A kiégés 10.

2015.12.01.

Megosztom
Elküldöm

Köszöntelek benneteket, Isten hozott mindannyiótokat! Belecsapok, hogy meg tudjam becsülni az értékes időtöket, amit rászántatok erre az estére.

A kiégés

Könyörtelen mérték, hiperkritikusság, túlzó kritikusság. Erről a világról beszélünk, de tulajdonképpen elindultunk egy nagyon izgalmas irányba. Ez pedig a kiégés, tehát most már csak erről szeretnék beszélni. Mit is jelent ez? (00:30)

Hogy éppenséggel fokozottan veszélyeztetettek lehetünk a kiégéssel kapcsolatban, ha van bennünk maximalizmus, perfekcionizmus. Hogyha a munkaalkoholizmusra érzünk egy hajlamot, akkor mi fokozottan érzékenyek lehetünk. Emlékeztek, itt egy nagyon fontos dolgot hangsúlyoztunk. Kiégni nem csak a futószalag mellett lehet, a kiégés lehetséges nem csak segítő foglalkozásúaknál, nem csak monoton munkát végzőknél, hanem éppenséggel egy vizsgaidőszak alatt is. Egy vizsgaidőszak alatt számtalan lépést tehetünk meg a kiégés folyamatában. De kiéghetünk apaként, anyaként, kiéghetünk férjként, feleségként, rengeteg módon kiéghetünk. Kiéghetünk tesóként, hogyha ránk bíznak sok másik testvért. Tehát a kiégés sokkal jellemzőbb ránk, mint ahogy erre szoktunk gondolni. Sok-sok lépés jellemző lehet ránk, ez akár egy hónap alatt is megtörténhet velünk. Ezért akár egy vizsgaidőszak alatt láthatjuk, hogy egész jól álltunk, és utána tzzz-zzz ott vagyunk a 9-10. lépésnél is ismert különböző jelenségeknél. (01:50)

Ismétlés

Na, erről beszélünk, és, és, és… Ismételném akkor azt a három pontot, amiről beszéltünk.

1. A bizonyítani akarástól a bizonyításkényszerig

Mikor az jellemez bennünket, hogy érzünk egy belső kényszert. Éppen nem a szabadságot, hogy „Á, de jó ezt csinálni!”, vagy „Ehhez nagyon kedvem van.”, érzem azt a belső késztetést. Hanem a nehézségünk éppen az, hogy úgy éljük meg, hogy muszáj, és a „muszáj”-t nem egészíti ki semmi más, vagy alig-alig kapcsolódik hozzá bármi is. Itt van tehát az a nagyon fontos rész, hogy érdemes fölismernünk a folyamatot, hogy mikor jön el számunkra az a pont, amikor a bizonyítási vágyunk bizonyítási kényszerré válik. Erre hoztam példának azt, hogy ha előadás után kértek meg valamire, akkor azt lehet, hogy azt kellene mondanom, sőt szoktam is mondani, hogy írjatok róla egy email-t, mert ilyenkor módosult tudatállapotban vagyok, nem vagyok ép eszemnél. Vagy valaki mond nekünk 8-10 nagyon kedves mondatot, és ebben a pillanatban elkezdünk olyan döntéseket hozni, amelyeket később, amikor a mondatok ereje elszáll, már legszívesebben visszavonnánk. Akkor itt, tudjátok, biztos volt veletek ilyen, valaki odament hozzátok, és azt mondja hogy „Rád gondoltunk.” Lehet, hogy ez az egyetlen mondat zsákutcába csal bennünket. Szóval nagyon érdemes fölismerni azt, hogy mikor kezdünk el olyasmit csinálni, vállalni, hol van az a pont, ahol a szabad cselekvésből egyszer csak valamiféle kényszer irányába megyünk. Ez volt az első. Amm-hmm-hmm. (03:55)

2. Fokozott erőfeszítés

Mikor már olyasmit is csinálunk, olyasmit is vállaltunk, olyan tevékenységek is jellemeznek minket, amelyek nem egy szabad, tudatos döntésből fakadtak, hanem sokkal inkább már valamiféle kényszerből, akkor természetesen, miután megnő a terhelésünk, mi fog következni? Fokozott erőfeszítés. Hát nyilván, akkor megpróbálunk megfelelni minden elvállalt feladatnak, vagy olyan feladatnak, amit ránk raktak, és nem mertünk tiltakozni. Vagy olyan felelősségnek, ami tulajdonképpen nem is a mi felelősségünk, de mások azt mondták, hogy „Igen, ez a tiéd.” és nem mertünk szólni, vagy nemet mondani. Tehát a fokozott erőfeszítéssel igyekszünk valahogyan egyensúlyban maradni. Hiszen sok a munka, a feladat, a vizsga, vagy a többi. És akkor… áhh! (04:45)

Mi az, ami ilyenkor segíthet? Mert erről mindig szeretnék beszélni. Az, hogy elkezdünk húzni határokat. Például szoktam olyat, hogy először – hát ha valakit közvetlenül ismerek, nyilván készségesebb vagyok. Ha valaki azt mondja „Tudod, egy ismerősödnek vagyok az ismerőse…”, az már kevés. Azt már nem tudom, nem tudom, nem, az ismerős ismerősét már nem tudom. Akkor húzok egy vonalat, nagyon világosan elhatározom, hogy ezt már nem. Vagy például, tudjátok, hogy hova nem megyek el? Pedig nagyon jó dolog. Iskolákba. Nem, nem megyek el, középiskolásokhoz nem járok, pedig bírom a burájukat, de nem járok. És akkor nem egyszer néha nagyon kedves email-eket kapok. „Jaj, hát Feri, olyan jó lenne, mennyire jó lenne a serdülőknél, ott még annyi mindent lehet…” Tudom, hogy lehet, és tudom, hogy nagyon jó lenne, és nagyon szívesen csinálnám, csak nem bírom. Azt szoktam mondani, hogy tulajdonképpen kedvem, mindenem van – időm, meg energiám nincs már. Ez a kettő, és ez elég, hogy azt mondjam, hogy NEM. (05:55)

Aztán az is nagyon érdekes, ahogy persze vannak, akik dühbe gurulnak emiatt, és akkor csúnya emaileket írnak, csúnyákat. Ennek tulajdonképpen hosszabb távon egy jó oldala van, valószínű többet már nem kérnek meg semmire. Miután úgyse bírnám vállalni, ezért tulajdonképpen ebből nem jövök ki rosszul, azon túl, hogy ő nagyon dühös rám, de hát ez az ő dühe. Oké. Harmadik, harmadik pont… (06:30)

Még azért, hogy mi az, ami segítségünkre lehet. Hogy amikor fölismerjük, hogy a fokozott erőfeszítést, és a fokozott tempót választottuk, hogy az életünket egyensúlyban tartsuk, akkor azért fölmerülhet bennünk az a kérdés, hogy van-e a feladatainknak egy olyan része, amit valaki más is megcsinálhatna. Delegálásnak hívják. Általában van. Igen ám, igen ám, de itt szokott jönni a nehézség, ami aztán tovább visz bennünket a kiégés útján. Ez pedig az, hogy van benned egy hang, és a hang ezt mondja „Azért az nem lesz olyan, mintha te csinálnád. Azért az úgy nem lesz megcsinálva.” Akkor 40-50-60 éves élettapasztalat is jön, és elkezd téged sanyargatni. Azt mondja „Van róla élményed, nem, hogy kiadtad a kezedből, és akkor mi lett vele, ugye? Hogy több munkád lett tőle, ugye? Még akkor csinálhattad meg, mehettél bocsánatot kérni. Akkor a főnök előtt magyarázkodtál. Jobb, ha te csinálod meg.” Miközben nem jobb. Tehát a te szempontodból nem jobb. Hosszú távon biztos, hogy nem jobb. Pillanatnyi rövid nyereségeink vannak. (07:45)

Még itt tulajdonképpen az szokott történni, hogy lenne erőnk valakit egy kicsit bevezetni, vagy kiképezni, vagy azon gondolkozni, hogyan hozhatnánk létre egy olyan rendszert, amiben át tudom adni a feladatokat. Itt még lenne erőnk, mert nem vagyunk annyira pocsékul. De hogyha az itt még meglévő erőinket, mert itt még van, nem a rendszer fejlesztésére használjuk, hanem arra, hogy mhh-gmm, jól van, akkor megcsináljuk, jól van, akkor legalább jó lesz, tzz-zzz, akkor néhány lépés múlva már nem lesz erőnk rendszert fejleszteni. Tehát itt a második lépésnél még tulajdonképpen sok út áll előttünk. Rendszerfejlesztés, delegálás. És akkor az erőmet nem arra fordítom, hogy akkor jól megcsináljam én helyette, hanem hogy hogyan tudok valakit helyzetbe hozni, hogy aztán ő azt majd folyamatosan és rendre megcsinálja. Hát ezzel is lesz munkám. Nem egyszer az van ilyenkor bennünk „Ha én csinálom, már gyorsabban végzek.” Ugye? Ezek mind rövidtávú nyereségeket adnak, és hosszabb távon rosszul leszek, vagy rosszabbul. (08:55)

