Mk 12, 38-44 – Évközi 32. vasárnap

2015.11.08.

Megosztom
Elküldöm

2015.11.08. vasárnap: ÉVKÖZI 32. VASÁRNAP

A lisztesfazék nem ürült ki az Úr ígérete szerint

Olvasmány (1Kir 17,10-16)

Felkelt és elment Száreftába. Amikor a város kapujához ért, meglátott egy özvegyasszonyt, aki fát szedegetett. Megszólította, s azt mondta neki: ,,Adj nekem egy kis vizet valami edényben, hadd igyam.’’ Amikor aztán az elment, hogy hozzon, ő így kiáltott utána: ,,Hozz nekem, kérlek, egy falat kenyeret is kezedben.’’ Az ezt felelte: ,,Az Úrnak, a te Istenednek életére mondom, hogy nincs semmiféle kenyerem, csak egy maroknyi lisztem a vékában s egy kis olajam a korsóban: éppen egy pár darabka fát szedek, hogy elkészítsem azt magamnak s fiamnak, hogy megegyük, s azután meghaljunk.’’ Azt mondta neki Illés: ,,Ne félj, csak eredj, s tégy, ahogy mondtad. Először azonban nekem készíts abból a lisztecskéből egy kis hamuban sült lepényt, s hozd ki azt nekem. Magadnak és fiadnak azután csinálj. Ezt üzeni ugyanis az Úr, Izrael Istene: ,,Nem ürül ki lisztes vékád, s nem apad el olajos korsód mindaddig, amíg esőt nem ad az Úr a föld színére.''’’ Erre az elment, s Illés szava szerint cselekedett, és evett ő s az asszony s egész házanépe, s attól a naptól kezdve nem ürült ki a lisztes véka, s nem apadt el az olajos korsó -- az Úr szava szerint, amelyet Illés által szólt.

Szentlecke (Zsid 9,24-28)

Mert Krisztus nem kézzel alkotott szentélybe lépett be, amely a valóságnak csak jelképe, hanem magába az égbe, hogy most Isten színe előtt megjelenjék értünk; nem is azért, hogy gyakran föláldozza önmagát, mint ahogy a főpap évről-évre bemegy a szentélybe idegen vérrel; különben gyakran kellett volna szenvednie a világ kezdete óta; így pedig egyszer jelent meg az idők teljességében, hogy áldozatával eltörölje a bűnt. És ahogyan el van határozva, hogy az emberek egyszer meghaljanak, és utána következik az ítélet, úgy Krisztus is egyszer lett áldozattá, hogy sokak bűnét elvegye [Iz 53,12]; másodszor pedig bűn nélkül fog megjelenni az őt várók üdvösségére.

Evangélium (Mk 12,38-44)

Ő pedig tanítás közben ezt mondta nekik: ,,Óvakodjatok az írástudóktól, akik szeretnek hosszú köntösökben járni, és a piacon a köszöntéseket fogadni! Az első helyeken ülnek a zsinagógákban, vendégségben pedig a főhelyeken. Felélik az özvegyek házait, és színleg nagyokat imádkoznak. Ezeket súlyosabban ítélik majd meg!’’ Jézus ezután leült a templomkincstárral szemben, és figyelte, hogyan dob a tömeg pénzt a kincstárba: sok gazdag sokat dobott be. Aztán jött egy szegény özvegy, és bedobott két garast, ami egy negyedpénz. Akkor odahívta tanítványait, és azt mondta nekik: ,,Bizony, mondom nektek: ez a szegény özvegy többet adott mindazoknál, akik pénzt dobtak a kincstárba. Mert azok mind abból adtak, amiben bővelkedtek, ez pedig az ő szegénységéből bedobta mindenét, amije volt, egész megélhetését.’’

Vasárnapi beszéd

Az egyik csoportba azok tartoznak, akik a fölöslegükből adnak. S aztán van itt valaki, aki nem a fölöslegéből ad, hanem mindenét odaadja, az egész vagyonát odaadja, a megélhetését odaadja. Sokféleképpen fordíthatjuk itt ezt a kifejezést. Elgondolkoztam egyrészt magamon, hogy én odaadom-e az egész vagyonomat, vagy az egész megélhetésemet, vagy pedig a feleslegemből adok? Tulajdonképpen meg kellett állapítanom, hogy én nem a megélhetésemet adom Istennek, hanem Isten adja nekem a megélhetésem, s ez mondjuk éppen az ellenkezője. Úgyhogy már ezért is van bennem némi szorongás, most hogyan fogom dicsőíteni ezt a szegény özvegyasszonyt, aki az egész megélhetését odaadja Istennek, miközben az Isten nekem adja az én megélhetésem, természetesen rajtatok keresztül. De hát mégis csak ez az evangélium, úgyhogy szeretném ezt az összevetést tovább hozni, hogy mit jelent ez, hogy a feleslegből ad, és mit jelent az, hogy valami lényegit ad, a lényegéből, a megélhetését adja.

