Lk 1, 39-45 – Advent 4. vasárnapja

2015.12.20. vasárnap: ADVENT 4. VASÁRNAPJA

Betlehem, belőled származik az, aki uralkodni fog Izraelen

Olvasmány (Mik 5,1-4)

De te, Efrata Betlehemje kicsiny vagy ugyan Júda ezrei között; mégis belőled származik majd nekem Izraelnek jövendő uralkodója, származása az ősidőkre, a régmúlt időkre nyúlik vissza. Ezért átadja őket annyi ideig, amíg a vajúdó asszony szül, és testvéreiknek maradékai visszatérnek Izrael fiaihoz. És ő majd odaáll, és legeltet az Úr erejével, az Úrnak, az ő Istenének fenséges nevében, és ők biztonságban lakoznak, mert ő akkor nagy lesz a föld széléig. És ő lesz a béke. Ha majd eljön az asszír a mi földünkre és behatol házainkba, kiállítunk ellene hét pásztort és nyolc főembert;

Szentlecke (Zsid 10,5-10)

Ezért mondta, amikor a világba jött: ,,Áldozatot és ajándékot nem akartál, de testet alkottál nekem; az égő- és engesztelő áldozatok nem tetszettek neked. Akkor azt mondtam: Íme, eljövök! A könyvtekercsben meg van írva rólam, hogy megteszem, Istenem, a te akaratodat.’’ Először azt mondja: az ,,áldozatokat és ajándékokat, az égő- és engesztelő áldozatokat nem akartad, nem tetszenek neked’’, amelyeket a törvény szerint mutatnak be. Aztán azt mondta: ,,Íme eljövök, hogy megtegyem a te akaratodat’’ [Zsolt 40,7-9G]. Megszünteti az elsőt, hogy a helyébe a következőt állítsa. Ezzel az akarattal szenteltek meg minket Krisztus Jézus testének egyszer történt feláldozása által.

Evangélium (Lk 1,39-45)

Mária pedig útra kelt azokban a napokban, és sietve elment a hegyek közé, Júda városába. Bement Zakariás házába, és köszöntötte Erzsébetet. És történt, hogy amint Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, felujjongott méhében a magzat, és Erzsébet eltelt Szentlélekkel. Hangosan felkiáltott: ,,Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse! De hogyan történhet velem az, hogy az én Uramnak anyja jön hozzám? Mert íme, amint fülemben felhangzott köszöntésed szava, felujjongott a magzat méhemben. És boldog vagy te, aki hittél, mert be fog teljesedni, amit az Úr mondott neked.’’