A kiégés 12 pontja

3. A személyes igények elhanyagolása

Mikor megy tovább a tempó, és már sok-sok-sok-sok, mit tudok ilyenkor tenni? A személyes igényeimből kezdek visszavenni. Tulajdonképpen megint csak egy ilyen, hogy mondjam, fuldoklónak a mentőöv megoldás. Honnan tudok még elvenni időt és energiát? Hát nyilvánvalóan magamtól. Ebből a világból tudom elvenni az időt és az energiát. Háhh! (09:25)

A Semmelweis Egyetemen vannak nagyszerű képzések. Nem ezt akarom nektek mondani, csak így kezdődik. Hogy ott akkor jelentkeznek segítők, mindenféle hivatásból, papok, orvosok, ebbrr-rrr, tanárok is, az már nagy szó, egy tanár. Mi szokott történni? Mondjuk elérkezik ez a decemberi időszak. Ő mondjuk az iskolában bevállalta a pásztorjáték szervezését, a karácsonyi ünnepséget, és ilyenkor érdekes módon az önismereti csoportokban előkerül a következő téma. „Hát, lehet, hogy nekem erre nincs is már időm, meg energiám. Lehet, hogy abba kellene hagynom ezt a képzést.” Ez az egyetlen, amit magáért csinál. Az önismereti csoport az, ahol az ő személyes fejlődéséért mások is ott ülnek, és akarnak érte is tenni. Nagyon érdekes módon, éppen szinte az az egyetlen dolog, amit következetesen, rendszerszinten önmagáért meg akar tenni, azon kezdünk el ilyenkor gondolkozni, hogy valószínű, tulajdonképpen erre nem érünk rá. „Hát ha ez a rohadt képzés nem lenne, akkor tulajdonképpen pont lenne annyi időnk, hogy a karácsonyi műsort egész jól meg tudnánk csinálni. Hát bolond vagyok én, hogy jelentkeztem szeptemberben? Hát ezzel csak a macera van. És különben is, ha beindul egy önismereti téma, attól mindig jól kipurcanok, két napig sírok. Hát ez kell nekem? Hát eszemnél vagyok én? Hát nincs elég nyomorúságom?” (11:05)

A gyógyulás folyamata

Tulajdonképpen rövid távon, mikor azt mondjuk „Meg akarok tenni magamért valamit.” Emlékeztek, mert a sebeinkből szivárog az élet. Akkor azt tudjátok, hogy a folyamat hogy néz ki? Hát ezt akkor muszáj. Nem is ezért raktam ide a széket, de… Na, gyere ide, megcseréllek. A folyamat úgy szokott kinézni, fölismerem, hogy a sebeimből megy el az élet, muszáj lenne valami folyamatba belekezdeni. Ilyenkor tulajdonképpen elég sok világosság van bennem, elég jól fölmérem a helyzetet. Azt mondom, muszáj már most magamért valamit tenni, gyógyulnom kell, mert megy ki belőlem az erő. Mi történik a folyamatnak egy nagyon-nagyon egyértelmű részénél? Még rosszabbul leszek, mint amikor elkezdtem. Ez kikerülhetetlenül van így, jön a sötétség. Az biztos, hogy jön. A régi egyensúlyomat már elvesztettem, az új meg még nincsen meg, és ilyenkor a folyamatban általában van egy pont, amikor csapnivalóan vagyok, amikor azt mondom „Kár volt az önismereti csoportért, kár volt a képzésért! Hát hogy mehettem ebbe bele? Még itt legalább valahogy elvoltam, úgy valahogy elment a verkli. Nem voltam jól, de most ha visszagondolok, csak valahogy éltem. De most nagyon rossz. Rossz döntést hoztam, kár volt az egészért.” (12:30)

Amikor pillanatnyi terhelések, mondjuk Karácsonykor a roráte-misék kapcsán fölhalmozódnak, akkor előszeretettel hozunk rossz döntéseket. A rossz döntések arról szólnak, hogy abbahagyjuk azt, hogy magunkért tegyünk valamit. Tulajdonképpen az időt és az energiát, rájövünk, hogy nem érdemes magunkra szánni, mert ettől a helyzet csak rosszabb lesz. Közben itt van egy folyamat, és hogy átverekedjük magunkat ezen a sötétségen, így sokkal jobban leszünk (a magunkért folytatott munka nélkül – szerk.). Itt az történik, hogy a következő gondolatunk lesz a jövővel kapcsolatban. „Azért nem érdemes ezt folytatni, mert hát a Feri is megmondta, hogy nem lesz gyógyulás. Megmondta, akkor minek, minek? Majd… rálátni már így is tudok, már ott is ráláttam. Na, majd valahogy, valami csak jó születik. Tulajdonképpen nem vagyok egy rossz ember, hát így is születik jó a sebeimből, úgyhogy… Szóval gyógyulás úgyse lesz, minek vesződjek vele.” (13:40)

Most ráülök erre a székre (gyógyulás széke – szerk.), és azt mondom, sokkal több mindenben gyógyulunk, mint gondolnánk. Még olyan területeken is gyógyulunk, amiről nem is gondoltuk, hogy majd gyógyulni fogunk. Aha. És most még csak a harmadik lépésnél vagyunk. Ismerős ez nektek? Szerintem mmm, mmm… Jól van. Most megállapítom, hogy nem vagytok még a hatodik lépésnél, mert ott ezt kezdjük tagadni. Na, tehát, akkor ez volt a harmadik. Itt nézegetem, igen, igen, igen. Mhh. (14:10)

A személyes igények elhanyagolása kihat a baráti kapcsolatokra

Talán ezt múltkor is emlegettem nektek, hogy ez a fokozott erőfeszítés, és aztán a személyes igények elhanyagolása döntő módon kihat a baráti kapcsolatainkra. Ugye, erről volt szó? Hogy megnézzük, hogy az utóbbi fél évben, egy évben, két évben hogyan alakult a barátainkra fordított idő és energia. Kiderült, hogy „A nemjóját!” Néhány évvel ezelőtt hoztam magamnak egy szabályt, mert úgy látszik, hogyha nem hozok szabályokat, akkor egyszerűen nem tudok jól működni. A szabály így szól: hetente egyszer legalább egy barátommal fontos, hogy el-legyek. Valami jó időt töltsek. Nem az, hogy összeugorjunk a Moszkván az óra alatt, ugye ez már nem megy. Hanem hogy úgy tényleg úgy leüljük, és akkor legalább annyit, hogy egy jó nagyot vacsorázzunk, és úgy dumáljunk, és engedjük, hogy úgy megy az idő, és ahh, heti legalább egyszer. (15:15)

Mi a jelenség ilyenkor?

Kezdjük azokat a tevékenységeket abbahagyni, amiből mi merítettünk erőt. Azért, hogy a fölszabaduló idővel, és az ottani energiával még valami kötelességszerű dolgot el tudjunk végezni. Tulajdonképpen megrendítő dolog ez, hogy éppen kezdünk fázni, föl kellene emelnünk a fűtést, de elzárjuk a gázcsapot. Még jobban ki fogunk hűlni. A negatív érzések és érzelmek, hangulatok elkezdenek sokasodni. (16:05)

Magam számára is furcsa reakciókat adok

Ez az időszak a téli gumi cserélésének az időszaka. Hát ezzel nem mondtam semmi újat. Igen ám, de éppen a szerelőhöz kellett mennem, nem a téli gumi miatt, mert én már azt lecseréltettem, hanem azért, mert nem t’om, valami elromlott, meg kellett csinálni. Éppen mentem, hogy elhozzam az autót, és előttem bement az egyik szerelő, és azt mondja „Add ide nekem légy szíves az Opelnek a kulcsát!” És a kisasszony, aki ott intézi az ügyeket, és egyébként nagyon kedves, nagyon aranyos, nagyon jó fej, egy pillanat alatt így fölment fölső C-be. „Jaj, milyen hülye Opelnek a kulcsát?! Nincs itt semmi hülye Opel!!” S akkor a szerelő picit hátralépett. „De hát, hát nem hagyták itt az Opel kulcsát?” S akkor a kisasszony egy picit magához tért, azt mondja „Hát nem t’om, milyen Opel, milyen Opel kulcsra gondolsz?” És akkor, és akkor… Mikor kiment a szerelő, természetesen ott volt az Opel kulcs, akkor megkérdeztem a kisasszonyt „Több lett a munka?” S akkor azt mondja „Jaj, ne is mondja! Hát itt állnak sorba, téli gumi, itt a szerelőnél. Most ezt is csináljuk, semmire nincs időnk, meg vagyunk őrölve.” Hahh! (17:25)

Hogy ott vagyok mondjuk munkavállalóként, és hirtelen magamnak is egészen furcsa. „Ezt most miért mondtam így? Most valaki kedvesen odajött, valamit kért tőlem, vagy valamit kérdezett, és olyan módon reagáltam, hogy nekem is furcsa.” Ahh, tehát a negatív érzések és érzelmek elkezdenek elszaporodni. Olyan reakciókat adok, amelyeket tulajdonképpen… (Megszólalt egy ébresztő, vagy sziréna – szerk.) Nagy dolog, ha valaki tud cselekedni magáért. Minden elismerésem. Kétség kívül mindig igyekszünk egy arányt fönntartani. Cselekszem magamért, és a többieket is számításba veszem. Nekem ez még belefért. (18:20)

