A kiégés 9.

2015.11.24.

Megosztom
Elküldöm

(Feri, kóla nélkül kell ma előadnod. Csak Pepsit találtunk kint. Mit hozzak? Canada Dry…? De ne kóla legyen? Ne kóla. Figyelj, ez mind van. Schweppes, SevenUp…? A víz a legjobb. Akkor egy mentes, vagy mentetlen? Buborékos.)

Köszöntelek benneteket! Isten hozott mindannyiótokat!

Ismétlés

Örülök, hogy együtt lehetünk. És akkor, és akkor, és akkor… folytathatjuk a témát. Mégpedig belekezdenék a 12 pontba. De hát minek a 12 pontja? Ugye a sémákról beszélünk, gyerekkori elakadásokról, amelyekhez érzések, gondolatok, fizikai állapotok és szelektív emlékek kapcsolódnak. Most ez a séma, amiről éppen beszélünk, ez a Könyörtelen mérték, hiperkritikusság, vagy túlzó kritikusság. Ennek kapcsán beszélünk arról, hogy aki ezzel a sémával él, azzal küzd, hogy állandó idő nyomás, állandó teher, ez alatt él. Jellemző lesz rá a maximalizmus és a perfekcionizmus. Mégpedig abból kiindulva, hogy nem elvárásoknak akar megfelelni, hanem sokkal inkább belső ideálok fűtik őt, de ezekkel szemben reflektálatlan és kritikátlan. Ezért ővele kapcsolatban… (Gyere, Móni! Már hiányoztál. Tényleg.) És ezzel kapcsolatosan nem lát rá arra, hogy hogyan kebelezik őt be a saját ideáljai, ezért aztán nyomás és szorítás, szorítás és nyomás. Innen pedig nagyon könnyűszerrel történhet az meg vele, hogy elkezd egész természetesen a kiégésnek az első, második, harmadik, negyedik…, tizenegyedik lépéséig eljutni. Munkaalkoholista is lehet előszeretettel. (01:40)

A kiégés háttere

Tehát akkor most elkezdtünk így a kiégésnek a hátteréről beszélni. Csak egy gyors ismétlés. Milyen általános vonásokat, jellegzetességeket neveztünk itt meg? Próbáltuk úgy megfogalmazni, hogy mindig kivilágoljék belőle… Van ilyen szó? Nincs. Ki…? Világoljon. Tessék! Kivilágoljon. Tehát hogy kivilágoljon belőle, hogy itt van valami érték, de ez az érték megkergül, és lesz benne valami, amitől már nem jó. (02:20)

Ugye az első így szólt, hogy… Általános érvényű ideálok. Nagyszerű, hogy vannak még ideáljaink. Azoknak azonban kritikátlan alkalmazása, elvárása magunk és mások felé. (02:30)

Második így szólt… Kimagasló teljesítményre törekvés. Nagyon helyes, motiváltak vagyunk, hurrá. Igen ám, de töretlenül, hullámvölgyek, megakadások, veszteségek, vereségek, gyöngeségek nélkül. Következő. (02:45)

Hivatásszerep. Nagyon jó, hogy van hivatásszerepünk is. Például… köszönöm szépen. Mondjuk van egy orvos, és hogyha az orvos bent a fehér köpenyében jön-megy, és én megszólítom, és azt mondom, hogy „Doktor úr!”, és erre ő azt mondja „Ugyan, hagyj már! Nem kell engem doktorurazni, hát én is csak egy olyan ember vagyok, mint te, tele gyöngeséggel és esendőséggel. Hagyjuk ezt a doktor urat! Tudnád, mennyi nehézségem van nekem is! Úgyhogy beszéljünk csak, mint ember az emberrel!” Akkor egy kicsit megijednék. Főleg, hogyha beteg vagyok. Minél betegebb vagyok, annál jobban megijednék, hogy csak egy másik emberrel találkoztam. Azt szeretném, hogy legyen benne egy szakértő. Ugye, majd erről még lesz szó. Hogy a segítőben legyen egy nagyon profi szakértő, ezt nagyon szeretném ilyenkor látni és hallani, és legyen benne egy grandiózus segítő, aki azt mondja „Mivel jött? Halálos kór? Na jöjjön csak ide! Majd csinálunk vele valamit.” Tehát ráadásul egy olyan orvossal szeretnék találkozni, akinek a fejében nagyon sok minden van, és ráadásul motivált arra, hogy amit csak lehet, kihozzunk belőlem, belőled. Jó, tehát hivatásszerep, ez nagyszerű dolog, hogy létezik hivatásszerep. De hogyan csavarodik ez valami negatívumba? Hivatásszerep eluralkodása, s aztán minden szerepet fölzabáló hivatásszerep. Következő. (04:15)

Rutin, jó szokások és erények. Igen ám, de mindenféle új dolog megtanulása, fejlődés nélkül. Következő.

Szakmai környezet. De jó, hogy mikor kigyógyul valaki abból, hogy ő egy meg nem értett zseni. Volt ilyen korszakotok? Serdülő korban majdnem mindegyikünknek vannak ilyen fantáziái, hogy mi meg nem értett zsenik vagyunk. Első sorban a szüleink nem veszik észre a meg nem értett zseniségünket, de hát aztán most a tanárokról ne is beszéljünk. Tehát ez a meg nem értett zseniségünk. És milyen jó, mikor azt mondjuk, jó, nem vagyunk egyedül, van itt egy szakmai környezet, mások értenek hozzá, jobban is, mint mi. Kaphatunk tanácsot, és együtt tudunk dolgozni. Létezik olyan, hogy team. Na, hát ezt most hagyjuk is! Szóval, szakmai környezet. Mi a nehézség? Valamilyen szempontból, vagy szempontokból romboló szakmai környezet. Például azért, mert lenézik a kicsit, vagy a pályakezdőt, vagy az új húst, és a többi. Következő. (05:25)

Szakmai túlterheltség. Nagyon jó, hogy szakmai terheink vannak, nagyszerű. Gondoljatok a flow-ra! A flow-ra. Vagyis arra, hogy az áramlásélmény akkor érkezik meg, hogyha nem egyszerűen csak úgy jó, hát lazán. Mondjuk hogyha limbóztok, most azért lassan elérkezik a limbó korszak, nem? A buli korszak, a bálok, és egyebek. Mondjuk hogyha 180 centi alatt kell átlimbóznod, az nem egy kihívás. Nem valószínű, hogy áramlásélményt fogsz megélni, ahogy átlimbózol 170 centisen a 180 centi alatt. De hogyha pont oda rakod a lécet, hogy ú, azért azt ügyesen kell, na, ott akkor valami, valami más történik. Tehát hogy vannak kihívások, szakmai kihívás, ez szuper. Csakhogy itt szakmai túlterheltségről van szó. És a következő… (06:30)

A személyiség fejlődés zavarai

Erről beszéltem hosszabban, és emlékeztek, két folyamatot raktunk le 3-3 székkel. Akkor csak gyorsan fölidézem. Valami sebzettség (1), a sebzettség után valamilyen gyógyulási folyamat (2), és a végén jó esetben történik egy gyógyulás (3). Elnézést, hogy háttal vagyok nektek, majd most mindjárt megfordulok. (06:55)

Az is lehetséges, hogy sebzettség, valamilyen gyógyulási folyamat, és nem meggyógyulok, de mégis csak valami jó történik velem. Például elkezdek jobban tájékozódni a sérültségemben. Mondjuk egy alkoholbeteg személy, aki 50-60 év után sokkal világosabban látja, hogy melyik az a pont, ahol az ő sebzett része át akarja venni az irányítást. Az óriási nagy dolog. Nem meggyógyult, hanem tájékozódni tud a saját sérültségében. És ha már jobban tájékozódok, akkor valami egészen megváltozik, és én jobban tudok lenni anélkül, hogy a szó szoros értelmében meggyógyultam volna. Ahh, nem akarom ezt hosszabban. Ezt a két folyamatot vettük. (07:45)

Gyógyulatlan sebek

Aztán néztünk egy olyat, hogy képzeljük el, hogy egyszerűen csak egy olyan hétköznapi bármelyikünk a hétköznapi sebeivel. Van mondjuk némi apa-sebünk, a legtöbb férfinek van apa-sebe. Már csak azért is, mert nincs apja. A legtöbb férfi vagy fizikailag, vagy érzelmileg nélkülöznie kellett az apját, ez a legtöbb férfire érvényes. Ha fizikailag volt is mondjuk 20 éven keresztül, akkor érzelmileg nem volt. Az, hogy egy apa fizikailag és érzelmileg a gyerekei számára elérhető, az ma már csúcsnak tekinthető, csúcs. Tehát a legtöbbünknek a mai kultúrában van apa-sebünk. Aztán van anya-sebünk, és van tesó-sebünk. Vagy mert volt, vagy mert nem volt. És a testvér-sebhez nyugodtan oda tudjuk tenni mindenféle rendszerszintű sérültséget. A család, a család kóros működéséből fakadó sebzettségeink. Az, hogy ez így legyen velünk, ez a legtermészetesebb egyébként. Hát miért úsztuk volna meg? Hát ki az, aki itt normális? Na tegye csak fel a kezét! Szóval. (09:00)

