A kiégés 7.

2015.11.10.

Megosztom
Elküldöm

Köszöntelek benneteket! Isten hozott mindannyiótokat!

Körbenézek. Jó, örülök, hogy egy kicsit közelebb vagytok. Ez nagyon, nagyon jó. Úgy utáltam, hogy olyan messze kezdődtök. Jó, jó. Na szóval!

Könyörtelen mérték, hiperkritikusság

Van 1 óra 15 percünk, könyörtelen mérték, hiperkritikusság, vagy túlzó kritikusság. Erről beszélünk, ez az úgynevezett sémánk, amiben gondolatok, érzések, szelektív emlékek és hozzájuk kapcsolódó fizikai, testi állapotok jellemeznek bennünket. Állandó szorítás és nyomás alatt vagyunk. Teljesítmény szorítás, idő nyomás. Innen jutottunk el oda, hogy beszéljünk arról, hogy mi történhet velünk akkor, hogyha éppenséggel önmagunk becsülése, értékességünknek az élményszerű, érzelmi átélése töredékes vagy hiányos. Ilyenkor megjelenik egy rendszer, amiben az az egyik alap motívum, hogy „Így nem vagyok értékes, de ha teljesítek, akkor igen. De ha produkálok, akkor igen. Ha tökéletes vagyok, akkor talán majd azért szeretnek. Ha mindent meg tudok csinálni, és ha mindent jól csinálok, és, és, és…” Egy csomó föltételes mód. Elkezdünk teperni, és azt gondoljuk, ha azt majd elérjük, akkor majd megtörténik az, amit tulajdonképpen szeretnénk. Az egész életünk azzal telik, hogy azt a valamit, ami egyébként elérhetetlen elérjük, hogy azután majd jól legyünk, vagy azután elhiggyük, hogy szerethetőek vagyunk, vagy értékesek, és ezzel elmegy az egész élet. Jaj! Szerintem itt be is fejezem. (01:45)

Tehát ennél a könyörtelen mérték, túlzó kritikusság sémánál éppen az a problémás, hogy belülről érzem a késztetést arra, hogy magamon számon kérjem a tökéletességet, és azt mondjam „Ha a maximalizmusnak és a perfekcionizmusnak nincsen meg a 100%-os eredménye, akkor nulla vagyok. Akkor nem csoda, hogy nem szeretnek, és nem csoda, hogy nem vagyok jól.” Tehát nem elvárásnak akarok megfelelni, hanem egy belső késztetés űz engem a boldogtalanság felé, meg a kifáradás felé. (02:25)

Így jutottunk el oda, hogy mi történhet például velünk: munkaalkoholistává válunk. De lehetünk simán alkoholisták is. „Ez talán jobb.” Nem tudom, melyik a jobb, de… Egyébként ha valaki valóban perfekcionista is, és maximalista is, eleve mind a kettőre törekszik, tehát akkor legyen munkaalkoholista, és éjszakánként igyon, hogy valahogy azt bírja. És akkor szedjen össze még néhány függőséget, mert hát egy-kettővel mégis csak gagyi. (02:55)

A kiégés

Így jutottunk el a kiégésig. A kiégés. Beszéltünk arról, hogy tulajdonképpen a kiégés témája sokkal általánosabban, akár így is mondhatnám, egyetemesebben érint bennünket az emberi természetünk okán, mint ahogyan azt gondoljuk. Egy kicsit visszhangos ez. Nem lehet egy picit visszavenni belőle? Ugye ti is halljátok? Tehát mindent kétszeresen hallok. Mármost 10 perce beszélek akkor. Hát valahol ezt az időt vissza kell szereznem, ha itt ennyien vannak. Szóval! (03:35)

Így jutottunk el oda, hogy akkor a kiégés lehetséges úgy, hogy kiégek nagymamaként. Na most képzeljétek ezt el! Kiégek nagypapaként, kiégek pedagógusként, kiégek szociális munkásként, de kiégek egyszerűen csak valakiként, aki ápolja otthon a dédnagymamáját. Kiégek férjként, és kiégek feleségként, nagyon. Szóval, a kiégés nem annyira, és elsősorban azon múlik, hogy egy multinacionális cégnél vagyok-e vagy nem, de azon azért múlik. Nyilván kisebb-nagyobb mértékben ezeken múlik, de sokkal inkább múlik az emberi természeten, beleértve a társas természetünket is, azokat a rendszereket, amelyeket létrehozunk. Tehát nem mondhatjuk, hogy ezeken a területeken van kiégés, más területeken meg nincs, mert a legcsodálatosabb, zseniálisabb dolog… (Egészségedre!) környezetben is van krákogás, prüsszögés és betegség. Tehát mondjuk egy lánglelkű író is ki tud égni, miközben nem kéri rajta számon senki a következő regényét. És a futószalag mellett is ki lehet égni. És van valaki, aki futószalag mellett se ég ki, és a másik pedig íróként, hogy mondjam, hát… sose égett, csak úgy mindig úgy… Na jó! Na! (05:00)

A kiégés háttere

Így jutottunk el oda, hogy beszéljünk a kiégés hátteréről, és akkor így, így.

·         Általános érvényű ideálok kritikátlan alkalmazása. Itt és most számon kérem magamon, miért nem vagyok tökéletes.

·         Kimagasló teljesítményre törekvés, de töretlenül. Mindenféle hullámvölgy és buktató nélkül.

·         Hivatásszerep eluralkodása minden emberi kapcsolatomban, minden helyzetben. Mert mégis csak az ember kapaszkodjon valamibe.

·         Rutin és jó szokások, és erények mindenféle tanulási szándék nélkül. Már csak a rutin.

·         Kiégett, romboló, szakmai környezet.

A szakmai környezet az jó, de hogy kiégett, romboló szakmai környezet, az már egyáltalán nem. Tulajdonképpen itt időzünk már régebb óta, és kezdtünk a motivációról beszélni. (05:55)

Motivációk

Háromféle motiváció. Jól kiszúrtatok velem. (Egyforma színű székeket kapott – szerk.) Azt mondtátok múltkor, hogy… s akkor… tehát. Azt mondja. Most meg kell különböztetnem a három széket. (Ráteszi az elsőre a kardigánját – szerk.)

1.       Biológiai motiváció. Élet-halál, és ennek finomabb változatai. Tehát enni, inni, ruházkodni, fedél a fejem fölött, és a többi.

2.       Külső motiváció. Háhh! (Harmadiknak egy fehér széket választ – szerk.)

3.       Belső motiváció. (06:25)

Mind a három fontos, mind a három fontos. Mikor jönnek a zavarok? Akkor, ha valamelyik fejletlen. Prr! Az nem annyira szerencsés. Hát például ha valaki külső motivációra egyáltalán meg sem nyekken. Most képzeljük el, hogy én egy házastársi kapcsolatban élek, és a feleségem azt mondja, hogy „Te Feri, te nem, hát ez, ez lehetetlen, hogy reggel nem bírsz fölkelni, és tízszer kell téged költögetni.” Ha engem egyáltalán nem motivál, hogy a feleségem mit mond, az nem annyira boldogító neki. „Nem, én belülről vagyok motivált, drágám. Én nem érzek semmiféle belső késztetést arra, hogy úgy könnyebben ébredjek. Hát ha belül persze, mondjuk Yoda mester azt mondaná, hogy <<Feri!>>, na az más lenne. De én eddig mindig csak azt hallottam, hogy <<Luke!>> És hát én a Luke-ra meg se moccanok, a Ferit meg nem hallottam. Hát ne is haragudj!”

Látjátok? Mind a három fajta motiváció. De egyébként lehet, hogy a hetedik részben lesz. képzeljétek el, az lenne a fordulat, egyszer csak „Feri…!” Én assz’em lehet, hogy szívinfarktust kapnék. Szóval! Na tehát! (07:45)

(Megszámoztam a motiváció székeit. 1-biológiai, 2-külső, 3-belső. – szerk.)

