A kiégés 8.
2015.11.17.
Ilyen még sose történt, hogy tapsoltatok volna az elején. Köszönöm. De tényleg, a végén se szoktatok, úgyhogy ne fárasszátok magatokat! De tényleg, ez érdekes. Egyrészt olyan érdekes most, ami történik, hogy így tapsoltatok, mert hogy úgy jöttem, itt leültem, és olyan kedvem van most itt lenni. Jó, tényleg, tényleg, úgy jöttem. Jaj, de jó, találkozunk, sok minden van bennem, na, talán még a felét el is tudom mondani, hát ha nem nagyon zavartok. És olyan jó kedvvel jöttem ide, és egyáltalán nem biztos, hogy úgy van, ahogy mondom. De nem egyszer tapasztaltam azt, mondjuk hogyha jó kedvvel érkezem, akkor ez tud találkozni a ti jó kedvetekkel. Csak azért, mert tényleg, még soha ilyen nem volt. És ez egyébként olyan régóta az eszemben van, hogy mondjam nektek. Mert úgy általában úgy szokott lenni, egyébként hogyha máshova is megyek, hogy egy előadásnak a végén taps, taps van. Itt meg sosincs, vagy csak ilyen nagyon gyér. De tényleg, de várj…! (vastaps – szerk.) Ne már! (vastaps -szerk.) Hát, hú! Én tényleg itthon vagyok. (01:55)
Nahát, ez óriási! Pont azt akartam mondani, hogy egyébként akik esetleg nem voltatok itt 10-14 évvel ezelőtt, hogy egyrészt nem tudom, hol voltatok, de mindegy. Most ne bolygassuk a múltat. De hogy nem egyszer elgondolkoztam ezen, hogy tulajdonképpen miért is van ez így. Azért van így, csak mondom egy picit a történetünket, hogy már olyan is van nekünk, egy 15 éves történet. Tehát mikor voltunk húszan, meg hatvanan, meg nyolcvanan, ilyen családiasan voltunk. Akkor egy ilyen családias, beszélgetős, előadós, alkalmas minden után nagy eszem-iszom, dínom-dánom, tánc, meg a többi volt. Hát valahogy az nem egy előadás volt, amit bárki megtapsolt volna. Mint amikor van egy jó beszélgetés, ott valaki mond egy jót, azt se tapsoljuk meg, hanem „Hú, ez érdekes!” és továbbszőjük, és a többi. Ezért történt azt gyanítom, a mi kultúránkban, hogy nem, nem volt taps 13-14 évig, és nyilván hogyha valaki először jön, vagy valami ilyesmi, akkor olyan ösztönösem úgy elkezdhet tapsolni. Hogy miért, azt nem értem, de… rossz reflexből. Na, hogy ezért van ez velünk így. Tulajdonképpen nem zavar, meg lehet, hogy… nem, nem, nem, mert ezen gondolkoztam, most ez zavar-e, vagy nem. De hogy… meg valószínű, az imádság is. Hogy valahogy az, az is úgy bennünk volt, hogy nem tapssal fejeződik be, hanem valami többel, mint ami itt nem t’om, ami én vagyok, vagy akármi, szóval valami többel. Na, jól van, tik-tik-tik-tik! Akkor! (03:35)
Aztán még egy dologra gondoltam, hogy nem biztos, hogy mindig megfelelően találom el az arányokat arra nézve, valaki először van, másodszor, harmadszor, negyedszer, és hogy úgy elég jól érthető-e? Mindig szoktam egy pici bevezetőt, meg egy kis ismétlést. Azért, hogy minden alkalom önmagában is megálljon. De kétség kívül, azért hogyha jól akarjuk használni ezeket az alkalmakat, inkább valahogy ciklusokra érdemes jönni, talán hogy akkor úgy egy nagyobb rálátásunk van. Van eleje, közepe, vége. Na most! Na most! Hol vagyunk? (04:10)
Sémákról beszélünk. A sémák gyerekkorban alakulnak ki. Érzések, gondolatok, emlékek, fizikai állapotok kapcsolódnak hozzájuk. Mikor kialakul, valami nagyon pontos valóság-észlelés történik. Mondjuk elhanyagolnak engem, és ezért énbennem kialakul egy séma, hogy értéktelen vagyok. Tehát amikor a séma kialakul, akkor valami reális tapasztalatból indul ki. Igen ám, de ez a személyiségemnek az alapjaihoz, a struktúráihoz kezd el kapcsolódni, és ettől kezdve ez a struktúra ott is hat és működik, és ezen a struktúrán keresztül észlelek, és látok, és tapasztalok, és fedezek föl. Miközben lehetséges, hogy az a helyzet, amiben én vagyok, köszönő viszonyban sincs ezzel a struktúrával. Vagyok egy helyen, ahol nagyon is értékelnek, de én ezzel a struktúrával vagyok, és akkor belelátom, és fölnagyítom, és kiprovokálom, és létrehozom ezeket a helyzeteket, amelyek a struktúrának felelnek meg. Előszeretettel igyekszem az egész valóságot a saját sérültségem képére és hasonlatosságára formálni. Nem gyógyulni, hanem pont fordítva csinálni, igazolni, hogy tényleg ez a megélés, ahogy a világban vagyok és látom magamat, és a másikat, a kapcsolatot, az a reális. És erre nem látok rá, ezért vagyok rosszul. Mikor már rálátok, akkor is rosszul vagyok, de legalább látom. Az emberi természet olyan szokott lenni, hogyha valamire rálátok, akkor valahogy emiatt kezdek jobban lenni. Na most! (05:45)
Könyörtelen mérték, hiperkritikusság
Így akkor sémákról beszélünk, most a 16-dik sémánál vagyunk. Na! Azért legyünk pontosak. Könyörtelen mérték, hiperkritikusság. Könyörtelen mérték, túlzó kritikusság. Belső késztetést érzek a tökéletességre, arra, hogy maximalista és perfekcionista legyek. Az alap élményem, hogy szorítás és nyomás alatt érzem magam. Idő szorítás, teljesítmény nyomás. Így, most kihagyok sok-sok mindent. Eljutottunk oda, hogy tulajdonképpen aki ezzel a sémával él, hogy belső késztetésből akar tökéletes lenni, de közben pedig ez nem egy szabad és önfeledt irányulás valami szépre, amit ő szabadon, önfeledten és kreatívan valósít meg, hanem mindig egy görcsös igyekezet. Egy fájdalmakkal, sebekkel teli, nem szabad törekvés, amiben mindig ott van az, hogy a maximum a minimum, a minimum meg semmi. A 99% már nulla, és attól kezdve minden nulla. Hát így azért nem olyan könnyű jól lenni. (06:55)
Ezért mindig van valahogy ebben a teljesítésben, abban, hogy valami születik általam, valami rossz szájíz, valami keserűség. A keserűségnek mi a lényege? Hogy mindig ott van valami ilyen, hogy „Ha…” és a HA után az van, hogy „Na, ha teljesítek, ha teljesítek, akkor talán majd elfogadnak. És ha elfogadnak, na talán akkor majd jól leszek. Ha teljesítek, talán értékelnek, és ha értékelnek, talán…” Akkor itt hozhatjuk a sikert. „Ha sikeres lehetnék, akkor talán az azt bizonyítaná, hogy értékes vagyok. De még nem biztos. Meg a siker múlandó, tehát akkor mindig sikeresnek kell lenni!” Szörnyű. Hát, ez nem csoda, hogy nem esik nekünk jól. (07:35)
A kiégés
Így elkezdtünk arról beszélni, hogy a kiégés világában ez egy igazi királyi út. Tehát itt aztán a vörös szőnyeg ki van rakosgatva, szépen, gurítva, s akkor ezek tűdü-dűdü-dű, végig slasszálhatunk, egészen a kiégés bugyráig. Eszembe… Slasszálni. Na jó. (08:00)
Ismeritek azt a viccet, hogy…? Megy az idős néni. Hát nehezen, nehezen, és azt mondja „Jaj, doktor úr! Nehezen megyek.” Erre az orvos azt mondja „Nehezen megy? Hát ide is a saját lábán jött? – Doktor úr! Jönni tudok, menni nehéz.” (08:25)
Szóval nehéz menet az ilyesmi. Megyünk, megyünk, gyönyörű vörös szőnyegen, és jó rosszul leszünk a végére. És akkor így a kiégés hátteréről kezdtünk el beszélni, ami azért cifra, ezt megint csak gyorsan mondom. Azért cifra, mert mindig van benne valami értékes, mint ahogy aki ebben a sémában van, ő nem elvárásoknak akar megfelelni, belső késztetést érez. Ettől is olyan tyűőő!