És hogyha ez így van, képzeljük el, akkor ez három fajta seb bennünk. Egy apa-seb, egy anya-seb, meg egy tesó-seb, vagy egy családi seb. És akkor… ez persze most egy nagyon egyszerű, modellszerű valami, de képzeljük el magunkat munkavállaló emberként. Az apa-sebem állandóan fölelevenedik a főnökömmel való viszonyomban, vagy így, vagy úgy. Aztán az anya-sebem állandóan fölelevenedik a beosztottaimmal való kapcsolatban. A családi, vagy a tesó-sebeim pedig a munkatársaimmal való viszonyomban. Tulajdonképpen három nagyon egyszerű sebzettség, amit többé-kevésbé mindannyian hordozunk. (09:45)

A sebeinken keresztül elfolyik az élet

A munkahelyünkön nincs szinte olyan reláció, ahol valamilyen sebzettség ne kezdene el bennünket fölmorzsolni. Emlékeztek, ezt így fogalmaztuk, hogy megy ki belőlünk az élet. Mert a főnökömmel való viszonyomban állandóan szorongok, vagy állandóan harcolhatnékom van, mintha mindig támadna engem, vagy kritizálna, vagy semmibe venne. Ezért próbálom állandóan megmutatni magam, s akkor mindig csalódok, hogy miért nem vesz észre. A beosztottaim… jaj! Nem is volt mibe megakadni. Ezt látjátok? Ilyen egy sebzettség. Szóval. A beosztottaimmal való kapcsolatomban pedig állandóan úgy érzem, hogy ők kritizálnak engem, nem vagyok nekik elég jó. A munkatársaimmal kapcsolatban állandóan rivalizálásra érzek valamiféle indíttatást. Ahh! Egy csomó erő, idő, energia elfecsérelődik, a sebeken keresztül elmegy az élet. És ez akkor is megtörténhet, emlékeztek, erről beszéltünk, ha ez a három csoport (főnök, beosztottak, munkatársak – szerk.) a legjobb módon viszonyul hozzánk. Mert ezt, ahogy az előbb elakadtam, saját magamban, ezt megcsináljuk bárki helyett is, vagy nélkül, vagy nem kellesz hozzá, akkor is így csinálom. (11:15)

A sebeinken keresztül élet fakad

Akkor emlékeztek, itt most ez a három szék: sebzettség (1), folyamat (2), és akkor vagy gyógyulás, vagy tájékozódni tudok, kinőni (3). Hogy ezt így ragadtuk meg, hogy lehetséges az, hogy valakinek a sebeiből elfoly… az élet. Elfolyik. Igen, elfogy belőlünk az élet, ezt a kettőt összeraktam így. Tehát elfogy belőlünk az élet. És az is lehetséges, hogy a sebzettségeinken keresztül valami élet fakad. Tyííí, hát ez gyönyörű, ez gyönyörű, de most ebbe nem merülök el, mert már elmerültünk benne sokszor, és nem tudom, hogy kijöttünk-e belőle. Na most! Ez volt a gyors ismétlés. (11:55)

A kiégés 12 pontja

Akkor ígértem a 12 pontot. Elnézést, hogyha sokszor beletekintek a jegyzetembe, mert azért írtam, hogy beletekintsek. Az első pont így szól… Mindig elmondanám, hogy mi jellemzi ezt a lépést, első sorban Dr. Hézser Gábornak a felosztását használom, hogy utánanézhessetek a világhálón. Dr. Hézser Gábor. Azt mondja. (12:30)

Dr. Hézser Gábor: A kiégettség ciklikus kialakulási folyamata (12 szakasz):

1.        A bizonyítani akarástól a bizonyításkényszerig

2.        Fokozott erőfeszítés

3.        A személyes igények elhanyagolása

4.        A személyes igények és a konfliktusok figyelmen kívül hagyása

5.        Az értékrend megváltozása

6.        A fellépő problémák tagadása

7.        Visszahúzódás

8.        Viselkedés – és magatartászavarok

9.        Deperszonalizáció

10.     Belső üresség érzés

11.     Depresszió

12.     A teljes kiégettség

Hézser Gábor, dr.:Miért?- Rendszerszemlélet és lelkigondozói gyakorlat. Kálvin kiadó, Budapest, 1995 (szerk.)

1. A bizonyítani akarástól a bizonyítási kényszerig

Az, hogy van bennünk motiváltság, így is mondhatnám, a belső motiváltságtól, külső motiváltságtól, biológiai motiváltságtól nagyszerű, hogy esetleg a családban, vagy a munkahelyen, vagy diákként az egyetemen ez három fajta motiváltság, hrrr, lendít bennünket, szuper jó. A kérdés, hogy ebből a motiváltságból egyszer csak mikor válik kényszer. Mert az nem ugyanaz. Hogy szabadon motivált vagyok, vagy pedig már úgy érzem, hogy „Muszáj!”, hogy „Kell!”, azzal összefüggésben, hogy kezdem elveszteni a szabadságomat, a belső szabadságomat. (13:15)

Mi jellemzi ezt a szakaszt?

Mikor vagyok veszélyeztetett? Hát erről már beszéltünk. Magas ideálok, sok motiváció, magas ideálok, és a környezetem ezt megerősíti. Ugye kiégni nem lehet egyedül. A kiégésről rendszerszemléletben szeretnék beszélni. Tehát nem úgy, hogy az egyes ember ilyen, tehát akkor kiég, hanem hogy hogyan jön létre az a hálózat, az a rendszer, amiben könnyen kiégünk. Megvannak akkor az ideálok, megvan a motiváltság, és akkor jó erős jutalmazás-büntetés például. Hát a környezet nagyon megjutalmaz akkor, hogyha mi törekszünk. (13:55)

A segítő három ismérve

1. A grandiózus segítő

Igen ám, ezzel kapcsolatban akkor… Mi az, ami… Na, ezt akkor mutatnám. Hmm, ez egy kérdés lesz felétek. Emlékeztek, a jó segítőnek van három ismérve. Minden segítőnek három ismérve van, a rossznak is. Tehát a segítő három ismérve. Emlékeztek, itt van a grandiózus segítő (1. szék – szerk.). Ahogy beszéltem az orvosról. Most hogyha bemegyek, és azt mondom „Hát, sajnos ilyen és olyan bajom van.” és ő rám néz, és azt mondja, hogy „Jaj, ne haragudjon, ehhez most nincs kedvem. Szóval, hát, ha… egy ilyen egyszerű influenzához most úgy szívesen hozzáállnék, vagy nem t’om, egy lumbágóhoz. De hát most csináljunk egy csomó vizsgálatot? Na haragudjon, ez sok nekem. Most ezen nincs kedvem eltöprengeni, hát énnekem is van magánéletem.” Akkor tud valaki jó segítő lenni, hogyha megvan benne ez a – most a szó legnemesebb értelmében – nagyra törés. Vagyis hogy akar segíteni, tud segíteni, hogy kinézi magából, ki ha ő nem, nekiállok, csak rájövök, csak megcsinálom, grrr. Ez. Ugye ott haraplak el, ahol a legvastagabb vagy. Ez a grandiózus segítő ars poeticaja. Hát valami, valami lendület. És akkor ide kapcsolhatjuk azt, hogy van valami hivatástudata, és hivatásszerepe, és küldetéstudata, és… Na, hagyjuk! Ne hagyjuk, csak hogy ennyi. (15:30)

2. A szakértő

Ahh, annyira jó! Így van! A szakértő (3. szék – szerk.). Mert mit ér a nagyra törésünk, a „Gyere ide, majd, majd együtt kitaláljuk, hogy lesz!”, ha nem értek hozzá. Tehát mondjuk ijesztő elmenni egy orvoshoz, aki azt mondja „A legjobb helyen jár, Pál úr, a legjobb helyen jár.” és gőze sincs, hogy mi van. Azért az elég ijesztő. De ezt nem mondja, mert őbenne van egy nagyratörő segítő. Tehát, tehát, szakmai kompetenciák. Nem csak a rátermettség, hanem szakmai ismeretek csőstül, amennyi csak belefér. Ez a második szék. (16:10)

3. Az ember

De közben, hogy azért ott mégis csak valami emberi legyen, szükségünk van egy emberre (2. szék – szerk.), aki a maga emberségével ott van, aki érez közben. Aki meg tud rendülni, aki föl tud szabadulni, aki tud örülni. Aki a másikkal nem csak mint beteggel találkozik, hanem ember az emberrel. (16:35)

Hogyan égünk ki (a három segítői szereppel leírva)?

