A kiégés 11.

2015.12.08.

Megosztom
Elküldöm

Köszöntelek benneteket, Isten hozott mindannyiótokat!

Belecsapok. Szokásom szerint már csak azért is, mert ezzel mindig szeretném megtisztelni azt, hogy ti itt vagytok, és hogy azok, azoknak a becsülete tisztelete, akik megérkeztetek. Szóval ott tartunk, hogy könyörtelen mérték, hiperkritikusság, vagy túlzó kritikusság. Ez egy séma. Mi az, hogy séma? Gyerekkorban kialakuló hiedelemrendszer, ami amikor kialakul, akkor valamit nagyon pontosan kifejez és tükröz bennünk abból, amit mi gyerekként megéltünk. Tehát például a szüleink nem törődnek velünk, nem szeretnek bennünket, elhanyagolnak, vagy bántalmaznak, erre számunkra az a világlátás lesz a természetes, és nagyon is logikusan érthető, hogy mi szégyenkezzünk magunk miatt, legyen bennünk egy csökkentértékűség elgondolás, azt gondoljuk, hogy nem vagyunk szerethetőek és értékesek. Ez a logikus azokból a gyermekkori tapasztalatokból, amik ilyenkor érnek. (01:10)

Igen ám, de nem csak az történik, hogy 2-3-4 éves gyerekként azt mondom „Hát a szüleim nem látják, hogy mekkora kincs vagyok.” Mert ez így jó lenne, hogy 4 évesen kissé ránézek a szüleimre, és akkor azt mondom, mint Karinthy Frigyes, hogy „Kedves édesapám, édesanyám, a gügyögést hagyják abba!” Hogy nem az vagyok, akinek látnak, én kérem szépen… Tudjátok, hogy hívták a srácot? Réz Jeromos vagyok. Tehát kedves apa, anya, most már egy kicsit nézzenek engem másképpen. De jó lenne, ha gyerekként azt tudnánk mondani „Réz Jeromos vagyok, és ne csinálják ezt velem!” És utána ennek érvényt is tudnánk szerezni. Csak hogy nem így van. (01:50)

Tehát akkor magzati kortól kezdve kezdhet kialakulni bennünk a minket érő tapasztaltok, kapcsolatok révén, hogy a világ ilyen, mi ilyenek vagyok, a másik ember ilyen, és mit várhatunk, és mit nem. De ez, látjátok, az élettapasztalatnak a lecsapódása bennünk, ami a személyiségünket elkezdi alakítani, és annak a struktúráját, az alapjait fogja érinteni. Ahhh! Ezért aztán később minden erre épül. Miért mondjuk ezt, hogy egy hiedelemvilág? Azért, mert mi ezt valóságnak tartjuk. És joggal tartjuk valóságnak, mert amikor kialakult, ez sajátosan a valóság volt, legalábbis a valóságnak a nagyon érthető lenyomata és tapasztalata bennünk, abból a korból. Ezért is tudunk olyan rosszul lenni, mert azt gondoljuk, ez a valóság, és ezért érdemes a dalai lámára függeszteni figyelő tekintetünket, aki oly kedvesen és bátorítóan azt mondja „Végül is, te drága…!” Le is jövök hozzád, te drága. Legyen egy másik drága? Szeretnéd? Legyél most te, aztán keresek egy másik drágát. „Hogy végül is tudod-e, hogy te összesen csak két problémával küzdesz?” Az egyik problémánk az, hogy valóságnak tartjuk azt, ami nem az. A másik, hogy nem tartjuk valóságnak azt, ami az. Ez az össz-vissz két problémánk, és az alá be tudunk rendezni mindent. Na, ez a séma, úgy pongyolán fölvéve. Ez jól esik, ez a… kedves a nevetésed. Ja, szóval! De tényleg, olyan jól esik. Egyszer csak egész vidám lettem. Szóval. (03:45)

Ismétlés

Könyörtelen mérték, hiperkritikusság

Itt is egy gyerekkori világról van szó, annak a tapasztalatáról, ahogy a szüleim komoly elvárásokat támasztanak felém. Cskk-cskk-cskk. De ezeket az elvárásokat mi a családban, hát nekünk az a világ, ez a világ, apa-anya, anya-apa, apa-anya, anya-apa, ez a világ. Jó, néha a nagyi, egy-egy almás pite erejéig, meg néha egy-egy rózsaszínű lufi megtestesülésében, de egyébként apa-anya, anya-apa. Most ha ők azt mondják „Így a rendes, úgy a rendes, így a szép, úgy az okos. Mm-mmh-mmh. Akkor előbb-utóbb még az önreflexióhoz el se jutunk. Hát az önreflexió, hát az elég komoly dolog. Eljutunk oda azonban, hogy belsővé tesszük ezeket az elvárásokat. Magunkkal szemben megjelennek ezek a követelmények. Grrr! És akkor lesz belőlünk maximalista, perfekcionista, meg még ki tudja, milyen -cia, vagy -ia. Szóval ilyen lehetetlen latin szavak lesznek ránk érvényesek. Hát ezeket eleve nem szeretjük. Tehát maximalisták leszünk, perfekcionisták. (04:55)

Így jutottunk el oda, hogy persze, akkor az életünk többféle területén megjelenhet ez a késztetés, hogy mindent, és tökéletesen. Nem csak a munka világában, hanem otthon is, magas ideálok, nem kezdem el ezt mondani. Egy kicsit visszhangzik. Szerintetek nem? „De. Igen. De.” De. Hát akkor, egy közös élményben vagyunk most. Ez nagyszerű! Milyen izgalmasan összeköt ez bennünket. Szóval. (05:20)

Így aztán eljutottunk oda, hogy beszéljünk a kiégésről. Mert a kiégés mindannyiunkat érinthet. Főleg pedig akkor, hogyha megvan bennünk az, hogy maximalista, perfekcionista, ummblblbla… Látjátok, a szakirodalmat elég sajátosan interpretálom a mai nap. A szakszavakat igyekszem kerülni, mert nem minden ilyen szóra van szükségünk, hogy megértsük, hogy miről van szó. Na szóval! Eljutottunk oda, hogy a kiégésnek a folyamatáról beszéljünk. Miközben arra is rácsodálkoztunk, hogy a kiégés lehetséges nem csak munkavállalóként, hanem anyaként, apaként, férjként, feleségként. Gyerekként ki tudunk égni egy romboló családi környezetben, miközben a szüleink ezt észre sem veszik. Azt gondolják, éppen mindent megadnak nekünk. Már meg is vették nekünk a Csillagok háborúja VII-ből Csubakkát, és azt gondolják, hogy ezzel teljessé válik az életünk, pedig nem. Szóval. (06:20)

A kiégés 12 szakasza

1. A bizonyítani akarástól a bizonyításkényszerig

Mondanám azokat a pontokat, amikről eddig esett szó. Az első, hogy érzünk egy belső késztetést az igényességre. Hahh! Legyen szép, legyen jó, legyen klassz! Igen ám, de ez a fajta belső késztetés az igényességre egyszer csak bennünk valamilyen helyzetből, találkozásból, okból, valamilyen kiváltó ingerből adódóan kényszerré válik. Ha elég szabadok lennénk, belül azt mondanánk „Nem! Kevesebbet. Nem tudom megcsinálni. Nem érek rá. Ebből csak erre vagyok képes.” De kivált belőlünk valaki valamit. Mondjuk bőven elég lehet egy kedves kacaj, egy kedves kacaj. „Ó, hát ezért a kacajért? Milyen jó tudni, hogy egy kacaj…” Haj-haj! Máris kétszer annyit vállalok, mint bírok. Tehát az első, hogy valamikor ez az igényességre, akár teljesítményre való törekvésünk, ami egy nagyszerű dolog, kényszerré válik bennünk. (07:20)

