csak a mi szüleink vannak. Ugye, hát vannak mások is. Most miért, ha valaki ráér, te úgyis itt vagy, az milyen jó lenne, kitágítanánk ezt a kört, és akkor ők is bejöhetnének…” Halljátok ezt? Van valakinek egy belső motivációja „Ú, ezt, ez de jó lenne! Ezt meg kéne csinálni!” És utána elkezd magán túljutni, s akkor a saját csoportján is túljutni, azon is túljutni, s egyszer csak megjelenik valami olyan cél, ami messze túl van azon, hogy „Nekem legyen valami jó!” És amikor valaki így mozog az életben, ő van jól. Mert egyszer csak, körülötte zajlik az élet, mindenki hálásan megköszönné. Eleve jól érzi magát ettől, még meg is köszönik. Látjátok, tehát a jutalmazás-büntetés úgy, mint a taps a hegedűművésznél, a zongoraművésznél, jó az, de nem azért csinálja. De az föl tudja erősíteni azt, ami belül lejátszódik. (40:35)

Milyen egy jó fej igazgatónő? Férfi? Nem, nő egyébként, nő. Szóval valami spirituális céllal, valami nálam többel összekötni azt, ami nagyon személyesen belülről engem motivál. Tehát rendben van, hogy célokat kitűzni, de hogy milyet, na az egyáltalán nem mindegy. Hosszú távú, belső, nem énközpontú, plusz valami ami nálam több, azzal kapcsolódjék össze. Ez a titok nyitja. (41:15)

Boldogság hormonok

Azt mondtam az imént, hogy két dolgot szeretnék mondani, és ez volt az egyik. Most a másik. Emlékeztek, hogy beszéltünk arról, hogy milyen helyzetekben termelődnek azok a hormonok, amikor jól vagyunk. Ezt szeretném nektek fölidézni, hogy melyek ezek a nagyon alapvető helyzetek, és hogy mi történik akkor, hogyha a belső motiváltságban valami megsérül, és elkezdünk valami zsákutcába futni, s közben nem értjük, hogy mi történik. Az első így szól. (41:50)

1. Fölfigyelünk egymásra

Akkor vagyunk jól, mert termelődnek azok a hormonok, amelyek akkor termelődnek, amikor jól vagyunk, amikor minket valaki észrevesz, mi észreveszünk valakit, fölfedezünk valakit, rácsodálkozunk valakire, fölfigyelünk valakire, figyelmesek velünk, odafigyelnek ránk. Ettől elkezdünk jól lenni, az emberi természet szépsége. Mi ennek a nagyon mélységes gyökere? Egy pici baba, ha nem veszik észre, meghal. Az, hogy fölfigyeljenek ránk, így kezdődik az élet. Tudjátok, hogyha egy édesanya a magzatával nincsen kapcsolatban, akkor sokszorosa lesz az esélye, hogy a magzat serdülőkorban pszichotikus beteg lesz. Az, már az számít ebből a szempontból, hogy figyelnek-e rám, fölfedeznek-e engem, hogy magzatként az anyám hogyan érez és gondolkodik rólam. Ez nem hogy számít, hihetetlenül sokat számít. Azt gondolnánk, hogy „Mit, mit…? Hát…!” Ehh! (43:05)