Ez a három szerepünk, a segítő három szerepe. Nagyratörő segítő, a szakértő és az ember. Hahh! Akkor szerintetek, ha kezdünk kiégni, akkor mi történik ezzel a három székkel? A három szereppel mi történik? A három szerep használatával hogyan tudnánk leírni azt, hogy hogyan égünk ki? Hol van a baj, melyik széknél van a baj? (17:05)

„A grandiózusnál van a baj.” Mert most akkor… „Ember.” Jó, jó! Tehát akkor a grandiózusnál van a baj, mert azt mondjuk, hogy „A, majd én segítek! Mit számít az idő? Semmit nem számít, nem érdekes, hogy kipurcanok. Fütyülök az emberre!” Ugye, nem érdekes ez, hanem gyerünk, hajrá… kiégek. Hmm, ez egy ötlet. (17:30)

„Az emberrel van a baj.” Hogy mondjuk azt mondom, hogy „Hát nem vagyok képes fölfedezni, hogy fáradok? Hát hogyhogy nem észlelem, hogy nem aludtam, vagy hogy én is kezdek beteg lenni?” A saját testi egészségemet elhanyagolom, ugye ezt mondjátok, hogy akkor… Aha. Vagy hogy ugye maximalista vagyok magammal, és azt mondom, hogyha ez nem tökéletes, addig kell csinálni, amíg tökéletes nem lesz. Nem lehet itt szórakozni. Akkor még egyszer megcsinálom, még egyszer megcsinálom, alvás nélkül, evés nélkül, addig be nem fejezem. Akkor elfelejtkezek az ember voltomról. Aha. (18:15)

(Rámutat a szakértő székére – szerk.) Az is? Hosszú lesz a mai előadás. Ugye a szakértő. Például azt mondom, hogy „Hát magammal kapcsolatban a szakmai tudásomat nem használom. Nagyon jól tudom, hogy a kiégésnek milyen 12 lépése van, csak magammal kapcsolatban ezt a tudásomat egyáltalán nem használom.”Mint hogyha ez a szakértő nem is létezne. Ah, ezt jól összeszedtük. (18:45)

Azt lehetne mondani, hogy most egy kicsit nem is tudom, szenyózok veletek, azt is mondhatnánk, hogy ha csak a három széket nézzük, szerintem nem tudjuk pontosan megmondani, hogy ki az, aki ki fog égni, ha csak a három széket nézzük. Kell egy negyedik. Az, aki előszeretettel ég ki, őneki az a nehézsége, az alapvető nehézsége, hogy nem tud a saját maga kliense lenni. Ebben a székben mindig csak mások ülnek, és ő oda soha nem ül le. (4. szék, a kliens széke – szerk.) Ez a nagy nehézsége. Mert képzeljük azt el, ugye eddig arról beszéltünk, hogy grandiozitás van szakmai tudás nélkül, a szakmai tudását nem alkalmazza magával kapcsolatban, és a többi, és a többi, hogy valamit nem csinál jól. De most képzeljük el, hogy mind a hármat jól csinálja, úgy is ki lehet égni. A probléma nem az, hogy ez a három ilyen vagy olyan, a kiégés szempontjából, hanem az, hogy sosem vagyok saját magam kliense (4). Értitek, mit akarok ezzel mondani? Hogy soha nem teszem azt, hogy ide (1) ülök, és azt mondom „Na most magamat kérdezem arról, hogy na, mi is van veled?” És magammal vagyok (2) együttérző, sőt meg is hallgatom magam, sőt időt szánok magamra, mint ember az emberrel, majd pedig a szakmai tudásomat (3) a saját javamra (4) használom. (20:30)

Hát lehetek mind a háromban profi, és kiégek mint a sicc. Mert oda (4) nem ülök le soha. Vagyis tulajdonképpen azt lehetne mondani, hogy nem segítek magamnak. Hogy azon a széken mindig csak más valaki ül. Emlékeztek ugye, hát ezt minden évben egyszer elmondom, csak fölelevenítem. A dalai lámát, aki minden évben összehív egy hatalmas konferenciát, megjelent ez a konferencia magyarul, a fordítása, „Romboló érzelmek”. Egy olyan 10 évvel ezelőtt volt, és akkor megkérdezte a nyugatiakat, pszichológusok, pszichiáterek, terapeuták ültek ott, okos emberek. „Hogy definiálják az empátiát?” S akkor elmondták, hogy az empátia valamiféle együttérző – most persze a szót ugyanazzal magyarázom – hozzáállás, és cselekvőkészség egy másik személlyel, ugye empátia. S akkor a dalai láma azt mondta, hogy „Sejtettem, ez a ti problémátok.” Hogy a ti együttérzés fogalmatokban alapvető és elemi módon nem tartoztok bele, mert mindig azt mondjátok, hogy valaki mással, s az a más sosem vagytok ti. Keleten ez egészen elképzelhetetlen. Hát egy személy, aki nem együttérző magával, mint hogyha bölcsődés lenne a lelki érettség szempontjából. (22:00)

Tehát ha a kiégést a segítő szerep felől néznénk, akkor azt lehetne mondani, nem ezen (1) múlik elsősorban, és nem ezen (2), és nem ezen (3), hanem azon (4), hogy magamnak nem segítek, hogy ide mindig csak mást ültetek le, és magamat soha. Ahh, oké. Áhh, na most! (22:25)

Mi az, amit itt tehetünk?

1. Fölismerjük, hogy mikor lesz a motiváltságból kényszer

Az első… ahh, jöjjenek a jegyzetek. Fölismerjük azt a pillanatot, amikor a motiváció, a lendület, a nagyra törés buzog bennünk, az a vágy mondjuk, hogy elismerjenek, vagy hogy jutalmakat kapjunk, bármilyen formában, külső-belső, önjutalmazás. Hogy amikor ez a folyamat egyszer csak valamiféle szabadság-vesztésbe hajlik át, és a motiváltságból kényszer lesz. Ezt a pillanatot fölfedezni, amikor a motiváltságból kényszer lesz. (23:10)

Elmondanám ezt a pillanatot a saját életemből, mikor lesz rendre a motiváltságból kényszer. Ez akkor történik meg, nagyon-nagyon gyakran, mikor egy mise után, vagy egy alkalom után ti itt sorban álltok. Egyre kevésbé, de elmondanám, hogy miért. Ahhoz, hogy én itt nyomjam, meg nyomjam, meg nyomjam, azért grrrh, föl vagyok spannolva. Ma nem annyira, de… mert fáj a derekam. Tényleg, fáj a derekam, és ez visszafog engem. Látszik? Te láttad. Ez jó, ez jól esik, látta valaki, hogy fáj a derekam. S ez kihat rám. De mit akarok ezzel mondani? Hogy most ha csak úgy leülök, és akkor… (Nyugodtan, kimérten mondja – szerk.) „Készültem a kiégéssel. Van akkor 12 pont. szeretném szakmailag nagyon korrekten elmondani. Hát az első pont, hogy ismerjük föl, hogy mikor lesz a motiváltságból kényszer. Ez az első pont, és hát ide még mondjuk annyit mondhatnánk, hogy hát a segítőnek van három szerepe. Tehát van a grandiózus segítő, és akkor van az ember, és hát van a szakértő. Remélem, hogy érthető, amit mondok, és…” Hát ezt! Jaj, az arcod! Ezt le kellett volna fotózni! Tehát ebből három perctől rosszul leszek teljesen. Tehát! (24:45)

Most ahhoz, hogy fájós derékkal kiálljak, hát na, értitek, szóval valami urrr-ghá-ghá-gháá, és akkor ezt 1 óra 15 percig csinálom, ez létrehoz bennem egy állapotot. De a szentmise is. Tehát hogy úgy, értitek, és akkor éppen levettem a ruhát, én egy módosult tudatállapotban vagyok. Az egy módosult tudatállapot. Most azért emlékeztek, mikor Hofi Géza tankolt, ugye ismeritek? Akkor mondja a tankos „Jaj, művész úr! Mondjon egy viccet!” S erre azt mondja a Hofi „Igen? Miért, maga otthon meg tankol? Akkor mondok magának viccet, ha maga meg otthon tolja a benzint az anyának.” Szóval mi történik? Tulajdonképpen egy sajátos módosult tudatállapotban vagyok, ághh-ághh, mert így lehet valamit közölni. Ugye, mert különben ilyen vagyok, hogy (megáll egy helyben, nem mozog – szerk.) „Második pont. És akkor majd mindig beszéljük: előnyök, hátrányok. Ez lesz, jó? Majd így mindig, hogy akkor így van, s hogy mit lehet csinálni. Hát… például hogy mit lehet csinálni, hogy mit lehet csinálni, most így kell beszélni, mit lehet csinálni? Hogy fölismerjük azt a pontot, amikor a motiváltságból kényszer lesz.” (26:10)