2. Fokozott erőfeszítés

Második lépés. Miután túl sok minden vált kényszerré bennünk, ezért az életünket kezdjük úgy szervezni, rendezni, hogy tulajdonképpen nekünk is sok, miközben megőrizzük a maximalizmust, perfekcionizmust. Ebből adódóan hogy tudunk a saját belső elvárásainknak megfelelni? Hát úgy, hogy fokozzuk a tempót. Fokozott erőfeszítéseket teszünk, hiszen látni valóan nagyon sok minden van, ezért rá kell húzni, hrrá-krááá-krááá. Mi lesz ennek a következménye? Kezdünk, kezdünk, kezdünk elfáradni, kezdünk kimerülni, kezd kevés lenni a pihenésre szánt idő. Gyorsan esszük az ebédet, krrrr, nem is vacsorázunk, nem is reggelizünk, már nem alszunk annyit. Hóó-ghááá-dzsááá-dzsááá. (08:05)

3. A személyes igények elhanyagolása

Mi a harmadik lépés? Honnan tudunk még valahogyan erőforrásokat mozgósítani, hogy a nem belső szabadságból kialakított élet-, munka-, és minden rendünket és tempónkat fönntartsuk, miközben a magunk által kialakított igényességnek próbálunk megfelelni? Hogy nem csak a tempót fokozzuk, hanem a szükségleteinket kezdjük elhanyagolni. Ez volt a harmadik pont. Ugye onnan még el tudunk venni időt, még onnan energiát. Csákkk-csákkk-csákkk. Reggel már nem mosol fogat. Azért az súlyos, ha már a kiégés harmadik pontjánál lemondasz a fogmosásról. Miután 12 pont van, azt ajánlom, hogy csak a 10-diknél kezdd el ezt csinálni, mert így nagy valószínűséggel a környezetedtől egy minimális megértő cselekvést sem kapsz. Az nem jó. Főleg pedig azt mondanám nektek, reggel, akik jöttök gyónni, mossatok előtte fogat! Most ez kibukott belőlem, most, 49 évesen kiállok magamért, és elmondom nektek. Gyónás előtt ne csak kávét igyatok, mert oly pontosan el tudnám mondani, hogy ki hogyan készül a gyónásra, az illatok mindent elárulnak. Most már értem, hogy miért találták ki a bölcs elődeim a fülbegyónás nevezetű helyzet gyakorlatát. Mert így az orr kevésbé került összefüggésbe a szájjal. (09:50)

Tehát a harmadik pont… Ez… de tényleg, hát, szóval… Biztos van, aki egy kicsit kritikus azzal, amit most mondok. Szóval. Szóval. A harmadik pont veleje, ugye, hogy mit csinálhatunk: mossunk fogat. A mai alkalomnak az egyik… mossunk fogat. Na. (10:10)

4. A személyes igények és a konfliktusok figyelmen kívül hagyása

Erről kezdtünk el beszélni. A harmadik pontból, ugye itt a szükségleteinket kezdjük elhanyagolni. Igen ám, na de hát pont azok a szükségleteink, hát azok nem véletlenül vannak. Hát éppen azok a normális, emberi valóságunkhoz tartoznak, hogy aludni, hogy enni, hogy pihenni, hogy kikapcsolódni. Hát… hahh! Ezért azok, mert mi kezdjük őket nem komolyan venni, vagy nem kielégíteni, nem fognak eltűnni, még hangosabbak lesznek. Hahh! Mi lesz ennek a következménye? Elkezdünk küzdeni és harcolni a saját szükségleteink ellen, ez az egyik, és minden olyan tünet, vagy jelenség, ami még a szükségleteinkből fakad, és olyan kiabálás, ordítás, hogy „Hahó, itt vagyok!”, azokat akadálynak tekintjük, beleértve az egész testünket. (11:10)

Az egész testünket, tehát például rengeteg kutatási eredmény van 20-30-40%-ok jönnek ki minimum, hogy kik azok, akiknek rendszeresen fáj a feje. Jelennek meg a túlterheltségből a krónikus tünetek. Ő ilyenkor aztán köhög, és köhög, és köhög – szabadságig. Na. Fáj a dereka. Feri! Nekem… az az érdekes, hogy minél idősebb vagyok, a testem annál pontosabban jelez. Régen még valahogy a fiatalság elkábított. Tehát még olyasmit is bírtam, amit tulajdonképpen nem bírtam, de úgy tűnt, hogy bírom, mert a testem még egész jól volt. Most, hogy a testem érzékenyebb, így 49…, olyan hihetetlen pontosan jelzi, hogy mennyit bírok, és mennyit nem, okosabb nálam sokkal. A legrendesebb munkatársam. Úgy szeretem, olyan rendes, a fogammal együtt. Arról nem is beszélve, tudjátok, miért vagyok neki a leghálásabb? Bárhova mentem, még mindig jött velem. Ilyen egy hűséges barát! Mindig számíthattam rá. (12:40)

Igen ám, de a 4-dik pontnál az történik, hogy nem azt élem meg, hogy a testem a barátom, a munkatársam, segít nekem, jelzi, le kell lassítanom, kevesebbet kell, és a többi, hanem azt, hogy „Pont most fáj? Hogy pusztulna el a hülye agyam ott, ahol van! Hát…! Úgy érzem, hogy mikor én maximumra járatom magam, már így se bírom, akkor kezd el fájni.” Ugye, hogy ez a benyomásom. „Ez nem lehet igaz!” (13:10)

Most ezt egy kicsit mixeljük, egy kis, mondjuk önbecsülési hiánnyal. Ugye, miután a maximalizmus, perfekcionizmus mögött – könyörtelen mérték, hiperkritikusság – nem egyszer az önbecsülés hiánya van, és annak a túlkompenzálása. Ugye, ez megvan nektek? Nem tartom értékesnek magam, ezért teljesítek. Mert ha teljesítek, talán majd szeretnek, és akkor esetleg, ha mások szeretnek, esetleg én is szeretem magam, esetleg, esetleg, esetleg.” Akkor tehát már eleve fáradt vagyok, és akkor mikor eleve fáradt vagyok, eleve ott kínoz az a dolog „Ahh, de hát úgyse vagyok értékes, hát tulajdonképpen én nem vagyok, nem vagyok jó, hát mihaszna vagyok, béna vagyok, gyönge vagyok, szerencsétlen vagyok, hülye vagyok.” Mikor elkezd fájni a fejem, ebben a belső világban, amit már nem bírok föltartóztatni a teljesítményeimmel, hogy ne kelljen találkoznom a saját belső hiedelemvilágommal, hogy béna vagyok, meg szakállas is, nő a szőröm. Hogy itt egyszer csak ez föltárul, és akkor hozzá járul egy gondolat. „Na most még a fejem is! Hát biztos, hogy én vagyok csak ennyire szerencsétlen. Most nem azért, de hát most Karácsony előtt fájdul meg a hátad? Hát azért… Na! Hol van ilyenkor a Teremtő? Hát miért engem súlyt ezzel, mikor én már kiköpöm a belem. Akkor, akkor még ez is?” Ez mondjuk egy végső menekülés, hogy valaki mást szidok. Még akkor van erőm, hogy mást szidjak. A 8-9. pontnál már nincs, akkor már… „Már csak azt érzem, hogy nyakamon az ünnepek.” Felejthetetlen, ahogy egy kedves paptestvérem mondta. „Á-há! Nyakunkon az ünnepek!” De meg tudom érteni. Azt mondja. (15:15)

Tehát így eljutottunk, negyedik pont. Tehát… De eljutottunk nem? Vagy… eljutottunk. Nem? Én úgy érzem, eljutottunk. Eljutottunk a harmadiktól a negyedikig. Úgy érzem, hogy kézben tartom ezt a mai estét. (15:35)