Voltatok már szerelmesek? „Nem, nem.” Jó, örülök neki, hogy… Semmi olyat, amitől elvesztjük a fejünket! Azt semmiképp! Terminátornak igaza van. „Célkitűzés: Sarah Connort meg kell védeni.” S akkor ennyi. Nem, ez, ez, ez. És a… Azért jó decemberünk lesz, arra jutottam. Most a Karácsony miatt is, de az… most… máskor is van. De új James Bond film. „Star Wars.” Hahh! Na, a Csillagok háborúja VII. És a harmadik, amit én személy szerint nagyon igénylek? Snoopy film. Egész estés! Hát énnekem ez az Adventem csodás lesz, egész biztos, csak attól félek egy kicsit, hogy a sok rorate mise kipurcant. De ha valahogy normális tudok maradni, én ezt nagyon. Pfúú, hát ez… csodás! És már november elején kezdődik. Ez jó, jó, hosszú, hosszú. Óóó! Hát, na jó! Főleg a Snoopynál kicsit elvesztettem a fonalat, de tudom, a szerelemnél jártam. Ugye, hogy hát az a… Ha mondjuk valaki olyan gyárilag boldogtalan, hát az az élményed, hogy… Zöözzzözzö. Az persze nem gyárilag van, hanem hogy, na… Belehúztál egy rossz prospektusba. Most… hogy akkor, még akkor is, hogyha egyébként te azt mondod, hogy „Nem is tudom, hogy mikor voltam utoljára jól.”, azért mikor szerelmesek vagyunk, azért az hogy van? Akkor egyszer csak azt megélni, hogy valaki engem fölfedezett, és a szemével engem néz, így túú-túú. Engem, hogy engem észrevett. S akkor a barátnők összesúgnak. Ugye, úgy van? A barátnők összesúgnak, azt mindenképp kell, össze kell súgni. Mert az, az fokozza az élményt. „Te, láttad, hogy a Laci téged, mondjuk, mondjuk hát néz? – Háá, engem néz a Laci? Komolyan, a szemével? – Igen, kifejezetten. A szemével biztos, de… még sok mindenre gondolhatunk. – Engem néz, engem néz? Szerinted pont én, én?” (45:45)

És hogy ennek a fordítottja, Karinthy. „Nem nekem köszöntek.” Ugye, megyünk az utcán, és akkor valaki integet. Nem ismerem, de olyan kedves, hogy kínos lenne, ha nem. „Igen, szervusz, szervusz!” Elmegy mellettem, és a mögöttem lévőnek ad két puszit. Ugye, és te meg „Áááá, igeeen, igeeen…” (46:10)

A kedvencem, jaj, hát igen, a kedvencem. Tudjátok, a West Endben történt, hogy… Ehhez leülök. De már tudom, hogy már egyszer elmondtam a West Endben a kedvenc élményemet. Egyébként a… na jó, mindegy. West Endben eszek, egyszer csak valaki odajön hozzám. Azt mondja „Jaj, hát most vettem ezt a könyvet. Aláírná?” Aláírom, mert én írtam, tényleg, nem volt tévedés. Ugye volt valaki, aki Pálhegyi Ferencnek a könyvét akarta megvenni, és akkor sajnos belefutott egy kapitális tévedésbe. S akkor egyszer csak odajön egy pár, azt mondják „Jaj, nagyon büszkék vagyunk ám rád!” Ó, hát ez jól esik. Az előbb dedikáltam, egyébként eszek, és most ez, az élet úgy látszik szép. „Igen, igen. És most itthon vagy?” Hát… én nem, nem t’om, hát most itthon vagyok, igen. Köszönöm a kedves érdeklődést, kifejezetten most itthon vagyok. Ennél nem tudok jobban itthon lenni, mint most itt teljesen itthon… Mondjuk nem a West Endben élek, de úgy, úgy itthon, itthon vagyok, itthon érzem magam a West Endben. Tényleg, nagyon finom a kaja. Így, itthon vagyok. „Hát igen, mert mi a feleségemmel a rajongóid vagyunk. Olyan büszkék vagyunk rád. Szóval amit te csinálsz, hát az az orsó!” Úgy elkezdtem gondolkozni, hogy van-e egy történetem az orsóról. Az az orsó. Mit tudok én az orsóról? És Csipkerózsika… Látták rajtam, hogy nagyon bután nézek. Most ez egyébként nem szokott megerőltető lenni. Egyszerűen csak úgy hirtelen, úgy hogy mondjam, mikor úgy magamhoz közel kerülök, akkor olyan… „Nem te vagy a Bessenyei Péter?” (taps – szerk.) Látszik, hogy vannak előnyei, mikor fölismernek… valakit. És akkor átjár bennünket a nem tudom én, a kedvesség ereje, és ez… Szóval. Na, igen, hát így, így. (48:50)