Belső motiváció, külső motiváció, biológiai motiváció. Cuppantjuk mind a hármat. Nehézségek, ha egyik-másik nagyon töredezett. És hogyha valamikor éppenséggel jó lenne, ha ez (1) tudna működni, e helyébe valami más (2) lép. Tehát mondjuk lefekszem (1) és azt mondom „Itt fogok megdögleni. Tehát ameddig nem jön be anyám, és nem mondja, hogy keljek föl, én föl nem kelek.” Azért ez problémás, nem? Tehát hogy magamtól nem kelek föl. Hát hogy kell hozzá anya, aki azt mondja „Ide figyelj, Feri! Ha nem kelsz föl, nem lesz pite.” És akkor ez annyira hat rám, főleg az illata, amit elképzelek, hogy ullullu! (08:25)

Amikor az egyik helyét átveszi a másik, ezt ragoztuk hosszabban. Mert mégis csak amikor a belső motivációra rátelepszik a külső. (Ráteszi a 2-es széket a 3-asra – szerk.) Na, ez így. És elfojtódik bennünk az önjutalmazó rendszer. Az önjutalmazó rendszer, a belső motiváció alapján megyek, és ettől jól is vagyok. Erről lenevelnek. (08:50)

A motivációs rendszerek egyházi összefüggései

Hosszasan beszéltem az egyházi összefüggéseiről. Na itt akkor egy picit megállnék, hogy tulajdonképpen, hogy is mondjam, egyfajta megértés, együttérzés, részvét, és mindenki mellé állás vágya töltött el, ahogy erre gondoltam. Hogy ipari méretekben lenevelünk benneteket, mondjuk most ilyen egyházi személyként beszélek, a belső motivációról. Mert azért az mégis csak veszélyes, hogy teneked mire van gusztusod. Nana-nana-na! Tehát ezért szeretnénk kézben tartani mindent, majd a külső motiváció, jutalmazás-büntetés, majd mi megmondjuk hogy mi hogy van, Istentől lefele. Ugye, mindent kézben tartunk, és utána pedig számon kérjük rajtatok, hogy miért nem vagytok lelkesebbek, hogy tudtok így (unott arccal – szerk.) vasárnap a templomban ülni, ennyire, ilyen fejjel. Nem igaz, hogy bárhol máshol ilyen fejetek van, mint vasárnap. Számon kérjük rajtatok, hogy miért nem vagytok ilyenebbek, meg olyanabbak, meg lelkesek, és öntevékenyek és kreatívak. Azért, mert éppen ezt a világot pusztítottuk ki belőletek. Ezért lettem megértő. Tényleg. Hát akkor mi? (10:05)

Olyan zseniálisat mondott valaki. Azt mondta, fiatal pap volt, fölszentelték, tele volt lelkesedéssel. Nem én voltam. Nem ilyen költői mondat „Volt egyszer egy fiatal pap, és…” Nem, hát mondanám, ha én… Egy fiatal pap volt, és kiment beszélni, és hát nézte, hogy az első három sor üres. Ugye utána meg ott volt… poratka, kutyaszőr… tehát azért voltak a templomban. Ezen dühöngött heteken, hónapokon keresztül, hogy ez milyen szörnyű, hogy ő szívvel-lélekkel teszi, és akármit csinált, az első három sor üres volt. Az mindig üres volt. Na, akkor gondolta, jó, külső motiváció, jutalmazás-büntetés. „Ide figyeljetek! Úgy szeretném, hát úgy vágyok rá, hát üljetek már előrébb! Hát azért jöttem ide, most együtt vagyunk, nem? Gyertek már!” Lehozta, beszélte a csillagot az égről, másnap kiment a misére, ugyanúgy üres a ház. Akkor elkezdett dörögni. Ugyanúgy üres az első három sor. Akkor hazament. „Hát ez, ez… vagy megőrülök, vagy kitalálok valamit.” Hirtelen megvilágosodott. Papokkal ilyen ritkán történik, de ővele… Azt mondja. Persze, mi azt is cenzúrázzuk, na ezt a kifejezést se lehet használni. Megvilágosodni egy keresztény ember nem, nem, azt nem. A buddhisták világosodnak meg, azzal óvatosan! Szóval. Egyszer csak a következőre jutott. „Hát hiszen nem nekik kell előrébb jönni, mert ők a helyükön ülnek, hanem azok nincsenek itt, akik az első három sorban kéne, hogy üljenek. Akik benn vannak, ők a helyükön vannak, az első három sorból hiányoztok.” Hahh! És ettől kezdve rájött, hogy valamit neki kéne megváltoztatni. Na szóval! (12:00)

Romboló szakmai környezet

Az egyházon belül létezik romboló szakmai környezet. Például papnövendékként megéltem gyakran romboló szakmai környezetet. De most nem akarok nagyon hadarni ezzel kapcsolatban, ez nagyon komoly téma. Például. Ugyanazokkal a barátaimmal, vagy mondjuk így személyekkel – lehetetlenség – éltem meg az inspiráló szakmai környezetet, a lelkesítő, elfogadó, befogadó, bizalommal teli szakmai környezetet, és a rombolót, ugyanazokkal meg lehetett élni. Hahh! Például összejöttünk barátok, este majszoltuk a ropit, gátlástalanul. Hát valahol ki kellett tombolni magunkat. Közben kólát vedelt…em. Tehát ott álmodoztunk az életről, hogy ez majd hogy lesz, és mit csinálunk, és csaaa… és hát ez nagyon jó volt. Főleg, mert még nem kellett csinálni. Hülyéskedek, na. Aztán, ez volt mondjuk este 9-től 10-ig. Másnap reggel pedig, volt ilyen, ezt így hívják, nem t’om miért hívják így, próbaprédikáció. Olyan, mint a próbaházasság, olyan nincsen, tehát vagy házasság, vagy nem. Próbaprédikáció sincs, ezt nem t’om ki találta ki, de ez úgy néz ki, hogy akkor ötödévtől kezdve ki kell állnod a mindenkinél unottabb arcú papnövendék társaid elé, akik amennyire érdeklődően és elfogadók este 9-től 10-ig, annyira lehetetlenül, teljességgel unottak, rezignáltak, cinikusak reggel 6:30-7:30-ig. Ment így, hogy „Aki megtanul a kibírhatatlan papnövendéktársai előtt beszélni, az már mindenhol tud.” Tulajdonképpen, látjátok, ebben van igazság. Mert már nem zavar bennünket az, hogy ti hogy vagytok, vagy mint vagytok. Kétség kívül a képzés nagyon hatékonyan, két év alatt, tényleg, teljesen rezignáltak vagyunk. Jöttök, vagy nem jöttök… mi ott ugyanúgy toljuk. Na, ez a kiképzés, látjátok. (14:20)

Tehát létezik romboló szakmai környezet, inspiráló szakmai környezet. Oly jóleső érzés volt nem egyszer például lélektani szakemberek között – az az inspiráló közeg, ahh. Ahol úgy lehetett mondani, és ötletelni, és tévedni, és hibázni, és nem tudni, és valami. Csak úgy félkészen mondani, vagy valamit nem érteni. Akkor elmondani, hogy „De hülye voltam!” Akkor azt mondták „Nem voltál hülye.” S akkor így, így, szép az élet. (14:50)

Most létezik akkor a romboló szakmai környezet. Azt emlegettem nektek még tavaly év elején… Nem, tavaly évvégén, mert akkor úgy fejeztük be, ugye nem az év elején. Valamiért egy papírt kellett beadnom egy hivatalos helyre, s a hivatalos helyen kérdezték. Munkaviszony, munkáltató neve, munkáltató címe, izé, minden munkáltató…, és akkor jogviszony kezdete, vagy munkavállalás kezdete… S akkor volt egy rubrika: munkaidő. Tudjátok, hogy papoknál ez hogy van? Meghatározatlan idejű. Tehát tulajdonképpen én napi 24 órában kéne mondjuk, hogy dolgozzak, mert az meghatározatlan idejű. Tehát valaki úgy odamutat, és azt mondja „Ott még van egy néni.” És valahogy mindenhol van még egy néni, ez az élményem, és egyre több nénik vannak. Ha csak úgy lennének, még szeretném is őket önfeledten, de ha a mi egyházközségünk területén vannak, ez a szeretet és a szorongás elegyét kelti bennem. Mert én nem mondhatom azt, mint ti, hogy „Ötkor kérem szépen lejárt a munkaidőm.” Mert nem jár le. Én most az orvostársaimra, barátaimra minden tisztelettel ránézek, azt mondom, ú, azért az durva, egy 24 órás ügyelet, ugye. S mondjuk úgy, hogy csináltál egy 12 órát, rá a 24 órás ügyelet. És akkor a legdurvábbat: 12 óra, rá a 24 óra, és utána egy 12 óra. De azért annak is vége van. Csak akkor úgy hazabotorkálsz, és azt mondod „Jaj, ez most nem a kórház.” Én meg, ahogy ott jövök-megyek az egyházközség területén, mindenhol a placcon vagyok, mindenhol. Szóval, van ebben valami, valami elviselhetetlen. Nekem, hát a paptársaim jól vannak, látni valóan. (16:55)