A kiégés 12 szakasza

4. A személyes igények és a konfliktusok figyelmen kívül hagyása

Hogyan tudunk még harcolni a szinte még utolsó védőbástyaként, a testünkön keresztül jövő segítő, figyelmeztető gesztusok ellen? Ilyenkor kezdjük azokat a rossz szokásainkat segítségül hívni, amelyekre ilyenkor úgy tekintünk, hogy „Na, talán ez még egy kis segítséget jelent.” Ezek a… de hát ilyenkor nem rossz szokásoknak látjuk őket, hanem úgy érezzük, hogy talán ez, ez. Mi ez? Például… ezzel fejeztem be a múltkori alkalmat. (Iszik a kólából – szerk.) „Na, nehéz az élet, nem? Hú, az egész nap egy rohanás, ez őrület, jobbról balra, azt se tudom, hol vagyok. Komolyan, szóval… Kik vagytok? Mhh! Sz’al tudjátok, majd előadás közben, most bevallom nektek, egész furcsa, de tulajdonképpen úgy megjelenik előttem a flaska formája, az az öblös forma, tudjátok. Olyan, mint egy anya. Jaj! Most tulajdonképpen már a fantáziától kezdek egy kicsit ellazulni. De jó lesz, fél tíz, jó, még itt akkor nyomjuk egy fél órát, de én akkor már fejben ott leszek a flaskánál. S akkor hazamegyek, jaj de jó! És akkor ty-ty-ty-ty. Hát itt iszom csak a kólát, értitek, hát otthon… El is viszem innen, nehogy ne férjen belém, szóval azért a mennyiségre is adok.” (17:20)

Most nehogy megrémüljetek! Most… hogy mondják ezt? Acting out? Vagy mi ez, amikor valaki…? Coming out! Coming out! Nem ez történt. Ha… azt hiszem, hogy az utolsó dolog, ami engem fenyeget, hogy alkoholbeteg legyek, komolyan. Tehát ez, nem, ezer más dolog jut… Az alkoholbetegségnek… Milyen kedvesek…! Az ezer más dolog? Ez? „Nem, azt hittük, azt mondod, <<ezen már túl vagyok>>.” Ja, hogy ezen már túl vagyok! Ez jó. Azért amit ti hallotok, abban biztos van igazság. Nem, ezer más dolog, vagy ezen már túl vagyok – ez jó, ez jó. „Feri atya azt mondta, hogy ő már az alkoholbetegségen túl van, és most más dolgokkal foglalkozik. Végül is, írónak a szenvedés drága kincs, lássuk tehát Szibériát!” Nem, tehát ez, ez tényleg nekem a legutolsó. Egyszerűen röhögnek rajtam a sekrestyések. Hát nem tudnak egy rendes mennyiségű bort kitölteni a kis ampolnába. Hát assz’em erről meséltem éppen múltkor. „De nekem keveset töltsetek, keveset, keveset, nem akarom!” S akkor mondják „De hát Jézus nem azt mondta, hogy kóstolgassátok, azt mondta, igyátok.” Ezt egyébként egy kedves paptestvéremtől tanultam. Néztem, együtt miséztünk, csurgott ki az ampolnából. Én hozzá se merek nyúlni, még jó hogy van ministráns, aki majd betölti. És akkor azt mondja nekem „Hát ez azért van, mert ez a parancs: Igyátok!” (19:05)

Jaj, igen, most assz’em további történetek tolultak föl az agyamban. Ezektől megkíméllek benneteket, ámde ott tartunk, hogy a harmadik és negyedik pont találkozásánál előszeretettel onnan merítünk, mármost a pillanatnyi egyensúlyunkhoz nagy segítséget, hogy a gyengeségeinkhez fordulunk, vagyis a szenvedélyeinkhez. A szenvedély-függőségeinkhez. A függőségeinkhez. Ilyenkor, ilyenkor kezdjük el azt, hogy azzal tartjuk fönn ezt a mindennapi egyensúlyt, mert a hosszabb távú egyensúlyunkat kezdjük elveszíteni. Már nincsen egy jó napi ritmusunk, egy jó heti ritmusunk, egy jó éves, vagy havi ritmusunk. Már ilyen nincsen, ezért mire törekszünk? Legalább napról napra, abban az egy napban valahogy egyensúlyba kerüljünk. Hát este nem, hát akkor tütüm. Még 4 óra internet, hát ez, ez, ez, 4 óra internet. Még 3 óra TV. „Miért nem bírok aludni? Aludnék már el, a… A fene egye meg! Hát ezt már láttam.” De nem baj, mert van 150 csatorna előfizetve, tehát a függőségnek minden tere kinyitva. „Ajj, nézem még.” (20:40)

Ilyenkor, és tudjátok, mikor látjátok, hogy milyen furcsa ez? Mikor valaki „Jó, hát a házastársamra tényleg érzem én, hogy több időt kéne szánni.” Erről akarok ma beszélni, ha egyáltalán eljutok oda, de hát látszik… Szóval ez szörnyű! Azt mondom „Hát, de mikor? Hát kinek van arra ideje?” És valójában nem arról van szó, hogy nincs időm rá, hanem arról, hogy este 6-kor, vagy 7-kor, vagy 8-kor olyan rossz állapotban vagyok már, hogy az a 2-3 óra úgy tűnik föl nekem, hogy még kevés is az egyéni stabilizálódásomhoz, ahhoz, hogy én legalább annyira egyensúlyban legyek, hogy másnap megint azt az őrültek házát kibírjam. Azt a rohadt vizsgaidőszakot! Hát ki találta ki, hogy hetente három vizsga van? Hogy egy évben van négy szigorlat? Hát akkor az ember ne igyon? Hát most mondjátok meg! Hát nem logikus? Aztán akkor kicsit visszaveszek. (21:55)

Tényleg, alkoholbetegség egyik tünete. Igen, hogy periodikusan szüneteket hagyunk, és akkor azt tudjuk mondani, hogy „Nem vagyok alkoholbeteg, mert három hétig nem ittam.” Például adventben. Jaj, szép is lesz a Szenteste! Majd ott azért… Várom erősen, erősen! Hú, nagy születés lesz! Újjá fogok születni. Szóval itt, a 3-4. pontban, hiszen már túlfeszítettük magunkat, hiszen a reális szükségleteinket már elkezdjük elhanyagolni. Hiszen kezdjük elveszteni a heti, havi, és az összes tempónkat, ritmusunkat. Ezért kezdünk beszűkülni. Ezért aztán már csak önmagunk stabilizálása… És ilyenkor szokott óriási problémaként megjelenni a családunk. A családunk. Erről szeretnék most itt egy-két hullámverést. Azt mondja. (22:55)

Tűdürűrürű, pam-pam-pam. Mondom, mondom. Jó, jó, pillanat, mindjárt. Hoho-hohó. Így, itt tartunk, Olyan ügyes vagyok, azt szoktam csinálni, hogyha az előző előadásból kihagyok valamit, akkor nagy csillagokat rakok oda, amit még el akarok mondani. Így semmi fontos nem marad el. Nem vagyok maximalista, egy kicsit se. (23:25)

Kuklay Tóni bácsi

Eszembe jutott egy, hát szerintem mondhatom a nevét, hát nem titok. Kuklay Tóni bácsi. Ó, egy atya, áhh! Ült ’56-57-től ’63-ig ült ’56-ért. Nem csinált semmit, hát csak, na, rendes ember volt. Az bőven elég. Hát nem kellett fegyvert fognia, meg semmit azért, hogy kapjon ennyit. Pap volt, papként ült ennyit. Általános amnesztiával szabadult. Büntetésből évtizedekig nem hagyták, hogy misézzen. Akkor aztán megengedték, hogy misézzen, zárt ajtók mögött, na. Ugye, tehát prédikálhatott üres templomban. Végül elhelyezték, ugye szimbolikus, egy Köröm nevű helyre. Ez egy pici falu a Sajó partján. Köröm. Körömben volt plébános, úgy el lehet képzelni. Volt mondjuk három diplomája, Pilinszky szakértő volt, művészettörténész. Ő azt mondja, hogy „Te, én úgy vagyok ezzel, hogy van azért egy érzékenységem.” – mondta. Volt benne egy ilyen művészi érzékenység. Volt, hogy elmentünk többen hozzá, mert nagyon fölnézünk, vagy fölnéztünk rá. Na, hogy az élete, a börtön, a seb, na, nem ragozom, értitek, ugye most nem kell. Volt egy olyan, egyszer azt mondja „Várjatok, el kell mennem. Beszélgessetek, hát jól vagytok, aztán jövök.” Megjött, ilyen ősz haj, 60 fölött volt bőven, elment a Sajó partra virágot szedni, és ott ültünk papnövendékek, és mindenkinek adott egy szál virágot. „Rájöttem, akarnék nektek egy kis virágot adni.” Tsssz! (25:30)