- Általános érvényű ideálok kritikátlan alkalmazása. „Itt és most nekem tökéletesnek kellene lennem.”
- Kimagasló teljesítményre törekvés töretlenül. Hullámvölgyek nélkül.
- Hivatásszerep eluralkodása minden más szerep fölött, minden természetes kapcsolatunkat beleértve.
- Rutin, jó szokások, tanulás és fejlődés nélkül.
- Szakmai környezet. Ámde egy romboló szakmai környezet.
- Szakmai túlterheltség. (09:35)
Ugye itt nyilván beszélhetünk arról, hogy a szakmai terhek általában egy többé-kevésbé egészséges embernek jót tesznek. Csíkszentmihályi Mihály éppen Magyarországon volt. Csak el kell olvasni a könyveit, hogy a flow, az áramlásélmény nem azzal van összefüggésben, hogy „Hahhh!” Ez a mi kultúránknak az egyik óriási tévedése, hogy azt gondoljuk, hogy „Érdemes azt a három hetet várni egy éven keresztül, amikor szabin vagyok, mert amikor szabin vagyok, akkor elmegyek az Adriára. És ha elmentem az Adriára, akkor óh, a tengerparton majd egy gyönyörű bérelt napernyőnek az árnyékában, a tenger susogó, hűst adó szellőjének az élvezetében fogok egy nagyon kényelmes napágyon egy koktélt iszogatni, amibe természetesen mégis csak egy ilyen kis esernyőcske van beletűzve, és akkor leszek jól.” Ez 340 napon keresztül megy benned, hogy „Na, és akkor, na és akkor, na és akkor.” És akkor elmész az Adriára, és mi történik? Esik. Elfogyott a kis esernyőcske, medúzás a víz, ezer dolog. Az a fantáziánk erről, hogy „Hát mikor lennénk jól? Amikor semmi dolgunk, és majd csak úgy leszünk, és az iszonyú jó lesz, és iszonyú jó.” Minél sérültebbek vagyunk, azt lehetne mondani, a levés is annál jobban fáj. Hmm. (11:25)
Az áramlásélmény, a flow. Csíkszentmihályi Mihály, sok földrész, már sok évtized, a könyökünkön jön ki. Ha amikor igazán jól vagyunk, az nem a semmittevéssel van összefüggésben, miközben nagyon jó néha semmit tenni. Nehogy azt vegyétek ki a szavaimból, hogy… Semmit tenni! Hát jaj, örülök, hogy… jaj, annyira jó, én nagyon szeretek semmit tenni. Ez rendben van, de úgy általában ez az áramlás élmény akkor jön, amikor a tehetségünket használjuk, amikor kreatívak vagyunk, éppen az erőinket megfeszítjük. Valami olyan dologban vagyunk benne, ami kétesélyes. Éppenséggel nem 100%, hogy jól meg tudjuk csinálni. Ahh! Például a magyar-norvég, az kétesélyes volt. Az öröm is ahhoz fogható. Nemde így van? Hát, hát szóval, na, na, az kétesélyes. Kétesélyes, csíí-dzsíí, fölrobbanunk. Én úgy üvöltöttem otthon, csodálkozom, hogy nem jönnek már állandóan a szomszédok, hogy ezt azonnal hagyjam abba. Mert úgyse hagynám abba, tehát tulajdonképpen bölcsek. Tehát hogy ez az áramlás élmény éppenséggel nagyon is jó barátságban van a szakmai kihívásokkal, de nem a szakmai túlterheltséggel, azzal nem. (12:45)
Gyógyulatlan sebzettségeink
Akkor az utolsó pont ez volt, hogy… Hát assz’em pont így nem mondtam, sebzettségeink, gyógyulatlan sebzettségeink. Emlékeztek. A személyiségfejlődés zavarai, kezeletlen, gyógyulatlan zavarai. És itt mutattunk valamit. Áh, nagyon köszönöm! Itt hát ez már tulajdonképpen egy nemzeti színnek is föl tudom fogni. (piros, fehér, zöld és fekete székek – szerk.) (13:05)
1. Seb
Abból kezdődik, hogy van valamilyen seb (1), és akkor azzal a kedves gondolattal ajándékoztalak meg benneteket, hogy lehetetlen, hogy ne legyen sebünk. Nem, nem, hát főleg aki itt van. Na ne, ne már! Tehát egész biztos, hogy van. S akkor, hogy is mondjam, az emberi méltóságunk okán mondom, amit mondtam nektek, az egyik legnagyszerűbb teológia professzor azt mondta, néha sóhajtott egy-egy nagyot, azt mondja. „Az élet akkor kezdődik, amikor az ember a halálos sebet megkapja.” Nem akkor végződik, na ott történik valami igazán, mert akkor találkozunk az élet drámaiságával. Amikor az ember az élet drámaiságára tud valami, valami jó választ adni, na ott az élet. Na szóval! (14:05)
2. A sebbel valamit csinálok, gyógyulás
A második lépés, hogy a sebbel történik valami. Vagy elhanyagolom, vagy kezelem, vagy gyógyítom, valamit csinálok. Most nyilván egy olyan folyamatot nézünk: megsebesülök (1), magzati kortól kezdve bármikor lehetséges. Van, akinek több sebe is van. Van, akinek több halálos sebe is van. Nem csak gyerekkorban lehet megsérülni. Tehát sebek (1), elindul egy valamilyen gyógyulási folyamat (2), mármost itt nézzük, hogy ez valami jó dolog. És… (14:35)
3. Meggyógyulok, vagy… jobban leszek
Nagyon gyakran az történik, hogy meggyógyulok (3). Háhhh, ez jó, jó! Ide hoztuk példának, általában például a fizikai sérüléseink nagyon gyakran meg tudnak gyógyulni, és attól kezdve köszönöm, jól vagyunk. (14:55)
Mononukleózis
Múltkor emlegettem nektek, nem is tudom, miért jutott eszembe ez a… mikor mononukleózissal feküdtem a kórházban? Nem emlegettem nektek? Most akkor emlegetem, maradandó élmény. Mononukleózis – csókbetegség, úgy szokták hívni. Papként kaptam. Látjátok, az élet kiszámíthatatlan. Ott feküdtem a kórházban, nem t’om István, vagy László. Melyikben feküdhettem? „László.” Hát látjátok! A mai alkalommal a projekciónak végtelen teret biztosítottunk. Tehát akkor a Lászlóban. Ott feküdtem, és akkor egyszer csak nyílt az ajtó, bejött a doktor úr. Hát nem akármilyen, nem csak, hogy doktor úr, az egészségügyben nem ilyen doktorurak vannak. Főorvos úr, professzor úr, s mögötte olyan 30 medikus, meg medika. Tele lett velük a terem. Odaléptek hozzám. Az orvos anélkül, hogy köszönt volna, a szemkontaktust teljességgel elhanyagolta, fogta, lehúzta rólam a takarót, fölhúzta így a pizsama fölsőmet, mert sosem volt pizsamám, tehát ilyen, nem t’om, a pólómat, és azt mondja. „Mononukleózis, duzzadt lép.” S akkor nyomkodta egy kicsit. „Kérem, akkor a növendékeket – mit t’om én, hogy… mindegy – fogják meg! Most nagyon jól tapintható a duzzadt lép. Nagyon, és hát maguk ezért vannak itt.” De semmi, hogy az én lépemről van szó. Ez szóba se jött. Én ott álltam, mint egy ilyen élő baba, egy ilyen, hogy mondjam, lép demonstrációs humanoid, egy bioszövettel kitömött eszköz, és elkezdték nyomkodni a duzzadt lépemet. A főorvos úr nem volt megelégedve a nyomkodással. Tulajdonképpen az erejét nem kifogásolta, a helyét viszont annál inkább. „Nem jó helyen nyomja.” Nem, és úgy látszott, hogy ezek a drága medikák, valami emberi érzéstől átfűtve, valahogy, valahogy hát olyan óvatosan próbáltak nyomkodni, s akkor a főorvos úr, mintha csak készült volna erre a helyzetre, elővett egy alkoholos filcet, le a kupakját, és bejelölte a duzzadt lépemet, úgy, se szó, se beszéd. Akkor tanultam meg, hogy az alkoholos filc nagyon jól fog a bőrön, főleg a lépet elfedő hámszövetet tudja nagyon prímán kijelölni. Húszan megnyomkodták a lépemet, majd pedig távoztak. És ez így… ugye 5-6 perc alatt lezajlódott, és én azóta is ebből élek. Szóval! Azért mondtam ezt el, mert tényleg, az életnek van egy gyönyörűsége, azóta a lépem köszöni szépen jól van. Jól van, jól van, helyreállt, jól van, nincs vele semmi. Na! (18:20)
Igen ám, de nem mindegyik sebünkkel történik ugyanez, erről volt szó. Van a seb (1), sebesülés, valamilyen gyógyulási folyamat (2), és nem biztos, hogy meggyógyulok (3). Hanem ide teszek egy másik széket, most előrébb rakom. Nem föltétlen meggyógyulok, hanem az is történhet, hogy nem meggyógyulok, s ha emlékeztek, hoztam például anonim alkoholisták, nem meggyógyulok, hanem azt mondom, alkoholista vagyok, egy strukturális sebem van, a személyiségem alapját érinti. Tehát nem meggyógyulok, hanem nem iszok. (18:50)
Nem meggyógyulok, hanem…
- Képes vagyok a zavaromban tájékozódni.