A szerelemnél jártam. Ugye, tehát az agyam, úgy… Ú, az én agyacskám. Az a nagy dolog, ilyen kis fejben ilyen agy! Ez. Igen. Hát úgy csúfoltak engem, madárfejű Lajcsika. „Nézzél már magadra! Ilyen kis hülye fejed van? Miért nem növesztetted meg nagyobbra?” Jó, hát, tehát erre sok válaszom van, de… Szóval az első, hogy észrevesznek bennünket. Amikor észrevesznek minket, és az is gyönyörű, amikor mi veszünk észre másokat. Hogy amikor értékeket fölfedező pillantással tudunk másokra nézni, hát ott egy csomó jó élményünk lesz nekünk. „Fú, de értékes, de klassz! jaj, de nagyszerű! Ó, hát őt ismerem! Hát hogyne bírnám!” Igen, és akkor… szóval. Mikor észrevesznek bennünket, megcsillan valakinek a szeme, vagy a mi szemünk csillan meg valaki miatt, jól leszünk tőle. Egy nagyon mély, mély biológiai gyökerei vannak, magzati kortól kezdve, hogy „Vegyél észre!” (50:00)

Amikor itt…, ez egy önjutalmazó rendszer is. Mert mikor észrevesznek, nem kell magamban semmit bekapcsolni, nem kell semmit mondani, egyszerűen jól leszek tőle. Elkezdenek termelődni bennem a hormonok, amitől jól vagyok. Önjutalmazó rendszer. De akiben megsérül az önjutalmazó rendszer, ő mire fog gondolni? Azt mondja „Hát én biztos, hogy egyáltalán nem vagyok érdekes. Hát mitől lennék érdekes, te hülye gyerek? Hát semmi érdekes nincs bennem.” Az orvos rám nézett „Milyen abnormis mérete van?” Hát most mit csináljak? Nekem ilyen van. (50:40)

Mikor műtötték a térdem, az egy nagyszerű élmény. Műtötték a térdem, így feküdtem, ekkora volt, ilyen jó bucira be volt dagadva, keresztszalag szakadás. Egyébként el is rontották, tehát a csavarok belelógtak az ízületbe. Tehát mindig, amikor tornáztattam, begyulladt. Ez történt. Bejött a gyógytornásznő, nagyon kedves volt, állt az ajtóban. Azt mondja „Jó, üljön ki az ágyra! Jó. Jobb láb le, bal láb zár, föláll. Jobb láb indul, bal zár!” Visszamentem, állt az ajtóban, ő meg sem mozdult, állt az ajtóban. Én ilyen gráááeeehhh, megérkeztem. Ő az ajtóból rám néz, ilyen némi megvetéssel, azt mondja „Hogy lehet ezt ennyire rosszul csinálni?” Szóval! Na! (51:35)

Ha valakiben az önjutalmazó rendszer, az észrevesznek, észreveszel nem működik, akkor azt gondoljuk, hogy hát minket ki is venne észre, meg minek is, meg miért is, meg mire föl, meg ugyan már. Nem nekem köszöntek. Ugye, meg egyébként is, hát… na. Még ha köszönnek is, az nem nekem szól. Hogy ezért elkezdjük valahogy magunkat megpróbálni eladni. S akkor mindenféle… akkor ilyen leszek, és olyan leszek. És jön egy külső folyamatnak a fölépítése. Hogy azt gondolom, hogy ha te azt látod rajtam, hogy énrajtam menő gatya van, vagy mitt’om én mi van rajtam, menő izé, hogy majd akkor észreveszel, és akkor majd nekem jó lesz. És ez nem pótolja a belső motivációs rendszerből fakadó önjutalmazást. Azt, ahogyan észreveszünk valakit, és ahogy ő észrevesz bennünket. Mert ugyanis még a kételyt is megerősíti. Elég trendi-e a szagom? Jó, az illatom, elég trendi-e? Ú, hát ez már nem trendi, ez tavaly volt jó illat. Majd… Elkezdődik egy olyan kör, ami a kételyeimet erősíti föl. Belenézhetek este a tükörbe, a ráncaimat mustrálva. „Ú, hát így már nem. Hát így… kétszer annyian fognak elmenni mellettem. S akkor én is elgondolkoztam a plasztikán.” Na jó, jól van, most ezt befejezem. (53:30)