Krónikusan nem tudunk a stresszel bánni

Na most! Akkor! Mi az, ami még itt jelenségként nagyon világosan fölismerhető? Hogy tulajdonképpen, elnézést ezért a nem magyar szóért, krónikusan nem is tudunk a stresszel és a feszültségünkkel bánni. Ilyenkor leülünk, és azt mondjuk „Tényleg, tényleg, voltak valami ilyen stressz kezelő technika, vagy ilyen…  amikor az ember ideges, hogy akkor… Mi, mi is, mi is ez? Relaxáció, vagy autogén tréning? Állítólag vannak ilyenek, de… Hát arra nincs időm, hogy a neten egy kicsit megnézzem. Meg különben is, hova menjek el, ilyen…” Ilyenkor fölmerül bennünk, hogy tulajdonképpen ez a sok indulat, ami kezd fölgyűlni, negatív érzések, valami, hát valahogy meg kéne tanulnunk a feszültségszabályozást, az érzelmi hullámzásunkat valahogy szabályozni, a szorongás-szintünket szabályozni. De ezt nem tanultuk meg. Ilyenkor nagy lehetőség lenne, hogy azt mondjam „Igen, most magamért megteszem azt, hogy elmegyek valahova, és megtanulok relaxálni, autogén tréningezni, vagy legalább valami jó vizualizációt, vagy valamit.” De azt mondom „Nem, nem, de hát most nem fér bele. Majd, majd nyáron, nyáron elmegyek, akkor megtanulok relaxálni.” Na de nyáron tudod, ki megy el relaxálni? Hát nincs az az élő ember, aki nyáron relaxálni tanul, meg autogén tréningezni. Így aztán, legközelebb a téma a következő karácsony előtt merül föl. A… ó, hát igen. (20:00)

December 24. délelőttje

Beszéltem én nektek december 24-e délelőttjéről? Nem, nem emlegettem nektek ezt a, ezt a Magyarországon általános jelenséget? Azt hiszem, akkor ezt szóba hozom. Mert most már közeledik a Karácsony, ahogy egy paptestvérem mondta „Nyakunkon az ünnepek!” Ebből is látszik, hogy nem ugyanabban a szerepben leszünk majd Karácsonykor, de minden esetre, minden esetre… Jó, akkor egy picit itt megállok. Mert… (20:30)

Kulturális sajátosságunk december 24-e délelőttjén, hogy a nők és a férfiak elkezdenek másképpen működni. Ez alatt a következőt értem. Kicsit le is jövök. Minden nő december 24-én délelőtt már reggel, sőt december 23-án este úgy fekszik le, 24-ére virradóan, hogy a fejében van 75 dolog. A 75 dolog mind itt van. Az egyik gyerek, a másik gyerek, az egyik gyerek kosztümje, a másik gyereknek a cucca. Akkor a pásztorjáték, a pásztorjátékra milyen cucc kell. Neki kell egy koppantós bot, a másiknak kell a királyi palást, meg ez a… Hogy hívják ezt? A korona! És akkor aztán egyik ajándék, másik ajándék, jaj, az anyósomnak az ajándék, a férjemnek, azt be kell csomagolni, csomagolópapír, és a cellux. És akkor a cellux… és akkor a masni. Jaj, a masni mellett a kis műhó. A műhó mellett… jaj-jaj, jut eszembe, jaj, jut eszembe, hogy akkor a karácsonyfa dísz, akkor a csúcsdísz, jaj, jaj. Akkor ki kell hozni a világítókat, jaj, a gyertya, a gyertya. Ott akkor a hangulatvilágítás, a mécses. A mécses mellett… juj, hát akkor szalvéta, jaj, a szalvéta. Akkor vörös terítő. Jaj, a terítő mellett polírozni kell. Jaj, izé… (21:40)

Most csak valahogy próbáltam érzékeltetni a női sorsnak ezt a már-már drámai bonyolultságát a férfiak felől nézve. Akkor ez 75 dolog. Hát ne, felőletek ez a normális, ugye, én ezt jól gondolom. Hát mi? Hát normális, 75 dolog van. Karácsony előtt az szokott történni, hogy az energiátok maradékával adtok egy esélyt a férjeteknek. Azt mondjátok „Jó, jó, jó, tudom, férfi. Tudom, egy csomó Karácsonyunk már volt, tudom, hogy ilyenkor mi szokott lenni, jó. Egyetlen dolgot kérek tőle. Egy. Nem, semmi mást, ez az egy. Ez lesz, látni való, nagyvonalú vagyok, hát nem akarok én a Szentestére úgy facsarodni, hogy ott… nem. Egy dolog. Mégpedig, hogy december 24-én délelőtt a karácsonyfát a karácsonyfatalpba faragja be. Tulajdonképpen ennyi elvárásom van, semmi más. Ebből is látszik, hát én 75 dolgot fogok megcsinálni, őneki ez az egy.” Mi fog ilyenkor történni? Te reggel 7-kor fölkelsz, hát magadtól fölébredsz, rohansz, a gyerek, öltözteted, púderozod, minden. A szerecsen királyt izé… (bekeni az arcát – szerk.) A férjedre néha csak egy óvatlan pillantást vetsz, hát nincs is időd rá. Olvas. Még utolsó erőd maradékával azt mondod „Most nem robbanok még föl, nem, nem robbanok föl.” De amikor 10-kor bekapcsolja a tévét, és egy focimeccsnek az ismétlését nézi, ott vége. Na, ott kezd vége lenni, és még ilyenkor is azt mondod „Nem, nem, nem, ez egy kivételes napnak a délelőttje. Nem, most nem vesztem el a türelmem.” És ezért ráutaló magatartást tanúsítasz. A ráutaló magatartás tanúsítása abban a formában történik, hogy kiállsz az erkélyajtó elé, vagy a kertajtó elé, és nézed a fát. Hátha ez a ráutaló magatartás valamiféle viselkedési fordulatot hoz a férjed esetében, akitől ezt az egy dolgot kérted, hogy megcsinálja. Természetesen ez nem hoz változást, ezért egy utolsó utáni eséllyel mit csinálsz? Kinyitod az ajtót, és elbotlasz a fában. Mire a férjed mit mond? „Csukd már be az ajtót! Kihűl az egész ház. Meg vagy bolondulva?” (24:15)

Most csak egy picit ezt a történetet továbbvinném. Hogy… itt tulajdonképpen megjelenik a női sors drámaisága. Ez alatt azt értem, hogy jött hozzám egy kedves hölgy, azt mondja. „Ide figyelj, Feri! Tíz évig próbáltam azt, hogy ha valamit szeretném, hogy a férjem megtegyen, nem szólok, hátha megteszi anélkül. Most eltelt a tíz év, arra jutottam, ha azt akarom, hogy meglegyen, inkább szólok.” Ez nagy dolog tíz év után, mert van aki úgy szenderül el a jobb világra, vagy másvilágra, hogy ez nem esik annyira le. De ez még nem a női sors drámaisága, ez egyszerűen csak a női sors nehézsége. Mitől lesz ez drámai? Attól, hogy amikor eljutok oda, hogy inkább szólok, mert akkor se biztos, hogy megcsinálja, de legalább tudom, hogy szóltam neki, hogy csinálja meg, az is valami. Hogyha szólok és megcsinálja, az már nem olyan. (25:35)

Az nem olyan. Nem o-lyan. Lejátszódott ez? Nem o-lyan. Mit jelent ez, hogy nem o-lyan? Most azt gondolnánk, hogy énbennem bármiféle halvágy gúny is van a női sorstársaimmal szemben. Nincs. Nincs, és ezt el is mondanám, hogy miért. Mert mondjuk én egy épeszű nőként mit várok? Mi az, ami a legtermészetesebb, magától értetődőbb? Hát az, hogy azt képzelem, hogyha a férjem a férjem, hát márpedig ő az, oltárnál állt, azt mondta „Szeretlek.”, úgyhogy ő az, na. Most ha ő az én férjem, akkor arra gondolok, hogy tulajdonképpen ha szeretne, és tényleg ő lenne az igazi, hát mi lenne ennek a következménye? Hogy reggel 6 órakor magától fölébredne, de nem baj, vekkerre fölébred, reggel 6-kor óvatosan kiosonna, és akkor a fát tik-tik-tik-tik, befaragná, de úgy, hogy én ne ébredjek föl. És akkor 7 órakor hozná a kávét. „Kávé, kávé, kávé!” És azt pont úgy, ahogy szeretem, két cukor, mellé, nem rakja bele, majd én rakom bele. És mindezt önként, jókedvvel. Azt nem mondom, hogy bőséggel, de jókedvvel, önszántából, vággyal, saját indíttatásból, úgy hogy ő ezt élvezze is. Ugye, ugye? Élvezze! (27:10)