- Képes vagyok a zavaromban jól eligazodni.
- Képes vagyok együtt élni ezzel a zavarral. (19:10)
De már egy másfajta minőségben, mint ahogyan annak előtte. Mert itt (1) csak a seb gátlástalanul kifejtette a hatását, de itt (3) megtanulok valóban vele együtt élni. Nem meggyógyulok, hanem az történik, hogy képes vagyok használati utasítást adni magamhoz a környezetemnek is. Ettől az életem minősége meg fog változni. Tehát azt lehetne mondani, hogy nem meggyógyulok, de attól még jobban leszek. Tehát lehetek úgy jobban, az életminőségem is változhat, hogy nem meggyógyultam, de mégis csak jobban leszek. Tehát az a folyamat, ami itt (3) lejátszódik, az egy nagyon hasznos, és értékes folyamat. Ugye erről beszéltünk. Minek okán? (19:55)
A sebből élet fakadhat
S akkor itt hoztam ezt a példát, hogy lehetséges az, hogy egy életen keresztül a sebeimből adok választ az életre, és az is lehetséges, hogy a sebeimre adok egy választ. Ugye, ez már a könyökötökön jön ki, csak egy pici ismétlés. Akkor ezt aztán így hegyeztük még jobban ki, lehetséges, hogy a sebeimből elszivárog az élet, és az is lehetséges, hogy a sebeimből meg fakad élet. És ezt aztán igazán… hát ide (3) is ülök. Ezt igazán lenyűgözőnek tartom. Az életet ezért tartom nem tragikusnak, hanem drámainak. Ugyanis ha úgy lenne, hogy az ember a sebeiből mindenképpen elvérzik, az tragikus, nagyon tragikus. S az élet azért nem tragikus, hanem egyszerűen csak drámai természetű, mert igenis van olyan, hogy megsebződünk, van olyan, hogy folyik a vérünk, van olyan, hogy nagyon fáj, ez mind realitás, ezt nem kenhetjük el. Ezért az élet nem egy komédia. Ugye, mikor azt gondoljuk, hogy komédia, próbáljuk az élet mélységeit elkenni. Ilyen mindenféle nevetséges gyógyírokat találunk. Az is jó lehet ideig-óráig, míg nem aztán a menedékeink börtönné válnak, és elégtelenek lesznek. Ezért mondom, hogy az életnek drámai a természete. Ez alatt azt értem, hogy igenis megsebződök, az igenis fáj, és még az is lehet, hogy nem gyógyulok meg, de képes leszek nem csak jobban lenni, hanem a sebeimből tud élet fakadni. Ezt már sokszor… tehát nem akarom, csak olyan gyönyörűnek látom ezt. (21:40)
Életbátorság
Ahhoz, hogy valahogy ez meg tudjon történni, nem egyszer – így mondja a szakirodalom – életbátorságra van szükség. Vannak, akik belefulladnak az élet tragikumába, így élik meg. Az élet nem tragikus, de így élik meg. Vannak, akik menekülve az élet általuk vagy elképzelt tragikuma elől, vagy a saját sebeiktől, valahogyan komédiának veszik az egészet, és akkor megpróbálják egyáltalán az élet mélységét úgy ahogy van elkerülni. Ugye attól sem leszünk jól, hosszú távon egyáltalán. Amikor van életbátorságunk, akkor merjük közel engedni a saját sebeinket is. Sokszor ez nagyon-nagyon nehéz, és érthető, ha valaki erre nagyon nehezen szánja rá magát. Az is érthető, ha nem szánja rá magát. Csak mondom, mikor ősszel, vagy tavasszal megmetszik a fákat, sokszor öreg, 80-100 éves fáknak nekiállnak. Egész drámai, ez a szakkifejezés, olyan rosszul esik nekem, mikor ezt hallom. Egy öreg fa, azt mondják, alig van már benne élet, nem lehet csak így nyesegetni, meg a lombkoronáját egy kicsit nem t’om én, fazonírozni, hanem ezt a szakkifejezést használják, csonkolni kell. Ez egész… s mikor látunk egy ilyen fát, és azt mondjuk „Ne, ne…!” És utána honnan jönnek ki az új hajtások? Ott a seb mellől jönnek ki. Nem teljesen máshonnan jönnek. Hát ez… (23:15)
Hogy az élet tulajdonképpen hoz képeket, és párhuzamokat. Mennyire nem irreális azt mondani, hogy egy sebből élet fakadhat. De ahhoz valami folyamatra (2) szükség van, valami jó folyamatra. Ez a folyamat jó esetben lemegy magától, egyszer csak rájövünk, hogy jobban lettünk, kinőjük. Carl Gustav Jung ezt mondta, ezt itt nem említettem, mikor a fölsorolás volt. Azt mondja „Vannak olyan sebeink, problémáink és nehézségeink, amelyeket egyszerűen kinövünk.” Egyszerűen túlmegy az élet rajta, ezért már nem érdekel, ha van egy pattanás az orromon. De 16 évesen bele akarok pusztulni, akkor nagyon érdekel. És ha 14 évesen egy osztálytársam lehülyéz, abba belepusztulok. Hát, hogyha a kollégám hülyéz le 40 évesen, hát ő dolga. Kinövök valamit. (24:20)
De olyan is lehetséges, hogy egy tudatos folyamatnak adom magamat át. A tudatos folyamatban igyekszem vagy meggyógyulni, vagy pedig jobban lenni, a saját sebemhez egy másfajta viszonyt kialakítani. Hogy ez a fordulat létrejöjjön, hogy az élet nem elszivárog a sebből, hanem onnan valami élet fakad. Ehh! És! Ezt akarnám most egy picit itt részletezni. Egy kicsit olyan iskolásan is, olyan lépésről-lépésre szeretnék mutogatni nektek dolgokat. Ezért néha belenézek majd a jegyzetembe, hogy valahogy az van bennem, enyhe maximalizmussal, hogy semmit nem akarok kihagyni, és persze legyen tökéletes. (25:05)
Van egy veszteségem, és tudok vele mit kezdeni – elvesztem a kulcsom
Képzeljük el, hogy ez a seb – most ezt elrakom innen – valamilyen veszteség. (Csak az első, a piros széket (seb) hagyja meg – szerk.) Hát, mondjuk elvesztem a kulcsom, az egy veszteség. Elvesztem a kulcsom, és ez a munkahelyemen derül ki. Hogy hat ez a munkámra. Most a kiégés világa, ki tudok égni egyetemistaként is, meg nagymamaként is, de mondjuk most vegyük ezt a munka világát. Hát nyilván izgulok ezen, hogy lesz, haza fogok-e tudni menni, elérek-e valakit, akinek van kulcsa? Hogyha egyedül élek, akkor senkinek sincs kulcsa, hanem van pótkulcs. Hogy ez a pótkulcs… Nyilván valóan ez a teljesítményemre nem lesz túlzottan áldott hatással. De amikor megtalálom a kulcsot, vagy időt, energiát szánok rá, és másoltatok kulcsot, akkor utána köszönöm szépen, jól vagyok. Na, ez a folyamat volt. (A fehér (2) széket rakta ki, aztán eltette, és kirakta a zöldet (3) – szerk.) Jól vagyok. Ennyi történt. Van egy veszteségem (1), tudok vele mit kezdeni (3). na most! (26:10)
Képzeljük el, hogy nem a kulcsomat vesztem el. Most föl kell húznom a nadrágom. Kicsit korán. „Gomboljam be az ingemet.”Ugye? Remélem nem látta senki. Képzeljük el, hogy ez a veszteség nem egy kulcs elvesztése, amivel jó, hát akkor valamit kezdek, hanem egy valódi, mélységesen komoly veszteség, meghal valamelyik szerettem, valamelyik családtagom. Meghal apucim, vagy anyucim, hahh, valakit elvesztek. Akkor elkezdődik egy folyamat. Amíg, most mondjuk így egyszerűen, a gyász feldolgozás folyamatában vagyok, hát ez nyilván kihat a munkavégzésemre. Kevesebbet tudok teljesíteni, nem megy úgy, nem is tudok odafigyelni. Hónapokig mindig, mindig ott jár az eszem, hogy mi volt apuval, vagy anyuval. Elragad engem a neurotikus bűntudat, mit nem tettem meg, mit kellett volna, mit csinálnék másképpen. Most nem a gyászról akarok beszélni. (Beleakad a keze a mikrofonba – szerk.) Hogy… de… útban van. (27:45)