Na, ha így tartanék előadást, akkor valószínű nem lennék rosszul utána, csak akkor nem lenne előadás előbb-utóbb. Szóval. Módosult tudatállapotba kerülök, hhrrhhh. Itt állok, ti meg ott, s akkor azt mondjátok. „Feri! Tulajdonképpen itt lenne egy nemes ügy.” Hát lehetetlen, hogy nemtelen ügyekkel álltatok valaha is ide. Ti mindig kizárólag fontos, nemes ügyekkel jöttök. Ha más nem, hát ti nagyon értékesek vagytok, és „Ez, hogy nagyon értékes vagyok Feri, remélem látod. Erről beszéltél 1 óra 15 percet, akkor hajrá, hajrá! Lehet, lehet valamit értem csinálni!” És mi történik a módosult tudatállapotomban? Háthh, háthh, miért ne tudnám megcsinálni?! Majd bepasszírozom én azt! Majd izé, hajnali három és négy között, csak egy picit ott… (27:05)

Olyan érdekes dolog történt. Éveken keresztül rengeteg dologra köteleződtem el módosult tudatállapotokban. Akkor rájöttem, hogy ez nem jó, tehát hogy ilyenkor azt kell mondanom „Ezt nem tudom, írj egy email-t!” Ez a legjobb. „Írj egy email-t!” Nagyon hülyén hangzik, de az önvédelemnek egy jó módja, mert az nem azt jelenti, hogy nem, tehát ez nem úgy van. Ez nem egy, ó, most nehogy valaki megbántódjon, de ez nem egy „elegáns női megoldás”, hogy „Írj egy email-t!”, szóval nem így kosarazok ki valakit. Megyek, hogy „Van esélyem, Brünhilda? – Írj egy email-t!” Nem, ez nem ilyen, hanem hogy a saját szorult helyzetemből kijöjjek, és egyáltalán valahogy el tudjam dönteni, hogy mi van velem. Mert itt nem bírom eldönteni. Nem, hát itt tggg-ggg-tzzz. Mi a téma, mi van veletek? Elsősorban ez van… Szóval. Na. (28:10)

Rájöttem, hogy nem szabad igeneket mondani itt (előadás utáni állapotban – szerk.). Meghívtak egy konferenciára. Coaching konferencia. Coacholás, ez is egy szép magyar szó. Na. És előkerült a kiégés, és én mondtam, hogy „Na énnekem például az a gyengém, hogy előadás után kérnek meg valamire.” A konferenciának a szervezője aztán elhívott egy másik munkára, és ott voltunk tizenketten, és ott befejeztem ott az előadást, odajött hozzám valaki, és azt mondja „Ja, nekünk pont erre van szükségünk…!” És már úgy kezdtem mondani, hogy „Megyek.”, s megszólalt mellettem. „A Feri ilyenkor szokott olyanokat vállalni, amit aztán nem is akar.” Az volt az érdekes, hogy ő sokkal pontosabban látta ott azt, mint én. Tyű! (29:10)

Most ez egyetlen példa annak a fölismerésére, hogy a szabad motiváltságból mikor válik kényszer. És utána ülök, és azt mondom „Ezt most miért csináltam? Hol voltam, amikor azt mondtam, hogy igen? Hát… mit csinálok?” Tehát ennek a pillanatnak a fölismerése. Mert itt ugye egy rendszerben vagyunk, hogy odajön hozzám valaki. Nem semleges, érzelmileg semleges helyzetekben kell eldöntenünk, hogy igen vagy nem, hanem emberekkel beszélgetünk, és találkozunk, és annak meglesz a dinamikája. Erről majd egy picit később akarok beszélni. Tehát első pont. (29:55)

Mi az, ami segít?

1. A saját élet, munka, ritmus, tempó szükségletek tudatosítása

Saját életritmusunk, élettempónk, és szükségleteink tudatosítása. (30:10)

2. A helyzet egyszerű, logikus megfogalmazása

A másik… Hmm, hmm. Némi, valami egyszerű, logikus megfogalmazása a helyzetnek. Elmondom, hogy mit szoktam csinálni. Mikor kezd fájni a derekam, akkor fölteszek magamnak egy kérdést: „Akarok-e így élni, ahogy most élek?” Ez, nekem ez a kérdés jön be. Az összes többit nem veszem komolyan, de ezt megkérdezem. „Feri, akarsz-e így élni, ahogy most élsz?” Ilyenkor vagy azt mondom, hogy igen, vagy azt, hogy nem. Mert lehet, hogy azt mondom „Igen, pont így akarok élni.” Például rengetegen kérdezik azt, hogy „Te Feri, hát nem fárasztó, hogy egy csomó előadás van? – Fárasztó, de nagyon élvezem.” Azon nem változtatnék. Máson igen. Tehát például akkor azt mondom, hogy „Igen, pont így.” Akkor, akkor nincs tovább. Azt mondom, hogy „Nem, ezért és ezért.” Akkor van egy második kérdés. „Ha nem, eldöntötted, hogy mégis így csinálod, vagy nem?” Mert az élet mégis csak olyan, hogy azt mondom „Így nem akarok élni, de ez most egy olyan időszak, amit el tudok fogadni, hogy ezt most így fogom csinálni.” Hát volt már olyan, nem? El kellett menned az óvodába a gyerekért. A munkatársad mondhatja ebben a pillanatban „Na én egyedül nem akarok itt lenni!” Na jó, de hát éppen el kellett menned az óvodába a gyerekért, ezért a munkatársad… Hát sok olyan helyzet van, vagy időszak van, vagy kapcsolat van, azt mondom „Nem, így nem akarok élni, de ezt most be tudom vállalni.” MOST, vagy NÁLA, vagy egy időszakig, vagy rendkívüli helyzetként, vagy valamire való tekintettel. Ez teljesen reális lehet, mert akkor a szabadságom megvan. Azt tudom mondani „Igen, ezt szabadon fogom most csinálni.” És akkor, ha szabadon csinálom, de közben tudom, hogy nem akarok így élni, de most szabadon többet vállalok, akkor át tudok jönni ide, és azt mondom „Igen, de akkor ha ennek vége lesz, akkor két hét pihi.” Fogom a naptáram, és akkor már látom, hogy ott nekem ki fog kelleni pihenni magam. Vagy hogy akkor lesz, megcsinálok egy olyan szabadnapot, amiben… szent tehén. (32:45)

Szóval, én ezt a két kérdést szoktam föltenni. Akarok-e így élni, vagy nem? És ha nem, akkor döntöttem-e, hogy valami olyasmit csinálok, ahogy nem akarok élni. Ha döntöttem, akkor megint semmi. Ha nem döntöttem, na akkor át kell gondolni az életem. Hát, szerintem olyan három havonta szoktam átgondolni az életem. Nem tudom, ti hogy vagytok. Három hónap alatt annyi minden változik, hogy újból és újból, új és új stratégiákat kell szülnöm, különben szétesnék. Nem tudom, veletek ez hogy van. Meg kell tzz-tzz. Na jó. Következő. Ez volt az első pont. (33:35)

2. Fokozott erőfeszítés

Mikor a motiváltságból elkezd kényszer lenni, nyilván lesz egy csomó feladat, kötelesség, és a többi, csináljuk, toljuk, ilyesmi. De a helyzet nehezedik, és a saját fáradtságunkra is, meg a feladatainkra vonatkozóan is, hogy azt mégis csak meg tudjuk csinálni, hiszen magas ideáljaink vannak, hiszen fontos nekünk, hogy pozitív visszajelzéseket kapjunk, ezért fokozott erőfeszítéseket fogunk tenni. Ez a második lépés. (34:10)

Nem magunkért teszünk, hanem a munkánkban fokozott erőfeszítéseket fogunk tenni anélkül, hogy magunkért tennénk valamit. Ha az első lépésben fölismerjük, saját szükséglet, saját élet, és munkatempó és ritmus, akkor rendben vagyunk. De ha ezt elhanyagoljuk, akkor a fokozott erőfeszítéssel a kiégésnek a második lépéséhez jutunk. Mert magunkért nem tettünk semmit, hanem a nagyobb fáradtságunkat azzal ellensúlyozzuk, hogy több időt és energiát fordítunk a munkánkra, hiszen fáradtabban már kevésbé vagyunk hatékonyak. És hogy ezt ellensúlyozzuk, hogy valamit már nem tudunk olyan jól megcsinálni, még ráhúzunk, mert szeretnénk jól megcsinálni. Mert szeretnénk úgy este lefeküdni, hogy azt mondjuk, hogy „Rendes ember vagyok.” Ezért jön a fokozott erőfeszítés. Viszket a szemem. Veletek szokott ilyen lenni? Veletek biztos nem, én, én vagyok csak ilyen nyomorult. (35:15)

Mi történik ilyenkor?