Miért van ez bennünk? Az az érdekes, hogy tudjátok, a szerelem, hát márpedig csak valami kis szerelem csöppecskék csak megjelentek ott, annak idején, azt teszi velünk, hogy elevenné teszi a csecsemő-anya kapcsolatot. Ez bennem eleven, csak nem tudatos, de eleven. A csecsemő az a valaki, aki a szeretet alapélményét úgy élte meg, hogy van egy személy, aki rám hangolódik, és a szükségleteimet kielégíti. Általában úgy hívják, hogy ANYA. Ráadásul az első életévekben nem is tudok beszélni. De ő megcsinálja, szavak nélkül megcsinálja, érti, tudja, érzi, hangolódik, csinálja, csinálja, csinálja. Hát ez a szeretet alapélménye. És egy csecsemő igenis rászorul arra, hogy megélhesse azt, hogy az anyukája ezt szívesen csinálja. Hogy ő ezt akarja csinálni, kedve van, mert termelődik benne egy csomó oxitocin. Hát egy olyan édesanya, aki minden nap „Most ellássam a csecsemőm, vagy nem?”, nem egy nagy biztonság. Tehát az a vágy, ami 30-40-50-60 éves korban nőként bennünk van, nagyon érthető, csecsemőként. De nagyon érthető. Azért érthető, mert ez az élményvilág a szerelem révén a társkapcsolatban fölelevenedik. Ezt várjuk. Hááá! (28:50)

Relaxációs technikák Karácsonyra

Ezt az utolsó erőmorzsákkal kapcsolatban mondtam. Már ilyenkor van egy pont, ahol sajnáljuk azt, hogy bármiféle erőfeszítést tettünk, és legyintünk, és azt mondjuk „Ugyan már, itt már mindegy. Mindegy.” Arra gondoltam, mi lenne, mutatnék nektek egy egyszerű relaxációs technikát. Na, jó, jó? Karira való tekintettel. Hát főleg a nők, a nőtársaimnak. Mikor a férjetek nem faragja a fát, akkor lehet csinálni. Mutatok kettőt. Nem, ha már, ha már… (29:30)

1. Izmok megfeszítése, majd elengedése

Az első, ez akkor, hogyha mondjuk mered csinálni, és nem tartasz attól, hogy valaki más látja. Tényleg, hát… főleg nőként, azért na. Három része van. Első. Az úgynevezett rágóizmok megfeszítése. Zzzss! Egy valamire vigyázz, ne repedjen el a fogad. Komolyan, mert az, hogy belelendülsz… simán. Tehát úgy szorítsd, hogy érezd, hogy nem fog a fogzománc megsérülni. Mmmm-ghhh-ghhh! Ki kell tartani legalább addig, hogy úgy érezd, hogy „Ú, ez már most sok.” Tehát már, már úgy fogy az erőm, addig kell csinálni. Ummm-mmmm! És utána, mikor ez megvolt, ennél egy picit hosszabban, akkor úgy engedd el az izmaid. Így, az, hogy a szád így szittyedjen le, a nyál csoroghat kifele. De ez fontos. Fontos a maximális erőfeszítés, tzzz, tartani, tartani, és aztán ez az ööö-öhhhh. (30:35)

Ezután jön a felső test izmainak a megfeszítése. Mrrrrr-grrrrr, és amikor már úgy érzed, hogy sok, még akkor egy kicsit. Mrrrrr! És utána Ahhhh! Engedd el. Utána a láb izmainak a megfeszítése. Érdemes lehet ülni egy székben (a szék lába köré fonja a lábát – szerk.), mert így akkor az összes izom meg tud feszülni, és ürrrrr-hrrrrr. Nadrágra vigyázz! Mrrrrr-rrrhhh! És utána ahhh, engedd el. (31:10)

Ezt érdemes kétszer megismételni. Az emberi test olyan jótékony kedves velünk, hogy az erőfeszítés után elindul bennünk egy program. Azt mondja „Ú, itt, itt nagy erőfeszítés volt.” Most hogy bírja a gazdi a nagy erőfeszítést, amiről a testem azt gondolja, hogy hát lehet, hogy ezt fogja csinálni még öt napig, ezért hogy ellensúlyozza ezt az erőfeszítést, átmegy a másik oldalra, és elkezd bennünket lenyugtatni. Mert ő fölkészül arra, hogyha ez megint lesz, akkor ott beveti magát, itt meg akkor ellensúlyként pihen. Pont úgy, ahogy hosszú távon kialakul a sportoló szív. A nyugalmi pulzusból megyek föl, 200-as pulzus. Ha sokat edzek, föl tud menni a pulzusszám 210, 220. A testem megtanulja, hogy néha nagyon kell dolgoznia. De mi történik hosszú távon? A nyugalmi pulzusom 72-ről, meg 68-ról lemegy 48-ra. Mert a test megtanulja, hogy hát ezt a nagy erőfeszítést mindenképpen akkor egy intenzívebb, ha szabad így mondanom, kicsit képzavaros, egy intenzívebb pihenőidőszakkal lehet ellensúlyozni, hogy hosszú távon ne készüljek ki. Ezért van az, hogy rágó izmok, fölső izmok, lábizmok, és akkor adj bele mindent. Tehát ott ne az, hogy „Jaj, féltem egy kicsit a nem t’om mit, a kis bordácskámat.” Ne féltsd a bordácskádat! Grrr-rrr, nem fog elpattanni! Ez az egyik gyakorlat. Ezt lehet, hogy nem szívesen csinálod mondjuk a munkahelyeden értekezlet közben. Mert biztos vannak értekezletes élményeitek, amikor úgy hrrr-hhhrrrr, és tudod, hogy még egy órát kell ott ülni. Az nem könnyű. (33:00)

2. Légzőgyakorlat

Második dolog, ez egy nagyon diszkrét gyakorlat, de nagyon hasznos, légzőgyakorlat. Hasi légzésre lesz majd szükség, tehát egy picit érdemes, hogyha valamelyikőtök ezt nem csinálja, hogy nem ilyen hhe-hhee, ilyen fölszíni pihegés az nem jó, hasi légzés, hogy érezd, hogy milyen, amikor innen jó, jó… jó mélyre. Csináljuk? Na, csináljuk egyszerre, számolok. Tehát akkor… ülhettek jól, úgy, hogy érzitek, hogy fogtok tudni jó kényelmesen levegőt venni. Én is leülök, és akkor így együtt. Akkor mondom. (33:40)

Levegőt beszív, 2, 3, 4, benntart, 2, 3, 4, kifúj, 2, 3, 4. Beszív, 2, 3, 4, 5. Benntart, 2, 3, 4, 5. Kifúj, 2, 3, 4, 5. Még egyszer! Beszív, hasi légzés, 3, 4, 5, benntart, 2, 3, 3, 5, kifúj, 2, 3, 4, 5. Ezt érdemes körülbelül ötször-hatszor ismételni. Ötig beszívni, ötig benntartani, ötig kifújni. Szép nyugisan, lassan, úgy, hogy ilyen kényelmes ülésben legyél. A rekeszizom jól tud működni, hááhhh. Garantáltan esik a pulzusszám, ááá, vérnyomás, ááá. Te el is aludtál, várjál, várjál! (35:05)

3. Fülcimpa masszázs – pezsdítő gyakorlat

Most képzeljük el, de ez már, ez már tényleg csak egy ilyen, most rájöttem, hogy ha már most elkezdtem csinálni, akkor csináljuk. Hogy ha annyira lelazultok december 24-én, hogy öt órakor délután a gyerekek már rohangásznak, mint az őrültek, mert keresik az angyalt, és ti pedig ilyen „beszív, 2…”. Azt lehetne mondani, hogy a testetek izgalmi állapotának valami másfajta szabályozására is szükségetek lenne, akkor nem érdemes veszekedést generálni, mert az nem annyira emeli az ünnep fényét, hanem mutatom a gyakorlatot. Olyan egyszerű, hogy elképesztő. A fületeket, a fülcimpának a külső részét fölülről kezdjétek el nem durván, de azért olyan erőteljesen morzsolgatni le, a fülcimpátokig, és utána föl. Ha most van köztetek olyan szabad lélek, hogy ezt csinálod is, úgy kétszer-háromszor föl-le, el fog kezdeni megemelkedni a pulzusszám és a vérnyomás. Csináld meg a másiknál is, föl, morzsolgasd, tehát ne simogasd, morzsolgasd, de nem kell úgy, hogy fájjon. Így, föl, le. Még egyszer megcsinálom. (mutatja oldalról – szerk.) Ez jó. Látjátok, hogy kell csinálni? Jó. Nagyon örülök, hogy… s akkor le. Hát azt a pár percet azért érdemes rászánni. (36:45)

Az fog történni, hogy akik csináltátok, majd fogjátok érezni, hogy egyszer csak így elkezd melegedni az arcotok, hogyha háromszor megcsináltátok. Innen, a fületektől kezdve lesz egy melegség. Ha például reggel bementek a munkahelyetekre, és úgy nem bírjátok elkezdeni a tempót, fülcimpuli masszázs, három föl, három le, három föl, három le, garantáltan megy föl. Most amiről beszéltem, élettani evidenciák, így működik egyszerűen, és kész. (37:15)