Tehát, ez az első. Lenne bennünk egy motivációs rendszer, hogy észrevegyünk másokat, mások észrevegyenek, ettől jól legyünk. Ez egy önjutalmazó rendszer része, termelődnek bennünk a hormonok. De ha ez tönkremegy, s a szüleim csak akkor vesznek észre, ha olimpiai bajnokok leszünk. Mi lesz most szegény Berki Krisztiánnal? Nem fog kijutni az olimpiára. Nem biztos még, nem, hát nem, nem. (54:00)

2. Kifejezzük, hogy egymást kölcsönösen megbecsüljük és tiszteljük

Akkor termelődnek bennünk a hormonok, önjutalmazó belső világ, hogyha egymást kölcsönösen megbecsüljük és tiszteljük, ha ezt ki is fejezzük. Nem… mit ér az a megbecsülés, amit nem fejezünk ki? Ha ezt ki is fejezzük. Hogy tud deformálódni ez a valami, hogy megbecsülés és tisztelet? Valami, ami nagyon… nézem az órát… nagyon mélyen az emberi kapcsolatokból származik. Onnan, hogy már nem a megbecsülés és a tisztelet, hanem már csak hírnév, már csak népszerűség, már csak beszélnek rólam, tök mindegy, hogy mi. Mi köze ennek a tisztelethez és a megbecsüléshez? Ez az egyik, mindegy, csak kerüljek föl a címlapra. Nem is kapom meg tőle azt amit szeretnék. Mert tulajdonképpen jó helyen keresek. Megint ez az alap kijelentés: a lélek semmit sem tesz cél nélkül. (55:00)

Mikor válogatok a dezodorok között, ez teljesen rendben van. Mikor beszélnek rólam, zsé-zsé-zsé, ez is rendben van. De hogyha bennem megsérült ez az önjutalmazó rendszer, akkor ettől nem fogom megkapni azt, amiről gondolom, hogy na, ha ez menne, akkor megkapnám. Ha lenne rengeteg lájk, és nem t’om mi, akkor jól lennék. A másik, hogy kitalálok önkényesen valami csoportot, és akkor csinálok nagy balhékat. „Na, majd beszélnek rólam! Mindegy, hogy… Beszéljenek rólam! Én vagyok a kiskakas a szemétdombon. Na, na?!” S akkor így be lehet vonulni a böribe. Akkor ott is majd rólam beszélnek. Hát, nem tudom. Ennek a mélyén valami, valami nagyon szép dolog van, valami nagyon szép. Egy mély, természetes vágyunk, és közben egy önjutalmazó világ, hogy amikor megbecsülnek minket, jól legyünk tőle. A tiszteletét valaki kifejezi, kezdjünk tőle háhh, jól lenni. (56:15)

3. Törődés és gondoskodás

Ez az, amikor törődnek és gondoskodnak rólunk. Törődés és gondoskodás. És amikor mi törődünk másokkal, és mi gondoskodunk másokról, az. Hogyan tud ez…? Megint csak, ha valakiben ez a belső önjutalmazó rendszer nem működik, mert a külsőre szoktatták rá, akkor hogyan deformálódik ez? Azt mondja „Gondoskodás, törődés? Maradnak az élvezetek. Majd én begyűjtöm az élvezeteket. Ugyan már, ki törődne velem? Vagy milyen gondoskodás? Kell sok pénz, és azon veszek sok élvezetet, s akkor majd megélem, hogy tessék, törődnek velem. Tessék, megkapom, ami…” S akkor lehet balhézni, hogy miért van az Adriában sok medúza. Ez bosszantó, nem? Befizettél egy nyolc napos adriai… és medúzás. Milyen alapon, mikor én nyaralok? Ilyenkor tudunk iszonyatosan fölháborodni minden picin, ami nem úgy van. És itt is a belső késztetésem nagyon pozitív, nagyon érthető, és nagyon igaz, mélyen emberi. Az, hogy törődni és gondoskodni kölcsönösen egymásról. (57:30)