Ő csinálta azt, képzeljétek el, egyszer jehovisták megtalálták. Nem akarok kritikus lenni, nem, nem, tehát ne így, ne így halljátok, hanem úgy érezték, hogyha a Tóni bácsit be lehetne fogni a szekérbe, azért az mégis csak nagy volna. Akkor mondták neki „Ahh, de örülünk, atya! Maga még Jehova tanújának is alkalmas lenne…!” és kezdték mondani. Akkor ősz Tóni bácsi a virágot morzsolgatta, azt mondja „Jaj, gyerekeim, hát ne kapkodjunk! Itt a Sajó part, itt a fűzfa, hát gyertek, kiülünk a Sajó partra, ücsörgünk egy kicsit, oszt majd mondjátok.” Az volt, képzeljétek el, leültette őket a Sajó parton, ültek. Tóni bácsi mindig, mikor kezdték volna, „Jaj gyerekek, ne még, ne még! Na, folyik a Sajó, értitek, folyik, folyik.” Nézte, hajladozott a fűzfa, egy órát ültette őket. Erre azt mondták „Á, már nem akarunk semmit se mondani.” Akkor hazamentek. Szóval, na ez a Tóni bácsi. Hogy lehet valami finomsággal megoldani egy helyzetet. Azt mondja, hogy utána egy jót beszélgettek, utána már ember az emberrel tudott találkozni, nem megtérítő meg megtérítendő, meg nem t’om én mi. Szóval valami emberi történt ott, a Sajó parton egy óra után. (27:05)

Azt mondja, azt mondj, hogy „Feri, ha nem megyek el hetente Körömből, havonta a megyéből, és évente az országból, megbolondulok.” Őneki például ez volt a ritmusa, azt mondta, hetente egyszer el kell mennem a faluból, havonta egyszer el kell mennem a megyéből, évente egyszer el kell mennem az országból, különben nem vagyok jól. Na ezt nevezem ritmusnak, mikor valakit tudja, hogy hogyan tud… tszaaa, hűjj, ez jó. Tényleg! Azt mondja, hogy…! (27:45)

Mivel stabilizáljuk magunkat?

Mi az, ami ilyenkor – mert hát hogy már leterheltek vagyunk, már a függőségeinkkel próbáljuk stabilizálni magunkat, hiszen ilyenkor a függőségeink nagy erővel kopognak, és pillanatnyi hatásukat kifejtik, és úgy érezzük, hogy valahogy az egyensúlyunkhoz is hozzájárulnak. Mi történik akkor, amikor na, van egy szabadnapunk, vagy kettő? Ilyenkor három irányba mehetünk, három klasszikus irányunk van. (28:20)

Kampánypihenés

Az egyik, amit még mindenféle főnököknél, elöljáróknál is tapasztaltam, miközben azt gondoltam, csak én csinálom, ez pedig az, hogy mondjuk beírja a naptárába sok hónap robot után, hogy, mondjuk másfél nap pihenő. Akkor elmegy onnan, ahol van, s akkor lefekszik aludni, van reggel 8. Reggel 8-kor lefekszik, „Óhhh, ahhh, vége az Adventnek, ó, a Karinak. Ó, most még, jaj… december 29, ne zavarjatok!” Akkor az történik, hogy képesek vagyunk egy-másfél napot végigaludni. Ezt úgy hívja a szakirodalom, hogy kampánypihenés. (29:20)

Van, aki ezt csinálja, akkor alszik másfél napot, és utána az megint csak arra jó, hogy megint valahogy egy időszaknak egyáltalán neki tud kezdeni. Nincs jól, csak úgy… gghha, gghha. Ez az, hogy úgy beállt a benzinkúthoz, és akkor frrrr. De hogy kell-e mondjuk gömbfejet cserélni, vagy vezérlést, beleértve a vezérműszíjat, elnézést, ez egy szakkifejezés, vezérműszíj. Apukád autószerelő? Gratulálok! Ez milyen jó! Ez jó. Na, látjátok, az élet milyen jó. Na! Azt mondja. Tehát nem ez történik, csak megtankolunk, és akkor kinézünk a fejünkből. Ismerős ez? És azt gondoljuk egyébként, hogy mások biztos nem így csinálják. (30:20)

Ugye, hogy ez, hétfőn olyan normális emberként megjelenünk a munkahelyünkön, de el nem árulnánk, hogy a vasárnapot teljesen végig aludtuk. Zuhanyozni se keltünk föl. Úgy, büdösen, még este úgy pfff. Minek, ú, minek? Úgyis hajnalban majd zuhanyzok, nem? Hát akkor majd így hrrr-rrrr. Megvan ez az élmény? Nem kell mondanod, csak… csak úgy éreztem, hogy… Sorstárs! És még az is jól esik, hogy… nem mosunk fogat. De nem, nem, mossunk fogat! Nem, nem, tehát a fogmosás legyen a kivétel. Mossunk fogat, illetve sávváltáskor indexeljünk, ezt a kettőt, ezt a kettőt szeretném kérni. Most, hogy valahogy egymásra találtunk a mai előadáson, még talán azt is hozzátenném, hogy a megfelelő periódusokat tartsuk be az olajcserénél. Ezt még fontosnak tartom, igen, hogy ne legyenek nagy károk. Szóval. (31:25)

A függőségeinkhez menekülünk, pillanatnyi egyensúly, az első lehetőség, hogy hrrr-rrrr! Kikészülve, mint Snoopy a házikó tetején. Hrrr-rrrr. Ettől nem lesz jobb az élet, csak tovább bírjuk a bolondok házában. (31:45)

Tombolás

A második lehetőségünk itt, hogy nem ezt csináljuk, hanem, hát most azért vagytok itt fiatal emberek, ugye most nézem, fiatal egyetemisták. Vagy fiatal munkavállalók. Mi a ti specialitásotok? Elmentek tombolni. A tombolás. Tehát akkor egy végeláthatatlan bulizás, nyomni, hajnalig, beizzadni, gatya, minden. Rogyásig! És akkor aztán, valahogy amikor úgy föléledtek, „Ne… még holnap is elmehetnénk valahova. Ez olyan jó volt, hogy toljunk még egyet!” És akkor vasárnap is elmész mulatni, és úgy érzed, hogy ezt talán nem kéne, de azért hajnalig még úgy betolod. S akkor négy óra alvással nekilátsz a hétfőnek. Ismerős? Ez a második lehetőség. (32:55)

Sportolunk

A harmadik lehetőség, hogy még rosszabbul legyünk nem a pihenés és a szórakozás kampányszerű megvalósítása, hanem sportolunk. Ugye úgy érzed, hogy tulajdonképpen nem tudtál mozogni, most két hétig nem volt Margit sziget kör. Hát nem volt Margit sziget kör! Akkor kimész „Jó, hát most nem volt, azért hármat csak letúrok. Még milyen jó, hogy… Nem is érzem a gyöngeségem. Kimaradt, az kimaradt, kimaradt, de jól vagyok még. Jaj, de jó! Azért még egy kicsit este még futópadozok. Nagyon, mindenképp. Futópadozok, és… mert az jó. De nem csak azért, most nézem magam a tükörben, egy kicsit azért a popsira is ráedzek.” És ahogy azt mondod, hogy „Na, ez jó.”, megnézed a tükörben, „Na, fiatal vagyok, megy az élet! Gömbölyödik, ahol kell.” A harmadik klasszikus lehetőség, itt… egész kifulladtam, ne haragudjatok. Azért három Margit sziget kör, és akkor rögtön az előadás is… Fáradt vagyok… (34:10)