Tehát a harmadik pontnál vagyunk. Amikor a harmadik pontnál már megvan a fokozott erőfeszítés, ez a második pont. A harmadik pontnál a fokozott erőfeszítést azzal tartjuk fönn, hogy a személyes szükségleteinket elkezdjük nem kielégíteni. Ott egészen nyilvánvalóvá válik, hogy a túlterheltség miatt szükségünk lenne valahogy tudni relaxálnunk. Ezt a feszültség szintet, izgalmi szintünket valahogy szabályozni tudnunk, lenyugodni, pfff-hhh-áhh. Akkor is, ha a fenyőfa nem áll még a talpában. Ezért nagyon ajánlom a műanyag fát, műanyag talppal, nagyon tündi-bündi. Eltörött a műanyag fa? A talp. Az is eltörött? Hát, van, akit az ág is húz. Akkor. (38:20)

Elkezdjük a munkát hazavinni

Mi szokott ilyenkor megtörténni? Hogy bírjuk ezt a fokozott tempót, amire senki nem kényszerít, csináljuk magunktól, legföljebb elhisszük, hogy muszáj, hogy elkezdjük a munkát hazavinni. Az elején csak úgy na, csak épp a karácsonyi előtt. Tehát nem, egyébként nem szoktam hazavinni, de így, így na most, hát nem olyan sokat, csak ezt a pár izét. Itthon megcsinálom, tulajdonképpen egész más is, mint a munkahelyen. Olyan más, akkor itt mégis csak a kis mamuszkámban vagyok, olyan kis bolyhos belül, olyan édes. És akkor a kis teámat iszogatom, és mit, egy kicsit ott elvacakolok azzal a… na, excel táblával. Ez tényleg nem olyan nagy munka, most miért is, a férjem is olyan megértő… volt, amíg el nem hagyott. Na, igen, igen, igen. Egy picit… na igen. (39:25)

Eszembe jutott a papi sorsom. Hogy azért tudjátok… Például Terézvárosban – ez a munka hazavitele téma. Terézvárosban, ott volt az első hely, ott volt egy szobám, de például a fürdőszoba és a WC egy közös folyosóról nyílt. Ezen a folyosón keresztül lehetett a plébános atyát is megközelíteni. Tehát mondjuk tulajdonképpen, azt nem mondom, hogy egy ilyen közfürdő volt, vagy köz-WC, de azért még csak, mindig mikor mentem ki, akkor nem azzal a jóleső érzéssel, amivel ti ugye otthon csak úgy kitámolyogtok reggel. Nekem már a zuhanyzásra is föl kellett öltöznöm. Mondjuk amikor észrevétlenül a munkahelyed meg az otthonod összecsúszik, ezt hívják plébániának. Ez így volt, és arra gondoltam, hogy tulajdonképpen hát lehetne rosszabb is, meg hát voltam katona is, meg sok minden mást is csináltam. Tehát tulajdonképpen azért, na, tehát… na. (40:25)

Voltam Oroszországban, pottyantós WC. Az nagyon, nagyon. Jaj, ezt a történetemet legalább öt éve nem mondtam el. Azt képzeljétek el, hogy minden évben… Erre nem készültem, de ha itt van, itt van. Most akkor jöjjön ki. Minden évben elmentünk az ukrán bajnokságra. Ukrán fedettpályás bajnokság, mert azért mégis csak, ’80-as évek legeleje, sőt a ’70-es évek… ’80-as évek legeleje? Igen. ’80-as évek legeleje, sőt még a ’70-es évek vége, hát Magyarországon nem sok atlétika csarnok volt fedett állapotú. Hát ezért az ukrán bajnokságban az is nagy szám volt, ott edzettünk, akkor az nagy királyság volt nekünk. Akkor, hol laktunk? Kollégiumban. A diákok éppen nem voltak ott, valahogy nem t’om, így volt kitalálva, bevonultunk a kollégiumba. A kollégium, ez most Ukrajna, azon belül Kijev. Egy átlagos kollégium, az ajtón nincsen zár. Lengőajtó volt az összes kollégiumi szobának az ajtaja. Lengőajtó. Ugye hogy miért, most ezeket hagyjuk is. Minden folyosónak az elején ott ült egy hölgy. Kérlek szépen, ő a ’80-as évek elején, felügyelte a folyosó rendet. Tehát amikor valamelyikünk kiment a lengőajtón a szobájából, máris egy folyosó-felügyelőnőnek a szeme kereszttüzébe került. De ez hagyján volt, mert ahova el akartam jutni, az a pottyantós WC. Valahogy így kicselezve ezt a bárisnyát, bevonultam a WC-be. Azért ahogy mondjuk édesanyámtól szoktam hallani „Tudod Feri, az egyetlen majdnem biztonságos hely a WC. Tehát ott is azért rám kopognak a gyerekek, de mégis csak ott legalább egy picit a Nők lapjának legalább a végén a mesét el tudom olvasni.” Az történt – most lenne egy kérdésem. Érzitek, hogy meleg az arcotok? Ugye, ugye hogy érezhető, hogy egész bemelegedett az egész arcunk. Ugye milyen izgalmas? Attól, hogy háromszor föl-le, ennyi. Én is tiszta tűz lettem, na. Most… Bevonultam a WC-re. Ugye eleve mondjuk nagy segítség volt, hogy telenként síeltem, ugye, mert azért ez az állás ment úgy ipari módon. Mert hát ott ugye leülni nem nagyon lehet. Úgy volt kitalálva, hogy amikor így, így voltál. Ezt innen is mutatom (oldalról – szerk.), így, (megfordult, a másik oldalról – szerk.), így, jó a derekam, látjátok. Így voltam, akkor válaszfalak voltak a WC-k között, de pont annyi, hogy így még mindenkire ráláttál (guggolva – szerk.), még ebben az állapotodban is így. Tehát na nehogy már ott konspiráljatok a WC-n, 13 éves kis gazemberek! És ez még mindig semmi, ez még mindig semmi, mert amikor éppen ott egyedül konspiráltam, egyszer csak megjelent, de úgy, ahogy mondom. Tehát miért mondanám, hogy… ha nem úgy van. Egy tetőtől talpig fehér ruhába öltözött nő. A cipője is fehér, ilyen papucsszerű volt, és az arcán egy maszk, egy ilyen fehér, mint a, tudjátok… így volt, így volt. Úgy, mint a… na, méhészeknél. Ilyen méhész. (Most erről eszembe jutott, képzeljétek el… a Naphegy téren van az egyik kedvenc kiírásom: Dr. Méhész – szülész, nőgyógyász. Ugye, a név kötelez, ezt szokták mondani. Szóval.) Hát el ne felejtsem a szavam fonalát ismét fölvenni, ott ülök így, egyszer csak látom, hogy egy nő, ahogy a maszkon át láttam ugye, mindenféle zavar és szégyenkezés nélkül jön, maszkban, tök fehér. Én ott éppen, értitek, síelek, és a… És a hátán, mint amikor a szőlőbe ti mentek, és permeteztek, fertőtlenít. Teljes szenvtelenséggel, egyik pff-pff, pff-pff. Egyszer csak odaért hozzám, ugye rám nézett, kicsit így följebb emelte, pff-pff. Én meg ott így… Hát, biztos, majd mire leszáll, addigra én is végzek. Ez történt, ’80-as évek eleje, Kijev, ukrán nemzetközi bajnokság előestéje. (45:35)

Ja, hogy ezt honnan kezdtem el? Á, megvan még, megvan még. Hogy… hogy… Igen, igen! Ki mondta? Na, hát köszönöm, kösz, tudtam magamtól is, tudtam. Ugye a plébániától indultam el. Azt gondoltam, a Terézváros után, hogy na, hát majd Rákoskeresztúron másképp mennek a dolgok. Ott például a plébánia egy lakótelepi lakás volt. Egyik lakás volt a plébános atyáé, másik a káplán atyáé. Egyre lángol a fülem, az a baj, ezt nekem nem kellett volna csinálnom. Pedig tudtam, hogy ezt csinálom. De ááá, csak csinálni… na mindegy. Ott meg úgy volt, képzeljétek el, hogy hát nem volt iroda. Ezért hát a szükség törvényt bont, vagy nem tudom, lehet, hogy ez nem is törvény, úgy volt, hogy a lakótelepi lakásnak két kis szobája volt az enyém, az egyik szoba meg volt az iroda. Tehát én mondjuk ott készültem, vagy úgy lettem volna, iroda időben meg jöttek-mentek ott az emberek. „WC van? – Persze, van.” A szobámban volt az… nem, a lakásban volt az iroda heti ötször, három órában. Na ilyen az, amikor valaki hazaviszi a munkát. Ugye ez csak… mondjuk… jó. (46:55)