Eszembe jutott egy harminc évvel ezelőtti élményem, mikor éppen csak hogy az első egy-két évét éltük annak, hogy egyáltalán hajléktalan emberek vannak közöttünk. Nagyon fiatal ember voltam, tele lelkesültséggel, és állandó töprengéssel azon, hogy tulajdonképpen mit is jelent kereszténynek lenni. Emlékszem, mentem haza, éppen csak elmúltam 20 éves, és ott találkoztam egy fiatal emberrel, aki nem sokkal volt idősebb nálam. Éppen, miután elég későn mentem már, ő valahogy próbált ott bevackolódni a háznak egy szélvédett zugába. Tehát látni valóan ott akarta tölteni az éjszakát. Elkezdtem vele beszélgetni, és gondoltam, hogy viszek le neki vacsorát, és aztán, aztán valahogy, ahogy ott eltöprengtem magam, rájöttem, hogy miért ne adhatnék neki szállást. S akkor fölhívtam őt, hogy aludjon nálam. Akkor volt ott két ágy, az egyiken aludtam én, a másikon ő, de előtte nyilván akkor megvacsoráztunk, akkor még beszélgettünk egy kicsit, akkor reggel reggeliztünk együtt. Mondtam, hogy mindenképpen zuhanyozzon meg. S akkor megzuhanyozott ő, meg aztán én, és én gyorsan elsiettem.

De nem ezzel fejeződik be a történet, hanem azzal fejeződik be, hogy nálunk akkor egy elég régi villanybojler volt, ami nyilván, miután ketten megzuhanyoztunk, próbálta felmelegíteni a vizet, ami benne van, és tudjátok, ott van az a gumicső, és a gumicsőből mindig csöpög a víz azért, hogy a túlnyomás ne repítse szét ezt a bojlert. Én nem tudom, hogy, hogy nem, én ezt nem vettem észre, de ez a hajléktalan férfi nagy elegánsan ezt a gumicsövet kivezette a kádon kívülre. Amikor én hazaérkeztem, és beléptem a fürdőszobába, ott minden vastagon állt a víztől. De nem csak a szőnyegek, minden, az összes régi fabútor már jól fölszívta a vizet alulról. S abban a pillanatban én olyan dühbe gurultam, hogy „Hát ez nem lehet igaz! Tessék, jó tett helyébe jót várj! Na, köszönöm szépen.” Dühöngtem egy sort. És aztán, ahogy lecsillapodtam a dühöngésemben, akkor jöttem rá, amit mondjuk a mai evangélium összefüggésében úgy mondhatnánk, hogy az a vacsora, az a megvetett ágy, az a reggeli, az a beszélgetés, a zuhanyzás, és minden, az a fölöslegből ment. Az úgy mind a fölöslegből ment. És amikor, amikor viszont elázott a fürdőszoba, az már nem a fölöslegből ment, az már mondhatjuk úgy, hogy az már úgy érintett engem. Most nem mondom, hogy a megélhetésemet, de azért az életemet érintette. És rögtön de dühös lettem, és csalódott lettem, és panaszos lettem, és minden bajom lett.

Valahogy így tudnám elképzelni, hogy mi a különbség a között, hogy valaki a fölöslegből ad, és hogy valaki, valaki egyszer csak, ahogyan az életben egy helyzet összeáll, kiderül, hogy az már ott nem a fölösleg, az már itt érinti az életemet, vagy érint bennem valamit, amire azt mondhatnám, hogy ez lényegi. Ez az első gondolat.