Most néztem egy egész érdekes… Van olyan kalapács, ami nem jön vissza. Tudjátok, kalapács, és akkor mindig visszaüt. Ugye, mert megnyomsz egy pontot, visszanyom, ugye, fizika. De csinálnak olyan kalapácsot, ami ott marad. Azért, hogy az ügyetleneket ne verje fejbe. Komolyan. Hát mondjuk egy nagy gumikalapács, képzeld el. Hát nem csak kis kalapács van, hogy nem t’om… mint az aranyműves, tük-tük-tük. Mondjuk képzelj el egy építőmérnököt. Fog… pzzss! Az visszajön, azért az nem olyan kellemes. Szóval. (28:25)
Meghal egy szerettem – drámai, maradandó veszteség
Van itt akkor egy folyamat, a gyásznak a folyamata, eltart egy évig, eltart kettőig, háromig, egy komoly veszteség teljesen normális, ha három évig is eltart. Hát ki vágja ott a centit, hogy meddig normális, meg meddig nem. Hát ez lehet egy év, kettő, három – normális. A végén megtanulok együtt élni az élettel úgy, hogy te mármost nem vagy benne abban a formában, vagy azon a módon, ahogy eddig voltál. Például szerintem amikor a szeretteink meghalnak, az nem egy probléma. Nem lehet problémaként megoldani. Én nem tudok elképzelni olyat, hogy valamelyiketek idejön az előadás után, és azt mondja „Feri, ez nagy tévedés. Mert szerintem a halál egy probléma, és ez a megoldása.” Mi? Szerintem a halálra nincs, ez nem egy probléma, amit valaki megold, és akkor utána ugyanolyan jól van, mint volt. Hogy tudnánk ugyanolyan jól lenni? (29:30)
Nem, az élet drámaiságával találkozunk, és például a halál valami olyasmi, ami után az élet sosem lesz pontosan ugyanolyan, mint volt, soha. Minél inkább olyan valakit vesztettünk el. Ezért a halál nem egy probléma, vagy nem egy olyan seb, ami úgy gyógyulna meg, mint a lépem. Ez úgy sosem fog meggyógyulni. Ezért itt lehet valakikben egy naivitás, hogy most a halált egy problémának látom, és akkor kiverekszem magam belőle, és köszönöm szépen, megint jól vagyok. Szerintem ez irreális. Olyan van, hogy átélem annak a drámaiságát, hogy valaki nem lesz többet itt a földön, valaki, akit szeretek, és aki szeretett engem. Hogy ez a veszteség itt a földön maradandóvá vált. (30:15)
És hogy mitől drámai? Szerintem attól, hogy a szeretet nem elég erős ahhoz, hogy valaki ne haljon meg. Ettől nevezem drámainak. Nemde úgy van velünk, hogy sokszor hajlandók lennénk a hősiességre is, és azt mondanánk „Mindent oda akarnék neked adni, csak hogy élhess!” Ezt nevezem szeretetnek, hogy mindent odaadnék. És hiába adsz oda mindent, akkor is meg fog halni ő is, meg én is. Ezt nevezem drámaiságnak. Amikor a szeretet sem elég, hogy valaki életben maradjon. (31:05)
De közben pedig ez nem azt jelenti, hogy amikor történik a veszteség, itt van egy folyamat, hogy akkor semmi, itt csak a pusztulat maradna. Dehogy is! Mert ha nem problémának látom, az élet drámaisága, azt mondom – most ha vagytok itt egy páran hívő emberek, akkor azt mondanám – ez nem egy probléma, aminek megoldása van, hanem az élet drámaisága tárul föl, és nem megoldás kell rá, hanem megváltás. Ez mondjuk egy vallásos válasz, vagy egy hívő kifejezés. De mindegy is, hogy valaki hívő vagy nem, talán ez a szó kifejezi azt, hogy valamilyen másfajta választ keresünk ilyenkor, nem a megoldást, mert nincs rá megoldás. Mint ahogy azt mondjuk, hogy valamire nincsen gyógyulás, de tudok jobban lenni. (31:05)
Pilinszky olyan gyönyörűt mondott, ő ezt mondta. Ó, hát a pszichológusok, a pszichológusok azt hiszik, hogy az életben problémák vannak, és megoldásokra van szükség. S akkor ő azt mondta, nem, az életben… assz’em azt mondta egyébként, tragédiák vannak. De most ez mindegy is, most ne… Hogy tragédiák vannak, és irgalomra van szükség. Tehát valami más, más természetű válaszra. Na most! (32:20)
Képzeljük el, hogy te egy három éves folyamat során itt vagy, és valahogy kapcsolódni tudtál vagy az irgalomhoz, vagy a megváltáshoz, valami újjászületéshez, valamihez, és attól kezdve tudsz megint élni, élni. Ebből a sebből is valami élet tud fakadni. Például attól kezdve jobban értékeled az életet, vagy jobban értékelsz másokat. Vagy hogyha valaki egy veszteségben van, tudsz jóval együttérzőbb lenni. Akkor azt jelenti, hogy pontosan ebből a sebből fakad valamilyen élet. Neked is, mert rád is hat az, ahogyan elfogadóbb lettél. Ahogyan türelmesebbé váltál, vagy megértőbbé és együttérzőbbé, ettől az élet neked is jobb lesz, emberibbé váltunk. De másoknak is jó, és a kapcsolataink is mélyülnek, és ez megint visszahat ránk. (33:15)
De képzeljük azt el, és most itt kezdem el kavarni. Képzeljük el, hogy ez nem három év, hanem harminc. Valaki elakad a gyászmunkában, minduntalan valami megoldást keres, és az nincs, és nem talál másra, elakad. Képzeljük el, hogy ő egy munkavállaló, és azzal a fájdalmával él, hogy gyász és gyász és gyász. Mondjuk vannak munkafolyamatok, amikor valahogy optimistán, lelkesedve kellene kivitelezni valamit. Hát őneki nehéz lesz, hmm, és szivárog el belőle az élet harminc éven keresztül. Ez nem volna törvényszerű, de ővele ez történik. Azon a seben keresztül megy el az élet. Miközben valaki ugyanúgy átszenved egy ilyen veszteséget, nem kisebbet, nem nagyobbat, és három év múlva neki abból a sebből elkezd élet fakadni. Harminc év, és ő egyre gyengébb és rosszabbul van, a másik ugyanazzal a sebbel pedig valahogy hahh…, s mind a kettő realitás. Nyilván azért beszélünk, hogy hogyan lehetséges az, hogy a sebeinkből akkor élet fakadjon. (34:35)
Lelkes pályakezdő vs. nyugdíj előtti főnök