Most a mostani helyzetemről nem szólok, ugye, hogy a földszinti ablak ránéz a kutyasétáltató tömegre, igen. Tényleg, mondjuk az egy picit nehéz, hogy ugye ott laknak a plébánia körül a hajléktalan testvéreink. Ez egyáltalán nem zavar, de például az eléggé megterhel, hogy még ki se szállok az autóból, már ott állnak. „Jaaa, Feri atya!” Olyan kedves volt az egyikük, képzeljétek el, hát több mint 20 éve hajléktalan. Telenként elég ügyes, bevonul a hajléktalan szállóra. Most az történt vele, hogy legalább összekeresett egy 1000 forintot, és nagyon berúgott. Ez szokásos, de ott, a hajléktalan szállón összetűzésbe keveredett egy másik férfivel egy nő miatt. Ebből bunyó lett, őt kitiltották öt napra a szállóról. Találkozok vele hétfőn „Hát hogy-hogy itt kint vagy? – Ó, ne is mondd, kitiltottak… pénteken mehetek.” Pénteken leállítom az autót. Jön, ó, eléggé be volt csiccsentve. Azt mondja „Jaj, jaj, nem mehetek be a szállóra… Atya, adjon egy kis…! – Te, Pista, hát péntek van. Te már bemehetsz.” S képzeljétek el, elsírta magát. „Péntek van? Hát péntek van? Bemehetek a szállóra? Atya, de köszönöm! Hát péntek van! Bemehetek a szállóra!” Húúú. „Hát akkor nem kell pénz, akkor bemegyek a szállóra.” Úúú. Szóval az azért megterhelő tud lenni, hogy képzeljétek el, hogy mindig, amikor ti hazamentek, mindig ott állna a ti lakásajtótokban, mert ez így történik, az ajtóban ott állna valaki, és azt mondaná „Haj, de jó, hogy megjött…!” Ez mondjuk évszámra egy kicsit fárasztó. (49:10)

Szóval, csak akartam mondani, hogy itt, ennél a harmadik fázisnál, a személyes szükségleteknek a háttérbe szorítása, hogy időt, energiát nyerjünk a fölhalmozódott munkaterhek elvégzésére, itt történhet az meg, hogy elkezdjük a munkát hazavinni. Amikor először hazavisszük, akkor leülünk, és azt mondjuk „Na, ez egy jó, ez egy frappáns megoldás volt! Hú, ez ügyes! Így, mert hazavisszük, tényleg kényelmesebb is, minden. Még valahogy kedvem is van, meg előtte vacsiztam egyet, na meg közben megy a sorozat. Na, ez nem is olyan rossz.” Aha! Egy hétig. Amikor ez állandósulni kezd, megyünk a negyedik fázisra. Most nem tudom, hogy van veletek, ki hogy dolgozik, van aki csak otthonról dolgozik, tudom, hogy itt már rengeteg variáció van. Most ez egy olyan egyszerű sodrás, nyilván értitek, hogy ezt hogy mondom. Jó. Következő. Meg kell találnom, hol vagyok. Aha! Ez az. Úgy lángol a fejem, hogy az hihetetlen. „Tegyél rá kólát!” Tessék? Kólával hűtsem a fülem? Nem, inkább relaxálok, 2-3… Jó. Na most! Igen. Ahh! (50:25)

Megint mi az, ami ilyenkor sajátos nehézség lehet? Na azt mondjuk „Nem, most már tényleg itt az idő, muszáj nemeket mondani, muszáj.” Hát most már látom, most a munkát elkezdtem hazavinni, ez lehetetlen, tehát érzékelem, hogy ez a folyamat nem jó. Nemeket kell mondani. Most elmondanám egy élményemet ma délelőttről. Tartottam egy előadást ma délelőtt, odajött hozzám egy asszony utána, azt mondja „Feri atya! – assz’em mondta – Énnekem nagy nehézségem van, és segítséget szeretnék kérni, mert a lányommal ez van.” Meghallgattam őt, mondtam neki a szokásosat. Nem azt, hogy előadás után nem, email, nem, nem. Mondtam neki, hogy hát látom, hogy itt tényleg komoly segítségre volna szükség, akkor el tudok mondani két helyett attól függően, hogy mennyire súlyos a baj. Mind a kettőt fogtam, leírtam neki, a cím, az elérhetőség, minden, ott töltöttem vele 5-6 percet. Elment, megvárt amíg dedikáltam néhány könyvet, megvárta, míg mindenki elment, visszajött. Azt mondja „Hát atya, szeretnék egy történetet elmondani magának. A történet arról szól, hogy néhány évvel ezelőtt nagyon nehéz élethelyzetben voltam. Karácsony körül volt, és arra gondoltam, hogy hát akkor bemegyek egy templomba, picit erőt meríteni. Négy templomba is elmentem, és mind a négy templomnak az ajtaja zárva volt. Akkor megtanultam, se Istenben, se emberben nem lehet bízni, se számítani. Hát köszönöm.” (52:10)

Miért hozom ezt a történetet? Azért, mert amikor arra a következtetésre jutunk, hogy nemeket kell mondani, megint csak az első lépés mi lesz? A konfliktusaink száma meg fog nőni. Hát nem az történik, hogy a nemek miatt rögtön jó leszünk, és akkor… Tudjátok, 10 levélből 9 így érkezik, hogy „Feri, nagyon tudom, hogy nagyon elfoglalt vagy. De…” A „De…”. Elkezdtem játszani ezzel, tudjátok, hogy… Sándor Gyurinak ismeritek azt a poénját, mikor a zálogházban van. Ismeritek, biztos, csak gyorsan fölelevenítem. Ott van a zálogházban és jön valaki, és mondja, hogy „Na, tessék! Hát egy használt mappát szeretnék beadni.” Most képzeljük el, én vagyok, ott van Sándor Gyuri. „Hát egy használt mappát szeretnék beadni. Tulajdonképpen jó még, a cipzárja is működik, és hát tényleg szép kiállítás… Használt, az igaz, de…” Akkor Sándor Gyuri azt mondja. „Hát igen, látom ezt a mappát. Hát nézzük csak! Tényleg, szép ez, bőr, és látszik, hogy azért ez még egy használható… Mondjuk 1200 forintot tudok érte adni. Tulajdonképpen, most ahogy kinyitom. Hát igen, itt a tollaknak van hely úgy betolni. Tehát akkor mondjuk egy 1600, de ez a vége, ez a vége. Most érdekes, hogy belül is vannak cipzárak, meg tasakok, hát 2500, de több nem lehet, értse meg! Hát nem, nem lehet több. Most azért látom, tulajdonképpen az A4-esek beférnek, tehát egy, egy 5000-et tudnék mondani, de értse meg, hát nem mehetek tovább. Most azt nézem, hogy tulajdonképpen ez a szín nagyon, nagyon divatos. Ó, hát mondjuk egy 8000, de ne haragudjon, hát több nem lehet.” Ismeritek ezt? Na. (54:05)

Ez jutott eszembe, elkezdtem csak úgy hülyéskedésből ilyen variációkat írni erre, hogy

-          Kedves Feri! Tudom, hogy nagyon elfoglalt vagy, ezért nem kérek tőled semmit.

-          Kedves Feri! Tudom, hogy nagyon elfoglalt vagy, ezért a kérésemet elmondom, de egyáltalán nem azért, hogy teljesítsd, csak jól esik nekem elmondani.

-          Kedves Feri! Elmondanám, hogy mit szeretnék tőled kérni, és nagyon remélem, elutasítasz, mert egy jó segítő tud nemet is mondani.

Elkezdtem ezzel játszani, hogy mi lenne, hogyha olyan Sándor Gyurisan fejeződne be egy ilyen mondat, és én meg csak állnék, és „Jó, jó, jó. 5000? Jó. 10000? Jó, jó, úgy is jó lesz.” Szóval. Igen, igen. Erhh-rrhh. (55:00)

Szép lassan a hivatalos elfoglaltságok válnak tulajdonképpen az időtöltéssé. A különbség csak az, hogy ezek a hivatalos elfoglaltságok néha ilyenek, néha meg olyanok. Tehát otthon mondjuk nem kezelek klienst, mert ott mondjuk a szakirodalmat olvasom másnapra. (Egészségedre! Ez lehet, hogy krónikus.) Oké. (55:30)

Mi az, ami segíthet?

1. Ha elkezdek őszinte lenni magammal

Hogy ez már itt, ez már itt nem az első egy-két lépés, tehát mármost benne vagyok azért a sűrűben. Azt mondta nekem egy asszony, jaj, az óra! Ja, még van negyed óra. 17 perc. Ti is rorátéztetek? Nem, nem, te igen, nem, nem. Látszik is, olyan kipihent vagy. Szóval.