Rögtön ide fűzném azt is, hogyha sokan a fölöslegünkből bőségesen adnánk, egész biztos, hogy más lenne ez a világ. Azért Jézus elismeri azt, hogy azok, akik ott jómódban vannak, és azt mondja „Sokat dobtak be.” Igen, sokat dobtak be, és ez a sok biztos, hogy számítania. Tehát hogyha valaki a fölöslegéből ad, azért az komoly nagy dolog. De a mai evangélium nem erről szól, hanem arról a különbségről, hogy most a fölöslegből adok, vagy a lényegből adok. Valami olyasmit adok-e, ami az életemet mélyen érinti, vagy olyat, ami nem érinti az életemet mélyen. Nyilván, mindezt az Istennel való kapcsolat összefüggésében.

Néhány hónappal ezelőtt egy kedves ismerősöm azt mondta „Feri, légy szíves nézd meg ezt a filmet, egy papról szól.” Nem szeretem a filmeket, amik papokról szólnak, de… na, de végül is teljesen véletlenül, miután eldöntöttem, hogy biztos nem nézem meg ezt a filmet, egyik éjszaka, ahogy néztem a tévét, ez a film ment benne. Gondoltam, hát ha már szembejön, akkor nem kapcsolom el. Ennek a filmnek van egy jelenete, egy rosszakarója – egy kis faluban játszódik a történet, egy kisvárosban, fából épült a templom – a papnak fölgyújtja a templomot. Ezért a templom leég. S akkor persze elkezdődik az, hogy „Kérlek szépen, adjatok nekünk, mert leégett a templom! S hát újjá kéne építeni, hát a papnak nem a magánügye ez, hanem nyilván a közösség ügye.” S hát persze csordogál a pénz, de hát hol van az még! És van ott, a filmben már régóta szereplő valaki, aki egy kiábrándult, egy cinikus, egy kritikus, amolyan már csak azért is ateista valaki, aki egyébként nagyon jómódú. Mindig mondja „Mit számít a pénz? Látod, hogy nem számít, semmi nem számít. Azt se tudom, miért élek még.” S ez a valaki is elmegy ott az irodába, ketten ülnek ott a papok. Ott ül a főhős, és az ő főnöke. Odajön, és azt mondja, megint csak kissé olyan provokatívan, hogy „Énnekem végül is van miből adni. Mennyi kell? 10 ezer euro? Tessék. 20 ezer? Teljesen mindegy. Mennyi?” S akkor a főnök egész a szívéhez kap „10 ezer euro? Hát nagyon köszönjük. Hát szívből köszönjük. Hát ezt a nagylelkű fölajánlást! Hát ennek a töredéke sincs még meg. Hát esetleg, esetleg realizálhatnánk ezt a, ezt a fölajánlást, hogy ne csak szó legyen?” S erre föláll a főhős, a másik pap, azt mondja „Legyen 20.” És ebben a pillanatban történik valami, mert nagyon meglepődik ez a cinikus, kritikus valaki. „20? – Azt mondta, hogy teljesen mindegy. Hát ha mindegy, akkor 20.” És nincs benne semmi aggodalom, és nincs benne semmi szorongás, és semmi szégyenkezés. „Igen, akkor legyen 20.” Ez az a pillanat a jelenetben, amikor valami nagyon-nagyon érdekes dolog történik. Mégpedig az, hogy az a valaki, aki éppen most készül 20 ezer eurot adni azért, hogy a templom fölépüljön, szembesül azzal, hogy anyagias. És a pap, aki azt mondja „Legyen 20.”, ő egyszer csak az a valaki lesz, aki egyáltalán nem az, aki éppenséggel pontosan azt mondja „Hát ha nem számít… Hát nem is számít. Legyen 20. Pont azért, mert nem számít. Hát nem nekem kell.”

Egy másik történet arról, milyen érdekes ez, ahogy egyszer csak, egyszer csak valahogyan villámcsapás szerűen a különbség megjelenik, hogy ez most érint-e engem valójában, vagy nem, hogy ez most a fölöslegemből megy-e, vagy nem. És néha, néha egészen egyszerű helyzetek szembesítenek bennünket azzal, hogy akár azt is mondhatnám, nem is olyan sok, amit oda kéne adni, csak hogy nagyon érinti a lényegem, csak hogy nagyon érinti az életem. Hogy itt valóban nem azon múlik, hogy mennyiségileg mennyi, mert az emberi kapcsolatainkban újból és újból minden szoros, valódi, mély emberi kapcsolatban, a meghitt kapcsolatainkról nem is beszélve, mindig elérkezik egy pillanat, amikor az élet kihívást intéz felénk „Most miből adsz? A fölöslegből, vagy a lényegedből?” Valami olyasmiből, ami a szónak átvitt értelmében elsősorban a te megélhetésed, a te egész vagyonod, ami érint téged legbelülről. Egy igazi mély emberi kapcsolatban ezek a pillanatok törvényszerűen elérkeznek. És ezért mindig kihívás elé érkezünk, hogy most a fölöslegből adok, és megpróbálom ezt a kapcsolatot úgy megúszni, hogy se a lényegemet, se az életemet igazán mélyen ne érintse, de azért én kapjak, vagy azt mondom „Tsssz, na jó, legyen úgy!”