Most akkor mennék tovább. Ehh, igen. Ez akart egy ilyen pici valami lenni. Most hoznék egy példát, egy nagyon egyszerű példát. Képzeljük el, hogy van két személy. (Egymással szembe fordít két széket – szerk.) Ez (1) vagyok én, ez (2) a főnököm. Egy terapeuta mesélte nekem… De erre innom kell. Mindig, mikor kimondom ezt a szót, akkor… terapeuta, kiszárad a szám. Azt mondja, hogy pályakezdő volt, és pályakezdőként, hát lelkes volt. Emlékeztek, romboló szakmai környezet, vagy inspiráló szakmai környezet. Hát ő egy pályakezdő fiatal segítő volt, és hát tele volt lelkesedéssel, ötletekkel, minden. Volt egy olyan, tulajdonképpen nem ez a lényeg, de mégis csak egy koros főnöke. Nem kóros, hanem koros. Koros, hát úgy már 60 körül. Emlékeztek, biztos láttatok már számtalan olyan amerikai filmet, amiben a zsaru egy hónap múlva menne nyugdíjba. Ugye, a zsarut úgy hívják, hogy mondjuk Bruce Willis. És akkor pont, amikor már, már semmit nem akar, és akkor ezt mindig el kell mondania a filmben ugye a főhősnek, hogy egy párbeszédben a kollégájával, hogy „Egy hónapom van. Nekem már ne tegyétek ide az íróasztalra!” És mi nézők tudjuk, hogy ú, lesz ebből balhé, uuaaaa! Szóval, képzeljük el ezt a főnököt, aki azt mondja „Dő-dödőő, én már… köszönöm szépen!” (36:20)
Na, de jön ez az ifjú ember, reális lelkesedéssel. Neki valódi ötletei vannak, tiráá-háá-hátt-áhh. Na, ez jó, ugye? Csak nem a főnökének. S a főnöke rendre az ötleteire azt mondja „Na, na, na, jó, jó, hátrébb az agarakkal!” Agarakkal? Ezt nem t’om, miért az agarakkal? Sz’al mindennel hátrébb, ami te vagy. „Egyszerre egy dolog, nyugalom, tűőő-őőő!” Azt mondja ez a fiatal segítő, most már nem fiatal, azt mondja, elkezdett szenvedni. Egy hónap, két hónap, fél év. Úgy érezte, hogy a főnöke elutasítja őt. Azt mondja, ez egyszerűen szörnyű volt. Fiatal pályakezdőként tele van lendülettel, ötlettel, minden, és hát ő (1), ő kint van a terepen, hát ő (2) már mit lát belőle? „Hát én érzékelem, mit hogyan lehet, és hát elutasít.” Az elutasítás rettenetesen hatott rá, s ment ki belőle az élet, már nem tudott aludni. „Hát most ezért van diplomám? Az első munkahelyen ezt kell megélnem, hogy a főnököm leráz, meg elutasít? Szörnyű! Így nem tudok élni. Most hova menjek? Hát ez egy jó munkahely lenne.” (37:40)
Eltelt több mint fél év, előjöttek az alvászavarak. Zavarak? Na! Zavarok. Azt mondja „Most már ezzel egyszerűen muszáj valamit csinálni, mert meg fogok itt őrülni. Jó lenne a munkám, de hát… a főnökkel nem lehet.” Na most. Elment egy segítőhöz. Elmondja neki, hogy tgg-dgg-dggg. Mi lett az eredmény? Rájött, hehehee! Rájött arra, hogy a főnöke nem elutasítja, hanem védi magát. Nem akar ő elutasító lenni, hát érzékeli ennek a fiatal kollégának, lelkes munkaerőnek az összes lendületét, de egyrészt van benne józanság, van benne realitás. De közben van még benne valami, ez pedig az, hogy amikor ő itt (1) lelkesedik, és mondja és tolja, ez őbenne (2) rossz érzéseket kelt. Azért, mert emlékezteti őt az apjára. Mert az apja az a valaki volt, egy elég autiroter személy volt. Mégpedig, a családban mindig mindennek úgy kellett lenni, ahogy ő akarta, és az apjának mindig voltak ötletei. „Gyerünk, most síelni megyünk!” S akkor az egész családnak mennie kellett síelni. „Gyerünk, most…!” Mert az apának mindig zseniális ötletei voltak, és a családnak kellett megvalósítani, és őneki gyerekkorban ez az élménye. Hogy gyerekkorban ő nem mondhatta azt „Apa, de én most fáradt vagyok. Menj te síelni, hogyha ezt olyan jó ötletnek tartod, de ezt most nem akarom.” Tényleg, most háttal vagyok nektek már mióta, ez szörnyű. Előadói baklövés. Szóval. (39:20)
Egyszer csak ez a fiatal segítő rájött arra, hogy a főnöke nem ellene csinálja ezt, hanem magáért. Ahogyan megváltozott benne a képe a főnökéről, hogy nem egy szemét, kibírhatatlan, utálatos alak, aki féltékeny rá, és ott rúg, gáncsolja el, ahol akarja, hanem egy olyan valaki, aki magát védi. Egyszer csak őbenne megváltozott az, ahogyan látja a főnökét, és ezzel együtt, ez a zseniális benne, megváltozik bennem a kép, ahogyan látom a főnököm, vagy bárki mást, a magatartásom is vele változik pusztán az által, hogy máshogy látom. Megváltozik a magatartásom a nélkül, hogy különösebben meg akarnám változtatni. Háá! Azt mondja, ettől kezdve leálltam az ötletparádémmal, mert rájöttem, hogy csak egyre nagyobb ellenállást váltok ki belőle. Ezért jól megfontoltam, hogy melyik az az igazán nagyszerű ötlet, havonta egy ötlettel álltam elő. Akkor viszont azt elég jól kidolgoztam, sok érvet hoztam hozzá, beleszámítottam a főnökömnek a félelmeit és rossz érzéseit, és a havi egy ötletemet általában el is tudta fogadni. (40:45)
Most képzeljük azt el, hogyha ez nem így történik, akkor van két ember, akinek egy csomó energiája feleslegesen megy el. Elvileg a munkahelyen dolgoznak. Csakhogy… s akkor most megyek itt a lapom szerint, hogy… A főnököm, igen… eee, igen, eööö… igen… áööö, üüü, jó, mhh, eeegen, jól van. Fontos, hogy én tudjam, hol tartunk. (41:25)
Rengeteg energiám elmegy arra, hogy ebben a helyzetben valamit csináljak. Tulajdonképpen sokféle dolgot csinálhatok. Mi az élményem? Hogy a főnököm elutasít. Ez miért, miért jön nekem elő? Mert van egy gyógyulatlan sebem. Ha nem lenne például ez a gyógyulatlan sebem, s a főnököm azt mondja „Ne haragudjon, ifjú kolléga, Róbert, hát most ennek nincs itt az ideje. Az lenne jó, hogyha kiválasztaná a legfontosabbat, és akkor azt majd megtárgyaljuk, megnézzük, hogy azt be tudjuk-e vezetni.” Akkor, ha én itt ezen a területen nem lennék sebzett „Ó, milyen nagyszerű! Együttműködök a főnökömmel.” De én nem ezt hallom. Nem azt gondolom, hogy a főnököm megvédi magát, nem azt gondolom, hogy itt valami jó dolog történik, hanem hogy „Megint elutasítanak!” Ez a kulcsszó, hogy „megint”. Mert van egy gyógyulatlan sebem, ez pedig az, hogy mondjuk egy sokgyerekes családban nőttem föl, apámat sosem láttam, mert dolgozott a családért, anyámat láttam, csak nem ért rám. Tehát apukám fizikailag nem volt elérhető, anyukám meg érzelmileg. (42:45)
Ezért az én gyógyulatlan sebem, hogy a számomra fontos személy, esetleg főleg egy tekintély személy se fizikailag, se érzelmileg nem érhető el. Amikor a főnököm egyszerűen csak azt mondja „Na haragudjon Róbert, de ezt nem.”, akkor én nem ebben a helyzetben élem meg magam, hanem abban, amikor itt vagyok, egy pici gyerkőc, s megkérdezem, hogy „Apa, apa! Apa, játszol velem? – Ugyan fiam, ugyan már, fiam. Hát gondolod, ráérek? Hát lopom én a napot? Hát akkor válassz! Jó, jó, látom, hogy sírsz. Akkor döntsd el, hogy vacsora kell, vagy focizunk. Ennyi.” Megyek anyához „Anya, anya! Akkor mesélj nekem!” S akkor anyukám „Hát ugyan már! Hát látod, hogy hullafáradt vagyok. Szólok a nővérednek, majd ő mesél.” Hát aztán tudjátok. Tűdü-dűdü-dű. (43:45)