Mi az akkor, amit tudunk tenni? Első, őszinte vagyok magammal. A személyes ügyeimnek elsőbbséget adok. Tudjátok, ez a fordulat, ahogy múltkor beszéltem, hogy nem mentem édesanyámhoz ebédelni, és elkezdtem őt beírni. A következő lépés meg az, hogy magamat is beírom, magamat. Hogy beírod, hogy tzzz. Ott van a saját neved. Ha másokat beírok, akkor azt csinálom. Akkor magamat is beírom. Ilyen egyszerű is lehet. Jó, személyes ügyek. Következő. (56:35)

2. Elkezdem tudatosítani a saját erőforrásaimat

…amelyekről szép lassan leszoktam. Hogy tulajdonképpen mi az, ami föltölthetne. Mikor hullafáradt édesanyákkal beszélek, vagy olyan munkavállalókkal, akik durván túltolták, és fölteszem ezt a kérdést, hogy „Tulajdonképpen lenne-e valamihez kedved, volna-e valami erőforrásod? Van valami, ami téged pihentet, valami, ami kikapcsol?” Sokszor először annyira távol van a saját szükségletétől, nem is jut eszébe semmi. „Nem is tudom, hát mi is, mi is?” Jobb esetben még valami eszébe jut, és akkor azt mondja „Jaj, hát olyan jó lenne, ha…” S akkor, na itt nem érdemes megállni, hogy „Jó lenne, ha…”, meg „De szeretném…”. Akkor mi az? Akkor ez. Mikor fogd csinálni. Ugye ez egy párbeszéd saját magammal. Mikor? A héten mikor? Szombaton. Írd be magadnak. Szombaton elmegyek síelni, ha van hó, ha nincs. Mert ezen nem múlhat az életem. Szombat délelőtt kihúzva. (57:50)

Szóval mindig szoktunk futni legalább három-négy kört, mert lebeszéljük magunkat. Azt mondjuk… S tudjátok, mi a nagyon érdekes? Amikor valaki eljut oda, például hogy azt mondja „Igen, igen, hát olyan régen kirándultam. Elment az ősz úgy, hogy megnéztem volna, milyen az őszi erdő.” Hát ez szörnyű, hogy elment három hónap, és nem láttam, hogy hullnak le a levelek! És akkor azt mondom „Hát tulajdonképpen most azzal, hogy arra gondoltam, milyen szép az őszi táj, tulajdonképpen egy kicsit jobban is lettem, tehát nem is kell elmenni.” Ilyeneket csinálunk. Na ezeket érdemes fölismerni. Mert tényleg így van, a képzelet sok ajándékot ad. Úgy érezzük, hogy már elég is. Mhh. (58:40)

Ez olyan, mint amikor egy nő elképzeli, hogy lesz egy társa. Ez pont olyan. Hát de pont olyan. Ülsz otthon, s úgy elképzeled, hogy végül is tudom, hogy milyen lenne az a valaki, aki hogyha most becsöngetne magától, akkor tulajdonképpen nem dobnám ki. És azzal, ahogy ezt elképzeled, az az érdekes, a lélek így működik, hogy lesz egy egész jó estéd. Tényleg, ez egy jó fantázia. Úgy bejön, elcsodálkozol, „Ez megtörténhet velem is?!” Hát meg, mert éppen el tudod képzelni. Miért ne történhetne meg? És már be is jön, s pont olyan kedves. Nem, nem, nem akar lerohanni. Hát persze, ha valakinek az a fantáziája, akkor már rohant is le. Most ki mitől tud jól lenni egy este, ugye abban nagy szórás van. Szóval nagyon trükkös ez, hogy ahogy elkezdünk egy picit azon gondolkodni, hogy mi lehetne jó, ettől tényleg elkezdünk egy kicsit jobban lenni. De hát ez egy csapda! Na. (suttogva – szerk.) Ez egy csapda. Következő. Igen, igen, igen. (60:00)

3. Napi és heti rend kialakítása

Úúú! Rend, valamiféle rendet ki kell találnunk, mert úgy tűnik, hogy magunktól elcsúszunk, elszállunk. Jó, nézem ezt, igen, mondtam. Négyes pont. Hú, ez volt az ismétlés. Tényleg, hát múltkor is eljutottunk háromig, nem? Ilyen az, amikor nem sürgetjük magunkat. Pihi-nap. Pihis előadás, elvagyunk, élvezzük az életet, már ameddig lehet. Na most. Következő! Négyes pont! (60:45)

4. A személyes igények és a konfliktusok figyelmen kívül hagyása

A személyes igények elfojtása. Tehát már nem csak háttérbe helyezzük a személyes igényeinket, hanem próbálunk egyáltalán nem tudomást venni róluk. Itt történik még egy fordulat. Nem t’om, titeket érdekel-e ez, ahogy a lélek működik, szerintem nagyon izgalmas. Mert nem csak az történik… A harmadik pontnál elkezdtük a személyes igényeket háttérbe helyezni. A negyediknél pedig megpróbálunk úgy csinálni, mintha ezek nem lennének. Megpróbálunk nem tudomást venni róluk. De mi az, ami ilyenkor szinte mindig megjelenik? Hát ha már krónikusan a személyes igényeinkkel nem törődünk, a személyes szükségletekkel, akkor a testünk, mint utolsó védőbástyája az egyensúlyunknak, elkezd jelezni. Tehát akkor: fejfájás… (Még mindig lángol a fejem. Tiétek is? Ugye? Döbbenetes, tddd-ddd.) Fejfájás, köhögni kezdesz, hirtelen menetrendszerűen advent elején pzzs-hhpzzs-pggg! Hogy szokott lenni? Pont a legnagyobb hajtás előtt, mondjuk amikor pont zárás van, ugye mindig vannak zárások. A zárás előtt van a nagy meló, és te pont akkor leszel beteg. De hogyan értelmezzük a zárás előtti betegséget? (62:10)

(Valaki nagyot tüsszentett – szerk.) Most, most megnyugodtam. Erre az előadásra szükség van. Hogyan értelmezzük ilyenkor azt, hogy a testünk, mint egy utolsó védőbástyája a lelki egészségünknek, a lelki egészségünknek, mint utolsó védőbástyája ordít nekünk, mikor fáj a torkunk, fáj a fejünk, vagy éppen hirtelen mindig akkor betegszünk meg, amikor a legnagyobb hajtás van? Ennek egy picit örülünk, persze stresszelünk miatta. Hogy, célt tévesztünk. Vagyis ezeket a tüneteket akadályként értelmezzük. Azt mondjuk „Hogy lehetek ilyen szerencsétlen, hogy pont a zárás előtt… gáhh-áhhh-zzzspp?! Legalább beteg ne lennék, akkor ezt a nyomorult hetet kibírnám. Hát ennyire szerencsétlen hogyan lehetek, hogy pont most fáj a derekam?! Pont most, mikor roráte kezdődik. Ez nem igaz!” Ez mit jelent? Hogy a testünk oly kegyes hozzánk, hogy ordítva ordít, hogy „Hahóóó! Kiégés 4-es!” Ugye, és ezt különböző formákban mondja. De mi nem, mi elkezdünk… és ez itt a drámai, elkezdünk a testünk ellen dolgozni. Fájdalomcsillapítókkal, elhanyagolással, dühöngéssel, majd pedig megpróbáljuk azt a feszültséget tompítani, amely feszültség abból adódik, hogy a testünk ilyen utolsó jóbarátként elkezdett ordítani, hogy „Kiégés 4-es!” Tehát az utolsó erőinkkel nem egy jó irányba kezdünk el dolgozni, hanem a tüneteinkkel együtt járó feszültséget próbáljuk eltüntetni. Tyíí! Nem tűnik túl bölcsnek, pedig PhD vagy. Na? Ez teljesen nem számít, nem számít ilyenkor. Nézem, nézem, nézem. Igen. Türüm-türüm, igen, igen. Hmm. (64:30)

Megküzdési stratégiák

Mi az, ami ilyenkor kapcsolódik a rendszerhez? Tudjátok, hogy kétféle megküzdési stratégiát ismerünk, ez két csoport. A csoportban többféle van, de a két csoport. Az első: direkt megküzdési stratégia. Tehát valaki több munkát akar nekem adni, vagy én belül, a magas ideálok miatt elvállalok mindent, nem adja senki, de én jelentkezek érte. A direkt megküzdési stratégia, hogy azt mondom, hogy „Nem!”, mert konkrétan a helyzettel kezdek valamit. Léteznek az indirekt megküzdési stratégiák. Ezeket nevezik érzelmi megküzdési stratégiának. Tehát például azt csinálom, hogy amikor nagyon sok a munkám, és feszült vagyok, akkor például kitalálok olyan folyamatokat, mondjuk fantáziálok. Az egy indirekt megküzdési stratégia, mert egy kicsit könnyebbé teszi az életet. Az is indirekt megküzdési stratégia, hogy akkor relaxálok. Vagyis hogy magammal, az érzelmi, lelki állapotommal kezdek valamit, nem az ügyekkel, nem azzal, ahogy élek, hanem a lelkiállapotommal kezdek valamit. Mert ha a lelkiállapotom egy picit más lesz, akkor a változatlan rendszerben egy picit mégis csak jobban fogok tudni működni. Itt az a probléma, hogy ez a két megküzdési stratégia csoport nagyon fontos. Itt azonban, a direkt megküzdési stratégiákat elkezdjük nem alkalmazni, hanem áttérünk kizárólag a másodlagos, érzelmi stratégiákra. (66:10)

Honnan tudunk még valami…? Tehát nem cselekszünk magunkért, hanem csak így ügyeskedünk. Ami teljesen rendben van, csak már nem itt. Hát itt már a direkt megküzdési stratégiákból kellene valamit csinálni. Tehát napirendet fölírok, az direkt megküzdési stratégia. Beteszem a hetembe, beírom magamat, nem vállalom, elhatározom, hogy fogom csinálni – ezek mind direkt megküzdési elemek. Nézem, nézem, nézem… igen. Igen, igen. Háhh, itt van egy érdekes dolog. (66:45)