Szóval a harmadik lehetőség, hogy nekiállunk, hát ha szabad így mondanom, eszetlenül sportolni. Mert hát az nagyon fontos, és az van bennünk, hogy „Na, aktív pihenés, regenerálódás. Hú, hát aztán zsákk-zsákk-zsákk.” Mind a három, ha szabad így mondanom, valami akciónak a része. Nem annak az egyensúlynak, hogy hetente egyszer, havonta egyszer, évente egyszer… Nem, nem így van, hanem kampány. Tolni, cskk! S a helyzetünk nem lesz jobb. Na most! (34:45)

Hogy kapcsolódik ez ahhoz, emlékeztek, hogy… Hidratálnom kell. Lekólafüggőztek. Azt mondták, függő vagyok. Hogy lennék már függő? Jó. Jó, ezt most hagyjuk. De sikerült magamat bekategorizálnom. Tudjátok, hol tartok a függőség folyamatában? „Tagadás.” Hogy? Tagadás, tagadás! Te, mihaszna! Jaj, hát azt ittem, legalább este egy kicsit jól leszek, de… Szörnyű! Ezzel a teherrel kell hazamennem. Miha…! Na. Ejtsük a témát! Fontosabb dolgaim is vannak. Szóval. (35:55)

A természetes kapcsolataink megváltozása

Mi az, ami ilyenkor elkezdi felüti a fejét? Ez a természetes kapcsolatainknak a megváltozása. Baráti kapcsolatok, emlékeztek, erről beszéltünk. Baráti kapcsolatok – honnan vesszük el az időt? A saját szükségleteinktől, beleértve a természetes emberi viszonyainkat, amelyek egyébként hát föl tudnak tölteni bennünket. Ahol az önjutalmazó rendszerünk is működik. Hogy de jó, hogy együtt vagyunk, hogy együtt működünk, hogy segítünk egymásnak, de teljesen természetes adok-kapokban, és megéljük a közelséget, a meghittséget. Hát innen kezdjük el elvenni az időt és az energiát. Eljutunk akkor oda, és erről modnanék akkor néhány pontot. Hahh, csak akkor legyen már rendes, hogy ne hagyjak ki semmit, ne kelljen csillagozni. Szóval. Itt van. A cím. Tudjátok, cím, cím, cím. (36:50)

Múltkor mondtam a címes történetemet? Nem mond…? Ne már, hát már a könyökötökön jön ki. Most ilyen kedvesen bólogattok. Mit csináltok, ide jöttök aludni, vagy mi? Hatodik osztályban tanítottam ószövetségi szentírást. Nagyon sokat foglalkoztam vele, mert azt gondoltam, ez egy remek lehetőség, hogy az ószövetségi történeteket, annak mondjuk a mondanivalóját egy 12 éves gyerek számára hogyan tudom megfogalmazni úgy, hogy az messze túlmutasson az ószövetség világán. Tehát az újszövetség felől hogyan tudok valamit mondani, amit egy 12 éves gyerek megért? Ez melós, melós. Mindig készülni, olvasni, agyalni, tzzáá-tzzáá, melós. Na, na de hát csináltam, értitek, csináltam, csináltam. Ahogy bementem, volt egy óra. Már nem tudom, mi volt, hogy Ábrahám és Izsák, vagy ki tudja már hogy volt. Vagy Józsué az ígéret földjére lép, vagy valami ilyesmi. És én ott úgy toltam, de úgy. 40 percig, tssáá-tssáá, mondtam, írtam. Azt tudtam, egy pedagógus ír, hát akkor én írtam, írtam, tábla… tzzs-zzzs. Láttam, ők is írnak, írnak, zsáákkk-zsáákk, egész meg voltam magammal elégedve. „Feri, ez igen, ez igen, ez, ez… Ez kell, ez kell!” 40 perc után kicsit úgy ellankadtam, és megkérdeztem. „Na, na…? Értitek?” Néztek rám. Hát nem mondom, hogy nagyon mozdult a fej. Tekintet fixálódott. „Na de akkor, van-e valakinek kérdése?” Hát, úgy föltolta a kezét a kissrác, azt mondja „Tanár úr, mi a cím?” Ez azt a képzetet keltette bennem, hogy ő 40 perce nincs itt. Hát ő arra volt ráállva, hogy van egy cím, és akkor beindul. Tehát itt egyszerűen nem, a slusszkulcsot még nem forgatták el nála. És azóta írok címet, alá is szoktam húzni két vonallal, s a cím… (39:15)

Kiégés és a család

Esti mese. Gyerekek, a mai mese, a kiégés és a család. Hol volt, hol nem volt… egy édes-kedves munkavállaló. Nevezzük most Pöttöm Panninak. Hát, bizony, bizony, lépegetett ő, lépegetett a kiégés útján, útvesztőjén. Most ezt abbahagyom, mert ez… Azt mondja. Első gondolat. (39:55)

1. Elkezdenek a hozzánk közel álló személyes idegesíteni

Elkezdenek bennünket azok a személyek idegesíteni, akikkel egyébként a természetes viszonyaink leginkább megvannak. Már csak azért is, és ezt múltkor emlegettem nektek, mert ők elkezdenek visszajelzéseket adni. Belezavarnak abba a működésmódba, amit kitaláltunk, hogy hogyan tudjuk fönntartani a fönntarthatatlan minőséget és teljesítményt és hajtást. Először a visszajelzéseik zavarnak minket. Pont így, mint hogy „Tagadás.” és akkor zsáákk-zsáákk! „Ne mondd már, hogy többet kéne aludnom, most mit, még ezt a terhet is rám rakod?” Tehát először a visszajelzéseik zavarnak, majd pedig már ők maguk. Elkezdenek a legközelebbi ismerőseink, családtagjaink, barátaink is zavarni, és fárasztani. De ez nem valami vészcsengő hangjának az észleléséhez vezet bennünket, hanem kezdünk megpróbálni érzelmileg eltávolodni még azoktól a személyektől is, akikkel egyébként jó lenne, és erőforrás volna, és ezt nem is ragozom. (41:10)

Azt mondja, hogy… Egy nagyon furcsa, próbálom rendszerszemléletben, meg folyamat-orientáltan mondani. Folyamat, folyamat. Hogy mi történik? Hazamegyünk, de hát hulla fáradtak vagyunk. Tudjátok, hát az van bennünk, hogy „Ú, még egy film, egy film! Egy film, egy sorozat, ú, egy sorozat mindenképpen, mindenképpen.” És tulajdonképpen jól esik, azért nézünk egy brazil szappanoperát, mert úgy benne vagyunk, és ott még vannak érzelmek. Nem úgy van? Hogy azt látjuk, hogy ott egyszer csak a férfi letérdel, úgy ahogy egyébként soha normális ember nem csinálja, és ilyen… de ez benne az érdekes. „Eszmeralda! Szívem fáj! Légy az enyém! Ma.” És ez valahogy elkezd bennünket föltölteni, mert minekünk már el kellett kezdeni távolságot tartani a saját érzéseinktől. Hát már a testünk ellen harcolunk, meg az érzéseink ellen harcolunk. Ugye, negyedik pont. S akkor te… még egy kicsit… Azért létezik ez a világ, van még itt szerelem, van még itt lágy kenyér. Van még itt… bort, búzát, békességet! Hát van itt még minden szépség. Már nálam nem, de még azért a világban van. Szóval. (42:45)

Azt élem meg, hogy a család… És most itt mentálhigiénés szakemberként szeretnék szólni. A család egyik kikutatott mentálhigiénés funkciója – így szól a szakirodalom – a család a regenerálódás helye. A családban megpihenünk. A családban a szerepeinket levéve, egyszerűen csak a pőre emberségünkben zuhanyozunk. Vagy nem. Ott megengedjük magunknak, hogy úgy a fáradtságunkkal és a gyöngeségeinkkel, a kócosságunkkal és a ráncainkkal csak úgy legyünk. Mit gondolok erről? Hát hulla fáradt vagyok, azt gondolom „Jaj, hát hol engedjem ezt meg magamnak, ha nem otthon? Hát nem? Hát azért van az otthon. Ez a szó ezt jelenti. Ott-hon.” Tehát otthon, mikor megrendeltem a pizzát, és a mosatlan gatyámban meg a trikómban kimentem, és úgy kitoltam a pénzt, és fogmosás nélkül, mert úgyis a pizza után majd ráér, s úgy toltam befelé, és ment a tévé, meg a net, meg a sör. Hogy ez az otthon. Nem ez az ott…? Hát ez az otthon. És akkor szellőztetek, mikor akarok, vagy akkor se. Jó, most kicsit… próbálom érzékelni, hogy mi az igényetek, de nem állítom, hogy rá tudtam hangolódni. Szóval. (44:50)