Ezzel azt akarom mondani, hogy egy rendszer működhet úgy, hogy rendszerszinten megengedi azt, hogy te reggeltől estig, éjszaka, mindenhogy azt csináld, mert hát te vagy az. Nem? te vagy az a személy, akkor tolod napi 24 órában. És ha nem, máris kiderül, hogy nem csinálod jól. Na, most itt egy kis maximalizmus, perfekcionizmus, hamar jön a szívinfarktus. Olyan jó kedvem van ma. Tényleg, úgy szeretem ezt a rózsaszín virágos jövőt fölfesteni magam elé, s akkor azt szemlélni, mert mégis csak egy mély érzésű lélek vagyok. Tehát! (17:35)

Romboló szakmai környezet. Szerintem mindannyian ismerjük. Multinacionális cégeknél éppenséggel 1 hónap elég lehet egy alapos kiégési folyamat vaskos állomására eljutni, 1 hónap. Egy krónikus beteget ápolni, mondjuk 1 évet ápolsz egy olyan beteget, aki 10 évig fekszik az ágyban otthon, 1 év alatt már el lehet oda jutni, hogy ez sok, és sok, és sok. És te akkor jól működsz. Hahh! (18:10)

Az jutott eszembe, milyen érdekes, emlékeztek Kim John Payne-ről sokat beszéltünk, aki nem egy koreai hittérítő, hanem… Tényleg úgy hangzik, nem? Kim John Payne… Na! Pedagógus. Azt mondja, hogy… hát a gyerekek számára az a környezet, amiben felnőnek, a mi kultúránkban többé-kevésbé rombolónak nevezhető. Az a fajta, főleg most ez kisváros, vagy városi környezet, főleg aztán nagyvárosi környezet, ezt úgy ahogy van, nevezhetjük egy romboló, idézőjelesen „szakmai” környezetnek. Túl sok tárgy, túl sok információ, túl sok választási lehetőség, túl nagy sebesség és gyorsaság. Akkor ehhez adjunk hozzá némi világhálót, amibe belegabalyodunk már négyévesen, és ki se gyüvünk. Nem gyüvünk ki, nem, és irgalmatlan sok videojáték, és rengeteg stimulálás – na ezt nem is akarom mondani. Vagyis, hogy minden további nélkül létezhet egy olyan rendszer, amit mi alkotunk, ami a gyerekeknek többé-kevésbé úgy ahogy van, igazából nem jó, egyszerűen nem jó. De miután mi már annyira belegabalyodtunk, föl se tűnik. Erről szeretnék egy picit beszélni. (19:30)

Romboló családi környezet

Persze nekünk is vannak zavaraink, kicsit kényelmetlenek vagyunk, fújunk, tök fáradtak vagyunk, évente egyszer találkozunk a barátainkkal, miközben az van bennünk, hogy a legjobb időtöltés, mikor a barátainkkal vagyunk. Háuu-áuu… Nem is tűnik föl sem a saját szabadságunk, sem az, hogy tulajdonképpen ez mennyire rombol bennünket. Ahh! És akkor gondoltam, hogy csak úgy megemlítek néhány romboló családi környezetet. Ha már ott elkezdődik a romboló szakmai környezethez való hozzászokásunk. A hozzászokással együtt az, hogy „Hát nincs mit tenni, egyszerűen ilyen az élet, ilyen a világ.” Mondanék csak néhányat, amiket nem szoktunk úgy egyébként romboló családi környezetnek hívni, mert nem lesz benne semmi bántalmazás, de semmi. (20:15)

Csak éppen mhhmmm, tíí-ííí-i, szóval, Mézga. Ez jutott eszembe, hát… Ti hogy hallottátok gyerekkorban? „Kriszta tiszta gyagya, mert…?” „Üres az agya.” „Vizes…” Vizes? „Üres!” „Vizes!” Ez de jó! Most megnyugodtam, nagyon köszönöm. Én 49 éves koromig úgy hallottam, hogy „üres az agya”. Beszélgettem valakivel, nyilván egy fontos témát kerestünk, tulajdonképpen őszinte vagyok, azt kell mondanom, hogy nekem fontos témát kerestünk, tehát a Mézga családról beszélgettünk. Akkor mondom ezt, hogy „Kriszta tiszta gyagya, mert üres az agya.” És akkor, akivel beszélgetek, azt mondja, dehogy üres, vizes. „Azt már nem 49 éve nézem a Mézga család kalandjait, dehogy vizes! – Dehogy nem!” Fölmentünk a hálóra, és… Na, most azért lett bennetek kérdőjel, ugye? Ugye, most egy kicsit elbizonytalanodtatok, üres vagy vizes, vagy üres… Az alkalom végén elmondom. Hát akármennyire is nem esett jól, de vizes. Vizes. „Vizes az agya.” Meg is nézted. Tessék! Jó, jó, jó. (21:55)

Mondanék akkor egy-két romboló családi környezetet, amiről nem úgy tűnik, hogy romboló, és hogy miért hozom ezt párhuzamba. Éppen néhány nappal ezelőtt olvasom… Persze mindig vannak kételyek, hogy ez most mennyire reprezentatív kutatás, és, és, és… De azt olvasom, hogy ma az egyetemistáknak a nagyobb része multinacionális cégnél szeretne elhelyezkedni. Ez azt jelenti, hogy önszántunkból szeretnénk előszeretettel olyan közegbe kerülni, ahol nagy valószínűséggel gyorsabban kiégünk, mint máshol, és olyan célokat tudunk megvalósítani, amelyek meg nem tesznek boldoggá. Ez most nem nagy cégek ellen való beszéd, egyszerűen csak, csak úgy hirtelen úgy ránézek erre a dologra. egy kutatási eredmény. Most picit távolodok a családtól, de nem vesztem el a fonalat, mert itt van bent, nem, nem, nem tud kijönni. Mhh! (22:55)

Nézték azokat a fiatal egyetemistákat, akiknek nagyon fontos volt az, hogy komoly anyagi juttatásokat kapjanak az első helyükön. Talán ezt emlegettem is múltkor. Ez nekik nagyon előtérben volt, ezért előszeretettel mentek el olyan cégekhez, ahol… Hosszú időt töltöttek a kutatással, hogy tényleg így legyen. Mi lett az eredmény? Az, hogy ráfordított energia, hogy olyan céghez menjenek, ahol a lehető legtöbbet kapják, ez tulajdonképpen megtérült. Mert azokhoz képest, akiknek nem ez volt a legfontosabb, körülbelül 20%-kal magasabb volt a kezdő fizetésük. Igen ám, de a kutatókat nem ez érdekelte, hogy sikerült-e nekik vagy nem. Mert az derült ki, hogy nagyon sokaknak sikerült, megérte. Hanem azt, hogy boldogabbak-e most, mint az egyetemi éveik alatt. Ugye ebben van egy dupla csavar. „Boldogabb vagy-e most, hogy elérted azt a célod, ami miatt benned az volt, hogy az egyetem tulajdonképpen csak azért jó, mert akkor, ha azt elvégzem, és akkor lesz egy papírom, akkor majd el tudok menni olyan céghez, ahol nagyon sokat keresek, és akkor majd talán jól leszek, és ha jól leszek, akkor talán…” Na. Kiderült, hogy azok, akik nem azt tűzték ki célul, hogy a lehető legnagyobb pénz, ők körülbelül ugyanolyan jól voltak, mint az egyetemi éveik alatt. Akik pedig kitűzték azt a célt, hogy a lehető legnagyobb fizetés, azt el is érték, arról számoltak be, hogy vagy ugyanúgy, vagy kicsit, vagy jóval rosszabbul vannak, mint az egyetemi éveik alatt, miközben a céljukat elérték. (24:40)

Ó, akkor azért izgalmas, hogy van-e rálátásom arra, hogy hogyan nem látok rá azokra az összefüggésekre, hogy mi az, ami a kiégés felé fog engem nagy valószínűséggel sodorni. Romboló családi környezet. Nem látok rá, csak mhh, kezdek nem jól lenni, mert túlterhel. Kim John Payne mit mond? Azt mondja, hogy talán egyetlen szóban összefoglalhatjuk ennek a romboló környezetnek az ismérvét. Ez pedig így szól: túl sok van benne a felnőtt világból. Ami egyszerűen a gyereknek sok, azért, mert nem felnőtt. Most akkor képzeljük el, mondok néhány példát. (Leveszi a külső motiváció székét a belső motiváció székéről – szerk.) Na gyere! (25:30)

1. „Te vagy az életem értelme!”