Hogy ez az emberi természetben úgy van kitalálva, hogy ez jól essen. Jól essen megtörni a kenyeret, ez jól essen. Hogy ne csak enni essen jól, mert az a biológiai motiváció, hanem megfelezni. Sőt, hogy az néha még jobban essen. És ami a leg, legbelső motiváció, az, amikor azt mondom „Edd meg te!” S ez nem eszetlenség, hanem jól működik valakiben egy belső rendszer, hogyha egyébként ő becsüli magát. Szóval nem azon az áron „Jó, hát mit érek én? Inkább te.” (58:10)

Akkor maradnak az élvezetek, kívülről kell. És közben, ugye ahogy a sok élvezetet begyűjtjük, az élvezet sosem egyenlő az örömmel. Az élvezet nem egyenlő az örömmel. Mert az örömhöz egy személyiségre is szükség van. Az élvezet sokkal biológiaibb dolog. Hát egyszerűen, arra a téves következtetésre tudunk ilyenkor jutni, hogy valószínű, hogy több élvezetre van szükség, vagy más élvezetre, vagy mástól kell az élvezet. Ezek a téves következtetések. (58:50)

Párhuzam, mikor egy gyereknek van száz játéka, és azt sem tudja, melyikkel játsszon, és nincs jól. Mert nem a játékon múlik, hanem a játszáson, vagy azon, hogy egy felnőtt játszik-e vele, vagy hogy a tesójával önfeledten játszanak-e, mert attól jól van. De attól, hogy 102-dik játék, attól nincs jól. Már gyerekként milyen téves következtetésre jutok? Arra, hogy valószínű azért nem vagyok jól, miközben játszok, mert a Star Wars VII-ből nincs meg a Csubakka. Az, de a Star Wars VII-es Csubakka. Tessék? Visszajön. Csubakka visszatér. Most képzeljük el, hogy ezért a keresztapukám megszerezte nekem még Kari előtt Csubakkát. S akkor hirtelen elkezdek a Csubakkával játszani, és eszembe jut… „Jó, jó, jó. De a Star Wars VII-ből nincsen meg R2-D2. „Ár-zwei-die-zwei!” Hát igen, minden kultúrkörnek megvan a maga szép nyelvezete. Vagyis arra a téves következtetésre jutok, hogy nincsen elég játékom, nem pedig arra, hogy nem tudok jól játszani, és hogy bennem valami megsérült. Mert ha önfeledten tudnék játszani, akkor elég volna egy orsó is. Azzal tök jól el lehetne vele játszani, de nagyon jól. Nem kell Csubakka a Star Wars VII-ből. Jó. (60:30)

4. Következetesen emberszámba vesznek minket

Az pedig, mikor következetesen emberszámba vesznek minket. Ahh! Ettől elkezdünk jól lenni. És amikor mi emberszámba veszünk másokat. Híí! Az emberi méltóságukat fölfedezzük akkor is, hogyha nem könnyű nekünk velük. Mikor ezt megtesszük, elkezdünk pffúúú, tele leszünk erővel, meg jó érzéssel. Na e… na, na! (60:55)

Hogyan deformálódik ez, mikor már lenevelődtünk a jutalmazás-büntetés miatt, és sok minden más okból a belső jutalmazó rendszerünkről? Hogy próbáljuk ezt a személyességet valahogyan megragadni? Hát a válasz egyszerű. Mindent személyre szabunk. Nem fedezzük azt föl, hogy mit jelent, hogy személy vagyok, és Te, s ennek mi az öröme, hanem azt gondoljuk, hogy az egész világot személyre kell szabni. Mert ha személyre szabok mindent, akkor megélhetem azt végre, hogy én is egy személy vagyok, amitől talán jól leszek. Ezért kell a mobiltelefon alkalmazásait személyre szabni, az exkluzív adriai nyaralást, vagy franciaországi síelést személyre kell szabni. A PC-t is személyre kell szabni, sőt most már a zuhanyt is személyre kell szabni, a WC-t is személyre kell szabni. Mindent személyre kell szabni. Érzitek ennek a fájdalmas részét? Valójában mire vágyok? Hogy örömmel töltsön el az, hogy személy vagyok. Hogy te személynek láss engem, én téged annak, legyen köztünk valami. Végtelenül egyszerű, semmi nem kell hozzá. S ez, úgy van kitalálva az emberi természet, hogy ettől jól is legyünk. S mikor ettől eltávolodunk, megint jön a téveszme, hogy akkor érzek majd valamit, amiről nem is tudom, hogy az van-e, csak úgy sejtem, hogy kell valaminek lenni, ha mindent, az egész világot személyre szabom. Látjátok ennek a lehetetlenségét? Hát persze, hogy látjátok. (62:50)