1. Kezdjük azt megélni, hogy a feladataink valahogy sürgetővé válnak.

Nem egyszerűen csak a megszokott ritmusban, tempóban jönnek, hanem valahogy kezdenek ránk omlani. Túl sok lesz belőlük. Nem tudunk hova menni előlük. Mint hogyha kezdenének a dolgok kicsúszni a kezünkből, és mint hogyha a feladatok elkezdenének bennünket ugráltatni. Mintha nem mi lennénk azok, akik mindenestül meg tudjuk határozni, hogy egy feladattal mi legyen és hogy legyen, hanem azok elkezdenek bennünket túlzottan is meghatározni és befolyásolni. Következő. (36:00)

A túlterheltség elfogadtatására saját magunk felé a következőket mondjuk. Például azt mondom: „Jó, hát kétség kívül, ez nagyon nehéz, és hát tényleg, hú, hát szóval most már ötórákat aludtam az utóbbi napokban. Na jó, de hát ez a hivatásom.” Vagyis ideológiát keresünk a túlterheltségünk saját magunk előtti elfogadtatására. Nem a túlterheltséggel foglalkozom, mert akkor a körből ki lehetne jönni, hanem azt mondom „Jó, hát túlterhelt, túlterhelt vagyok. Na jó, de hát pap vagyok! Jézus is szenvedett a kereszten. Most akkor ez a kis fáradtság mi? Ennyit nem bírsz? Így is aludtál öt órát, nem? Hova sírsz?” (36:55)

2. Elkezdünk különböző ideológiai dolgokat találni.

Ez nem egyenlő az ideállal, ez ideológia. Hogy magunk előtt megindokoljuk, hogy miért normális, hogy túlterheltek vagyunk. Azt mondjuk „Jó, hát persze, tudom én, hogy mennyit kéne dolgozni, de hát ez Magyarország.” Hogy egy rendszerszintű helyzetet idehozzak. „Jó, hát Magyarországon minden kétszer annyi energiába kerül. Jó, tehát nyilván való, hogy akkor a túlterheltség a normális emberi állapot. Ugye, hogyha valamit szeretnénk. És hát én szeretem a hazámat, tehát akkor itt a túlterheltséggel semmi probléma nincs. Jó, hát Hollandiában könnyű. Ugye ott két nap munka, három nap pihi, vagy nem t’om hogy csinálják, hát nevetséges. Elmennek… jó, hát ez Magyarország, na. Hát itt egy normális ember túlterhelt, ezzel nem is érdemes ezen vacakolni.” (37:45)

3. A lelkiismeret szava

Harmadik ideológia. „Jó, hát persze, hogy túlterhelt vagyok, de azért az embernek van lelkiismerete is, na. Azért csak van. Attól vagyok ember, hogy énnekem van lelkiismeretem, és ezt a munkát így nem lehet. Azzal az emberrel nem bánhatok úgy, lelkiismeretlenül. Hát azért van egy hivatásom, azt lelkiismerettel csináljam. Hát az van, hogy túlterhelt vagyok, hát túlterhelt vagyok. Jó, majd a mennyországban kipihenem magam. Ugye ott…” Hát nem ezt szoktuk mondani? „Nyugodjék békében!” Na, majd ott lesz béke. Még azt is mondjuk, hogy „Béke poraira.” Ugye? Hát milyen jó lesz. Leszek por és hamu, és akkor ott, ott béke lesz rám, rajtam, fölém. Nem? S a pap is ezt mondja: „Adj örök nyugodalmat neki!” Hát most itt mit? Öt óra, az nem rossz. Most innen egy kicsit mindig számíts be oda, és akkor… (38:55)

Tehát mivel indokoljuk meg a saját túlterheltségünket? Értékekkel, értékekkel. Olyasmivel, amivel mi magunk azután már nincs kedvünk vitázni. Azt mondjuk „Isten adta ezt a megbízatást. A lelkiismeretem…” Nem is tudom, mi volt itt középen. Mi? Ja, hát a hazám! Na, hát na, tessék! Most ugye pont a hazámról felejtkezek meg. Na szép, szép is! Úgyhogy, holnap elmegyek, 100 fekvőtámasz este. (39:25)

Tehát mindig előveszünk valami olyasmit, ami olyan erős ideológiai támaszt ad ahhoz, hogy a túlterheltségünkkel ne foglalkozzunk, hogy ezzel azt mondjuk, mint hogyha a saját kliensem lennék, s a kliensem azt mondja, hogy „De jó, de Feri, hát, de érted, már minden nap derékfájással ébredek. Vagy köhögök, vagy már elkaptam az influenzát. Tudod, az akkor szokott lenni – mondja a kliens – mikor túlterhelt vagyok.” S akkor én ezt mondom, hogy „És az Isten? És a haza? És a lelkiismeret? Na?!” Ezt csinálom magammal, s hát erre akkor összehúzom magam. „Jaj, igazad van, tényleg, tényleg. Tényleg, és a családot nem is mondtad. De jó, hogy nincs négy szék! Szörnyű! Befogom a pofám.” Ezt csináljuk magunkkal, és ez még csak a második lépés. Szóval. Összegyűrögetem! (a jegyzetet – szerk.) (40:30)

Mondatok, amikkel a szabadságból átlépünk a kényszer világába

Mi történik még? Ja, jött hozzám egy kedves ismerősöm, azt mondja hogy körülbelül 6 év ugyanannál a főnöknél, együtt lelkesedtek és együtt mondták, hogy Isten, és család, és lelkiismeret, és haza. Haza, de nem úgy… „De jó lenne haza… de hát nem, nem.” S akkor azt mondja, körülbelül 6 év után rájöttem, hogy hol váltok én át a szabad motiváltságból a kényszerbe. Azt mondja „Tulajdonképpen…” Ah, most erre iszom. „Tulajdonképpen…” Derékfájósan, így. „Tulajdonképpen mikor józan eszemnél vagyok, és én ülök a kliens székében, aki segítségre szorul, akkor képes vagyok arra…” Látjátok, hogy milyen ügyes vagyok? Képes vagyok arra, hogy egyszerre beszéljek és igyak. „Egészségedre!” Köszönöm szépen! „…és akkor azt tudom mondani, hogy NEM. Igen ám, de a főnököm mikor szenvedélyes tekintettel, kipirult arccal azt mondja <<Beátám, Beátám! Ez egy FONTOS ügy.>> Nálam ez az a pillanat, ahol elvesztem a szabadságot, és átlépek a kényszer világába.” A FONTOS ÜGY. „Hat évig nem jöttem rá, hogy nálam itt megy a váltás. Hogy egyébként tudom, hogy mennyit bírok, és mit tudok jól megcsinálni, de mikor a főnököm azt mondja <<Beátám, FONTOS ÜGY!>> akkor elmennek otthonról. Megszűnök saját magam segítettje lenni.” (42:30)

Izgalmas volna megtalálnunk ezeket a mondatokat, amik nálunk ezt a váltást előidézik. Fontos ügy. Fontos ember. Ugye? Fontos. Mondok ilyen klasszikusakat. Mikor valaki azt mondja, hogy „A Laci küldött. Tudod, a Laci. – Jaj, a Laci. Hát a Laci országos cimbi. Hát máris látom, hát ha a Laci állna itt, akkor segítenék. Tehát ha a Laci küldött, akkor…” És akkor innen: „A Laci küldte a Petit, és a Peti mondta, hogy jöjjek. – Ó, szóval a Laci küldött. Hát akkor… ja, a Laci.” Ismerős ez? (43:25)

Mikor… hát de… és aztán vannak olyanok is, amiken tulajdonképpen mosolyogni szoktam, és ez nem azt jelenti, hogy nem hat rám. Mikor valaki odaáll, azt mondja „Piarista diák voltam. – Híí, hát akkor… akkor mindenképp. Most mindenképp. Én nem voltam piarista diák, de te piarista diák…!” Valaki azt mondja „Ferenc atya! Most jövök Rómából, Ferenc pápától. – Heee! Hát akkor mindenképp, mindenképp! Akkor ráérek!” (43:55)