És még itt, és még mielőtt ide elérkeznénk, van egy következő lépés. Ez még mindig nem a lényege, még mindig nem az asszony, aki odaadja azt a pénzt, ami a megélhetése, vagy a vagyona. Ismeritek azt a történetet, mikor valaki kirándul, rásötétedik, s ahogy rásötétedik, szeretne még hazaérni, de a vaksötétben megcsúszik, egy szakadék, zuhan lefelé, épp hogy meg tud kapaszkodni egy kiálló gyökérben. És ahogy kapaszkodik a sötétben, fölkiált. Hát kihez kiáltana? Élet-halál kérdés, élet-halál kérdés. Fölkiált „Istenem, segíts!” Hát ha élet-halál kérdés, Isten válaszol is. Azt mondja „Ereszd el a gyökeret!” S akkor néhány másodperc szünet, és a bajba jutott újabb kiáltása „Van még itt valaki?”

Miért érdekes ez a történet a fölösleg vagy a lényeg adásának az összefüggésében? Mert nagyon gyakran azt gondoljuk, hogy amikor élet-halál kérdésről van szó, örök élet kérdés, üdvösségünk kérdése, a megváltásunk kérdése, a beteljesedésünk kérdése, hát élet-halál kérdés, na ott én már adom magam. De ha jobban megpiszkáljuk a helyzetet, nem erről van szó. Valójában arról van szó, hogy miután tényleg élet-halál kérdés, ezért nekem valamire szükségem van. És mindegy, hogy ki, csak segítsen nekem. Valójában itt nem az életemről és a lényegemből adok valamit, hanem nagyon egyszerűen fölismerem, hogy ez élet-halál kérdés. És kérem szépen, ha van valaki segítene, hát segítsen. Ha Istennek hívják, legyen Isten, ha nem úgy hívják, másvalaki. Mindegy, csak valaki mentsen meg. Mikor valaki nagyon mélyen fölkiált, hogy „Uram, Uram!”, még ez lehet, hogy nem azt jelenti, hogy egy olyan kapcsolatban vagyok, ami a lényegemet és az életemet úgy érinti, hogy én abban úgy lennék benne, mint ahogyan egy meghitt istenkapcsolatban bármelyikünk is benne van.

Azért tehát, mert üdvösség, vagy élet-halál kérdés… Emlékeztek arra a történetre, mikor van az a valaki, akinek az ura úgy dönt, hogy el fogja őt bocsájtani az intézőségből. Akkor azt mondja, jaj, gyorsan az urának az adósait odahívja. „100 az adósság? Írjál 50-et. 20 az adósság? Írjál 10-et.” Azt mondja „Gyorsan, gyorsan, nekem barátokat kell szereznem, mert ha nem lesz megélhetésem, oda az életem.” És erre Jézus azt mondja „Hát, a világ fiai a maguk módján okosabbak a világosság fiainál.” Mikor fölkiáltok, hogy „Uram, ments meg!”, hmm, hmm. Nagyon könnyen lehetséges, hogy ez még nem az életem lényegét, és az életem magvát érinti. Egyszerűen csak nem akarok elpusztulni. És ez még nem ugyanaz, hogy nekem az Istennel egy meghitt szeretet-kapcsolatom van, ez nem ugyanaz.

Ezért jutunk el most tulajdonképpen oda, amit szimbolikusan is megtestesít ez az özvegyasszony. Ez pedig az, hogy valaki egy kapcsolatban eljut oda, hogy mármost akkor a lényegemből, a létezésemet mélyen érintő világból adok neked valamit. Nem kérek valamit, hanem adok neked valamit. Mert mikor azt mondom „Istenem, csak te tudsz megmenteni!”, akkor kérek valamit. A másik esetben adok valamit. Valami olyasmit, ami a létezésemet és a lényegemet a legmélyén érinti.