Egyperces mesék
Emlékeztek erre, volt egy édesapa. Nagyon fárasztónak tartotta azt, hogy a gyerekeinek este mesélni kell. Sétálgatott, volt egy szabad órája, nézegette a kirakatokat. A könyvesbolt kirakatában egyszer csak fölfedezett egy könyvet. A könyvnek ez volt a címe: Egyperces mesék. Erre az apa csettintett „Ez kell nekem! Hú, egyperces mesék! Na, van valaki, aki tudja, mire van szüksége a férfinek. Már ha apa.” És akkor bement, le a polcról, berakta a kosárba, állt ott már a pénztár sorban nagy büszkén. „Ez az, ez az! Egyperces mesék. Ezt is megoldom, van itt hatékonyság.” És még mielőtt a fizetésre került a sor, egyszer csak belevillámlott valami. „Most én mit csinálok? Azon örülök, hogy sikerül a gyerekemnek nem hat percig, hanem egy percig mesélni? Ennek örülök most ennyire, hogy a saját gyerekemre egy percet fogok szánni hat helyett?” Visszament, lerakta a könyvet, és eldöntötte, hogy hosszabban fog mesélni. (45:05)
De most képzeljük el, hogy én itt vagyok, ez a valaki, s az az élményem, hogy apám fizikailag nem érhető el, főleg, hát érzelmileg se, de fizikailag búúú…, anyukám fizikailag még csak van, érzelmileg búúú…, ez egy szakkifejezés, hogy „búúú….”. És amikor a főnököm azt mondja „Ne haragudjon Róbert, hát nem tudjuk az összes ötletét…, hát egy kicsit lépjen már hátrébb!” Akkor mhhh, mhhh, mintha a fénykard talált volna el. És ez az a seb, amiből itt például, a munkahelyemen szivárog az élet. Nehéz ügy, mert a főnökömmel folyamatosan kapcsolatban kell lennem, s nekem a munkahelyemen szivárog el belőlem az élet. Ráadásul ez érzelmileg hat rám. Tehát nem úgy van, hogy „Jó, nem csináltuk meg.”, hanem elkezd bennem az egész élet kavarogni. Onnan, magzati, csecsemő kortól kezdve megy bennem ez, hogy nem kellek, és nem vagyok fontos, és nem számítok, és elutasítanak, és nem vesznek észre, és… Hahh! És éppen most kéne dolgoznom. A cifraság az, hogy lehet, hogy a főnök is ugyanezt éli meg, csak más okból. Hogy már, már megint… már tulajdonképpen most 60 éves, és még mindig, „Mindig ez a rohadt fájdalom, hogy egy 25 éves pályakezdő kicsinál. Hát kicsinál, jön, és kicsinál. Hát tényleg, nem lehet ebből, csak már nyugdíjba menni. Hát hogy állítsam le ezt?” Hahh! (46:50)
Hogy megy tovább a történet, hogy szivároghat el az élet? Itt vagyok, Róbert. Nem t’om miért Róbert? Róbert, Róbert! Azt mondom „Tudjátok, azt nem értem én, hogy miért van az, mármost ez a harmadik munkahelyem, és azt nem értem, hogy mindegyik főnököm ezt csinálja velem. Hát most ehhez szóljatok hozzá! Én akárhova mentem, én már csak tudom, hogy hogyan van, nekem ne mondjon akárki akármit. Három munkahelyen voltam, mindegyik főnököm ezt csinálta.” Erre a helyzetre nagyon sok választ adhatok, de mi az igazi nehézségem? Hogy rálátok a főnökeimre, de legrosszabb esetben azt látom, hogy mind a hárman elutasítanak. Ha reális vagyok, persze elutasíthatnak, ilyen lehetséges, lehetséges, lehetséges. De most vegyük azt, hogy tulajdonképpen nem utasítanak el. Magukat védik, vagy éppenséggel higgadtabbak, mint én, vagy éppenséggel jobban átlátják a folyamatokat, mikor minek van ideje. De énnekem az az élményem, hogy hát fiatal ember vagyok, még csak 27 éves, három munkahelyen voltam, és mindenhol a főnökeim ezt csinálják. Mi az, amire nem látok rá? A saját sérülésemre. Hogy azért vagyok rosszul, mert a harmadik munkahelyen ez történik velem, hogy a főnökeim ilyenek… Nem a főnökeim ilyenek, én vagyok sérült. És a sérültségem állandóan fölelevenedik, és megy ki belőlem az élet. 30 évesen ott vagyok. „Hát hogy… akkor el kell menni Angliába. Hát Magyarországon nem lehet normálisan dolgozni, hát mindenki hülye. Főleg az összes főnök, úgy ahogy van, mind hülye. Hát biztos Angliában nem ilyenek a főnökök. Vagy Németországban. Vagy Ausztráliában.” A legjobb, minél messzebb menni, mert ott a legkevésbé ilyenek. Elmész jó messze, és ummgggg-ummm. Ha ott van egy strukturális sérülés, ummm-mmm. (49:00)
Dedikálás Kukutyin-fölső-szélsőben
Tartottam egy előadást egy vidéki városban, odajött hozzám egy asszony. Nagyon érdekes volt. Képzeljétek el, dedikáltam. Állt a sor, én ücsörögtem, ez itt a sor. Ő egy hölgy, és a következőt csinálja, előadás után, dedikálás közben. „Énnekem nem mondott semmi újat. Maguknak igen? Mert énnekem nem. Szerintem nem volt benne semmi új, nem. Hát rám ez nem hatott egyáltalán. Nem, hát semmi olyan nem volt, amiért érdemes volt idejönni. Maguk szerint volt?” Állt a művelődési háznak az igazgatója, azon, szerintem azon töprengett, hogy most az ő dolga-e ezzel valamit csinálni. Szerintem az ő dolga, de nem csinált semmit. Én meg ugye kedvesen dedikáltam. „Jaj, kinek lesz?” És közben ugye ez a nő is. Ez a nő háromszor a dedikálás után odajött. „Maga pap?” Látszik, hogy tudtam neki valami újat mondani, mert háromszor is megkérdezte, és háromszor is elmondtam. „Jó, akkor majd ha lement a sor, akkor jövök, kérdezek magától valamit.” Lement a sor, odajött, de ugyanezzel a… egy jó provokatívat kérdezett. Van ennek most egy drámaisága, azért is állok meg. Mert a hölgy a következőt kérdezte, tényleg, valódi drámaiság. Azt mondja „Na, ha maga pap, mondja meg nekem, Isten miért vette el a három gyerekem? Mert egy meghalt, mikor kicsi volt, kettő meg már mikor nagyok voltak, én meg eltemettem három gyerekem. Na, ha maga pap, mondja meg, Isten miért vette el?!” (50:55)
Most nem akarok ebbe belebonyolódni, hogy mit és hogyan mondtam. Cupp! Jó volt, na. De… mert most csak ezt a részét szeretném. Látszott, ahogy ő beszélt, azt mondja „Hát voltam én az itteni papnál is. Az se tudott semmit se mondani.” Értitek, „az se”. „Hát én az utcán megállítok embereket. Megyek, megyek az emberekhez, megállítom.” Látszott, tudjátok egy picit olyan volt, most megint nincs bennem gúny, mint a falu bolondja. Tudjátok, aki a veszteség miatt már nem józan, és valahogy próbál életben maradni. Az életben maradásának az eszköze, hogy ment oda emberekhez „Most mondd meg, ez hogy lehet?!” S akkor azt mondja, hogy… Kukutyin-fölső-szélső, hogy „Hát ez egy rettenetes hely! Hát Kukutyin-fölső-szélsőben nem lehet élni. Hát innen minden normális ember elmegy.” Ez egy gyógyulatlan seb. Rám nézett, azt mondja „Na, hát akkor mondja meg nekem! Hát most akkor mondja meg! Akkor az emberek miért csinálják ezt itt?” (52:10)