Hogy mi az a mondat, hogy ki, mire és hogyan hivatkozik, ami bennetek tgg-tzz-cskkk, átüti a mértéket, és eltalálja azt az ideológiát, amivel szemben magatokat nem szoktátok megvédeni. Hahh! Óóó, óóó! (Lehajolt a fájós derekával – szerk.) Még bírom! Még bírom! Jó. Na igen. (44:30)

Mi az általában vett jellemzőnk ilyenkor, hogy nem delegálunk? Tehát nem mondjuk azt, hogy „Én most már nem érek rá, de van Kis Pista, Nagy Brünhilda. Hát a Nagy Brünhildát szívvel ajánlom.” Ugye itt aztán tudunk több kört futni. Mert azt mondja „Igen, de én magára gondoltam.” Ez megint lehet egy váltópont. „Ja, ja tényleg! Hát tényleg, erre nem gondoltam, hogy nem a Nagy Brünhilda, hanem rám. Hát akkor ráérek, ha rám.” Volt egy idő, mikor tíz emberből öt ezzel jött, ki tudtam ettől készülni. Ilyen, és ilyen nagyon fontos program, vagy esemény, vagy dolog, vagy ügy… „Rád gondoltunk.” Na például nekem ez, hogy „Rád gondoltunk.” sosem volt váltó mondat. Nem, ez nem, ez a páncélomon sose ment át. De van akinél ez simán. „Rám? Rám, az egész világból?” Egyébként valószínű, hogy az történik, hogy senki másra nem gondoltak, csak én jutottam eszébe. De ezt úgy is lehet mondani, hogy „Rád gondoltam.” Tehát! (46:00)

Nincsen meg annak a kultúrája, hogy azt tudjam mondani, hogy nagyon is fontos, hogy segítségre van szükség, bármilyen formában, tudok valakit ajánlani. Mert hogy ez nem egyeztethető össze a saját ideológiámmal, amivel szembehelyezkedek akkor, amikor azt mondom, hogy nem bírok többet. Jó. Következő. Jó, jó. Ömm, bmm, mmh. (46:25)

Félelem és aggodalom a kontrollvesztéstől

Mi játszódhat ilyenkor le? Megjelenik egy félelem, és egy aggodalom a kontrollvesztéstől. Már így is kezdtek a feladatok túlzottan irányítani engem, és már úgy éreztem, nem én irányítom őket, és megjelenik egy szorongás, hogy ez az egész dolog valahogy kicsúszhat a kezemből, és emiatt elkezdem nem jól érezni magam. De nem csinálok vele semmit, csak kezd elhatalmasodni rajtam ez a rossz érzés, hogy valami, valami nem jó irányba van. „Na jó, de hát a lelkiismeret, Isten, haza, család… Mi ez a kis szorongásomhoz képest? Tehát nyilván a szorongásommal kell valamit… Mondjuk tűnjön el! A többi maradhat, mert az értékes.” (47:15)

Nem vagyok elég jó

A másik félelem, ami ilyenkor megjelenhet, hogy ha nem vállalom el, és nem csinálom, akkor értéktelen vagyok. Nem vagyok elég jó. És az önmagamról alkotott efféle képet mindenképpen el akarom kerülni, hogy azt kelljen magamról gondolnom, hogy nem vagyok elég jó. Ez talán még ijesztőbb a jutalmazás elmaradásánál, vagy a büntetésnél is. Hogy azt kelljen gondolnom, hogy én ilyen vagyok? Ezt mutatnám három székkel, hogy mi szokott ilyenkor történni. (47:50)

A grandiózus segítő székében (1) ilyenkor megjelenik, hát… Hogy, hogy… nevezhetnénk ezt meg? Mindjárt kitalálom, hogy, hogy… kitaláltam, csak nem jut eszembe. Kezdem innen (3), akkor majd eszembe jut. Itt (3) van egy szorongó, alávetett valaki. Itt (1) van egy önmagát idealizáló valaki. Tehát a grandiozitásban, itt önmaga idealizálása jelenik meg. Hogy én, ha valami nemes ügyre megkérnek, én az a valaki vagyok, aki erre nem mond nemet. Hát egy nemes ügyre? Hát nem lehetek egy olyan ember, aki egy jó dologra nemet mond. Oda kell állni, én ez a valaki vagyok. Velem… minden jó ügyhöz oda merek állni, oda tudok állni, ez vagyok. Itt (3) van a szorongó, nyomorult, sebzett részem, itt (2) pedig a reális részem. Mi lenne a jó? (49:05)

Mikor az jelenik meg, hogy én nemet mondok, és te akkor rám nézel, és dühös vagy, mondjuk… „Feri, esketnél-e minket? – Nem.” Nem így szoktam, de ez a lényege. Hát tényleg, lehet kedvesen is mondani, hogy nem. Akkor egyszer csak, mondjuk ez klasszikus, az egyikük gyorsan átáll mellém, együttérzően. „Hát tényleg, atya, hát tudjuk, hogy nagyon fáradt, meg sok mindene van. Jó, hát tényleg, akkor nem.” De a másikuk, hogy a kapcsolati egyensúly meglegyen, az ő nevében is azt mondja, hogy „Mhh, hát nem, nem ezt vártuk, nem ezt vártuk. Főleg, hogy a párom nem jár templomba, de most azért jönne. Nem tudom atya, hogy ez hat-e magára?Hogy, hogy… tulajdonképpen ő itt egy potenciális bárányka. Elüldözzük a bárányokat? Kiszolgáltatjuk a farkas falkának, atya?” Tehát mikor valami ilyesmi történik, majdnem mindig létrejön egy ilyen szereposztás. Egyikük képviseli azt, hogy megértenek engem, a másikuk képviseli, hogy azért, azért még valami… ez reméljük, nem az utolsó szó. Akkor mi történik? Itt is történhet egy váltás a szabad motiváltságból a kényszerig. Azt mondom „Hát tulajdonképpen olyan kedvesen megértett a vőlegény, hát azért tényleg, nem akárkik, rendes emberek nagyon. Nagyon, hát látni való, hogy megértett, és tulajdonképpen a menyasszonynak igaza van. Hát igaza van tényleg, most kiszolgáltatom a vad farkas falkának?” (51:00)

Mi történik? Most visszatérek a három székre. Itt (1) tulajdonképpen idealizálom magam. Azt mondom, hogy minden jóra kész vagyok. Hát nem attól vagyok egy… pap? Minden jóra, minden igazra, minden szépre, nemesre és értékesre. De mi történik? Nem a reális székbe (2) ülök át, s azt mondom „Igen, nyitott vagyok és készséges, csak éppen ember vagyok, és 24 óra egy nap.” Ez lenne a reális szék. De mi történik? Általában nem ez, hanem innen (1) átnézek oda (3), és azt mondom, csak oda (3) ne kelljen kerülnöm. Mert ha azt mondom, hogy NEM, akkor jön a szorongás, alávetettség, és azt gondolom, nem vagyok jó ember. Ha a gyerekkorban gyökerei vannak annak, hogy nem vagyok jó ember, nem vagyok elég, nem vagyok szerethető, nem vagyok rendes, nem vagyok, nem és nem… akkor én onnan (1) nem a realitásba jövök, hanem ide (3). „És akkor most megint azt kell magamról gondolnom, hogy kutyaütő vagyok? Hogy még segíteni se tudok? Hogy azt nem csinálom, ami a hivatásom? Ezt nem csinálom? Amire a doktorátusom szól? Erre mondok nemet? Hogy süllyedhetek idáig? Hát akkor egy nulla vagyok!” Emlékeztek, könyörtelen mérték, hiperkritikusság, mindent vagy semmit. (52:30)

Szóval már a második lépésnél történik valami nagyon érdekes dolog. Ez pedig az, hogy súlyos konfliktusba kerülök saját magammal, s a magamról alkotott képpel, mert idealizálom magam. Az idealizálásból nem a realizálás felé megyek, hanem a pusztulat felé, és ezt el akarom kerülni. Azt mondom „Nem, nem, nem, akkor inkább csinálom, akkor inkább… Nemes ügy, értékes ember! Akkor, akkor igen, igen! Hát nem kerülhetek oda (3).” Tulajdonképpen a realitás székén nem ülök. Vagy itt (1) vagyok, vagy ott (3), vagy itt vagy ott. Amikor itt (3) vagyok, azt mondom „Nem, hát, hát vállalni kellett volna! Miért nem tudtam összeszedni magam? Hát egy ilyen önző disznó vagyok? Hát mi történt velem? Hát nem láttam hogy, hogy… a lehetőséget? Hát Isten küldte hozzám. Most eee…, fáradt vagyok, fáradt vagyok? Mi van?” Megvan nektek ez? Tehát tulajdonképpen azért nem könnyű például nemet mondani, mert azt gondoljuk, hogy akkor itt fogjuk magunkat találni. Nem. És a realitásvesztés tulajdonképpen mind a két széken történik itt (1) idealizáljuk magunkat, itt (3) pedig megvetjük magunkat, lenézzük és értékeljük magunkat. Ahh, szép sárga szék! (a realitás széke – szerk.) Mondom tovább. Igen. Igen. (54:15)