Vasárnapi beszéd

Ahogy a mai történetről beszélni szoktunk, Mária látogatása történik Erzsébetnél. De hát éppenséggel két áldott állapotban lévő asszonyról van szó, és a történetben nagyon is hallhatóvá válik az, hogy nem egyszerűen csak Mária találkozik Erzsébettel, hanem hogy Keresztelő Jánossal is történik valami, és ezért János ezt jelzi, amit megérez az édesanyja, Erzsébet. Tehát Keresztelő János és Erzsébet között is van egy találkozás, és aztán Erzsébet ezt elmondja Máriának, és Mária pedig áldott állapotban van a Kisjézussal. Tulajdonképpen négyen vannak itt, két magzat, és két felnőtt asszony, és köztük zajlik ez a történet.Egyszerűen csak nem bírom ki, hogy azt a néhány mondatot ne mondjam, hogy miközben persze kissé költőinek is tűnik ez a történet, picit idealizáltnak, éppenséggel azért két dolgot biztosan tudunk a mai kutatásokból. Az egyik az, hogy amikor már egy magzat a fejlettségének azon a fokán van, akkor nagyon is jól hallja mindazt, ami a környezetében zajlik, körülbelül egy átlagos halk beszédnek a hangerejét érzékeli és hallja a magzat az anyaméhben.Ez az egyik. A másik pedig, hogy arról is tudunk már, nem egy éve, nem tíz éve, jóval régebb óta, hogy amikor az édesanyában érzelmi változások játszódnak le, akkor az hormonális változásokat hoz létre a magzatban. Tehát tulajdonképpen ami ebben a történetben van, hogy jön egy szó, és akkor ott megmozdul a magzat, és azt érzékeli az édesanyja, mindez egyébként nagyon reális. De nem erről szeretnék beszélni, hanem arról, hogy ha kinyitjuk ezt az evangéliumot, esetleg otthon még egyszer elolvasgatjátok, akkor egymás után jönnek azok a kijelentések, amelyek valamilyen pozitívumot fejeznek ki. Engedjétek meg, hogy ezt elmondjam még egyszer, mert arról van itt szó, hogy a szíve alatt felujjong a magzat, a Szentlélek eltölti Erzsébetet, hangos szóval kiált egyet. Azt mondja, hogy „áldott vagy, és áldott a méhed gyümölcse”, azután hogy örvendezve felujjongott a magzat. „Boldog vagy, mert hitted a beteljesedést.”Legalább 7-8-9 kijelentés, tulajdonképpen mondatonként többel is találkozunk. És hogyha kívülről látnánk ezt a történetet, azt mondhatnánk, hát ebben nincsen semmi rendkívüli, két kismama találkozik. Tulajdonképpen még megölelni se nagyon tudják egymást a pocakjuk miatt. De hát egy egyszerű történet, az egyik köszön, a másik örvendezik. Igen ám, de hogy éppenséggel a mai evangéliumnak ez az egyik szépsége. Hogy kívülről csak egy találkozás történik, de őnekik négyüknek ez a találkozás nem egyszerűen csak egy találkozás, hanem annál sokkal több, és erről szeretnék beszélni.Az első. Négy történetet hoznék. Az első történetben pár héttel ezelőtt láttam egy filmet, egy férfi nyugdíjba vonul. Ez a hallatlanul izgalmas helyzet, s akkor 1 óra 20 percen keresztül nézzük, hogy mi történik, amikor egy férfi nyugdíjba vonul. Ahogy éppenséggel a nyugdíjazásának a napján hazamegy, az az ő utolsó munkanapja, fölköszöntik őt, megköszönik, úgy lerogy a tévé elé, és ahogy ott ücsörög, hát úgy éppenséggel kapcsolgatja, egyik csatorna a másik után. Hirtelen ott bejön egy kép, hogy afrikai gyerekek éheznek, és hogyha valaki 20 dollárt fizet, akkor tulajdonképpen egy ottani gyereknek az ellátását tudja biztosítani, csak nagyon fontos, hogy rendszeresen, havonta fizessen 20 dollárt. Ez a valaki, aki egyébként egy nagyon pedáns valaki, fogához veri a garast, és minden élére van nála állítva, valahogy úgy azzal a lendülettel, hogy na most már mégis csak szabad vagyok, elutalja a 20 dollárt, és beállítja, hogy akkor havonta menjen a 20 dollár. És most az egész filmről nem akarok beszélni, csak a legvégéről, mert a film legvégén ott van ez a férfi, aki végigdolgozta az egész életét, és egyébként volt felesége, és van egy lánya, s végigtöprengi az életét, és azt mondja „Nem tudom, hogy életem során csináltam-e bármit, aminek igazán volt értelme.” És ahogyan látjuk őt 1 óra 20 percen keresztül, megértjük, hogy miért gondolja ezt. Tulajdonképpen leélt egy életet, dolgozott, és megházasodott, és volt gyereke, de szinte minden, amit csinált, inkább sebzett volt és törött, valahogy olyan szakadt és torzó, valahogy mint hogyha a lényeg hiányzott volna szinte mindenből, amit csinált. S akkor egyszer csak kibont egy