Az első. Hát, ezeket csak gyorsan. Mondjuk én egy édesanya vagyok, de elváltam. Akkor itt van az én fiacskám. „Édes, gyere Petikém, te maradtál nekem. Hát, Péterem…” A Péter lehet 8 éves, vagy 18, 48, vagy 68. „Jaj, te Péterem, hát ha te nem lennél, nem is tudom, énvelem mi lenne. Hát te vagy az én egyedüli boldogságom. Hát ha te nem értenél meg, nem is tudom, ki. Hát tulajdonképpen, hát apád sosem tudta ezt, soha, és te már most, 8 évesen, 18 évesen, 48 évesen ezt tudod. Hát de szeretlek! Jaj, hát…! Tényleg, egy őszinte vallomással tartozom, senki nem fog téged úgy szeretni, mint én. Nem, senki.” És ez igaz is. De tényleg így van, úgy senki. Mi történik? Két dolog is. Az egyik, ha a szavaimra vissza tudtok emlékezni. Mikor egy szülő a bizalmának egyedüli tárgyává teszi meg a saját gyerekét. „Én már csak benned bízom. Te vagy nekem az életem értelme.” Ez egy nagyon romboló családi környezeti mondat. (27:00)

Elmondtam ezt óvópedagógusoknak, hogy „Ti tudjátok, hogy ebben a mondatban mi minden van benne?” Hogy mikor azt mondja egy szülő a gyerekének, hogy „Te vagy az életem értelme!”, hogy az milyen disszonanciát kelt bennem? Lehetett utána kérdezni. Egy valaki kérdezett, azt mondta, hogy „Hát, én ez… nagyon elszomorodtam. Nem értem, hogy az atya ezt miért mondta, hogy nem lehet a gyerekem az életem értelme. Nekem két gyerekem is van, mind a ketten az életem értelmei, nagyon rendes emberek lettek, és hát föl vagyok háborodva.” Nem tudtam neki valamit átadni, hogy mi a különbség a között, hogy nekem nagyon fontos a veled való kapcsolatom, és a veled való kapcsolatomban kisfiam, vagy kislányom, átélem, hogy az életem értelmes. Ez nagyon oké, de ez nem ugyanaz, mint hogy te vagy az életem értelme. Már csak azért se, mert ez realitásvesztés. Mert egy másik ember nem lehet az én életem értelme, mert ez az én életem. Ez azt jelenti, hogyha te elmész a világból, akkor az én életem értelmetlen? Mert ez ezt jelenti. Akkor azt is jelenti, hogy az életemnek nincs értelme, nincs, csak ha te is vagy, egyébként nincs. Akkor ezeket mondtam. Hát ez egészen ijesztő. (28:35)

Tehát itt az egyik dolog, hogy bizalmának kitüntetett tárgyává teszi a saját gyerekét – ijesztő. Azért ijesztő, mert ha ezt a férjével, vagy feleségével teszi, az csak nyomasztó. Ez ijesztő. Itt aztán van még valami. Hogy amikor ő a 8 éves kisfiával beszéli meg élete nehézségeit, hogy „Hát anyának milyen sok dolga van, és milyen nehéz…”, akkor tulajdonképpen a kisfia vagy kislánya, értő füllel hallgatja őt, éppen milyen szerepben van? Ő az anyukájának az anyukája. Tehát akkor tulajdonképpen nehéz nem megterhelőnek tartani, ha valaki a saját nagyanyja. Ez egy, hogy mondjam, egy ép lelkű embernek sok szokott lenni, hogy a saját nagyanyám is vagyok. Ez sok. (29:30)

2. „Legyél a társam!”

Aztán az is lehet ugye, hogy mikor azt mondja az apa, aki nem vált el a feleségétől, de hát már nincs köztük semmi, semmi nincs köztük. „Miattatok maradtunk együtt.” Halljátok, ahogy megyünk bele a csalitosba? „Miattatok maradtunk együtt, és ezért olyan jól esik nekem, hogy Violám drága, te itt vagy. Veled olyan… nem is tudom, olyan… meg tudom magam értetni. Olyan jól esik valakinek elmondani, hogy mi van a cégnél, s te olyan értően hallgatsz. Tényleg, hát tényleg, tényleg, mint a felnőtt a felnőttel, úgy beszélgetünk. Cumidat kéred még, vagy…?” (30:15)

Nem életkor függő, hogy én mikor gondolom azt, hogy… Mikor gondolom azt, miközben nem tudatos, hogy mit csinálok, hogy „Legyél a társam!” Most mindenféle abszurd fölhangok nélkül. „Legyél a társam, és értsél meg úgy, mint a társam, vagy ahogy a társam soha, vagy ahogy a társam, amikor szerelmesek voltunk, és aztán azóta soha!” Mhh. (30:35)

3. „Legyél velem, és sose nőlj föl!” - Infantilizálás

Kádár Annamáriától hallottam ezt. Járt egy asszonyhoz, mert az asszony azzal érkezett hozzá, hogy a fiával nagyon nagy baj van. A fiával rettenetes bajok vannak. Az asszony volt 70, a fia 50. Együtt éltek, keserű kettesben. És a…, a… Keserű kettesben. Kesergett az édesanya „Hogy az én fiammal egyszerűen nem lehet zöld ágra vergődni. Sosem csinálja azt, amit kérek tőle.” Na most képzeljétek el, hát körülbelül úgy látta, mint hogyha 3 éves lett volna, s úgy is, úgy is bánt vele. A fiú pedig valahogy olyan „neveletlen” volt, olyan „engedetlennek bizonyult” néha. (31:20)

Jaj, erről eszembe jutott egy vicc. Tyű, egy vicc. Assz’ongya. „A medve a mezőhöz ért, a róka a villanyszereléshez, valamennyire.” De csúnyán néztek rám. Jobbhoz vagytok szokva? Ez most számotokra romboló szakmai környezet, amiben csak kiégni lehet, elfásulni? „Még te is?” Jaj! Na tehát! (32:05)

Ott tartottam, hogy keserű kettesben élnek, és hát pár évig próbált a pszichológusnő… valamit… Pár évig? Mit t’om én mennyi ideig. Nem emlékszem, nem voltam ott. Hát hogy valahogy. De nyilván valahogy az volt a szándéka, hogy az édesanya lásson rá arra, hogy a fia 50 és nem 3, de ez nem sikerült. Egyszer csak úgy adta az élet, hogy az édesanya végleg megkeseredett. Meg. És, tehát eltávozott innen. Nem bőrönddel. És ahogy… Erre, azt mondja Annamária, pszichológus „Arra gondoltam, hogy na, biztos kell még 1-2 év, de hát még most csak ötvenegy-két éves ez a férfi, na, összeszedi magát, hát akár még meg is házasodhat.” Most nézek a nők szemébe, hátha ilyenkor azért szokott csillogni a szemetek, elhangzik ez, hogy „Akár még meg is házasodhat.” Eltelt néhány év, 55 éves lett a férfi, és egyszer csak hallja a híreket, hogy mi történt. Hogy a férfi nagy döntést hozott, és elment az öregek otthonába. Ez, ez történt. (33:30)

Mi történik itt? Hogy nevezhetjük ezt romboló családi környezetnek? Úgy, hogy az anya nem engedte fölnőni a gyerekét. Infantilizálásnak hívják. Tehát „Legyél velem, és sose nőlj föl!” Ez a tudatos, nem tudatos, kimondott, ki nem mondott üzenet a gyerek felé. Ebbe csak kiégni lehet, tönkremenni, és 55 évesen nyugdíjassá válni. Azt mondani „Nekem ebből elég volt. Annyira melós volt az 55 év, hogy én mármost csak pihegek. Megnézek egy-két sorozatot még este, de ennél többet már nem.” Az a megrendítő, hogy tényleg iszonyú fárasztó lehetett neki az az 55 év, nagyon. Hát meg is értjük, hogy azt mondja „Nekem köszönöm ebből elég volt. Remélem…” (34:20)