Fokozott munkatempó

Kezd kialakulni a fáradtság, és a fáradtságra, ami a teljesítménynek a romlásához vezet, fokozott munkatempóval válaszolok. Mert itt (1) akarok maradni, jó embernek akarom tartani magam. Nem lehetek egy senki, egy nulla. Mi az, amit tehetek magamért ebben a fázisban? Hogy nagyon tudatosan leülök akkor, amikor éppen nem beszél hozzám senki, és átgondolom, hogy kikhez küldhetnék embereket, akik hozzám fordulnak. A főnökömnek hogyan mondhatnám meg, hogy jelenleg három hónapnyi munka van az asztalomon. Hogyan tudnám ezt jól elmondani neki? Hogy lehetséges ez? Hogyan tudom egyszerűen azt mondani, hogy ez sok? Vagy hogy nem? És ez benne a szép, hogy ne kelljen rossz embernek tartani magam, nem kell azt mondani csak, hogy NEM, azt is mondhatnám, hogy KI IGEN. Hova lehetne fordulni? Mit lehetne tenni? Ez fölszabadít engem, és tulajdonképpen egy nagyobb realitáshoz is vezet. Következő. (55:45)

A félelmeimmel való szembenézés – sürgős, fontos vagy lényeges

Hogy tulajdonképpen miért félek, és miért van rajtam az igenlőkór? Az előbbit próbáltuk megnézni, hogy mi történhet akkor ilyenkor velünk. Mondom a klasszikusakat. Higgadt helyzetemben, itt (2) a realitásban ülök, s akkor azt mondom, hogy „Na, akkor különböztessük meg a fontosat a sürgőstől. A sürgősre nem tökéletes válaszokat kell adni, hanem itt és most valamit, amitől az élet továbbmegy. A fontost viszont nem kell gyorsan megcsinálnom. Kinyitom a naptáram, és egy hét múlva majd ráér, mert fontos, és nem sürgős. Ezzel sok jót teszek magamnak. A másik, ami a kedvencem. Az életemben rengetegszer kerültem olyan helyzetbe, hogy fontos, fontos, fontos, fontos. Akkor rájöttem, hogy a fontosat a lényegestől is meg kell különböztetnem. „Az mind fontos, és mind fontos, és mind fontos, de ez a lényeg.” S akkor a lényeget csinálom. (56:55)

Nagy valószínűséggel egy kicsit átcsúszok ide (3) és azt mondom „Hát fontos dolgokat nem csinálok meg? Hát azért ez már durva, nem? Hát nem csip-csup dolgokat nem csinálok meg, fontosakat nem csinálok meg. Hát…, hát na! Hogy jutottam ide?” Akkor vissza kell ülnöm a realitás székére (2), és azt mondanom „Igen, fontos dolgokat nem csinálok meg. Mert most a lényeget tudtam megcsinálni, ez meg ez.” Attól még jó ember vagyok. Megyek tovább. Hahh! (57:35)

A jóhoz fűződő iszonyom nem elég világos

Következő vesszőparipám, hogy itt tulajdonképpen kezdem fölismerni, hogy a jóhoz fűződő viszonyom nem elég reflektált. Hát ha meghallom ezt a szót, vagy valami benyomja nálam ezt a gombot, hogy „Jó.”, akkor elvesztem az önkontrollt, és átmegyek a kényszerbe. Mert ha jó, akkor csinálom, ha jó, akkor rogyásig, ha jó, a pusztulatig. Háá. A jóhoz fűződő viszonyom nem elég világos és letisztult. Hogy van egy pont, amikor valami jóra kell nemet mondanom. Nem azért, mert rossz, és nem azért, mert én rossz vagyok, hanem azért, mert egy ember vagyok. Űűű, jó. Tehát a jóhoz fűződő viszonyomat át kell gondolnom. (58:30)

Mi az, ami rendszerszemléletben nagy nehézség? – Depresszív alkat

Például, két dolgot mondanék. Ha valaki depresszív alkat. Mert depresszív alkatként, valaki jön és azt mondja „Feri, annyira szeretném, ez olyan jó lenne, olyan hálás lennék érte.” S azt gondolom, ha azt mondom, hogy NEM, elvesztem a szeretetét. Ezt nem akarom, mert ez nekem nagyon fájna. Nem tudom, hogy mit csinálok akkor, hogyha elvesztem a szeretetét, az rettenetes lenne. Ezt nem akarom. De hogy ne veszítsem el a szeretetét, általam elgondolt módon, el kell árulnom saját magamat. Ezért tulajdonképpen egy lehetetlen helyzetbe kerülök. Vagy őt árulom el, és akkor nem szeret, vagy magamat, és akkor magamat nem szeretem. Mindenképp rossz helyzetbe kerülök, s nem látom, hogy ebből hogyan lehetne kijönni. Ez a depresszív embernek a nyomorúsága, hogy vagy magamat vesztem el, vagy téged. Ezért úgy látom, hogy nincsen jó döntés, s ebbe bele lehet pusztulni. Ezért akik ezt a modellt használják, azt mondják „Tulajdonképpen azért válok aztán depresszióssá, mert ezzel nagyon jól kifejezem, hogy nincsen jó döntés, mert vagy magamat vesztem el, vagy téged.” Tehát mindenképpen rossz, ezért tulajdonképpen a depresszióban kifejezem a tehetetlenségemet, hogy nem tudok jó döntést hozni. Ez azonban fölülmúlható helyzet. (60:10)

Például rájövök, hogy mondtam már egy csomószor nemet, s ugyanúgy szerettek tovább. Nemet mondtam, és hirtelen észrevették, hogy én is ember vagyok. Nemet mondtam, és elkezdték jobban elismerni, amit csinálok. Hogy a nemből egyáltalán nem következik természetesen, hogy majd nem fognak szeretni. Ez az egyik. Erre rá lehet csodálkozni, ez a többlet-realitás. (60:35)

De a másik, arra is rácsodálkozhatok, hogy amikor nemet mondok, és közelebb kerülök magamhoz, azt is el tudom viselni, hogy nem szeretsz. Egyszer csak egy 2015 novemberi éjszaka jóízűen alszok, miközben te utálsz. Nem egy kis fejlődés, vagy teljesítmény! Képes vagyok jóízűen aludni, miközben emberek utálnak. Képes vagyok jóízűen aludni, miközben emberek éppen arról beszélnek, hogy utálnak. Képes vagyok jóízűen aludni, miközben emberek éppen csetelnek, email-eznek és blogoznak arról, hogy mennyire utálnak, és én pedig jóízűen alszom. Ezzel azt akarom nektek mondani, hogy a klasszikus depresszív dilemmát az élettel fölül lehet múlni. Csak amikor idáig benne vagyok, beszűkülve, akkor ezt egy kicsit se látom. Akkor azt gondolom, nincs jó döntés, és ebbe csak belepusztulni lehet. Na, nézem… hú! Ez még csak a második pont. (61:50)

3. A személyes igények elhanyagolása

Ha nem teszem meg magamért, amit megtehetek, akkor még rosszabbul leszek. Ez legyen mondjuk ez a szék (piros, 3. szék – szerk.) és ezt a pontot úgy lehetne leírni, hogy elkezdem a személyes igényeimet elhanyagolni. Személyes igények, és személyes szükségletek elhanyagolása azért, hogy a teljesítményemet mindig még azon a meg-, általam megfelelőnek tartott színvonalon tudjam tartani. De ez már csak azon az áron megy, hogy reális szükségleteimet el kell hanyagolni. (62:25)

Mi történik ilyenkor?