Tehát ezek a belső rendszerek nagyon jól működnek, ameddig hagyjuk őket, és bátorítjuk, támogatjuk, és utána meg krrgg. Utána elkezdünk valamit keresni, és nem értjük, hogy mi nem működik. Hogyhogy nem működik? Már ennél jobb illat nincs, ennél drágább táska nincs. Nincs, ez a legdrágább. Miért nem veszed észre? Akkor így kell menni a táskával, így megyek, így. Ez egy személyre szabott táska, minden úgy van benne elrendezve, ahogy nekem személy szerint jó. Hú, van még hat perc! Na most! Annyi mondanivalóm van, csak nem t’om miért nem mondom. (63:45)

A motivációs rendszerek a spirituális világban, az egyházban

Szeretnék egy gyors átkötést a spiritualitáshoz. Mert már volt egy kósza gondolatom a múltkor is, hogy ú, és mi van akkor a spirituális világban, az egyházban? Hogy ott, a jutalmazás-büntetés hogyan veszi át a szerepét az önjutalmazó belső motivációs rendszernek? Mert átveszi, azt „Ó, kárhozat! Ó, úgy lesz neked majd! Megsütnek! Úgyhogy kapd össze magad!” Vagy pedig hát „Ah, majd úgy…!” S az egész milyen döbbenetesen személytelen. Személytelen, csak mint valami jutalom és büntetés. (64:25)

A tékozló fiú története a motivációs rendszerek szempontjából

A tékozló fiú történetét elmondanám azért is, mert akkor most leülök, és akkor így, így. Hogy a tékozló fiú történetének, milyen… Nézzük meg ebből a szempontból. Háromféle motivációs rendszer. Ismeritek a történetet, ugye? Most nem kell elmondanom? De egyébként persze itt van a Szentírás, mindig nálam van, és akkor mindjárt fölolvasom. A személyre szabott táskámból előveszem a személyre szabott Szentírásomat, amit személyesen nekem dedikált… Szóval! Hú! (Feri válltáskájának a pántja lecsúszott – szerk.) Az élet segítségemre siet, mert magától lecsúszott, és akkor így vissza tudtam tenni. Jó! Szóval! Igen, többen most döntötték el, hogy soha többet nem jönnek. Belső késztetés, végül is valami gyümölcsöt érlel. Ott van a tékozló fiú története, ha valaki meg akarná keresni, a Szentírásban van. Hát most miért, miért…? Ne nagyképűsködjetek! Miért? (65:45)

Ott van az a fiú, a fiatalabb. Kikéri a vagyonát, elmegy. Jól elherdálja, össze-vissza erkölcstelenségeket követ el. Miért megy vissza az apjához? A válasz nagyon egyszerű, biológiai motivációk indítják. „Én itt éhen fogok dögleni.” Ez van a Szentírásban. „Éhen fogok pusztulni. Hazamegyek apámhoz, mert ott még a béres is jobb ellátásban részesül, mint én itt.” Ez biológiai motiváció, teljesen rendjén is van. Milyen nagyszerű, hogy létezik ez bennünk, és azt mondjuk „Ezt most abbahagyom, mert nem akarok elpusztulni.” Ez oké. Visszamegy, és mit mond az apukájának. „Apám, nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz, csak a béreseid közé fogadj be engem! Hadd legyek egy a te béreseid közül!” Így. Itt megjelenik ez a jutalmazás-büntetés téma. Arra nem vagyok méltó, le kell engem fokozni, nem lehetek a fiad, akkor leszek egy béres, és akkor a béresnek a jutalmát kapom meg, hogy egyáltalán kap enni, s akkor ez talán így korrekt, ez akkor így rendben van. Joggal büntetsz majd meg, de hogy azért van egy pici jutalom, mert az a béres is kap enni. (67:15)