4. A gyerektől megvonunk minden bizalmat

Mi lehet ilyen romboló családi környezet. Például. Beszéltem egy nénivel. A néni azt mondja „Hát Feri, őszintén szólva, az én szüleim egy kicsit szigorúan fogtak.” És most, meg kell igazítanom a nadrágom. Nem slankított… (Megigazítja a nadrágját – szerk.) Ilyenkor a kedves idősebb hölgyekben fölmerül a gondolat „Hát nincs ennek anyja? Hát hogy csinálja ezt? Ilyen szerencsétlen.” Szóval. Azt mondja ez a hölgy „Hát, az volt, hogy tulajdonképpen visszagondolok a gyerekkoromra, hát, azt hiszem, hogy elég rövid pórázon fogtak.” Ami azt jeleni, hogy még az apácák is könyörögtek a szüleinek, hogy néha engedjék el otthonról. Mindez volt a két világháború között. Azért azt akkor úgy be tudjuk lőni, hogy ez milyen, hogy az apácák is vakarják a… nem t’om mit vakarnak az apácák itt fönn. Fityulát, hát tudom én. Jobban esett nem kimondani, na. Szóval. Azt mondja, hogy „Visszaemlékszem most, 80 évesen, hogy 17 éves voltam. A szó szoros értelmében nem mehettem sehova.” Nem úgy, hogy nem nagyon engedtek el, ilyen költői túlzás. Olyan depis vagyok, öngyi leszek – nem erről van szó, hanem hogy nem engedték ki a házból. Azt mondja „Hát akkor az apácák küldöttséget menesztettek a szüleimhez, akik az éltanuló osztálytársaimból álltak, akik mind díszesen öltöztek föl, és a következővel érkeztek a szüleimhez. Az egész osztály az apácákkal együtt moziba fog menni.” De valami brutális filmet megnézni. Hát értitek. Tehát amit egy apáca olyan brutalitásból megnéz a két világháború között. Úgy el tudjuk azt képzelni. Ott aztán… fúú. Az történt, hogy a szülők, hát mégis csak úgy a nagy túlsúly, meg a nyomás hatására végül beadták a derekukat, azt mondták „Jól van lányom, menjél. De látótávolságba kell, hogy legyen mindig valaki.” Félúton egyszer csak a húga rohan utánuk, azt kiabálja „Maris, azonnal gyere haza! A szüleink meggondolták magukat.” Ez lett volna az egyetlen film, amit megnéz középiskolás korában. (37:35)

Ezt nevezhetjük romboló családi környezetnek különösebb nehézség nélkül. Az első példában az történik, hogy valaki a szüleinek, vagy a szülőjének a kitüntetett bizalmának a tárgyává válik. „Csak benned bízom. Te vagy az egyetlen ember.” Ez egy gyereknek szörnyű, mert sok. A másik esetben pedig, amikor a gyerektől megvonunk minden bizalmat, az ugyanúgy iszonyatosan sok, embertelen, elviselhetetlen, amibe jóérzéssel belebetegedni érdemes. Oké. (38:15)

5. Az egyik szülő a hozzá fűződő kapcsolat föltételeként a másik szülő elárulását nevezi meg.

Hosszan mondhatnánk a sort, hogy látszólag ártatlannak tűnő helyzetek, vagy csak odavetett mondatok hogyan tudják kifejezni a romboló szakmai környezetet. Még most családi összefüggésben. Mondanék még egyet, a saját történetemből. Szoktam ezt nektek mondani, a szüleim elváltak, mikor gimis voltam. Édesanyám nagyon haragudott az apukámra, mert őt tette felelőssé azért, hogy ők oda jutottak. Az apukám nem haragudott annyira az anyukámra, de őt tette felelőssé, hogy ide jutottak. És… na. Anyukámnak, akkor már fölszentelt pap voltam, egyszer csak úgy valahogy berágódott a gondolatai közé az, hogy mikor ott ebédeltem nála, olyan 3-4 alkalmanként előszedte azt a témát, hogy tulajdonképpen én miért nem szakítom meg a kapcsolatot apámmal, mikor ő a hibás azért, hogy mi ide jutottunk. Ez nagybetűs szakirodalmi pont. Amikor az egyik szülő a hozzá fűződő kapcsolat föltételeként a másik szülő elárulását nevezi meg. „Hogy adhatsz neki igazat? Hogyhogy te még szóba állsz vele? Hogyhogy téged ez nem háborít föl? Jó, menj apádhoz, ha vele akarsz lenni, tessék, menjél!” Különböző színe, meg formája lehet ennek, hogy azt mondom, hogy a velem való kapcsolat ára a vele való kapcsolat megszakítása. Nem ritka. (40:00)

Ez hihetetlenül megterhel valakit, azért, mert megint egy lehetetlen és embertelen helyzetbe kerülünk. Gyerekként nem dönthetem el, ki az apukám és az anyukám. Egyszerűen így van. Vagyis egy alapvető kötődés, így mondja például Böszörményi-Nagy Iván, lojalitás fűz engem a szüleimhez. Aki azt kérdőre vonja, hogy ez nincs, vagy meg kell szakítani, abban elkezdünk sérülni. Egy olyan feladat elé kerülünk, ami nem oldható meg. Nem csak gyerekként, felnőttként sem. Egy olyan lojalitás-konfliktusba visznek bennünket, amiben nem lehet jól helyt állni. (40:40)

Akkor ide tartozik minden olyan cél, amit a szüleink jóhiszeműen és jó szándékkal tűznek elénk. Ugye itt vagyunk már nagyon a séma világánál, könyörtelen mérték, hiperkritikusság, amelyekre a szüleink azt gondolják, hogy nekünk játszi könnyedséggel teljesíthető, miközben lehetetlen. Hát ha a misén egy gyereknek, mikor a csöngőszó előtt már az asszisztencia vonul ki, még az anyja azt mondja „Aztán ne izegj-mozogj!” Hát egy négyéves gyereknek ne mondjuk azt, hogy ne izegjen-mozogjon, mert ha normális, izeg-mozog. És nem akkor jó a Petike, hanem izeg-mozog, akkor jó, ha izeg-mozog. Hát egy nem izgő-mozgó Petikétől kellene sikító frászt kapnia a szüleinek. „Mi van a Petivel? Hogyhogy nem izeg-mozog?” Döbbenetes, rugdos egy pici magzat, és erre azt tudjuk mondani, hogy „Ne rosszalkodj!” Hát a saját fülemmel hallom ezeket. „Jaj, itt rosszalkodik.” Mit? Hát szűk a hely. Hát képzeljétek el, bezárnának titeket egy ilyen anyaméhnyi helyre, és akkor csináljatok úgy, hogy belülről nem értek hozzá semmihez, csak úgy… És akkor erre anyukátok azt mondja „Jó kislány!” Hát… (42:10)

Hogy mondjam, a fájdalmas kedvencem. Valamit tőletek hallottam egyszer. Azt mondta egy, gondolkozott egy lány a családi üzeneten. „Hát a szüleim, én azt hiszem, hogy tulajdonképpen az a családi üzenet, úgy egy mondatba összefoglalva, hogy, hogy…” mondta a lány. „Fiam, be ne piszkítsd a ruhádat!” Hát ugye azt lehet mondani, hogy egy ruha magától is bepiszkolódik. Tehát még ha nem csinálom, is koszos lesz. Kedves ismerősöm azt mondja. „Feri, vettem egy fürdőnadrágot, anélkül, hogy fölvettem volna, egy év alatt elszakadt a szekrényben. Ez a cég tud fürdőnadrágot gyártani.” Mert volt olyan év, egy balatoni csúszda, egy gatya. Megvan nektek ez az időszak? Hát egyszerűen, több gatyát kellett hoznom. A kicsit szakadttal csúszdáztam, és akkor utána fölvettem a nem szakadtat. Aztán rájöttem, be kell tűrni oda középre. Hát ki bírja ezt? Annál a csúszdázás jobb, mint hogy… egy csúszás, egy gatya. Ti nem úgy csináljátok? Úgy a gyors. Különben az a szövet teljesen lelassít. Lapocka, sarok, az annyi. Lapocka, sarok, és ummm… és így 3G. Na jó. Szóval. (43:55)