Hát mondom mindjárt. Például elkezded nem befizetni a számlákat. Egyszer csak az ELMÜ, a… mondjatok még ilyen cégeket, az MVM, vagy ÉMÁSZ, vagy nem t’om mi. Mondjad? A díjbeszedő társaságtól kapok egy fölszólító levelet, hogy „Önnek ilyen és ilyen tartozásai vannak, és azonnal fizesse be!”. Például velem ez úgy történt meg, hogy kijött a kéményseprő. De hát hiába jön ki mondjuk, mondjuk csütörtökön 11-kor. Csütörtökön 11-kor nem szoktam a kéményseprőre várni otthon. Ezért hátrahagyott egy kis cédulát, rajta egy kéményseprővel. Igen, hát hogy a személyes viszony is hátha lendít, és elmondta, hogy még egy dobásom van. Veletek is így szokott, nem? És akkor oda volt tűzve, hogy „Meg fogom kísérelni a kémény kitisztítását.” Ezt egyébként mindig reális mondatnak érzékelem, mert szerintem is legföljebb majd megkísérli, de… Második alkalommal nem hogy nem vagyok ott, hanem azt se tudom, hogy mikorra jön. Két alkalom után történt az, ami lehet, hogy veletek is megtörtént, de lehet, hogy csak velem, mert én egy jó segítő vagyok, hogy egyszer csak a Katasztrófavédelemtől kaptam egy ajánlott levelet, hogyha nem tudom, egy héten belül nem biztosítom a gázbojler hatóságilag is megfelelő működését, akkor nálam az összes gázt kikapcsolják, és komoly bírságokra számíthatok. Esetleg még annyi esélyem van, hogy bemegyek a Katasztrófavédelem budapesti igazgatóságára, és ott előadom, hogy miért nem teljesítem állampolgári kötelességeim. Hát bementem a Katasztrófavédelemhez, papi becsületszavamat adtam, hogy mindenképpen a gázbojler megfelelő működését hivatott eszközöket meg fogom szerezni. Így is tettem. Igen ám, de ezzel nincs vége. Mert amikor kibélelik a kéményt, utána azt még ellenőrizni kell. Erre kaptam egy időpontot, amin sajnos nem tudtam ott lenni, mert… jó segítőként, érted, most azért, mert a katasztrófavédelem jött. Az a katasztrófa, ha nem tudok segíteni valakinek, az már valami. Hát én már, én már tudom, hogy jól működik a bojler, én már nyugodt vagyok. Erre egy újabb fölszólítást kapok a Katasztrófavédelemtől, hogy nem érdekli őket, hogy megvan, hanem hogy azt én igazoljam is. Na jó, ezt nem akarom ragozni. (65:30)

Tehát mi történik? A saját szükségleteinket krónikusan elkezdjük elhanyagolni. Például, például egyszer csak elkezdesz nem takarítani. „Jó, hát most már minek? Majd Karácsonyra, majd Karira. Igaz, hogy szoktam valamikor még a Halottak napján szoktam, azért mégis csak egy porszívózás belefér. Hát, most mindegy, nincs akkora por!” Ugye, mert ilyen maszkban közlekedsz otthon, gyulladt szemmel ébredsz a porcicák miatt, s a poratkák ürüléke irritálja a nem t’om mit, nyálkahártyáidat. De ez nem számít, majd ráér decemberben. (66:10)

Volt már veletek olyan, hogy orvoshoz kellett volna mennetek? „Fogorvos.” Mondjuk négy évvel ezelőtt fájt egy kicsit a fogad, és… Jó? A négy év stimmel? Jó! Négy évvel ezelőtt volt ez, na és akkor azt csináltad, gyorsan lementél, na akkor ott kaptál, öt gyógyszert bevettél. Mondták, hogy kettő a maximum, de ezt te bevetted, mert nagyon fáj, s tulajdonképpen másnap reggelre már nem fájt annyira. Akkor kicsit megmozgattad, ezt ki lehet bírni. Azért a haver orvosnak szóltál, hogy írjon már föl neked valami lórúgás fájdalomcsillapítót, azért azt bespájzoltad. Abból ha úgy fájt, akkor mindig bevettél, s nem mentél el az orvoshoz. (67:00)

Emlékeztek, mikor tavasszal elment a hangom? Volt, hogy alig bírtam beszélni. Ez pszichoszomatikus tünet. Hogyha túl nagy teher van rajtam, akkor két dolog szokott történni: az egyik, hogy megfájdul a derekam, a másik, hogy elmegy a hangom. Most a derekam már fáj, még a hangom nem ment el. Mikor elmegy a hangom, akkor az történt ott májusban, hogy kedves ismerőseim adtak egy telefonszámot egy foniáterről, -re, -hez, -hoz, neki, és egy fül-orr-gégészhez. Jelenleg ott tartok, ahol szoktam ilyenkor, hogy nem tudom, hogy hol vannak a telefonszámok. Ez most akkor körülbelül fél év. Elég érzékletes, hogy mit jelent, hogy a saját szükségleteimet elhanyagolom? Mikor az édesanya azt mondja „Feri! Hát arra időm nincs, hogy a gombás lábkörmömet lekezeljem.” Az már túl van egy határon. A gombák meg örülnek, azt… „Ááá, megvan a gazdi! Maradok.” (68:15)

Akkor a személyes szükségleteink elhanyagolásához kapcsolódik az, hogy elkezdem elhanyagolni a természetesen fontos emberi kapcsolataimat. Hiszen úgy tudom a tempót és a nívót tartani, hogy nem csak a személyes szükségleteimet hanyagolom el, hanem például a baráti kapcsolataimat, vagy a családi kapcsolataimat, hiszen csak úgy tudok teljesíteni. Ki melyiket áldozza föl először. (68:45)

Emlékeztek erre az élményemre, mikor fiatal pap voltam, lelkesen vetettem bele magam az evangelizáció világába, és ennek következtében hónapszámra nem láttam az anyám. Olyan rémülten ülsz… Nem, nem láttam, mert ő mindig mondta „Feri, gyere bármikor!” Na, hát ha bármikor, akkor sose mentem. Mert a bármikor az olyan, ugye „Jöhetsz bármikor.” Hát szerintem úgy kell elintézni, hogy valaki sose jöjjön, ha nem akarod, hogy azt mondod neki, hogy bármikor jöhet. Ez a bármikor, ez nem elég meghívó. Szóval. Édesanyámhoz mikor néha fölkeveredtem, akkor azt mondja „Hát Feri, megint két hónapja nem voltál. Nem lehetne, hogy mégis csak legalább eljöjj mondjuk hetente egyszer? Főzök neked egy ebédet, megeszed, aztán mehetsz, mindegy nekem, csak legalább akkor egy picit beszélgetünk. – Lehet, hát persze, hogy lehet!” És ott mindig ezt gondoltam, mint a szenvedélybeteg. Ugye „Én sose fogok többet inni! Én lerakom a poharat!” Anyukámnak is ezt mondtam „Hogyne jönnék jövő héten!” Hát persze, hogy nem mentem. Akkor jött a fordulat, mikor rájöttem, hogy anyukámat be kell írni a naptáramba. Ha nem írom be, hogy ANYA, akkor oda valami nagyon fontos dolog ott lesz majd. Ezért beírtam vasárnaponként, hogy ANYA, és attól kezdve ott voltam. (70:15)

Tudjátok, hogy a jóllétkutatások szerint mi az az elfoglaltság, ami a legtöbb magyar ember számára olyan, hogy azt mondjuk „Na ez az, amit a legjobban szeretünk!”? A legtöbb magyar ember által kedvelt elfoglaltság – mi ez? Ez, ez, ez. Na, az evés, nem, nem, a barátokkal való együttlét. Tehát például érdemes föltennünk azt a kérdést, hogy mennyi időt töltünk a barátainkkal? Aztán egy másik, ez egy még szemetebb kérdés: Mennyi időt akarunk a barátainkkal tölteni, és mennyit töltünk? Mennyi időt szeretnénk velük tölteni, és mennyit töltünk? Az emberi kapcsolatok elkezdenek vereséget szenvedni. És mindezt persze emlékeztek, az előzőekben meghatározott dolgok tovább működnek, tehát ezt megideologizáljuk. „Jaj, hát a barátok attól barátok, hogy megértik. Nem? Hát ha az anyám nem érti meg, akkor ki? Na, hát csak nem a betűtésztát kell előtte ennem, csak nem erre vágyik?” Betűtészta, megvan, nem? Csak olyan rémülten néztetek a betűtésztánál. Igen. Igen, igen. Hehh! Igen. (71:50)

Tudjátok, a mentálhigiéné… Juj, itt az idő! Hát akkor ezt már hiába tudjátok, ez, ez… Sajnálom, de hát ennyi, ennyi, vége az időnek, vége. A harmadik pontnak a derekánál tartunk. Értitek, a derek… és akkor lesz még, lesz még… sok. Tizenkét pontunk van. Igen, igen, köszönöm. Úgyhogy minden jót kívánok nektek. Szerintem egy hétig ne égjetek még ki, vagy ne annyira! Akar-e valaki hirdetni? (taps – szerk.) (72:35)

Lejegyezte: vinkozoli