levelet, s a levélben ez az afrikai kisfiú rajzol őneki, s mellette egy apáca ír néhány sort, és a néhány sorban ez olvasható. „Hát ez a kisfiú még nem tud se írni, se olvasni, ezért aztán az amerikai bácsinak küld egy rajzot.” És ahogy vége van a filmnek, tulajdonképpen az üzenet valahogy így foglalható össze: valami, amit szinte csak úgy mellékesen, észrevétlenül csinál ez a férfi, nem is tulajdonít neki jelentőséget, talán az életének a legfontosabb dolga. Talán az egyetlen dolog, amit igazán önzetlenül, őszintén egy másik valakiért tesz. Mert az összes többi annyira kusza, és tele van önzéssel és számítással, és minden egyébbel.Az első gondolat így szól, hogy van okunk örvendezni azon apróságok fölött, néha észrevétlenségek fölött, amelyeknek a jelentőségét nem is fedezzük föl, pedig van. Pedig talán azok a legfontosabbak az életünkben. Lehet hogy a mai napon ami igazán számít, az szinte észrevétlen volt, s az összes többiben mind volt valami árnyék, valami hamis hang. Mhh, ez az első.Aztán a második. Egy fiatalember szerencsétlenkedik az élettel. Azt éli meg, hogy ő nem alkalmas semmire, ügyetlen és tehetetlen. De hát tulajdonképpen egy dolog van, ami mégis csak valami örömet okoz neki, az hogy fölveszi a futócipőjét, és fut. Fölveszi a kinyúlt kínai pólóját, és aztán a futócipőjét, és elindul. De még az utolsó pillanatban az édesanyja utána kiált: „Már megint futni mész? Mi értelme ennek a marhaságnak? Inkább csinálnál valami értelmes dolgot.” Ez a fiú, aki egyébként is azzal küszködik, hogy most mi értelme az életemnek, mi az, ami jó van benne? Olyan fásultan és szomorúan, egyik lépés a másik után, s egyszer csak elfut egy kínai férfi mellett. Onnan tudja, mert ez a férfi is mindig ott szokott sétálgatni, ahol ő fut. S amikor visszafelé megy, a kínai férfi látja a kínai jeleket, s odaszól neki, nyilván törve a beszédet, azt mondja „Érti kínai?” S akkor integet, hogy „Nem, nem, nem.” Akkor a kínai férfi ugyanúgy visszainteget, de olyan kedvesen, azt mondja „Jó fut, gyorsan fut.” S akkor ez a fiatalember fut tovább, és egyszer csak, egyszer csak elkezdi közel engedni magához ennek az ismeretlennek a köszöntését. „Jó fut, gyorsan fut.” Először azt gondolja, neki még soha senki nem mondta, hogy a futás jó lenne. Aztán hogy „gyorsan fut”? Hát ez azt hiszem, hogy egyáltalán nem igaz – gondolja – mert hogy nem tud gyorsan futni. Ez a valaki, aki leírja a történetet, azt mondja, azóta már sok maratont futottam le, nem rossz eredményekkel. De amikor az életemben valahogy mélypontra kerülök, és azt gondolom, hogy egy döntési helyzetben vagyok, hogy most búnak eresszem a fejem, vagy pedig fölnézzek az égre, akkor ez a kínai ember jut eszembe, aki azt mondja nekem „Jó fut, gyorsan fut.”A második gondolat így szól. Az életünkben annyi minden van, de abban szabadok vagyunk, hogy mi az, amit kiemelünk belőle. Ez a fiatalember azt is mondhatta volna, egy életre szóló sebet kaptam attól, ahogy anyám még utánam kiáltott, hogy „Minek csinálod ezt az ökörséget?”, de ő nem ezt jegyezte meg, hanem azt, hogy „Jó fut, gyorsan fut.” És azután ehhez a köszöntéshez újból és újból vissza tudott térni, mint egy erőforráshoz. Arról nem is beszélve, hogy tulajdonképpen mi magunk vagyunk azok, akik történetről történetre elmondjuk saját magunkat.Szíven üt valami, ami tudom, hogy félreérthető lesz, ahogyan elmondom. De amikor sóhajt valamelyikőtök, és azt mondja „Hahh, megint közeledik a Karácsony. Hát, ez a szomorúság ideje.” S akkor ha kérdezem, ha nem, úgy is jön a folytatás. „…meghalt a férjem.” S persze azt gondolom ebből a sóhajtásból, hogy valami friss gyász ez, valami mostani veszteség. S akkor úgy folytatjátok „Hahh, 25 éve már, hogy elment az én drágám.” Ez szíven üt engem. Nem csak a veszteségetek miatt, ami persze hogy együttérzést hoz belőlem elő, hanem tudjátok, jön egy kérdés, hogy 25 éve, 25 Karácsony, hogy ott akkor 25 szomorúságot fűztél össze, 25 szomorúságot? Amikor még aztán azt is meghallom, mikor egy 70 éves valaki azt mondja „Ajj, a Karácsony! Hát, már a szüleim nincsenek.” Hát egy 70 éves bácsinak vagy néninek nagy csoda lenne, ha még élne apukája, anyukája. Most akkor 40-50 éven keresztül csinálunk egy füzért a veszteségeinkből, a fájdalmainkból, a