Azt mondom magamban „De jó lenne, de jó otthon lenni!” Tulajdonképpen az otthon most azon túl, hogy ott rendelem a pizzát, és akkor nincs semmi dolgom, és csak úgy jövök-megyek, és nem t’om, na. Hát ott van a feleségem. Na, nekem pláne. Hát valaki, aki… Ott van apu, mondjuk egy fiatal egyetemista vagy, még hazamész, és akkor „Na, ott van apa, anya.” Vagy „Ott van a férjem…” És mit várok? Hát hogy otthon, miután én hulla vagyok, egyébként mert magas ideálokkal rendelkezem, tehát ezt az egészet a családomért csinálom, plusz az emberiségért, ez a kettő, nem akarom túllőni ezt a célt, semmi egyéb tervem nincs, mint hogy a családom és az emberiség megmentése. Végül is annyit megérdemlek, magunk között szólva, így Karira készülve, annyit ugye megérdemlek, legalább ez alatt a néhány nap alatt, hogy békén hagyjanak, hogy szeretetet kapjak. Az nem egy szó. Az az, hogy a férjem kedves velem. Így. Kedvesen nem zavar. Tehát a szükségleteivel fölöslegesen nem bonyolítja az életem. Ezt kérem tőle. Hát mikor? Hát a Karácsony a család ünnepe. Drágáim, hallottátok ezt? Mitől a család ünnepe? Hogy ülünk, és… na, és ebéd, mikor lesz? Hát nem ettől család a család? Hogy körbenézek, hogy „Na, süti van?” (46:50)

Tehát egy nagyon sajátos dolog történik. Hazamegyek pihenni. Azt mondom, hogy hát hol máshol, hol máshol töltődnék föl, és persze, hogy kellenek az emberi kapcsolatok. Hát én nem idegenedtem el a családtagjaimtól, csak azt várom tőlük, hogy álljanak rendelkezésre. Tehát például énnekem ne a diós bejglit kínálgassák, hát ki szereti azt? Nem lehet megjegyezni, hogy én a mákosat szeretem? Hát most… Nem, hát az nem egy család, az étteremben kérdezik meg, hogy milyen legyen. A családban hozzák a mákosat, ennyi. (47:30)

Tehát a szükségleteimet szeretném a családtagjaimmal, mondjuk így kielégíttetni, beleértve azt is, hogy ők a saját szükségleteikkel ne zavarjanak engem. Ne zavarjanak! Hát otthon vagyok, most én szeretnék föltöltődni. Most három nap szünetet hagytam az emberiség megmentésében. Hát most… és egy kis bejglit kérek csak. Jó, legyen rajta egy kis tejszínhab, mert hát mégis csak, tehát ne szárazon. Kinek van annyi nyála? Nem vagyok zsiráf. A zsiráfnak sok nyála van, mert a rengeteg növényhez kell, ugye. Hogy jön létre a konfliktus? De olyan jól esik a kacagásotok, ez fantasztikus, látszik, ez már a kiégés nyolcadik pontja. (48:30)

Itt vagyok tehát én, és ezt úgy élem meg, hogy tényleg, nagyon keveset várok az élettől, a világtól, a szeretteimtől, tényleg nagyon keveset, egy kis nyugalmat. Annyira bírom, hogy egy-egy mondatomon valakinél valami személyes részhez valahogy… Igen ám, de a családtagjaim mit élnek meg hétszámra, hónapszámra, akárhogy? Azt mondják „Hát talán Karácsonykor elérhető lesz apa.” Vagy „A pedagógus anyám a peidagogos, vagy a Peida Gaga…” Na, ez valami más, tényleg, ez milyen érdekes volt. Igen, a Lady Gaga jutott eszembe. Láttam, neked is. Hogy azt mondom, azt mondom anyám gyerekeként, azt mondom férjként, hogy „Végre hazajön a lányom, a feleségem. De hát iskolaszünet van. Iszonyú jó, hogy végre elfelejthetjük az iskolát. Hát egyébként is ő szervezte a Mikulás műsort. Mikulás műsor, krampuszok, a batyu, a csomag, a versike. A műhó! Szóval, jó, mondjuk 1500 volt, az mondjuk durva. Műhó. (50:00)

Ezt el se… Jó, hogy nincs köztetek gyerek, mert… De hát körbe nézek. Jött hozzánk a Mikulás, de most komolyan, tényleg jött. Jött, mert hát a Mikulás az ilyen gyerekre érzékeny fajta. Ahol sok gyerek van együtt, az valahogy vonzza a Mikulást, tehát ennek van egy kémiája. Jött a Mikulás, de én láttam, amikor öltözködik. Ott, a sekrestyében öltözködött, már én se ismertem volna föl, hogy ki. Vett egy ilyen nagy fekete cipőt, és műhóval éppen havazta befele. A következőket mondja „Ez a baromság is 1800 volt!” Majd pedig kiment a gyerekekhez „Jaj, szerbusztok gyerekek! A havas tajgáról jövök.” Hát, látjátok, ilyen a Mikulás felnőttként. Szóval. Azt tudjátok, hogy a kiégének egy tünete, mikor elkezdünk gúnyolódni, meg ökörködni, meg cinikusnak lenni? Az a kiégés egy tünete, csak úgy… csak már a többedik, többedik pont, na. Azt mondja. (51:35)

Hogy jön létre a rendszer? Hogy a család tagjai, vagy a család tagok, de most hát itt vagyok, tehát én, meg mi, azt várjuk, hogy végre megkapjuk a feleségünket. Végre. Nincs karácsonyi műsor, lement a Mikulás, minden. Könyörgünk, könyörgök a feleségemnek, könyörgök az anyámnak, hogy nem kell semmi, nem kell még az abroszt kimosni. De tényleg, elfelejtettük kimosni, valahol meg kellett találni a karácsonyi abroszt, tudjátok, amin a gyertyák vannak, na, és ilyen piros kerete van zöld alapon, nagyon szép, és hát ilyen arany fonalak, szálak vannak benne. De hogy pont ez valahogy nem került be a mosásba, és akkor könyörgünk, könyörgünk. „Anya, kérlek ne mosd ki! Hagyjuk most ezt! Mert akkor azt fogod csinálni, hogy muszáj ezt fölrakni, akkor elkezded vasalni, hogy száradjon gyorsabban. Anya, ne, légyszi’, ne vasald az abroszt! Jó lesz egy egyszerű piros, vagy zöld, vagy fehér. Ezt a három színt, na… hát végül is, na, hát csak van nemzeti érzület bennünk.” De anyám, ugye most anya vagyok. „Nem, hát gyerekek! Karácsonykor? Hát csak nem azt a slendrihán… hogyhogy azt a zöld abroszt? Hát a zöld… ne hülyéskedjetek már! Hát a zöldet tavasszal odarakom elétek, na de hét Karira?” (53:05)