Az apa hogy válaszol? Ott jön a belső motiváció. Mert az apa azt mondja „Meglett a fiam!” Értitek? Fölfedezi a fiát. Eléje fut a fiának. Miért? Mert nézte már az ablakból, vagy az ajtóból, vagy ki tudja honnan nézte, ki tudja honnan nézte, nézte, hogy a fia jön-e, mert észre akarta venni. Idejekorán, az első pillanatban, hogy valaki észreveheti a saját fiát, ő észre akarta venni, és elé fut, és kifejezi a… Méltóság, és emberszámba veszi, és gondoskodik. „Gyorsan a hizlalt ökör!” Csinálja mind a négyet, amitől valaki jól van. Levágatják az ökröt, a gyűrű az ujjára, meg a többi. Mit mond hozzá? „Meghalt, de életre támadt. Hát én e fölött nem tudok nem örülni. Él! Hát egy gyerek, aki él! Elveszett, de megkerült, itt van!” Ez az ő öröme, és ettől ő jól van. (68:25)

Akkor jön az idősebbik fiú. Az idősebbik fiú melyik rendszerben látja az egész kérdést? Jutalmazás-büntetés. Nem látja sem úgy, hogy „Hát de meghalt volna…” Nem, őt az nem érdekli, azt mondja „Ez, a te fiad, rossz nőkre pazarolta a vagyonát, és te most megjutalmaztad. Ökör, gyűrű, díszes köpeny. Te megjutalmaztad. Mire föl? Énnekem a jutalmam hol marad?” S akkor az apa megmarad a belső motivációban. „De hát fiam, mindenem a tiéd. Hát te az én fiam vagy, én a te apád vagyok, hát… ez nem jutalom kérdése. Összetartozunk. Te ezt nem… teneked ez nem jelent semmit?” Az idősebb fiúnak a története nem fejeződik be. Nem találja magában ez az idősebb fiú ezt a belső motivációt, amitől örülni tudok akkor, ha valaki él, és életben marad, és túléli, és hazajön, és megtaláltatik. Ha valakinek a lelke jól működik, akkor ezt át tudja élni. A fiam teljesít, vagy nem teljesít? Elvárások… Lehet aztán rengeteg mindenről beszélni. Ebben a történetben az idősebb fiúnak a tragédiája az, hogy csak jutalmazás-büntetésben látja a helyzetet, ebben látja. Ezért számára a helyzet fölfoghatatlan és érthetetlen. (70:10)

Azért most akkor ezen a történeten keresztül megdöbbenhetünk azon, hogy ezek a rendszerek milyen másképpen működnek bennünk, hogy mit kaphatunk az egyiktől, és mit a másiktól. Híí! És hogy milyen nehéz valakinek, aki a könyörtelen mérték, túlzó kritikusságban van, mert hogy valamikor lenevelték őt arról, hogy ehhez a belső rendszerhez tudjon kapcsolódni, s egy ilyen önjutalmazó jóllétben legyen. Hát akkor senkit ne bántsunk azért, mert benne ez a rendszer nem működik jól. Akkor csak ebben tud látni, jutalmazás-büntetés, jutalmazás… Hmm. Most már csak egy kérdésünk maradt. Ki nevelte ezt a gyereket? Na. Igen, tehát… (71:10)

Ajándékba kaptam, tényleg. (a táskát – szerk.) Kínai. Na, mindegy. De az onnan nem látszik. Nagyon márkás. Szóval. Nagyon köszönöm a figyelmet, és a következő héten folytatnánk. Még egy picit a spiritualitásra vonatkozó dolgokhoz szeretnék hozzátenni. Aztán az a tervem, hogy nézzük, mondjuk egy olyan laza 12 pontban, hogy milyen lépésről lépésre tudunk kiégni. Azért azt mégis érdemes tudni, és hogy pontról pontra mit érdemes csinálni. És akkor így elérkezünk szerintem a Star Wars VII-ig. Köszönöm! (taps – szerk.) (71:55)

Lejegyezte: vinkozoli