Szinte észrevétlenül a szüleink olyan célokat tűznek ki elénk, és ezek csak pillanatnyi célocskák. „Tulajdonképpen elég, ha a misén nem mozogsz.” Ugye most a lélegzetvétellel is bajban vagyok. Próbálok úgy levegőt venni, hogy az izmaim ne működjenek, nem könnyű, tehát próbálok ugye bőrlégzéssel. Még ezt gyakorolnom kell, egész biztos. Jó. Na, Feri, légy komoly! Miért pont most? Szóval. (44:30)

Romboló családi környezet. Miért hoztam? Párhuzamot akartam vonni, hogy gyerekként, ahogy benne vagyunk, egyszerűen csak nem vagyunk jól. Úgy érezzük, hogy túlterheltek vagyunk, állandóan betegeskedünk, mindig be van gyulladva a torkunk, megműtik a mandulánkat, utána megint kinő, azt megint megműtik, és akkor háromszor fetrengsz rubeolával. Az orvosok széttárják a karjukat, azt mondják bárányhimlősnek minden ember csak egyszer van, te már harmadszor vagy bárányhimlős. Egyszer csak van egy csomó tünet, hogy valami neked valami eszméletlenül sok. Ingerült vagy és agresszív, gmm-ámm-umm-aaa. R2-D2. (45:15)

Tehát romboló családi környezet. Nem is látunk rá, csak mondjuk most így, talán egy kis túlzással, hogy kiégünk benne. Pfff. Romboló szakmai környezet, nem is látunk rá, csak tönkre megyünk bele. Hogyha ezzel a sémával élünk, hogy könyörtelen mérték, hiperkritikusság, akkor magunkkal szemben vagyunk kritikusak, ütjük-vágjuk magunkat. (45:45)

6. Inspiráló szakmai környezet - példa

Akkor most jön a következő pont. Ebbe is már azért belekezdtünk, ugye itt szakmai túlterheltség volt. Ja! Jaj, egy jó példát fölírtam, s majdnem kihagytam. Nem, a jót nem szeretem mondani, mert még elbízzuk magunkat. Egy neves… Ja, ez nektek…! Neves klinika. Az orvosok nagy százaléka a kiégésnek valamelyik fokán leledzkedik, ami hát mondjuk így, hogy hmm, mrr, hallottunk már ilyet. A következő változást hozzák, rendszerszintű változás. Megengedik az orvosoknak, hogy a szakmájukon belül heti egy napot a szakmájukon belül azzal a területtel töltsék el, amihez a legnagyobb kedvük van. Tehát nem plusz egy szabadnap, meg nem t’om mi. Szakmán belül, de amihez a legnagyobb kedvük van. Képzeljétek el, miután ezt bevezetik, eltelik némi idő, a kiégés a felére csökkent. Egy ilyen pirinyó változás. Ugyanúgy dolgozik, lehet hogy még egy kicsit többet is, vagy intenzívebben, hiszen van hozzá kedve. Felére csökkent a kiégés. Úgy is mondhatnám, a belső motivációt megengedjük, hogy egy kicsit hasson, és önjutalmazó rendszerként tápláljon minket. Hahh, hát ezt jó hallani. Hmm. Igen. (47:20)

A kiégés háttere – gyógyulatlan sebek

Záró pont. Ahhoz, hogy a kiégésnek milyen háttere lehetséges, mindenféle kutatások alapján. Ezt így lehetne nevezni, gyógyulatlan sebek. A gyógyulatlan sebeinken keresztül elszivárog belőlünk az élet. Ilyen egyszerűen. (47:45)

1. A sebeinken keresztül elfolyik az élet

Ha például valakiben az önbecsülés nincs. Első sémaként beszéltünk assz’em erről, a szégyen. Tele vagyok szégyenkezéssel, önbecsülési hiányokkal. Akkor este fölhívom a barátnőmet. „Jaj, te Irmus! Szörnyű!” S egy órán keresztül mondom neki, hogy szörnyű. Az nem is sok. Akkor Irmus pedig, ahogy kevergeti a levest otthon, a férje… (Mutatja a férje az óráját, és hogy fejezze be, majd megint az óráját, és a saját nyakát szorongatja… – szerk.) Ezért az Irmus azt mondja nekem 1 óra után: „Te, hát Dórikám. Most már le kell raknom a telefont, hát a férjem éhes, tudod, és akkor kéri a vacsorát.” És mit csinálok én? „Ehh-ehh-eee! Nekem nincs egy barátnőm se! Hát senkire nem számíthatok?” Halljátok ezt? Ez azt jelenti, most mondjuk nagyon egyszerűen. A törődés, az hogy emberszámba vettek, hogy észrevettek, hogy gondoskodnak, hogy becsülnek, az összes többi, amitől egyébként egyre jobban lehetnék, az átfolyik rajtam, mint egy… Az. Átfolyik. Ugye ami befolyik, rögtön kifolyik. Egyszerűen nem marad meg bennem semmi. (49:25)

Egyszer kaptam vérhasat. Kaptatok vérhasat? Nem. Mert vérhast… nem tudom, vérhasat. Nem, ja, jól van! Az olyan, képzeljétek el, hogy egész éjszaka hánysz. Az először még, akkor jó, kihánytad. Második, hát a maradékot. Attól kezdve már nincs mit, tehát ilyenkor a belső szerveidet kezded el… Nem egy örömteli állapot. Ehhez tudnám hasonlítani azt, amikor valakinek van egy sebe, és azon keresztül minden élet belőle kimegy. Ha már hánytatok úgy jó sokat egymás után, abban az a drámai, hogy amikor fölkelsz úgy hetedjére, lábra sem bírok állni. Szinte nem is értem, hogy miért, hát azért még itt egyben vagyok, tehát még megvan a testem, mindenem megvan, de annyira üres vagyok, hogy… Egyáltalán eljutok még a WC-ig, vagy ez hogy lesz? (50:30)

Ha valakinek vannak nagy sebei, tzzz, töltjük bele a szeretetet, a gondoskodást, a simogatást, a mindent. Puu-praa, puu-praa, mhh! Csatornázási művek meg… Na. Ez van az egyik oldalon, hogy a sebeinken keresztül elfolyik az élet. Lehetséges az, hogy elmegyek munkavállalóként valahova, és annyira átfolyik rajtam minden, amitől ott töltődni lehetne, hogy hamar kiégek. De esetleg egy olyan szakmai környezetben, ami kifejezetten egy építő szakmai környezet. Na jó, de én hogyha nekem nem nyújtják oda a ropit, én rosszul vagyok végig, az egész értekezleten. Attól, hogy valahogy nem adták a ropit, vagy az utolsó mogyorót éppen kivette az Ilona. És akkor… és ettől kétségbe esek, hogy itt is az történik velem, mint az egész életem során. Jó. Első, a sebeinken keresztül elfolyik az élet. (51:45)

2. A sebeinken keresztül élet fakad

Ez már valami! Mind a kettő realitás. Szerintem most, akik itt vagyunk, nincs egyetlen egy se közülünk, aki ne lenne sérült. Nincs. Na álljon föl, aki nem sérült. Jó! Szóval! Nincs, nincs, nincs. De a sebeinken keresztül elfolyhat az élet, vagy a sebeinkből, a sebeinken keresztül fakadhat élet. De azért a kettő között van valami. Azt mondhatnánk, hogy valami kis gyógyulásra szükségünk van. Kis gondoskodásra, törődésre, valamire, mert különben a sebeinken keresztül elfolyik belőlünk az élet. Ha történik itt közben valami fontos velünk, akkor egyszer csak nem máshonnan, mint pont a sebeinkből jön és fakad az élet magunknak és másoknak is. (52:55)

Akkor itt mondanék valamit. Amikor naivak vagyunk, akkor azt gondoljuk, hogy úgy van, hogy van a sérülés, akkor gyógyulunk, vagy van egy gyógyulási folyamat, hogy ápoljuk, kötözzük, és a többi, és akkor végül meggyógyultunk. Tehát akkor már jól vagyunk. És minél inkább meggyógyultunk, és minél inkább jól vagyunk, hát annál szebb az élet. Ez bizonyos esetekben kétség kívül így van. Mondjuk egy testi sérülésnél, például lehet ilyen, hogy megsérültem, begyógyult, már nem is látszik a helye. Na ilyen van. De lelki sérülések esetén nagyon gyakran ez a folyamat egyszerűen irreális. (53:40)