Tulajdonképpen arra jutottam, most a kérdésbe nem akarok, az nagyon elvinne bennünket, de erre igen. Hogy szeretném ezt az embert komolyan venni. Mert ugyanis neki mi az élménye? Ugye emlékeztek. Van a seb (1). Sárga volt? Az volt. Van a folyamat (2), van a gyógyulás. Vagy megtanulok a sebbel élni, és ettől jobban leszek, hogy ő itt (2) elakadt nagyon. Nagyon elakadt, s tulajdonképpen az a ki nem mondott kérdése, hogy hogyan lehet így emberként élni? Hogy hát emberi élet ez, így, egy ilyen veszteség után? Tudok én még ember lenni? Vesz még engem valaki emberszámba? Hát ha valaki eltemeti a három gyerekét, akkor hát olyan, mint ha engem nem vettek volna emberszámba. Hát ki csinálja ezt velem? Hát egy emberrel ezt nem lehet megcsinálni. Itt egy, na itt az élet drámaisága van. Számtalan ki nem mondott fájdalom, amiben ő elakad, mint én most (elakadt a székben – szerk.) Nem ezeket mondja, hanem közben valami olyasmit csinál, tulajdonképpen amivel fönntartja az életét, provokál. Megy, és provokál, és tulajdonképpen ha a provokálásával az az érdekes, hogy két dolog történik. (53:40)
Az egyik, a provokálásával, ha nem tud senki válaszolni, ez egy kicsit segíti őt abban, hogy lehet így. Ugye, ha erre tudna valaki válaszolni, de ő csak itt (2) tud lenni, az szörnyű. De ha senki nem tud válaszolni, na, akkor… Amikor valaki ezt mondja, hogy „Ah, önsajnálat? Jaj, az olyan jó! Néha megpihenek benne.” Hát ha odamennék „Na, ez a megoldás!”, na az lenne neki a legnagyobb baj, mert akkor azt mondja „Köszönő viszonyban sem vagyok a megoldással, vagy a gyógyulással.” Ezért tulajdonképpen van egy nem tudatos nyereség, hogy amikor nem tudunk válaszolni, engedélyt adunk neki, hogy így (2) legyen, s ez egy nyereség, hogy élhet így. Mert hiszen nincs válasz, akkor neki szabad rosszul lenni. (54:35)
A másik viszont, hogy ezzel a provokációval mit ér el? Hogy a sebe egyre mélyebb lesz. Mert mi az élménye? Hogy itt (1) vagyok, és elvesztettem a három fiam. De ahogy provokálom az embereket, a többiek mind elutasítanak, egyre több lesz a veszteségem. Tehát létrehozom ugyanezt a helyzetet, még veszteség, és még veszteség. De nem látok rá magamra, hogy mit csinálok, hanem azt mondom „Ebben a városban nem is lehet élni.” Mindenki… főleg a papok, na. Arra gondoltam, hogy én nem szeretném vele azt csinálni, amit teljesen természetesen sokan, hogy elutasítják őt. Akkor leültettem, azt mondtam „Tudja, ha nagyon egyszerű választ adhatok, akkor szerintem maga provokálja az embereket. Az emberek ezt nem szeretik, és ezért csinálják ezt magával. Nekem se esik jól, hogy maga provokál. Hogy végig kellett élnem azt, hogy ezt csinálja, miközben én dedikálok. Ez nem esik jól. Ezért nem csodálkozom, ha magát az emberek elutasítják, miközben nagyon megértem, hogy ez magának fáj.” Az történt, hogy egyszer csak leállt ezzel a belső monológgal. Tudjátok, ez a kikiáltó, meg a násznagy, hogy ezt, zséé-zséé… Úgy rám nézett, „Hát ez egy válasz.” Ezt mondta. „Ez egy válasz. Na, nem pont erre számítottam, de ez legalább egy válasz.” (56:25)
Azért akartam idehozni ezt, itt van ez a hölgy, Kukutyin-alsó-szélsőben él, nem lát rá saját magára. A sebeiből elfolyik az élet, és mindenről azt gondolja, hogy az összes ember a föld hátán olyan, mint az a főnök, aki elutasít. „Nekem van egy veszteségem, és elutasítás, elutasítás, elutasítás. Hát itt nem lehet élni.” A sebeinkből tehát kisebb-nagyobb mértékben ha egyáltalán nem látunk magunkra, és nem tud egy jó folyamat elindulni, akkor például ezen okból kifolyólag elszivárog az élet. Minden, amit csinálunk, tulajdonképpen nagyon hősies, és nagyon becsületre érdemes. Arra jó, hogy valahogyan túléljük, valahogy. Provokálással, vagy főnökök szidásával, valahogy. Egészségedre! Na ez például gyógyul. Már nem a személyre mondom, hogy ez, hanem a nátha. (Csúnyán köhög valaki – szerk.) Na ez már nem biztos, krónikusnak hangzott. Jó, megyek akkor tovább. M-mmh-mrr-áhá. (57:55)
Mi a következő lépés? Olyan ez… a rejtett kényszerességem most előtört. Ugye itt úgy éltem meg, itt vérzek, ez a sebem (1). Úgy éltem meg, hogy „Most az összes főnököm elutasít. Három helyen voltam, mindenhol csak ugyanazt kaptam. Hát a kicsit sehol nem hallgatják meg? Ez itt a tempó, a módszer? Fogja be a száját azért, mert pályakezdő?” A helyzet hogy tud rosszabb lenni? Ugye mert hát ezt dolgozzuk ki, hogy tud még rosszabb lenni, és akkor ezt élvezzük. Úgy, hogy azt mondom „Tulajdonképpen nem csak a főnökeim csinálják ezt velem, hanem a munkatársaim is. A munkatársaim is.” Aztán hogyha eltelik tíz év, valahogy bent vagyok. „Akkor a beosztottaim is.” Ejj! Hogy… szeretnék még egy lépést tenni a realitás felé. Mert most végig csak arról beszéltünk, hogy nekem egyetlen sebem van, az elutasítottság. Ezt látom meg vagy a főnökeimben, jó esetben a többieknél nem. De esetleg, mint ez az ember Kukutyin-alsó-szélsőben, minden ember ilyen. Nem látok magamra, megy a seb. De…! (59:15)
Főnök, munkatársak, beosztottak
Képzeljük el, hogy ő a főnököm, munkatársak, beosztottjaim. Hehh! A főnökömmel szemben ezt csinálom. Azt élem meg, hogy ő elutasít. A munkatársaimmal szemben, hogy rivalizálnak velem. Állandóan, semmi nem jó nekik, amit mondok. Állandóan belekötnek, ne úgy, miért úgy, rivalizálnak. És a beosztottak? Kritizálnak. Akkor ez már három seb. Miért ne lehetne három sebem? Van egy az apukámtól, van egy az anyukámtól, meg mondjuk egy a tesóimtól. Nem egy nagy cucc, hogy ez összejöjjön, hogy legyen három sebem. Ez a három sebem tulajdonképpen azt teszi velem, hogy a főnökömmel szemben ez a sebem jön elő, hogy elutasítanak, nem vagyok fontos. A munkatársaimmal szemben a tesóimmal való kapcsolatnak a fájdalma és gyógyulatlan sebe tárul föl. Az, hogy volt mindig egy bátyám, jól megrakott engem. Volt egy nővérem, az mindig kiosztott, hogy „Hülye vagy!”, és tényleg jobban tudta, mert hát már három évvel volt idősebb, tényleg mindig jobban tudta. Hát hiába kapartam én. (60:40)