A családtagok megjelennek a szükségleteikkel a kiégés útján lévő személy felé. A szükségleteik ugyanolyan normálisak és jogosak. Hiszen tulajdonképpen azt lehet mondani, emlékeztek a jogosultságok rendszerére? Hogy a család negyedik dimenziója az igazságosság. A családtagok egész adventben azt mondták „Redben van, anya azt is vállalta, hogy az iskolás gyerekekkel elmegy roráte misére, tehát már reggel se találkozunk vele. Este nem t’om, éppen vágja ki a… Tehát ezért mi késleltetjük a szükségleteinket.” Nem? A család így van vele. A férj, a gyerekek, mindenki késlelteti a szükségletét, és várja anyát vagy apát. Értitek, rengeteg… hogy majd kapjunk belőle. Hát ő az anya, nem más. Tehát joggal kérem, hogy pont az anyámból kapjak, mert nekem ő az anyukám. Ő a feleségem, ő a férjem, ő a barátom, ő a házastársam. Tehát joggal pont tőle várnám, de késleltetem a szükségleteim. Azt mondom „Advent van, nagyböjt van, húséti időszak van, most karácsonyi időszak van, most évközi idő 24. vasárnap. Ú, az fontos idő, azzal nem lehet szórakozni.” Ezzel pozitív jogosultságokat nyerek, hiszen a saját szükségleteimet késleltetem, elismerem azt, hogy ő éppen mit tesz és jót tesz, és pozitív jogosultságaim lesznek. Mikor a pozitív jogosultságaimat szeretném kifejezni és beváltani a házastársamnál, aki a 3-4. pontnál van, ő előszeretettel azt fogja mondani „Hát én nem ezért vagyok itthon. Hát jogom van egy kis nyugalomra, pihenésre.” (55:05)

Ezzel tulajdonképpen az történik, hogy létrejön egy olyan rendszer, amiben kölcsönösen igazságtalannak érezzük azt, ami történik. Ezek a pozitív jogosultságok azután kapcsolódni fognak negatív jogosultságokkal. Mi a negatív jogosultság? Az, hogy jogosult lennék arra, hogy az anyámból, a feleségemből, a férjemből, a barátomból kapjak. Igen ám, de nem kapok. Tehát nem történik meg valami, ami természetes volna a kölcsönösségben, az adok-kapokban, ez nem történik meg. Ezért vannak pozitív jogosultságaim, amelyeket nem tudtam – most így mondom nagyon egyszerűen – beváltani, érvényesíteni. Vannak negatív jogosultságaim, mert sok minden nem történt meg. Tehát többlet jogosultságaim lettek a szükségleteim késleltetése miatt. Amikor a pozitív és negatív jogosultságokra a másik fél úgy reagál, hogy „Hát ne szórakozzatok már! Hát a véremet szívjátok? Hát ez az otthon?”, akkor ezek a nem elismert pozitív és negatív jogosultságok rombolóvá válnak. Ez a folyamat, és létrejön a karácsonyi balhé. (56:20)

Elkezdünk egymástól eltávolodni, és mind a két fél úgy érzi, hogy „Hát én nem ezt gondoltam a családról, vagy arról, hogy otthon, vagy valahol megpihenni, megnyugodni, jól lenni.” Ez még csak az első pont volt. A 12 ponton belül tehát most a 3-4. pontnál vagyunk, és ennek vannak alpontjai. A cím pedig: kiégés és a család. Most ránézek az órámra. Jó, van 15 perc, meg nyolc pont. Igen. A következő pont, hogy mi az, ami… Tehát ez most itt a második alpont. Mi az, ami itt megjelenik? Hát az, hogy iszom egy kis kólát. Nem az, nem az, szomjúság, nyálhiány. (57:35)

2. Biztosítsa a család a munkatempóm föltételeit!

Tulajdonképpen ilyenkor a családra elkezdek nagyon sajátos szemmel nézni. Azt mondom, hogy a családnak számomra van egy családon túli funkciója és szerepe. Ez pedig, hogy biztosítja a munkavégzésemet. Nem azt mondom már, hogy a pihenés, regeneráció, a szerep nélküli önfeledt ellazulás helye, hanem azt mondom „Ha nem tudom kipihenni ez alatt a nyomorult 10 nap alatt magam, ne fogom bírni húsvétig. Vagy ameddig el nem ballagnak. Hát érettségiző osztályom van, hahó!” Ezért azt várom, hogy a családom tulajdonképpen azt a funkciót töltse be, hogy biztosítsa az én kiégéshez vezető munkatempómnak a föltételeit. Ez elég megterhelő a családnak. Ráadásul nem csak elkezdtünk távolodni egymástól, hanem ezzel együtt én elkezdem személyteleníteni a családtagjaimat, és tárgyiasítom őket. Azt mondom, hogy hát az a funkciója, az a szerepe. Már nem a Marikám, meg a Zoli, meg a – mondjatok egy nevet – Brünhilda, meg a Dezső, hanem azok, akik még engem idegelnek és nyaggatnak, és nem biztosítják annak a föltételét, hogy január 3-án… Hogy van a naptár? Másodika milyen nap? „Szombat.” De tudjátok, de tudjátok! Január 4-én nekem sorompóba kell állni, a sorompóba. Ott… munkára jelentkezz! Tehát akkor rátok úgy nézek, hogy nektek az a szerepetek, hogy ezt biztosítsátok számomra. És úgy élem meg, többek között rátok vonatkozva, hogy nem magamnak keresem a pénzt. Mert néha ám eszembe jut, hogy nélkületek azért könnyebb is lenne. Ugye lejátszok egy albérleti fantáziával. Prr! (60:00)

Hogy működik aztán tovább a rendszer? Hát a családtagok ezt érzik. Hát úgy hirtelen itt vannak a pozitív, negatív és romboló jogosultságok, és ez a valaki, akit szeretünk, mi azt fejezzük ki felé, hogy szükségünk van rád, ez a valaki nem is vesz minket emberszámba. Hát akkor nem csoda, hogy elkezdünk mi is rosszul lenni. A szükségleteinket romboló formában fogjuk kifejezni. Nagy valószínűséggel tehát itt konfliktusok fognak létrejönni. Itt az elhanyagolt szükségletek, itt azok a szükségletek, amelyeket nem tiszteltünk, ezek prrr, romboló jogosultság formájában létrehoznak sok konfliktust. Pont, amikor szerettünk volna pihenni. Hehh! (61:00)

A helyzetnek az volna, most nem a megoldása, a szépsége, hogy fölismerjük, hogy itt mindenféle elvárások és konfliktusok, és minden, minden mögött tulajdonképpen kölcsönösen az a vágy van, hogy szeretjük egymást, és szeretnénk valahogy közel kerülni egymáshoz. Valahogy egymásból, és egymásnak életet adni és kapni, hogy létre jöjjön egy jó kölcsönösség, a meghittségnek ez a belső világa. Ahol az adok-kapok, mert itt jön egy következő megfontolni való. Tudjátok, egy családi kapcsolatrendszerben, ahol az adok-kapok, úgy mondják, a csereviszonyoknak a hangsúlyai megváltoznak. Mert a munkaviszonyban az adok-kapoknak mi a mozgatórugója? Hát az arányosság. Ugye, hogy amennyit fizetek, annyit kapjak, amennyit dolgozok, annyit fizessenek. Amennyit beteszek, úgy ahhoz arányosan kapjak. A családban ez nem így van. Minél meghittebb viszonyokban vagyunk, annál inkább ott is van adok-kapok, de az adok-kapoknak van egy jelentése. Ez pedig az, hogy szeretlek. Azért figyelek rád, nem csak azért, mert te is rám, mert ezzel azt üzenem neked, hogy fontos vagy nekem, hogy szeretlek téged, hogy számíthatsz rám. Hogy észreveszlek téged, hogy nem véletlenül vagyok veled. Ezért mikor az igazságosság kezd köztünk megrendülni, akkor nem az esik nekem rosszul, hogy „Nem t’om, szerintem ennyit ér a munkám, de nem kaptam érte, csak 50%-ot.” Ez úgy bosszantó, de ezzel lehet élni. Mert akkor „Jó, hát akkor nem t’om, elmegyek máshova, vagy elfogadom.” Kezelhető a helyzet. (62:45)

De a családban, mikor az adok-kapok egyensúlyát úgy éljük meg kölcsönösen, hogy ez megsérült, akkor nem az merül föl, hogy hát a befektetett… nem kapok elég juttatást, hanem hogy már nem szerettek. Hát kidolgozom a belem, és nem vagyok nektek fontos. Látjátok egyáltalán, hogy mennyire ki vagyok merülve? Ez nektek nem számít semmit? Hát értem én, hogy most jössz, hogy Karácsonyra kaptad a vasutat, és most játsszunk együtt, de hát most vagyok a kampányalvás közepén. Hát nekem az nem szórakozás, hogy veled vasutazok. Ugye, el is megyek, futok egy Margit sziget kört, legalább nem vagyok otthon. Ahh! (63:30)