gyászainkból?Nem együttérzés nélkül mondom ezt, csak azt szeretném hangsúlyozni, hogy egész biztos, hogy rajtunk múlik, hogy mi azokat a szemeket hogyan rakosgatjuk egymás után. Hogy azt emelem-e ki, és ezekből készítek-e magamnak egy rózsafűzért, hogy „Jó fut, gyorsan fut.”, vagy azokból, hogy „Minek futsz te, nincs annak semmi értelme, te marha.” Nem érdemes ezekből az eseményekből rózsafűzért készíteni magunknak. Megvannak azok a sokszor nem olyan feltűnőnek tűnő események, amelyekből érdemes. Ez volt a második történet.Aztán a harmadik. Csaba testvérnek meghalt az édesanyja. Talán tudjátok, írt egy levelet, s nem bírom nem elmondani nektek, ahogyan ott az események egymás után következnek. Azt mondja, hogy fiatal pap volt, s akkor a barátaival elhatározták, hogy megnézik a Gandhi című filmet. Hát biztos láttuk mindannyian. Ott nagyon megérintődik, belül valami megindul benne. Főleg annál a jelenetnél, ami a film vége felé történik, hogy nekiesnek, egymásnak ugranak a muszlimok és a hinduk, és ölik egymást. Gandhi azt mondja, itt a szóval már semmire se megyünk, ezért elkezd böjtölni. És böjtöl egy hétig, és két hétig, és három hétig, és már mennek hozzá az emberek, hogy hagyja abba, mert meg fog halni. Ő azt mondja „Akkor hagyom abba, ha ti abbahagyjátok az öldöklést.” Akkor odaállít egy indiai férfi, és mutatja a kisgyerekének a képét, és azt mondja „Öt éves volt, megölték. Hát akkor, hogyhogy ne álljunk bosszút?” Akkor azt mondja neki Gandhi „Én azt mondanám neked, bosszú helyett keress egy árva kisfiút, lehetőség szerint legyen öt éves. Tudod, mi lenne a legjobb? Hogyha muszlim gyerek lenne, és te fölnevelhetnéd hinduként, a muszlim vallásban. Talán ez lenne neked a legjobb.” És Csaba testvér megnézi ezt a filmet, ennek a jelenete megérinti őt. Ez sajátosan valami olyasmi, mint egy foganás. Megfoganunk egy-egy élménytől, egy-egy pillanattól, egy-egy találkozástól, vagy köszönéstől. És másnap bekopog hozzá egy román nő, és azt mondja „Itt van a gyerekem, nem bírom eltartani. Azt szeretném, hogyha befogadnád.” S ott egyszer csak valami elkezd növekedni, és azt mondja „Hát hiszen – mondja Csaba testvér – ez ugyanaz, amit én tegnap a filmben láttam, hát ez az evangéliumnak az üzenete. Hiszen Gandhi az egész életművét a hegyi beszédre építette, miközben hindu volt. Hát akkor én miért ne fogadnám be a román asszony gyerekét?” És befogadja, és a történet azzal fejeződik be, hogy most, amikor meghal az édesanyja, akkor ez a román asszony magyar nyelven ír egy nagyon szép levelet Csaba testvérnek.Valami elindul bennünk. Az lehet, hogy a filmnek egy jelenete, egyetlen mondat, egy pillantás, egy érintés, egy találkozás. És az különböztet meg bennünket, hogy vannak olyanok, akik egyetlen érintődésből, egy foganásból aztán szülnek valamit, mások meg nem. Nekik csak érintődés marad, egy élmény, egy érzés, egy pillanat, egy hangulat, egy történet. De vannak köztünk olyanok, akik nem elégednek meg azzal, hogy az csak egy történet legyen, hanem számukra abból születik valami az életre.S aztán a záró történet. A záró történetben egy kislány az osztályával együtt Karácsonyra készül egy színdarabra. De a kislány nagyon izgul. Olyan lámpalázas, hogy amikor őneki szerepelnie kell, egyetlen szó nem tud kijönni a torkán. Ezért a szülei is nagyon féltik őt, és majdnem biztosak, hogy ki fogják hagyni a darabból, mert hát különben kudarcos lesz az előadás. Délután szalad haza a kislány, és azt mondja „Apa, anya, képzeljétek el, megvan a szerepem!” Hát picit örülnek is, meg aggódnak is a szülők. Mi lesz ebből. A kislány így folytatja „Képzeljétek el, nekem kell majd ujjongani és tapsolni. Ez lesz a szerepem, hogy ujjonganom kell, meg tapsolni.Valahogy arra jutottam, hogy Isten arra bízott bennünket, keresztény embereket, hogy ez legyen a mi szerepünk. Hogy apróságok fölött is tudjunk ujjongani, örülni és tapsolni. Hogy mi azokat az apróságokat ne apróságnak tartsuk, hanem lássuk azt, hogy az egy mekkora kincs, és mekkora érték. Aztán engedjük, hogy az növekedjen bennünk. Hogyha már megfogant bennünk egy pillantás, egy érintés, egy köszöntés, egy mondat, egy gesztus, hogy abból szülessék valami általunk.(Az igeversek forrása: http://igenaptar.osb.hu)

Lejegyezte: vinkozoli