Ilyenkor már meg szokott az történni, hogy a környezetünk látja, hogy nem vagyunk jól, ezért jelzéseket ad. „Feri, te olyan sápadt vagy.” vagy „Feri, elhíztál az utóbbi időben.” Nem, ezt nem hallottam. Akkor azok, akik kedvesen szólnak nekünk, a szólásukra milyen ösztönös belső reakciót adunk? Bosszant. Dühbe gurulunk tőle. „Jaj, hagyjál már, törődjél magaddal! jaj, ne bosszants már engem! Van nekem elég bajom, most ne velem szórakozzál!” Ezt vagy mondom, vagy nem. Elkezdenek zavarni azok az emberek, akik a testünk mellett figyelmeztetéseket adnak nekünk. Tehát ugyanazt csináljuk a külső személyekkel, mint a belső jelekkel. Elkezdünk ellenük harcolni, nem pedig a folyamatainkat, vagy a rendszert megváltoztatni. (67:50)

Olyan érdekes volt, egy pszichológusnővel beszélgettem, nagyon jóban vagyunk. (Te is köhögsz.) A pszichológusnő úgy rám nézett, régóta ismerjük egymást, s akkor azt mondja „Feri, vigyázz magadra, mert más nem fog!” És tudjátok, pontosan az történt, amit a szakirodalom mond. Mikor ez a pszichológusnő, akivel nagyon jóban vagyok azt mondja „Feri, vigyázz magadra, mert más nem fog!”, én dühös lettem rá. „Osztja nekem az észt, most mit szól bele, most ez mire volt jó? Most ettől mennyivel lesz jobb az élet?” És ahogy mentem haza, vezettem az autót, rájöttem, hogy tyú-húú, ez egy elég pontos mondat volt. Elég pontos volt, hogy igenis elérkezik egy pont, ahol már ha én nem vigyázok magamra, más helyettem nem fog tudni vigyázni rám, és erről van tapasztalatom is. (68:50)

Képzeljétek el, mikor tönkrement a térdem, akkor elrontották a műtétet. Énbennem van egy bizalom, meg talán néha némi naivitás, és akkor megműtötte az orvos a térdem, és hónapszámra nem gyógyult. Akkor előírta nekem, hogy csináljak nem t’om, most csak mondok valamit, mondjuk naponta 200 ilyen gyógytornás gyakorlatot. Na de én egy sportoló vagyok. Ha nekem azt mondják 200, csinálok 400-at. Csináltam 400-at, és a térdem nem javult. Körülbelül öt hónappal a műtét után, szinte nem mozgott a műtött lábam. Elmentem hozzá, és azt mondtam „Hát de doktor úr! Higgye el, hogy ezt, hát ha van valaki, aki gyógytornázik a kliensei közül, az én vagyok. Az tuti, hát edzésnek veszem, és semmi bajom nincs vele. Rám nézett, ilyen kicsit fölényesen, azt mondja „Hát akkor vegyen be fájdalomcsillapítót, és csinálja úgy.” És tudjátok, nagyon örülök, hogy ezt mondta, mert ez a mondata már annyira abszurd volt, hogy egyszer csak olyan, de komolyan így volt, egy ilyen villámcsapásszerűen rájöttem, hogy „Na, ezt most itt befejeztem.” Tehát hogy ettől az orvostól el kell jönnöm, és ha én most valamit nem csinálok a térdemért, ki fog? Senki más a térdemért nem fog semmit sem csinálni. Adhatnak tanácsokat, vagy ha kérdezek valakitől valamit „Te ismersz-e egy térd specialistát?”, akkor kapok segítséget. De ha én most a térdemért nem csinálok valamit, le fogok bénulni. Érdekes volt ez huszonéves fiatalemberként, hogy úgy ez az elemi élmény, hogy vagy én csinálok magamért valamit, vagy vége van. Képzeljétek, akkor elmentem még egy orvos, tzzz, utolsó pillanatban műtötték meg még egyszer. Azt mondták, hogy ha körülbelül egy hónapig így marad a térdem, akkor legföljebb kapok egy térdprotézist. Hát majdnem mozgássérült lettem, mert elrontották a műtétet, a csavarok befelé álltak az ízületbe. Tehát amikor gyógytornáztam, még jobban begyulladtak. Tehát se nem mozogtak, de még be is gyulladt. (71:00)

A… na ez az az élmény, amikor egyszer csak élményszerűen beléd hasít, hogy amit ez a pszichológusnő mondott. Hogyha te nem vigyázol magadra, más nem fog. Nem fog. Legföljebb majd kedvesen szólnak, amiatt dühös leszel. Meg fogsz betegedni, azon meg bosszankodni fogsz. Tehát most… Mi szokott kiegészülni ezzel? És akkor már lassan be is fejezem. Az, hogy ilyenkor elkezdünk tűzoltó stratégiákat foganatosítani. Tehát például esténként hazamegyünk, és iszunk. Nem kólát, nem, mert az… Az, egész nap annyira stresszes. most ez a fülcimpa vakarászás, meg ez a három-négy, fújd be a levegőt, hát ne is haragudj, egy jó borhoz képest marhaság. Majd biztos izé, a rágóizmaimat fogom feszegetni, nem, mikor van dörgicsei? Ne vicceljetek! Hát úgy döntesz, hogy a hülye sorstársak feszítgetik a rágóizmaikat, te meg megiszol egy-két pohár bort. „Hát most egy-két pohár bor nem egy nagy szám. Na ne hülyéskedjünk már. A szakirodalomban is benne van, főleg a vörös, na hát a vörös az kifejezetten jó. Egy 105 éves japán ember is borozik, na, hát akkor ennyi.” És észrevétlenül, fölnyitsz egy flaska bort, egy pohár, két pohár. Már félig elfogyott, most akkor mi? Most már nem rakom be a hűtőbe, mert nem lesz olyan. Hát, az már másnap… nem így van? Hát akkor… esetleg hogyha valakivel élsz, akkor megpróbálsz valakit bevonni, ökör iszik magába’ alapon. „Gyere Bélám, iszol velem?” Hát akkor, ha ő megiszik egy pohárral, azt mondod „Na, hát akkor ez tényleg csak három pohár volt. Hát négy volt, mert az elejét azt csak gyorsan ittad, az nem számít, mert az a szomjúságra volt. Tehát hogy tulajdonképpen az három pohár volt, mert az első a szomjúság miatt. (73:10)

Van egy ismerősöm, zseniális volt, mert körülbelül tíz év alatt rájött, hogy ezt csinálja. Ahogy annál a nőnél tíz év, hogy inkább szólok, ha azt akarom, hogy megtegye, ennél a férfinél tíz év, hogy azt mondja, hogy este nem szabad boroznom. Ő hozott egy szabályt, azt mondja, ugye stressz, egy nagyon stresszes életet élő valaki. Hát egy elég magas állásban van, tehát ha akarja, ha nem, egy… megterhelő az élet. Azt mondja „Nap közben ihatok, mert akkor úgyse iszok annyit. Tehát mit, az ebédhez iszok, vagy valami. Este nekem nem szabad innom.” Este sosem iszik. Azóta képes karban tartani magát. Most ez csak egyetlen egy dolog. Tehát elkezdünk ilyen tűzoltó jellegű stratégiákat alkalmazni, és egyébként, mikor valaki – csak úgy mondom – ha bármelyikünk esténként megiszik egy üveg bort, az nem egy jámbor szórakozás. Ha ezt évszámra csinálod, te az alkoholbetegség határán pendlizel. Ez ennyi. Mondhatod „Hát a magyar ember bírja!” Aha, te biztos, meg a májad. Nem, aki megiszik egy üveg bort este, az sok. De a kultúránkban benne van, hát miért, nehéz volt a nap, akkor le lehet ereszteni, hát most egyébként ezt két óra alatt iszom meg. Ugye, hát akkor az tulajdonképpen nem is számít egy üvegnek. (74:55)

A folyamatok úgy szoktak tetéződni „Jó, hát megiszok egy bort, és hozzá, mondjuk az elején azért egy kis… egy kis erőset azért még, hogy…” És ezt nők is csináljátok, tudom én. „Hát az olyan édes! Hát jó, egy kicsi alkohol tartalma van, hát az a Baileys-két, azt…” Hát ettől lazulok le. Nem így vagytok? Nézem a sorozatot, Izaurát éppen fölszabadítják, cupp-cupp. És, de ugye mondtam itt, a negyedik pontnál, hogy mindezt kezdjük elhazudni, el, elhazudjuk. Tehát a rendszerhez hozzá tartozik, hogy az ellen küzdünk, ami a javunkra van, és ami pedig kárunkra van, annak a kártékony részét pedig elhazudjuk. S amikor ez folyamattá válik, akkor lesz december 8-dika kedd, amikor tudom folytatni, amit elkezdtem. Jó, nagyon köszönöm a figyelmet! (taps – szerk.) (76:00)

Lejegyezte: vinkozoli