Tehát az első lépés megvan, megsérültem. Nagyon nagy kérdés, hogy itt a második lépés van-e, vagyis valamit kezdek-e a sebeimmel, vagy nem. Ha nem kezdek semmit, elfolyik belőlem az élet. Ha elkezdek vele valamit kezdeni, itt lehet sok minden: döntés, tudatos cselekvés, gyógyulás, segítségkérés – most nem ragozom ezt. Akkor a harmadik lépés nem föltétlenül az, hogy meggyógyultam. Egy kötődési zavarból nem nagyon lehet meggyógyulni, mert strukturális zavar. Rá lehet látni. És akkor itt mondanék néhány mondatot, amit ismertek már tőlem, csak most talán érdekes lehet ebben a három lépéses összefüggésben. (54:30)

3. Mit kezdek a sebeimmel (három lépés)

1. Használati utasítást adok a sebeimhez a környezetemnek

Megsebesülés (1), gyógyulási folyamat (2), és a végén nem gyógyult vagyok, hanem eligazodok a sebeim között (3). (A három szék szerepei most ezek – szerk.) Rájuk látok, és tudom, mikor, mennyire, hogyan hat rám, és ezért kézbe vettem a saját sebeimet. Az élet attól lesz élhetőbb, és másoknak azért vagyok én elviselhetőbb, mert karban tartom a sebeimet. Megtanulom karban tartani a sebeimet, megtanulom, hogy mi a következménye, ha azok elkezdenek aktívak lenni. Elkezdek például használati utasításokat adni a sebeimhez a környezetemnek. „Tudjátok, néha fölkapom a vizet, és akkor kiabálok – ne vegyétek komolyan! Ez az én hülyeségem. Le fogok higgadni, és ha olyat mondtam, bocsánatot is kérek. De szeretném, ha nem ilyen lenne, de most erőnek erejével, egyszerűen nem bírok még ebből kijönni.” Akkor használati utasítást adtam, mi történik velem, amikor epilepsziás rohamot kapok. Tehát itt (3) akkor például az történik, hogy megtanulok a problémáimban tájékozódni, eligazodni, a környezetemnek használati utasítást adok róla. (55:50)

2. Megtanulok a sebeimmel élni

Megbetegszem, megsebesülök, kezdek valamit a sebeimmel, és itt (3) egyszerűen csak megtanulok a sebeimmel élni. Az egy egész más viszony, mikor megtanulok a sebemmel élni, mint amikor egyszerűen csak sebesült vagyok, és onnan megy ki az élet. Mikor valaki ahhoz a – hát most így mondom, nem, nem, nem így akarom mondani. Hát az a szó jutott eszembe, hogy kompetencia. De most képzeljünk el egy erős belső sebet, s valaki azzal megtanul épeszűen élni. Most akkor mondok egy konkrétumot. Mindig nagyon-nagyon megrázó, amikor egy felnőtt szülő elveszíti a gyerekét, s ott vagyunk a temetésen. Mikor egy szülő a saját gyerekét temeti, az egy halálos seb. Kedvenc dogmatika professzorom, Fila Béla ezt így nevezte el. Az óráira nem nagyon emlékszem, de erre a kifejezésére igen, hogy „halálos seb”. Ő mindig ezt mondta „Az élet akkor kezdődik, mikor az ember a halálos sebet megkapja.” (57:05)

Most, mikor valaki kapott egy halálos sebet, és valaki él még 40 évet egy halálos sebbel, az nem teljesítmény, az nem emberi nagyság? Az nem az élet drámaiságával való bánni tudás? Nem egy hősiesség? Szerintem az. Hát a különbség ezekben az esetekben nem az, hogy van, aki megúszta. Nem, előbb-utóbb… Ez a professzor mindig azt mondta „Előbb-utóbb az ember a halálos sebet megkapja.” Ezekben az esetekben nem meggyógyulunk, hanem megtanulhatok a halálos sebbel együtt élni, és abból hihetetlen, hogy mi minden tud származni, vagy fakadni. (57:50)

3. Képes vagyok a sebemre építő, aktív választ adni

Mondom a harmadik, például a harmadik, hogy megsebesülök, történik valamilyen folyamat, nevezhetjük gyógyulási folyamatnak. De a harmadik lépés nem az, hogy „Meggyógyultam, köszönöm!”, hanem mi? Mit tudom én? Már elmondtam mind a hármat, nem? Tájékozódok benne, megtanulok vele élni. A harmadik, tudom. A harmadik, hogy képes vagyok a sebemre valamilyen építő, aktív választ adni, a saját sebemre. Tehát nem a sebemből élem az életem, hanem a sebemre adott válasszal adom az életem. (58:30)

Most mondanék egy… hogy… ezt én nagyon értékesnek látom, nagyon. Ezért ha valaki eljut ide, a harmadik székre, az nagy erőforrás abból a szempontból, hogy ne égjen ki. Sőt, abból a szempontból is, hogy belső motivációkra találjon, miközben lehet, hogy látjuk rajta kívülről is, hogy sérült, hogy sebe van. Ugye egy alkoholbeteg a gyógyulásig sosem jut el, mert strukturális zavarral él. Ezért azt mondhatja, „X.Y. alkoholbeteg vagyok, tehát itt vagyok a harmadik széken, rálátok arra, hogy mi történik, és azt mondom, 17 éve nem ittam.” Ő nem meggyógyult, hanem kézben tartja az alkoholbetegségét. Kiigazodik benne, megtanult vele élni, és mondjuk elment az Anonim Alkoholistákhoz, és arra jutott, hogy miután mondjuk 10 alkoholbetegből 1 képes erre, hát ő segíteni fog a többieknek. Akkor itt már az is történik, hogy ő választ ad a sebére. Már nem csak azt mondja, hogy ez maga a szerencsétlenség, hanem azt mondja „Ezen a sebemen keresztül találtam valamilyen élethivatást. Látok embereket, akik nem látják az életük értelmét, hát én látom.” (60:00)

Odament egyszer az addiktológushoz egy alkoholbeteg, azt mondja: „Ide figyeljen doktor úr! Elmondanám magának, hogy énnekem mennyivel könnyebb, mint magának.” Nézett rá az orvos. „Ide figyeljen! Ha én egyetlen napot is kibírok úgy, hogy ne igyak, az egy hősies teljesítmény. Magának meg rengeteget kell dolgoznia.” (60:25)

Egy asszonnyal beszélgettem ma. „Jaj, Feri atya, hadd mondjak el egy történetet!” Most ránézek az órámra. Hú, mindjárt itt az idő. „Feri atya, egy történetet hadd mondjak el! Az történt, hogy hát nagyon egyszerűen élünk, olyan szegényen, de azért megvagyunk, minden fillért félrerakunk. Mi történt? Kimegyek egyszer reggel, és ellopták a kukát.” Ez a seb, ez a seb. „Szegények vagyunk, minden fill… Pff! Grr! Iszonyatosan rosszul lettem. A kuka nagyon drága dolog. Hát most… erre költsek? Hát mindig azt fillérezzük, hogy legyen-e virsli, vagy ne legyen, és valakik meg fogják, elviszik a kukát, ez szörnyű.” Akkor belekezdett egy folyamatba. „Hát azért azt a kukás nemjóját! Mhh! Mhh!” Nyűglődött ezen. „Hát de most ezen forronghatok, akkor csak beleőrülök, de azért elengedni sem tudom. Nem tudom elengedni a kukámat! Az az én kukám volt. Mittom’ hányezer forint a kukám. Valamit ki kell találnom, mert megőrülök ettől, hogy egyszerűen csak úgy ellopják a kukát.” Hirtelen eszébe jutott valami. Hogy lehetne megszabadulni a sebből jövő fájdalomtól, amivel megy ki belőle az összes életerő, életkedv, minden? „Megloptak!” Azt mondja „Oda kell adni a kukát. Hát akkor már nem megloptak, mert odaadom. Hazamentem, ünnepélyesen leültem, és azt mondtam, ezt a kukát a tolvajnak ajándékozom.” Átült ide (3), azt mondja „Tulajdonképpen egyszer csak elkezdtem jól lenni. Nem csak ezért, mert hogy már nem nyomasztott ez, hogy ezt velem hogy lehet megcsinálni, hanem azért is, hogy „Na, ezt csinálja utánam valaki! Hogy én most ezzel a kukatolvajjal jót is tettem. Ez egy mekkora dolog!” Mit mondhatnánk itt olyan sebnek, ami nem begyógyul, hanem történik valami? Hogy a kuka nincs meg. Mert a történetben az, hogy „sebes voltam, meggyógyultam”, az, hogy „nem volt kuka, lett kuka”. Az gyógyulás. De ha „nem volt kuka, itt vagyok, és nincs kuka”… (63:05)