Hogyha a tapasztalatot hívjuk segítségül, mi az, ami bennünket indíthat? A szentírás összefüggésében is azt látjuk, például vannak, akiket egy nagyon mély hála indít arra, egy nagyon mélyen átélt hála, hogy a lényegükből és az életükből adjanak egy kölcsönös kapcsolatban Istennel. Aztán látjuk azt is, hogy vannak olyanok, akikkel éppenséggel nem a hála az, ami ezt a mély belső indíttatást hozza, hanem például, hanem például egy nagyon mély vágy. Mikor fölismeri valaki a szíve mélyén, hogy talán a legmélyebb vágyam, hogy mi egyek lehessünk. Milyen gyönyörűséges az, ahogyan egy meghitt kapcsolatban megtapasztaljuk azt, hogy kölcsönösen elkezdjük magunkat a másiknak odaadni.

Az önátadásban miért kezdek el a lényegemből adni? Miért kezdek el kockáztatni? Miért kezdem el a megélhetésemet odaadni, az életemet elkezdeni odaadni és kiszolgáltatni? Miért is? Mert ahogy tapasztalom, hogy a másik ebben a mélységben adja magát nekem, én vele akarok lenni, én egy szeretnék vele lenni. És csak akkor tudok egy lenni vele, hogyha ő adja magát nekem, én is adom magamat neki. Különben ha nem adom magamat neki, akkor megszűnik az a kapcsolat, az a meghittség, az az egység, amire a szívem mélyéből vágyok. Tulajdonképpen valami ilyesmire hív Isten, hogy adom magamat nektek teljesen, de akkor tudtok velem lenni, hogyha ti is ezt teszitek, mert ez az intimitásnak, a meghittségnek a veleje. Nem azért tehát, mint ahogyan egy adok-kapok viszonyban azt mondjuk „Hát, az igazságosság, vagy a méltányosság, vagy az egyenlőség miatt adok.” Hanem azért, mert hogy a kapcsolat hív engem erre, és a kapcsolat mélyén ott van bennem egy mély vágy, hogy így tudok veled egy lenni. És minél inkább meg akarom úszni, sem a lényegemből, sem az életemből, megpróbálok nem, tulajdonképpen az egység nem születik meg, amiért egyáltalán annyira fontos nekünk egyek lenni.

Végül, talán az utolsó gondolat. Milyen gyönyörű az a történet is, emlékeztek, amikor valaki megtalál egy kincset, ami ott el van rejtve, vagy azt az igazgyöngyöt. Mikor azt mondja Jézus ebben a példabeszédben, na akkor fogja és eladja mindenét, hogy az az övé lehessen. Mikor az történik, hogy valaki a szíve mélyéből fölfedezi azt, hogy Isten milyen hihetetlenül gazdag, és ő ezzel a gazdagsággal szeretne kapcsolatban lenni, szeretné, hogy ez a gazdagság őt betöltse és eltöltse. De ehhez mire van szükség? Helyre. Ha itt tele vagyok, nem fér bele Isten gazdagsága. Azt lehetne mondani, hogy először valahogy ki kell pakolni innen, hogy oda az a gazdagság, az a hatalmas kincs mind beférjen.

Közben itt megint kapcsolódhatunk a hálához. Mikor valaki rájön arra, hogy tulajdonképpen Isten sokkal-sokkal többet adott és ad nekem, mint amennyit én valaha is vissza tudnék adni, és ez elkezd bennünket eltölteni. Ezért azt mondjuk, hogy bármi is, amit adunk, tulajdonképpen mindig is sokkal kevesebb lesz, mint amennyit kapunk. Ezért Istennel tulajdonképpen eleve lehetetlen egy egyensúlyban lévő adok-kapok viszonyban lenni, hát ez lehetetlen is. Vele egy meghitt viszonyban lehet lenni igazán.

Tulajdonképpen talán ez a mai evangélium többek között, ahogyan ütközteti… Mit jelent, hogy a fölöslegből adni, vagy mit jelent a megélhetésből, a lényegemből és az életemből adni? Föltárja azt a meghívást, hogy Isten végül is, és lényegileg, egy vele való meghitt kapcsolatra hív.

(Az igeversek forrása: http://igenaptar.osb.hu)

Lejegyezte: vinkozoli