S akkor itt vannak a beosztottjaim, hát ott meg az a sebem jön elő, ez egy igazi anya seb. Ilyenkor előjön bennem a szorongás és az aggodalom, hogy nem vagyok elég jó főnök. Nem tudok róluk elég jól gondoskodni, nem t’om megérteni, hogy mire is lenne szükségük, vagy hogyan tudnám őket motiválni. Hát azt pedig meg kéne tanulnom. Hogy motiváljam őket? Honnan jön a seb? Anyukámtól nem lestem el, nem tanultam meg anyucitól, hogy kell a figyelmet máshova irányítani, hogy kell lecsendesíteni valami zúgolódást. Hogy kell valamit átkeretezni, nem tanultam meg. Nem tanultam meg, hogy kell gondoskodni a kisebbekről, nem volt vele viszonyom. Hát emlékeztek, volt még hat tesóm, hát nem volt, hogy lett volna vele? Nem, nem tudtam ezt ellesni. Ezért itt jön a szorongás és a bizonytalanság. (61:35)
Ezért ott vagyok a munkahelyemen, és akármelyik viszonyt nézem, valamelyik sebem működik bennem, és megy ki belőle az élet. Azt mondom „Hát most már hova menjek? A főnökeim hülyék, elutasítanak, a munkatársaim rivalizálnak, ők meg (beosztottak – szerk.) állandóan kritizálnak.” A helyzet ennél még cifrább. Mert ugyanis most képzeljük el, hogy ők mind egészségesek, mind, és én jövök, és nyomulok az ötleteimmel, és itt van egy igazi, egészséges, érett személyiségű főnök, és azt mondja „Na, ő egy nagyon értékes munkatársam. Aj, de értékes! Kell egy ilyen valaki, aki tele van ötleteléssel. Nagyon meg kell őt becsülni, kicsit csak kereteket adni, és nagyszerű.” Ez nem azt jelenti, hogy a sebem meggyógyult, csak hogy ebben a helyzetben nem megy ki belőle az élet, meg kapok valamennyi elfogadást. Képzeljük el, hogy tökéletes munkatársim vannak. S amikor én rivalizálok velük, s hát be akarom bizonyítani, hogy én is érek valamit, nem csak a bátyám meg a nővérem, akkor ők ezt mind olyan higgadt bölcsességgel veszik. „Jó, hát Robi pattog, de hát attól még bírjuk, amit csinál. Azért jó, jó munkatárs is tud lenni, hát ez a dilije, hogy állandóan belém köt. Amit Robi nem lát. Azt se látja, hogy letarolja a főnökét az ötletparádéjával, azt se látja, hogy ő rivalizál a saját munkatársaival. És képzeljük el, hogy az összes beosztottja egy mentálhigiénés zseni. Vannak ilyenek, mentálhigiénés zseni bútorasztalosok. S akkor azt mondja… Jaj, mikor mondtam el utoljára? Megvan a történet? Mostanában, ugye? Jól van, akkor nem mondom. Azt mondja, hogy… itt van az összes zseni beosztott. Azt mondják „Jó, hát a főnöknek van egy dilije, de hát egy aranyszívű ember, egy nagyszerű pofa. Hát ez… hát most…” (63:50)
Saját élmény – relatív elhanyagoltság
Eszembe jut… Relatív elhanyagoltságban nőttem föl. Nem ez jutott eszembe, hanem ez egy tény. Ez azt jelenti, hogy apukám pilóta volt, anyukám stewardess, nagymamám meg a paradicsomos pürét kavargatta a konyhában. Hát ez az első nyolc évem élményvilága. Tényleg, paradicsomos krumpli volt virslivel ötször legalább, mert a nagymamám nem szeretett főzni. Még jó, hogy azt szerettem. Szóval. Ebből a relatív elhanyagoltságból az következett, hogy elég sokat unatkoztam gyerekkoromban. Ez nagyon terhes volt gyerekként, viszont megtanultam, hogyha nem szórakoztatnak engem, akkor én szórakoztatom magam. Hogyha nem adnak nekem elfoglaltságot, találok magamnak. Vagyis, akármilyen furcsa, gyerekkorban tulajdonképpen ez egy erős sérülés volt, ez a relatív elhanyagoltság, érzelmileg, fizikailag egy relatív elhanyagoltság. Igen ám, de felnőttként ebből a sebből létrejött valami jó. Ez pedig az, hogy a szabadsággal elég jól tudok bánni. Nem ijedek meg a szabadságtól. Ha nekem nem mondják meg, hogy mi a dolgom, találok én annyit, még sok is, bele is döglök. A szabadság nem, nem szokott zavarni. Azt lehetne mondani, az átlag embernél sokkal kevésbé zavar a szabadság. A legtöbbeket nagyon zavarja a szabadság. (65:30)
Mert ha a dolgok, az élet nagyon kevéssé szervezett és strukturált, a legtöbb emberből az szorongást vált ki. Ha-haa! Igen ám, de én egyszer lettem főnök ezzel a dologgal. Hát mondom, hát mi a világbajnokság itt? Nagy szabadságot adunk mindenkinek. Nem, az milyen jó? Mit értem el? Megnőtt a szorongásszint. Mert énnekem az jó, én azt a szabadságot nagyon bírom. Igen ám, de az történt, hogy nagyon sokan azt mondták „Hát itt nincsen elég szabály, nincsen elég struktúra, nincsen elég rend, nincs pontosan megmondva.” Prrrr, megnőtt a szorongás. Mii következett ebből őnáluk? Hát majd akkor ők kitalálnak szabályokat. Nem? Hát ha szorongok, akkor gyorsan elkezdem strukturálni az életet. Jönnek a kényszercselekvések, és a többi. Na, jöttek is. Lett mindenféle szabály, és rend, és törvény. Kialakult egy hülye rendszer, egy nem jól működő rendszer, aminek én is részese voltam. Haj-haj! Hát képzeljük el, hogy itt vannak akkor ezek a munkatársak, nem olyan könnyű normálisnak lenni valakivel, nem olyan könnyű. Szóval! (67:00)
Ez lenne az ideális állapot, hogy tulajdonképpen én ezekben a helyzetekben mindig csak a saját démonjaimmal kell megküzdenem. De nem ez az élet realitása. Az élet realitása az, hogy mindig lesznek olyan főnökök, akik az én magatartásomra nem bölcs reakciókat adnak, hanem az pont eltalálja az ő sebüket, az ő gyógyulatlan sebüket. A munkatársaim utálják a rivalizálást, mert őnekik is van ott sebük. És a beosztottjaim megbolondulnak attól, hogyha nincsen kellő strukturáltság és rend, mert az őket szorongóvá teszi, bizonytalanná, s elkezdenek engem támadni azért, hogy magukat védjék. Ez sokkal reálisabb, mint az első. (67:50)
Most akkor képzeljük el, hogy van egy munkahely, ahol az élet hihetetlen sokféleképpen szivárog el. Ilyen sok féleképpen. És nem is nagyon látunk rá, csak az történik, lemegy nyolc óra, és… „Uhh, ú, de jó, hogy már ennek vége. Tényleg, azért az Adrián, azért ott, amikor lepunnyadunk, ú, az már lesz valami.” Nem egy szál magamban állok úgy, hogy a sebeimből elszivárog az élet, hanem akkor rendszereknek leszek a tagja. (68:25)
Most rápillantok az órámra. Hűű! Egészen olyan, hogy itt az idő. Hát ezt nem gondoltam volna. Mhh, mhh, mhh, hát igen. Hát jól látom, ugye, hogy így jártunk? Sajnos. Tessék? Nem, nem! Nem ezzel szeretném befejezni. Elég negatív végkicsengés. (69:05)
A következő alkalommal, de ezt ígérem már nem t’om hány hete, hogy… de ott van, már a jegyzetet megcsináltam május elején. Már elég régen volt, régen volt. Hogy akkor egymás után, pontokba szedve elmondanám, hogy na, akkor hogy van a kiégés, ták-ták-ták, lépések. És mindenhova oda szeretném tenni, hogy mit lehet tenni. Ah, hogy hol, hol van ott a… Hjaj, hát akkor mit kívánjak nektek? Jó kis sebeket, amikből árad az élet! Köszönöm! (taps – szerk.) (69:50)
Lejegyezte: vinkozoli