Irvin D. Yalom – Szólok a rendőrnek

Emlékeztek arra a fiatal srácra, volt 16, vagy 17 éves. Yalom írja le az egyik kis könyvében, csak röviden ide akarom hozni, mert ennél jobban nem is tudom. Talán már vagy másfél éve mondtam ezt el nektek, hogy 1944-ben hamis okmányokat gyárt, ő maga zsidóként zsidóknak. Próbálja őket menteni, 17 éves lendülettel és daccal, és élni akarással, és lázadással. Ott vannak nála hamis pecsétek, s megy az utcán úgy, hogy nála a pecsét, és hát… és vele szemben jön a nyilas, és kísér két idős zsidó embert. Ő nem bírja levenni a szemét róluk, és tudja, hogy úgy kellene menni, hogy ne vegyék észre, mert föltünést kelt, hát nála vannak a pecsétek, meg a papírok, ez… Hát megmotozzák, ez a vége, hát ott lövik le az utcán. Egyszerűen nem bírja levenni a szemét arról az idős házaspárról, és benne van, hogy „De pont meg akarok menteni embereket, és itt van, és most viszik el őket…” És tényleg kiszúrja őt a nyilas. „Azonnal gyere ide! Te is zsidó vagy!” és viszi őket, úgy hárman. Mennek, plusz ez az ember. Az van benne, hogy hát semmi, megyünk a rakpartig, ennyi, tehát ez most lehet, hogy egy óra, fél óra az élet. „Nem igaz, hogy így halok meg! 17 éves vagyok, hát nem halok meg!” Egyszer csak lát egy rendőrt, s elkezd neki kiabálni, hogy „Biztos úr, biztos úr! Engem ártatlanul tartanak itt fogva.” Azt mondja, hogy közben az egész egy 19-re lapot húzás, mert ha le kell húzni a nadrágját, akkor kiderül, hogy hazudik. A rendőr, aki utálja a nyilast, hajlandó ott egy konfliktusba keveredni, és azt mondja „Azonnal engedje el ezt a fiatalembert! Mit képzel?” És túléli ez a srác. (65:20)

Akkor ’45, kimegy, Nyugat-Európa, Egyesült Államok, szívsebész lesz. 40 éven keresztül élet-halál, élet-halál. Olyan zseniális sebész, hogy tucatjával az új sebészeti eljárásokat dolgozza ki. 70 évesen tele van belső késztetéssel, hogy átadja a tudását, és elkezd olyan országokba menni tanítani sebészeti eljárásokat, ahol harcok folynak. Mert hol kell műteni, ha nem ott, ahol harcok folynak. Állandó életveszélyben van. Ezekre a helyekre megy, és mindenki azt mondja, hogy „Nem normális! Hát 70 éves, legalább akkor Svájcban tanítaná!” De ő nem, ő elmegy Afrikába, és elmegy…. El akarják rabolni, s ahogy el akarják rabolni, hirtelen rájön, és elkezd kiabálni, hogy „Biztos úr, biztos úr, rendőr úr!”, ugyanazt, mint 50 évvel azelőtt. Ebben a pillanatban a két esemény összetalálkozik benne, és lesz egy drámai fölismerése. Azt mondja „Sosem értettem, hogy tulajdonképpen miért érzem magam jól a műtőben. Hogyha a szívemre teszem a kezem, azt kell mondanom, hogy leginkább emberként a műtőben érzem magam. Úgy érzem, hogy a műtőben vagyok igazán otthon. Ezt mindig is szégyelltem, és azt gondoltam, nem vagyok normális. Hirtelen rájöttem, hogy tulajdonképpen én azt az eseményt, hogy dönthetek mások élete és halála fölött, és ott a sajátomat mentettem, és nem másokét, énnekem újból és újból kellenek ezek a helyzetek, ahol újból és újból azt mondom <<Akarom hogy élj! És én most segítek neked, hogy életben maradj. Én neked is segítek, és neked is, és neked is, és neked is.>>” (67:10)

Azt mondhatnánk, hogy 50 éve ismétli azt a helyzetet, amiben halálosan megsérült, hogy nem mentett meg két embert. Most nem úgy mondom, hogy megmenthette volna, vagy meg kellett volna menteni, hanem hogy ő úgy éli meg belül, hogy „Nem tettem értük semmit.” 50 éven keresztül azokat a helyzeteket keresi, ez lesz a hivatása, amiben azt tudja csinálni, nem mondani, csinálni, hogy azok az emberek, akik élet-halál helyzetben vannak, éljenek. Egyszer csak 70 évesen jön rá, hogy ő tulajdonképpen ezt a helyzetet ismétli azóta. (67:50)

Amikor… emlékeztek, arról beszéltünk, hogy hogyan – ugye, ahogy mondja Alfred Adler. Mikor megsérülünk, akkor előszeretettel tesszük azt, hogy létrehozzuk azokat a helyzeteket, amelyek ismerősek nekünk, és amelyekben megsérültünk. Vagyis, hogy reggel fölkelünk a pofonunkért, s addig megyünk, míg azt meg nem kapjuk. Azt mondjuk „Na, az emberekben nem lehet bízni. Na, minden férfi gazember! Na, minden nő csak nem t’om, kihasználja a férfiakat, akik meg gazemberek. Na…!” Vagyis ismételjük, és ismételjük, és ismételjük itt bent, gondolatok, érzések, emlékek, fizikai állapotok, a már meglévő sebeinket. Látjátok, micsoda óriási különbség van e között, hogy valaki csak ismétli és ismétli és ismétli, és semmi nem történik, csak mindig ugyanaz a fájdalom, és ugyanaz, és ugyanaz, vagy valaki nem a sebesüléséből ad választ az életre, hanem a sebesülésre ad egy választ. És megmenti, és megmenti, és megmenti, és megmenti. (69:00)

Ha a szó szoros értelmében ez az ember meggyógyult volna, valószínű, sosem lesz sebész. Nem lett volna az. De nem meggyógyult, hanem ráült erre a harmadik székre. Tud benne tájékozódni, és eligazodni, és ad valami választ a sérülésre. Ezt gyönyörűnek látom. Azért, mert ez azt jelenti, mondjuk most már kicsit ilyen… Hogy mindegyikünknek van esélye. Mindegyikünknek, és ezzel nem akarom bagatellizálni azt, hogy milyen rettenetes sebeket tudunk kapni és adni. Látni való, hogy valakit úgy le tudnak kaszabolni, hogy sosem áll többet föl. Hogy ilyen van. Tehát szó sincs róla, hogy elkezdjünk valami, ilyen idealizálni azt, hogy valakinek valami fáj. Hát erről szó se lehet! De hogyha, ha valahogy… Hogy tudunk élni? Tudj… áhh, ahh, itt az idő, akkor ezt már nem tudom elmondani. De nem, nem, nem, ez hosszabb, hosszabb, csak lehet, hogy… Na, mindegy. (70:15)

Hogy milyen izgalmas volna… sosem csináltam ilyet, hogy… Házi feladat. Nem kell megcsinálni, csak mondom. Hogy… Tényleg… Hogy az milyen izgalmas lenne, hogy… Biztos könnyen le tudnád írni azt, hogy milyen fájdalmak, sebek, és… ami nem volt jó. Csak föltenni a kérdést mindegyiknél, hogy származott-e ezekből valami jó? Bármi jó ezekből, amikről egyébként egyértelműen azt mondod, hogy ez se volt jó, és az se, és az se, és az se. Származott-e ezekből, vagy ezeknek keresztül valami jó? Ez egy izgalmas gyakorlat. És ezzel nem tagadjuk, és nem kicsinyítjük azt, ha valaki bántott bennünket. Erről szó sem lehet. Csak valahogy egy folyamatba ágyazzuk. Azt is fölfedezhetjük, akár még így is, hogy vannak sebeink, amelyekből nem származott még jó, mert még nem kezdtünk vele talán semmit se. És lehet, hogy vannak olyan sebeink, amelyekből már nagyon sok jó származott. Érdekes volna ezt látnunk. (71:30)

Hát, itt az idő. (taps – szerk.)

Lejegyezte: vinkozoli