Tehát ez jelenti a fokozott érzelmi terhet. Ahogy az adok-kapok aránya megrendül, ahogyan azt természetesen értelmezem. Hogy itt a lényeg bizonytalanodott el. Akkor hol vagyok otthon? Ebben az a nagyon nehéz, most idejövök ahhoz, aki a kiégést megéli, hogy már ő önmagában nincsen otthon. Igaz? Hát már eltávolodtam az érzéseimtől, a szükségleteimtől, én ott már nem vagyok itt otthon. Hazamegyek, azt gondolom, van egy hely, vagy van egy kapcsolatrendszer, amiben otthon vagyok, és egyszer csak azt élem meg, hogy ott se vagyok otthon. Nem csoda, hogy jön a következő lépés. Nekem a következő ponty. Azt mondja. Igen. Igen, ezt tulajdonképpen elmondtam. (64:25)

3. Hazaviszem a munkát, vagy a fáradtságot

Azt lehetne… Emlékeztek, a múltkori alkalommal beszéltem erről, hogy a fokozott munkatempó, szükségleteink elhanyagolása. Ilyenkor kezd az megtörténni, hogy a munkát hazavisszük. Az is lehetséges, hogy nem a munkát visszük haza, hanem a fáradtságot. Az tulajdonképpen hatásában majdnem ugyanaz. Erről már beszéltünk, de ezt érdemes kimondani. (64:50)

Azt mondom „Én nem viszem haza a munkahelyem, na de hát hulla fáradtan érek haza. Nulla energiaszinttel, hogy valami köztünk, még valami emberi történjen.” Akkor bizonyos szempontból az egész munkahelyemet hazavittem, ha a fáradtságomat hazavittem, és már nincs erőm ahhoz, hogy itt valami legyen. Ez volt a harmadik pont. Negyedik… (65:15)

4. Nincs erőm reagálni a család jelzéseire

Hó, ez megint nagyon érdekes. Főleg, ha rendszerszemléletben nézzük. Úgy látom, hogy ti is fáradtok. Tényleg, úgy látszik, hogy most már nem is tudom, milyen nap van? Úgy eszetekbe jut, ó, még kedd van, még van három nap… Négy! Hát akkor befejezem. Hát ez akkor durvább, mint gondoltam. Nem, nem, nem, hát az idő az idő! Van itt maximalizmus. Tehát nem úgy van, hogy kicsit elcsípünk, azt már nem, semmi elcsípés! (65:50)

Mi az, ami tulajdonképpen a helyzetünket segíthetné? Például, hogy a családtagok azt mondják, hogy „De anya, anya!” Mikor, mondjuk én vagyok a férj. A nagylány könyörgött az anyának, hogy ne vasalja ki a frissen kimosott karácsonyi abroszt, de az anya éppen ezt vasalja. A nagylány sírva elment. A férfi, a férje mondhatná, hogy „Te Brünhilda! Te tudod, hogy nagyon szeretünk? És annyira hiányzol! Az abrosz nem hiányzik, te hiányzol. Azt se tudjuk, hogy ezt hogy fejezzük ki. Annyira vártuk, hogy vége legyen a suliban a karácsonyi ünnepnek. Te tudod, hogy mi itt este összejöttünk, vacsoráztunk, nem voltál itt, mert te még akkor… Hogy úgy elkezdtünk azon fantáziálni, hogy de jó lesz, ha itthon leszel. A gyerekek maguktól elkezdték mondani. Hát komolyan mondom, hogy úgy könnybe lábadt a szemem. Tudod, hogy hiányzol?” (67:15)

Ez mit jelent? Hogy megtörténhet egy kommunikáció, ami nekem ébresztőt fúj. Ugye persze iszonyú lestrapált vagyok, fáradt vagyok, de egyszer csak történik valami, amihez tudnék kapcsolódni, itt valami nagyon mélyen emberi, ez tudna tölteni, esetleg adhat egy inspirációt, hogy valamit másképp csináljak. Csakhogy bármelyikünk is mond valamit emberien, mélyen, nem a másikat eszköznek vagy funkciós szerepbe helyezve, az energiát igényel. A jó kommunikáció energiaigényes. Most ha itt már fölgyűltek a jogosultságok, itt már rombolóak, itt én hullafáradt vagyok, megtörténik az a nyomorult fordulat, hogy már azt az energiát sem tudom beletenni a kommunikációba, amitől ez a helyzet jobb lehetne. (68:25)

Tudjátok, hogy a család egy élő rendszer. Minden élő rendszer akkor tud megfelelően működni, ha a működéséhez szükséges energiát valahonnan fölveszi. Erről sok szó esett, ez egy rendszerszemléletű élő rendszereknél egy alap dolog. A család egy elég bonyolult, árnyalt élő rendszer, főleg amikor Karácsony van. Hát ott egy csomó, csomó dolog, még pluszban és pluszban és pluszban. Elég sok energiát kell betenni, hogy a család Karácsonykor is jól tudjon hatékonya működni. Egy csomó energia kell hozzá. Ha a családtagok nem teszik be a hatékony működéshez szükséges energiát, mitől lenne szép a Kari? Hát nem tud szép lenni, mert a működéshez szükséges energia nem áll rendelkezésre, illetve a dühöngésre fordítódik. A sértettségre, a panaszra, a fáradtságra, a méltatlankodásra, a Margit sziget körre, meg a vasalásra. (69:30)

Magyar anyák, ne vasaljatok annyit! Nem a vasalás számít. Hát de biztos vagyok benne, ez az ing sincs vasalva, nincs. Életemben egyszer vasaltam ki egy inget, egyszer, de nem tudtam aztán fölvenni. Képzeljétek el, hogy kaptam egy vasalót. Hát ezt nem is értem, ez olyan, mint hogyha egy feleség Karácsonyra… Volt egyszer egy asszony, tényleg így volt. Egy ilyen…, hóó, most egy kicsit eltérek. Azt mondja. „Hát, Feri – lerogyott nálam, azt mondja – én assz’em, a házasságunk a mélyponton van. – Hát de hogyhogy? Hát most volt Karácsony, most január eleje van. – Tudod, mit kaptam a férjemtől Karácsonyra? Tésztaszűrőt. Hát szerintem ez a vége.” Na, most nem tudom, valamelyikőtök már megvette… Nem, sok masnival lehet, hogy még elcsúszik, nem tudom. Írjál hozzá egy verset, hogy „Tészta, tészta…”, vagy valami. Jaj, hol tartok? Most elvesztettem a fonalat. „A vasalónál.” Ja, hát a vasalás! Magyar anyák, ne vasaljatok! Igen. Tényleg, ott vesztettem el a fonalat, hogy kaptam ajándékba egy vasalót. Ezt máig nem értem, hogy jutott valakinek ez eszébe. Nyilván látta az ingeimet, azt gondolta „Ó, a Feri…”, biztos nekem erre van szükségem. Volt egy alkalom, nem volt már tiszta ingem. Na, ilyen is megesik. De még fehér volt. Megnéztem, hú elég gyűrött. Gondoltam, háá, van nekem, négy éve itt van a vasaló. Most beizzítom, na most aztán lesz itt olyan vasalás! Éreztem, komolyan mondom, éreztem valami belső izgalmat, volt bennem valami, valami… Hát azt nem mondom, hogy szenvedély, de valami gyermeki izgatottság. Fogtam úgy a négy éve porosodó vasalót, és frrrhh-frrrhh, a nyakával kezdtem. És amikor a jó forró vasalót elvettem, a nyaka így a fehér ingnek, így belevasaltam az összes port. Négy év összes pora besült ide, a nyakába. Az volt az egyetlen ingem még tiszta. Ez volt az a pont, ahol a vasalást, mint cselekvésmódot kiiktattam az életemből. Főleg aztán ingnyakakat nem vasalok. (72:35)

Jó, én azt hiszem, hogy… na, ez ma megvolt. Köszönöm (taps – szerk.)

Lejegyezte: vinkozoli